A Szentlélek késői esője

„Sátán semmitől sem fél annyira – írta Ellen White 1887-ben, miközben Európában tartózkodott, - mint attól, hogy Isten népe eltávolít minden akadályt az útból, hogy az Úr kitölthesse Lelkét az erőtlen és megtéretlen gyülekezetre.”[1] Az adventisták negyven éve izgatottan várták a „ébredés idejét” (ApCsel 3:19), amikor a késői eső kiárad az egyházra, és így alkalmassá válik a Jelenések 18. fejezetében leírt hangos kiáltás üzenetének hirdetésére az egész világon.

Egyik korai látomásában Ellen White-nak ki lett jelentve, hogy „a késői eső, az ébredés ideje és a harmadik angyal hangos kiáltása” képessé teszi Isten népét, hogy „a legnehezebb körülmények között is” erővel hirdesse az igazságot.[2] A késői eső és a hangos kiáltás, bár két különböző esemény, nem választhatók el egymástól, mivel a késői eső az ok, a hangos kiáltás pedig az okozat. A késői eső nemcsak az isteni hatalom növekedését hozza magával, hanem pünkösdhöz hasonlóan a világosság és a megértés növekedését is. Ha elfogadják, szívbe zárják és megélik, akkor ez a megvilágosító és erőt adó üzenet azt eredményezi, hogy a hangos kiáltás betölti a földet Isten evangéliuma és kegyelme utolsó kiáltásának üzenetével. Az 1888-as Generál Konferencia után Ellen White sokszor megismételte ezeket az összefüggéseket:

„Amikor nagy hatalmú angyal fog leszállni a mennyből a menny ragyogásába öltözve és hatalmat ad a harmadik angyalnak, akkor megérzik az üzenet erejét. Mennyei cseppek hullanak rájuk. A késői eső az edényeikbe esik.”[3]

„Akik a világosságban járnak, azoknak nem kell attól tartaniuk, hogy a késői eső idején nem fognak megkeresztelkftni a Szentlélekkel. Ha elfogadjuk a dicsőséges angyal világosságát, aki az egész földet megvilágítja dicsőségével, gondoskodjunk arról, hogy szívünk megtisztítva legyen, megüresedve az éntől és a menny felé irányítva, hogy felkészítve legyen a késői esőre.”[4]

„Ma megkaptuk a kegyelem meghívását, hogy tisztességre való edényekké váljunk, ezért nem kell aggódnunk akkor a késői eső miatt. Mindössze annyit kell tennünk, hogy tisztán tartsuk edényünket, felfelé irányítva a mennyei eső fogadására, így imádkozva: »Segítsen az Úr, hogy a késői eső hulljon az edényembe. Ragyogjon rám a harmadik angyallal egyesülő dicsőségteljes angyal világossága. Adj nekem is részt ebben a munkában. Hadd hirdessem az üzenetet. Tegyél Jézus Krisztus munkatársává.«”[5]

„Amikor a Lélek kiáradt felülről [pünkösdkor], az egyházat elárasztotta a fény, de a fény forrása Krisztus volt. Az Ő neve ott volt minden nyelven, az Ő szeretete betöltött minden szívet. Így lesz ez akkor is, amikor a mennyből alászálló angyal, akinek nagy hatalma van, az egész földet megvilágítja az Ő dicsőségével.”[6]

Mások, akik 1888-ról és az azt követő eseményekről írtak, ugyanilyen összefüggéseket állapítottak meg. A.G. Daniells, a Generál Konferencia egykori elnöke azt mondta, hogy Ellen White írásai egyértelműen „összekapcsolják a késői esőt a hangos kiáltással, Krisztus igazságának felfedését és a föld betöltését a harmadik angyal üzenetének világosságával. [...] Látható lesz, hogy mindezek az események úgy kapcsolódnak össze, hogy egy időben munkálkodnak. [...] Az egyik megjelenése jelzi a többi megjelenését is.”[7]

Leroy Froom az 1888-as üzenetről írva odáig ment, hogy azt sugallta, „a késői eső a hangos kiáltás szinonimája volt”, mivel e két esemény között elválaszthatatlan kapcsolat áll fenn.”[8]

A Seventh-day Adventist Encyclopedia a végidő eseményeinek sorrendjét ismertetve azt írja, hogy „a késői eső viszont hatalmat ad az egyháznak, hogy bizonyságot tegyen a »hangos kiáltás« alatt, és hogy szilárdan megálljon az utolsó megpróbáltatás idején”.[9]

