Minneapolis nincs elfelejtve
A 20. század elején a minneapolisi konferencia emlékei kezdtek felszínre törni. 1912 júliusában a Generál Konferencia korábbi elnöke, G.A. Irwin a Review olvasóinak figyelmét a Jelenések könyvében található hét gyülekezetre irányította. E gyülekezetek történetében két erő, a jó és a rossz küzdelme volt látható. Egyik fél sem változtatott azon a taktikán, hogy az emberek lelkét hogyan nyerjék meg. A bűnben való megváltás, vagy az ember jó cselekedetei általi megigazulás mindig is „minden pogány vallás alapja volt, és napjainkban is ez a pápaság elve” - jelentette ki Irwin. Ezzel szemben a hit általi megigazulás üzenete mindenkor „a győzedelmes élet titka” volt. Épp a hit általi megigazulás üzenetének hirdetése jelentette a hangos kiáltás kezdetét, amelyről Ellen White 1892 novemberében írt. De mi volt ennek az üzenetnek a története? Irwin erre a kérdésre így válaszolt:
„Ha a hit általi megigazulás hirdetése - mint ennek az egyháznak a különleges üzenete - a hangos kiáltás kezdete volt és »az angyal világossága, akinek dicsősége betölti az egész földet«, akkor nyilvánvaló, hogy Istennek nem az volt a szándéka, hogy ez az üzenet megszűnjön, amíg az egész földet be nem tölti az Úr dicsősége.
Az a tény, hogy az üzenet nem a terv szerint haladt, világosan kitűnik az Úr szolgájának következő kijelentéséből: »A gyülekezetek langymelegek. [...] A hit általi megigazulás tanítása feledésbe merült sokak számára, akik azt állítják, hogy hisznek a harmadik angyal üzenetében.«
Kétségtelen, hogy az olvasóban felmerül ez a kérdés, miért veszett feledésbe egy ilyen üzenet, amely annyira létfontosságú az emberek számára, és amely a hangos kiáltás kezdetét jelentette? A választ erre a kérdésre ugyanennek a szerzőnek a következő kijelentése adja meg: »Az ember és Isten ellensége nem akarja, hogy ez az igazság világosan legyen bemutatva. Tudja, hogy ha a nép teljes mértékben elfogadja ezt az üzenetet, akkor az ő hatalma megsemmisül. Ha képes uralni az elméket úgy, hogy a kétely, a hitetlenség és a sötétség legyen azok tapasztalata, akik állítják, hogy Isten gyermekei, akkor a kísértés által legyőzheti őket.«
Amikor a hit általi megigazulás üzenetét (amelyről az Úr prófétája azt mondta, hogy „valóban a harmadik angyal üzenete”) hirdetni kezdték ebben a felekezetben, az ellenség nagyon nyugtalan lett, és erőteljesen igyekezett megakadályozni annak terjedését. [...]
Minden bizonnyal [...] elmondhatjuk, hogy évekkel lemaradtunk attól a ponttól, ahol lehetnénk és ahol lennünk kellene e munka előrehaladásában, [...] és amikor azt olvasom, hogy csak »azok, akik Krisztus igazságát öltötték magukra, fognak szilárdan megállni azon a napon az igazság és a kötelesség oldalán«, és hogy »mindazok, akik saját igazságukban bíztak, a sötétség fejedelmének fekete zászlaja alatt fognak állni”, meggyőződésem, hogy valóban eljött az ideje annak, hogy a hit általi megigazulás üzenete ismét kiemelkedő üzenetté váljon ebben az egyházban.”[1]
Irwin számára nyilvánvaló volt, hogy a hit általi megigazulás üzenete nem érte el azt a célt, amiért 1888-ban kapták. Közel huszonöt évvel később az Úr még mindig várt. 1924-ben, kilenc évvel Ellen White halála után a Lelkészszövetség Tanácsadó Testülete megszavazta, hogy A.G. Daniells testvér, a Generál Konferencia korábbi elnöke állítson össze egy válogatást Ellen White írásaiból a hit általi megigazulás témájában. Amikor „alapos kutatómunkába” kezdett, A.G. Daniells „megdöbbenve és elképedve látta, hogy milyen ünnepélyes kötelezettséget róttak rá”. Ellen White írásainak tanulmányozása a hit általi megigazulás témájában Daniells-t arra a „szilárd meggyőződésre” vezette, hogy tanácsai „két szempontot mutatnak be: Először is azt a csodálatos tényt, hogy Isten Fiába vetett hit által a bűnösök elnyerhetik Isten igazságát, másodszor pedig Isten célját és gondviselését, hogy 1888-ban a Minnesota állambeli Minneapolisban tartott Generál Konferencián egy konkrét üzenetet küldött népének, amely a hit általi megigazulás elfogadásáról szólt.”[2]
