Az Úr visszatérése elhalasztva

1896 májusában Ellen White ismét egy hosszú levelet írt O.A. Olsennek. Újra a menny által küldött dorgálásokat és tanácsokat osztotta meg vele azzal kapcsolatban, hogy továbbra is engedi olyan embereknek, mint Harmon Lindsey és A.R. Henry - akik nyíltan lázadtak a minneapolisi üzenet ellen -, hogy bizalmas tanácsadói legyenek. Ismét figyelmeztette őt arra, hogy az ilyen férfiaknak helyet biztosítani a mű központjában hasonlít Ákán bűnéhez, és ennek ugyanazok a következményei lesznek Battle Creekben, mint Izraelben, amikor Ai városa ellen indultak. Ellen White arra is utalt, hogy Olsen Áron szerepét tölti be, aki engedett a lázadó Izraelnek, és megöntötte az aranyborjút. Maga Olsen is késztetve lett, hogy „úgy lássa a dolgokat, ahogy ezek az emberek látták, akik ellenálltak a Szentléleknek”. Ezek a lelkileg vak emberek visszautasították „a Szentlelket tanácsaikból, és így a Generál Konferencia hatalmával és nevével olyan szabályokat találtak ki, amelyekkel arra kényszerítették az embereket, hogy az ő elképzeléseik, és ne a Szentlélek vezesse őket”. Ellen White ezután a lényegre tért, és az ilyen intézkedések fontosságáról beszélt: Sátán megpróbálta elfojtani a hangos kiáltást és késleltetni a második eljövetelt

„Népünknek hirdetnie kell a harmadik angyal üzenetét, amely hangos kiáltássá fejlődik majd. Az Úrnak meghatározott ideje van, amikor elindítja a munkát. De mikor lesz ez az idő? Amikor az utolsó napokra szóló igazság hirdettetik bizonyságul minden nemzet számára, akkor jön el a vég. Ha Sátán hatalma bejuthat Isten templomába, hogy kedve sze­rint irányíthassa a dolgokat, akkor a felkészülés ideje meg fog hosszabbodni. Ez a titka a cselekedeteknek, amelyek ellenálnak azoknak a férfiaknak, akiket Isten az áldás üzenetével küldött az Ő népéhez. Ezeket az embereket gyűlölték, az üzenetüket megvetették, épp ahogy Jézust is gyűlölték és megvetették az Ő első eljövetelekor. A felelős beosztásban lévő férfiak pontosan azokat a tulajdonságokat nyilvánították ki, amelyeket Sátán tett nyilvánvalóvá.”[1]

Itt megtaláljuk Sátán cselekedeteinek okát. Nem csak a személyes bűnökről volt szó. Ha a vezető pozícióban lévő férfiak rossz irányba terelik a munkát, akkor a többiek követni fogják őket, a betegség tovább terjed, és végül Krisztus eljövetele késedelmet szenved.[2]*

Három hónappal később Ellen White nagyon őszinte volt A.O. Taitnak írt levelében, amelyben kifejezte aggodalmát Olsen döntései és azok egyházra gyakorolt hatásai miatt. Bár „nagyon sajnálta Olsen testvért”, rejtély volt számára, hogy miért „nem járt el abban a világosságban”, amelyet az általa küldött bizonyságtételekkel kapott:

„Miközben egyik helyről a másik helyre utazott, olyan férfiakat vett maga mellé, akiknek lelkületét és befolyását nem kellene helyeselni. Azok az emberek, akik bíznak bennük, tévútra kerülnek. De nem törődve azzal a világossággal, amelyet évek óta tárnak elé ebben a kérdésben, merészkedik tovább menni, pontosan ellentétesen az Úrtól kapott világossággal. Mindez zavart okoz lelki ítélőképességében, és hűtlen őrré teszi őt, ami a munka általános érdekét, tisztességét és egészséges előrehaladását illeti. Lelki ítélőképességére nézve káros utat jár, és más lelkeket arra késztet, hogy a dolgokat torz fényben lássák. Olsen tagadhatatlanul bizonyította, hogy nem értékeli a bizonyságtételeket, amelyeket az Úr jónak látott az Ő népének adni, mint tiszteletre méltó bizonyságtételeket, amelyek kellő súllyal bírnak ahhoz, hogy befolyásolják magatartását.

Ez leírhatatlan módon fáj nekem. Kétségtelen, hogy Olsen ugyanúgy cselekedett, mint Áron, ami ezeket az embereket illeti, akik a minneapolisi konferencia óta folyamatosan ellenálltak Isten munkájának. Nem bánták meg azt a bűnt, hogy ellenálltak a világosságnak és a bizonyítékoknak. Már jóval korábban írtam A.R. Henrynek, de egyetlen szóval sem válaszolt. Nemrégiben írtam A.R. Lindsay-nek és a feleségének, de gondolom, nem fog elég figyelmet fordítani arra, hogy válaszoljon is.

A világosság szerint, amelyet Isten jónak látott nekem adni, amíg az egyházon belüli misszióterületeknek nem lesz egészségesebb a szívverése, minél kevesebb utat tesz meg Olsen testvér a kiválasztott segítőivel együtt - A.R. Henryvel és Harmon Lindsayvel -, annál jobb lesz Isten ügye számára. A távoli misszióterületek nagyon jól meglesznek e látogatások nélkül is. A mű központjában lévő betegség megmérgezi a vért, és így a betegség átterjed az általuk meglátogatott misszióterületekre. Mégis figyelmen kívül hagyva az otthoni dolgok beteges állapotát, egyesek nagy felelősséget éreztek, hogy atyai szárnyuk alá gyűjtsenek minden hívőt.”[3]*

Sajnos a legértékesebb üzenet iránti közömbösség és elutasítás ragályos betegsége, a Battle Creek-i munka szívéből az egyház szinte minden területére átterjedt az egész világon. Uriah Smith-nek, a Review and Herald szerkesztőjének befolyása volt az egyik út, amelyen az ellenállás már 1888 óta terjedt. Minden jó, amit Smith a korábbi években megtett, és az üzenettel, sőt Ellen White bizonyságtételeivel szembeni ellenszenve még rombolóbbá tette befolyását. 1896 júniusában Ellen White késztetve lett, hogy írjon Smith-nek összefoglalva a Galata levél törvénye körüli vitát, amely 1888-ban a Jones és Waggonerrel szembeni ellenállás nagy részét eredményezte. Ellen White nemcsak hogy teljes mértékben támogatta Jones és Waggoner álláspontját a Galata 3:24-ben foglalt vezérlő mesterrel kapcsolatban, hanem 1896-ban, visszatekintve a minneapolisi konferencia nagy lehetőségeire, minden kétséget kizáróan kijelentette, hogy népünk nagymértékben elűzte a hangos kiáltást és a késői esőt:

„»Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg« [Gal 3:24]. Ebben a versben a Szentlélek az apostol által főleg az erkölcsi törvényről beszélt. A törvény feltárja előttünk a bűnt, érezteti velünk, hogy szükségünk van Krisztusra, és meneküljünk Hozzá, hogy megbocsátást és békét találjunk, Isten iránti bűnbánat és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett hit által.

