Az 1901-es Generál Konferencia
Az 1901-es Generál Konferencia ülésszakán Ellen White éppen akkor tért vissza tízéves ausztráliai száműzetéséből. Bár az Úr gazdagon megáldotta ottani munkáját, a Battle Creek-i gyülekezetben egyre nagyobb problémák merültek fel. Április 2-án, kedden G.I. Irwin elnök beszéde után megnyitottnak nyilvánították a Generál Konferencia ülésszakát. Amint Irwin feltette a kérdést, hogy „mi lenne kedvetekre”, Ellen White jelentkezett, hogy beszéljen:
„Mély érdeklődéssel figyelem azokat a cselekedeteket és döntéseket, amelyeket ezen a konferencián kellene meghozni különösen olyan ügyekben, amelyeket már évekkel ezelőtt, tíz évvel ezelőtt [1891] kellett volna meghozni, amikor összeültünk a konferenciára. Akkor Isten Lelke és ereje megjelent közöttünk, tanúsítva, hogy készen áll dolgozni ezért a népért, ha a nép is kész munkába állni.
A testvérek beleegyeztek az Istentől kapott világosságba, de voltak néhányan azok között, akik intézményeinkkel, különösen a Review and Herald kiadóval és a konferenciával álltak kapcsolatban, akik a hitetlenség elemeit hozták be, és így nem a kapott világosság szerint cselekedtek. Egyetértettek a világossággal, de nem történt különösebb változás, amely olyan állapotot eredményezett volna, hogy Isten hatalma megnyilatkozzon népe körében.
A nekem adott világosság azt mutatta, hogy ennek a népnek magasabban kellene állnia, mint bármely más népnek a földön, és hogy hűséges népnek kellene lennie, olyan népnek, amely tisztességesen képviseli az igazságot. Az életükben megnyilvánuló igazság megszentelő ereje kell, hogy megkülönböztesse őket a világtól. Erkölcsi méltóságban kell állniuk, és olyan szoros kapcsolatban a mennyel, hogy az Úr, Izrael Istene helyet adhasson nekik a földön.
Évről évre ugyanaz a beleegyezés hangzott el, de a nép felemelésére szolgáló elveket nem szőtték bele a munkába. Isten tiszta világosságot adott nekik arról, hogy mit kellene és mit nem kellene tenniük, de ők elfordultak ettől a világosságtól, és számomra csoda, hogy még mindig olyan jólétben vagyunk, mint most. Ez Isten nagy kegyelmének köszönhető, nem a saját igazságunknak, hogy az Ő neve ne legyen meggyalázva a világon.”[1]
Ha elfogadásra került volna a hit általi megigazulás üzenete, amely az 1888-as minneapolisi ülésszakon jutott el az egyház vezetőségéhez, és amely sok éven át meggyőződéssel lett hirdetve szerte a világon, akkor jelentős pozitív változást hozott volna az egyéni tapasztalatokba és a szervezett egyházi munka minden területén. A mélyebb keresztény tapasztalat révén nemcsak a gyakorlati teológiai megértés érlelődése lenne észrevehető, hanem jelentős változások történnének a szervezés, a pénzügyek, a kiadványok, az oktatás, az evangelizáció, az egészségügyi reform, az orvosi és lelkipásztori missziószolgálat, valamint általában a szolgálat területén. A hitetlenség elemei révén azonban csak a mennyei világosság iránti beleegyezés történt, és az életeket megváltoztatni képes elvek nem szövődtek bele Isten művébe. Az egyháztagság gyarapodása és növekedése, valamint az intézmények bővülése nem a küldött üzenet vagy tanács elfogadásának a jele volt, hanem Isten nagy kegyelmének tükröződése.
Ellen White folytatta a konferenciához intézett felszólalását, és beszélt néhány problémáról, amelyek még mindig fennállnak Battle Creek különböző intézményeiben. Azt mondta: „A férfiak szent helyen álljanak, hogy Isten hangja lehessenek a nép számára, ahogyan egykor a Generál Konferenciát tartottam – de ez már a múlté. Most egy átszervezésre van szükség. Az alapoktól kell kezdenünk, és más elvekre kell építenünk.” Ellen White azonban többre szólított fel, mint szerkezeti átszervezésre - új „elveket” kért, amelyeknek az egyház vezető embereit kell irányítaniuk. A változás azonban nem úgy jöhet létre, hogy „olyan férfiakra bízzuk a felelősséget, akikre évről évre világosság áradt ki az elmúlt tíz-tizenöt évben, és mégis semmibe vették azt a világosságot, amelyet Isten adott nekik.”[2]* A konferencia végére Ellen White nemcsak szerkezeti, hanem tapasztalati változásra is felszólított.
A.T. Jones és E.J. Waggoner hasonló állapotot vázoltak, amely a világosság és az igazság iránti puszta beleegyezés eredménye volt, és amelyre nem igazán figyeltek oda úgy, hogy az változást idézzen elő az életben. Az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán Jones összefoglalta a hit általi megigazulás üzenetére adott addigi választ:
„Az üzenet négy évvel ezelőtti [1888] bemutatásakor és azóta is folyamatosan egyesek elfogadták azt úgy, ahogy elhangzott, és örültek a jó hírnek, hogy Istennek van igazsága, amely meg fog állni az ítéletben. [...] Mások nem tudtak mit kezdeni vele, és egészében elvetették. Megint mások úgy tűnt, köztes álláspontot foglaltak el. [...] Ily módon a kettő között – az őszinte, önkéntes, megfontolt engedelmesség és átadás, valamint a leplezetlen, szándékos és kimondott elutasítás közötti úton - e két véglet között - mindenütt szétszóródtak a megalkuvók hívei. Azok, akik a megalkuvó álláspontot fogadták el, ma este sincsenek jobban felkészülve Krisztus hit általi megigazulás üzenetének felismerésére, mint négy évvel ezelőtt.”[3]
Évekkel később Jones ismét összefoglalta a választ azok számára, akik csak hallgatólagosan fogadták el az üzenetet: „Ahogy jól tudjátok, White testvérnő kezdettől fogva nyíltan és erőteljesen támogatta a hit általi megigazulást. Az [1888-as] konferencia befejezése után ő, Waggoner testvér és én folytattuk a hit általi megigazulás hirdetését. [...] Ez folytatódott télen, egészen tavaszig. Azután, amikor eljött a tábori összejövetel ideje, mindhárman részt vettünk azokon bemutatva a hit általi megigazulás és a vallásszabadság üzenetét. Néha mindhárman jelen voltunk ugyanazon az összejövetelen.” Közös erőfeszítéseik eredménye megfigyelhető volt, de úgy tűnik, hogy ez nem hozott tartós változást. Jones így magyarázza: „Ez megváltoztatta az emberek és látszólag a vezetőség nagy részének hozzáállását. Az utóbbiak esetében azonban a változás soha nem volt valóságos, mert mindvégig a Generál Konferencia bizottságában és mások között egy titkos ellenállás létezett, amely megállás nélkül folytatódott.”[4]
Waggoner is egyetértett Ellen White 1901-es konferencián tett kijelentéseivel. 1903-ban A.G. Daniellsnek írt levelében Waggoner felidézte, hogy milyen helyzet volt Amerikában Daniells ausztráliai tartózkodása idején:
„Egész idő alatt [az 1890-es években] Amerikában a dolgok nem javultak, mint tudod. [...] Ennek az volt az oka, hogy bár az egyház sok ellenállás után hivatalosan elfogadta az üzenet előrehaladott igazságát, de a gyakorlatba nem ültette át. Elfogadták, mint egyike azon dolgoknak, amiben »mi, mint nép, hiszünk«, de nem, mint valamit, ami alapján a munkát vezetni, a tudományokat tanítani kellene stb. Nem láttak az Úr által küldött világosságban olyan elvet, amely minden problémát meg tud oldani, amely képes újjászervezni, vagy inkább megszervezni, amely életet lehel az egész műbe. A legrosszabb az, hogy nem fogadták el az üzenet világosságának előrehaladását. Mivel ők csak egy lépést tettek, kényelmetlenül érezték magukat, amikor azt javasolták nekik, hogy menjenek tovább. Úgy gondolták, hogy bizalmat érdemelnek azért a nagy lépésért, amelyet megtettek, hogy egyik irányból a másikba lépjenek. [...]
