A megmentő Isten

Ézsaiás 45:20-25

„²⁰Gyűljetek egybe és jöjjetek elő, közelegjetek mind, akik a népek közül megszabadultatok; nem tudnak semmit, akik bálványuk fáját hordják, és könyörögnek oly istenhez, aki meg nem tart! ²¹Jelentsétek meg és hozzátok elő, sőt egyetemben tanácskozzanak: ki mondta meg ezt régtől fogva és jelenté meg előre? Vajon nem én, az Úr? És nincs több Isten nálam, igaz Isten és megtartó nincs kívülem. ²²Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több! ²³Magamra esküdtem és igazság jött ki számból, egy szó, mely vissza nem tér: hogy minden térd nekem hajol meg, rám esküszik minden nyelv! ²⁴Csak az Úrban van, így szólnak felőlem, minden igazság és erő, Ő hozzá mennek, és megszégyenülnek mindazok, akik reá haragszanak. ²⁵Az Úrban igazul meg és dicsekszik Izraelnek egész magva!”

Ahhoz, hogy teljes mértékben meg tudjuk érteni Ézsaiás 45. fejezetének záró szavait, szem előtt kell tartanunk az előző fejezetek fő vonalait, kezdve a 40. fejezettel. Ne feledjük, hogy Ézsaiás egész könyvének fő gondolata a nagy bírósági tárgyalás, amelyben az emberek az egész világegyetem előtt megvádolják Isten kormányzásának igazságos voltát. Az eldöntendő kérdés az, hogy kicsoda Isten. Az ügyet a ki mentheti meg az embert kérdésre adott válasz dönti el. Aki meg tudja menteni az embert, az az igaz Isten. A tanúk emberek, akiket Isten megment. Csak ők lehetnek igazi tanúk, akik elmondják, amit személyes tapasztalatból tudnak. Ezek a versek szemléletesen elénk tárják a tárgyalóterem jelenetét.

„Gyűljetek egybe és jöjjetek elő, közelegjetek mind”. „Jelentsétek meg és hozzátok elő, sőt egyetemben tanácskozzanak”. Itt ismét a bírósági tárgyalás jelenetei kerülnek elő. Isten hívja ellenségeit, azokat, akik hamis vádakat emeltek ellene, hogy jöjjenek és védjék meg ügyüket, ha tudják. Gyűljön össze a nemzetek minden ereje, hogy alkossanak egy istent vagy akár több istent, ám egyikük sem adhat üdvösséget. Egyik sem tudja megmenteni azokat, akik bíznak bennük. Ez azt jelenti, hogy senki, de még az összes ember együttesen sem tud üdvösséget adni. Az emberek nem tudják megmenteni saját magukat. Akik fából készült istent alkotnak vagy bármely másfajta istent, aki nem tud megmenteni, azoknak nincs tudásuk. Bizonyára a bölcsességnek legkisebb mértéke is minden embert arra tanít, hogy elveszett állapotában nem tehet semmit, ami megmenthetné őt. Ugyanezt találjuk az újszövetségben is: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2:8-9) Az Ézsaiás szerinti evangélium azonos azzal, amit Pál hirdetett.

Imádkozás a szabadulásért

Mi célból bízik valaki egy istenben, akár az igaziban, akár abban, amit maga készít? A segítség és a megváltás reményében. Olvassátok el újra a 44. fejezetet! A balga ember, istent csinál magának egy fadarabból és a maradékot a vacsora készítésénél égeti el, majd meghajol előtte, és azt mondja: „Szabadíts meg engem, mert te vagy az én istenem”. Az, hogy így imádkozik, azt mutatja, hogy szükségét érzi a szabadításnak. Nem szabad feltételeznünk, hogy minden pogány álságos. Kétségtelen, hogy a pogány országokban is nagyszámú őszinte ember él, akárcsak az úgynevezett keresztény országokban. Nem minden pogány imádkozik segítségért gonosz terveiben való előrehaladásért. Valóban, azt olvassuk, hogy a régi időkben nagyon sokan imádkoztak isteneikhez, hogy sikerrel járjanak valamilyen rablási vagy csalási tervükben, de arról is olvasunk, hogy a magukat kereszténynek vallók közül sokan imádkoznak Istenhez, de csak azért kérnek valamit, hogy kívánságaikra fordítsák. (Jak 4:3). Ha tehát a pogányoknak nincs mentségük, akkor a magukat kereszténynek vallóknak sincs okuk megvetni őket. A pogányok között, akik vakságukban fa és kő istenek előtt hajlonganak, sokan vannak, akik komolyan vágynak arra, hogy megszabaduljanak az őket megkötöző láncoktól. Etiópia úgy szerepel a Bibliában, mint aki Isten felé nyújtja kezét. Azt olvassuk, hogy amikor Isten népétől felragyog az Úrtól származó igaz világosság, akkor népek jönnek a neki feltámadt fényességhez. (Ézsa 60:3). Amikor tehát imádkozó emberekről hallunk, nem számít, hogy kihez, nekünk tudnunk kell, hogy azért imádkoznak, mert akarnak valamit.