A Jones és Waggoner testvérek által Minneapolisban hirdetett üzenettel szembeni ellenállás nagyrészt abból fakadt, hogy sokan nem voltak hajlandóak feladni előítéleteiket és elfogadni ezt az igazságot. Ezen ellenállás felkeltésével Sátánnak sikerült nagymértékben elzárni népünktől a Szentlélek különleges erejét, amelyet Isten vágyott átadni nekik. Az ellenség megakadályozta őket abban, hogy elérjék azt a hatékonyságot, amely az övék lehetett volna, hogy úgy hirdessék az igazságot [a késői esőt] a világnak, ahogyan az apostolok hirdették azt pünkösd után. A világosság, amelynek az egész földet meg kell világítania dicsőségével [a hangos kiáltás], ellenállásba ütközött, és saját testvéreink cselekedetei által nagyrészt távol lett tartva a világtól.”[4]*

Kétségtelen, Ellen White 1896-ban habozás nélkül kijelentette, hogy az 1888-ban elkezdődött késői esőt és a hangos kiáltást testvéreink vádaskodásai akadályozták és végül elűzték. Következésképpen kétségtelen, hogy a késői eső elutasítása Krisztus második eljövetelének késedelmét eredményezte. De nem Ellen White volt az egyetlen, aki felismerte Sátánnak a legértékesebb üzenet elleni szüntelen és sikeres támadásának szomorú eredményeit. Közel három hónappal később O.A. Olsen egy W.W. Prescottnak írt levelében foglalta össze gondolatait a Battle Creekre és intézményeire lesújtó sötétségről. Olsen úgy látta, hogy 1892 „sok szempontból figyelemre méltó év volt”. Abban az évben a hit általi megigazulással szembeni ellenállás nagy része „eltűnt, népünk és a lelkészeink pedig általában elfogadták ezt az igazságot. Az a csodálatos tapasztalat jutott eszébe, amelyet „abban az évben a Michigan állambeli lansingi táborban szerzett. Utána, 1893 elején a Generál Konferencia következett, amely egy figyelemre méltó összejövetel volt. Ekkor mondták először, hogy a késői eső elkezdődött, és hogy az üzenetet hangos kiáltással hirdetik.”

A folytatásban Olsen leírta azt, hogy „pénzügyi szempontból” az 1892-es és az 1893-as évek „a legkedvezőbbek” voltak, és megteremtett „minden bőséget, ami a mű előmozdításához szükséges volt”. Olsen ezután felidézte, hogy az 1893-as év végi „helyzetet elnézve úgy tűnt, attól kezdve a dolgok a másik irányba mozdultak el. A sötétség egyre jobban ereszkedett le a Battle Creek-i gyülekezetre, és a többek által megfogalmazott célzások és kétségek nagymértékben elterjedtek népünk között különböző helyeken. A pénzbeli hozzájárulások egyes területeken folyamatosan csökkenni kezdtek.” Olsen a pénzösszegek csökkenését nem az „ország pénzügyi helyzetének”, hanem az egyházban tapasztalható „lelki hanyatlásnak” tulajdonította.[5] Sajnálatos módon Olsennek mégis el kellett fogadnia, hogy saját tettei szerepet játszottak a lelki hanyatlásban.

1896 novemberében válaszul Ellen White komoly feddésére és magyarázatára, hogy Sátán milyen taktikát alkalmaz Krisztus visszajövetelének késleltetéséhez, O.A. Olsen összegyűjtött egy levelekből és üzenetekből álló, Ellen White tollából származó sorozatot, amely egyenesen arról szólt, hogy a minneapolisi konferencia óta milyen helytelen módon fogadták a Szentlélek kiáradását. Olsen új írásában lévő összes bizonyságtétel bizonyos mértékig arról szólt, hogy milyen következményekkel jár, ha a Szentlélek megnyilvánulását fanatizmusnak tulajdonítják.[6]

A Battle Creek-i gyülekezetnek szóló különleges bizonyságtételhez fűzött bevezető megjegyzéseiben Olsen azt írta, hogy könyve „a Battle Creek-i gyülekezet és az ottani intézmények számára rendkívül fontos dolgokat” tartalmaz. Bár az „ünnepélyes és nagyon fontos figyelmeztető és tanító üzenetek” a múltban érkeztek, Olsen elismerte, hogy „ezek az üzenetek nem kaptak kellő figyelmet, és az általuk követelt megújulás nem történt meg”. Most újra eljutottak hozzájuk az üzenetek, és lehetőségük volt arra, hogy alaposan tanulmányozzák őket: „Isten nagy áldásokat tartogat népe számára, és kész csodálatos módon dolgozni értünk itt Battle Creekben. A múltban az Úr sokszor harcolt népéért, és mi tanúi lehettünk Isten Lelke bőséges kiáradásának. De ahelyett, hogy ezeket az áldásokat és kiváltságokat a legjobb tudásunk szerint használtuk volna fel, az Istentől való elfordulás lelkülete mutatkozott, ami sötétséget és sok rossz munkát eredményezett.” Olsen arra buzdított mindenkit, hogy „szorgalmasan keresse az Urat, vallja meg vétkeit, bánja meg a bűneit és teljes szívéből forduljon Istenhez”. Ha így tesznek, Olsen biztosította őket arról, hogy „Isten közel fog jönni”, és „látni fogják, hogy az Ő üdvösségének dicsőséges ereje megnyilvánul közöttük.”[7]

A bűnök megvallása, ahogyan Dániel tette

A.F. Ballenger, aki az 1880-as évek óta adventista lelkész volt, több évig dolgozott az egyház vallásszabadsági osztályán. 1891-ben újbóli megtérési tapasztalata volt, és 1897 és 1900 között fontos szerepe volt az ébredési összejöveteleken.[8]* Amikor Ballenger 1897-ben elolvasta a Különleges bizonyságtétel a Battle Creek-i gyülekezetnek című új kiadványt, szíve mélyen meghatódott. Ballenger 1897. szeptember 25-én a Battle Creek-i tabernákulumban tartott prédikációjában felhívta az ott összegyűlt több száz adventista figyelmét Ellen White e könyvben található bűnbánatra szólító bibliai felhívására. A 9. fejezetben található Dániel imájára hivatkozva Ballenger azt sugallta, hogy ez „az az ima, amelyet mindenkinek el kellene mondania, aki gyászol, látva Battle Creek fájdalmas helyzetét”. A 9. fejezetben Dániel a saját és népe bűneiért imádkozott, elismerve a hetven évnyi büntetést is, amely a több százéves lázadás eredménye volt.[9]

Prédikációjának folytatásában Ballenger felhívta a hallgatóság figyelmét Ellen White egy néhány hónappal korábbi Review-ban megjelent nyilatkozatára, amelyben azt tanácsolta az egyháznak, hogy „imádkozzon a lehető legkomolyabban azért, hogy most, a késői eső idején a kegyelem cseppjei hullhassanak” rájuk.[10] Ballenger úgy érezte, hogy ennél semmi sem biztosabb, de szerinte „ugyanúgy igaz az is, hogy a Szentlélek nem árad ki ott, ahol nincs őszinte bűnvallás és a bűnről való lemondás”. De, felidézve néhány korábbi tábori összejövetelt, Ballenger elmondta, milyen nagy áldások érkeztek, amikor „a lelkészek és a felelős beosztású férfiak megalázták szívüket az Úr előtt, és könyörögtek, hogy távolítsa el feddéseit az Ő őreitől”. Ballenger remélte, hogy látni fogja „az egész gyülekezetet egyként Isten elé járulva, az Ő Lelkének keresztségét keresve”, azonban még mindig „bűn volt a táborban”. Ez a bűn - folytatta Ballenger - az Ellen White bizonyságtételeiben olvasottak alapján a minneapolisi üzenet és a Szentlélek megnyilvánulásai iránt akkoriban megfigyelt hozzáállás volt:

„Elutasítottuk a hit általi megigazulás áldását, és amikor az Úr 1893-ban elkezdte kiárasztani Szentlelkét azokra, akik hittel elfogadták Isten igazságát, azt a Lelket fanatizmusnak nyilvánították. Az áldott Vigasztaló elutasítása akkor és azóta is romlást és halált hozott.