Woodrow Whidden E.J. Waggoner életrajzában így foglalja össze ezeket a gondolatokat: „A hangos kiáltás egy olyan kifejezés, amelyet a hetftnapi adventisták gyakran idéznek, hogy leírják a felébredt maradék szerepét a világnak szóló utolsó kegyelmi és figyelmeztető üzenet hatékony hirdetésében. Ez lesz a Szentlélek késői esője felhatalmazásának azonnali hatása.”[10]*

A gondolat egyértelműnek tűnik: a hangos kiáltás nem kezdődhet el anélkül, hogy a késői eső el nem kezdődött volna - a késői eső támogatása nélkül, amely felruházza a hangos kiáltást megvilágosító és átalakító erejével. A kettő kéz a kézben jár. Az egyik megjelenése jelzi a másik jelenlétét.

Az 1888-as konferencia közeledése

1885 és 1887 között európai tartózkodása alatt, mindössze néhány hónappal a minneapolisi konferencia előtt, Ellen White-nak meg lett mutatva néhány fontos esemény, amelyek hamarosan bekövetkeznek az egyházban. Megmutatták neki, hogy „még sok világosságnak kell felragyognia Isten törvényéből és az igazságosság evangéliumából. Ez az üzenet - a maga valódi jellegében értelmezve és Lélekben hirdetve - be fogja világítani a földet dicsőségével. [...] A harmadik angyal üzenetének befejező munkáját olyan hatalom fogja kísérni, amely el fogja juttatni az Igazság Napjának sugarait az élet valamennyi fő és mellékútjára.” De az is ki lett nyilatkoztatva neki, hogy „az a lelkület, amely a farizeusokat uralta, el fog jönni a nép közé, amelyet Isten nagy kegyben részesített”. Egy ilyen állapot lehetővé teszi majd Sátán számára, hogy „az emberi elmében lévő, meg nem szentelt elemeken dolgozzon”, és sokan „nem fogadják el az Isten által kijelölt módon küldött világosságot”.[11]

Az egyház munkájának állapotáról szóló mélyreható üzenet miatt Ellen White „rettenetesen félt” részt venni az 1888-as konferencián,[12] amelyet a vezető testvéreknek írt levelében úgy jellemzett, hogy a „legfontosabb az összes összejövetel közül”, amelyen valaha is részt fognak venni.[13] A résztvevők száma az ötszázat is elérhette, közülük 96 küldött, ez utóbbiak 27 000 gyülekezeti tagot képviseltek az egész világból. A konferencia eredményei maradandó hatást gyakoroltak az adventista mozgalomra.[14] Ellen White azonban már a találkozó elején észrevett egy lelkületet, amely megterhelte őt.[15] Alig két nappal az ülésszak kezdete után ezt írta: „A Szentlélek keresztsége fog ránk áradni ezen a konferencián, ha akarjuk.”[16] Szembeszállva a konferenciát megelőző lelkészértekezlet során kirobbant farizeusi magatartással és vitákkal, Ellen White nem tehetett mást, minthogy megkérdezte: „Hogyan fogunk megállni a késői eső idején?”[17]

Ellen White hamar felismerte, hogy „a konferenciára érkezett prédikátorok lelkülete és befolyása a világosság elutasítása”,[18] hogy „az ellenkezés van napirenden, nem pedig a kutatás”.[19] Miközben az Úr közöttük munkálkodott, „egyesek nem fogadták el az áldást. Ezek abban a kiváltságban részesültek, hogy az evangélium leghűségesebb prédikációit hallhatták, de bezárt szívvel hallgatták az üzenetet, amelyet Isten szolgáin keresztül közvetített nekik.” Ahelyett, hogy örültek volna A.T. Jones és E.J. Waggoner üzenetének, „minden erejüket arra fordították, hogy hibát találjanak a hírnökökben és az üzenetben, és ezzel megszomorították Isten Lelkét”. Azok azonban, akik „elfogadták az üzenetet, örömmel hallgatták a Jézus Krisztus ingyen ajándékairól szóló prédikációkat”.[20]

G.B. Starr lelkész, aki tíz évet töltött Ausztráliában Ellen White-tal, egyike volt azoknak, akik gazdag áldásban részesültek Minneapolisban, ahol „a hit általi megigazulás témáját hangsúlyozták”. Ott tanúja volt annak, ahogy Ellen White „naponta, határozott szavakkal erősítette meg a hirdetett üzenetet”. Később Starr azt mondta, hogy Ellen White kijelentette, „ez a konferencia a késői eső és a hármas angyali üzenet hangos kiáltásának kezdetét jelezte”.[21] F.H. Westphal, aki később érkezett a konferenciára,[22] örült az üzenetnek, amely számára olyan volt, mint egy „édes zene a lelkének”. Hazatért Wisconsinba, „és elmondta a gyülekezetnek, hogy elkezdődött a késői eső.”[23]