Egyetlen férfi kezdett olyan jól, vagy mondott jobb nyitóbeszédet, mint Olsen testvér tizennégy évvel ezelőtt [1889]. De nem tudott szembeszállni a régi gárdával. Irwin testvér rendkívül kedvező körülmények között kezdte meg munkáját. De hamarosan bebizonyosodott, hogy munkája kudarcot vallott. Felesleges azt mondanunk, hogy a hiba az embernél volt; nem mondhatjuk, hogy ők nem voltak jó emberek. Mint keresztények, ugyanolyan jók és igazlelkűek voltak, mint bárki más. [...] Mint emberek abban tévedtek, hogy képtelenek voltak meglátni az igazságnak azt az elvét, amely meg tudott oldani bármilyen problémát és elrendezni minden nehéz helyzetet. De a régi kovász megmaradt és tovább dolgozott.”[5]
A.G. Daniells, akit az 1901-es konferencián elnökké választottak, április 14-én, vasárnap este tartott egy prédikációt. Krisztus igazságának üzenetéről beszélt, amelyet a földön szétszórtan élő adventistáknak az egész világon kellett hirdetnie. „Ó, bárcsak Isten megérintené ajkainkat egy izzó szénnel az oltárról!” - mondta Daniells, „amíg az igazság – az az igazság, amiről az elmúlt tíz, tizenkét évben olyan sokat beszéltünk – előre menne, mint egy égő lámpás”. Bár sokat beszéltek az üzenetről, Daniells attól tartott, hogy talán nem ragadták meg úgy, ahogy „megtehették volna”. Attól tartott, hogy „túl sokáig maradt csupán elmélet”. De tudta, „hogy benne áldott erő rejlik”.[6] Daniells a következő években is hasonló gondolatokat fogalmazott meg. A hangos kiáltás határtalan ereje és a késői eső üzenete nem valósult meg, bár nagy hangsúlyt helyeztek az üzenetre több mint egy évtizede.
A következő este, április 15-én, W.W. Prescott is megosztotta egyre erősödő meggyőződését azzal kapcsolatban, hogy milyen jelentős időket élnek. Olyan történelemből származó példákról beszélt, amelyekből néhány fontos tanulságot lehet levonni. Tudva, hogy „a történelem ismétli önmagát”, Prescott Isten Igéjének fényében „három olyan időszakot mutatott be, amikor ugyanazok a körülmények ugyanazokhoz a tapasztalatokhoz vezettek”. Kitért az Isten népének „Babilonba való elhurcolása” előtti időszakára, a „Jeruzsálem pusztulása előtti időszakra” és a „jelen időre”, 1901-re. Mindhárom időszakot, amelyekről beszélt, megelőzte a hit általi megigazulás üzenetének hirdetése, az üzenet elutasításának szörnyű következményei, valamint a beismerésre, bűnvallásra és bűnbánatra való felhívás, hogy elhárítsák a közelgő isteni büntetést. „Most mi ugyanazokon a körülményeken megyünk keresztül” - jelentette ki Prescott. Az egyházat „pusztulás fenyegeti. Miért? Ugyanazért, amiért régen – mert elutasították az igazságot, visszautasították Isten üzenetét, eltávolodtak a szívből jövő szolgálattól, és formákat és ceremóniákat fogadtak el Isten életének tettei helyett a szívükben és lelkükben.”[7]
Prescott megpróbálta a hallgatóság figyelmét az 1880-as évtizedre irányítani, amikor a nép a törvény felé fordult, és emlékeztette őket arra, hogy „tizenhárom évvel ezelőtt, Minneapolisban, Isten egy üzenetet küldött e népnek, hogy kihozza őket ebből a tapasztalatból”. Beszéde csúcspontjához érve Prescott összefoglalta annak történetét, ahogyan bántak az üzenettel 1888-tól addig az időpontig, és milyen következményekkel jár ez a hozzáállás 1901-ben:
„Mi volt ennek a népnek és ennek a munkának a története attól az időtől kezdve egészen napjainkig? Mi a mai álláspontunk ezzel az üzenettel kapcsolatban? Milyen mértékben lett elfogadva ez az igazság? – nem csupán beleegyezés szintjén, hanem valóban el lett fogadva. Elmondom én nektek, hogy nem nagyon. Mennyire áldotta meg az egyház munkáját a Lélek? Elmondom én nektek, nem nagyon. Az elmúlt tizenhárom évben ezt a világosságot elutasították, és sokan ellene fordultak, sőt napjainkban is ellene fordulnak és elutasítják. Aki ezt teszi, annak azt mondom: »Vigyázzatok azért, hogy be ne következzék rajtatok, amit a próféták mondtak: Lássátok meg, ti gúnyolódók, csodálkozzatok és semmisüljetek meg!«
Mi erre az orvosság? Ugyanaz, mint régen, nincs más orvosság: Isten iránti bűnbánat és hit az Úr Jézus Krisztusban. Mi volt az üzenete Keresztelő Jánosnak, amikor előkészítette az Úr útját olyan körülmények között, amelyekről már beszéltem nektek? »Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa.« Amikor maga Krisztus eljött és megkezdte munkáját, mit mondott? »Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.« Amikor elküldte a tanítványokat, az apostolokat, hogy a mennybemenetele után folytassák munkáját, mit prédikáltak? »Tartsatok azért bűnbánatot, és térjetek meg.« Mit üzen a gyülekezeteknek? Térjetek meg, térjetek meg, térjetek meg! Mi az üzenet a Laodicea gyülekezetnek? »Légy buzgóságos azért, és térj meg!«”[8]
De ahogy Prescott a konferencia utolsó hetéhez közeledve megfigyelte, a bűnbánat, amelyre Isten hívta őket, nem történt meg. Vajon ők is a Szentírásban található első két példa nyomdokaiba léptek?
„Nem láttam és nem is látom ezen a konferencián azt az őszinte választ arra az üzenetre, amelyet Isten küldött nekünk, és amely valamilyen hatékony eredményt hozna az Ő munkájában. Készen állok ezt elfogadni, mert ez biztos így van. Azt szeretném elmondani nektek, hogy ránk, Jézus Krisztus Igéjének munkásaira olyan bűnbánó lelkületnek kell jönnie, amilyet sokan közülünk hosszú évek óta nem tapasztaltak. Ezen a konferencián olyan munka vár ránk, amelynek jeleit még nem láttuk. Újra és újra imádkoztam, hogy Isten teremtse meg ezeket a jeleket. Ő az egyetlen, aki képes erre. Azt mondom a szolgálatban lévő testvéreimnek, de a többieknek is: Ha úgy távozunk erről a konferenciáról, hogy nem történik határozott és nagyon látványos változás bennünk, ami különbözik mindentől, amit eddig láttunk – Isten könyörüljön népén és az Ő munkáján!”