A lelkészek és a tábori összejövetelek dolgozói bevallották, hogy részt vettek azon a Generál Konferencián, és örültek a Lélek megnyilvánulásának, de amikor az egyház befolyásos vezetői figyelmeztették őket, és azt mondták, hogy ez az egész »nem más, mint lelkesedés és fanatizmus«, megdöbbentek, és nem tudták, mit higgyenek vagy mondjanak. Amikor visszatértek a munkaterületükre, és a testvérek, akik olvasták a Közlönyt és hallották, mit tett az Úr a konferencián, eljöttek hozzájuk, hogy többet megtudjanak az értékes ajándékról, ezek a munkások figyelmeztették őket, hogy óvakodjanak a Szentléleknek ilyen megnyilvánulásától, mert nem más, mint fanatizmus, és így szegény testvérek két egymásnak ellentmondó hangot hallottak Isten úgynevezett őreitől. Következésképpen a trombita zavaros hangokat adott ki, és mind az egyház, mind a világ kezdte észrevenni ezt. Ó, bárcsak megtérne Battle Creek népe! [...]

Vajon a hit általi megigazulás üzenete, amely hét éve egyre közelebb lett hozva a nép szívéhez, az Úrtól származik vagy sem? Ki áll az Isten oldalán? Kiárasztotta-e az Úr a Lelkét az 1893-as Generál Konferencián? Vagy ez csak egy fanatikus lelkesedés volt? Ki áll az Úr oldalán?”[11]

Ballenger a folytatásban azt mondta, hogy sok éven át „megígértük a világnak az általunk terjesztett több százezer könyvön és folyóiraton keresztül, valamint az elmúlt ötven év prédikációi által, hogy ez az üzenet gyorsan be lesz fejezve a késői eső felüdülése alatt. De teltek az évek, és a világ nem látta ezt beteljesülni.” Ennek fényében Ballenger azokhoz fordult, akik úgy vélték, hogy az egyház bűneiről nem kell beszélni:

„Lehet, hogy lesznek, akik tiltakozni fognak e téma most és itt történő bemutatása ellen, mondván, hogy nem szabad Isten népének bűneit nyilvánosságra hozni. Azonban ezek már nyilvánosságra kerültek. A Szentlélek szerint »egyre inkább teret nyer a világban az a meggyőződés, hogy a hetftnapi adventisták bizonytalan hangon fújják a kürtöt, és a világiak útját követik«.[12]

Testvéreim, bűneink a világ elé kerültek, és a következő lépés, amit a világnak látnia kellene, hogy megvalljuk bűneinket. Ha a Battle Creek-i gyülekezet megalázza magát Isten előtt a bűnök őszinte megvallásával, akkor szeretném, ha a világ minden újságában kinyomtatnák a jelentést.”[13]

E lehetőségek fényében Ballenger így következtetett: „Minden hetftnapi adventistának most Dánielhez hasonlóan meg kell vallania saját és népe bűneit.”[14]* A Review azt írta, hogy a prédikáció után „felhívás hangzott el, hogy akik úgy érezték, hogy vallomással és bűnbánattal, személyes bűneik és a nép bűneinek elismerésével kell elkötelezniük magukat Isten előtt, azok délután találkozzanak. Kellemes meglepetés volt, hogy szinte az egész gyülekezet jelen volt, [...] és mélységes komolyság volt tapasztalható az Istennel való megbékéléskor.”[15]*

De nem Ballenger volt az egyetlen, aki úgy érezte, hogy nem sikerült elfogadniuk azt, amit Isten 1893-ban tartogatott az Ő népe számára. Mások is ugyanerre a következtetésre jutottak, és a következő években nyíltan is kifejezték ezt. E.A. Sutherland 1898-ban határozottan állította, hogy „1893-ban kiáradt volna a késői eső, ha a nép minden igazságban előre haladt volna”.[16]

1899-ben az Avondale főiskolán tartott ausztrál unió konferencián szombaton G.A. Irwin, a Generál Konferencia újonnan megválasztott elnöke lelkes prédikációt tartott Jézus második eljöveteléről. Azt mondta, hogy ha az adventisták követték volna Isten gondviselését, akkor „az üzenet sokkal előrébb tartana”, mint akkoriban. Ellen White 1892. november 22-ei hangos kiáltásról szóló kijelentéséről és az azt követő kiábrándító eredményekről szólva Irwin kijelentette, hogy nem Isten tévedett, hanem „mi vagyunk azok, akik hibázunk”:

„A következő évben [1893-ban], miután Ellen White megírta azt a bizonyságtételt, kaptunk néhány cseppet a késői esőből. Az üzenet elhangzott az Egyesült Államok egyik végétől a másikig. Nem szeretném, ha félreértenétek, és azt mondanátok, hogy csak ennyi a hangos kiáltás, mert az a hangos kiáltás kezdete volt. És ha megértenénk az elképesztő időt, amelyben élünk, akkor megvallanánk bűneinket, és megaláznánk szívünket Isten előtt, hogy az Ő Lelke nagy erővel kiáradhasson ránk. Akkor a hangos kiáltás ebből az összejövetelből indulna ki, és meg sem állna, amíg be nem fejezné a munkáját. Ezt szerettem volna elmétekben rögzíteni, hogy az Úr közölte velünk, hogy a hangos kiáltás már elkezdődött, és már tíz év telt el azóta, amellyel az evangélium végső munkájának be kellene fejeződnie. Ha attól az időtől kezdve egészen a mai napig folytattuk volna, azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy az üzenet ez idáig véget ért volna.”[17]

Ellen White, aki szintén részt vett az összejöveteleken, megragadta az alkalmat, hogy válaszoljon az ausztráliai ottléte alatt felmerült sok „nem világos kérdésre” az Amerikában történő munkával kapcsolatban. Ez lehetőséget nyújtott arra, hogy a munka központjában lévők javát szolgáló tanácsokat osszon meg az ottaniakkal. Nyilvánvaló, hogy Irwin prédikációja összhangban volt Ellen White sok éven át elmondott kijelentéseivel az Úr eljövetelének késésével kapcsolatban, ami Isten népe hitetlenségének következményéből adódott.[18]

Néhány nappal később, 1899. július 17-én S.N. Haskell, aki szintén jelen volt az összejövetelen, a harmadik angyal üzenetéről tartott prédikációt. Haskell az utolsó nemzedékről beszélt, és végigfutott a vég idejére és eseményeire vonatkozó jól ismert próféciákon, amelyek Krisztus közelgő visszatérésére mutattak rá. Folytatva Irwin témáját a hangos kiáltásról Haskell megkérdezte: „Hiszitek, hogy az utolsó napokban élünk? Az utolsó nemzedék utolsó napjaiban vagyunk. Tíz éve a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltásában élünk.” Haskell ezután felidézte az 1893-as Generál Konferenciát, ahol elhangzott az a gondolat, hogy Krisztus eljöhetett volna: „Van egy bizonyságtétel a Közlönyben, amely 1892-ben jelent meg: »Ha Isten népe az 1888-as minneapolisi összejövetel után azonnal munkához látott volna, és a szükséges elkötelezettséggel végezte volna feladatát, akkor két éven belül figyelmeztethették volna a világot, és az Úr eljött volna.«” Sajnos Haskell vagy rossz dátumot idézett beszédében, vagy a gyorsíró rossz dátumot írt le az 1893-as Közlönyben. Haskell kijelentését idézőjelbe tették, mintha Ellen White pontos idézete lenne.[19]

A gondolat még így is könnyen érthető. Ha az 1888-as üzenetet azonnal elfogadták volna, akkor a világot rövid időn belül figyelmeztetik és Krisztus eljött volna. Haskell valószínűleg emlékezett A.T. Jones 15. prédikációjára, amelyet az 1893-as Generál Konferencián mondott el, és amelyben idézte Ellen White néhány 1890-es kijelentését a minneapolisi üzenetről és annak „az elmúlt két évben” történt elutasításáról.[20] Valószínűleg emlékezett Ellen White kijelentésére is, amelyet éppen akkor kaptak, és amelyet négy nappal később olvastak fel a konferencián. Az üzenet világosan kimondta: „Ha Krisztus minden katonája megtette volna a kötelességét, ha minden őrszem Sion falain tisztán szólaltatta volna meg a trombitát, a világ már régen meghallotta volna a figyelmeztető üzenetet. De a munkának sok évnyi lemaradása van.”[21] Kétségtelen, hogy Ellen White sok hasonló kijelentést tett az 1888-as minneapolisi konferencia előtt és után is, amelyek arra utaltak, hogy Krisztus már korábban eljöhetett volna. Ezt a gondolatot fejtette ki Haskell az 1899-es Ausztrál-ázsiai Unió Konferencián.