Ellen White 1892. november 22-ei Review-ban megjelent cikkéből, valamint a Tapasztalatok és látomások 85. és 86. oldalának tanulmányozásából Daniells arra a következtetésre jutott, hogy Ellen White „a késői esőt egy időbe helyezi a hangos kiáltással, a Krisztus igazságának kinyilatkoztatásával és a harmadik angyali üzenet világosságával, amely betölti a földet.” Daniells számára nyilvánvaló volt, hogy „mindezek az események ugyanabban az időben kezdődnek vagy indulnak el. Az egyik megjelenése jele annak, hogy mind megjelenik.”[3] Azonban, amikor áttekintette a minneapolisi üzenet óta eltelt harmincnyolc évet, szomorú következtetésre jutott:
„Milyen szomorú, mennyire sajnálatos, hogy akkor, amikor a Krisztusban való megigazulás üzenete elhangzott, az Isten ügyében buzgólkodó és jó szándékú emberek ellenállásába ütközött! Az 1888-as üzenetet soha nem fogadták el, nem hirdették, nem kapott zöld utat úgy, amint kellett volna, hogy az egyház számára közvetítse a benne rejlő felmérhetetlen áldásokat. Hogy mennyire súlyos dolog ilyen befolyást árasztani, azt a kapott feddések mutatják. A figyelmeztető és intő szavait ma [1926-ban] komolyan a szívünkre kellene vennünk. [...]
Ó, bárcsak mindnyájan hallgattunk volna a felhívásra és a figyelmeztetésre, midőn azok látszólag különös, ámde mély benyomást keltő módon az 1888-as konferencián hozzánk érkeztek! Milyen sok bizonytalanságtól megszabadultunk volna, mennyi bolyongást, vereséget és veszteséget megelőzhettünk volna! Milyen világosságban, áldásban, győzelemben és fejlődésben részesültünk volna!”[4]
Alig néhány évvel Daniells könyvének kiadása után Taylor Bunch lelkész, bibliaoktató és író egy brosúrát jelentetett meg Negyven év a pusztában előképben és a valóságban címmel, amely hasonló nézeteket fejtegetett a késői esőről és a hangos kiáltásról.[5] Brosúrájában Taylor Bunch párhuzamot von a hetftnapi adventista egyház és az Egyiptomból Kánaánba vándorló Izrael népe között. Felesége segítségével előadásokat tartott a Pacific Union College-ban az 1930/1931-es tanévben, melynek során brosúrájának témáját mutatta be.[6] Néhány évvel később, 1937-ben Bunch egy hasonló, 36 prédikációból álló sorozatot tartott a Battle Creek-i tabernákulumban a szombat délutáni istentiszteleteken. Ezeket a prédikációkat ki is adta A kivonulás és az adventmozgalom: előkép és beteljesedés címmel a következő megjegyzéssel: „kivált azok használatára, akik hallották, valamint olyan lelkészek és evangéliumi munkások kérésére, akik hallani akarták azokat.[7]
Tanulmányaiban Bunch részletesebben foglalkozott a témával, mint Daniells. Amikor a régi Izrael kádes-barneai tapasztalataihoz ért, Bunch ezt az 1888-as minneapolisi konferenciára, a következményeire, valamint az egyháznak a pusztába való visszafordulására alkalmazta. Bunch azt állította, hogy „a hit általi megigazulás üzenetét hatalommal hirdették több mint tíz éven át, és ez idő alatt folyamatosan emlékeztették a vezetőket a minneapolisi válságra”. Ellen White 1892. november 22-ei Review-ban publikált cikkéből idézve Bunch