Sátáni stratégiák a késői eső és a hangos kiáltás ellen
A Generál Konferencián történt ébredés eredményének megsokasodása
A Generál Konferencia ülésszakát számos éves tábori összejövetel és konferencia követte az Egyesült Államokban és más országokban. O.A. Olsen nagyon jól tudta, hogy az 1893-as konferencia „az Úr jelenlétében való felüdülés ideje volt. Isten Lelke leszállt a lelkészekre és a népre.” Azt is tudta, hogy „az áldások nemcsak a küldöttekre és a konferencián egybegyűltekre korlátozódtak, hanem ugyanakkor kiterjedtek sok más helyre is”. Olsen arról számolt be, hogy addigra „a népünk többsége hallott a Generál Konferencia összejöveteleinek jellegéről, és joggal számítottak arra, hogy azon áldások egy része kiárad majd a saját [tábori összejöveteleikre és] konferenciáikra is”. A tábori idény végére Olsen kijelenthette, hogy „Istennek hála ez így is történt”.[1]
A következő hónapok során az ilyen beszámolók a tábori összejövetelekről és konferenciákról az egyházi folyóiratokon keresztül váltak ismertté. W.W. Stebbins így számolt be a kansasi összejövetelekről: „Az Úr csodálatos áldását adta ránk, egyesítve szívünket a szeretet és a béke kötelékében, eloszlatva a tévedéseket és a megosztottságot Lelke erejének jelenléte által.” Azt is elmondta, hogy „egyesek először találták meg a békét, és mi tanúskodhatunk a késői eső hullásáról”.[2]
Amikor elhagyta Battle Creeket, D.T. Shireman jobban tudta értékelni az Isten által teremtett természet szépségét. Amikor hazaérkezett Észak-Karolinába, testvéreinek arca „ragyogott az Úr áldásától”. Ez arra késztette Shiremant, hogy kijelentse: „megkapták a késői esőt”.[3]
Miután meglátogatta Iowát, Nebraskát, Dakotát és Minnesotát, L. Johnson kijelentette, hogy egyes tagok „örülnek az Úrban, és részesülnek a késői esőben”.[4] N.P. Nelson, Dél-Dakotából, így emlékezett vissza: „A legutóbbi tábori összejövetelünk óta esett még néhány csepp a késői esőből, sőt, erősebben is esett.” De, kérdezte ő, „nem számíthatunk-e bizalommal sokkal nagyobb áldásra az 1893-as éves ünnepségünkön?”[5]
Az ezt követő sötétség
Az ilyen jelentések örömmel kellene, hogy eltöltsenek bennünket, amikor történelmünket elemezzük, ha itt véget érne a történet. Minden bizonnyal tanulhatunk az elnyert győzelmekből; de Krisztus nem jött volna el már korábban, ha a késői eső elkezdődött, és ha nem akadályozták volna meg? Így történt, hogy Sátán, féltve saját létét és folytatva körmönfont lázadását, számos stratégiát dolgozott ki 1893-ban az egyház ellen, hogy semmissé tegye a késői eső kezdetének és az azt követő hangos kiáltásnak a hatásait:
Röviden áttekintjük e stratégiák mindegyikét. Ebben a fejezetben az első két sátáni stratégiát fogjuk megvizsgálni – a másik kettőt pedig a következő fejezetben.
1892 nyár folyamán A.W. Stanton, a Montana Tract Society titkára felháborodott néhány adventista munkás bizonyos helytelen cselekedetein. Ez az ellenszenv hamarosan az egyház nyílt kritikájává nőtte ki magát, olyannyira, hogy azt kezdte hirdetni, hogy az adventista egyház „Babilon” részévé vált. 1893 elején Stanton kiadott egy 64 oldalas röpiratot „A hangos kiáltás!” címmel, amely az adventista egyház lelki csődjét kívánta bemutatni, és a „kijövetelre” való felhívást hirdette. Röpirata nagyrészt tévesen alkalmazott Ellen White-bizonyságtételekből állt. Úgy tűnt, hogy Ellen White néhány pozitív megjegyzését, amelyet valójában a minneapolisi üzenetről és hírnökeiről írt, Stanton saját magára vonatkoztatta. Széles körben terjesztette röpiratát. Néhány támogatója gondoskodott arról, hogy az 1893-as Generál Konferenciára érkező összes küldött is kapjon egy-egy példányt.