Ellen White például 1894-ben azt írta, hogy ha „azok, akik azt állítják, hogy élő tapasztalatuk van Isten dolgairól, elvégezték volna az Úr által rájuk bízott munkát, akkor az egész világ figyelmeztetve lett volna, és az Úr Jézus nagy hatalommal és dicsőséggel eljött volna a világunkba.”[22] Ugyanezt a kijelentést megismételte a Review-ban 1896 végén.[23] 1898-ban Ellen White hasonlóan nyilatkozott: „Ha a nép megvalósította volna Isten szándékát, hogy hirdesse a kegyelem üzenetét, Krisztus eljött volna a földre, és a szentek boldogan bemehettek volna Isten városába.”[24] A frissen megjelent Jézus élete című könyv ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg: „Ha Krisztus egyháza elvégezte volna az Úr által kijelölt munkát, a világ már figyelmeztetve lett volna, és az Úr Jézus hatalommal és nagy dicsőséggel eljött volna a földre.”[25]*

Haskell valószínűleg ismerte ezeket az idézeteket Krisztus eljövetelének késedelméről, és éppen ezért ezzel a kijelentéssel foglalta össze az 1899-es prédikációjának gondolatait: „Isten azt tervezte, hogy a munkát olyan arányban fejezi be, amilyen arányban az Ő népe átérzi a munka fontosságát és szentségét, és azt a buzgalmat, amellyel a munkát végzi.”[26] De sajnos a munka nem kezdődött el, és Krisztus eljövetele tovább késett.

Ellen White megértése Krisztus eljövetelének késedelméről új dimenziót kapott, amikor a századforduló előtt Ausztráliában tartózkodott. 1898-ban egy éjszakai látomásban Isten megmutatta Ellen White-nak, hogy nem fogja megérni Krisztus eljövetelét, hanem nyugalomra tér. Ugyanakkor arra is biztatva lett, hogy tegyen meg mindent, hogy a jövő nemzedékek számára könyveket készítsen a kapott tanácsokból és bizonyságtételekből. 1913-ban W.C. White megosztotta ezt a tapasztalatot a Generál Konferencián:

„Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt az egyik éjszakai látomásában [Ellen White] egy nagyon sötét helyről egy nagyon nagy világosságba érkezett, és apám [James White] vele volt. Amikor apám meglátta, hogy ott áll mellette, nagy meglepetten felkiáltott: »Hogyan? Te is ott voltál, Ellen?«. Ő [Ellen White] ezt mindig úgy értette, hogy az Úr nem sokkal azelőtt fogja őt nyugalomba helyezni, mielőtt eljönne. Próbált ennek tudatában dolgozni. Gyakran kapott bizonyságtételeket, hogy gyorsan végezze munkáját – a könyvek elkészítését –, mert csak kevés ideje volt hátra, amíg dolgozhatott. Igyekezett írásait könyv formába rendezni, hogy azok hasznosak legyenek az egyház számára.”[27]

G.B. Starr, aki szintén együtt dolgozott Ellen White-tal az Ausztráliában töltött ideje alatt, néhány évvel később elmesélt egy hasonló tapasztalatot, amelyet egy Ellen White-tal folytatott 1897 utáni beszélgetés során szerzett:

„Egy nap, amikor White testvérnő otthonában voltam Sydneyben, New South Wales, Ausztráliában, egy öt-hat fős csoport beszélgetett vele. Valaki a csoportból megkérdezte: White testvérnő, mit gondolsz, életben leszel, amikor az Úr eljön? Ellen White így válaszolt: Nem igazán hiszem, de az Úr ezt még nem tette világossá számomra. De, ha feltételezzük, hogy meghalsz, gondolod, hogy az Úr másokat bíz meg azzal, hogy bizonyságtételeket írjanak? Csak azt tudom mondani – válaszolta -, amit az Úr megmutatott nekem ezzel kapcsolatban. Éppen ezt szeretnénk tudni. Nos – közölte Ellen – az Úr angyala kinyitotta a Bibliát a Zakariás 4:9 versnél, és a versre mutatva azt mondta, hogy ez a vers rád és a munkádra vonatkozik: »Zorobábel kezei veték meg e ház alapját, és az ő kezei végzik el azt, és megtudod, hogy a Seregeknek Ura küldött el engem hozzátok.« De ez nem azt jelentheti, hogy élni fogsz akkor? - kérdezte valaki. Nem – válaszolta Ellen –, nem ezt értettem, »az ő kezei végzik el azt« – gondolom, hogy az írásokra utal; hogy azok elegendőek lesznek Isten népét révbe vezetni.”[28]*

Halandó életének ez a felismerése vezetett ahhoz, hogy Ellen White dolgokra fektetett hangsúlya megváltozott, amikor tíz év után Ausztráliából visszatért Amerikába. Nemcsak hogy sokkal nagyobb erőfeszítéseket kezdett tenni annak érdekében, hogy több ihletett anyagot tegyen közzé, hanem ismét elkezdte szorgalmazni, hogy a még életben lévő valamennyi adventista úttörő írásait adják a nép kezébe. Krisztus visszatérésének elhúzódó késedelmével és az egyház előtt álló elképesztő kihívásokkal az új évszázad beköszönte után Isten meg akarta erősíteni az alapokat, hogy átvészeljék a viharokat, amikor „egyetlen úttörő sem lesz már életben”.[29] Még így is volt remény az ébredésre és reformra, amelyet Isten kért és elvárt tőlük az elmúlt ötven évben. Vajon az 1901-es Generál Konferencia hozott valami változást?

Lábjegyzet

[1] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 83. sz. levél, 1896. máj. 22., 1888 Materials, 1521., 1525. o., hozzáadott kiemelések

[2]* Igen, számos olyan ember, aki személyes életében felelősségteljes pozíciót töltött be, követett el bűnt, és ezek a bűnök jelentős befolyással bírtak. Az 1890-es években a zsidó nemzetről írva Ellen White azt mondta: „Ők [az írástudók és farizeusok] voltak felelősek Krisztus elutasításáért és a következményekért. A nemzet bűne és tönkretétele a vallási vezetőket terhelte.” (Krisztus példázatai, 108. o.) Mondhatjuk-e, hogy ugyanez az elv igaz volt Ellen White korában is? Azonban ez nem jogosítja fel a laikusokat, vagy az itt-ott megjelent csoportokat arra a kijelentésre, hogy az egyház Babilon. Ez megmutatja nekünk, hogy milyen nagy felelősség terheli a vezetőséget, ami nagyon jó ok arra, hogy imádságban támogassuk őket, és csatlakozzunk hozzájuk az Úr keresésében.