Talán, azt gondoljátok, hogy túl egyszerűen szólok hozzátok, de szeretném elmondani nektek, testvéreim, hogy a lelkemet nagyon nyomja ez a dolog, és el kell mondanom az üzenetemet. Hiszem, hogy Isten az Ő Igéjének üzenetein keresztül, az Ő szolgálója [Ellen White] üzenetei által olyan szavakat mondott itt, amelyektől csengenie kellene a fülünknek. Ha az itt elhangzott szavaktól nem cseng bele a fülünk, és nem ébreszt minket bűnbánatra és alázatra Isten előtt, akkor mi más tehetné meg ezt? De ez történt, és már túl vagyunk a konferencia felén. Folytassuk ugyanígy, amíg véget nem ér? Elhagyjuk ezt a helyet erő nélkül, új világosság nélkül, és újra átéljük ugyanazokat a tapasztalatokat?”[9]
Beszéde végéhez közeledve Prescott biztosította lelkész testvéreit, hogy az üzenet tizenhárom év elteltével is ugyanaz maradt: a hit általi megigazulás. De nem, mint elmélet, hanem mint szívet megváltoztató tapasztalat. Így a szervezetben szükséges változások sem hozhatták volna meg a kívánt eredményeket, ha nem jártak volna együtt belső változással. Vajon nem a lelkészek kötelessége volt megnyitni az utat?
„Az üzenet nagyon egyszerű. »Az igaz ember hitből él.« [...] Ez most az üzenet. Ez az az üzenet, amely tizenhárom évvel ezelőtt érkezett ehhez a néphez, de amely távol lett tartva, és távol van tartva most is, mintha nem ez lenne az üzenet; pedig ez az üzenet. Azok, akik évekig becsukták a szemüket az üzenet előtt, attól tartok, soha nem fogják tisztán látni azt. Attól tartok, hogy ők azok, akik elveszítették a megkülönböztető képességüket, és nem lesznek képesek most felismerni az üzenetet, megkülönböztetni az igazságot. De vajon ez a munka és ez a nép kiszabadulhat-e jelenlegi zavartságából, sötétségéből és csüggedéséből ilyen vezetők és tanítások által? Azt mondom, hogy nem. Istennek kell munkálkodnia. Neki kell a hatalmat olyasvalakire helyeznie, aki hajlandó azt befogadni, aki gerinces, aki tisztán és erőteljesen hirdeti az üzenetet, aki megnyitja az utat távol a zűrzavartól és a sötétségtől.
Ez nem a szervezet látható formáján keresztül fog megvalósulni. Az elménk nagyon elfoglalt volt az elmúlt héten a szervezési tervek megfogalmazásával, és az a lelki érzésem, hogy teret veszítettünk a szervezési munkában. Ne gondoljátok, hogy ez a terv megváltoztatásával, az adminisztráció megváltoztatásával, vagy új módszer bevezetésével fog megvalósulni. A szív teljes megváltoztatására van szükség. Amikor a szív teljes változása láthatóvá válik Isten munkájában, a benne lévő erő elsöpri az összes idegen dolgot. [...] Nem a külső formában és a működési tervben lesz látható. Rendben van, ezeket meg kell változtatni, de ha a gondolataink ezen időznek, akkor a munka nem ez úton lesz elvégezve. [...]
Ha Isten nem segít, akkor ki fog segíteni? És ha Ő nem adja az igaz bűnbánat Lelkét és az Őhozzá való fordulást, akkor ki fogja megtenni? Testvéreim a szolgálatban, nem nekünk kellene megnyitnunk az utat a nép számára? Megkérdezek minden itt jelenlévőt, Jézus Krisztus evangéliumának minden munkását, akit kisebb vagy nagyobb szolgálatra hívtak el: Nem nekünk kellene megmutatnunk a népnek az utat, amelyen járnia kell? Vajon nincs itt az ideje, hogy magunkévá tegyük Isten üzenetét, és felismerjük, hogy Ő hozzánk és nekünk szól, és választ vár tőlünk?”[10]
Figyelembe kellene vennünk Prescott aggodalmát a külső szervezeti változásokkal kapcsolatban, amelyek a szív változása nélkül történnek. Bár az ilyen változások előnyösek lehetnek az egyház számára a következő években, nem jelentenék a választ az alapvető dolgokra, amelyek visszatartják Isten ígéreteit. Egy héttel később, április 23-án véget ért az 1901-es konferencia jelentős szervezeti változásokkal – legalábbis szerkezeti szempontból.
Ellen White, aki nagy aggodalommal tekintett e konferencia hatásaira, az utolsó napon ezt mondta: „Soha életemben nem voltam még annyira meglepve, mint most, látva, milyen fordulatot vettek a dolgok ezen az összejövetelen. Ez nem a mi munkánk. Isten hozta létre.” Hogyan történt ez? Isten elküldte angyalait, hogy „jó és békés lelkületet adjanak nekünk. Az angyalok közöttünk voltak, hogy Isten munkáját végezzék, hogy visszatartsák a sötétség erőit, hogy az a munka, amit Isten eltervezett, ne legyen megakadályozva.”[11] Bár az 1901-es Generál Konferencia győzelmi hangulatban ért véget, hamarosan látni fogjuk, hogy azok a dolgok, amelyekben Ellen White teljes szívével reménykedett – és mondhatjuk, hogy az egész menny – nem valósultak meg.[12]
Visszatekintve 1901-re
1901 decemberében Ellen White arra utalt, hogy még a Generál Konferencián végrehajtott változtatások után sem mentek jól a dolgok. Amikor P.T. Magannak írt a Battle Creek-i főiskola helyreállítására tett korai erőfeszítései során, Ellen White emlékeztette őt arra, hogy „a Gondviselés keze tartja ezt a gépezetet”. Csak akkor, amikor az Ő keze „beindítja a kereket, minden dolog mozgásba fog lendülni”. Ellen White azonban a múltba visszatekintve nagyon világosan kijelentette, nem Isten hibája, hogy a haladás kereke megállt:
„Az Ő népe nagyon lemaradt. Az emberi eszközök - az isteni terv szerint - visszanyerhetnének valamit abból, amit elveszítettek amiatt, hogy azok az emberek, akik nagy világosságot kaptak, nem rendelkeztek a szükséges kegyességgel, megszentelődéssel és buzgósággal, hogy végrehajtsák az Istentől kapott terveket. Elveszítették saját kárukra azt, amit megnyerhettek volna az igazság előmozdítására, ha végrehajtották volna Isten terveit és akaratát. Az ember képtelen áthidalni a szakadékot, amelyet azok a munkások hoztak létre, akik nem követték a mennyei Vezetőt.
Lehetséges, hogy még sok évet kell ezen a világon maradnunk az engedetlenség miatt, akárcsak Izráel népének, de Krisztusért, az Ő népének nem szabadna bűnt bűnre halmoznia (Ézsa 30:1)[13]*, és Istent vádolnia helytelen cselekedeteik következményeiért.”[14]
A helytelen tettek és az engedetlenség sokkal többre terjedt ki, mint ami a Battle Creek-i oktatási szolgálatban történt, amelyeket Magan és mások most próbáltak kijavítani. Ide tartoztak különösen a Minneapolisban és Minneapolis után végrehajtott intézkedések, amelyek az évek során Isten munkájának sok más területére is hatással voltak az egyházban. Mindezek a problémák azonban megoldhatóak lettek volna a laodiceaiak bűnbánata és Isten valódi gyógymódjainak elfogadása által. A következő nyáron, amikor az új Generál Konferencia Bizottságának és az Orvosi Misszióbizottságnak írt, Ellen White a következő gondolatokat fogalmazta meg az 1901-es Generál Konferencia kapcsán:
„Csodálatos munkát lehetett volna végezni az 1901-es Generál Konferencián a Battle Creekben összegyűlt nagy sokaság számára, ha Isten munkájának vezetői megreformálták volna önmagukat. Ha ezen a konferencián alapos munkát végeztek volna; ha Isten szándéka szerint cselekedtek volna, és a felelősséget viselő férfiak mélyszántást végeztek volna a szív talajában; ha lelküket megalázva vezették volna a bűnvallomás és az odaszentelés munkáját, megmutatva, hogy elfogadták az Úrtól érkezett tanácsokat és figyelmeztetéseket tévedéseik kijavítására, akkor pünkösd óta az egyik legnagyobb ébredésnek lehettünk volna tanúi.
