Egy másik próféta? Fanatizmussal való vádolás
Sátán egyik stratégiája az volt, hogy a hírnökök saját hibáin és kudarcain keresztül próbálta lejáratni Isten üzenetét. Ez történt 1888 után nemcsak Jones és Waggoner esetében, akik a 20. század elején hagyták el az egyházat, hanem Jones és Prescott esetében is, akik elfogadták Anna Rice-t a maradék egyház második prófétájaként.[1]*
1892 nyarán Ellen White legalább két levelet írt, amelyekben megemlítette annak lehetőségét, hogy Jones és Waggoner kísértésbe eshet. Ellen White, mikor O.A. Olsennek írt a legértékesebb üzenettel szembeni folyamatos ellenállás miatt, így kérdezett: „Ha az Úr hírnökei, miután egy ideig bátran kiálltak az igazság oldalán, kísértésbe esnének és szégyent hoznának Arra, aki megbízta őket az üzenettel, ez annak bizonyítéka lenne, hogy az üzenet nem igaz?” Ellen White válasza határozott volt: „Nem, mert a Biblia igaz! [...] Az Isten hírnöke által elkövetett bűn örömet szerezne Sátánnak, és azok, akik elutasították a hírnököt és az üzenetet, diadalmaskodnának.” Ellen White azonban azt is jelezte, hogy a hiba nagy része hol van: „Nagy fájdalmat viselek a szívemben, hogy láttam, milyen hamar kritizálják Jones vagy Waggoner testvér egy-egy szavát vagy tettét. Sokan milyen gyorsan elsiklanak mindazon jó dolgok felett, amelyek az elmúlt néhány évben általuk történtek, és nem látják a bizonyítékot, hogy Isten ezeken az eszközökön keresztül munkálkodik. Vadásznak valamire, amit elítélhetnek.”[2]
Ellen White hasonló gondolatokat írt Uriah Smith-nek is: „Az ellenség kísértései legyőzhetik Jones vagy Waggoner testvért.” Ellen White tehát előre látta a szomorú következményeket azokra nézve, akik a mennyből küldött üzenet ellen harcolnak. Ha Jones és Waggoner elesnének, „az nem bizonyítaná, hogy üzenetük nem Istentől volt, vagy hogy az egész munkájuk téves lett volna. De, ha ez így történne, milyen sokan foglalnák el ezt az álláspontot, és lépnének a végzetes megtévesztés talajára, mert nem állnak Isten Lelkének irányítása alatt. [...] Tudom, hogy sokan éppen ezt az álláspontot foglalnák el, ha bármelyikük elbukna.”[3]
Nem sokkal az 1893-as Generál Konferencia ülésszakának kezdete előtt írva Ellen White ismét foglalkozott ezzel a témával: „Nem a mennyei ihlet az, ami gyanakvásra készteti az embereket, hogy lesben álljanak egy lehetőségre, és mohón megragadják azt annak bizonyítására, hogy azoknak a testvéreknek, akik különböznek tőlünk a Szentírás egyik részének értelmezésében, nincs szilárd hitük. Fennáll annak a veszélye, hogy ez a hozzáállás pontosan azokat a következményeket vonja maga után, amelyeket el akarnak kerülni, és a felelősség nagyrészt azokat fogja terhelni, akik a gonoszságra leselkftnek.” Nem a világból jövő ellenszegülés, hanem a „saját sorainkból jövő ellenállás tett az Úr hírnökeire [Jonesra és Waggonerre] fáradságos és lelket facsaró feladatot. Hiszen olyan nehézségekkel és akadályokkal kellett szembenézniük, amelyeknek nem feltétlen kellett volna létezniük.”[4] Mindezt szem előtt kell tartanunk, amikor az Anna Phillips Rice-epizóddal foglalkozunk.
Anna Phillips 1865. május 6-án született Angliában. Amikor hatéves volt, elkísérte özvegy édesanyját az Ohio állambeli Clevelandbe, ahol húszéves kora után a Signs of the Times révén megismerkedett az adventizmussal. Rossz egészségi állapota miatt majdnem megnyomorodott, mígnem 1891 nyarán a Mt. Vernon tábori összejövetelen imájára kapott válaszként teljesen meggyógyult. A helyreállt egészség és a nagyobb elemzési és tanulmányozási képesség birtokában Anna elhatározta, hogy G.A. Irwin javaslatára beiratkozik a chicagói bibliaiskolába, amely 1891 novemberében kezdődött, és három hónapig tartott.[5]
Abban az időben E.J. Waggoner, Miss Parmelee, J.N. Loughborough, W.W. Prescott és G.B. Starr a bibliaiskolán tanítottak.[6] Anna olyan csodálatos tapasztalatot szerzett az iskolában, hogy a három hónap eltelte után bibliamunkás akart lenni. Meghívást kapott az ohioi konferenciától, valamint Rice testvértől, aki lelkész volt az Utah állambeli Ogdenben. Hosszas vívódás után úgy döntött, hogy nyugatra megy, de amikor 1892 tavaszán megérkezett Utahba, Rice testvér nagyon ridegen fogadta. Ahelyett, hogy bibliamunkásként foglalkoztatta volna a régióban, inkább a háztartásában dolgoztatta, mint házvezetőnő, és Rice testvér Anna fizetését és a bibliai anyagokat saját használatára vette el. Bár Rice testvérnő nagyon kedves volt, és végül ő szorgalmazta, hogy a fiatal lányt fogadják be a családjukba, a lány félt a férjétől, és csak azt tette, amit mondtak neki.
Ez több hónapig folytatódott, egészen augusztusig, amikor Annának az első álma vagy látomása volt, magáról Rice testvérről. Anna így írta le az eseményt és annak következményeit: „Küzdöttem magammal, mert nem tudtam, mit tegyek. Elmondtam Rice testvérnőnek, és ő azt tanácsolta, hogy írjam le a látomást, utána imádkozzak, majd adjam oda Rice úrnak, és ha Isten azt akarja, hogy elfogadja, akkor Ő készítse fel erre. Így tettem, és egy-két nap múlva átadtam Rice úrnak. Azt mondta, hogy mindez igaz, és úgy tűnt, hogy változás állt be a munkájában.” Nem sokkal ezután Anna „több látomást” kapott, amelyeket szóban elmondott Rice testvérnőnek azzal a szándékkal, hogy elmondja férjének. A dorgálások és figyelmeztetések a lehető legpraktikusabbak voltak, és azonnal elfogadta őket, ami Rice testvér életvitelében és otthonában is változást eredményezett. Elkezdett családi áhítatokat tartani, bizonyságtételeket olvasni, az egészségügyi alapelvek szerint élni, „egy vagy kettő óra helyett tíz órakor feküdt le”, és dél helyett reggel ébredt fel. A feleségével is jobban kezdett bánni.
Bár élete békésebb lett, Anna számára ez rövid ideig tartott, mert hamarosan Rice testvér megosztotta a közelmúltban történteket egy Harper nevű testvérrel Kaliforniából, valamint Lamb testvérrel és Shaffer testvérrel is Salt Lake-ből. Hamarosan Harper azt akarta, hogy Anna Rice hagyjon fel az utahi munkájával, kezdjen el útmutatásokat írni, és menjen el vele Kaliforniába. Még fényképezkftni is akart vele, ami nyilvánvalóan az utolsó csepp volt a pohárban. Anna mindezt visszautasította. Néhány hónapig nagyon zaklatott volt, mivel Rice testvér és mások arra buzdították, hogy írja le álmait, hogy megoszthassák azokat másokkal is.[7]
Pontosan ez volt az a pillanat, amikor Anna „annyira meghatódott”, hogy „beszélnie kellett néhány vezető testvérrel, hogy tanácsot és útmutatást kérjen tőlük”. Így saját szavaival kijelentette, hogy „1892. december 14-én” Chicagóba utazik.[8] Nagyon fontos megjegyezni az események sorrendjét és Anna Rice érkezésének időpontját, hiszen az 1892-es tábori összejöveteleken már lezajlottak az ébredések, a Battle Creek-i főiskolán pedig már elkezdődött a tanítás és az imahét, amelyet szintén ébredés kísért. Ellen White két fontos bizonyságtételét is már kiadták. November elején jelent meg a 2. számú Különleges bizonyságtétel lelkészeinknek, amely jelezte, hogy itt az ideje imádkozni a Szentlélek kiáradásáért, Aki „várja, hogy kérjük és befogadjuk Őt”[9], november 22-én pedig megjelent a cikke a Review-ban, amely megerősítette a harmadik angyal hangos kiáltásának kezdetét „Krisztus igazságának kinyilatkoztatása által”.[10] A.T. Jones és sok más testvér már ugyanerre a következtetésre jutott a késői esővel és a hangos kiáltással kapcsolatban. Ellen White cikke után, - ami november 22-én a Review-ban jelent meg - november 26-án Jones „két megindító és hasznos prédikációt” tartott Battle Creek nagyszámú hallgatóságának, amely meghaladta a tabernákulum befogadóképességét. Az első prédikáció a késői esőről és a hangos kiáltásról szólt bemutatva, hogy mostantól „az egyház kötelessége és kiváltsága, hogy ebben az időben esőt kérjen az Úrtól”. A második prédikáció Krisztus igazságáról szólt, „melyet a keresztény az Őbelé vetett hit által nyerhet el”.[11]
Így, amikor Anna Rice december közepén megérkezett Chicagóba a bibliaiskolára, a fenti események már mind megtörténtek - és sem ő, sem az ő „látomásai” nem lehetett oka az érkezése előtti gondviseléses megmozdulásoknak. Tulajdonképpen nyilvánvalónak tűnik, hogy az ördög olyan helyzetet próbált előidézni, amely hitelteleníti és megakadályozza az akkoriban teljes lendületben lévő, valódi, a Szentlélek által ihletett megmozdulásokat. Sajnos adventista történelmünkben ezeknek a valódi megmozdulásoknak a lejáratása mind e mai napig tapasztalható.[12]*
Amikor Anna Rice megérkezett, A.T. Jones és J.N. Loughborough voltak a bibliaiskola fő oktatói. Jones azonban csak a hétvégéig volt jelen, hogy időben visszatérhessen Battle Creekbe, a december 17-én kezdődő imahétre.[13] Anna elmondta, hogy beszámolt „tapasztalatairól A.T. Jones és Loughborough testvéreknek, megkérdezve őket, mit gondolnak, és hogy mit kellene tennie”. Mindketten azt tanácsolták neki, hogy írja le tapasztalatait, „mondván, a próba abból áll, hogy leírja őket”. Nagyjából ugyanebben az időben Anna írt S.N. Haskellnek, a kaliforniai konferencia elnökének - korábban F.M. Wilcoxnak is - és küldött egy anyagot arra az esetre, ha az a gyermekek szombatiskolai leckéiben megjelenne. Amikor azonban Harper, Lamb és Shaffer testvérek megkapták a hírt, hogy Anna Chicagóba ment ahelyett, hogy Utahban és Kaliforniában maradt volna dolgozni, azt üzenték neki, hogy „megszállta őt az ördög”. Elmentek a Rice család otthonába is, és levelet írtak Haskellnek, bírálva Annát és látomásait. Tetteik olyan jellegűek voltak, hogy úgy tűnt, valójában támogatják álmai valódiságát, amiért most üldözték.[14]
Bár A.T. Jones elhagyta Chicagót, Anna még hat-hét hétig maradt a bibliaiskolában, amíg véget nem ért. Bár az iskola alatt arra biztatták, hogy írja le álmait, ezt egészen 1893 január közepéig halogatta, amikor is leírta egy személyes tapasztalatát és egy álmát, amely segített neki abban, hogy jobban bízzon Istenben. Bár már hosszú ideje részt vett a szolgálatban, és jól ismerte az adventizmus korai éveinek fanatikus mozgalmait, J.N. Loughborough-nak nem volt kifogása az ellen, hogy január 17-én, kedden az utolsó tanítási napon felolvassa Anna beszámolóját a bibliaiskola minden diákja előtt. Így, miközben Harper, Lamb és Shaffer testvérek a lehető legnegatívabb színben tüntették fel Annát - Anna állítása szerint - Loughborough, Johnson, Haskell, a Jones testvérek és „még néhányan” biztatták őt. Érdekes azonban az, hogy egy évvel később Ellen White-tal folytatott hosszú levelezésében Anna egyáltalán nem említette W.W. Prescottot, amikor felvázolta az események részleteit.[15]*
Bár A.T. Jones is bíztatta Annát, hogy írja le, amit mutatott neki az Úr, és küldjön neki egy másolatot, Anna ezt csak 1893. február 7-én tette meg. Még így is, amikor február 5-én, a lelkészértekezleten beszélt, prédikációja végén, amelyben a pünkösdi eseményeket a késői eső idejéhez hasonlította, Jones a Jóel 2. fejezetéből idézett: „És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak. Sőt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm azokban a napokban az én lelkemet.” (Jóel 2:28-29) Mivel Péter apostol ezt a próféciát idézte pünkösdkor az ApCsel 2:17-18-ban, és mivel olyan időket éltek, amelyben éltek, Jones magabiztosan kijelentette: „Hála az Úrnak! Ő már nem sokáig elégszik meg egyetlen prófétával! Sok prófétája lesz. Az egyikkel csodálatos munkát végzett. És mivel eggyel ilyen csodálatos munkát végzett, mit fog tenni, amikor sok prófétája lesz?” Nem kétséges, hogy Jones a Jóel 2. fejezetének beteljesedését vetítette előre, bár Ellen White később óva intette őt e prófécia ilyen túl általános értelmezésétől, mivel nem mindenki, aki „prófétál” tölt be feltétlenül hivatalos prófétai pozíciót is.[17]
Két nappal később, február 7-én Anna Rice írt A.T. Jonesnak, és elküldte neki kettő közül az egyik „bizonyságtételét”. Ez az első bizonyságtétele azonban az volt, amit 1892 augusztusában „mutattak meg” neki a Rice testvérpárról és ez főként személyes jellegű volt. Bár lehetséges, hogy Jones meg volt győződve arról, hogy ez a „bizonyságtétel” hiteles a Rice családban történt változások miatt, amelyeket Anna már korábban elmondott neki, nem valószínű, hogy meg akarta volna osztani ezt a meglehetősen személyes „bizonyságtételt” nyilvánosan a konferencián.[18]
Végül február 21-én, alig két héttel a Generál Konferencia összejöveteleinek vége előtt Anna Rice megírta második „bizonyságtételét”, és elküldte A.T. Jonesnak. Ez a „bizonyságtétel” sokkal általánosabb jellegű volt, és az egész egyházhoz szólt. Felhívás volt bűnbánatra és reformra, a világiasságról való lemondásra és a második eljövetelre való felkészülésre az Isten műve támogatása által.[19] C. McReynolds szerint valószínűleg ez volt az a bizonyságtétel, amelyet Jones fel szeretett volna olvasni az 1893-as konferencián, de O.A. Olsen nem értett ezzel egyet, amikor Jones engedélyt kért tőle.[20]
Bár A.T. Jones és mások akkor talán azt hitték, hogy Anna Rice a bibliai prófécia beteljesedése, miszerint Isten látomásokat ad fiatal férfiaknak és nőknek, nincs egyetlen hiteles bizonyíték sem arra, hogy előadásaik - amelyeket hat hónappal korábban terveztek -, a Szentlélek megnyilvánulásai a lelkészértekezleten és az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán ilyen meggyőződés eredményeként vagy Anna Rice befolyása miatt jöttek létre. Hasonlóképpen nincs bizonyíték arra, hogy az 1892-es és 1893-as ébredések az Anna Rice bizonyságtételeibe vetett hitből fakadó szélsőségek, érzelmek és fanatizmus eredményeként jöttek volna létre.[21]* Ahogy arra sincs bizonyíték, hogy W.W. Prescott akkoriban népszerűsítette Anna Rice bizonyságtételeit, ami egyértelműen csak a konferencia után történt meg.[22]*
1893 nyarán Jones és Prescott elkezdte népszerűsíteni azt a néhány „bizonyságtételt”, amelyet Anna Rice leírt. Bár később L.T. Nicola kijelentette, „a gyakori említéseken kívül, hogy »személyesen kell ismernünk a hangot«, nem sok szó esett Anna Rice bizonyságtételeiről”.[23] Jones mégis idézett belőlük körülbelül két tábori összejövetelen, de anélkül, hogy a hallgatóság tudta volna, mit idéz.