[3]* Ellen G. White levele A.O. Taitnak, 100. sz. levél, 1896. aug. 27., 1888 Materials, 1607-1608. o. Miután Olsen helyettesítve lett a Generál Konferencia elnöki posztján, Ellen White továbbra is aggodalmát fejezte ki a szörnyű következményekért, amiért Olsen nem vette figyelembe a mennyei tanácsot. 1897 végén I.H. Evansnek írt levelében Ellen White így fogalmazott: „Az Úr megmutatta nekem, hogy Olsen testvér visszautasította a neki szánt bizalmat, és nem teljesítette azt a kötelességét, hogy felolvassa az érintetteknek azokat a bizonyságtételeket, amelyeket neki adtam át.” (51. sz. levél, 1897. nov. 21., kiadatlan) Mielőtt elküldte volna ennek a levélnek a másolatát, Ellen White az „elutasított” szót az „elhanyagoltra” szóra változtatta, mégis egy enyhébb alaphangot fejezve ki a volt elnökkel szemben, akinek igen nagy kihívásokkal kellett szembenéznie.

Ám az, hogy Olsen „elhanyagolta” a bizonyságtételeket, túlmutatott azon, hogy elmulasztotta megosztani ezeket más vezetőkkel, ahogyan Ellen White mondta neki, és ez táplálta a minneapolisi üzenet és a hírnökök elleni folyamatos lázadást. Olsen az őt körülvevő negatív hatások következtében helytelenül használta fel a neki küldött bizonyságtételek egy részét, és csatlakozott Jones és Waggoner elnyomásához. Olsen mindvégig azt a benyomást keltette, hogy ő hűséges támogatója ezeknek az férfiaknak és az üzenetnek.

Miután 1892-ben Angliába küldték, Waggoner megtudta, hogy „az Amerikában hivatalos beosztásban lévő testvérek megszavazták”, hogy küldjék el őt Amerikából, „mivel befolyása és tanításai nem voltak kívánatosak” azon a helyen. (E.J. Waggoner levele A.G. Daniellsnek, 1903. júl. 24.) Ezt a tényt Ellen White is megerősítette, akinek az Úr megmutatta, hogy népünk közül néhányan nagy örömmel fogadták Waggoner Battle Creek-i munkából való eltávolítását és Angliába küldését.” (W.C. White levele A.G. Daniellsnek, 1902. máj. 30.) Sajnos a Waggoner iránti ellenkezés nem szűnt meg Angliába érkezése után sem. Nemsokára kísérleteket tettek arra, hogy a tengerentúli szolgálatát is korlátozzák. Waggoner elmagyarázta:

„Nem sokkal később az amerikai testvérek elégedetlenek lettek az itteni [angliai] helyzettel, és igyekeztek megsemmisíteni azt az irányítást, amelyről azt hitték, hogy rendelkezem ezen a területen. Úgy gondolták, hogy D.A. Robinson túlságosan a befolyásom alatt áll, ezért a szokásos eljáráson keresztül Indiába küldték, mint „megfelelő embert arra a helyre” stb., bár ő maga is nagyon jól tudta, hogy nem azért küldték, mert szükség volt rá Indiában, hanem azért, mert nem volt kívánatos Angliában. (Nem úgy értem, hogy Anglia népe nem akarta őt.) Utána H.E. Robinson utasítást kapott, hogy nyomja el befolyásomat, és határozza meg »a munka hangnemét Angliában«. Szabad kezet kapott, és a Generál Konferencia támogatását élvezte.” (E.J. Waggoner levele A.G. Daniellsnek, 1903. júl. 24.)

J.S. Washburn, aki Angliában sok éven át vállvetve együtt dolgozott Waggonerrel, Ellen White-nak írt hosszú levelében összefoglalta, milyen szerepet játszott O.A. Olsen a Generál Konferencia elnökeként abban a titkos akcióban, hogy Waggonert távol tartsa, és hogy az ő tettei hogyan hatottak az egész angliai munkára:

„Waggoner testvért hamis színben tüntették fel, és titokban dolgoztak ellene. Olsen testvér beszélt és levelet írt Hope és O.O. Farnsworth testvéreknek, és beszélt velem is D.A. Robinson és Waggoner testvér ellen, de velük soha nem beszélt személyesen. Képmutatás volt megfigyelhető, árulás és olyan dolgok, amelyek nekem valótlannak tűntek, amíg meg nem szabadultak D.A. Robinson testvértől, és mindezt a rend és a szervezettség nevében, holott valójában csak anarchia volt. Waggoner testvért is kegyetlenül hamis színben tüntették fel és veszélyes embernek tekintették, akit felügyelni kell. Mindenre, amit Waggoner mondott vagy tanított, gyanakvással néztek – a vezetők, nem D.A. Robinson. Waggoner testvérnél senki sem hitt szilárdabban a valódi rendben és szervezettségben. Soha nem hallottam tőle egy olyan szót sem, amely arra utalt volna, hogy nem hisz a rendben és a szervezettségben, ahogyan azt a Biblia és a bizonyságtételek tanítják. De nem hisz a képmutató politikában vagy zsarnokságban.

Közvetlenül mielőtt elhagyta Washingtont és Angliába ment volna [1891], Olsen testvér azt mondta nekem, hogy Jones és Waggoner nem voltak gyakorlatias emberek, és szilárdan meg volt győződve arról, hogy nem biztonságosak, nem jelentenek biztonságot. Ezt mondta, miközben mindenhová küldte őket, szerte az Egyesült Államokba, hogy támogassák az intézeteket. Akár gyakorlatiasak és biztonságosak, akár nem, én tudom, hogy az a tanítás, amit ők és te tanítotok, számomra élet és üdvösség. [...]

Leírtam, hogy Olsen testvér célozgatásokkal beszélt másokkal Waggoner testvér és D.A. Robinson testvér ellen, de ő maga nem említette őket közvetlenül, amíg mások nem hozták fel a nevüket. Olsen testvér hosszasan beszélgetett velem ezekről a dolgokról, mielőtt beszélt volna velük. Meglepett néhány dolog, amit mondott. Azt mondta, hogy a Generál Konferencia döntése velük kapcsolatban a Szentlélek szerint történt. Kérték a Szentlélek vezetését, és természetesen meg is kapták, tehát amit tettek, az helyes volt - nem is lehetett másképp. De ez csak a pápai tévedhetetlenség tana, és ezt el is mondtam neki. [...]

Utána H.E. Robinsont Angliába küldték az Atlanti Konferenciáról. [...] Olsen testvér azt mondta nekik, hogy azért küldték őket Angliába, hogy megadják a munka »alaphangját«. [...] [H.E. Robinson] folytatta Waggoner testvér bírálatát előttem, és még azokat a bizonyságtételeket is használta, amelyekről azt mondta, hogy Olsen testvér küldte neki, hogy »okosan« használja. Azt mondta: »Bárkinek is van igaza, tudjuk, hogy Dr. Waggoner téved ebben a kérdésben.«” (J.S. Washburn levele Ellen G. White-nak, 1897. febr. 10., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 302-303. o., kiadatlan részek)