kijelentette, hogy „az üzenet a késői eső kezdetét hozta. [...] Miért nem hullott tovább a késői eső? Azért, mert abbamaradt az üzenet hirdetése, amely elhozta a késői esőt. Sokan visszautasították, és hamar kihalt az adventnép tapasztalatából, és vele halt el a hangos kiáltás is. A késői eső csak akkor hullhat újra, ha az üzenetet, amely elhozta a késői esőt, újraélesztik és elfogadják.” Ahogyan a Kánaán határain álló izraeli népnek meg kellett békülniük a múltjukkal, az adventizmusnak is – mondta Bunch – „víziót kell kapnia” múltjáról:
„Közvetlen az idő vége előtt az adventnép felülvizsgálja, és egy új fényben látja majd a múltját. Tanulmányoznunk kell és meg kell értenünk a régi Izrael kádes-barneai tapasztalatának előképét, tanulnunk kell elődeink hibáiból, különösen az 1888-as válság időszakában elkövetett hibákból. Be kell ismernünk, és meg kell vallanunk elődeink hibáit, és vigyáznunk kell, hogy ne ismételjük meg azokat, és hogy ne késleltessük még jobban az adventmozgalom végső győzelmét. A múltunk történelmét e hibák és a következmények fényében - Krisztus visszajövetele hosszú késésének fényében - kell újraértékelnünk és tanulmányoznunk. Egy ilyen látásmód sok rejtélyes kérdést megmagyaráz, és nagymértékben megerősíti az adventmozgalom isteni vezetésébe vetett hitünket.”[8]
Nem sok idő telt el Bunch imahete után, amelyet 1930 őszén tartott a Pacific Union College-ban, és a hír eljutott Elmshavenbe, ahol akkoriban a White Estate székhelye volt. D.E. Robinson, aki a White Estate munkatársa volt, levelet írt Bunch-nak, és bár barátságosan fogalmazott, nem értett egyet Bunch néhány összehasonlításával és következtetésével a régi Izraellel és az adventmozgalommal kapcsolatban.[9]* Így elkezdődött egy olyan korszak, amelyben az adventizmus igyekezett megszabadulni attól a vádtól, hogy az 1888-as elutasítás és az azt követő évek késleltették Krisztus visszatérését.[10]*
Megírattak a mi tanulságunkra
A Biblia azért adatott nekünk, hogy tanuljunk az ihletett beszámolóiból származó tanulságokból, amelyek napjainkra is alkalmazhatók. A 3Móz 26. fejezetében Mózes írásba foglalta Izrael fiai számára az áldások vagy átkok ígéretét, ha elfordulnak Istentől, vagy ha követik Istent és az Ő tanácsait. Az áldások felsorolásában megtalálhatók az ígéretek a késői és korai esőre vonatkozóan, de az átkok között azt olvassuk, hogy az ég olyan lesz, mint a vas és a föld, mint a réz (3Móz 26:4,19). Ugyanebben a fejezetben megtaláljuk az ihletett gyógymódokat is arra az esetre, ha átkok érnék a nemzetet: „Akik pedig megmaradnak közületek, elsenyvftnek az ő hamisságuk miatt a ti ellenségeitek földén, sőt az ő atyáiknak hamissága miatt is azokkal együtt elsenyvftnek. Ha megvallják az ő hamisságukat, és atyáiknak hamisságát az ő hűtlenségükben, amellyel hűtlenkedtek ellenem, és hogy mivel ellenemre jártak. Bizony én is ellenükre járok, és beviszem őket az ő ellenségeik földjére; ha akkor megalázkodik az ő körülmetéletlen szívük, és az ő bűnüknek büntetését elfogadják: akkor Én megemlékezem Jákóbbal kötött szövetségemről, Izsákkal kötött szövetségemről is, Ábrahámmal kötött szövetségemről is megemlékezem, és e földről is megemlékezem.” (3Móz 26:39-42, KJV)
Így tehát ahhoz, hogy visszatérhessenek a földjükre, Izrael népének meg kellett vallania és el kellett ismernie saját bűneit, valamint atyáik bűneit, amelyeket ők is elkövettek. Fel kellett ismerniük, hogy ezek a törvényszegések hozták rájuk a fogság büntetését egy idegen országban. Ugyanezek az elvek meg lettek ismételve Mózes ötödik könyvében, és hangsúlyozva Izrael népének, mielőtt bementek volna az Ígéret földjére. (5Móz 9:1-27; 11:13-21; 12:3-8; 28:1-68; 30-32) Salamon is megismételte ezeket a bibliai igazságokat a templom felszentelésekor, uralkodása idején. (2Krón 6:12-40; 7:1-15)