A pogányok olyan istenekhez imádkoznak, akik nem tudnak megmenteni. Mégis évről évre folytatják az imádkozást. Csodálatos kitartás! Imádkoznak a szabadulásért, és folytatják az imádkozást, soha nem csüggedve azon, hogy semmikor sem találják meg azt, amit keresnek. Van bennük valami csodálatra méltó, még ha ugyanakkor sajnáljuk is őket. Vajon mi is ilyen kitartóak vagyunk? Elgondolkodtató ez a kérdés, mert oly gyakran fáradunk bele a jócselekedetekbe, és mondjuk azt, hogy hiábavaló dolog Istent szolgálni. Talán tanulhatnánk egy leckét maguktól a pogányoktól!

Csak aki teremt, tud megmenteni

Ahhoz az embertömeghez, amely olyan istenekhez imádkozik, akik nem tudnak megmenteni, az élő Isten így szól: „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai”. Miért hívja a földnek minden határait, hogy tekintsenek Őrá az üdvösségért? Mert örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait (Ézsa 40:28). Ő meg tudja menteni azt, amit Ő teremtett. És meg is fogja, „hogy lássák a föld minden határai Istenünk szabadítását”! (Ézsa 52:10): „Tieid az egek, a föld is a tied: e világot minden benne valóval te fundáltad. Az északot és a délt te teremtetted, a Thábor és a Hermon a te nevednek örvendeznek. A te karod hatalommal teljes, a te kezed erős, a te jobbod méltóságos.” (Zsolt 89:12-14) Krisztusban van a mi váltságunk, Ő benne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, és minden Ő benne áll fenn. (Kol 1:13-17). A Teremtő a Megváltó. Krisztus keresztje üdvözít, mert a keresztben van az új teremtés ereje. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az.” Ez arra emlékeztet bennünket, hogy a megváltásunkról szóló evangélium bizonyságot tesz Istenről, aki megteremtette az eget, a földet, a tengert és mindent, ami benne van. Ez az igazság igéje.

Istentől természetes dolog az üdvösség

A teremtő Isten a mi Atyánk. A királyok Királyának minden alattvalója az Ő gyermeke. Mégis a legtöbb ember, még a magukat kereszténynek vallók is, meglepő dolognak tartják, hogy Isten válaszol az imára. Sőt, sokakban még az is kétséges, hogy Isten valóban meghallgatja-e imáinkat. Ha bármilyen csodaszerű gyógyulásról, nagy veszélyből való megmenekülésről vagy nagy bajból való megkönnyebbülésről szóló esetről számolnának be, sok állítólagos keresztény megrázná a fejét és fanatizmusnak ítélné. A hívők azonban csodáról tennének bizonyságot. Valóban csodálatos Isten kegyelme, de az emberek furcsa dolognak tartják az ilyesmit. „Ez a szegény ember imádkozott, és az Úr valóban megszabadította őt a nyomorúságából!”. Milyen különös! Képzeljük el, hogy lapoznánk a reggeli újságot, és elolvasnánk a címeket, és az egyik vezércikk nagy betűkkel írná: „Csoda történt! Egy gazdag apa ruhát adott a fiának!” Egy másik: „Különös eset: egy fiatalember a másik kontinensre utazott, és táviratban pénzt kért az apjától, és másnap megkapta a csekket!”. Undorodva eldobnád az újságot, ilyen szavak kíséretében: „Mennyire logikátlan, hogy ilyen hétköznapi dolgokról írnak. A világ legtermészetesebb dolga, hogy egy apa pénzt, ruhát és bármi mást, amit nélkülöz, ad a fiának. Ez mindennapos dolog. Miért töltik tele az újságot olyan dolgokkal, amiről mindenki tud?” „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle?!” (Mt 7:11) Valóban Isten irgalmasságáról kellene írnunk, de nem egy ritka dologként. Inkább az Úr jóságáról beszéljünk annyit, amíg mindenki megtudja, hogy Isten „gyönyörködik az irgalmasságban”, és az Ő természetéhez tartozik, hogy mindenkinek ad, aki kér. „Aki kér, mind kap”. Isten megment, és ezt azonnal megteszi. „Hát az Isten nem áll-e bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom nektek, hogy bosszút áll értük hamar.” (Luk 18:7-8)