De a munka, melyet az egész menny kész volt elvégezni amint az emberek előkészítik az utat, nem valósult meg. A munka vezetői bezárták és bereteszelték az ajtót megakadályozva a Szentlélek bejutását. Úgy döntöttek, hogy nem adják át magukat teljesen Istennek. A szívek, amelyek megtisztulhattak volna a rossz cselekedetektől, megerősödtek a gonoszság cselekvésében. Az ajtókat elzárták a mennyei folyam elől, amely elsöpörhette volna az összes rosszat. A férfiak nem vallották meg bűneiket. Megkeményedtek a rossz cselekedetekben, és azt mondták az Úr Lelkének: »Mostan eredj el; de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak téged.«
Az Úr most alapos önvizsgálatra szólít fel, olyan önvizsgálatra, amelyre a legutóbbi Generál Konferencián nem került sor, amikor Ő arra várt, hogy kegyelmes legyen. A jelen idő az örökkévalóságra való aratás ideje. Le kell aratnunk az általunk elvetett rossz mag gyümölcsét, ha nem bánjuk meg, hogy elvetettük azokat, és nem kérünk bocsánatot az elkövetett hibákért. Azok, akik miután lehetőséget kaptak a bűnbánatra és a megújulásra, anélkül haladnak tovább ezen az úton, hogy megaláznák szívüket Isten előtt és feladnák az Isten által megdorgált dolgokat, azok megkeményítik szívüket az Úr Jézus tanácsaival szemben.”[15]
Ellen White nagyon világosan kijelentette, hogy ha 1901-ben elvégezték volna a megfelelő munkát, akkor az elmúlt évtizedben elkövetett hibákért alapos bűnbánat következett volna, és a Szentlélek a pünkösd mértékében áradt volna ki. De sajnos erre a munkára nem került sor.
1902 februárjában Uriah Smith, akit ismét a Review főszerkesztői posztjára helyeztek, egyértelművé tette, hogy a régi viták nem merültek feledésbe, és még mindig jelen volt a hitetlenség a minneapolisi üzenettel szemben. Smith egy háromrészes cikksorozatot tett közzé a Review-ban, amelyet W.M. Brickey írt, és amely újra középpontba helyezte Jones és Waggoner álláspontját a Galata levél törvényéről és a szövetségekről – az 1888-as üzenet kulcsfontosságú elemeiről, amelyeket Ellen White támogatott.[16]* A.G. Daniells, a Generál Konferencia elnöke azt mondta W.C. White-nak, hogy a cikkek „olyan tévesek és észszerűtlenek, amennyire csak lehet”, és hogy „ezek nyílt és gonosz támadást jelentettek a Minneapolisban bemutatott hit általi megigazulás üzenete ellen”. Nem tudta felfogni, hogyan bízhat Smith teljesen a prófétaság lelkében, miközben elutasítja a minneapolisi üzenetet”. De Daniells nemcsak Smith miatt aggódott, hanem „az összes régi szövetséghez ragaszkodó férfiak miatt is, akik folyamatosan kételyt és hitetlenséget keltettek a minneapolisi összejövetelen kapott világossággal kapcsolatban.”[17]*
Végül Ellen White 1902 novemberében válaszolt a fenyegető vitára. Néhány évvel korábban elmondta Smith-nek, hogy a mennyből küldött üzenetek szerint a Galata levélben szereplő törvény elsősorban az erkölcsi törvényről szól, és ez az igazság el nem fogadása áll a Jones és Waggoner által bemutatott üzenettel szembeni ellenállás alapjánál. Ilyen cselekedetek által Sátánnak sikerült elűznie a késői eső erejét, amely képessé tette volna őket arra, hogy eljuttassák a világnak a hangos kiáltás üzenetét. Sok testvér nagymértékben ellenszegült a hangos kiáltás üzenetének világosságával is, és Smith-nek jelentős szerepe volt ebben.[18] Nem annak az ideje volt, hogy a régi vitákat újra előhozzák, és az egyháztagság próbájává tegyék egy olyan kérdésben, amely már eltávolította a Szentlelket és késleltette az Úr visszatérését.
Ellen White buzgón figyelmeztette a testvéreket: „Soha nem szabadna, hogy amit Isten nem adott próbaként, úgy bánjatok vele, ahogy a Galata levél törvényének témájával bántatok. Isten megmutatta, hogy a minneapolisi konferencia szörnyű tapasztalata az egyik legszomorúbb fejezet azok történetében, akik a jelen igazságában hisznek.”[19]
Egy hónappal később Ellen White nem tudott aludni éjszaka, mivel figyelmét Isten népének állapotára irányították, „mind a lelkészekre, mind a laikusokra”. Egy hosszú kéziratban, amelyet az Isten művében dolgozóknak címzett, Ellen White kijelentette, hogy „az ország minden gyülekezetében” szükség van „bűnvallomásra, bűnbánatra és megtérésre”. Ha ezek nem történnek meg „gyorsan”, akkor az utolsó napok megtévesztései „elragadják őket”, és hamarosan a világosság sötétséggé, a sötétség pedig világossággá válik:
„Isten késedelem nélküli bűnbánatra hív. Sokan olyan régóta játszottak az üdvösséggel, hogy lelki látásuk elhomályosult, és már nem képesek megkülönböztetni a világosságot a sötétségtől. Krisztust megalázták az Ő népe között. Az első szeretet eltűnt. A hit gyenge, határozott átalakulásra van szükség. [...]
Az önigazultság nem a menyegzői ruha. Félelmetes veszélyt jelent elmulasztani az igazság tiszta világosságának követését. A laodiceai gyülekezetnek szóló üzenet feltárja népünk állapotát. Figyeljetek erre az üzenetre! [Jel 3:14-18 verseit idézte.]
Ó, milyen leírás! Milyen sokan vannak ebben a szörnyű állapotban! Arra kérek minden pásztort, hogy alaposan tanulmányozza a Jelenések könyvének harmadik fejezetét, mert ott van bemutatva az utolsó napok állapota. Gondosan tanulmányozzátok a fejezet minden versét, mert ezeken a szavakon keresztül Jézus hozzátok beszél.
Ha valaha volt is olyan nép, amelyet a Laodiceának szóló üzenet képviselt, akkor az a nép az, amely nagy világosságot kapott, és a Szentírás kinyilatkoztatását, ahogyan azt a hetftnapi adventisták megkapták. Önmaguk felmagasztalásával büszkék, magukban bízók és önelégültek lettek; a személyes jellemgyengeségek feltárásának elmulasztása miatt pedig kevélyek, kérkedők és megtéretlenek maradtak. Ehelyett az Isten állítólagos népének fel kell ismernie, hogy szüksége van az igazság és az igazságosság Lelkének kegyelmére.”[20]
A laodiceai állapotban való megmaradás, a bűnbánat megtagadása nemcsak a Hetftnapi Adventista Egyház tagjaira volt káros, hanem Krisztus megaláztatását is jelentette. Ez az állapot csak tovább hosszabbította a nagy küzdelmet Sátánnal, az Isten kormányzata elleni minden vádjával együtt. Egyik nyilatkozatában, amelyet az egyik legszívszorítóbb kijelentésének lehet tekinteni, Ellen White Jézus érzéseivel kapcsolatban a laodiceai állapotunk folytatódásáról kijelenti: „Krisztus csalódottsága leírhatatlan”.
