Ákán a táborban

A mennyből érkező világosság elutasítása okozta az egyház számára a legnagyobb sötétséget, amit a Szentlélek munkájának fanatizmussá minősítése követett. A minneapolisi konferencia óta Archibald R. Henry és Harmon Lindsay álltak az élen mindazok között, akik bármilyen szerepet játszottak benne. A.R. Henry 1882-ben csatlakozott az adventista egyházhoz, és nem sokkal ezután elhívták, hogy a Battle Creek-i adventista kiadóház pénztárosaként segítsen a pénzügyi adminisztrációban. Feladatai hamarosan megsokasodtak, mivel a következő években a Generál Konferencia pénztárnoki, elnöki, alelnöki, könyvvizsgálói és pénztárnoki tisztségeit töltötte be, valamint a Generál Konferencia Végrehajtó Bizottságának is tagja volt. De egyidejűleg „az Egyesült Államok középső és nyugati részén szinte minden adventista egészségügyi és oktatási intézmény igazgatótanácsának tagja volt”.[1]

Harmon Lindsay szintén pénzügyi adminisztrátorként tevékenykedett, és hasonló beosztásban szolgált A.R. Henryvel együtt a Generál Konferencián, valamint számos más adventista intézményben az 1880-as évektől az 1890-es évek végéig.[2] Bár sem Lindsay, sem Henry nem volt lelkész vagy teológus - befolyásuk, akár jó, akár rossz irányban - a minneapolisi konferenciát követően óriási hatással volt az egyházra, mivel számos tisztséget töltöttek be. Befolyásuk éreztette hatását a pénzügyi területen, a menedzsmentben, az oktatásban, a szerkesztői munkában, a könyvárus területen, az orvosi munkában, az evangelizációban, általánosan a szervezés területén, valamint azon teológiai kérdések területén, amelyekkel az egyház szembesült azokban az években, amikor hivatalukat betöltötték. Még inkább súlyosbította a helyzetet az a tény, hogy mindketten kételkedtek Ellen White bizonyságtételeiben és prófétai elhívásában, miközben szinte folyamatosan aláásták a minneapolisi üzenetet és hírnökeit, A.T. Jonest és E.J. Waggonert.

Az 1891-es Generál Konferencia ülésszakán A.R. Henryt nevezték ki a huszonegy tagú Generál Konferencia Végrehajtó Bizottságába, amely a világméretű szolgálatot irányította. Ellen White évek óta figyelmeztetett egy olyan „szövetség” létrehozásáról, amely rossz irányba vezetné az egyházat, és az 1891-es ülésszakon a leghatározottabb adott hangot figyelmeztetésének.[3] Kevesebb mint tíz nappal a Generál Konferencia befejezése után a Külföldi Missziók Bizottsága megszavazta, hogy Ellen White-ot Ausztráliába küldjék munkatársaival és W.C. White-tal együtt.[4]

Utoljára, mielőtt útban Ausztráliába elhagyta Battle Creek-et, Ellen White a Generál Konferencia elnökére, O.A. Olsenre bízta azokat a bizonyságtételeket, amelyek a mű központjában „létező gonoszsággal” foglalkoztak. 1894 novemberében Ellen White emlékeztette Olsent, hogy tekintéllyel kérte őt arra, „hűségesen végezze el a munkát, és olvassa fel a bizonyságtételeket az érintetteknek”. Olsen azonban „nem követte az utasításokat, és az egyházi tanácsok és bizottságok ülésein továbbra is halmozódtak a kifogásolandó dolgok:

„Te nem olvastad el az érintetteknek a bizonyságtételeket és nem mutattál rá határozottan a hibáikra. Ebben a kérdésben nem teljesítetted a Generál Konferencia elnökeként vállalt kötelességedet. Látomásban láttalak téged a tanácsüléseken, ahol olyan makacs és keményszívű emberek kijelentéseit és döntéseit hallgattad, akik nem álltak Isten Lelke irányító befolyása alatt. Tudtad, hogy ezek a döntések nincsenek összhangban Isten parancsával, mégsem tiltakoztál ellenük, így azt a látszatot keltetted, hogy a megszületett döntések a te jóváhagyásodat viselik. Így, a dolgok olyan emberek akarata és késztetései szerint valósultak és valósulnak meg, akik ellenállnak Isten akaratának, és olyan helyzetet teremtenek, amelyet Isten nem fogadhat el és nem hagyhat jóvá.

