Isten, a nemzetek uralkodója

Ézsaiás 45:1-7

„¹Így szól az Úr felkentjéhez, Círuszhoz, akinek megfogtam a jobb kezét, hogy népeket hódoltassak meg előtte, és a királyok derekának övét megoldjam, hogy ajtók nyíljanak meg előtte, és ne zárulhassanak be a kapuk. ²Előtted megyek, és az egyenetleneket kiegyenesítem, az ércajtókat összetöröm, és a vaszárakat leütöm. ³Neked adom a sötétség kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy megtudd: én vagyok az Úr, Izráel Istene, aki téged neveden hívtalak. ⁴Szolgámért, Jákóbért és választottamért, Izráelért neveden szólítottalak, nevet adok neked, noha nem ismersz. ⁵Én vagyok az Úr, és nincs más, rajtam kívül nincs Isten! Felöveztelek téged, bár nem ismersz. ⁶Hadd tudják napkelettől napnyugatig, hogy nincsen más rajtam kívül. Én vagyok az Úr, és nincsen más! ⁷Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, és én teremtem a gonoszt. Én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!”

Amikor Nabukodonozor, Babilon királya álmot látott, amely a jövőben őt ért csapás bemutatásáról szólt, azt mondták neki, tudnia kell, hogy „a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és akinek akarja, annak adja azt” (Dán 4:14). A most vizsgált igeszakaszban ez az igazság csodálatos módon van leírva, és egyben azt is szemlélteti, hogy semmi sem történik véletlenül, és Istent semmi sem éri váratlanul, Ő mindent előre elkészített.

Az Úr egy látomást adott prófétájának, Ézsaiásnak az „Uzziásnak, Jóthámnak, Akháznak és Ezékiásnak, a Júda királyainak napjaiban” (Ézsa 1:1). Ezékiás huszonkilenc évig uralkodott (2Krón 29:1), és mivel betegsége után még tizenöt évet élt (Ézsa 38), tudjuk, hogy Ézsaiás látomása idején immáron tizennégy éve ült a trónon. Ézsaiás azonban már legalább negyvenhat esztendeje működhetett, mint próféta ebben az időben, mert Jóthám és Akház egyenként tizenhat évig uralkodott (2Krón 27:1; 28:1). Nem tudjuk pontosan, hogy Ézsaiás mennyi ideig prófétált Uzziás uralkodása alatt, de a hatodik fejezetből úgy tűnik, hogy uralkodásának utolsó évében kezdett prófétálni. A lényeg az, hogy Kr.e. 714-ben, ami megközelítőleg megegyezik az Ezékiásnak adott különleges üzenet évével, Ézsaiás már 45-50 éve működött prófétaként, hiszen Ezékiás uralkodása után már nem prófétált. Ezért az előttünk lévő szövegrészletet nyugodtan datálhatjuk legkésőbb a Kr.e. 712. évre.

Miért fontos ez? Ez mutatja Isten előre tudásának részletességét és népe üdvösségére vonatkozó tervének tökéletességét. Kr.e. 538-ban, hatvanegy éves korában Círusz meghódította Babilont. Megtudtuk tehát, hogy a próféta Círusz nevét már több mint százharminc évvel születése előtt leírta, és száznyolcvannégy évvel korábban részletes pontosággal bemutatta Babilon meghódítását. Vagyis több mint száz évvel Izrael népének babiloni fogságba hurcolása előtt az Úr nemcsak leíratta a fogságból való szabadulásukat, hanem meg is nevezte azt a férfit, aki a szabadulásuk eszköze lesz, és részletes leírást adott a város elfoglalásának módjáról. Ezt szem előtt tartva, milyen nagy ereje van a következő szavaknak: „Én vagyok az Úr, és nincs más, rajtam kívül nincs Isten!”

Annak érdekében, hogy az olvasó jobban megértse a prófécia pontosságát, Rawlinson A Nagy monarchiák című művéből olvasok egy összefoglalót Babilon elfoglalásáról. Talán egyesek kedvéért szükséges megemlítenünk, hogy Babilon nagyon kiterjedt volt, hatalmas magasságú és vastagságú falakkal körülvéve és húsz évre elegendő élelemmel feltöltve. Az Eufrátesz folyó keresztülfolyt a városon, két részre osztva, de a folyó két oldalán is fal húzódott a városon való áthaladás teljes hosszában, és a folyó két oldalán levő huszonöt utcát hatalmas rézkapukkal zárták le. Rawlinston így írta le Círusz előrenyomulását Babilon ellen, amely egy reménytelennek tűnő ostromnak látszott:

„Círusz kivonta seregének nagy részét a város környékéről, és csak néhány megfigyelő alakulatot hagyott maga mögött. Egy darabig felfelé menetelt az Eufrátesz mentén, és ott erőteljesen ásni kezdett. Katonái most már értékelni tudták a Gyndes folyó elterelésekor szerzett tapasztalataik gyümölcsét, és megértették, hogy az előző nyár és ősz nem veszett kárba. Az Eufráteszből olyan csatornát vagy csatornákat ástak, melyekben a víz nagy része elfolyhatott, és így remélték, hogy a folyó természetes folyását gyalogosan átjárhatóvá teszik. Amikor minden készen állt, Círusz elmondta, hogy meg kell várniuk egy bizonyos ünnep elérkezését, mely alatt az egész lakosság szokása az ivászat és a szórakozás. Az éjszaka csendjében majd elterelik a folyó vizét, és támadásba lendülnek. Minden úgy történt, ahogy remélte. Az ünnepet a szokásosnál is nagyobb pompával és tündökléssel rendezték meg, mert Belsazár az ifjúság természetes szemtelenségével, hogy ezzel is jelezze az ostromló sereg iránti megvetését, teljesen átadta magát a lakoma örömeinek, és ezer fejedelmet látott vendégül palotájában. A város teljes lakosságát elragadta a mulatozás és a tánc. Részeges zűrzavar és vad izgalom kerítette hatalmába a várost. Az ostromról megfeledkeztek. A szokásos óvintézkedéseket elhanyagolták. Királyuk példáját követve a babilóniaiak egész éjjel orgiákban mulattak, amikben a vallási őrület és a mértéktelen italozás különös és visszataszító keveréket alkotott.

Eközben a városon kívül, csendben és sötétben a perzsák őrködtek azon a két helyen, ahol az Eufrátesz be- és kilépett a falakon. Izgatottan figyelték, ahogyan fokozatosan apad a víz a folyómederből. Még izgatottabban figyeltek, vajon a falakon belül lévők észreveszik-e a gyanús körülményeket, és riadót fújnak-e a városban. Ha riadót fújnának, akkor teljes munkájuk kárba veszne. Ha a folyómederbe lépve a falakat tele emberrel a folyó kapuit pedig erősen zárva találnák, akkor valóban csapdába esnek. Akkor elpusztítanák őket az ellenség nyilai, amelyet sem látni, sem kivédeni nem tudnának, mielőtt sikerülne elmenekülniük. Feszülten figyeltek, de egyetlen riasztó hang sem jutott el hozzájuk, csak a szórakozás és a hangoskodás zavaros zaja, ami azt mutatta, hogy a szerencsétlen városlakók valójában nem is tudtak a közelgő veszélyről.

Végül fekete alakok kezdtek kiemelkedni a mély víz sötétjéből a partraszállási helyekre, és a kapuk túloldalán tömött oszlopokban álltak fel. A nagy, védtelen kapukat ostrom alá vették, miközben a babiloniak megfújták a riadót. Gyors futók vitték a hírt Babilon királyának, hogy a várost elfoglalták. Az éjszaka sötétjében és zűrzavarában szörnyű mészárlás következett. A megzavart részeg emberek nem tudtak ellenállást tanúsítani. A király, aki a félelemtől megbénulva látta a falon lévő rettenetes kézírást, amely túl későn figyelmeztette őt a veszélyre, semmit sem tudott tenni, csak nézni, miként a támadók rohamosan előrehaladnak. A palotába berontó perzsák egy csoportja az uralkodóhoz ért, és féktelen ünneplésének színhelyén megölte őt. Amikor eljött a reggel, Círusz annak a városnak vitathatatlan uraként kiáltotta ki magát, amely, ha nem vetette volna meg az ellene vonuló sereg erőfeszítéseit, könnyedén legyőzhette volna őt”.

Figyeljük meg a prófécia kijelentését: „a királyok derekának övét megoldom”. Éppen, amikor Círusz készült belépni a városba, és Belsazár vad, bálványimádó lakomába merült, Isten egy írást jelenített meg a díszterem falán. „Ekkor a király ábrázatja megváltozott, és az ő gondolatai megháborították őt, és derekának inai megoldódtak és az ő térdei egymáshoz verődtek.” (Dán 5:6)

„És a kapuk nem lesznek bezárva.” Círusz minden ügyessége, sőt még a folyó elterelésére irányuló terve is hiábavaló lett volna, ha a folyóhoz vezető kapukat nem hagyták volna nyitva. Serege menetelhetett volna a városig, vagy azon kívül, ez azonban nem okozhatott volna kárt. De azon a bálványimádó mulatozással teli éjszakán mindent elhanyagoltak, és az út megnyílt. A fejedelmek által dicsért istenek nem nyújtottak védelmet.