Bár Ellen White égő vágya volt, hogy lássa az egyházat „a világosságban járni, ahogy Krisztus a világosságban van”, és ennek érdekében buzgón imádkozott a testvérekért, mégis felismerte, hogy az a világosság, amelyet Isten adott neki, „nem kedvező pásztorainknak és gyülekezeteinknek”. Az ilyen hozzáállás az Isten által rábízott munkával szemben azt mutatta, hogy az 1901-es konferencián nem történtek meg a szükséges változások. Ellen White azt mondta, hogy már nem érzi a vágyat, hogy részt vegyen a következő, 1903 márciusi Generál Konferencián:
„Testvéreim, nagy fájdalmat érzek a szívemben. Nem fogok újra megjelenni előttetek a Generál Konferenciáinkon, hacsak nem érzem Isten Lelkének késztetését, hogy ezt meg kell tennem. Az utolsó Generál Konferencián, amelyen részt vettem [1901-ben], megkaptátok az összes bizonyítékot, amely kéznél lesz minden összehívott gyűléseteken. Ha az a konferencia nem győzött meg benneteket arról, hogy az Úr az Ő Lelke által munkálkodik alázatos szolgáin keresztül, az azért van, mert a gyertyatartó ki lett mozdítva a helyéről. Azt hittem, hogy a legutóbbi Generál Konferencia után megváltozik a véleményeteket, de azon az összejövetelen nem történt meg a munka, amelyet el kellett végezni ahhoz, hogy Isten bejöhessen, és azóta sem lett elvégezve. Isten kopogtat szívünk ajtaján. De mindmáig az ajtó nem nyílt meg, hogy Isten beléphessen és teljesen birtokba vehesse a lélek templomát.”[21]
Így, közel két évvel az 1901-es Generál Konferencia után, a szívben végzendő munka, amelyet el kellett volna végezni, még mindig nem történt meg. Ennek fő oka az volt, hogy vonakodtak engedelmeskftni a Hű Tanúbizonyság bűnbánatra hívó szavának, amelyet az Ő bizonyságtételei által küldött. Két héttel később az Úr újra megmutatta Ellen White-nak ezen állapot hatalmas súlyát, ezúttal egy álom által, amelyet akkor látott, amikor az 1901-es Generál Konferencia utáni sikertelen reformról írt:
„Egyik nap délben arról írtam, hogy milyen nagyszerű munkát lehetett volna végezni a legutóbbi Generál Konferencián, ha a felelősséggel bíró emberek Isten akaratát és útját követték volna. Azok, akik nagy világosságot kaptak, nem jártak a világosságban. Az összejövetel véget ért, és az elszakadás nem történt meg. Az emberek nem alázták meg magukat az Úr előtt, ahogy kellett volna, és a Szentlélek nem áradt ki. Eddig írtam, amikor elvesztettem az eszméletemet, és olyan volt, mintha tanúja lettem volna egy Battle Creekben zajló jelenetnek.
A tabernákulum előadótermében gyűltünk össze. Elhangzott egy imádság, majd egy éneket énekeltünk, miután ismét egy imádság következett. A legforróbb kéréssel fordultunk Istenhez. Az összejövetelt a Szentlélek jelenléte jellemezte. A helyzet egyre mélyült, és a jelenlévők közül egyesek zokogva sírtak. Valaki felállt a helyéről, ahol addig lehajtott fejjel ült, és azt mondta, hogy korábban nézeteltérései voltak bizonyos személyekkel, és nem érzett szeretetet irántuk, de most olyannak látta saját magát, mint amilyen valójában. Nagy ünnepélyességgel megismételte a laodiceai gyülekezethez intézett üzenetet: »Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem.« - beképzeltségemben úgy is éreztem, mondta ő - »És nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.« Most már látom, hogy ez az állapotom. A szemeim megnyíltak. A lelkem kemény és igazságtalan volt. Igaznak tartottam magam, de a szívem most összetört, és szükségem van Annak értékes tanácsára, aki szívem mélységeit megvizsgálta. Ó, milyen irgalmasak, könyörületesek és szeretetteljesek ezek a szavak: »Azt tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségftnek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.« (Jel 3:17-18).
A szónok azokhoz fordult, akik imádkoztak, és így szólt: »Van valami, amit meg kell tennünk. Meg kell vallanunk bűneinket és meg kell aláznunk szívünket Isten előtt.« Megtört szívéből tett vallomást, majd sorban odalépett különböző testvérekhez, kezet nyújtott nekik, és bocsánatot kért tőlük. Akikhez szólt, azok gyorsan felálltak, megvallották hibáikat és ők is bocsánatot kértek, majd egymás nyakába borulva sírtak. A bűnvallomás lelkülete átterjedt az egész gyülekezetre. Olyan volt, mint pünkösd napján. Dicséreteket énekeltek Istennek, és a munkát késő éjszakáig, majdnem reggelig végezték.”[22]
Kétségtelen, hogy Ellen White-ot leírhatatlan öröm töltötte el, amikor tanúja volt ennek a jelenetnek, miközben a vallomások folytatódtak: „Senki sem tűnt túl büszkének ahhoz, hogy megtört szívvel vallja be bűneit, és a legbefolyásosabbak álltak a vallomások élén, akiknek azonban korábban nem volt bátorságuk megvallani bűneiket. Olyan öröm volt, amilyet még soha nem éreztek a tabernákulumban.” Ellen White magához tért az eszméletlenségből, és egy rövid ideig úgy tűnt, hogy nem tudja, hol van. A toll a kezében maradt. Ekkor a következő szavak hangzottak el: „Ez történhetett volna. Az Úr arra várt, hogy mindezt megtegye népéért. Az egész menny arra várt, hogy kiárassza irgalmát.” Ellen White elgondolkodott: „Mi lehetett volna, ha a Generál Konferencia utolsó ülésszakán teljes munkát végeztek volna? Mélységes csalódás vett rajtam erőt, amikor megértettem, hogy a jelenet, amelynek tanúja voltam, nem a valóság volt.”[23]*
Két héttel később Ellen White levelet írt Jude Jesse Arthurnak, egy olyan férfinak, akinek kevés tapasztalata volt az ő prófétai ajándékával kapcsolatban. Arra bátorította őt, hogy ne hagyja magát befolyásolni azoktól, akik megkérdőjelezik ezt az ajándékot, és biztosította arról, hogy Isten hogyan támogatja őt a prófétai munkájában:
„Az Ő hatalma végig velem volt a legutóbbi Generál Konferencián, és ha a felelős pozíciót betöltő férfiak akár csak egynegyedét is érezték volna annak a tehernek, ami a vállamat nyomta, akkor szívből jövő bűnvallás és bűnbánat lett volna látható. A Szentlélek olyan munkát végzett volna, amilyenre még soha nem volt példa Battle Creekben. Nincs mentségük azoknak, akik abban az időben hallották üzeneteimet, és nem voltak hajlandók megalázni szívüket Isten előtt. Ennél nagyobb bizonyítékot soha nem kapnak.
A legutóbbi Generál Konferencia eredménye életem legnagyobb, legszörnyűbb bánata volt. Ott nem történt semmiyen változás. Az a lelkület, amelyet az összejövetel eredményeként az egész munkába be kellett volna hozni, nem került be, mert az emberek nem fogadták el Isten Lelkének bizonyságtételeit. Visszatérve a munkaterületükre, nem jártak abban a világosságban, amellyel az Úr megvilágította útjukat, hanem magukkal vitték szolgálatukba azokat a téves elveket, amelyek a Battle Creek-i munkában uralkodtak.
Az Úr megjegyzett minden egyes lépést, amit intézményeink és konferenciáink vezetői tettek. Veszélyes visszautasítani az Isten által küldött világosságot. A leggazdagabb áldások ingyen lettek felajánlva Korazin és Bethsaida számára. [...] De ők visszautasították a mennyei Ajándékot. [...] Egy jajkiáltás hangzik el a mennyből ma azok ellen, akik világosságot és bizonyítékokat kaptak, de nem vették figyelembe az Úr figyelmeztetéseit és kérleléseit.”[24]
Nyilvánvaló, hogy Ellen White nem a szervezeti struktúrában történt változásokról beszélt, amelyek 1901-ben történtek. Ő arról a lelkületről beszélt, „amelyet az egész munkába be kellett volna hozni”.