Az Anna Rice-epizód 1893. december 30-án tetőzött a Battle Creek-i tabernákulumban. Miután felolvasták a Home Missionary Extra című kiadványból[24] Ellen White imahétre írt szövegét „The Call from Destitute Fields” címmel, A.T. Jones felolvasott az általa „kiadatlan bizonyságtételnek” nevezett írásból, amely valójában az a „bizonyságtétel” volt, amelyet Rice február 21-én a Generál Konferencia ülésszakán küldött neki. Jones arról számolt be, hogy „a felolvasott, kiadatlan bizonyságtétel nyomatékosan sürgette a világtól, a világiasságtól, a büszkeségtől és a külső díszítésektől való teljes elszakadást, mondván, hogy a ruházatnak nagyon egyszerűnek kell lennie, és különösen, hogy az aranyat »le kell tépni« stb., nem pedig úgy viselni azt, mint »ahogy a pogányok szokták«”. A két anyag felolvasása után egy ébredési istentiszteletre került sor - mivel az emberek elkezdték levenni arany ékszereiket, és Isten ügyének adományozni.[25] Az összejövetel eredményeként hetvenen kérték a keresztséget, és a következő héten ez a szám százötvenre emelkedett. A következő szombat délután W.W. Prescott vezette a dicsőítő istentiszteletet a tabernákulumban, „a székek szinte teljesen megteltek” a keresztségi istentisztelet alatt.[26]
Egy ilyen tapasztalat megerősíteni látszott Anna „bizonyságtételeinek” hitelességét. Prescott pedig 1894 januárjában és február elején „A prófétaság lelke az egyházban” témájú összejövetel-sorozat során továbbra is finoman népszerűsítette őket. Itt azt a gondolatot terjesztette elő, hogy mindenkinek rendelkeznie kell a prófétálás ajándékával, nem feltétlenül oly módon, hogy saját maguk gyakorolják, hanem hogy képesek legyenek felismerni, bárhol is nyilvánuljon meg.[27] A mozgalom azonban hirtelen megtorpant, amikor február közepén Ellen White bizonyságtétele megérkezett A.T. Jones postaládájába. Ezzel Ellen White ismét rendet igyekezett teremteni:
„Kaptam néhány levelet amerikai személyektől, amelyekben azt írják, hogy te Anna Rice bizonyságtételeit támogattad, és felolvastad őket az embereknek, azt a benyomást keltve bennük, mintha White testvérnő bizonyságtételeiből olvasnál. [...] A hamis és a hamisítás létezik, és az elmének Isten Lelke állandó ellenőrzése alatt kell állnia, hogy megkülönböztesse a hamisítványt a valóditól. [...]
Isten különleges módon használt fel téged és Waggoner testvért egy különleges munka elvégzésére, és én tudtam ezt. Minden befolyásommal kiálltam mellettetek, mert ti Isten munkáját végeztétek erre az időre. Minden tőlem telhetőt megtettem Jézus Krisztusban, hogy közel legyek hozzátok, és minden módon segítselek benneteket. De elszomorít, amikor olyan dolgokat látok, amelyeket nem tudok támogatni, és ez a probléma elszomorít. [...]
Nos, sem te, sem Waggoner testvér ne legyetek óvatlanok, és ne terjesszetek helytelen dolgokat, amelyek nincsenek összhangban az Isten által küldött igaz üzenettel. Ha bármilyen módon félrevezetnének benneteket, az arra a munkára is visszahatna, amellyel Isten engem megbízott, valamint az általatok eddig elvégzett munkára is, amelyre bizonyos emberek mindig gyanakodva és ellenkezéssel néztek. Ha bármilyen hibába esnétek, akkor ők igazoltnak érezhetnék a múltbeli elképzeléseiket, az irigységüket, minden gyanakvásukat és azt, amilyen módon mindent követtek.”[28]*
A.T. Jones azonnal megbánta tettét. Nem is hagyta el a postahivatalt anélkül, hogy előbb ne osztotta volna meg O.A. Taittal Ellen White dorgáló levelét. Már a következő szombaton Jones a Battle Creek-i tabernákulumban felolvasta a gyülekezetnek a bizonyságtétel egyes részeit, amelyeket Ellen White küldött neki. Nyíltan bevallotta, hogy „tévedtem és elismerem”.[29]* Röviddel ezután O.A. Olsen levelet írt Ellen White-nak, amelyben arról számolt be, hogy „azt mondták neki, Jones testvér úgy sírt, mint egy gyermek, amikor megkapta az üzenetet”.[30] F.M. Wilcox pedig azt állította, hogy „amikor megkapta a leveleket, Jones testvér valóban nagyon rosszul érezte magát”.[31]*
Jones azonban nem állt meg itt, hanem mindent megtett, hogy személyesen kijavítsa az elkövetett hibát. Miután megkapta Ellen White-tól a bizonyságtételt, „azonnal elkezdte leállítani Rice bizonyságteleinek terjesztését azzal a kéréssel, hogy gyűjtsék össze, és égessék el azokat”.[32] Jones a Battle Creek-i gyülekezet több vezető testvéréhez is elment, és kijelentette: „White testvérnő elítélte Rice testvérnő munkáját”. Tervbe vette, hogy kiadja a teljes bizonyságtételt, amelyet Ellen White küldött neki, de bölcsebbnek tartotta, ha előbb a vezető testvérek tanácsát kéri ki a tavaszi tanácskozáson, nehogy „nagyobb hibát kövessen el, amikor megpróbálja orvosolni az ügyet, mint amikor ajánlotta Anna Rice bizonyságtételeit.[33]
W.W. Prescott is ugyanígy reagált, amikor február végén a washingtoni Walla Wallában átadták neki Ellen White levelének egy példányát. S.N. Haskell beszámol arról, hogy Prescott „azonnal elfogadta a bizonyságtételt, és azt mondta: »Most azonnal visszavonom, amennyire csak tudom mindazt, amit a bizonyságtételért tettem.«”[34]* Jones és Prescott is írt levelet Ellen White-nak bocsánatot kérve az általuk okozott problémákért, és kérték, hogy vezesse őket, és mutasson olyan bizonyítékokat Rice bizonyságtételeiben, amelyeknek figyelmeztetniük kellett volna őket a veszélyre.[35]* Később Ellen White emlékeztette Jonest, hogyan fejezte ki „mély sajnálatát”, amiért részt vett a meggondolatlan lépésben, és hogyan „folyamodott hozzá útmutatásért”, hogy „a jövőben elkerülhesse az ilyen hibákat”.[36]
Ellen White - részben azzal kapcsolatban, hogy ők nem találtak „különösen kifogásolható gondolatokat” Anna Rice bizonyságtételeiben - azt válaszolta, hogy „nem volt semmi feltűnő abban, amit írt”. Ellen White azzal folytatta, hogy „a megtévesztés majd jönni fog – és az olyan természetű lesz, hogy még a választottakat is félrevezeti, ha lehetséges. Ha ezekben a megnyilvánulásokban markánsan látszódna a következetlenség és kirívó valótlan állítások, akkor már nem lenne szükség a nagy Tanító ajkáról származó szavakra.”[37] Azt is elmondta Jonesnak, hogy „ezekben a látomásokban és álmokban sok minden igaznak tűnik, azoknak a dolgoknak a megismétlése, amelyek már sok éve jelen vannak Isten művében. De – folytatta – ezekbe hamarosan be lesz csempészve itt egy jottányi hiba, ott csak egy szálkányi tévedés, csupán egy kis mag, amely gyökeret ereszt és kivirágzik - így sokan beszennyeződnek”. Így törekedett Sátán bejuttatni megtévesztéseit az egyházba, miközben aláásta és hiteltelenné tette a Szentlélek hiteles megnyilvánulásai által létrehozott ébredés és reform munkáját. Jonesnak és Prescottnak most arra kellett törekftniük, hogy visszafordítsák és megszüntessék az általuk okozott zűrzavart.
Sajnos mindent nem lehetett semmissé tenni, beleértve a Jonesra, Waggonerre és Prescottra bízott munkával kapcsolatos szemrehányásokat sem. Azok a „bizonyos emberek”, akik Ellen White szerint „mindig gyanakodva és ellenkezéssel szemlélték munkájukat”, úgy érezték, hogy jogosak „a múltbeli nézeteik, az irigységük, a szemléletük és a gyanakvásuk”.[38] Néhányan azonban, mint például F.M. Wilcox és S.N. Haskell, hajlandóak voltak elismerni, hogy ők is ugyanúgy hibázhatnak, mint mindenki más.[39] Haskell még azt is felvetette, hogy ha Prescott és Jones, akiknek nem volt tapasztalatuk az adventizmus korai éveiből, konzultálni tudtak volna Uriah Smith-szel vagy más idősebb testvérekkel, talán nem követték volna el a hibát.[40] J.N. Loughborough azonban eredetileg támogatta Anna Rice „bizonyságtételeit”, és ő maga is az úttörők közé tartozott. Másrészt Uriah Smith egyike volt azoknak a testvéreknek, akik még mindig annyira ellenezték Jonest, Waggonert és Prescottot, hogy amikor Smith értesült a helyzetről és Ellen White dorgálásáról, örült, és azt mondta, hogy „öröm volt látni, hogy az a figura kapott egyet a pofájába”.[41] Battle Creekben sokakban ugyanilyen érzések uralkodtak.