Az egész prófécia világosan bemutatja, hogy a mennyei Istenen kívül nincs más isten. Ő a teremtő és a megváltó. Ő teremthet és semmisíthet. Semmi sem történik az Ő tanácsa vagy beleegyezése nélkül. Minden az Ő akaratát valósítja meg. Úgy alakítja az eseményeket, hogy az emberek haragja dicsérje Őt (Zsolt 76:11). A királyok és a nemzetek azt hiszik, hogy ők irányítanak és a saját akaratukat hajtják végre, pedig valójában csak Isten tervét teljesítik. Nem szabad azt a téves következtetést levonnunk, hogy Isten tervezi minden gonosz cselekedetüket, hanem bármennyire is gonoszak, bármennyire is ellenkeznek Isten akaratával, még ellenállásukban is az Ő szándékát valósítják meg.

Isten volt az, aki azt mondta Jeruzsálemnek: „Lakjanak benne! és Júda városainak: Megépíttessenek! és romjait felállatom!” Isten Círuszt bízta meg, hogy kijelentett akaratát véghezvigye. Isten azt is mondta a mélységnek: „Száradjál ki”, és Ő volt az, aki kiszárította a folyót. Amikor tehát Círusz csatornákat ásott és eltérítette az Eufrates folyását, egyszerűen Isten munkáját végezte. Milyen csodálatos, tiszteletet keltő gondolat - hogy az emberek a Magasságos Isten nagyszerű tervének munkatársai! És milyen dicsőséges, amikor ezt felismerve önként adjuk át magunkat! E földi történelem minden eseménye nem a megvalósítók javát szolgálja, hanem Isten népének üdvösségét. Ahelyett, hogy félnének a háborúktól és a háborúk vagy a természeti csapások híreitől, és arra gondolnának, hogy el fognak pusztulni, Isten hűséges követői teljes bátorsággal rendelkeznek, mert tudják, hogy Isten még e híreken keresztül is a szabadulásukat munkálja.

Isten Círusz által végezte munkáját. „Hadd tudják napkelettől napnyugatig, hogy nincsen más rajtam kívül. Én vagyok az Úr, és nincsen más!” És ennek eredményeképpen az egész világon ismertté vált Isten neve. A babiloni királyság az egész akkori világra kiterjedt (lásd Dán 2:37-38; Jer 27:4-7). Természetesen mind Círusz uralma alá került. Ő adta ki a templomépítésről szóló rendeletet, amely így hangzik:

„Círus perzsa király első esztendejében, hogy beteljesednék az Úrnak Jeremiás szája által mondott beszéde, felindította az Úr Círus perzsa király lelkét, és ő kihirdetteté az ő egész birodalmában, élőszóval és írásban is, mondván: Így szól Círus, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nekem adta, és Ő parancsolta meg nekem, hogy építsek neki házat Jeruzsálemben, mely Júdában van; Valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely Júdában van, és építse az Úrnak, Izrael Istenének házát, ő az Isten, ki Jeruzsálemben lakozik.” (Ezsd 1:1-3) Így láthatjuk, hogy az egy igaz Isten Círusz által vált ismertté az egész világon.

„Micsoda megtiszteltetés egy pogány király számára!” - mondhatják egyesek. Miért nevezik „pogány királynak”? Igaz, Círusz perzsa volt. Az is igaz, hogy Isten ismerete nélkül nevelkedett, de Ábrahám szintén így volt ezzel (Józs 24:2). Isten kinyilatkoztatta magát Ábrahámnak, ő pedig hitt, és így Isten barátja lett. Isten még jóval születése előtt nevezte meg Círuszt, és végül a király megismerte Istent, megértette, hogy nevét Őtőle kapta. Tehetne valaki ennél többet? Ha létezett valaha is keresztény király a földön, akkor bizonyára a perzsa Círusz az volt, csakúgy, mint a babiloni Nabukodonozor. Ez az ember, aki egyenesen a pogányságból jött, megtette azt, amit az izraeliták nem tudtak megtenni, pedig sok hívő felmenővel büszkélkedtek.

Círusz tehát hite alapján izraelita volt. Olvassátok el újra és újra az ő kijelentését! Megvallotta hitét a mennyei Istenben, aki őt a trónra juttatta, és azt mondta, hogy „Ő az Isten”, és egyúttal kijelentette, hogy Ő „az Úr, Izrael Istene”. Isten gondoskodott arról, hogy a pogányok közül vegyen népet az Ő nevének (ApCsel 15:14), és Círusz, a perzsa, egy volt közülük. Nem a testi születés, hanem a hit határozza meg, hogy ki Izrael. „Nem személyválogató az Isten; Hanem minden nemzetben kedves őelőtte, aki őt féli és igazságot cselekszik.”

The Present Truth, 1899. december 28.

A