Nem tudunk arról, hogy Ellen White válaszolt volna Wasburn levelére, de egy évvel később Ellen White együttérzésről árulkodó hangnemben írt vissza Waggonernek: „Mennyire örülnék, ha láthatnálak és veled lehetnék. Annyira szeretném, ha ellátogatnál hozzánk Ausztráliába. Immár több éve annak, hogy a Generál Konferenciát Isten hangjának gondoltam, és ezért nem éreztem indíttatást, hogy írjak, bár újra és újra eljutottam arra a pontra, hogy megkérjelek, látogass el Ausztráliába. Meg tudnád ezt tenni? Kérlek írj, ha tudsz jönni! Amikor megtudtam, hogy H.E. Robinson testvért és feleségét Angliába küldték, azt mondtam: ez hiba. Nincs olyan képzettsége, amely Európa javára is hasznos lenne; mert ha nem jó vezetőnek, akkor rombolni fog. [...] Ki juttatta őt vezető pozícióba? Miért tették őt ebbe a pozícióba? Ott hagyta nyomát, ahol rosszat tett, és ezt nem lehet egykönnyen eltörölni. Az Úr segítsen és erősítsen meg téged ezekkel a hatásokkal szemben. Mit csinál most Olsen testvér Európában? Nagyon sajnálom őt. Nem tudok együtt érezni vele, mint régen. Nem megfelelően használta a bizonyságtételeket, amelyeket az Úrtól kaptam, hogy átadjam neki. Rossz benyomást keltett azáltal, hogy a bizonyságtételek egyes részeit kiragadta, és erőteljes módon használta fel, átugorva a neki és másoknak adott dorgálásokat. Nem bízhatok benne. Olsen szembefordult testvéreivel, és olyan embereket vont be a munkába, akik azok ellen tevékenykedtek, akiket Isten választott, hogy az Ő munkáját végezzék. Vajon Isten nem fogja megítélni ezeket a dolgokat? Remélem, hogy történik majd valami, ami a mostaninál erősebb bizalmat ad nekem Battle Creekben és Isten ügyében az ottani intézményekben végzett munkában.” (Ellen G. White levele E.J. Waggonernek, 77. sz. levél, 1898. aug. 26., Manuscript Releases, vol. 17., 216-217., o.)

Egy évvel később Ellen White ismét tollat ​​ragadott, és „Isten szolgálatának irányítására vonatkozó tanácsokat” írt. Ellen White emlékezett, milyen sajnálatos következményekkel járt, hogy Olsen testvér vállára ekkora felelősséget raktak, miközben megtéretlen tanácsosok álltak mellette:

„Épp a munka központjában hamis elvek elismerésére törekedtek. Mindezeket az ügyeket a nép elé kellett volna terjeszteni. Alázatos imában kellett volna az Urat keresniük. Akkor a Szentlélek lett volna a tanítójuk. De a területeket általában nem világosították fel azzal kapcsolatban, amit csináltak. Olsen testvér olyan férfiakkal lépett kapcsolatba, akik vezették őt, és beoltották a lelkületüket. Korrupció volt látható a mű központjában, amelyet nem dorgáltak meg. Intézményeinkben eltorzították Isten ügyét. Embereket magasztaltak, függetlenül attól, hogy Isten milyen tanácsot adott. Az irigység virágzott. Júdás módszerei megfertőzték a munkásokat. Szavakkal nem lehet leírni az eredményét annak, hogy hitetlen, meg nem tért férfiakat helyeztek szent helyekre.” (Manuscript 91., 1899. jún. 19., Manuscript Releases, vol. 13., 183. o.)

Bár nem akarjuk Olsen testvér jó munkáját diszkreditálni, nem akarjuk alábecsülni a kemény megpróbáltatásokat, amelyekkel szembe kellett néznie, nem akarjuk elítélni őt, és nem akarjuk nem észrevenni saját gyengeségeinket, de a múltunk hibáinak igazságtalan értékelése csak fenntartja mai laodiceai vakságunkat. Olsen elnökségéről számos, felekezetünk által közzétett történelmi beszámoló megpróbálta szolgálatának éveit a teljes győzelem és siker éveinek bemutatni, semmibe véve a mennyei tanácsok figyelmen kívül hagyásának örökkévaló következményeit. L.H. Christian úgy kommentálja Olsen vezetői időszakát, hogy „a Generál Konferencia újonnan megválasztott elnöke” más befolyásos férfiakkal együtt „a minneapolisi konferenciát követően ébredési összejövetelek sorozatát indította el Amerika minden részén. Nyolc éven át Olsen „Isten vezetése alatt állt, és nagyrészt felelős azért a hatalmas ébredési munkáért, amely végbement”. (The Fruitage of Spiritual Gifts [1947], 237., 220. o.) Arthur W. Spalding is hasonló irányt követett, amikor a minneapolisi konferencia utáni győzedelmes éveket írta le. Olsenről csak ennyit mond: „Higgadtsága és kegyes lelkülete volt a leghatékonyabb az egyház egyesítésében elnökségének döntő éveiben, 1897-ig.” (Captains of the Host [1949], 367. o.)

A.V. Olsen - Arthur L. White és a White Estate közreműködésével - elismeri, hogy a minneapolisi összejöveteleket viták követték, ugyanakkor Olsen elnökségét olyan vezetésként írják le, amely engedelmesen követte a prófétaság lelkének tanácsait: „Olsen testvér istenfélő férfi volt, akinek lelke nyugtalanná vált, amikor látta és hallotta, hogy mi történik Battle Creekben. Isten segítségével azon fáradozott, hogy békét és harmóniát teremtsen. Örömmel támogatta White testvérnő nemes és kitartó erőfeszítéseit, hogy javulást érjen el, és vele együtt örült - amint ezt egy korábbi fejezetben láttuk - amikor a férfiak kezdték átadni magukat Istennek és beismerni hibáikat.” (Through Crisis to Victory: 1888-1901 [1966], 116. o.)

Hasonló gondolatok találhatók az Ellen White írásaiból készült, White Estate által kiadott összeállításokban is. 1923-ban a White Estate kiadta a Bizonyságtételek lelkészeknek című könyvet, amely az első gyűjtemények egyike volt, amit Ellen White halála után adtak ki. Ebben a könyvben több bizonyságtételrészlet is megtalálható, amelyeket Ellen White az 1890-es években Battle Creek-be küldött. 1962-ben megjelent a Bizonyságtételek lelkészeknek harmadik kiadása, egy huszonkét oldalas „Történelmi előszó” kiegészítéssel, amelyet Arthur L. White írt azzal a céllal, hogy az olvasó „megismerje az üzenetek megírásának idején fennálló körülményeket”. Bár a könyv elsősorban az 1890 és 1915 között írt bizonyságtételeket tartalmazza, az előszavak többsége az 1888-as minneapolisi konferenciával és annak eredményeivel kapcsolatos kérdésekkel próbál foglalkozni egészen a századfordulóig. Úgy tűnik, hogy az előszót az 1888 iránti megújuló érdeklődésre válaszul írták, miután Robert J. Wieland és Donald K. Short elküldte az „1888 Re-Examined” anyagot a Generál Konferenciának. Érdekes megjegyezni, hogy a Bizonyságtételek lelkészeknek című könyv előszava szorosan követi A.V. Olsen, Through Crisis to Victory: 1888-1901 című, 1966-ban megjelent könyvében található fogalmakat. Ez némileg érthető, mivel Olsen 1963-ban meghalt, amikor a könyvet az Ellen G. White Estate Board támogatta, amelynek titkára Arthur L. White volt.

Mindezek az információk elvezetnek minket a jelen helyzethez. Az előszóban, ahol a minneapolisi konferencia után felmerült néhány problémával foglalkoznak, a következőket írják O.A. Olsenről, a Generál Konferencia korábbi elnökéről: „Olsen testvér teljes mértékben szimpatizált a hit általi megigazulás igazságával, és mindig is hűséges volt a prófétaság lelkének tanácsaihoz, nehezen tudott megoldani bizonyos problémákat, amelyek Battle Creekben merültek fel.” („Történelmi előszó”, Bizonyságtételek a lelkészeknek). A Battle Creek-i problémákat nagyrészt néhány személynek tulajdonítják, akiknek hatása ellen Olsen testvér „abban a reményben próbált fellépni, hogy enyhíteni tudja a káros befolyásokat. Ennek érdekében a gyülekezet lelkészei számára elérhetővé tett azon bizonyságtételek közül sokat, amelyek olyan tanácsokat tartalmaztak, amelyeket neki, valamint más Battle Creek-i vezetőknek címeztek ebben a kritikus időszakban.” (Uo., XXIX). Így Olsen elnökségének időszakát lényegében pozitív időszaknak tekintik, amelyben csak néhány elszigetelt hibát követtek el a minneapolisi üzenet egyes ellenfelei, amelyeket végül az 1901-es győztes Generál Konferencia megsemmisített.