F.M. Wilcox aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Jones és Prescott hibáját ürügyként fogják felhasználni a Jones által hirdetett hit általi megigazulás és vallásszabadság elvei elleni „harc” folytatására. Wilcox kijelentette, hogy sokan máris ilyen irányban gondolkodtak, mindössze két héttel azután, hogy Jones megkapta Ellen White dorgáló levelét.[42] O.A. Olsen is hasonló aggodalmakról írt W.C. White-nak, kijelentve, hogy „minden hibát, amit [Jones és Prescott] elkövetnek, a másik oldalról egyesek maximálisan kihasználnak. [...] És természetesen az ellenség eltökélt szándéka, hogy minden ilyen dologból a lehető legtöbbet nyerjen.”[43] Olsen tájékoztatta Ellen White-ot is arról, hogy úgy véli, „ebben az esetben semmi sem okozna nagyobb örömet Sátánnak, mint az, hogy megsemmisítse” Jones és Prescott erőteljes bizonyságtételét.[44]
S.N. Haskell is hasonló gondolatokat fogalmazott meg, amikor ezt írta Ellen White-nak: „Nem hiszem, hogy létezik más két férfi, akik mélyebben bánják a dolgokat, mint Jones és Prescott testvérek. Hiszem, hogy őszintén megbánták, és lelkiismeretük szerint mindent megtettek, ami tőlük telt, hogy visszavonják befolyásukat. És őszintén remélem, szívem legmélyéből, hogy testvéreinknek nem lesz megengedve, hogy rárohanjanak erre a két testvérre.”[45] Ellen White ezekre az aggodalmakra úgy reagált, hogy tizenöt oldalas levelet írt S.N. Haskellnek, hogy próbálja megakadályozni az ilyen visszahatásokat:
„Csak pozitív érzéseim vannak Anna Rice iránt. Őszintén sajnálom Prescott testvért és Jones testvért is. [...] Most jobban bízom bennük, mint a múltban, és teljes mértékben hiszem, hogy Isten lesz a segítségük, vigaszuk és reménységük. [...]
A legszívélyesebb érzéseim vannak testvéreink iránt, akik elkövették ezt a hibát, és azt mondom, hogy azok, akik megvetik a feddés elfogadóit, olyan próbákon fognak keresztülmenni, amelyek napvilágra hozzák saját gyengeségeiket és jellemhibáikat. Jones és Prescott testvérek az Úr kiválasztott hírnökei, akiket Isten szeret. Együttműködtek Istennel az erre az időre szóló munkában. Bár nem tudom helyeselni hibáikat, együttérzek velük, és kiállok mellettük átfogó munkájukban. [...] Ezek a testvérek Isten követei. Ők gyorsan elfogadták az igazság Napjának ragyogó sugarait, és válaszul megosztották másokkal is a mennyei világosságot. Ha féltek visszautasítani azt, ami világosságnak látszott, ha túlságosan mohón ragadták meg, ami csalóka volt, azt gondolva, hogy ez Isten útmutatása, van-e valaki, aki kész hibát találni bennük, kritizálni őket vagy panaszkodni ellenük most, amikor beismerik, hogy nem voltak olyan óvatosak, mint kellett volna abban, hogy megkülönböztessék egy isteninek tűnő bizonyságtétel valódi irányvonalát?”[46]
Ellen White azt is felvetette, hogy ez a tapasztalat nagy nyereség lehetett Jonesnak, Prescottnak és másoknak is, akik olyan helyre magasztalták őket, „ahol egyedül Istennek kellene lennie”. Egyesek túlságosan készségesen fogadták el mindazt, amit mondtak, anélkül, hogy alaposan tanulmányozták volna és keresték volna Isten vezetését a maguk számára. De, amikor összehasonlította Jones és Prescott tetteit azokéval, akik oly rég harcoltak az igazság ellen, akkor Ellen White nem nyújtott mentséget az utóbbiak szakadatlan lázadására:
„Vajon azok, akik mindig is nyíltan elutasították az igazi világosság elfogadását, akik nem voltak hajlandók elfogadni a Szentlélek erejét, azok még keményebbé válnak a világossággal szembeni ellenállásukban, és mentséget találnak szívük megkeményedésére, amely nem hozott nekik mást, csak sötétséget és Isten nemtetszését; mert a testvérek közül néhányan, akik megkapták Isten Szentlelkének világosságát, rossz lépést tettek? [...]
A jelen üzenet hirdetése során minden egyes centiméternyi területért meg kellett küzdenünk, és néhányan nem tudtak megbékélni Isten gondviselésével, amikor kiválasztotta azokat, akiket e különleges üzenet továbbításával bízott meg. Ők azt kérdezik: »Miért nem olyan embereket választott, akik már régóta szolgálatban vannak?« Ennek az az oka, hogy Isten tudta, azok a férfiak, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek, nem Isten módszere és terve szerint végeznék a munkát. Isten éppen azokat választotta ki, akiket akart, és van okunk hálát adni neki, hogy ezek a férfiak hűségesen vitték előre a munkát, és ők voltak az eszközök, mely által Isten szólt. Nos, mivel nem láttak mindent tisztán, és amiért veszélyben voltak, az Úr figyelmeztetést küldött nekik. [...] Adjunk hálát az Úrnak, hogy nem álltak ellent a figyelmeztető üzenetnek, melyet Ő jónak látott átadni nekik, és hogy ezáltal nem ismételték meg mások súlyos hibáját, hogy évekig ellenálltak Isten Lelkének. [...]
Azok, akik elmulasztották a világosság és az igazság befogadását, ne használják ki testvéreink tévedéseit, ne mutogassanak ujjal és ne szóljanak büszke szavakat, amiért Isten választottjai túlságosan buzgók voltak az elgondolásaikban, és túl nagy lelkesedéssel közelítettek meg bizonyos kérdéseket. Ilyen buzgó emberekre van szükségünk! Mert a mi munkánk nem egy passzív munka. A munkánk aktív. [...]
Isten kiválasztott hírnökei örömmel egyesültek volna olyan emberekkel, akik távol tartották magukat tőlük, kételkedve, kritizálva és ellenállva nekik. Ha e testvérek között egység lett volna, ahogyan tanításaiban Krisztus megparancsolta tanítványainak, akkor elkerülhető lett volna bizonyos hibák és tévedések elkövetése. De ha azok az emberek, akiknek tapasztalataikat a munka előmozdítására kellett volna felhasználniuk, valójában arra törekedtek, hogy akadályozzák azt - és ezért olyan hibák történtek, amelyek nem következtek volna be, ha a kijelölt helyükön maradtak volna - ki fogja Istent felelőssé tenni ezekért a hibákért? Az Úr fogja felelősségre vonni azokat az embereket, akiknek össze kellett volna gyűjteni a világosságot, és egyesülniük kellett volna a hűséges őrökkel e veszély napjaiban. De hol voltak ők? Azok táborában álltak, akik nem fogadják be a világosságot saját maguknak, sőt, gátolják azt a világosságot, amelyet Isten másoknak akar küldeni.”[47]
Így a felelősség azokra került, akik oly sokáig ellenálltak az igazságnak, és akiknek segíteniük kellett volna Jonesnak és Prescottnak tapasztalataikkal. Volt azonban egy szempont, ami Ellen White-ot minden másnál jobban aggasztotta – nevezetesen az, hogy a Szentlélek megnyilvánulásait fanatizmusnak tekintették, és erre a hozzáállásra Jones és Prescott tévedésében kerestek mentséget:
„Az igazság hirdetéséhez elengedhetetlenül szükséges a Szentlélek ajándéka, akinek vezetnie, irányítania és óvnia kell a lelket Sátán megtévesztő hatalmától ezekben az utolsó napokban, amely tele van csapdákkal és becsapással. A Szentléleknek olyan munkát kell elvégeznie az emberi értelem javára, amelyet az ember még távolról sem ért. Az igazság új aspektusait kell megnyitnia a szemünk előtt. Ó, milyen kevéssé értékelik Isten szavának gazdagságát! Ha a Szentlélek nem végzi munkáját az emberi szívben, akkor a jellem sem fog az isteni hasonlatosságra fejlődni. [...]
A Szentlélek keresztsége, akárcsak pünkösd napján, az igaz vallás megújulásához, valamint az angyalok eljöveteléhez és sok csodálatos cselekedet megvalósításához fog vezetni. Mennyei angyalok jönnek el közénk, és az emberek Isten Szentlelke által indíttatva fognak szólni. Ha azonban az Úr azt a munkát végezné az emberekben, amit pünkösd napján és azután is végzett, sokan, akik most azt állítják, hogy hisznek az igazságban, valójában olyan keveset tudnának a Szentlélek munkájáról, hogy azt kiáltanák: »Óvakodjatok a fanatizmustól!« Azt mondanák azokról, akik megteltek Szentlélekkel, hogy »édes bortól részegedtek meg«. [...] A magukat kereszténynek vallók nagy bűne az, hogy nem nyitják meg szívüket a Szentlélek befogadására. Amikor a lélek vágyakozik Krisztus után és igyekszik eggyé válni Vele, akkor azok, akik megelégszenek a kegyesség látszatával, felkiáltanak: »Vigyázzatok, nehogy túlzásokba essetek!« [...]
Tudom, hogy maga az Úr az Ő ereje által munkálkodott Battle Creekben. Senki se próbálja meg ezt tagadni, mert ezzel a Szentlélek ellen vétkeznek. Mivel szükség lehet mindenkit óvatosságra és imádkozásra inteni, nehogy az ellenség megtévesztő befolyása eltérítse az embereket a Bibliától, senki ne gondolja, hogy Isten nem fogja kinyilvánítani hatalmát az Ő népe között. [...] »És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől.« Lesznek lelkek, akik meglátják és befogadják a világosságot, de azok, akik sokáig ellenállnak a világosságnak, mert az nem egészen felel meg az elképzeléseiknek, abban a veszélyben lesznek, hogy a világosságot sötétségnek, a sötétséget pedig világosságnak nevezik.”[48]
Sajnos semmi abból, amit Ellen White akkoriban mondott, nem akadályozott meg egyeseket, hogy továbbra is azt a véleményt hangoztassák, miszerint az 1892-es és 1893-as ébredések a Szentlélek megnyilvánulásaival együtt csupán a fanatizmus és a túlfűtöttség következményei voltak. Sajnos ugyanezt a nézetet napjainkban is hangoztatják.[49]*
Sátán által - a késői eső és a hangos kiáltás kezdetének aláásására - alkalmazott taktikák közül, amely ördögi terveinek legnagyobb sikerét hozta, az a mód volt, ahogyan a felelős pozíciókban lévőket arra buzdította, hogy az 1892-es imahetet és az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán történt ébredést egyszerűen túlfűtöttségnek, szélsőségességnek és a fanatizmus eredményének tekintsék. A Szentlélek munkájának fanatizmussal való összekeverése Minneapolisban, 1888-ban négy évig tartó küzdelemhez, viszályhoz, lázadáshoz és késlekedéshez vezetett. Nos, Laodicea bűnbánatra való felhívását a Szentlélek megnyilvánulásai kísérték, különösen 1892 és 1893 folyamán. Ha az ilyen megnyilvánulásokra ugyanazokkal a vádakkal válaszolnánk, mint a túlfűtöttség, a szélsőségesség és a fanatizmus, az károsnak bizonyulna Isten maradék mozgalmára nézve.
Uriah Smith, J.H. Kellogg és sokan mások ilyen vádakkal illették az ébredéseket.[50] Egyesek valószínűleg osztották ezt a nézetet, mivel bizonyos személyek, mint például Stanton és Caldwell a végletekig mentek, amikor 1893-ban Babilonnak nevezték az egyházat. Egyesek a fanatizmus vádját az 1892-1893-as ébredéseket követő világi aspektusai miatt fogadták el. Másokat az 1894-ben A.T. Jones és W.W. Prescott által elkövetett tévedések vezettek ilyen vádak megfogalmazására, Anna Rice látomásainak népszerűsítéséért. Sokan mások azonban egyszerűen kedvük szerint erősítették meg az ilyen vádakat, Jones, Waggoner és Prescott elleni szüntelen lázadásukban, valamint az 1888 óta hirdetett hit általi megigazulás üzenetével szemben. Ellen White válaszolt mindezekre a kifogásokra.