Közel egy évszázaddal Salamon halála után Illés felszólította a népet, hogy térjenek vissza a Baál imádatából. A felszólítás visszautasítása végül oda vezetett, hogy sem harmat, sem eső nem hullott a földre, ahogyan azt Mózes megírta. A király vádjaira, miszerint ő az Izráel háborgatója és a problémák okozója, Illés azt válaszolta, hogy a király és atyjának háza a felelős mindenért. (2Kir 18:18)
Azt is olvassuk, hogy Ezékiás király arra törekedett, hogy megújulást és reformot hozzon Júdába, és igyekezett megfogadni Mózes harmadik, valamint Mózes ötödik könyvében található figyelmeztetéseket: „És monda [Ezékiás] nekik: Hallgassatok meg engem léviták! Most szenteljétek meg magatokat, az Úrnak, atyáitok Istenének házát is szenteljétek meg, és hordjatok ki minden tisztátalanságot a szent helyről; Mert vétkeztek a mi atyáink, és az Úr előtt, a mi Istenünk előtt gonoszul cselekedének, és elhagyták őt, az Úr sátorától elfordították arcukat, hátat fordítván annak. [...] És ezért a mi atyáink fegyver által hullottak el, fiaink, leányaink és feleségeink fogságba vitettek e dolog miatt.” (2Krón 29:5-9) Ellen White azt mondta Ezékiás korabeli vezetőiről, hogy „bocsánatot kértek a nemzet bűneiért”.[11]
Jósiás király felismerte, hogy Júda nagy veszélyben van, miután felolvasta Mózes ötödik könyvét, mert „a mi atyáink nem tartották meg az Úrnak beszédét, hogy mind aszerint cselekedtek volna, amint e könyvben megíratott.” (2Krón 34:1-30) Jósiás megvallotta saját bűneit, valamint atyái bűneit, és igyekezett elkerülni Isten büntetését, amelyet Isten Mózes írásai által jelentett ki.
Jeremiás, aki előre látta Jeruzsálem közelgő pusztulását, felismerte, hogy a paráznaság vagy a Baál-imádat következményei hozták az átkokat: „Emeld fel szemeidet a magaslatokra, és lásd meg: hol nem szeplősítettek meg téged? Az utakon vártál reájuk, mint az arab a pusztában, és megfertőztetted a földet paráznaságaiddal és gonoszságoddal. Noha megvonattak a korai záporok, és késői eső sem volt: mégis parázna asszony homlokúvá lettél, szégyenkezni nem akartál.” (Jer 3:2-3) Jeremiás felhívása így hangzott: „Csakhogy ismerd el a te hamisságodat, hogy hűtlenné lettél az Úrhoz, a te Istenedhez [...], mert vétkeztünk az Úr ellen, a mi Istenünk ellen: mi és a mi atyáink gyermekségünk óta mind e mai napig, és nem hallgattunk az Úrnak, a mi Istenünknek szavára.” (Jer 3:13,25)
Ellen White megerősítette, hogy Jeremiás követte Mózes ötödik könyvének tanácsát: „Kiegészítésként ezekhez a csodálatos buzdításokhoz, [Jer 3:12-14,19,22] az Úr még azokat a szavakat is megadta elidegenedett népének, amelyekkel vissza kellett volna térniük Hozzá. Azt kellett mondaniuk: »Íme, mi hozzád járulunk, [...] mert vétkeztünk az Úr ellen, a mi Istenünk ellen: mi és a mi atyáink gyermekségünk óta mind e mai napig, és nem hallgattunk az Úrnak, a mi Istenünknek szavára«. [...] Jeremiás többször is felhívta figyelmüket a Mózes ötödik könyvében leírt tanácsokra. Minden más prófétánál nagyobb hangsúlyt fektetett a mózesi törvény tanításaira, és megmutatta, hogyan hozhatják el ezek a legmagasabb lelki áldást a népnek és minden egyes szívnek.”[12] Amikor végül bekövetkezett a pusztulás, Jeremiás így siránkozott: »Apáink vétkeztek; nincsenek; mi hordozzuk vétkeiket. [...], jaj most nekünk, mert vétkeztünk!« (JSir 5:7,16).”