Azt gondoltad, hogy az általános elvekről szóló beszédeiddel megoldod ezeket a problémákat, és azt remélted, hogy ez lesz a legjobb módszer a rossz kijavítására. De fel kellett volna szólalnod a bizottsági és a testületi üléseken. Nem kellett volna engftned a rossz elvek alkalmazását a helytelen gyakorlatban, mert nem voltál hajlandó érvelni, vagy olyan gyengén tiltakoztál, hogy azok, akik saját rossz útjaikat követték, azt hitték, hogy az ő oldalukon állsz. A hallgatásoddal adott jóváhagyás megerősítette őket a gonosz munkájában.”[5]

Ellen White terhes aggodalma a Battle Creek-i helyzet és a szolgálat élén állók miatt még fokozódni is látszott a következő év közeledtével. 1895-ben ismét levelet írt O.A. Olsennek, amelyben továbbra is aggodalmát fejezte ki a Generál Konferencia irányvonala miatt.

„Egy hálót vetettek ki, hogy belekeverjék a konferenciát – egy olyan hálót, amelyről az emberek nem tudnak, és amelynek létezését csak kevesen sejtik. A helyzet, amelyben a dolgok vannak, megkötik a kezedet és megakadályozza a munkát. Hamarosan válság érkezik. Isten nem mutatta meg a dolgok teljes állását, de egy dolgot biztosan tudok: a pénzzel való gazdálkodás nagyrészt rossz elvek alapján történt. Amíg azt feltételezzük, hogy minden csupa jólét, addig fennáll a veszély.

Olyan emberekkel teremtettél kapcsolatot, akiknek nincs élő kapcsolatuk Istennel. Félsz gyakorolni az ítélőképességedet, nehogy a dolgok robbanását okozza. Ezért vagyok ennyire szomorú. Írtam néhány olyan ügyről, amit nem mertem elküldeni neked, amíg nem lesznek szilárd és határozott jellemű emberek, akik igazi társakként melletted állnak és támogatnak. A két ember, akivel különösen társultál [A.R. Henry és H. Lindsay], jelenlegi lelkiállapotukban semmiképpen sem kellene részt venniük Isten munkájának tervezésében és végrehajtásában annak bármely területein. Ha úgy látnák magukat, ahogy Isten látja őket, és a Sziklára esnének és összetörnének, akkor határozott változás történne bennük. Ezután bűnvallomásokat tennének, hogy megszabadítsák a lelküket minden romboló befolyástól.

Ezek az emberek azt mondják szívükben: »Halogatja még az én uram a hazajövetelt«, és ezt a gondolatot nemcsak tettekkel, hanem szavakkal is kifejezik.”[6]

De az emberek nemcsak úgy éltek, mintha az Úr visszatérése késlekftne, hanem ráadásul elnyomták testvéreiket is. Ellen White az Olsennek írt levelében foglalkozott ezzel a témával, nevezetesen azzal, ahogyan a minneapolisi üzenettel és a két hírnökkel, Jonesszal és Waggonerrel bántak, és ahogyan még mindig bánnak: „Egyesek gyűlöletet táplálnak azokkal az emberekkel szemben, akiket Isten arra rendelt, hogy különleges üzenetet vigyenek a világnak. E sátáni munkát Minneapolisban kezdték el. Ezt követően, amikor látták és érezték a Szentlélek bizonyítékait, amelyek bizonyságot tettek arról, hogy az üzenet az Istentől származik, még jobban gyűlölték azt.” Ezek az ellenkezők „buzgón nyilatkoztak a lelkesedés és a fanatizmus ellen”. Még azt a hitet is fanatizmusnak nevezték, „amely Istentől az emberi szenvedés enyhítését kéri, azt a hitet, amelynek gyakorlását Isten megparancsolta népének”. És hogyan viszonyultak a hangos kiáltás üzenetéhez, amelyet a Szentlélek megnyilvánulása indított?