1893 júliusában J.H. Kellogg panaszkodott W.C. White-nak az 1893-as Generál Konferencia ülésszakát megelőző és az ülésszak alatti eseményekről, megemlítve Jones, Waggoner és Prescott iránti folyamatos aggodalmát is. Kijelentette, hogy „a konferencia előtti rövid időszak nagyon izgalmas és szenzációs idő volt a főiskola diákjai számára, és egy ideig minden nagyon nagy nyomás alatt zajlott”. Természetesen Kellogg „nem támogatta az ilyen törekvést” a szanatóriumban, mert „soha nem látott jó eredményt az ilyen munkában, és a főiskolán sem produkált jobb eredményeket a szokásosnál”. A kollégium hanyatló lelkiállapotára reagálva Kellogg elmondta White-nak, hogy szerinte mi az oka: „Biztos vagyok benne, hogy ha a vasat már fehérre hevítették azáltal, hogy a kemencében a tüzet a maximumig szították, nagyon nehéz még forróbbra hevíteni. Lehetetlen a vallási érdeklődést örökké forrásban tartani. Kell, hogy legyen egy reakció.” Valójában Kellogg az előző hónapok megmozdulásait az izgatottság és a fanatizmus eredményének tekintette.[51]
Kellogg nézetei részben annak a folyamatos feszültségnek voltak köszönhetőek, amely az orvosi missziós munka miatt közte és lelkipásztor testvérei között állt fenn. William C. White-hoz írt levelében megragadta az alkalmat, hogy kifejezze nemtetszését néhány, a közelmúltban tőle és édesanyjától kapott levél tartalmával kapcsolatban. Ezekben a levelekben figyelmeztették őt a Jones-szal, Waggonerrel és Prescottal szembeni negatív hozzáállására. Például Ellen White 1893 januárjában világossá tette aggodalmát, amikor ezt írta Kelloggnak: „Testvérem, nem tetszik, ahogy érzel Waggoner, Jones és Prescott testvérek iránt. Ha ezek az emberek együttműködhettek volna a lelkész testvéreinkkel, és ha ugyanolyan támogatásban részesülhettek volna, mint a szolgálat más részlegei, a szolgálat egésze évekkel előrébb tartana, mint ahol most tart. Nem tetszik az Úrnak, hogy ilyen érzéseket táplálsz. Rád lett bízva a szolgálat egy különleges ága, amely a te részed a szőlőskertben, és amelyet képességeid szerint kell művelned. És az Úr ezeket az embereket is megbízta a saját feladataikkal.”[52]
Kellogg válasza W.C. White-nak mindenről tanúskodott, csak nem elfogadásról: „Sajnálattal olvastam a leveledből, hogy valamilyen módon téves véleményt alkottál a befolyásomról. [...] Én nem voltam Jones testvér és Prescott professzor munkájának ellenzője. [...] Soha nem álltam az ellenkezők oldalán. Abból, amit nekem írtál, valamint édesanyád leveléből nyilvánvalónak tűnik, hogy valaki hamis benyomást keltett bennetek az álláspontomról. [...] Nem szeretem, ha ellenkezőnek és békét megzavarónak mondanak, keserűséggel és irigységgel teli embernek, holott egyáltalán nem ez a hozzáállásom. Talán annyira vak vagyok, hogy nem látom a valóságot. Ha mégis, akkor örülnék, ha megmutatnák nekem ezt a valóságot.” De a probléma épp az volt, hogy W.C. White és Ellen White is megmutatta Kelloggnak a „valóságot”, és ő nem igazán volt hajlandó meghallgatni.[53]*
Voltak mások is hasonló helyzetben. Ellen White cikkei a Review-ban, amelyek egy hónappal a Generál Konferencia ülésszaka után jelentek meg, rámutattak a Battle Creek-i problémák valódi okára, azonban Kelloggnak és másoknak nem volt alapjuk, amelyre támaszkodhattak volna. Ellen White aggódott az amerikai gyülekezetekért, különösen a Battle Creek-i miatt, ahol „a nép gazdag lakomákban részesült”. Az emberek meg voltak győződve arról, hogy Istenért kell dolgozniuk, de nem feltétlenül tértek meg ehhez az eszméhez. Az arra az időre szóló igazság be lett mutatva, és „a Szentlélek ereje tanúbizonyságot tett róla. Világosan be lett mutatva, hogy az Atyához való eljutás egyetlen reménye Krisztus igazságában rejlik. Milyen egyszerűen, milyen világosan mutatták be az élet útját azoknak, akik azon akarnak járni.” Mégis, számított volna valamit, ha több a bizonyíték? Változott volna a zsidók helyzete, ha több lett volna a bizonyíték?
„Vajon a több bizonyíték és az erősebb megnyilvánulás eltávolította volna az igazság és a lélek közé felállított akadályokat? Nem! Megmutatták nekem, hogy elegendő bizonyítékot kaptak. Akik a már meglévő bizonyítékokat elutasították, azokat még több érv sem győzné meg. Olyanok, mint a zsidók. [...] Napjainkban kevesebb kifogás van a makacsságra és a hitetlenségre, mint a zsidóknak Krisztus idejében. Nem állt előttük egy olyan nemzet példája, amely büntetést szenvedett hitetlensége és engedetlensége miatt. De előttünk áll Isten választott népének története, amely elszakadt Tőle és elutasította az élet Fejedelmét. [...]
Sokan mondják: »Ha Krisztus idejében éltem volna, nem forgattam volna ki szavait, és nem értelmeztem volna hamisan tanításait. Nem utasítottam volna el Őt, és nem feszítettem volna keresztre, mint a zsidók tették.« De egy ilyen kijelentés igazságát csak az bizonyíthatja, ahogyan ma bántok az Ő üzenetével és hírnökeivel. Az Úr ugyanúgy próbára teszi a népet ma is, mint ahogyan annak idején a zsidókat próbára tette. Amikor elküldi kegyelmének üzenetét, igazságának világosságát, akkor elküldi nektek az igazság Lelkét is, és ha elfogadjátok az üzenetet, akkor elfogadjátok Jézust is. Azok, akik kijelentik, hogy ha Krisztus idejében éltek volna, nem tettek volna úgy, mint azok, akik elutasították az Ő irgalmát, ma próbára lesznek téve. A ma élők nem felelősek azok tetteiért, akik keresztre feszítették Isten Fiát. De mivel most előttünk van az a világosság, amely régen az Ő népére ragyogott, és ha mi ugyanazon az úton járunk, ugyanazt a lelkületet tanúsítva, megtagadva a dorgálást és a figyelmeztetést, akkor a vétkünk sokkal nagyobb lesz. Azzal az ítélettel, amellyel megítéltettek, mi is megítéltetünk, csakhogy a miénk annál nagyobb lesz, amennyivel a mi világosságunk ebben a korban nagyobb, mint az ő világosságuk volt az ő korukban.”[54]
Egy héttel ezután közzétették Ellen White cikkének befejező részét, amelyben összehasonlította a zsidók történetét azzal, ahogyan Isten üzenetével és hírnökeivel annak idején bántak. Sokat idézett Krisztus zsidókhoz intézett felhívásából, amelyet a Jeruzsálemmel szembeni hegyről mondott. Krisztus felhívását azonban a hitetlen zsidók figyelmen kívül hagyták, és nem láttak benne mást, mint egy szélhámost. De mi a helyzet Isten maradék népével?
„Azok, akik tele vannak hitetlenséggel, a legkisebb hibáztatható dolgot is észreveszik, és mivel csak negatív dolgokat keresnek, szem elől tévesztik mindazokat a bizonyítékokat, amelyeket Isten adott bőségesen kinyilatkoztatva kegyelmét és hatalmát, feltárva az igazság drágaköveit az Ő szavának kimeríthetetlen bányájából. Képzeletük nagyítóján keresztül nézhetik a kifogásolható atomot, amíg az olyan nagyra nem nő, hogy elzárja látásukat, és nem látják többé a menny drága világosságát. De ahelyett, hogy szemük elé tartanák azt, ami kifogásolhatónak tűnik, miért nem Isten értékes dolgait tárják a lelkek elé? Miért teszik a felbecsülhetetlen értékű dolgokat értéktelenné, míg értéktelen dolgokból nagy ügyet kerekítenek? Miért foglalkoztok annyira azzal, amiről úgy gondoljátok, hogy a hírnökök szemére lehetne vetni, eltávolítva mindazokat a bizonyítékokat, amelyeket Isten adott, hogy az elmét az igazsághoz terelje?
Előttünk van Izrael fiainak története, vigyáznunk kell, nehogy vétkesnek találtassunk ugyanazon bűnök elkövetésében, valamint a hitetlenség és a lázadás ugyanazon útjainak követésében.”[55]
Az Isten által küldött üzenettel szembeni hitetlenséget gyakran kísérték a túlbuzgóság és fanatizmus vádjai, amelyek csak tovább mélyítették a laodiceai állapotot. 1893 októbere előtt Ellen White írt W.W. Prescottnak, válaszolva aggodalmára, miszerint a Battle Creek-i főiskola és a munka állapota hanyatlik. Az 1893-as Generál Konferencián történt Szentlélek-kiáradás hitelességének kérdésével kapcsolatban habozás nélkül kijelentette: „Isten minden megnyilatkozását a konferencián én Tőle származónak mondom. Nem merem azt mondani, hogy az a megnyilvánulás túlbuzgalom és indokolatlan lelkesedés volt. Nem, nem. Isten közeledett hozzátok, és az Ő Szentlelkét nyilatkoztatta ki nektek, hogy az egész mennyország tele van áldásokkal, sőt még világossággal is, hogy megvilágítsa a világot.”[56]* Ellen White azonban elmagyarázta, hogyan lopakodott be a világiasság, és ekkor „egy reakció támadt - és sokak fejében megmaradt a megvetés érzése, az a benyomás, hogy talán becsapták őket, és hogy túlságosan lelkesek voltak”. Természetesen ezeket a gondolatokat felerősítették azok, akik mindig is megkérdőjelezték a mozgalmat:
„Ha a Szentlélek megnyilvánulását megfelelően értékelték volna, akkor az a befogadója számára megvalósíthatta volna, ami Isten tervében szerepelt: egy jó munka a jellem tökéletesítésében Krisztushoz való hasonlósága érdekében. Ám hiányzott az Istennek való odaszentelés vágya, hiányzott az önmegtagadás és az alázat. A helytelen elfogadás és a helytelen alkalmazás révén a munka kétséget és hitetlenséget szült. Még azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán Isten munkája volt-e, vagy a fanatizmus hulláma. Ó, – és mennyire ujjong Sátán!”[57]
Ellen White röviddel ezután írt Uriah Smith-nek, - aki egyetértett az 1892-1893-as ébredések elleni fanatizmus vádjával - szigorúan figyelmeztetve őt, hogy ne képviselje ezt az álláspontot: „Írtak nekem néhány dolgot a legutóbbi konferencián és a főiskolán történt Isten Lelkének megnyilatkozásaival kapcsolatban. Ezek világosan jelzik, hogy mivel az emberek nem éltek ezen áldásoknak megfelelően, zűrzavar alakult ki a fejükben, és azt, ami mennyei világosság volt, túlzó buzgalomnak nevezték.
Szomorúan láttam ezt az ügyet ebben a fényben. Nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy megszomorítsuk Isten Szentlelkét, kijelentve, hogy az Ő Szentlelke által adott segítség a fanatizmus egyik formája.” Ellen White tudta, hogy „Isten látható módon munkálkodott”, és figyelmeztetett, hogy senki se „merészelje azt mondani, hogy ez nem Isten Lelke”. Valójában ez volt a tanácsa: „Pontosan ez az, amit hinni és amiért imádkozni vagyunk hivatottak, mert Isten jobban akarja adni a Szentlelket azoknak, akik kérik, mint ahogy a szülők akarnak jó ajándékokat adni gyermekeiknek.”
Ellen White elmagyarázta Smith-nek, hogy Sátán sokakat kísértésbe vitt, hogy „sok elmének sugallhassa, a mennyből küldött világosság nem más, mint fanatizmus és izgalom”. A Battle Creek-i hanyatló helyzet azonban „nem a fanatizmus miatt volt, hanem azért, mert azok, akik áldásban részesültek, nem dicsérték azt, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta őket”. Ellen White most azért aggódott, hogy amikor Isten elküldi Szentlelkét, „vannak, akik nem értik, hogyan munkálkodik, és hogyan értékeljék Isten rájuk ragyogó dicsőségét. Ha pedig nem ismerik fel Isten Szentlelkének munkálkodását, akkor a világosságot sötétségnek fogják nevezni, és a sötétséget választják a világosság helyett.” Ellen White sajnálatát fejezte ki a helyzet miatt: „Féltem, rettenetesen féltem attól, hogy azok, akik megérezték az igazság Napjának ragyogó sugarait – mert nincs kétségem afelől, hogy megkapták a Szentlelket –, arra a következtetésre jutnak, hogy a mennyből küldött Isten áldásai csak megtévesztő illúzió.”[58]
1894 elején megjelent több Review-cikkben Ellen White útmutatásait publikálták a Battle Creek-i oktatási munkával kapcsolatban. Ebben a cikksorozatban – melyeket természetesen 1893-ban írt -, Ellen White folytatta Isten útmutatásának a leírását annak veszélyéről, hogy a Szentlélek valódi munkáját összetévesztik a fanatizmussal, de most az útmutatás az egész egyháznak szólt. Rámutatott arra, hogy „a világ” látni akarja, „mi lesz a főiskolán, a szanatóriumban, a kiadóban és a Battle Creek-i gyülekezet tagjai között 1892-1893-ban történt ébredési munka későbbi hatása”. Jelezte, hogy egyesek már „megkérdőjelezik azt a munkát, amely annyira jó volt, és amelyet a legnagyobb mértékben kellett volna értékelni. Ők egyfajta fanatizmusnak tekintik ezt.” Sajnálattal ismerte el, hogy nem lenne meglepő, ha lett volna egy adag fanatizmus is, amelyet az ördög megpróbált becsempészni, „mivel bármikor és bárhol munkálkodik az Úr valódi áldást osztva, a hamisítvány is megjelenik”.[59]
De a valóság az volt, hogy Isten „Szentlelket adott azoknak, akik megnyitották szívük ajtaját, hogy elfogadják a mennyei ajándékot”. Nem annak az ideje volt, hogy „utólag engedjenek a kísértésnek és elhiggyék, hogy becsapták őket”. Ellen White mélyen aggódott amiatt, hogy egyesek hogyan fognak visszatekinteni az 1892-1893-as években az egyházra kiáradt Szentlélek csodálatos megnyilvánulásaira:
„A bűn, amiért Krisztus megdorgálta Korazin és Bethsaida városát, a bizonyíték elutasítása volt, amely meggyőzte volna őket az igazságról, ha alávetik magukat erejének. Az írástudók és a farizeusok bűne az volt, hogy az előttük végzett mennyei munkát a hitetlenség sötétségébe helyezték, így a bizonyítékot, amelynek szilárd hitre kellett volna vezetnie őket, kétségbe vonták, és teljesen értéktelennek tekintették a szent dolgokat, amelyeket értékelniük kellett volna.