Dániel felismerte, hogy Júda Babilonba hurcolása a Mózes ötödik könyvében megjövendölt átkok beteljesedése volt. Ezért imájában megvallotta a saját és atyái bűneit, és elismerte a rájuk mért büntetés jogosságát: „a mi bűneinkért és a mi atyáink hamisságaiért gyalázatára van Jeruzsálem és a te néped mindeneknek mi körülöttünk”. (Dán 9:16)
A fogság hetvenedik évének végén Isten megszervezte az izraeliták visszatérését hazájukba. De ez nem történt meg, amíg meg nem vallották és el nem ismerték azokat a bűnöket, amelyek oda vezették őket: „Zorobábel és társai jól ismerték ezeket [5Móz 28 és 5Móz 4] és a hasonló szentírási kijelentéseket. Ennek teljesedését élték át nemrégen a fogságban. De most megbánták bűneiket, amelyek a Mózes által olyan világosan megjövendölt büntetéseket hozták magukra és atyáikra. Teljes szívükkel Istenhez térve, megújították vele kötött szövetségüket, és visszatérhettek Júdeába, hogy
helyreállítsák azt, ami le lett rombolva.”[13]
Amikor Nehémiás meghallotta, hogy Jeruzsálem még mindig romokban hever, elmondta a Mózes harmadik és a Mózes ötödik könyvében lejegyzett imát: „Böjtölök és imádkozom a mennynek Istene előtt; És mondom: »Kérlek Uram, mennynek Istene, nagy és rettenetes Isten! Ki megtartja a szövetséget és irgalmasságot az őt szeretőknek és az ő parancsolatait megtartóknak; Oh, legyen figyelmes a te füled, és szemeid legyenek nyitva, hogy meghallgassad a te szolgádnak könyörgését, mellyel én könyörgök most előtted nappal és éjjel Izrael fiaiért, szolgáidért, és vallást teszek az Izrael fiainak bűneiről, melyekkel vétkeztünk te ellened, én is s az én atyámnak háza vétkeztünk! Felette igen vétkeztünk ellened, és nem tartottuk meg a parancsolatokat, és a rendeléseket és a törvényeket, melyeket parancsoltál volt Mózesnek a te szolgádnak. Oh, emlékezzél meg arról a beszédről, melyet parancsoltál Mózesnek, a te szolgádnak.« (Neh 1:4-8).”
Ellen White megerősítette, hogy Nehémiás „hitben megvallotta bűneit és népe bűneit [...], lásd 5Móz 4:29-31. Ezt az ígéretet Izráel kapta Mózes által, még mielőtt Kánaánba léptek volna, és évszázadokon át változatlan maradt. Isten népe most bűnbánattal és hittel visszatért Urához, és az ígéret nem maradt beteljesületlen”.[14] Nehémiás hasonló felhívásokat tett bűnbánatra, ahogyan azt a 9. fejezetben látjuk. Ellen White ismét megerősítette, mi állt ezeknek az eseményeknek a hátterében: „Miközben nap mint nap hallgatták a törvény igéjét, a nép felismerte saját bűneit és a nemzet bűneit, melyeket az elmúlt nemzedékek idején követtek el. Izráel fiai látták, hogy Isten iránti hűtlenségük miatt Isten visszavonta az Ő védelmező gondoskodását, és Ábrahám gyermekei szét lettek szórva idegen országokba. Elhatározták, hogy kegyelemért könyörögnek, és megfogadták, hogy az Ő parancsolatai szerint fognak járni. [...] Amikor a nép meghajolt az Úr előtt, megvallották bűneiket és bocsánatért imádkoztak, akkor a vezetők arra bátorították őket, higgyenek abban, hogy Isten ígérete szerint meghallgatja imáikat. Nemcsak gyászolniuk, sírniuk és bűnbánatot kellett tartaniuk, hanem hinni is, hogy Isten megbocsát. Hitet kellett tanúsítaniuk azáltal, hogy felidézik az Ő irgalmát.”[15]
Közel ötszáz évvel később Keresztelő János lépett színre közvetlenül a mennyből jövő üzenetével, hogy előkészítse az Úrnak útját: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” (Mt 3:2) „Illés lelkével és erejével elítélte a nemzet romlottságát, és élesen megfeddte a kor bűneit.” Emellett „hirdette a Messiás eljövetelét, és bűnbánatra hívta a népet”.[16] Bár sokan hallgatták a bűnbánatra szóló felhívását, és szívükben előkészítették az utat a Messiás elfogadására, Izrael, mint nemzet, mégis Barabást választotta.