Jósiás király hűséges volt Izrael Istenéhez. „Nem ismételte meg apja bűneit a gonoszság útján járva” - mondta Ellen White. Úgy döntött, hogy nem követi elődei nyomdokait, hanem Isten imádatának helyreállítására törekedett. Amikor Jósiás megtalálta a törvény könyvét, (Mózes ötödik könyvét) és először olvasta a benne foglalt áldásokat és átkokat, megszaggatta ruháit, felismerve, hogy Izrael népe évszázadokon át Isten parancsolatai ellen cselekedett. Felismerte, hogy a nemzet felgyülemlett bűnei Isten gyors ítéleteit fogják rájuk hozni. Folytatva a beszámolót a Generál Konferencián összegyűltek előtt, Ellen White párhuzamot vont koruk adventizmusával:
„Jósiás, amikor visszatekintett a köztük uralkodó bálványimádásra és tiszteletlenségre, mélyen megrendült. Most, amikor a törvény könyvéből olvasta az ilyen gyakorlatok biztos következményeként érkező büntetést, szívét mély szomorúság töltötte el. Soha azelőtt nem értette meg ilyen mélyen, hogy mennyire utálja Isten a bűnt. [...]
A király nem tartotta ezt a kérdést jelentéktelennek. A papoknak és a többi szent tisztséget betöltő férfiaknak ezt a parancsot adta: »Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat én értem és a népért és az egész Júdáért, e könyvnek beszédei felől, amely megtaláltatott; mert nagy az Úr haragja, mely felgerjedett ellenünk, mivel a mi atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek volna mindent úgy, amint megíratott nekünk.« Jósiás nem azt mondta: »Semmit sem tudtam erről a könyvről. Ezek régi tanítások és az idők megváltoztak.« Férfiakat rendelt ki, hogy vizsgálják ki ezt az ügyet, és azok elmentek Hulda prófétanőhöz. [...]
Ma Isten az Ő népére tekint. Meg kell értenünk, mit akar Isten közölni velünk a szanatórium és a kiadó leégése által. Ne haladjunk tovább úgy, mintha minden rendben lenne! Jósiás király megszaggatta ruháit, és összetörte a szívét. Sírt és sóhajtott, mert nem volt törvénykönyve, és nem ismerte azokat a büntetéseket, amelyek fenyegették őket. Isten azt akarja, hogy észhez térjünk. Azt kívánja, hogy megvizsgáljuk, mi a jelentése a minket ért csapásoknak, hogy ne kövessük Izrael népének nyomdokait, és ne mondjuk: »Ez az Úr temploma, mi az Úr temploma vagyunk«, amikor valójában egyáltalán nem vagyunk azok.”[25]
A folytatásban Ellen White ezt a tanácsot arra a munkára alkalmazta, amelyet az 1901-es Generál Konferencián kellett volna elvégezni, és amelyet még mindig nem végeztek el:
„Minden intézményünkben reformra van szükség. Ezt az üzenetet adtam át a legutóbbi Generál Konferencián, mint az Úrtól származó igét. Azon az összejövetelen nagy terhet hordoztam, és azóta is magammal hordom. Nem arattunk győzelmet azon az összejövetelen. Miért? Mert olyan kevesen követték Jósiás útját. Azon az összejövetelen voltak olyanok, akik nem látták az elvégzendő munkát. Ha megvallották volna bűneiket, ha megálltak volna egy pillanatra, ha magasabb helyre álltak volna, Isten ereje bejött volna az összejövetelekre, és a pünkösd idejét kellett volna megélnünk.
Az Úr megmutatta nekem, mi lehetett volna, ha a szükséges munkát elvégezzük. Az éjszaka folyamán jelen voltam egy összejövetelen, ahol egyik testvér megvallotta bűneit egy másik testvérnek. A jelenlévők egymás nyakába borultak, és megtört szívvel vallották meg bűneiket. Isten Lelke és ereje megnyilvánult. Senki sem tűnt túl büszkének ahhoz, hogy alázattal és bűnbánattal meghajoljon Isten előtt. Azok álltak a vallomások élén, akiknek korábban nem volt bátorságuk megvallani bűneiket. Így történhetett volna. Az Úr arra várt, hogy mindezt megtegye népéért. Az egész menny arra várt, hogy kiárassza irgalmát.”[26]
Röviddel azután, hogy a tűz elpusztította a Review and Herald székházát, a Review-ban megjelent egy Ellen White által írt cikk, „amelyben világosan kijelentette, hogy a szanatórium és a Review központjának leégése Isten büntetése volt, mert az intézmények végleg eltértek az Ő útjaitól. Nem az Ő figyelmeztetései és tanácsai szerint cselekedtek, amelyeket sok évvel ezelőtt küldött a prófétaság lelke által.”[27] Ellen White könyörgött a Battle Creek-i testvéreknek - akik „ellenszegültek a világosságnak és a bizonyítékoknak, és megtagadták, hogy engedelmeskedjenek Isten figyelmeztetéseinek”, - hogy „tekintsék a Review and Herald székházának elpusztítását Isten felhívásának, hogy teljes szívvel térjenek vissza Hozzá.”[28] Mindazonáltal, röviddel az 1903-as Generál Konferencia ülésszaka után „a Review and Herald részvényeseinek egyik találkozóján nyilvános közönség előtt azt állították, hogy ezek a tüzek nem Isten ítéletei voltak”.[29]
Nem sokkal ezen összejövetel után, május 9-én, szombaton, W.W. Prescott nagy hallgatóság előtt beszélt a Battle Creek-i tabernákulumban. Az adventista hallgatóság figyelmét Jeremiás könyvére irányította, „ahol Jeruzsálem pusztulásáról és lerombolásáról van szó”, abban a reményben, hogy „tisztán megértik a város lerombolásának és a nép fogságba hurcolásának valódi okát”. Üzenete csúcspontján Prescott emlékeztette hallgatóit arra, hogy mit tett Isten az Ő népével a minneapolisi konferencia óta:
„Azokat, akik ismerik a munkánk és az itteni intézményeink körülményeit, különösen az elmúlt tíz-tizenöt évét, nem szükséges emlékeztetnem őket arra a sok figyelmeztető és tanító igére, amelyeket az Úr küldött nekünk az Ő választott szóvivője által, amíg Isten ítélete ránk nem sújtott engedetlenségünk miatt. Haszontalan, sőt rosszabb a haszontalannál, ha megpróbálnám ezt elrejteni szemünk vagy a világ szeme elől. Az, amit a tanítás és figyelmeztetés szavainak engedelmeskedve megmenthettünk volna, most nyilvános csapássá vált számunkra. De ezek ellenére még mindig hallani olyan hangokat, amelyek azt mondják, hogy nem sújtott minket ítélet. Most van itt az ideje, hogy azok, akik félik Istent, válaszoljanak az Ő tanítására, figyelmeztetésére és tanácsára. [Hangok a teremből: »Ámen«]. Hiszem, hogy itt az ideje, hogy válaszként Isten népe felkeljen és kijelentse, hogy hisznek az Úrban, Istenükben, még akkor is, amikor ítéletekkel fenyíti őket. Hiszem, hogy itt az ideje, hogy ez a nép és ez a gyülekezet nyíltan és nyilvánosan állást foglal válaszul ezekre a tanító és figyelmeztető szavakra, és elismeri Isten és a világ előtt, hogy az Úr ítélettel fenyített meg minket, mi pedig bűnbánatot tartunk, és visszatérünk Hozzá.”[30]
A minneapolisi üzenet elutasítóinak hozzáállása és cselekedetei az elmúlt évtizedben kimerítő hatást gyakoroltak az egyház sikerére szinte minden területen. A legnagyobb kárt az okozta, hogy a minneapolisi lázadás után a prófétaság lelke iránt megnyilvánuló egyre növekvő hitetlenség következtében figyelmen kívül hagyták a mennyből érkező tanácsokat, amelyek az élet és az egyház minden területére vonatkoztak. Egy dolog biztos volt, hogy bár az 1901-es Generál Konferencián nagy változások történtek a szervezeti struktúrában – amelyek napjainkban is érvényesek -, a laodiceai bűnbánat és a késői eső megtapasztalása soha nem jött el. 1903-ban az egyház mindenféle kihívással nézett szembe.