Attól tartok, hogy a nép hagyta, az ellenség ugyanúgy munkálkodjon, így az Istentől származó jót, a bőséges áldást, amit adott, egyesek fanatizmusnak tekintik. Ha ez a hozzáállás megmarad, amikor az Úr újra ráragyogtatja világosságát az Ő népére, ők hátat fordítanak a mennyei megvilágosodásnak, mondván: »Ugyanezt éreztem 1893-ban is, és egyesek, akikben megbíztam, azt mondták, hogy az a munka fanatizmus volt.« Vajon azok, akik részesültek Isten gazdag kegyelmében, és akik azt az álláspontot képviselik, hogy a Szentlélek munkája fanatizmus volt, nem lesznek-e készek arra, hogy a jövőben is bírálják Isten Lelkének megnyilvánulásait? [...]”[60]
A következő héten ugyanezt a vonalat folytatva Ellen White elmagyarázta, hogyan akarta Sátán elesésre és elszakadásra vezetni azokat, akik megtapasztalták életükben a Szentlélek erejét. Utána azt sugallja nekik, hogy nincs értelme megpróbálni „keresztény életet élni”. Sátán ráadásul azt is sugallta, hogy „az a tapasztalat, amelyet Istentől származónak hittetek, csak indokolatlan érzelmek és késztetések eredménye volt”. Elfogadásuk után ezek a gondolatok - mondta Ellen White - „kezdenek elfogadhatónak tűnni, és akkor azok, akiknek nagyobb tudással kellene bírniuk, akik nagyobb tapasztalattal rendelkeznek Isten munkájában, támogatni fogják Sátán sugallatait, és a Szentlélek mélyen megszomorodik”. Ezután egy olyan figyelmeztetésnek adott hangot, amely napjainkra is érvényes:
„Egyetlen mennyei fénysugarat se kérdőjelezzetek meg, és ne kételkedjetek benne! A kegyelem Ura nagy erővel nyilatkoztatta ki nektek irgalmát és szeretetét, és aki Isten munkáját túlzott buzgósággal vádolja és fanatizmusnak nevezi, az minden bizonnyal veszélyes talajon áll. Ha ezek az emberek nem lépnek vissza, akkor a lelkiismeretük egyre kevésbé lesz érzékeny, egyre kevésbé fogják értékelni Isten Lelkét, és egyre nehezebben fogják megérteni Isten üzenetét. Miért? Mert a Szentlélek ellen vétkeznek. Ellenállásuk eredményeként pedig olyan helyzetbe hozzák magukat, ahol már nem tudják felismerni Isten Lelkét, hanem ellenállnak minden módszernek, amellyel Isten megmenthetné őket a pusztulástól. [...]
Veszélyes kételkftni a Szentlélek megnyilvánulásaiban. Ha ugyanis kételkedsz ebben az erőben, akkor nincs más olyan erőforrás, amely az emberi szívben működhetne. Azok, akik a Szentlélek munkáját emberi hatalomnak tulajdonítják, és azt mondják, hogy téves befolyás érte őket, azok elvágják lelkük kapcsolatát az áldás forrásától. Ha a lélek bűnbánatot tart és hisz, bármilyen bűnről legyen is szó, a bűnt Krisztus engesztelő vére lemossa. Aki azonban elutasítja Isten Lelkének kinyilatkoztatásait, és azzal érvel, hogy Isten munkája emberi eszközöknek köszönhető, olyan helyzetbe állítja magát, ahol többé nem érzi a bűnbánatot és a hitet.
Nem engedi, hogy a Szentlélek meglágyítsa a szívét, szeretettel és bűnbánattal töltse el, és azt, aminek meg kellett volna lágyítania, fanatizmusnak tekinti. Így arra van sarkallva, hogy elutasítsa a mennyei ajándékot. Bárhogyan is próbálna Isten a szívére hatni - Sátán e sugallatai miatt az ember meghiúsítja azt. A gonosz az ember lelke és Isten közé veti ördögi árnyékát, és Isten munkáját eltúlzott buzgalomnak és csalásnak tekintik. Hiába fáradozik a Lélek, mert az evangélium minden gazdagsága sem tudja leigázni a lelket és kijavítani a tévedést. Az ellenszegülés szokása olyan mélyen gyökerezik, az ember olyan régóta értelmezi a világosságot sötétségként és fanatizmusként, hogy Isten Szentlelkének legtisztább munkája is számára már nem az élet illata az életre, hanem a halál illata a halálra, és mindez a hitetlensége miatt. [...]
Olyan teher nehezedik a lelkemre, amely úgy tűnik, hogy nem lesz könnyebb, hanem egyre nehezebb, amint a Battle Creek-i megbízható férfiakkal és nőkkel beszélgetek. Esténként azzal vagyok elfoglalva, hogy a legkomolyabb felhívásokat intézzem azokhoz, akiknek az Úr rájuk árasztott irgalma és kegyelme miatt sokkal előrébb kellene tartaniuk, mint most.”[61]
Ellen White mennyei útmutatása nem is jöhetett volna alkalmasabb időpontban, mivel az adventista egyház és különösen a Battle Creek-i központ ismét próbára tétetett a mennyből küldött valódi üzenettel kapcsolatban. Nem csoda, hogy Ellen White terhe egyre nehezebbé vált.
Egyre nagyobb teher
Ellen White aggodalma a Battle Creek-iek miatt, maga a mű szíve miatt nem csökkent a hónapok múlásával sem. Az 1893-as imahét ébredése során - amely december 30-án Anna Rice „kiadatlan bizonyságtételének” felolvasásával ért véget - nagy pénzösszeg gyűlt össze, amikor az emberek levették magukról fényűző díszeiket, és felajánlották azokat a világszéles missziómunka támogatására. Az ébredési összejövetelek a 142 fő keresztségre jelentkezővel érték el a tetőpontot, amelyre a következő szombaton a tabernákulum medencéjében került sor. A legtöbbjüknek ez volt az első keresztsége.[62]
Miután megkapták Ellen White útmutatásait, hogy Jones és Prescott túlságosan elhamarkodottan támogatta Anna Rice „bizonyságtételeit”, egyesek azt mondták, hogy az egész imahét alatti ébredés a fanatizmus következménye volt, ezért vissza akarták kapni adományaikat. F.M. Wilcox azt írta O.A. Olsennek címzett levelében, hogy egyesek megkérdőjelezték megtérési tapasztalatuk valóságtartalmát, aminek eredménye a nagyszámú keresztelés volt:
„Elég sokan kezdik úgy ítélni, hogy a nagy adomány [az imahét végén összegyűjtött adomány] White testvérnő bizonyságtételének következményeként gyűlt össze, így hát, ha a bizonyságtétel csalás volt, ez azt jelenti, hogy helytelen módon befolyásolták őket az adományozásban, ezért vissza kellene kapniuk adományaikat. Ezen kigondolás alapján egyesek már visszakövetelték az általuk adományozott tárgyakat.
Ennek a vitának a legrosszabb aspektusa az, hogy ugyanezen logika és ugyanezen indokok alapján azok, akik abban az időben kezdték el az Úr szolgálatát, kétségbe fogják vonni az Úrtól érkezett elhívásukat, mert vallási tapasztalataikat felhő fogja beborítani. Úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben nagyon határozottnak kell lennünk, és miközben továbbra is fenntartjuk, hogy az itt végzett munka Istentől származott, nem pedig Anna Rice testvérnő bizonyságtételeinek tulajdonítható. A múlt szombati megmozdulás nem volt más, mint az egész imahét összegzése. Az emberek készen álltak a fejlődésre, és nem hiszem, hogy Rice testvérnő bizonyságtételeit kellene felelőssé tenni azért, ami kétségtelenül ugyanúgy megvalósult volna, ha nem olvassák fel őket.”[63]
L.T. Nicola egyetértett abban, hogy az imahét már Anna Rice bizonyságtételének felolvasása előtt is ébredési szolgálat eredménye volt: „Az imahét nagyon jól sikerült, a mű különböző részlegeinek minden vezetője teljes szívvel elkötelezte magát az Úrhoz való közeledése mellett. Külön ifjúsági összejöveteleket tartottak, házról házra jártak, a fiatalok közül sokan meggyőződtek az igazságról, az eltévelyedetteket visszahívták, és minden készen állt egy sikeres ébredési összejövetelhez.”[64] O.A. Olsen értesítette Ellen White-ot, hogy egyesek „visszakérik az adományaikat”. De biztosította arról, hogy „semmi ilyesmi nem történt”, mert „az ügyet elfojtották” néhány testvér erőfeszítéseinek köszönhetően.[65]
Mielőtt a hír eljutott volna hozzá, hogy egyesek megkérdőjelezik az imahét eredményeként összegyűjtött ajándékokat és a megtéréseket, Ellen White késztetést kapott, hogy útmutatásokat írjon válaszul ezekre a reakciókra. Az 1893-as év végén írt Review cikksorozatában Ellen White figyelmeztette azokat, akik fanatizmusnak tulajdonítva megkérdőjelezték a Szentléleknek az évi Battle Creekben végzett jó munkáját. Ugyanakkor azt mondta, hogy „nem lenne meglepő, ha lennének néhányan”, akik megkülönböztetés nélkül beszélnének vagy cselekftnének; „mivel valahányszor és amerre az Úr munkálkodik valódi áldást adva, a hamisítvány is megjelenik, hogy semmissé tegye Isten igaz munkáját.”[66]
Amikor a következő hetekben többet tudott meg Anna Rice helyzetéről, Ellen White megismételte ugyanezeket a tanácsokat kijelentve, hogy Sátán megpróbálja, ha lehet „összekeverni a hamisítványt az eredetivel, hogy lelkek kerüljenek veszélybe a megkülönböztetésre tett erőfeszítések során. Bárhol és bármikor munkálkodik Isten - jelentette ki -, Sátán és angyalai is jelen vannak.”[67] Néhány héttel később Jonesnak írt levelében Ellen White leírta, milyen „mély lelki gyötrelmet” élt át, amikor megmutatták neki, hogy „egyesek így kihasználják a helyzetet, és veszélyeztetik a lelkeket, mert hamis álláspontot képviselnek a Szentlélek emberre gyakorolt hatásával kapcsolatban”, a Jones és Prescott által elkövetett hiba miatt.[68]
Ugyanazon a héten S.N. Haskellnek írt levelében, amelyben védelmébe vette a bűnbánatot tanúsító Jonest és Prescottot, Ellen White habozás nélkül kijelentette: „Tudom, hogy az Úr az Ő hatalma által munkálkodott Battle Creekben. Senki se próbálja ezt tagadni! Mert ha ezt teszik, azzal vétkeznek a Szentlélek ellen.” Nem volt ok „azt feltételezni, hogy Isten nem fogja kinyilvánítani hatalmát hűséges népe körében, csak azért, mert szükséges volt „figyelmeztetni mindenkit, hogy óvatosan és imádkozva járjanak, nehogy az ellenség megtévesztő befolyása eltávolítsa az embereket a Bibliától.” Ellen White figyelmeztette őket, hogy „ne álljanak ellen a világosság egyetlen sugarának sem, ne értelmezzék sötétségként Isten Lelkének egyetlen cselekedetét sem.”[69]
Amikor tudomására jutott, hogy egyesek az imahét végén megpróbálták visszakérni a gyűjtésre adományozott tárgyakat, Ellen White válaszlevelet küldött a Battle Creek-ieknek. Először a Battle Creeket akkoriban elérő „kerékpárőrületben” mutatkozó túlzásokra tért ki, és azt javasolta, hogy még „az újságjainkban megjelent kerékpárokat dicsérő közleményeket is jobb lenne eltávolítani, és a rászoruló külföldi munkaterületeket mutatnánk be helyettük”. Ezután rátért a nagy imaheti gyűjtés témájára. Nem kérdőjelezte meg a Szentlélek cselekedeteinek valódiságát, amelyek az embereket önfeláldozó adakozásra késztették az ügy érdekében, és nem tulajdonította ezeket a cselekedeteket fanatizmusnak:
„Amerika és különösen Battle Creek, ahol a legnagyobb mennyei világosság ragyogott a népre, a legnagyobb veszély és sötétség helyévé válhat, mert az emberek nem gyakorolják tovább az igazságot és nem járnak a világosságban. Mi volt a jelentősége a múlt télen [1893-94] megtett cselekedetnek, amikor az emberek lemondtak az ékszerekről és díszekről? Az, hogy leckét adjon népünknek? A Szentlélek késztette őket az adakozásra, és hogy az összegyűjtött adományokat Isten ügyének előmozdítására használják fel külföldön? És vajon a Sátán megpróbálta meghiúsítani a Szentlélek munkáját az emberek szívében, hogy ellenállás és több gonoszság legyen a reakció? A jelenlegi megnyilvánulások [a kerékpárőrülettel kapcsolatosak] szembetűnően nincsenek összhangban a díszekről és az önző örömökről való lemondással, amelyek elnyelik az eszközöket, az értelmet, az érzelmeket, és hamis csatornákba terelik őket. [...]