„Melyik az az üzenet, amelyet most hirdetni kell? A harmadik angyal üzenetét kell hirdetni. De egyesek, akik azt állították, hogy hisznek a jelenvaló igazságban, megvetették azt a világosságot, amelynek dicsősége be kellett, hogy töltse az egész világot. Vigyázzatok, hová léptek! Vegyétek le a cipőtöket, mert szent földön álltok! Vigyázzatok, hogyan engeditek megnyilvánulni Sátán vonásait, és hogyan fejezitek ki megvetéseteket a Szentlélek megnyilvánulásai ellen! Tudok egyesekről, akik már tényleg túl messzire mentek ahhoz, hogy visszaforduljanak, és megbánják bűneiket. [...]

És mégis sokan hallgatták az igazságot a Lélek bizonyítékaként, de nemcsak hogy nem fogadták el az üzenetet, hanem gyűlölték is a világosságot. Ezek az emberek olyan eszközök, akik a lelkek rombolásához vezetnek. A menny által küldött világosság és az emberek közé álltak.”[7]

Ellen White, folytatva Olsennek írt levelét, emlékeztette Ákán történetére, amikor egy ember bűnének pusztító következményei az egész Izrael népét sújtották. Ellen White így fogalmazott: „Amikor jóváhagyod vagy érvényesíted olyan emberek döntéseit, akik, mint tudod, nincsenek összhangban az igazsággal és az igazságossággal, akkor gyengíted saját hitedet és az Istennel való közösség örömét. Úgy tűnik, hallod azt a hangot, amely Józsuénak szólt: »Miért is borulsz arcra? Vétkezett Izrael és általhágták szövetségemet is. [...] Közöttetek van egy pusztulásra szánt dolog.« (KJV)” Az alkalmazás nyilvánvalónak tűnik. Azzal, hogy Olsen kulcsfontosságú pozícióban tartotta azokat, akik nyíltan szembehelyezkedtek a hírnökökkel, valamint Isten üzenetével, és azzal, hogy nem továbbította nekik a mennyből küldött ihletett tanácsokat, ezáltal eltűrte Ákán bűnét a táborban. Vajon ennek más volt a következménye?

Közvetlenül ezen megjegyzések után Ellen White elmondta az egyik leghíresebb kijelentését a minneapolisi üzenettel kapcsolatban, meghatározva jelentését és tartalmát, szemben azzal, ahogyan fogadták azt:

„Az Úr nagy kegyelmében igen értékes üzenetet közölt Waggoner és Jones testvérek által. Ennek az üzenetnek világosabban kellett a világ elé tárnia a felemelt Üdvözítőt, az egész világ bűneiért hozott áldozatot. Az üzenet a Kezesbe vetett hit általi megigazulást mutatta be; hívta az embereket arra, hogy fogadják el Krisztus igazságát, amely az Isten összes parancsolata iránti engedelmességben nyilvánul meg. Sokan szem elől veszítették Jézust. Nekik arra volt szükségük, hogy isteni személyére, az Ő érdemeire és az emberi család iránti változhatatlan szeretetére irányítsák tekintetüket. Minden hatalom az Ő kezébe adatott, hogy gazdag ajándékokat adjon az embereknek, hogy saját igazságának felbecsülhetetlen ajándékában részesítse a magatehetetlen embert. Ezt az üzenetet parancsolta nekünk Isten, hogy hirdessük a világnak. Ez a harmadik angyal üzenete, amelyet hangos szóval kell hirdetnünk [a hangos kiáltás], és amelyet Isten Lelkének nagymértékű kiáradása fog kísérni [a késői eső].”[8]

Ellen White nem is beszélhetett volna világosabban! Az „igen értékes üzenet” épp a hangos kiáltás üzenete volt, amelyet a késői esőnek kellett kísérnie. Ennek ellenére az Olsennek írt hosszú levelének folytatásában – amely Amerika egyházvezetőihez szólt - egyértelműen kijelentette, hogy a hangos kiáltást, a késői eső üzenetét még 1895-ben is megvetéssel kezelték:

„Szólni fogok, hogy figyelmeztessem azokat, akik évek óta elutasították a világosságot és az ellenkezés lelkületét dédelgették. Meddig fogjátok gyűlölni és megvetni Isten igazságának hírnökeit? Isten átadta nekik ezt az üzenetét. Isten szavát hordozzák. Van számotokra üdvösség, de csak Jézus Krisztus érdemei által. A Szentlélek kegyelme újra és újra fel lett ajánlva nektek. Felülről bőséges világosság és erő áradt ki köztetek. Bizonyítékok adattak, hogy mindenki felismerhesse azokat, akiket az Úr szolgáinak ismert el. De vannak olyanok is, akik megvetették ezeket az embereket és az általuk hordozott üzenetet. Nevetségessé tették; fanatikusoknak, szélsőségeseknek, túlzott lelkesedőknek csúfolva őket. Prófétálok nektek: ha nem alázzátok meg szíveteket Isten előtt azonnal és ha nem valljátok meg sok bűnötöket, akkor, amikor már késő lesz, látni fogjátok, hogy Isten ellen harcoltatok. A Szentlélek meggyőző befolyása által, amely már nem a reformért és a megbocsátásért lesz, látni fogjátok, hogy ezek az emberek, akik ellen szóltatok, jelként voltak a világban, mint Isten tanúi.

Akkor az egész világot adnátok, ha helyrehozhatnátok a múltat, ha igazak és buzgók lennétek, akiket Isten Lelke vezérel, hogy ünnepélyes figyelmeztetésként emeljétek fel szavatokat a világ számára, és ha olyan sziklaszilárd elvekkel rendelkezőek lennétek, mint ők. Az Úr tudja, hogyan fordítjátok fel a dolgokat a fejük tetejére. Menjetek még egy kicsit tovább, ahogyan eddig is mentetek a mennyei világosság elutasításában, és elvesztek. [...]

Ha elutasítjátok a Krisztus megbízott hírnökeit, akkor magát Krisztust utasítjátok el. Akik megvetik e a nagy üdvösséget, amelyet évek óta elétek tárunk, semmibe veszik a Krisztus vére általi megigazítást és a Szentlélek megtisztító ereje általi megszentelést, azok számára nincs többé bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja.”[9]

Minneapolis után Ellen White leveleiben, amelyeket azoknak írt, akik továbbra is ellenálltak a világosságnak, egy fő téma különösen hangsúlyosan jelenik meg. Továbbra is a fanatizmusnak tulajdonították a Szentlélek valódi munkáját, aminek romboló következményei voltak.

Hat hónappal később, 1896 elején, „a munkában felelős pozíciót betöltő testvéreknek” címzett levelében Ellen White ismét figyelmeztető szavakat írt azoknak, akik „megvetik a Szentlélek megnyilvánulásait”. Emlékeztette őket arra, hogy „a Vigasztaló nem az ember által pontosan meghatározott módon nyilatkoztatja ki magát, hanem Isten rendje szerint, váratlan időpontban és olyan módon, amely megtiszteli az Ő nevét”. Ezt szem előtt kellett tartani, mert Isten „ismételten kinyilatkoztatta magát Battle Creekben, a legkülönlegesebb módon”, kiárasztva rájuk Szentlelkét.

Ezután, Ellen White talán egyik legjelentősebb, 1888 után tett nyilatkozatában ismét szóba hozta a Szentlélek Battle Creek-i megnyilvánulása után tett nagy összegű adományokat és a hamarosan bekövetkező hitetlenséget. A legjelentősebb epizód az 1893 év végi Anna Rice-ügy óta történt. Ez a kijelentés különleges érdeklődéssel bír egyes adventista történészek napjainkban megfogalmazott állításai miatt:

„Isten ismételten kinyilatkoztatta magát Battle Creekben a legegyértelműbb módon. Az ottani hívőknek Szentlelkének gazdag mértékét adta. Néha ez váratlanul történt, és akkor a szívek és az elmék mély benyomás alá kerültek. Tapasztalható volt az önző célokról való lemondás, és sok olyan dolog került a kincstárba, amelyekről meggyőződtetek, hogy Isten megtiltotta nektek. Ez az áldás sokakra kiterjedt, de miért nem folytatódott ez az édes és szent munka a szívekben és az elmékben? Egyeseket bosszantott ez a kiáradás, és a saját természetes hajlamaikat nyilvánították ki. Azt mondták: »Ez csak túlbuzgóság volt és nem a Szentlélek, nem a mennyből származó késői eső kiáradása.« Szívük tele volt hitetlenséggel, nem kortyoltak a Lélekből, hanem keserűség volt a lelkükben.

A Szentlélek sokszor munkálkodott, de azok, akik ellenálltak Isten Lelkének Minneapolisban, csak arra vártak, hogy ugyanezt az utat járhassák, mert a lelkületük is ugyanaz volt. Ezt követően, amikor bizonyítékot bizonyítékra kaptak, egyesek meggyőződtek, de akik nem hagyták, hogy a Szentlélek meglágyítsa és meghódítsa őket, azok saját értelmezésük szerint ítélték meg Isten kegyelmének minden egyes megnyilvánulását, és sokat veszítettek. Szívükben és lelkükben, valamint szavaikkal is kijelentették, hogy a Szentlélek megnyilvánulása fanatizmus és képzelgés. Kemények maradtak, mint a szikla, miközben a kegyelem hullámai áradtak rajtuk és körülöttük, de ők a megkeményedett és gonosz szívükkel, amely ellenállt a Szentlélek munkájának, elutasították azokat. Ha befogadták volna, üdvösségre vezető bölcsességet adott volna nekik. Szentebbé tette volna őket, felkészülve arra, hogy megszentelt képességekkel teljesítsék Isten munkáját. De az egész menny tanúja volt annak, hogy gyalázatosan bántak a Szentlélek által képviselt Jézus Krisztussal. Ha Krisztus előttük lett volna, akkor ők is hasonlóan bántak volna vele, mint a zsidók.

Mi indította a Battle Creek-i embereket, amikor megalázták szívüket Isten előtt és lemondtak bálványaikról? Krisztus napjaiban, amikor kihirdette küldetését, mindenki tanúja volt és csodálkozott azokon a kegyelmes szavakon, amelyek elhagyták ajkait. De a Sátán által sugallt hitetlenség munkálkodni kezdett, és azt mondták: »Avagy nem a József fia-é ez?«”[10]

Függetlenül Jones és Prescott hibáitól az Anna Rice-epizódban Ellen White nem fogadta el a kifogásukat azoknak, akik azt állították, hogy a Szentlélek megnyilvánulásai kizárólag a fanatizmus eredménye volt. Mindazonáltal napjainkban, 125 évvel később, még akkor is, amikor az 1888-as évet „ünnepeljük”, ugyanazon érzések visszhangját halljuk: „Az csak túlbuzgóság volt; nem a Szentlélek, nem a mennyből származó késői eső kiáradása volt.”[11]*

Ellen White hasonló gondolatokat írt Harmon Lindsay-nak is, aki 1896-ban, miközben O.A. Olsen szárnyai alatt dolgozott, harcolt a minneapolisi üzenet ellen. Ellen White a menny szavait intézte hozzá: „[Harmon Lindsay] most nem láthatja a Szentlélek világosságát, amit kioltott a lelkében. Ugyanolyan vak maradt, mint a zsidók, akik becsukták a szemüket, hogy ne lássanak, és bezárták a szívüket, hogy ne érezzenek. A Lélek megnyilvánulásait fanatizmusnak nevezte. Halandó ajkai olyan érzéseket fejeztek ki, amelyek megmutatták a lelkében munkálkodó hatalom erejét. A felfogása annyira eltorzult, hogy a világosságot sötétségnek, a sötétséget pedig világosságnak nevezi.”[12]