Sajnos a két minneapolisi hírnök, Jones és Waggoner röviddel ezután elhagyták hűséges szolgálatukat, nagyrészt az 1886 óta ellenük irányuló állandó ellenállás miatt. Sajnos mindkettőjükre hatással volt J.H. Kellogg, aki a század végére eltávolodott az egyháztól. J.H. Kellogg panteista eszméi befolyásolták Waggonert, amikor részt vett az 1897-es Generál Konferencián, és 1899-ben elkezdett hasonló nézeteket vallani. 1903-ban, amikor Jones visszaköltözött Battle Creekbe, Kellogg hatása alá került, aki lázadást szított a szervezett egyház ellen, és figyelmen kívül hagyta a prófétaság lelkének tanácsait, pedig Ellen White figyelmeztette őt ennek veszélyeire.[31]* Még Prescott is, aki az 1890-es évek elején olyan eredményesen tevékenykedett, kezdte kétségbe vonni Ellen White ajándékának hitelességét, nem sokkal az ő halála után.[32] Ellen White 1915-ben hunyt el anélkül, hogy megélhette volna a második eljövetelt, amit olyan nagyon várt. Az áldott késői esőt elutasították, és végül vissza lett vonva.
Lábjegyzet
[1] Ellen G. White, „Remarks at 1901 General Conference”, General Conference Bulletin, 1901. ápr. 3., 23. o, hozzáadott kiemelések
[2]* Uo., 25. o. „Tíz-tizenöt év” visszavezet bennünket az 1886-os Generál Konferenciához, amikor Ellen White sok tanácsot kapott a szükséges szervezeti változásokról. De ez volt az az időszak is, amikor Jones és Waggoner megértése a hit általi megigazulásról és a Galata levélről először került bemutatásra.
[3] A.T. Jones, „11. prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 13., 243-244. o.
[4] A.T. Jones levele Holmes testvérnek, 1921. máj. 12., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 329. o., hozzáadott kiemelések
[5] E.J. Waggoner levele A.G. Daniellsnek, 1903. júl. 24.
[6] A.G. Daniells, „Sermon, 1901. ápr. 14.”, General Conference Bulletin, 1901. ápr. 16., 272. o.
[7] W.W. Prescott, „Sermon”, 1901. ápr. 15., General Conference Bulletin, 1901. ápr. 17., 303-304. o, kiemelés az eredetiben
[8] W.W. Prescott, „Sermon” (conclusion), 1901. ápr. 15., General Conference Bulletin, 1901. ápr. 18., 321. o.
[9] Uo.
[10] Uo., 321., 322. o., kiemelés az eredetiben
[11] Ellen G. White, 1901. ápr. 23., „Missionary Farewell Service” elhangzott megjegyzések, General Conference Bulletin, 1901. ápr. 25., 464-463. o.
[12]* Az 1889-es és az 1891-es Generál Konferencia ülésszakaival kapcsolatban, amelyeken Ellen White személyesen is részt vett, idézhetők és felhasználhatók olyan kijelentések, amelyek az 1901-es konferencia teljes győzelmét és sikerét sugallják, bár ugyanakkor nyilvánvalóvá vált a tagadás, a vereség vagy a kudarc is, ami maradandó negatív eredményeket hagyhatott maga után. (lásd Ron Duffield, A késői eső visszatérése 1. kötet, 10. fejezet, „Baál imádása”, 219-235. o.)
Egy ilyen példát A.V. Olson Crisis to Victory című könyvének előszavában találunk, ahol a szerző azt állítja, hogy „az 1888-as minneapolisi események és az 1901-es Generál Konferencia közötti tizenhárom év bizonyos mértékben az akkori adventmozgalom legprogresszívebb évei voltak”. Bár elismeri, hogy azok az évek „tele voltak a szervezeti elképzelésekkel és a teológiai nézetekkel kapcsolatos konfliktusokkal”, végső elemzésként megállapítja, hogy „ez egy olyan időszak volt, amikor a Gondviselés kimondhatta a győzelem szavát.” (Arthur L. White, Crisis to Victory: 1888-1901, 7. o., kiemelés az eredetiben)
Hasonló állításokat számos más szerző is megosztott 1901-től, de mégis úgy tűnik, hogy a falunkon lévő naptárnál több bizonyítékra nincs szükségünk ahhoz, hogy megmutassa, mennyire hibás ez a gyakran használt elmélet. Ha 1901 valóban meghozta volna azt a győzelmet, amelyet sokan sugalltak, amikor véget vetettek a minneapolisi konferencia negatív eredményeinek és beléptek egy új korszakba, ahol a hit általi megigazulás teljes mértékben elfogadásra kerül, akkor Krisztus nem tért volna vissza már jóval korábban? E kérdések megválaszolásához most mélyebben vizsgáljuk meg azokat az eseményeket, amelyek röviddel az 1901-es konferencia után történtek, hogy megértsük Ellen White végső kijelentését annak sikeréről vagy kudarcáról.
[13]* „Jaj a pártos fiaknak, így szól az Úr, akik tervet visznek véghez nélkülem, és szövetséget kötnek, de nem lelkem által, hogy bűnre bűnt halmozzanak!” (Ézsa 30:1)
[14] Ellen G. White levele P.T. Magannak, 184. sz. levél, 1901. dec. 7., Manuscript Releases, vol. 10., 277-278. o.
[15] Ellen G. White levele a Generál Konferencia bizottságának és az Orvosi Misszió Bizottságának, 129. sz. levél, 1902. aug. 11., Kress Collection, 95. o, hozzáadott kiemelések
[16]* W.M. Brikey, „Notes on Galatians, No. 1-3”, Review and Herald, jan. 21., jan. 28., febr. 4., 36., 52., 67-68., o. Ellen White - Jones és Waggoner Galata törvényről és szövetségekről szóló előadásainak - támogatása megtalálható: Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 59. sz. levél, 1890. márc. 8. és Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 96. sz. levél, 1896. jún. 6., 1888 Materials, 604., 1575. o. (További részletek erről a témáról, lásd: Ron Duffield, A késői eső visszatérése 1. kötet, 12. és 16. fejezet) Ez a bizonyos 1902-es epizód a Galata levélről szóló publikált cikkekkel együtt ismét Smith főszerkesztői posztjáról való leváltásához vezetett.
[17]* A.G. Daniells levele W.C. White-nak, 1902. ápr. 14., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 318., 321. o. Eugene F. Durand ezt írta Uriah Smith életrajzában: „Nyilvánvaló, hogy Uriah Smith nézetei a hit általi megigazulásról és a Galata levél törvényéről élete során egyáltalán nem változtak. Ellen White-nak 1891-ben könnyek között tett ígérete túl nehéznek bizonyult számára. Ennek ellenére nem vonta vissza tagságát, mint Jones és Waggoner tették, hanem továbbra is a »hűséges ellenkezők« között maradt ebben a kérdésben.” (Yours in the Blessed Hope, Uriah Smith [Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1980], 268. o.) Bár Durand műve felbecsülhetetlen értékű forrás, amely bemutatja az úttörő Uriah Smith hatalmas hozzájárulását a hetftnapi egyházhoz, mégis Smith iránti részrehajlása, valamint Jones és Waggoner olykor kedvezőtlen bemutatása furcsa következtetésekhez vezetett. Bár nem hozzuk szóba Uriah Smith örök sorsát, az a gondolat, hogy valaki „hűséges ellenzője” lehetne a hangos kiáltás üzenetének maradandó következmények nélkül, vonakodóvá tett bennünket, mint nép abban, hogy elismerjük a múlt hibáit, és vakká tett bennünket Krisztus késlekedésének okával szemben.