A Messiás keresztre feszítése után a tanítványok tíz napig böjtöltek és imádkoztak, megbánva saját bűneiket és a nemzet bűneit, amely oly kegyetlenül bánt Jézussal. Csak e mennyből származó folyamat után voltak felkészülve a Szentlélek kiáradására pünkösdkor. Aznap reggeli prédikációjuk, - amikor bűnbánatra szólították fel a nemzet bűneiért az embereket - háromezer lelket vezetett el a kereszténységhez. (ApCsel 1. és 2. fejezete)
Három és fél évvel később István megpróbálta tanítani a zsidó nemzet vezetőit Krisztus valódi Messiás voltáról, és figyelmeztetni őket Jeruzsálem közelgő pusztulására. Figyelmüket a nemzet múltbeli hibáira irányította, amelyek Krisztus keresztre feszítéséhez vezettek. Figyelmen kívül hagyva Isten hosszútűrését és István végső felhívását, hogy bánják meg bűneiket és nemzetük bűneit, halálával megpecsételték a megpróbáltatás idejét. Nemzeti büszkeségük és makacs válaszuk által a zsidó vezetők magukra és nemzetükre hozták minden megölt igaz vérét, Ábeltől Zakariás prófétáig, most már a Messiás véréig. (ApCsel 7; Mt 23:35-36)[17]*
És mi lesz velünk?
A Biblia a következőképpen írja le Laodiceát, az utolsó idők gyülekezetét: „nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen”, mégis azt állítja, hogy „gazdag”, „meggazdagodott”, és „semmire nincs szüksége”. (Jel 3:17) Több mint 150 éve hangzik a laodiceai felhívás. Az Úr nagyon világosan mondta, hogy ha ezt az üzenetet komolyan vennénk, a munka rövidre lenne metszve az igazságban. Krisztus már 1888 előtt visszatérhetett volna. De mivel ez nem történt meg, 1888-ban Isten elküldte egyházának a legértékesebb üzenetet – az isteni gyógymódot. Amikor azonban atyáink közül sokan fellázadtak az üzenet ellen, ezt a bűnt hozzáadták a laodiceai állapothoz. E tény elismerésének megtagadása a későbbi években még tovább rontotta a helyzetet. Az a kijelentés, miszerint a Szentlélek megnyilvánulása fanatizmus, végül eltávolította a késői eső és a hangos kiáltás kezdetét. De a felekezeti büszkeség megakadályozott bennünket abban, hogy beismerjük, a késői eső kezdete kudarcot vallott, és hogy a saját bűneink és elődeink bűneinek eredménye vezettek ehhez a hosszú késedelemhez.
Egyes vezető pozícióban lévők válasza a Taylor Bunch laodiceai bűnbánatra szólító felhívására védekező volt. Ez a védekezés folytatódott és még tovább erősödött napjainkig. Húsz évvel később, amikor Donald K. Short és Robert J. Wieland kijelentették, hogy szükséges lenne újra vizsgálni az 1888-as évet, és hivatkoztak a Hű Tanúbizonyság bűnbánatra való felhívására, a hivatalos válaszok még inkább ellenségessé váltak. Hetvenhét év telt el azóta, hogy Taylor Bunch Battle Creekben bemutatta prédikációsorozatát. Nemrég ünnepeltük a Hetftnapi Adventista Egyház fennállásának 150. évfordulóját.[18] Most ünnepeljük a történelmi 1888-as minneapolisi Generál Konferencia ülésszakának 125. évfordulóját, amelyről Ellen White kijelentette, hogy a hangos kiáltásnak és a Szentlélek kiáradásának kezdete volt, a késői eső kezdetének előhírnöke.
Úgy tűnik, egyesek azt szeretnék, hogy ha a 125. évforduló lenne az a pillanat, amikor félretesszük az 1888-as évet. De sokan mások, miközben azon gondolkodnak, hogy vajon érdemes-e megünnepelni ilyen mérföldköveket, azt is kérdezik, hogy hol van a késői eső? Mi okozta hosszú késlekedését? Kétségtelen, hogy Isten ígéretei nem változtak meg! De jaj nekünk! Ha a késői eső ismét visszatérne hozzánk, mint néphez, ahogyan a minneapolisi konferencián és az azt követő években történt, mi lesz, ha nem ismerjük el a Laodicea ellen a mi és atyáink bűnei miatt felhozott vádakat, és nem ismerjük el, hogy a késedelem ennek az eredménye? Hogyan fogunk válaszolni, ha nem okultunk a múlt tanulságaiból, vagy ha átírtuk történelmünket, hogy az megfeleljen felekezetünk langymeleg igényeinek? Meddig fogjuk még Krisztust megbántani azok házában, akik szeretik őt?
Ellen White szavai ma is ugyanolyan igazak, mint amikor 1892-ben írta őket: „Nem kell félnünk a jövőtől, kivéve, ha megfeledkezünk arról az útról, amelyen az Úr eddig vezetett bennünket, és amit meg akart tanítani nekünk a múltunk történetéből.”[19] A szerző imádsága az, hogy ez a könyv, amelyet a kezedben tartasz, segítsen jobban megérteni történelmünket.