Míg egyrészt Ellen White Minneapolisban kénytelen volt támogató szavakat mondani Jones és Waggoner, valamint az általuk hirdetett üzenet mellett, arra is utasítást kapott, hogy figyelmeztessen „az Isten Lelke iránti ellenállás veszélyeire”.[24] Kettejük támogatása miatt sokan úgy vélték, hogy „volt néhány hiba a bizonyságtételeiben”, és azt a szerepet és szolgálatot, amelyet Isten adott neki a konferencián, „szinte mindenki figyelmen kívül hagyta. Az ellenkezés tömegessé vált.” Az ilyen magatartás - mondta Ellen White - „Isten Lelke iránti sértés volt.”[25] Ellen White egyik legsúlyosabb 1888-ról szóló nyilatkozatában a Zakariás 13:6-ból idéz, és a szöveget arra alkalmazza, hogy miként kezelték Minneapolisban az ihletett bizonyságtételeit, amelyeket az üzenet és a hírnökök támogatására kapott Istentől: „Krisztust megsebezték az Ő barátai házában.”[26]

Már 1885-ben arra figyelmeztetett, hogy amikor „Isten Lelke legkülönlegesebb megnyilvánulásai” áradnak ki az egyházra, „testvérek fognak felállni, és szokásuk szerint, hogy mindent a saját módszereik szerint alakítanak, megragadják az Úr munkáját és megtiltják azt.”[27] Hozzátette, hogy lehetséges, „amikor a Szentlélek eljön, fanatizmusnak fogják nevezni, mint pünkösd napján”.[28] Ezek az ijesztő kijelentések 1888-ban Minneapolisban beteljesedtek.

A minneapolisi tapasztalatot követő hónapokban és években Ellen White leírta, hogy „az egybegyűlteknek lehetősége volt az igazság oldalára állni a Szentlélek elfogadása által, akit Isten olyan bőséges irgalomban és szeretetben bővelkedő áradatban küldött. De [...] a Lélek megnyilvánulását fanatizmusnak tulajdonították.”[29]

Szomorúan hozzátette, hogy „Sátánnak sikerült nagymértékben elzárni népünktől a Szentlélek különleges erejét, amelyben Isten részesíteni akarta őket.”[30] Még az új évszázad kezdete után is Ellen White-nak meg lett mutatva, hogy „a minneapolisi konferencián szerzett szörnyű tapasztalat a legszomorúbb fejezet egyike azok történetében, akik hisznek a jelenvaló igazságban”.[31]

Adjatok egy esélyt az embereknek!

Isten azonban irgalmas. Égi esőjét nem állítja le anélkül, hogy előbb ne adna esélyt az embereknek, hogy elfogadják a legértékesebb üzenetet. Az 1888-as konferencia egyik utolsó lelkipásztori találkozóján Ellen White feltette a kérdést: „Mi értelme van annak, hogy itt egybegyűltünk, és miért kellett a lelkészeknek idejönniük, ha csak azért jöttek, hogy eltávolítsák Isten Lelkét a néptől?” „Ha a lelkészek nem fogadják el a világosságot, akkor a népnek kell lehetőséget adni, talán ők elfogadják.”[32] Szavaival összhangban Ellen White A.T. Jones-szal, E.J. Waggonerrel és másokkal együtt ezt az üzenetet vitte el a következő hónapokban Amerika-szerte a gyülekezetekbe.

1889 januárjában Ellen White A.T. Jones-szal és S.N. Haskell-lel együtt részt vett egy tíznapos összejövetelen a Massachusetts állambeli South Lancaster egyik adventista iskolájában, ahol „a kereszt egyszerű történetét osztották meg”. Később leírta, ahogy „Isten dicsősége kiáradt azon az összejövetelen [...], de nemcsak néhányukra, hanem ezúttal úgy söpört végig azon az összejövetelen, mint egy szökőár, és milyen örömteli időszak volt ez”.[33] S.N. Haskell azt írta, hogy „az összejövetelt Isten Lelke kiáradása jellemezte. [...] Sokakban ünnepélyes benyomást keltett, hogy ez csak néhány csepp volt abból, amit azok, akiknek szerepük van a végső munkában, meg fognak tapasztalni a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltásában, amely megérleli a gabonát az aratásra.” Majd költői kérdést tett fel: „Vajon igaz, hogy a Szentlélek kiáradása idejében vagyunk, amely egyre erősebbé és kiterjedtebbé válik, mígnem a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltásává alakul?”[34]