Eljött az idő, hogy megváltozzanak a dolgok Battle Creekben, különben Isten ítéletei biztosan a népre fognak hullani. Az Ő áldása bőségesen rajtatok volt. Ez az áldás az Ő munkatársaivá tett titeket? Vajon a népünk Battle Creekből nem azt bizonyítja a hitetleneknek, hogy nem hisznek abban az igazságban, amelyről azt vallják, hogy védelmezik? Isten arra hívja őket, hogy hagyjanak fel minden öncélúsággal és mindenféle fényűzéssel. Amikor az egyháznak nagy világossága van, akkor veszélyben van, ha nem jár a világosságban, és nem ölti magára szép ruháját, ha nem kel fel és nem világosodik. A sötétség elhomályosítja látását, ezért a világosságot sötétségnek, a sötétséget pedig világosságnak fogják tekinteni.”[70]*
Lábjegyzet
[1]* A teljes Anna Rice-epizód részletesen be lesz mutatva A késői eső visszatérése sorozatban. Itt csak röviden foglalkozunk ezzel a témával.
[2] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 19d. sz. levél, 1892. szept. 1., 1888 Materials, 1025-1026. o.
[3] Ellen G. White levele U. Smith-nek, 24. sz. levél, 1892. szept. 19., 1888 Materials, 1044-1045. o.
[4] Ellen G. White levele W. Ingsnek, 7. sz. levél, 1893. jan. 9., 1888 Materials, 1127-1128. o.
[5] Glen Baker, „Anna Phillips – A Second Prophet?”, Adventist Review, 1986. febr. 6., 8. o.; Anna C. Rice levele Ellen G. White-nak, 1894. márc. 18., Document Files, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office
[6] G.B. Starr, „The Central Bible School in Chicago”, Review and Herald, 1891. nov. 3., 686. o.; Uriah Smith, „Close of the Conference”, Review and Herald, 1891. márc. 31., 200. o.
[7] Anna C. Rice levele Ellen G. White-nak, 1894. márc. 18., Document File 363, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office
[8] Uo., 15. o.
[9] Ellen G. White: „Power of the Holy Spirit Awaits our Demand and Reception”, 20. Manuscript, 1891. dec. 28., Special Testimony to Our Ministers, No. 2, (1892), 24. o.
[10] Ellen G. White, „The Perils and Privileges of the Last Days”, Review and Herald, 1892. nov. 22., 1888 Materials, 1073. o.
[11] Editorial Notes, Review and Herald, 1892. nov. 29., 752. o.
[12] Mint látni fogjuk, az Anna Rice-epizód fontos szerepet játszik George Knight 1888-ról szóló és az azt követő tézisében. Az 1888-as év történetéről szóló számos könyvében ugyanis több helyen találunk utalásokat az Anna Rice incidensre, de túl kevés, sőt eltorzított részletekkel. Az epizód felhasználásának célja természetesen Jones (és Prescott) lejáratása, különösen az 1892-es és 1893-as események kapcsán. Az első aspektusok közül, amit Knight megpróbált erőltetni, hogy Jones és Prescott eszméi a hangos kiáltásról és a késői esőről annak az eredménye volt, hogy elfogadták Anna Rice-t második prófétának.
1897-ben Knight a következőket írta a Jones életrajzáról szóló könyvében: „Jones kezdetektől fogva Anna Rice bizalmasa volt. Anna az első bizonyságtételében utalt Jonesra, mint az egyház tekintélyes személyére, és 1892 decemberének második felében az ő jóváhagyásával próbálta Anna igazolni prófétai mivoltát.” (From 1888 to Apostasy [1987] 108. o., hozzáadott kiemelések). A könyv végjegyzeteiben Knight hivatkozik Anna Rice Ellen White-nak írt levelére, amelyben Anna megadja a pontos decemberi dátumot, amikor Chicagóba utazott, hogy meglátogassa Jonest és a többi testvért. Két évvel később Knight a következő kijelentést teszi új könyvében: „Az ötödik dolog, amiben biztosak lehetünk az, hogy A.T. Jones már az 1893-as összejövetelek kezdete előtt elfogadta Anna Rice-t [...] második adventista prófétának. [...] 1892 végén Anna Rice Chicagóba utazott, hogy megtudja, valóban prófétanő-e”. (Angry Saints [1989], 124. o., hozzáadott kiemelések) Knight az Anna utazásának időpontját leíró szavakat „december második feléről” „1892 végére” változtatta, és már nem említi Anna Rice levelét, amelyben a pontos dátum szerepel.
Majdnem egy évtizeddel később, az 1888-ra vonatkozó összes kérdés megválaszolására írt könyvében Knight még jobban finomít Anna elutazásának dátumán: „1892 körül Anna Rice látomásokat kezdett kapni. Természetesen töprengett azon, vajon a látomások valódiak-e. Ennek megfelelően 1892 második felében a nyugati partról Chicagóba utazott, hogy találkozzon Jonesszal, hogy megállapítsa, vajon valódi próféta-e.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message [1998] 125. o., hozzáadott kiemelések) Kijelentéseiben, amikor Anna Rice a Jonesszal való találkozás időpontjára utalt, Knight a „december második felét” módosította „1892 végére”, most pedig „1892 második felére” változtatta. Miért?
A válasz Knight következő kijelentéseiben található, ugyanabban a könyvben: „Ellen White november 22-ei kijelentése a hangos kiáltásról, a General Konferencia összejöveteleinek vezér »szövegévé« vált. De nem a vasárnapválság és Ellen White nyilatkozata a hangos kiáltásról volt az egyetlen oka annak, hogy az 1893-as ébredés prédikátorai (Jones és Prescott) izgatottak voltak a késői eső miatt. Egy nő bizonyságtételét is megkapták, akit már prófétának fogadtak el”. (Uo., kiemelések az eredetiben) A következő oldalon Knight így folytatja gondolatmenetét: „Nem sokkal azután, hogy Jones 1892-ben elfogadta Anna Rice munkáját, Ellen White kijelentette, hogy a hangos kiáltás már elkezdődött. Csak természetes volt, hogy Jones ennek a kijelentésnek a világosságában szemlélje Anna Rice látomásait, és arra a következtetésre jusson, hogy a késői eső elkezdődött.” (Uo., 26. o., hozzáadott kiemelések)
Knight tehát szándékosan áthelyezte Anna Rice Jonesszal való találkozásának időpontját december végéről november elejére, hogy megpróbálja alátámasztani feltételezését; nevezetesen, hogy az 1892-es és 1893-as ébredés elsősorban Jones és Prescott fanatizmusán és túlbuzgóságán alapult, miután elfogadták Anna Rice-t második prófétának. Következésképpen félreértelmezték Ellen White a Rewiew november 22-i számában közzétett hangos kiáltásról szóló kijelentését. Mi jogosítja fel George Knight-ot arra, hogy ilyen kirívó módon legyen becstelen, és átírja az adventista történelmet? Vannak más helyek is, ahol szándékosan tisztességtelen, amikor megpróbálja újraértelmezni adventista örökségünket?
[13] J.N. Loughborough, „Chicago Training School”, Review and Herald, 1892. máj. 17., 317. o.; „Chicago Training School”, Review and Herald, 1892. okt. 18., 656. o.
[14] Anna C. Rice levele Ellen G. White-nak, 1894. márc. 18., Document File 363, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office
[15] Uo. Úgy tűnik, nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy Prescott „elfogadta” Anna Rice-t prófétának az 1893-as konferencia előtt. Bár George Knight úgy tűnik, hogy az 1888-ról szóló néhány korábbi könyvében ezt felismerte, mégis néhány évvel később A User-Friendly Guide to the 1888 Message (1998) című könyvében Prescottot is felveszi a listára: „Ezzel az értelmezéssel ellentétben a tények azt mutatják, hogy Jones és Prescott már az 1893-as összejövetelek megkezdése előtt „be lettek csapva”. [...] Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy sem Jones, sem Prescott már nem voltak megbízható útmutatók a Szentlélekkel kapcsolatban az 1893-as összejöveteleken.” (128. o., kiemelések az eredetiben). „Fontos azonban megjegyezni, hogy Jonesnak és Prescottnak más okuk volt azt hinni, hogy a késői eső az 1893-as Generál Konferencia ülésszaka előtt elkezdődött. Hiszen éppen akkoriban egy második adventista prófétától kaptak bizonyságtételeket, amelyekkel remélték, hogy a Szentlélek kiáradását még az ülésszak vége előtt előidézhetik.” (Uo., 112. o.)
[16] S.N. Haskell levele Ellen G. White-nak, 189[3]. jan. 4., Document Files, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office
[17] A.T. Jones, „7. prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 5., 153. o.
[18] Anna Rice levele A.T. Jonesnak, 1893. febr. 7.; Anna Rice levele Ellen G. White-nak, 1894. márc. 18.; 13. o.; Anna Rice levele Rice testvérnek és testvérnőnek, 1892. aug. 10-ei keltezésű, 1893 februárjában írt, Document File 363, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office
[19] Anna Rice levele A.T. Jonesnak, 1893. febr. 21.; Anna Rice levele Ellen G. White-nak, 1894. márc. 18.; 13. és 23. o., Document File 363, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office
[20] C.M. Reynolds levele L.T. Nicolának, 1894. márc. 22. Jonesról szóló életrajzában George Knight ismét félremagyarázza a tényeket és a konferencia eseményeinek sorrendjét: „A konferencia közepén Jones kapott egy bizonyságtételt Anna Rice-tól, amelyet kétségbeesetten szeretett volna bemutatni a küldöttgyűlésen. O.A. Olsen azonban megtiltotta neki, hogy nyilvánosan olvassa fel. Így Jones csak utalni tudott a hamarosan bekövetkező nagy eseményekre. »Hála az Úrnak – mondta Jones a küldötteknek körülbelül egy héttel az összejövetelek kezdete után – Isten nem sokáig elégszik meg egyetlen prófétával! [...]«” (From 1888 to Apostasy, 98. o., kiemelések az eredetiben). Van azonban egy nagy probléma. Jones nem kapott „bizonyságtételt” Anna Rice-tól, csak február 5-ei prédikációja után - és még Knight hivatkozásaiban sincs bizonyíték arra, hogy Jones beszélt volna O.A. Olsennel február 21-e előtt, miután megkapta Rice második levelét. Arra sincs közvetlen bizonyíték, hogy Jones „kétségbeesetten” be akarta volna mutatni bármelyik levelet a konferenciának. Honnan származhat a tények helytelen bemutatásának kényszere, sőt azok kitalálása?
Úgy tűnik, egyetlen lehetőséget sem akart elmulasztani, hogy Jonest a lehető legsötétebb fényben tüntesse fel, ezért Knight így foglalja össze ezt az esetet: „Az adventisták hálásak lehetnek, hogy Jones nem kapott szabad kezet az 1893-as ülésszakon [azaz nem olvashatta fel Anna Rice levelét], mivel ekkor már nem volt megbízható vezető. Valójában, az ő »késői eső ébredése« különös utakra vezethette volna az adventizmust, és megváltoztathatta volna a Hetftnapi Adventista Egyház jellegét, közelebb hozva azt az akkoriban fellendülő pünkösdista egyházhoz. (Ugyanebben a gondolatmenetben több mint egy mellékes megjegyzést érdemel, hogy Jones utolsó vallási hovatartozása egy nyelveken beszélő csoport volt, a pünkösdista szombatosok. A karizmatikus megnyilvánulások utáni vágyakozását soha nem sikerült leráznia magáról.)” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 127. o.)
E kijelentések után érdekes, hogy Jonesnak a Jóel 2. fejezetéből levont következtetései fényében mit mond maga Knight erről a szövegről – különösen azután, hogy megpróbálta rossz fényben feltüntetni Jonest: „Az egyháznak vigyáznia kell, nehogy ellentétes hibába essen, ha a lelki ajándékok újra megnyilvánulnak benne. Nem lehetetlen például, hogy Isten újra feléleszti a prófétálás valódi ajándékát, hogy megváltoztassa vagy kijavítsa a hagyományt vagy az adminisztratív tekintélyt. Valójában a Jóel 2:28-32 alapján úgy tűnik, hogy a jövőben még a prófétai ajándékra is számíthatunk. Egy ilyen helyzetben Jones és Prescott 1894-es tapasztalatának megértése különösen értékes lesz.” (From 1888 to Apostasy, 115-116. o.) De hogyan hasznosíthatjuk a „Jones és Prescott-tapasztalatot”, ha a történészek borzalmasan félremagyarázzák az Anna Rice-ra vonatkozó tényeket? Knight a 2000-es torontói Generál Konferencia ülésszakán tartott előadásában is hasonló állításokat tett: „Ha én lennék az ördög, rávenném az adventistákat, hogy féljenek a Szentlélektől. Amikor a Szentlélek témájáról gondolkodunk, túl sokan félnek közülünk a pünkösdizmustól. [...] Néhány évvel ezelőtt egy Generál Konferencia ülésszakon tartott előadáson észrevettem, hogy az adventisták nem igazán hisznek a huszonhét tanítási pontban. Különösen azokban, amelyek a lelki ajándékokról szólnak. Mi inkább egy lelki ajándékban hiszünk, mint lelki ajándékokban, és legtöbbünk ezt az ajándékot egyetlen személyre korlátozza, aki már 85 éve a sírban van. Milyen lenne, ha ma, a szószéken, hirtelen megkapnám a nyelveken szólás valódi ajándékát? Lehet, hogy elragadhatna a helyzet. De mi lenne, ha a prófétálás valódi ajándékát kapnám? Valószínűleg egy nagyon nagy bizottságot hívnának össze, amely újabb tíz évig tanulmányozná a helyzetet. Nos, be kell vallanom, hogy még az ilyen dolgokról való beszélgetés is nyugtalanít, mert a Lelket lehetetlen irányítani. Másrészt ott van a Jóel 2. fejezetében szereplő ígéret a lelki ajándékok kiáradásáról az utolsó napokban, ami valószínűleg ketté fogja osztani az egyházat. Mennyit gondolunk valójában a Szentlélekre és a késői eső kiáradására?” („If I Were the Devil”; http://www.adventistreview.org/2000-1546/devil.html). De talán az ördög máris nagyobb zűrzavart keltett sorainkban a saját történelmünk hamis ábrázolása által?