Másrészt W.F. Caldwell egy aktív laikus tag volt, aki nemrég tért meg az adventista egyházba. Egy hét intenzív bibliatanulmányozás után Caldwell meggyőződött arról, hogy az egyház „halálos álomba” merült, és nem a rendelkezésére álló világosság szerint él. Az 1893-as konferencián Caldwell megkapta Stanton „A hangos kiáltás!” című röpiratának egy példányát, amely megerősíteni látszott következtetéseit. Hamarosan találkozott Stantonnal, és mindketten biztosították egymást arról, hogy jó úton járnak. Ennek eredményeként Caldwell Stanton kérésére és költségére azonnal Ausztráliába utazott, hogy hirdesse a „hangos kiáltásról” szóló üzenetüket.[6]
Ellen White nem késlekedett, hogy választ adjon az új mozgalomnak, rámutatva ezen emberek állításainak teljes hamisságára, különösen az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán történt Isten Lelkének kiáradása fényében. Ellen White feddő bizonyságtételeinek helytelen használata - amelyet eredetileg azért írt, hogy embereket megtérésre és reformra hívjon, nem pedig azért, hogy az egyházból való kilépésre szólítson fel - csak néhány embert gyűjtött össze Stanton és Caldwell zászlaja alatt. Sokkal nagyobb kárt okoztak azonban azáltal, hogy Ellen White tanácsait a végletekig kiforgatták, és ezzel hatástalanították azok valódi célját. Egy Stantonnak, Caldwellnek és barátaiknak küldött levelében Ellen White néhány kérdést tett fel nekik, hogy megvizsgálja szívüket. Ezek a kérdések rávilágítottak arra is, hogy mi történt valójában az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán:
„Úgy tudom, hogy mindketten ott voltak az 1893-as Generál Konferencián. [...] Vajon nem tudták ott felismerni Isten Lelkének kinyilatkoztatásait? Nem látták, hogy Isten megnyitotta a menny ablakát, és kiárasztotta az áldást? Miért nem látták? Bizonyságtételek hangzottak el az egyház helyreigazítására és tanácsolására. Sokan pedig gyakorlatilag a laodiceai gyülekezetre alkalmazták az üzenetet, és megtört lélekkel megbánták bűneiket. Ők meghallották Jézust, a mennyei Kereskedő hangját. [...]
Ezeknek a testvéreknek, akik azt állították, hogy rendelkeznek ezzel a csodálatos világossággal, ugyanazt a bűnbánat és vallomás munkáját kellett volna elvégezniük, kitisztítva szívük ajtaja elől a szemetet, és megnyitva szívük ajtaját, hogy örömmel befogadják a mennyei Vendéget. Ha a világosságba beálltak volna, a legdrágább áldást kapták volna a mennytől. Akkor látták volna, hogy az Úr, az Ő kegyelme által valóban megmutatta magát népének, és hogy az igazság Napja felkelt felettük. Ez volt a mennyei Kereskedő által javasolt ajánlat beteljesedése. Mindazok, akik érezték szegénységüket, követték Krisztus tanácsát, melyet a laodiceai gyülekezetnek adott, és aranyat (hitet és szeretetet), fehér ruhát (Krisztus igazságát) és szemgyógyító írt (igazi lelki megkülönböztető képességet) vásároltak.
Miért nem tették ugyanezt ezek a testvérek is, miért nem helyezték magukat a világosságba? Szegények voltak, és ezt nem tudták. Nem Krisztusért fáradoztak, nem alázkodtak meg, nem engedelmeskedtek a Szentlélek által, és annyira elvakultak voltak, hogy nem látták az Isten trónjáról az Ő népére áradó hatalmas fénysugarakat.