Abban az évben számos más összejövetelt is tartottak, egészen az 1889-es Generál Konferenciáig, ahol Ellen White, Jones és Waggoner hasonló eredménnyel hirdették az üzenetet. Sok hívő új tapasztalatban részesült, miután meghallotta és szívébe fogadta a bemutatott üzenetet. Sokan azonban, köztük több vezető testvér is, továbbra is ellenálltak az üzenetnek és a hírnököknek. A kansasi összejövetelek során Ellen White dorgálásokat írt azoknak, akik továbbra is makacsul ellenálltak: „Nem gondoltok arra, hogy a mennyei Figyelő látja a hitetlenségeteket és az ellenállásotokat? Nem gondoltok arra, hogy gúnyos szavaitok egy nap elétek kerülnek? Még Isten Lelke kiáradását is megvetéssel kezeltétek, és szentségtelen ítéleteteket mondtátok ki felette.”[35]

Az 1889-es konferencia más lelkületben kezdődött, mint az 1888-as konferencia. Az összejövetelek első hétvégéjén sokan „bizonyságot tettek az elmúlt évben kapott áldásokról, az áldott világosságról, amelyet elfogadtak és értékeltek – a hit általi megigazulásról”. Ez arra késztette Ellen White-ot, hogy kijelentse: „Az Úr Lelke volt köztünk.”[36] Azt mondta menyének, Mary White-nak, hogy addig „egyetlen ellenkező hangot sem hallottunk”; úgy tűnt, hogy egység uralkodik. Hozzátette azonban, hogy „úgy tűnik, vannak, akik ugyanazt az álláspontot képviselik, mint Minneapolisban.[37]

Ám a konferencia végéig Ellen White figyelmeztette a jelenlévőket az előttük álló veszélyre, mert a tervek sietve készültek a munka irányítására azok vezetésével, akik még mindig ellenezték az Isten által küldött üzenetet. Ellen White tudta, hogy egy munkát kell elvégezni, „különben sokan nem lesznek felkészülve arra, hogy befogadják a mennyből küldött angyal világosságát, aki az egész földet megvilágítja dicsőségével”. Felismerte, hogy nem lesznek készen „a késői eső idejére, az Úr dicsőségének befogadására”, ha „titokban ápolják a minneapolisi konferenciáról hozott keserűség gyökereit”. Odáig ment, hogy azt mondta: „Baál, Baál” lesz a választás, amely a köztünk megjelenő „Isten iránti hűtlenségből” következik:

„Sokunk vallása a hitehagyott Izrael vallása lesz, mivel a saját útjukat szeretik, az Úr útját pedig elhagyják. Az igaz vallást, a Biblia egyetlen vallását - amely a bűnök bocsánatát tanítja a keresztre feszített és feltámadt Megváltó érdemei által, és amely az Isten Fia hite általi megigazulást vallja – megvetik, ellene szólnak és kigúnyolják. Elítélik, mivel szerintük rajongáshoz és fanatizmushoz vezet.”[38]

Lábjegyzet

[1] Ellen White, „The Church's Great Need”, Review and Herald, 1887. márc. 22.

[2] Ellen White, Early Writings, 271. o. (1957. nov.)

[3] Ellen White, „Diary”, Manuscript 8, 1859. okt. 10., Manuscript Releases, vol 3., 145. o., hozzáadott kiemelések

[4] Ellen White: „The Necessity of Receiving the Holy Spirit”, Signs of the Times, 1892. aug. 1., hozzáadott kiemelések

[5] Ellen White, „Work and Baptism of Holy Spirit Needed”, Manuscript 35., 1891. szept. 26., a Manuscript Releases, vol 1., 179. o.

[6] Ellen White levele Uriah Smith-nek, 25/b. levél, 1892. aug. 30., 1888 Materials, 1017. o., hozzáadott kiemelések

[7] A.G. Daniells, Christ Our Righteousness, (Washington, D.C., Review and Herald Pub. Assn. 1926), 59., 62. o.

[8] Leroy Froom, Movement of Destiny, (Washington, D.C., Review and Herald Pub. Assn. 1971), 651. o.