[21] A User-Friendly Guide to the 1888 Message című könyvében George Knight azonban többször is igyekszik megerősíteni azt a gondolatot, hogy ez volt a valóság: „De nem a vasárnapválság és Ellen White hangos kiáltásról szóló kijelentése volt az egyetlen oka annak, hogy az 1893-as ébredés prédikátorai (Jones és Prescott) izgatottak voltak a késői eső miatt. Egy olyan nő bizonyságtételét is megkapták, akit már prófétaként fogadtak el.”
„46. Milyen szerepet játszott az Anna Rice iránti lelkesedés az 1893-as késői esővel kapcsolatos várakozásokban? Anna Rice (néha Anna Phillipsnek is hívták) jelentős szerepet játszott az 1893-as várakozásokban, bár ezt kevesen értették. Befolyása azonban nem volt közvetlen. Inkább A.T. Joneson és W.W. Prescotton keresztül gyakorolta.” (125. o., kiemelések az eredetiben).
Néhány oldallal később Knight hasonló gondolatokkal folytatja: „47. Milyen volt az 1893-as Generál Konferencia ülésszakának légköre? A légkört a közvetlen időszakban bekövetkező második eljövetel várakozása töltötte be. Az összejövetelek során különösen Jones és Prescott voltak túláradók [telve lelkesedéssel, örömmel, élénkséggel]. A vasárnapválság, Ellen White hangos kiáltásról szóló nyilatkozata és egy új próféta kinyilatkoztatása miatt minden bizonnyal a föld történelmének utolsó napjait élték.” (129. o.)
Knight könyve vége felé megismétli ugyanezeket a gondolatokat: „De, mint a 40. és 46. kérdésekben láttuk, Jones benyomása, miszerint Isten akkor árasztja ki a késői esőt, nagyrészt annak a megalapozatlan meggyőződésének volt köszönhető, hogy Anna Rice a második adventista próféta volt. Egy ilyen ajándék aligha támasztja alá azt, amit az utolsó esőről mondott.” (152. o.) Másrészt az 1893-as Generál Konferencia Közlönyének bármely olvasója könnyen el tudja dönteni, hogy Knight kijelentései helyesek-e, vagy pusztán az adventista történelem túlzott átírásai.
[22] Lásd a 15. és 20. lábjegyzetet.
[23] L.T. Nicola levele O.A. Olsennek, 1894. márc. 2.
[24] Ellen G. White, „The Call From Destitute Fields”, The Home Missionary Extra, Week of Prayer Readings, 1893. nov., 36-38. o.
[25] A.T. Jones: „Sabbath, dec. 30., Battle Creek”, Review and Herald, 1894. jan. 2., 11. o.
[26] Editorial note, „What Hath God Wrought?”, Review and Herald, 1894. jan. 9., 32. o.
[27] Editorial note, Review and Herald, 1894. jan. 30., 80. o.; Editorial note, Review and Herald, 1894. febr. 6., 96. o.
[28]* Ellen G. White levele A.T. Jonesnak, 37. sz. levél, 1894. jan. 14., Manuscript Releases, 14. kötet, 200-201. o., utolsó bekezdés kiadatlan, hozzáadott kiemelések. A Jonesnak írt fenti levél mellé Ellen White mellékelte a kaliforniai „testvéreknek és testvérnőknek” írt, 1893. dec. 23-ai levelének másolatát, amelyet azért írt nekik, hogy tisztázza az Anna tanúságtételével kapcsolatos zűrzavart. (4. Letter, 1893, Manuscript Releases, vol. 14., 189-199., o.) Lásd még Glen Baker, „Anna Phillips – Not Another Prophet”, Adventist Review, 1986. febr. 20., 8. o.
[29]* W.M. Adams, „The Spirit of Prophecy Test”, Review and Herald, 1949. júl. 7., 10-11. o. Adams beszámolója, amelyet ötvenöt évvel később írt, szinte minden tekintetben helytálló, amikor összevetjük az összes közvetlen bizonyítékkal, kivéve azt az állítást, hogy február helyett április volt, amikor Jones megkapta Ellen White első levelét. Lásd még Tim Poirier, „Some Key Correspondence to the Reception of Ellen White's Testimonies Regarding Anna Phillips”, Document File 363a, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office.
[30] O.A. Olsen levele Ellen G. White-nak, 1894. márc. 29., in Ellen G. White’s Letters Received File
[31]* W.M. Adams, „The Spirit of Prophecy Test”, Review and Herald, 1949. júl. 7., 10-11. o.; O.A. Olsen levele Ellen G. White-nak, 1894. márc. 29.; F.M. Wilcox levele Dan T. Jonesnak, 1894. febr. 27. Sajnos néha szem elől tévesztik azokat az alkalmakat, amikor Jones azonnal megbánta hibáit, miután Ellen White útmutatását megkapta. A későbbi években Ellen White-tal szembeni ellenszenvét ennek a korábbi tapasztalatnak tulajdonítják. Az Ellen G. White Estate-ben őrzött, 1923-ban William Armstrongnak írt levélben hamisan vázolják A.T. Jones esetét. Bár a levél Jones későbbi éveiből, a magatartásai közül egyeseket pontosabban mutat be, mégis helytelenül ábrázolja az Anna Rice-epizód utóhatásait: „A bizonyíték arra, hogy A.T. Jones eltávolodott a Szentlélektől, Aki addig [1893-ig] vele volt, abban figyelhető meg, hogy Anna Rice-t prófétanőnek fogadta el. Ezt a tabernákulumban tartott nyilvános összejöveteleken tette. Amikor White testvérnő megdorgálta őt emiatt - egy látomás által, amelyet Ausztráliában kapott az Úrtól -, Jones White testvérnő ellen fordult, és eldobta az összes értékes kötetét, amelyet Jézus bizonyságtétele szerint írt. [...] Számomra, Armstrong testvér, nem úgy tűnt, hogy ez Isten Lelkének munkája lett volna.” (Levél William Armstrongnak, 1923. szept. 18., Document File 53, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office)
Az is sajnálatos, hogy a modern időkben, amikor A.T. Jonesról beszélnek, azt csak futólag, kedvezőtlen megjegyzéssel teszik, részben azért, mert néhány adventista történész negatívan ábrázolta őt az elmúlt években. Egy ilyen példa a félremagyarázásra az adventizmus hivatalos szervezetté válásának 150. évfordulóján, a nemrég megtartott ünnepségen hangzott el: „Bill Knott, az Adventist Review és az Adventist World újságok szerkesztője és vezető igazgatója [...] kommentálta Hull életét és egyházi pályafutását - aki mindössze hat évig volt adventista -, és A.T. Jones életét, akinek szerepe több évtizedet ívelt át, és magában foglalt néhány legbefolyásosabbak közé tartozó szerepet az egyházban. Azonban, bár sok energiával és teljesítménnyel rendelkezett »az elméje, amely soha nem tudta észlelni a szürke árnyalatokat, ugyanolyan erőteljesen ellenezte, hogy bármilyen tanácsot fogadjon el bárkitől, akit White-nak hívnak« - magyarázta Knott, utalva arra a sok útmutatásra, amelyet Jones kapott Ellen White-tól, az egyház társalapítójától.” (Mark A. Kellner és Elizabeth Lechleitner, „Adventist Leaders Hear Fresh Perspectives on Adventist Church History”, Adventist World, 2013. jún., 6–7. o.)
De Jonesnak címzett ezen kritikák nem sokat adnak hozzá az adventista egyháztörténet állítólagos „új perspektívájához”, és nem veszik figyelembe azokat az alkalmakat sem, amelyeken azonnal megbánást tanúsított, miután Ellen White-tól útmutatást kapott. Miért van az a tendencia, hogy Jonest ilyen rossz színben tüntessék fel?
[32] L.T. Nicola levele O.A. Olsennek, 1894. márc. 2.
[33] F.M. Wilcox levele D.A. Robinsonnak, 1894. márc. 8., Document File 363a, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office
[34]* S.N. Haskell levele Ellen G. White-nak, 1894. márc. 31., Ellen G. White Received Letters File. Ellen White levele azon a napon érkezett meg, amikor Prescott azt tervezte, hogy felolvassa Rice egyik bizonyságtételét a Walla Walla College hallgatói és a tanárok előtt – de a levél elolvasása után módosította terveit. Lásd még: S.N. Haskell levele Ellen White-hoz, 1894. márc. 9.
[35]* Sajnos úgy tűnik, hogy Jones és Prescott Ellen White-hoz írt levelei ma már nem léteznek. Ennek ellenére utalnak vagy hivatkoznak a levelekre a következő helyeken: Ellen G. White levele W.W. Prescottnak és A.T. Jonesnak, 68. sz. levél, 1894. ápr. 16., Manuscript Releases, vol. 14, 184. o.; Ellen G. White levele A.T. Jonesnak, 38. sz. levél, 1894. ápr. 14., The Kress Collection, 33. o.; A.T. Jones levele Anna Rice-nak, 1894. máj. 24.
Meg kell jegyezni, hogy nem Jones és Prescott voltak az egyetlenek, akik Ellen White-tól kaptak útmutatást. Maga Anna Rice, valamint Mrs. Rice és J.D. Rice testvér bizonyos mértékig elfogadták Ellen White dorgálását: „Anna állítólagos látomásai azonnal megszűntek. Később Anna megbízható bibliamunkássá vált, aki hosszú évekig szolgálta a felekezetet”. (Glen Baker, „Anna Phillips – Not Another Prophet”, Adventist Review, 1986. febr. 20., 10. o.)
Glen Baker így folytatja: „Jones testvér és Anna Phillips könnyen hibáztathatták volna egymást, de nem tették. Ehelyett hosszú évekig barátok maradtak. Miután elfogadta Ellen White feddését, Jones testvér legalább két támogató és vigasztaló levelet írt Annának, hogy megerősítse hitét és biztosítsa barátságáról. Kétségtelen, hogy ez a kedvesség segített neki, hogy átvészelje ezt a nehéz időszakot, és segített neki abban, hogy az egyház sikeres munkásává váljon.” (Uo.)
George Knight is megjegyzi, hogy Jones az epizód után hogyan bánt Anna Rice-szal: „Jones bebizonyította, hogy valóban felelősségteljes és gondoskodó ember volt az egész epizód fő áldozatával - Anna Rice-szal szemben. [...] Jones minden tőle telhetőt megtett, nemcsak mint együttérző ember, hanem mint bátor keresztény is. (1888-tól Apostasy: The Case of A.T. Jones, 111-112. o.) Mindazonáltal Dennis Hokamanak válaszolva, aki 1888 to Apostasy című könyvéről írt kritikát, Knight felfedi valódi szándékát: „[Hokama] nem tudta megérteni a gyanakvásomat, hogy Jones kevésbé udvariasságból vigasztalta meg Anna Rice-t, hanem inkább azért, mert soha nem utasította vissza a nyilvános konfrontációnak egyetlen lehetőségét sem. [...] Jones egész pályafutása során a népszerűtlen ügyeken emelkedett fel.” (George R. Knight, „A Spark in the Dark: A Reply to a Sermonette Masquerading as a Critique, George Knight Answers Hokama”, Adventist Currents, 1988. ápr.; 44.o.)
[36] Ellen G. White levele A.T. Jonesnak, 242. sz. levél, 1906. júl. 3., The Kress Collection, 33. o.
[37] Ellen G. White levele W.W. Prescottnak és A.T. Jonesnak, 68. sz. levél, 1894. ápr. 16., Selected Messages, bk. 2., 94., 95. o.
[38] Ellen G. White levele A.T. Jonesnak, 37. sz. levél, 1894. jan. 14., kiadatlan levélrész
[39] F.M. Wilcox levele N.Z. Townnak, 1894. márc. 8.; S.N. Haskell levele Ellen G. White-nak, 1894. máj. 26., Ellen G. White Received Letters File
[40] S.N. Haskell levele Ellen G. White-nak, 1894. ápr. 20., Ellen G. White Received Letters File
[41] O.A. Tait levele W.C. White-nak, 1895. okt. 7., W.C. White Received Letters File
[42] F.M. Wilcox levele A.T. Jonesnak, 1894. márc. 1.