Hamis bizonyság Isten ellen

Mégis ezrek imádkoznak Istenhez, és nem kapnak pontos választ. Sőt, aligha várnak választ, és meg is lepődnének, ha azok megérkeznének. A keresztény országok egyházaiban az emberek nap mint nap és hétről hétre imádkoznak szabadulásért, és mégsem szabadulnak meg! Imádkoznak azért, hogy szabaduljanak meg a bűntől, és mégsem szabadulnak meg. Továbbra is a bűnben élnek. Akkor tehát, mivel jobbak ők a pogányoknál? A bálványimádó olyan istenhez imádkozik, aki nem szabadíthatja meg, és nem szabadul meg. Az állítólagos keresztény egy olyan istenhez imádkozik, aki meg tudja szabadítani, és szintén nem szabadul meg. Mi tehát a különbség a kettő között? Hol a probléma? Bizonyára az embereknél. A valóságban a pogány ugyanolyan távol áll Istentől, mint az, aki azt állítja, hogy az igaz Istent imádja. „Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni!” Nem Isten hibája, hogy ezek így vannak. Ő meghallgatja az imákat és megment.

Rosszabb, mint a pogányok

Isten tanúi vagyunk, mégis gyakran teszünk hamis tanúbizonyságot Őróla. Minden keresztény, aki bűnben él, hazug tanú. Aki imádkozik Istenhez, kijelentve, hogy ő csak az igaz és élő Istent imádja, de nem él az üdvösség állandó örömében, amelyért imádkozik, az hazug tanú. Még rosszabb tanúbizonyságot tesz Istenről, mint maguk a pogányok. Bűnös életével kijelenti, hogy Istenben nincs nagyobb szabadító hatalom, mint a pogányok isteneiben. És mivel azt állítja magáról, hogy ő Isten szolgája, és azt feltételezik róla, hogy szoros kapcsolatban áll Vele, az ő bizonyságtétele súlyosabb vádat emel Isten ellen, mint sok pogány bizonyságtétele. Amikor a pogányok rátekintenek egy ilyen emberre, vajon ösztönözve érzik magukat, hogy elhagyják bálványaikat és imádják a keresztények Istenét? A pogány valóban menthetetlen, hiszen az egész teremtés bizonyságot tesz az Istenről, de az a teremtmény, aki állítólag hisz Benne, nem tesz bizonyságot Róla. Jóllehet Isten nem hagyta magát tanúk nélkül azáltal, hogy jót tett minden emberrel, esőt adott nekik az égből és termékeny évszakokat. Az Isten nevét valló emberek azonban igen gyakran kijelentetik, hogy Ő nem tud megmenteni; vagy közömbösséggel vádolják Őt. Csak úgy lehetünk igaz tanúi Istennek, ha hagyjuk, hogy az Ő hatalma munkálja bennünk a jót. Nem elég, ha nem engedünk a pogányok néhány lealacsonyító szokásának. Ha nem fogadjuk el az üdvösséget Istentől, akihez szabadulásért imádkozunk, akkor ugyanolyan rosszak vagyunk, mint a pogányok, akik fából faragják isteneiket, és olyan istenhez imádkoznak, aki nem tud megszabadítani. Szűnjünk meg Istent vádolni!

A sikeres ima titka

Ha imádkozás közben az emberek emlékeznének arra, hogy Ő teremtette a föld határait, nem lenne annyi értelmetlen ima. „Uram Isten! Íme te teremtetted a mennyet és földet a te nagy hatalmaddal és a te kiterjesztett karoddal, és semmi sincs lehetetlen előtted!” (Jer 32:17) Ő, aki a föld porából teremtette az embert, nagyon könnyen felemelheti a szegényeket a porból, és népének fejedelmei közé helyezheti őket, hogy örököljék a dicsőség trónját. Mivel az emberek elfelejtették Istent, mint Teremtőt imádni, keresik az üdvösséget. A teremtő hatalma különbözteti meg Istent az összes többi hamis istentől. Ne felejtsétek el ezt a lényeges különbséget!