LeRoy E. Froom hajthatatlan volt, és a jól ismert történelmi könyvében hasonló gondolatokat írt. Ő nemcsak nagyon pozitív dolgokat közölt Olsen elnökségéről, hanem igyekezett eloszlatni minden olyan feltételezést, hogy ez másképp is lehetett volna: „Olsen lelki vezetéséről szóló beszámoló világos és hű. Eltökélt támogatása és igazságos vezetése a hit általi megigazulás átfogó területén egyértelműen előttünk áll. [...] Olsen vezetésének éveit a hűség és a haladás jellemezte. [...] A megújulás és reformáció áldott időszaka kezdődött. [...] Sokan még mindig tanácstalanságban és aggodalomban voltak. Ám úgy tűnt, hogy Olsen megérezte a dolgok lelki vonatkozásait, és csendes, de hatékony vezetést kínált megoldásként. [...] Olsen nyugodt és szelíd lelkülete segített egyesíteni az egyházat ebben a nehéz időszakban, és előmozdítani a minneapolisi üzenetet, az 1888 utáni döntő kilenc év alatt, azaz 1888-tól 1897-ig. Gyógyító, egyesítő és segítő hatással volt az ülésszak utáni viharos feszültségek után. [...] Olsen hivatali ideje az ébredés időszaka volt az önelégültségből és a saját erőben való bízásból. Ezt a megújulást a hit általi megigazulás üzenetének egyre szélesebb körű elfogadása idézte elő.” (Movement of Destiny, [1971], 360-363. o.)

Froom felhívta a figyelmet arra is, hogy az 1890-es évek a nagy megújulás időszaka volt, és nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy az üzenetet bármilyen módon akadályozták volna: „Jogosan lehet állítani, hogy Olsen nem utasította vagy gyengítette a hit általi megigazulás üzenetét, vagy hogy ebbe az irányba vezette, irányította volna. Ellenkezőleg, ezek voltak a folyamatos előrehaladás első évei, és az ébredések által elterjedt a főiskolákon, gyülekezetekben, intézetekben és a tábori összejöveteleken. [...] Kétségtelen, hogy ezt nem lehet elutasításként értelmezni. Ennek éppen az ellenkezője történt. Waggoner és Jones az 1888-at követő évtizedben kiemelkedő bibliatanítók voltak az egyházban, és ez az egyház vezetőségének köszönhető. Ez nem elutasítást jelent.” (Uo. 363-364.o.)

Froom továbbá azzal érvel, hogy bármilyen célzás, - miszerint „a minneapolisi üzenet el lett utasítva”, vagy hogy a konferencia vezetősége ​​negatívan befolyásolta volna az üzenet előrehaladását - „a halottak jellemének rágalmazásaként minősíthető”. Froom emlékezteti olvasóit arra is, hogy az ő írása nem volt az egyetlen bizonyságtétel a „legjobban tájékozottak” részéről. Az olyan férfiak, mint „Oliver Montgomery, L.H. Christian, A.W. Spalding, A.V. Olson, Norval Pease, A.L. White, R.L. Odom és mások - beleértve ezt az írót is - egyek abban, hogy megcáfolják azt a vádat, miszerint a vezetők 1888 után hűtlenek voltak az igazsághoz”. (Uo. 364., 370. o.)

George R. Knight évtizedeken át ugyanazt a gondolatot hangoztatta a Generál Konferencia 1890-es évekbeli vezetéséről: „Valójában, - amint azt már korábban sokszor megjegyeztem - O.A. Olsen (1888-1897) és G.A. Irwin (1897-1901) a Generál Konferencia mandátumai alatt mindent megtettek annak érdekében, hogy Jones és Waggoner kerüljön az adventizmus élére 1889-től a század végéig. Így az 1890-es években nemcsak hogy ők voltak a főszónokok a Generál Konferencia minden ülésszakán, hanem a kiadókon keresztül szabad bejárásuk volt az egyházba. [...] Nehéz elképzelni, hogy az 1888-as hírnökök számára támogatóbb adminisztráció létezhetett volna. A Generál Konferencia vezetősége a felekezet történetében egyetlen teológusnak sem tulajdonított olyan kiemelkedő fontosságot, mint Jonesnak és Waggonernek. Az 1888 utáni adminisztráció semmiképpen sem utasította el őket.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message [1998], 145-150. o., a kiemelések az eredetiben)

De e férfiak állításai együttvéve sem tudják kizárni Ellen White bizonyságtételeit, amelyekhez ezek a férfiak szabadon hozzáférhettek, mégis elfordították tekintetüket róluk. Miközben óvatosan kell eljárnunk, amikor Olsen kihívásait és az általa elért győzelmeket vizsgáljuk, ma már elengedhetetlen, hogy őszintén tekintsünk az ő kudarcaira, valamint az egyházi vezetők és az adminisztráció kudarcaira azokban a döntő években. Minden olyan kirívó őszintétlenség, amely történelmünket idealizálva mutatja be, és figyelmen kívül hagyja Jézus bizonyságtételét, csak a laodiceai állapotba taszít minket, ahol úgy véljük, hogy „gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, és semmire sincs szükségünk”. (Jel 3:17)

[4]* Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 96. sz. levél, 1896. jún. 5., 1888 Materials, 1575. o., hozzáadott kiemelések és zárójelek. Ezt a levelet, amelyet Ellen White Uriah Smith-nek címzett, Marian Davis a következő megjegyzéssel írta át: „A mellékelt oldalak néhány olyan pontot közölnek, amelyek tegnap este lettek bemutatva White testvérnőnek, és amelyeket el akart küldeni neked. Néhány napja szenved a megfázás és a túlfeszített munka miatt, ezért ma nem tud sem írni sem olvasni.” A levelet csak 1952-ben tették közzé. („The Law in Galatians: Two Significant Statements”, Review and Herald, 1952. márc. 13., 6. o.)

A Galata levél törvénye körüli vitáról, valamint az 1888-ban és utána történt események modern beszámolójáról, amely az üzenet győzelmét és elfogadását mutatja be: Ron Duffield, A késői eső visszatérése, I. kötet, 2. fejezet „Az eljövendő késői eső és hangos kiáltás”; 59-83. o.; 6. fejezet - „Három válasz”, 163-179. o. [magyar nyelven olvasható az 1888 Minneapolis telefonos applikáción – a ford.]

[5] O.A. Olsen levele W.W. Prescottnak, 1896. aug. 3[0], 4-5. o., hozzáadott kiemelések

[6]* Special Testimony to Battle Creek Church (1896), akkoriban számos kiadatlan levelet és kéziratot tartalmazott (többségéből idéztem fentebb): Ellen G. White levele S.N. Haskellnek, 38. sz. levél, 1896. máj. 30.; Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 57. sz. levél, 1895. máj. 1.; „Experience of the Golden Calf an Example for God’s People Today”, Manuscript 16., 1896. máj. 10.; Ellen G. White to Brethren in Responsible Positions in America, 5. sz. levél, 1895. júl. 24.

[7] O.A. Olsen, bevezető megjegyzések, 1896. nov. 18., Special Testimony to Battle Creek Church, pamphlet no. 154, 1-2., o.