[43] O.A. Olsen levele W.C. White-nak, 1894. máj. 31., W.C. White Received Letters File
[44] O.A. Olsen levele Ellen G. White-nak, 1894. ápr. 16., Ellen G. White Received Letters File
[45] S.N. Haskell levele Ellen G. White-nak, 1894. ápr. 22., Manuscript and Memories of Minneapolis, 275-276. o.
[46] Ellen G. White levele S.N. Haskellnek, 27. sz. levél, 1894. jún. 1., 1888 Materials, 1240-1242. o.
[47] Uo., 1242., 1245-1248. o.
[48] Uo., 1249-1251, 1254-1255. o.
[49]* George Knight több mint huszonöt éve hangoztatja ezt a vádat, azt állítva, hogy az 1892–1893-as ébredési mozgalom fanatikus túlfűtöttségen alapult, ami annak az eredménye volt, hogy Jones és Prescott rosszul értelmezték Ellen White november 22-ei kijelentését, mivel Anna Rice-t prófétának fogadták el: „Inkább Jones és Prescott, mintsem Ellen White voltak azok, akik az 1893-as lelkesedést eltúlzott méretekbe vitték azzal, hogy Ellen White 1892. novemberi nyilatkozatát a fenevad képének felemeléséről szóló személyes felismerésük fényében értelmezték. [...] Szembesülsz azzal a kegyetlen igazsággal, hogy a mindig túl könnyen lelkesedő Jones 1893-ban nem volt megbízható vezető. Bár üzenete időszerű és Krisztus-központú volt, Anna Rice látomásait is elfogadta, és bemutatta volna az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán, hogy népszerűsítse az ébredést a hangos kiáltásról szóló üzenetében, ha Olsen nem tiltotta volna meg neki ezt. [...] Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a szélsőségesség Jones örökös problémája volt. [...] A Rice-katasztrófa nyomán Ellen White arra szólította fel az adventizmust, hogy többé ne a túlbuzgóságra, hanem a Bibliában található üdvösség evangéliumára összpontosítson.” (From 1888 to Apostasy, 100–101. o., hozzáadott kiemelések)
„Ez a következtetés visszavezet minket Ellen White 1892. novemberi kijelentéséhez, miszerint a hangos kiáltás 1888-ban kezdődött. Mivel ez az idézet az 1893-as összejöveteleken a késői eső lelkesedésének középpontjául szolgált, figyelmes elemzést érdemel. [...] A második szempont [...] a november 22-ei »híres kijelentést« nem Ellen White tette »híressé«, hanem Jones, Prescott és mai követőik a hangos kiáltásról szóló kijelentés értelmezésével kapcsolatban. [...] Az a határozott benyomásunk marad, hogy a „híres kijelentést” az akkori lelkesedés közepette óriási mértékben eltúlozták.” (Angry Saints, 126-127. o., hozzáadott kiemelések)
„Sajnos a túlbuzgó Jones nem értette ezt a kijelentést, összekeverte a hangos kiáltást (az üzenetet) a késői esővel (az üzenet közvetítésének erejével), és egy eszkatológiai izgalmat keltett a Generál Konferencia 1893-as ülésszakán. Jones izgatottságának részben az volt az oka, hogy Anna Rice-t már elfogadta második adventista prófétaként, következésképpen elfogadta a munkáját is a Szentlélek kiáradásának jeleként. Sajnos hamis prófétának bizonyult, de ez csak akkor derült ki, amikor Jones és Prescott 1893-ban és 1894-ben felkavarták az adventizmust a témával kapcsolatban. Jones a rá jellemző lelkesedésében nemcsak a Anna Rice-szal kapcsolatos problémákat nem tudta felismerni, hanem a hangos kiáltás és a késői eső közötti nem is olyan finom különbséget sem.” (A Search for Identity, 109. o.)
„Azzal az értelmezéssel ellentétben [hogy az 1893-as év jelezte a mennyei ajándék - a késői eső - visszavonását], a tények azt mutatják, hogy Jones és Prescott már az 1893-as összejövetelek kezdete előtt »be lettek csapva«. [...] Ismét hangsúlyoznunk kell, hogy az 1893-as összejövetelek idején sem Jones, sem Prescott nem voltak teljesen megbízható vezetők a Szentlélekkel kapcsolatos kérdésekben. Bár nem ismerjük a második eljövetel késedelmének minden okát, amennyire meg tudjuk állapítani, A.T. Jones 1893-as késői esőre vonatkozó értelmezésének elutasítása nem szerepelt közöttük.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 128. o., kiemelések az eredetiben)
[50] Lásd például Gilbert M. Valentine: „William Warren Prescott: Seventh-day Adventist Educator” egyetemi disszertációját, 148. o.
[51] J.H. Kellogg levele W.C. White-nak, 1893. júl. 17., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 264-265. o.
[52] Ellen G. White levele J.H. Kelloggnak és feleségének, 86a. sz. levél, 1893. jan., 1888 Materials, 1147. o.
[53]* J.H. Kellogg levele W.C. White-nak, 1893. júl. 17., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 264-265,267. o. Isten megáldotta Dr. Kelloggot az orvosi missziómunka gyakorlati tudásával, amelyet az egyháznak támogatnia és fenntartania kellett. Az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán nyolc előadást tartott az orvosi missziómunkáról. De talán a konferencia előtti, Jonesszal, Waggonerrel és Prescottal való szembenállása vezette arra, hogy a hangos kiáltással kapcsolatban ellentétes nézeteket hangoztasson, különösen az ötödik és a hatodik előadás során, melynek címe: „Különleges világosság a missziómunkáról” volt. Kellogg akkor hitetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a hangos kiáltás megkezdődött - ahogyan azt Ellen White az előző év novemberében olyan egyértelműen kijelentette -, mert az egyház nem foglalkozott elsődlegesen az orvosi missziós munkával, ahogyan azt ő bemutatta. (The Medical Missionary Extra, 1. szám, 1893. márc., 19-34. o.)
Ahogy Dr. Fred Bischoff rámutatott, „az evangélium üzenete az, ami megtéréshez vezet, még mielőtt a törvénnyel összhangban élnénk”. Így amikor Kelloggnak az 1893-as konferencián történt hangos kiáltásra vonatkozó utalásait elemezzük, „az események sorrendjét illetően zavart tapasztalunk”. Úgy tűnik, hogy J.H. Kellogg „nem értékelte megfelelően az evangélium témáját”. Bár „Kellogg helyesen látta a hiányosságokat a jó cselekedetek és a törvények megtartásában, nem sikerült meglátnia azt, hogy ezeknek a hiányosságoknak az oka épp az evangélium üzeneteibe vetett hitetlenség volt.” Következésképpen az, hogy „Kellogg nem ismerte el a hangos kiáltás kezdetét, nyilvánvalóvá tette, hogy nem hisz abban a kijelentésben, amelyet Ellen White az előző ősszel tett, miszerint a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Krisztus igazságának kinyilatkoztatásával.” (1888 Materials, 1073. o.) „Sajnos Kellog »nem értette annak jelentőségét, ami már elkezdődött«, és amiért nem értette, hogy »elengedhetetlenül szükséges ismernünk« az üdvösség alapját, valójában aláásta egész jótékony munkáját.” Dr. Bischoff így következtetett: „Szemtől szembe kell állnunk azzal az erővel, amely a hangos kiáltás kezdetén volt jelen, és fel kell ismernünk, hogy a hit általi válaszadás elmulasztása valójában a laodiceai állapotot állandósítja. Mert a hangos kiáltás kezdete magában foglalta a laodiceai üzenet hirdetését is.” („Reflections on Kellogg's View of the Loud Cry in His 1893 Talks”, 2013; http://www.fredbischoff.com/wp-content/uploads/2013/08/Kellogg-Loud-Cry.pdf, 1, 7, 6, 2, 6, kiemelések az eredetiben)
Így Kellogg ellenállása - a hangos kiáltás üzenetével és az azt hirdető hírnökökkel szemben - akadályozta a rábízott különleges munkát. Az, hogy késlekedett elfogadni Ellen White dorgálását ebben a kérdésben, végül bukásához vezetett. Ezt a témát sokkal részletesebben fogjuk megvizsgálni A késői eső visszatérése sorozatban. Addig is elég annyit mondanunk, hogy napjainkban, amikor az egészségügyi missziómunka terjesztésének nagy feladatát vállaljuk, amelyre Kellogg hangsúlyt fektetett, nem szabad úgy kezdenünk, ahogy ő tette 1893-ban – nem szabad megpróbálnunk szabotálni az 1888-as hangos kiáltás kezdetét.
[54] Ellen G. White, „Address to the Church”, Review and Herald, 1893. ápr. 11.
[55] Ellen G. White: „Address to the Church, (concluded)”, Review and Herald, 1893. ápr. 18.
[56]* Ellen G. White levele W.W. Prescottnak, 47. sz. levél, 1893. okt. 25., Manuscript Release, vol. 10., 346. o, hozzáadott kiemelések. Itt Ellen White a Jelenések 18:1 versére utal, ahol a hangos kiáltásról beszél a késői eső irányítása alatt.
[57] Ellen G. White levele W.W. Prescottnak, 46. sz. levél, 1893. szept. 5. és 47. sz. levél, 1893. okt. 25., Selected Messages, vol 1., 132-133. o., és a „A Sheaf of Correspondence Between E.G. White in Australia and W. W. Prescott Regarding School Matters at Battle Creek, Particularly Sports and Amusements”, Ellen G. White Estate Shelf Documents, No. 249a, 3-7., itt: <http://drc.whiteestate.org/files/130.pdf>, 2011. nov. 25.
A versenysport keresztény tapasztalatra gyakorolt hatásairól szóló újabb szempontokat lásd a „Competitive Christianity: Wes Peppers Story” című részben, amelyet a Little Light Studios készített: <http://vimeo.com/ondemand/competitivechristianity/77252608>. Lásd még Tim Ponder: „How Much Do the Games Cost?”, Adventist Review, 2014. jan. 24.
[58] Ellen G. White levele U. Smith-nek, 58. sz. levél, 1893. nov. 30., 1888 Materials, 1210-1213. o.
[59] Ellen G. White: „Was the Blessing Cherished?”, Review and Herald, 1894. febr. 6.
[60] Uo.
[61] Ellen G. White, „Peril of Resisting the Holy Spirit”, Review and Herald, 1894. febr. 13.
[62] A.T. Jones, „Sabbath, Dec. 30, in Battle Creek”, Review and Herald, 1894. jan. 2., 11. o.; Editorial note: „What Hath God Wrought”, Review and Herald, 1894. jan 9., 32. o.
[63] F.M. Wilcox levele O.A. Olsennek, 1894. márc 7., Document File 363a, Ellen. G. White Estate
[64] L.T. Nicola levele O.A. Olsennek, 1894. márc. 2.
[65] O.A. Olsen levele Ellen G. White-nak, 1894. márc. 29., Ellen G. White Received Letters File
[66] Ellen G. White: „Was the Blessing Cherished?”, Review and Herald, 1894. febr. 6.
[67] Ellen G. White to Brothers and Sisters, 6a. Letter, 1894. márc. 16., The Paulson Collection, 130. o. Az Ellen G. White Writings Comprehensive Research Edition CD-je ezt a levelet márc. 15-ei dátummal listázza.
[68] Ellen White levele A.T. Jonesnak, 39. sz. levél 1894. jún. 7., Manuscript Releases, 6. kötet, 199-200. o.
[69] Ellen G. White levele S.N. Haskellnek, 27. sz. levél, 1894. jún 1., 1888 Materials, 1254-1255. o.
[70] Ellen G. White levele I.H. Evans & Battle Creeknek, 23c. Letter, 1894. júl. 20., „Special Testimonies – Relating to Various Matters in Battle Creek”, Ellen G. White Pamphlet no. 84, 1-5. o. Ellen White kerékpárral kapcsolatos útmutatásait néha félreértelmezték. Abban az időben, amikor ezt a levelet írta, a kerékpárok akár 150 dollárba is kerültek, ami akkoriban nagy összeg volt. Ennek ellenére sok adventista vásárolt kerékpárt, mert „a divat hamarosan végigsöpört Battle Creeken. A kerékpárosok versenyeket, karneválokat és felvonulásokat szerveztek. Egy 1894-es májusi estén mintegy 250 kerékpáros vonult fel a főiskola kampuszától a városon és a külvároson keresztül, kerekeiket japán zászlókkal és lámpásokkal díszítették.” (Emmett K. Vande Vere, The Wisdom Seekers, 64. o.) És mindezt úgy, hogy Jézus bizonyságtételén keresztül folyamatosan hangzottak az önmegtagadó adakozásról szóló felhívások, hogy támogassák a nehézségekkel küzdő világszéles missziómunkát. Ebben az összefüggésben írta Ellen White levelét Battle Creeknek az Anna Rice-epizód után, amely hamis vádakkal illette a Szentlélek valódi megnyilvánulásait, amelyek önfeláldozó adakozást eredményeztek.