Ó, miért nem nyitották ki szívük ajtaját Jézusnak? Miért nem távolították el onnan mindazt, ami megakadályozza, hogy az igazság Napjának fényes sugarai beragyogják a világot? Miközben Isten áldása mindenhová behatolt, miközben jelenléte megszentelte a lelkeket, és Neki szentelte őket, miért nem helyezték lelküket a világosságba? [...] Hogyan jöhettek el arról az összejövetelről, ahol Isten hatalma ilyen nyilvánvaló módon megnyilatkozott, és azt hirdessék, hogy a hangos kiáltás arról szól, hogy a parancsolatokat megtartó nép Babilon?”[7]
A következő nyár folyamán Ellen White folytatta a cikkek írását, amelyekben igyekezett szembeszállni Stanton és Caldwell munkájával és hamis „hangos kiáltásukkal”. Bizonyságot tett arról, hogy Sátánnak ez a munkája „éppen akkor hangzik el, amikor Isten mondja népének: »Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.«”[8] Ellen White azt is tudta, hogy írásainak ilyen téves alkalmazása „bizalmatlanságot eredményezne a bizonyságtételekkel szemben, és amennyire csak lehetséges, ők semmissé tennék munkájának hatását”, amelyet évek óta végzett. Ugyanis – mondta Ellen White – „amikor kiderül, hogy ezen emberek üzenete téves, akkor a téves üzenetükhöz társított bizonyságtételeimet ugyanabban az elítélésben fogják részesíteni, és a világiak [...] bizonyítékként fogják használni ezeket a dolgokat, hogy az én munkám nem Istentől vagy az igazságból való, hanem hamis.”[9]
Az erőteljes bűnbánatra való felhívások, amelyeket Ellen White a minneapolisi üzenet elleni lázadás miatt küldött, erejüket veszítették, mert a bizonyságtételeket tévesen használták azok, akik az egyházat Babilonnak nevezték.[10]* Tehát, Ellen White elgondolkodtató kérdéseket tett fel a Review cikkeiben:
„Miért nem voltak jelen ezek az ügyért lelkesedő emberek a Battle Creekben tartott [1893-as] Generál Konferencián, mint ahogy a hívők jelen voltak Jeruzsálemben a Szentlélek kiáradásakor? A szolgálat szívében az emberek megnyitották a világosság kincstárait, de miközben az Úr kiárasztotta Lelkét a népre, vajon elfogadták-e a mennyei kenetet? Miközben Isten Lelkének mélyen megindító ereje megnyilvánult a nép között, lelkek tértek meg, és megkeményedett szívek törtek össze, voltak olyanok is, akik hallgattak Sátán sugallataira, akiket az alulról jövő buzgalom ösztönzött arra, hogy fennhangon azt hirdessék, hogy éppen azok, akik elfogadják a Szentlelket, akik megkapják a késői esőt és azt a dicsőséget, amelynek meg kell világítania az egész földet, azok Babilon. Vajon az Úr bízta ezt az üzenetet ezekre a hírnökökre? Nem; mert nem az igazság üzenete volt.”[11]
„Féljetek azoktól, akik felállnak azt állítva, hogy üzenetük van Istentől, de ahelyett, hogy tusakodnának a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, ők harci állásba állnak, és hadifegyvereiket a küzdő egyház ellen fordítják. Ezek nem viselik az isteni jelvényeket. Isten nem adott nekik ilyen megterhelő munkát. Ők rombolni akarják azt, amit Isten a laodiceai üzenet által helyre akar állítani. Isten csak olyan sebeket ejt, melyeket meggyógyít, nem olyan sebeket, amelyek pusztuláshoz vezetnek. [...]
Milyen örömet szerzett a szívemnek az 1893-as Generál Konferencia ülésszakáról szóló jelentés, hogy sok szív meglágyult és engedelmeskedett, hogy sokan alázatosan vallomást tettek, és eltakarították szívük ajtaja elől a szemetet, amely megakadályozta a Megváltó belépését. Milyen boldog voltam megtudni azt, hogy sokan állandó vendégként fogadták Jézust. Hogyan lehetséges, hogy ezeket a röpiratokat [»A hangos kiáltás!«] - amelyek a Hetftnapi Adventista Egyházat Babilonként ítélték el - az egész világon terjesztették, éppen akkor, amikor az egyház Isten Lelkének kiáradását kapta? Hogyan lehetséges, hogy az emberek ennyire megtéveszthetők, hogy azt képzelik, a hangos kiáltás abban áll, hogy Isten népét ki kell hívni egy olyan egyházból, amely a megújulás időszakát éli? Ó, bárcsak ezek a megtévesztett lelkek a világosságra jönnének, hogy áldásban és felülről jövő erőben részesüljenek!”[12]
Bár a hamis „hangos kiáltás” negatívan hatott az egyházra, egy még nagyobb negatív hatást okozott a helyzet romlása a Battle Creek-i szolgálat központjában. Ellen White szemében egy dolog biztos volt - Isten valóban bőséges mértékben árasztotta ki Lelkét az adventista intézményekre, iskolákra, tábori összejövetelekre és az 1893-as Generál Konferenciára. Felmerült azonban a kérdés: hogyan reagáltak az emberek erre a kiáradásra, és mi lesz a hosszú távú eredménye?