Lábjegyzet
[1] G.A. Irwin, „The Message for This Time”, Review and Herald, 1912. júl. 4., 5. o.
[2] A.G. Daniells, Christ Our Righteousness (Washington, D.C.; Ministerial Assn. of Seventh-day Adventists, 1926), 5-7. o.
[3] Uo., 56.,59.,62. o.
[4] Uo., 47.,69. o.
[5] Taylor G. Bunch, Forty Years in the Wilderness in Type and Antitype (1928 körül).
[6] Lásd: The Adventist Review and Sabbath Herald, 1931. márc. 21., 24-25. o.
[7] Taylor G. Bunch, The Exodus and Advent Movements in Type and Antitype (magán publikált pontos másolat kb. 1937.)
[8] Uo, 107.,168. o.
[9]* D.E. Robinson levele Taylor G. Bunch-hoz, 1930. dec. 30., Manuscript and Memories, 333-335., o. Ezt a levelet D.E. Robinson írta, aki 1879-ben született, és nem volt jelen a minneapolisi konferencián. Taylor Bunch-nak akkor írta a levelet, amikor 1930-ban a White Estate-nél dolgozott, ahol indexelt. Robinson sértve érezte magát Bunch összehasonlítása miatt, és igyekezett megvédeni az egyházat azoktól a szerinte alaptalan támadásoktól, amelyek állítása szerint újabb csoportok megjelenéséhez vezethetnek. Ugyanez az eset írásos válaszokat váltott ki A.T. Robinson (D.E. Robinson apja) valamint C. McReynolds részéről is. (Manuscripts and Memories, 136-142. o.)
D.E. Robinson eredeti levelének másolata megtalálható a Document File 371-ben, az Ellen G. White Estate Silver Springben. Robinson levelének egy részét meghamisították; egy bekezdést, amely őt nevezte meg a levél szerzőjeként, eltávolították, és helyette A.L. White nevét írták be. Utána A.L. White nevét törölték, és W.C. White nevével helyettesítették, amely úgy tűnik, hogy A.L. White kézírása. Ennek az újraírt levélnek az eredeti másolata a 371-es dokumentumfájlban található, és a Manuscripts and Memories 333-335. oldalain publikált példányban W.C. White-nak van tulajdonítva.
(Tim Poirier, a White Estate munkatársa ellenőrizte ezeket a megállapításokat.)
Úgy tűnik, ez a levél, amelyet tévesen W.C. White-nak tulajdonítottak, csak 1981-ben jelent meg „D függelékként” a Thirteen Crisis Years: 1888-1901 című könyvben. Ez a könyv A.V. Olson Through Crisis to Victory: 1888-1901 című könyvének újranyomása volt, amelyet először 1966-ban adtak ki az Ellen G. White Estate Committee támogatásával, A.L. White titkársága alatt. Az 1981-es könyv ugyanezen védnökség alatt jelent meg. A „D függelékben” Arthur White azt állítja, hogy W.C. White ezt a levelet válaszul írta „azokra az alaptalan feltételezésekre, amelyek egy olyan személy [Taylor Bunch] tollából és ajkáról származnak, aki [a minneapolisi konferencia idején] még csak hároméves volt és aki: „ilyen torzultan mutatja be a történelmet és egy ilyen előrejelzéssel”. (Thirteen Crisis Years, 331. o.)
Bár nem szabad rosszindulatú szándékot feltételeznünk sem D.E. Robinson, sem A.L. White részéről – valószínűleg mindketten úgy hitték, hogy ezzel megvédik az egyházat az általuk hamisnak vélt vádaktól –, fel kell ismernünk, hogy csak a hazugságok atyja képes ilyen hálót szőni azzá, amivé vált napjainkban, és így torzítja el azt, ami valójában történt 1888-ban és azután.
[10]* Lásd A.T. Robinson, „Did the Seventh-day Adventist Denomination Reject the Doctrine of Righteousness by Faith?” 1931. jan. 30.; C. McReynolds, „Experience While at the General Conference in Minneapolis, Minn. in 1888,” f.d. 1931, mindezek: Manuscripts and Memories of Minneapolis 1888, 333-342. o.