[8]* Lásd: Don F. Neufeld, ed., „Ballenger, Albion Fox”, Seventh-day Adventist Encyclopedia, vol. 10., 121. o. Ballenger megtérési tapasztalatával kapcsolatos információkért lásd: Ron Duffield, A késői eső visszatérése, 17. fejezet, 437-469. o. Egy példa arra, hogyan dolgozott Ballenger A.T. Jonesszal együtt a vallásszabadság területén, lásd A.F. Ballenger, „Lessons From the Closing of the Marlowe Theatre”, General Conference Daily Bulletin, 1893. márc. 6., 487-489. o. Van némi bizonyíték arra, hogy a századfordulón néhány szélsőségesebb nézet is beszivárgott a „Fogadjátok be a Szentlelket” ébredési összejövetelekre, de Ellen White 1899-ben lebeszélte Ballengert arról, hogy olyan állást fogadjon el, amely a pénzügyi oldallal és nem az evangelizálással foglalkozik, és azt mondta: „A munkádat Isten bízta rád. Az evangelizációs munka a te feladatod, és semmiképpen sem szabad félvállról venned az erkölcsi kötelességeidet.” (Ellen G. White levele A.F. Ballengernek, 90. sz. levél, 1899. jún. 6., Manuscript Releases, vol. 11., 47. o.) Sajnos Ballenger a századforduló után kezdett eltávolodni a szentélyről szóló alapvető adventista tanításoktól, és nem sokkal később, 1905-ben, elhagyta az egyházat.

[9] A.F. Ballenger: „Who is on the Lord’s Side?” A Battle Creek-i Tabernákulumban elhangzott prédikáció, szombat, 1897. szept. 25., Review and Herald, 1897. okt. 5., 629. o.

[10] Ellen G. White, „Pray for the Latter Rain”, Review and Herald, 1897. márc. 2., hozzáadott kiemelések

[11] A.F. Ballenger: „Who is on the Lord’s Side?” Review and Herald, 1897. okt. 5., 629. o.

[12] Ballenger Ellen White-tól idézett, Special Testimony to Battle Creek Church (1896) 30. o.

[13] A.F. Ballenger: „Who is on the Lord’s Side?” Review and Herald, 1897. okt. 5., 629. o.

[14]* Uo. Ellen White egyetértett a Dániel imájáról szóló gondolatokkal az ország déli részén 1902-ben folyó munka kontextusában: „Szükség van olyan imára, mint amilyet Dániel mondott. Ha valaha is volt olyan nép, amelynek ilyen imát kell emelnie Istenhez, akkor az a hetftnapi adventista nép. Közöttük annyi önbizalom, annyi önhittség van. Az Úr világosságot küldött az Ő népének, de nem hallgattak a bizonyságtételekre.” (Ellen G. White levele A.G. Daniellsnek, 1902. nov. 16., kiadatlan. Hasonló kijelentés található a Spalding and Magan Collection, 346. o.)

[15]* Editorial Notes, Review and Herald, 1897. szept. 28., 634. o. Úgy tűnik, hogy egyes történészek arra törekftnek, hogy lejárassák Ballenger teljes „Fogadjátok be a Szentlelket” mozgalmát, - amely 1897 nyarán indult -, a későbbi években tapasztalt fanatizmus miatt. Lásd például: Bert Haloviak, „Pioneers, Pantheists, and Progressives: A. F. Ballenger and Divergent Paths to the Sanctuary” (kiadatlan kézirat, Office of Archives and Statistics, General Conference of Seventh-day Adventists, Washington, D.C., 1980. jún., 2-10., o.) George R. Knight, 1888 to Apostasy, 169-170. o. Ron Clouzet azonban kiegyensúlyozott nézetet nyújt nekünk, és kijelenti: „Őszintének kell lennünk, mert sok abból, amit Ballenger megosztott azokban az években, helyes bibliai tanítás volt – még ha egy kicsit szélsőséges is –, és sok embert késztetett arra, hogy átadja magát Istennek.” (Adventism’s Greatest Need: The Outpouring of the Holy Spirit, 190. o.)

[16] E.A. Sutherland, „The Illinois and Indiana Camp-Meetings”, Review and Herald, 1898. szept. 27., 622. o.

[17] G.A. Irwin, „Sermon”, Sabbath Morning, 1899. júl. 8., Australasian Union Conference Record, Special No. 1, 1899. júl. 10., 10-12. o., hozzáadott kiemelések

[18] Ellen G. White levele S.M.I. Henrynek, 96. sz. levél, 1899. jún. 21., Selected Messages, vol. 3., 51. o.; Ellen G. White, „The Close of the Conference”, Australasian Union Conference Record, 1899. júl. 28., 13. o.

[19] S.N. Haskell, „Bible Study: The Third Angel’s Message”, Australasian Union Conference Recorder, Special No. 4, 1899. júl. 17., 9-10. o.

[20] A.T. Jones, „15. prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 23., 359. o.

[21] Ellen G. White levele W. Inghez: 77. sz. levél, 1893. jan. 9., General Conference Daily Bulletin, 419-420. o.

[22] Ellen G. White levele Emmának és Edson White-nak, 84. sz. levél, 1894. nov. 14., Manuscript Releases, vol. 16., 38. o.

[23] Ellen G. White, „Whosoever Will, had Him Come”, Review and Herald, 1896. okt. 6.

[24] Ellen G. White, „The Loving Watchcare of Jesus”, Union Conference Record (Australasian), 1898. okt. 15.

[25]* Ellen G. White: Jézus élete (1898), 633-634. o. Sajnos az Index to the Writings of Ellen G. White című írásban Haskell 1899-es kijelentése az „Ellen G. White-nak tévesen tulajdonított kijelentések” rovatában található, csak a következő rövid magyarázattal: „S.N. Haskell testvér emlékezetből idézte ezt a hivatkozást egy 1899-ben megjelent prédikációban. 1892-ben nem adtak ki egyetlen Közlönyt sem, és a kijelentést nem találtuk meg sem publikált, sem kiadatlan forrásban.” (vol. 3., 3192. o.; http://www.whiteestate.org/issues/faq-mist.; html#mistaken-section-d11, hozzáférés: 2012. jan. 30.) Egyszerűbb lett volna az olvasókat a White Estate 1893-as Közlönyéhez irányítani egy egyszerű magyarázattal.

[26] S.N. Haskell, „Bible Study: The Third Angel’s Message”, Australasian Union Conference Recorder, Special No.4, 1899. júl. 17., 10. o.

[27] W.C. White, „Bible Study Hour: Confidence in God”, 1913. máj. 30., General Conference Daily Bulletin, 1913. jún. 1., 219. o. Lásd még Arthur L. White, The Later Elmshaven Years: 1905-1915, 445. o.

[28] G.B. Starr, Fifty Years With One of God's Seers, kiadatlan kézirat [1928], 105. o. Látszólag Ellen White-nak csak 1897 februárja után volt háza Sydneyben, ahol egy bérelt, bútorozott szobát foglalt, amely a városi látogatásaihoz volt berendezve. (lásd Arthur L. White, The Australian Years: 1891-1900, 291. o.)

G.B. Starr továbbá idézte Ellen White 1903-ban tett kijelentését: „Fizikailag mindig is egy törött edény voltam; és mégis, még idős koromban is, az Úr Szentlelke által továbbra is dolgozik bennem, hogy megírjam a legfontosabb könyveket, amelyek valaha az egyház és a világ elé kerülnek. Az Úr megmutatja, mit tehet gyenge edények által. Az életemet, amelyet megkímélt, az Ő dicsőségére fogom használni. Amikor úgy látja jónak, hogy nyugalomba helyezzen, üzenetei még életerősebbek lesznek, mint amikor még élt az a gyenge eszköz, amelyen keresztül elküldte őket.” (Ellen G. White, „The Time of the End”, Manuscript 122., 1903. okt. 9., Manuscript Releases, vol., 8., 428. o.)

[29] Fred Bischoff, „A Second Look at – The Importance of the Adventist Pioneers, part 4 (konklúzió)”, Lest We Forget, negyedik negyedév, 2001, 2. o.; http://www.aplib.org/files/lwf/LW-FV11N4/pdf.