Egy hónappal később S.N. Haskellnek írt levelében Ellen White kijelentette, hogy „az egyháznak meg kell térnie”, és „az egyház képviselőinek alázatos szívvel buzgón kell könyörögniük, hogy ránk áradjon a Szentlélek”. Ugyanakkor imádkozniuk kellett, „hogy legyen tisztánlátásuk, hogy megértsék, hogy ez Istentől van”. Mert - figyelmeztette őket - „egyesek hívatlan vendégként kezelték a Szentlelket, nem voltak hajlandók elfogadni gazdag ajándékát, nem ismerték el Őt, hátat fordítottak Neki, és megnyilvánulásait fanatizmusnak minősítették.”[13]

Ellen White néhány nappal korábban írt cikkében, amely Izráel bálványimádásáról és az aranyborjú történetéről szólt, arra kérte az Amerikában lévő mű központjában dolgozókat, hogy „vizsgálják meg az elmúlt évek tapasztalatait”, és mérlegeljék, vajon rájuk illenek-e ezek a szavak: Jól vagyon, jó szolgám. „Nem féltetek a Szentlélektől?” – kérdezte Ellen White. Időről időre éreztette átható befolyását a Battle Creek-i iskolában és más iskolákban is. Felismertétek Őt?” Majd egy kissé retorikusan kijelentette: „Ha ily módon korlátoztátok és elutasítottátok Isten Szentlelkét, arra kérlek benneteket, hogy mielőbb térjetek meg.”

Ellen White ismerte „ezt a mennyei Vendéget”, és tudta, hogy „a Szentlélek neveli az ifjúságot”. De egyesek „szíve olyan hideg és sötét volt [...], hogy Isten világossága vissza lett vonva”. Nem csoda, hogy Ellen White „lelkében felháborodott, mert intézményeinkben oly kevés tiszteletet adtak az élő Istennek. [...] Isten Lelkét nem ismerik el és nem tisztelik. Az emberek elítélték Őt, tetteit fanatizmusnak, lelkesedésnek, túlzó buzgalomnak ítélték.”[14]

Lábjegyzet

[1] Don F. Neufeld, ed., „Henry, Archibald R.”, Seventh-day Adventist Encyclopedia, vol. 10, 581. o.

[2] Uo., 789. o. Lásd még az 1888-1898-as Seventh-day Addventist Year Book, 1888-1898.

[3] „Afternoon Meeting”, General Conference Daily Bulletin, 1891. márc. 19., 163. o.; White Estate, „Confederation and Consolidation: Seventh-day Adventist History and the Counsels of the Spirit of Prophecy”, 1977. ápr. 6., Document File 24, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office. Lásd még Ellen G. White, 1888 Materials, 278., 322., 581., 650., 797., 826., 848., 903., 917., 951., 1017., 1033., 1161., 1227., 1262., 1360., 1383., 1392., 1582. o.

[4] „Proceedings of the Board of Foreign Missions”, General Conference Daily Bulletin, 1891. ápr. 13., 256. o. Ellen White ausztráliai száműzetéséről további információkért lásd: Ron Duffield, A késői eső visszatérése című könyvet.

[5] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 58. sz. levél, 1894. nov. 26., 1888 Materials, 1316-1317. o.

[6] Ellen G. White levele O. A. Olsennek, 57. sz. levél, 1895. máj. 1., 1888 Materials, 1322-1323. o

[7] Uo., 1325-1326, 1335-1336. o.

[8] Uo., 1336-1337. o.

[9] Uo., 1341-1342. o.