[18] Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 96. sz. levél, 1896. jún. 6., 1888 Materials, 1575. o.
[19] Ellen G. White levele C. P. Bollmannak, 179. sz. levél, 1902. nov. 19., 1888 Materials, 1796. o.
[20] Ellen G. White: „Heed the Message to Laodicea”, 166. Manuscript, 1902. dec. 17., Manuscript Releases, vol. 18., 192-194., o. Két évvel később e kézirat egyes részei megjelentek a Review-ban: „A Call to Repentance”, Review and Herald, 1904. dec. 15.
[21] Uo., 192., 195-196., o.
[22] Ellen G. White levele A.G. Daniellsnek (Battle Creek Church), 7. sz. levél, 1903. jan. 3., Testimonies, vol. 8., 104-105., o.
[23]* Uo., 105–106. o, hozzáadott kiemelések. Nyilvánvaló, hogy Ellen White nem tekintette az 1901-es évet nagy győzelemnek. Jogos a kérdés, hogy írhatott A.V. Olson könyvet Through Crisis to Victory: 1888 to 1901 címmel. A könyv 1966-ban jelent meg, A.V. Olson pedig három évvel korábban, 1963-ban hunyt el, amikor a könyvet az Ellen G. White Estate Board vette át és támogatta, A.L. White titkársága alatt. Lehet, hogy nem Olson választotta a könyv címét.
[24] Ellen G. White levele Judge Jesse Arthurnak, levél, 1903. jan. 14., Manuscript Releases, vol. 13., 122-123. o., hozzáadott kiemelések.
[25] Ellen G. White, „Lessons from Josiah's Reign”, 1903. márc. 30-ai prédikáció, General Conference Bulletin, 1903. ápr. 1., 29–31. o., hozzáadott kiemelések
[26] Uo., a hozzáadott kiemelések
[27] Editorial Note, „Instruction and Response”, Review and Herald, 1903. máj. 19., 8. o.
[28] Ellen G. White, „The Meaning of God's Providences”, Review and Herald, 1903. jan. 27., 8. o.
[29] Szerkesztői megjegyzés, „Instruction and Response”, Review and Herald, 1903. máj. 19., 8. o., hozzáadott kiemelések
[30] W.W. Prescott, „Instruction and Response”, Review and Herald, 1903. máj. 19., 8. o.
[31] * Ellen G. White levele Paulson testvérnek és testvérnőnek, 116. sz. levél, 1906. ápr. 2. Egyesek talán csalódottak lesznek, hogy Jones és Waggoner életének második feléről nem adunk túl sok részletet. De őszinték akarunk lenni a bukásuk valós körülményeivel kapcsolatban, és egyúttal biztosítani szeretnénk, hogy a történetet minden részletével együtt mondjuk el. Ezt sokkal részletesebben tervezzük megtenni a Késői eső visszatérése sorozatban.
Most érdemes megjegyezni, hogy már 1892-ben Ellen White figyelmeztetett a sok testvér által táplált folyamatos gyűlölet következményeire, amelyet a két hírnök, Jones és Waggoner iránt tanúsítottak. Azt kérdezte, hogy „Isten hírnökei képesek lesznek elviselni az ellenük gyakorolt nyomást?” „Ha igen – válaszolta -, az azért van, mert Isten erősíti meg őket, hogy megálljanak az Ő hatalmában és megvédjék azt az igazságot, amely valóban Istentől származik.” Ellen White továbbá kijelentette, hogy „ha az Úr hírnökei, miután határozottan kiálltak az adott időre szóló igazság mellett, mégis elbuknak a kísértésben, és megszégyenítik azt, aki rájuk bízta a munkát, vajon ez bizonyítéka lenne annak, hogy az üzenet nem igaz?
Nem, mert a Biblia igaz. [...] Isten hírnökeinek bűne megörvendezteti Sátánt, és azok, akik elutasították a hírnököket és az üzenetet, diadalmaskodni fognak. Ez azonban semmiképpen sem fogja felmenteni azokat, akik vétkesek Isten igazság üzenetének elutasításában.” Ellen White kifejezte „szíve nagy szomorúságát”, mert látta, hogy „milyen gyorsan kritizálták Jones és Waggoner testvérek egy-egy szavát vagy tettét. Milyen gyorsan elfelejtik az emberek mindazt a jót, ami rajtuk keresztül történt.” Ellen White félt ezen folyamatos kritikák végeredményétől. (Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 19d. sz. levél, 1892. szept. 1., 1888 Materials, 1025., 1026. o.).
Alig néhány héttel később Ellen White hasonló gondolatokat fogalmazott meg egy levélben Uriah Smith-nek, Jones és Waggoner egyik fő ellenzőjének. „Nagy a valószínűsége, hogy Jones és Waggoner testvérek elbuknak az ellenség kísértéseiben. De ha így lesz, akkor ez nem bizonyítja, hogy üzenetük nem Istentől volt, vagy hogy az általuk végzett munka teljesen hiba lett volna. Ha ez megtörténik, milyen sokan fogadják el ezt az álláspontot és egy végzetes tévedés áldozatává válnak, mert nem állnak Isten Lelke irányítása alatt, [...] és ugyanúgy tévelygésbe esnek, mint a zsidók.” Sajnos Ellen White tudta, hogy „sokan ezt az álláspontot fogják elfogadni, ha e férfiak közül valamelyik elbukik”. Egyesek még napjainkban is áldozatul esnek ennek a végzetes megtévesztésnek. (Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 24. sz. levél, 1892. szept. 19., 1888 Materials, 1044-1045., o. hozzáadott kiemelések)
Ellen White mindig is tisztában volt azzal, hogy ha Jones és Waggoner elbukik a kísértésben, a felelősség nagy része kinek a vállára fog nehezftni. 1893 elején ismét beszélt a hírnökökkel szembeni folyamatos ellenállásról: „Nem a mennyei sugallat készteti az embereket arra, hogy gyanakodva várjanak az alkalomra, és azonnal lecsapjanak, bebizonyítva, hogy ezek a testvérek, akik bizonyos bibliaverseket másképp értelmeznek, mint mi, nem jó szándékúak. Fennáll a veszélye annak, hogy ezek a tettek éppen azt eredményezik, amit el akarnak kerülni, és a felelősség nagyrészt azok vállára hárul, akik a gonoszságra leselkftnek.” (Ellen G. White levele W. Ingsnek, 77. sz. levél, 1893. jan. 6., 1888 Materials, 1027. o.)
Nem tudhatjuk, hogy Jones és Waggoner milyen mértékben estek kísértésbe, vagy hogy örökre elvesznek-e. De e könyv általános témájának szempontjából Jones és Waggoner későbbi éveikben elkövetett hibáik nem változtatják meg számunkra a Laodiceához intézett felhívást. Bízhatunk abban, hogy bár Isten hírnökeinek voltak hibáik, Ő ma is arra hív bennünket, hogy fogadjuk el a mennyből küldött üzenetet, és ne essünk egy végzetes tévedésbe.
[32] Lásd Arthur L. White, „The Prescott Letter to W.C. White: April 6, 1915”, White Estate Shelf Document, 1981. jún. 15.