N.F. Pease, „Justification and Righteousness by Faith in the Seventh-day Adventist Church Before 1900” (kiadatlan disszertációs dolgozat, 1945); L. H. Christian, The Fruitage of Spiritual Gifts (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1947); A.W. Spalding, Captains of the Host (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1949).
Hetftnapi Adventisták Generál Konferenciája, „First General Conference Committee Report”, 1951. dec. 4., A.L. Hudson, A Warning and its Reception (magánkiadás, f.d.); Hetftnapi Adventisták Generál Konferenciája, The Story of Our Church (Mountain View, CA: Pacific Press Pub. Assn., 1956); Hetftnapi Adventisták Generál Konferenciája, „Further Appraisal of the Manuscript »1888 Re-Examined«”, 1958. szept., A.L. Hudson, A Warning and it’s Reception (magánkiadás, n.d.)
A.W. Spalding, Origin and History of Seventh-day Adventists (Washington, D.C.; Review and Herald Pub. Assn., 1962); N.F. Pease, By Faith Alone (Mountain View, CA: Pacific Press Pub. Assn., 1962); A.V. Olson, Through Crisis to Victory 1888-1901 (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1966); N.F. Pease, The Faith That Saves (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1969)
Leroy E. Froom, Movement of Destiny (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1971); Desmond Ford, The Doctrinal Decline of Dr. E.J. Waggoner: It’s Relationship to the Omega Apostasy, (Adventist Heritage Center, Andrews University, Berrien Springs, MI, 1970-es évek); Bert Haloviak, „Ellen White és A.T. Jones Ottawa, 1889: Diverging Paths from Minneapolis”, (Archives of the General Conference Seventh-day Adventists, Washington, D.C., 1981); A.L. White, Ellen G. White, The Lonely Years (Washington D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1984); George R. Knight, From 1888 to Apostasy: The Case of A.T. Jones (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1987); Arthur J. Ferch, Ed., Towards Righteousness by Faith: 1888 in Retrospect (New South Wales: South Pacific Division of Seventh-day Adventists, 1989); George R. Knight, Angry Saints: The Frightening Possibility of Being Adventist Without Being Christian (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1989)
Roy Adams, The Nature of Christ: Help For a Church Divided Over Perfection (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1994); Woodrow W. Whidden, Ellen White on Salvation (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1995); George R. Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1998)
George R. Knight, A Search for Identity: The Development of Seventh-day Adventist Beliefs (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 2000); Woodrow W. Whidden, E.J. Waggoner: From the Physician of Good News to Agent of Division (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 2008)
[11] Ellen G. White, Próféták és királyok, 333. o.
[12] Uo., 410. o., hozzáadott kiemelések
[13] Uo., 569-570, o. hozzáadott kiemelések
[14] Uo., 629-630, o. hozzáadott kiemelések
[15] Uo., 665-666, o. hozzáadott kiemelések
[16] Ellen G. White, Jézus élete, 104. o. Érdekes megjegyezni, hogy miközben Zakariás, Keresztelő János apja egyhetes szolgálatát végezte a jeruzsálemi templomban és hírt kapott János születéséről, „az volt a szolgálatban lévő pap kötelessége, hogy imádkozzon a nyilvános és nemzeti bűnök bocsánatáért, valamint a Messiás eljöveteléért”. (Uo., 99. o.) Ugyanilyen érdekes megjegyezni azt is, hogy Zakariás Abija papnak a leszármazottja volt, aki sok istentiszteleten vett részt Nehémiás vezetése alatt, amikor Jeruzsálem lakói összegyűltek, hogy megbánják bűneiket és atyáik bűneit. (Lk 1:5; Neh 10:1, 26; 12:4)
[17]* Ellen White Jeruzsálem pusztulásáról írva a következő kijelentést teszi a szülők bűneivel kapcsolatban: „Isten nem ítélte el a gyermekeket szüleik bűneiért. Amikor azonban a szülőknek adott teljes világosság ismeretében a gyermekek elvetették az őket ért nagyobb világosságot, akkor részeseivé váltak a szülők bűneinek, és betöltötték azok gonoszságának mértékét.” (A nagy küzdelem, 28. o.)
[18] Mark A. Kellner és Elizabeth Lechleitner, „Adventist Leaders Hear Fresh Perspectives on Adventist Church History”, Adventist World, 2013. jún., 6–7., o.
[19] Ellen G. White levele a Generál Konferenciánál lévő testvéreknek, 32. sz. levél, 1892. dec. 19., „Council Meeting”, General Conference Daily Bulletin, 1893. jan. 29., 24. o.