[10] Ellen G. White levele a munkában felelős tisztséget betöltő testvéreknek, 6. sz. levél, 1896. jan. 16., 1888 Materials, 1478–1479. o, hozzáadott kiemelések

[11]* George Knight több mint huszonöt éve hangoztatja ezt a vádat, azt állítva, hogy az 1892–1893-as ébredési mozgalom fanatikus lelkesedésen alapult, ami annak az eredménye, hogy Jones és Prescott rosszul értelmezte Ellen White november 22-i kijelentését, miután elfogadták Anna Rice-ot prófétának: „Inkább Jones és Prescott, mintsem Ellen White voltak azok, akik az 1893-as lelkesedést eltúlzott méretekbe vitték azzal, hogy Ellen White 1892. novemberi nyilatkozatát a fenevad képének felemeléséről szóló személyes értelmezésük fényében értelmezték. [...] Szembesülsz azzal a kegyetlen igazsággal, hogy a mindig túl könnyen lelkesedő Jones 1893-ban nem volt megbízható vezető. Bár üzenete időszerű és Krisztus-központú volt, Anna Rice látomásait is elfogadta, és bemutatta volna az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán, hogy népszerűsítse az ébredést a hangos kiáltásról szóló üzenetében, ha Olsen nem tiltotta volna meg neki ezt. [...] Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a szélsőségesség Jones örökös problémája volt. [...] A Rice-katasztrófa nyomán Ellen White arra szólította fel az adventizmust, hogy többé ne a túlbuzgóságra, hanem a Bibliában található üdvösség evangéliumára összpontosítson.” (From 1888 to Apostasy, 100–101. o., hozzáadott kiemelések)

„Ez a következtetés visszavezet minket Ellen White 1892. novemberi kijelentéséhez, miszerint a hangos kiáltás 1888-ban kezdődött. Mivel ez az idézet az 1893-as összejöveteleken a késői eső lelkesedésének középpontjául szolgált, figyelmes elemzést érdemel. [...] A második szempont [...] a november 22-ei »híres kijelentést« nem Ellen White tette »híressé«, hanem Jones, Prescott és mai követőik a hangos kiáltásról szóló kijelentés értelmezésével kapcsolatban. [...] Az a határozott benyomásunk marad, hogy a „híres kijelentést” az akkori lelkesedés közepette óriási mértékben eltúlozták.” (Angry Saints, 126-127. o., hozzáadott kiemelések)

„Sajnos a túlbuzgó Jones nem értette ezt a kijelentést, összekeverte a hangos kiáltást (az üzenetet) a késői esővel (az üzenet közvetítésének erejével), és egy eszkatológiai izgalmat keltett a Generál Konferencia 1893-as ülésszakán. Jones izgatottságának részben az volt az oka, hogy Anna Rice-t második adventista prófétaként fogadta el, következésképpen elfogadta a munkáját is a Szentlélek kiáradásának jeleként. Sajnos hamis prófétának bizonyult, de ez csak akkor derült ki, amikor Jones és Prescott 1893-ban és 1894-ben felkavarta az adventizmust a témával kapcsolatban. Jones a rá jellemző lelkesedésében, nemcsak az Anna Rice-szal kapcsolatos problémákat nem tudta felismerni, hanem a hangos kiáltás és a késői eső közötti nem is olyan finom különbséget sem.” (A Search for Identity, 109. o.)

„Azzal az értelmezéssel ellentétben, [hogy az 1893-as év jelezte a mennyei ajándék - a késői eső - visszavonását] a tények azt mutatják, hogy Jones és Prescott már az 1893-as összejövetelek kezdete előtt »be lettek csapva«. [...] Ismét hangsúlyoznunk kell, hogy az 1893-as összejövetelek idején sem Jones, sem Prescott nem voltak teljesen megbízható vezetők a Szentlélekkel kapcsolatos kérdésekben. Bár nem ismerjük a második eljövetel késedelmének minden okát, amennyire meg tudjuk állapítani, A.T. Jones 1893-as késői esőre vonatkozó értelmezésének elutasítása nem szerepelt közöttük.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 128. o., kiemelések az eredetiben)

[12] Ellen G. White levele H. Lindsaynek: 63. sz. levél, 1896. ápr. 20., 1888 Materials, 1505. o.

[13] Ellen G. White levele S.N. Haskellnek: 38. sz. levél, 1896. máj. 30., 1888 Materials, 1540. o.

[14] Ellen G. White, „Experience of the Golden Calf an Example for God’s People Today”, Manuscript 16, 1896. máj. 10., Manuscript Releases, vol. 19., 113-114. o., hozzáadott kiemelések