„Tekints rám, és üdvözülsz!”

Isten azt mondja: „Tekints rám, és üdvözülsz!”. Az üdvösség egy pillantásban van. „Egy pillantásban van az élet.” Amikor Izrael fiai haldokoltak a mérges kígyók marásától, mondta az Úr Mózesnek: „Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valakit megmar a kígyó, és feltekint arra, életben maradjon. Csinált azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmart, és az feltekintett a rézkígyóra, életben maradt.” (4Móz 21:8-9) „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:14-15) Ha hittel tekintünk Krisztusra, üdvözülünk. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől”. „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 3:18; 4:17-18) Miközben az Úrra tekintünk, Ő is ránk tekint, és az Ő arcának világossága üdvözít. Isten „támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán”. Amikor Péter megtagadta az Urat, átkozódva és szitkozódva, Jézus megfordult, ránézett, és Péter bűnbánatot és megbocsátást kapott. Senki sem veszhet el, ha állhatatosan Jézusra néz.

Vallomás eskü alatt

Ebben a nagy bírósági ügyben minden vallomást eskü alatt kell megtenni. Isten elmondta bizonyságát, és megesküdött rá. Megesküdött, hogy senki sem fog elveszni, aki benne bízik. Megesküdött, hogy mindenkit megment, aki hajlandó elfogadni az üdvösséget, vagyis mindenkit, aki felismeri, hogy teljesen elveszett, és aki így abbahagyja hiábavaló küzdelmét, hogy megmentse önmagát, és engedi Istennek, hogy azt tegye vele, amit akar. Ügyét Isten hatalmára és jóindulatára bízza, amely megmenti a bűnösöket, és Ő annyira biztos a végeredményben, hogy megesküdött, hogy minden térd meghajol előtte, és minden nyelv megvallja, hogy Ő az Úr. Mindenki ezt fogja tenni a bizonyítékok súlyától kényszerítve. Az igazak már most teszik meg, még akkor is, ha nem láthatják és nem érthetik meg Isten minden cselekedetét. A gonoszok a végén fogják megtenni, amikor a rejtett dolgok napvilágra kerülnek, és ezzel kimondják saját vesztüket. Isten az esküjével minden embert eskü alá helyezett. Minden embernek a földön kötelessége, hogy tanúskodjon Isten hűségéről és üdvözítő hatalmáról. Ezért mindazok, akik életükben nem tesznek bizonyságot arról, hogy Isten üdvözít, hamis tanúk. Imáikban sokan megszegik a harmadik parancsolatot. Hiába veszik fel az Úr nevét, mert nem tesznek bizonyságot arról, hogy Isten dolgozta ki és hozta el a megváltást az egész emberiség számára.

A mi ügyünk, Isten ügye

Az Úrban igazság és hatalom van. Az Úrban van igazságosság és dicsőség. Amikor Isten esküdött, akkor saját magára esküdött. Az életével kezeskedett az emberek üdvösségéért. Tulajdonképpen azt mondta, hogy ha nem sikerül megmentenie valakit, még a legalacsonyabb sorsú embert is, aki a föld legtávolabbi pontjáról is segítségül hívja Őt az üdvösségéért, akkor elveszíti a saját életét. Valóban, ha az igazság nem Istentől ered, vagy az Úr Jézuson kívül más forrásból származik, akkor az Ő élete már elveszett, mert ebben az esetben Krisztus hiába halt meg. (Lásd Gal 2:21) Krisztus azonban nem halt meg hiába, és Isten öröktől fogva mindörökké van, még akkor is, ha az életét tette kockára. Kijelentette, hogy minden ember térdet hajt és minden nyelv Istent magasztalja, kijelentve, hogy csak Isten az, aki megszabadít. Mivel az Úr ennyire bízik ügyében, és hajlandó ennyi kockázatot vállalni érte, nem tehetjük-e mi is a mi ügyünket az Ő kezébe? Ha csatlakozunk hozzá, életünk összekapcsolódik az Ő életével, és ugyanolyan biztosak vagyunk, mint Ő, hogy örökéletet és örök boldogságot kapunk. Milyen csodálatos üdvösség!

The Present Truth, 1900. január 18.

A