[9] Don F. Neufeld, „Latter Rain”, Seventh-day Adventist Encyclopedia, (Washington, D.C., Review and Herald Pub. Assn., 1995, második kiadás), 10. kötet, 905. o., hozzáadott kiemelések

[10] Woodrow W. Whidden II, E.J. Waggoner: From the Physician of Good news to the agent of division (Hagerstown, MD; Review and Herald Pub. Assn., 2008), záró megjegyzés, 211. o., hozzáadott kiemelések. Bár Whidden megjegyzései ebben az összefüggésben megfontolandóak, E.J. Waggoner életrajzának nagy része ugyanazt a megkérdőjelezhető szerkesztői megközelítést követi, mint A.T. Jones George Knight által készített életrajza. Ebből arra következtethetünk, hogy mindkét szerzőt jobban érdekelte saját evangelikál teológiájuk népszerűsítése, mint az adventista történetünkkel való őszinte szembenézés. Lásd a 3. fejezet 30. lábjegyzetében található megjegyzéseket.

[11] Ellen White, “To Brethren Assembled at General Conference,”, Manuscript 15, 1888. nov. 15., 1888 Materials, 165-166. o.

[12] Ellen White: „Remarks After Reading an Article”, Manuscript 26, 1888. okt. 26., 1888 Materials, 154. o.

[13] Ellen White to Brethren Who Shall Assemble in General Conference, 20. levél, 1888. aug. 5., 1888 Materials, 38. o.

[14] Roger Coon, Minneapolis 1888, The „Forgotten” Issue, átirat a Loma Lindai University előadásából, 1988. október 23-25., Ellen G. White Estate, Shelf Document, 7. o.

[15] Ellen White, Manuscript 24, 1888. dec., 1888 Materials, 206. o.

[16] Ellen White, „Morning Sermon”, Manuscript 6, 1888. okt. 11., 1888 Materials, 72. o.

[17] Ellen White, „Remarks After Reading an Article”, Manuscript 26, 1888. okt. 26., 1888 Materials, 162. o.

[18] Ellen White levele G.I. Butlernek, 21. levél, 1888. okt. 14., 1888 Materials, 86. o.

[19] Ellen White to Brethren Who Shall Assemble in General Conference, Manuscript 15, 1888. nov. 15., 1888 Materials, 170. o., hozzáadott kiemelések

[20] Ellen White, „Experience Following Minneapolis Conference”, Manuscript 30, 1889. jún. 30., 1888 Materials, 368. o.

[21] G.B. Starr, Sixty-Two Years in the Highest University, kiadatlan kézirat, 8; Document File 496, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office.

[22] „Eighth Day’s Proceedings,” General Conference Daily Bulletin, 1888. okt. 26., 1.

[23] F.H. Westphal levele L.E. Froomnak, 1930. ápr. 28-án, Leroy Froom: Movement of Destiny, 262. o.

[24] Ellen White: „Light in God’s Word”, Manuscript 37., 1890, 1888 Materials, 829. o.

[25] Ellen White to Children of the Household, 14. levél, 1889. máj. 12., 1888 Materials, 314. o.

[26] Ellen White levele J. Fargonak, 50. levél, 1889. máj. 2., 1888 Materials, 296. o.

[27] Ellen White levele W.C. White-nak, 35. levél, 1885. nov. 17., kiadatlan

[28] Ellen White levele J.N. Laughborough-hoz, J.H. Waggonerhez, E.J. Waggonerhez, A.T. Jonehoz, 76. levél, 1886. ápr., Manuscript Releases, vol. 21., 148. o., kiemelések az eredetiből

[29] Ellen White levele O.A. Olsennek, 81. levél, 1896. máj. 31., 1888 Materials, 1565. o.

[30] Ellen White levele Uriah Smith-nek, 96. levél, 1896. jún. 6., 1888 Materials, 1575. o.

[31] Ellen White levele C.P. Bollmannak: 179. levél, 1902. nov. 18., 1888 Materials, 1796. o.

[32] Ellen White, „Morning Talk”, 9. Manuscript, 1888. okt. 24., 1888 Materials, 151-152. o.

[33] Ellen White, „Sermon at Ashfield, Australia, Camp-meeting”, 49. Manuscript, 1894. nov. 3., Manuscript Releases, 5. kötet, 234. o.

[34] S.N. Haskell, „The General Meeting at South Lancaster, Mass.”, Review and Herald, 1889. jan. 29., 73. o.

[35] Ellen White to Children of the Household, 14. levél, 1889. máj. 12., 1888 Materials, 320. o.

[36] Ellen White, „Diary,”, Manuscript 22, 1889. okt. 22., 1888 Materials, 454. o.

[37] Ellen White levele Mary White-nak, 76. levél, 1889. okt. 29., 1888 Materials, 450. o.

[38] Ellen White levele a Generál Konferenciának, 1889. okt., 24. levél, 1888 Materials, 442-445., o.