W.W. Prescott 1893 júliusában arról számolt be, hogy „az 1892-es ébredés után [a Battle Creek-i főiskolán] egy negatív reakció volt tapasztalható. A tanárok némelyike között az egység és a lojalitás egyfajta hiánya a diákokra is átterjedt.”[13] Valójában közvetlenül az órák végén és a főiskola nyári bezárása előtt Prescottot idézték, aki azt mondta, hogy „a helyzet a diákok között és a főiskola egészében vallási szempontból nézve rosszabb, mint valaha”. Sőt, az egyik tanár kijelentette, hogy „minden egyes diák, aki a tél folyamán a főiskolán töltött különleges időszak alatt bármilyen fejlődést ért el, visszaesett, és rosszabb állapotba került, mint korábban.”[14]
Bár e visszaesés okáról különböző vélemények voltak, Isten megmutatta Ellen White-nak a probléma valódi okát. 1893-ban „Isten kegyelme és irgalma” „bőségesen kiáradt” a Battle Creek-iekre „a kegyelem esője által felülről küldött felüdülésben” - ahogyan ő fogalmazott. Ám miközben a „Szentlélek megmozgatta a fiatalokat, hogy részesülhessenek a bőséges áldásban és a világosságból a még nagyobb világosság felé haladhassanak, aközben a Battle Creek-i tanítók szinte mindegyike elvesztette tiszta lelki ítélőképességét, mert nem őrizték meg a győzelmet elszánt éberséggel”. Ellen White fájlalta, hogy „milyen könnyen eltávolítják a Szentlelket, megszomorítva Őt azáltal, hogy ellenállnak nemesítő, megszentelő és szent befolyásának. Ó, milyen rosszul bántak a kapott ajándékkal!”[15]
A következő nyár folyamán Ellen White attól tartott, hogy a Szentléleknek a konferencián nemrégiben történt kiáradása, valamint az ébredési és reform mozgalmak megtorpannak, mert az emberek visszacsúsznak világi állapotukba, és nincs érdeklődésük a világmissziós munka iránt. Különös aggodalmát a munka középpontjában álló Battle Creek miatt érezte. Az Amerikában élő testvéreknek írt levelében hosszasan kifejezte ezt az aggodalmát:
„Ha férfiak és nők nagy világosságot kaptak, mit csinálnak most? Mit tesznek azért, hogy figyelmeztessék azokat a férfiakat és nőket, akik nem értik, hogy az Úr hamarosan eljön? [...] Ki hagyja el meghitt otthonát, és szakad el a szeretteihez fűződő kötelékektől, hogy az igazság drága világosságát elvigye távoli tájakra? [...] Megnyitotta-e az Úr számotokra a menny ablakát, kiárasztotta-e áldását rátok a legutóbbi konferencián? Hogyan használtátok fel Isten ajándékát? Ő adta a mozgatóerőt, amelyet a szívetekbe helyezett, hogy így, türelemmel, reménységgel és fáradhatatlan éberséggel magasztalni tudjátok a megfeszítettet Jézus Krisztust, hogy elvihessétek a figyelmeztetést, miszerint Krisztus eljön másodszor hatalommal és nagy dicsőséggel, felszólítva az embereket, hogy bánják meg bűneiket. Ha a Battle Creek-i testvérek most nem indulnak a misszióterületekre, akkor halálos álomba merülnek. Hogyan munkálkodott a Szentlélek szívetekben?”[16]
A nyár folyamán publikált cikkeiben Ellen White továbbra is ugyanezt az aggodalmát fejezte ki. Vajon Isten maradék népe kihasználja-e a neki adatott nagy világosságot, vagy aludni fog, miközben elítéli a körülötte lévő más, nem adventista gyülekezeteket?
„Az Úr várja, hogy megkönyörüljön népén, hogy nagyobb ismeretet adjon neki Atyai jelleméről, jóságáról, irgalmáról és szeretetéről. Várja, hogy megmutassa nekik az Ő dicsőségét; és ha továbbra is igyekeznek megismerni az Urat, tudni fogják, hogy az Ő terve készen áll. [...]
Sokan nagyon bűnösnek tekintették a más egyházakhoz tartozókat, holott az Úr nem tekinti őket annak. Azok, kik így tekintenek más egyházak tagjaira, meg kell alázkodniuk Isten hatalmas keze alatt. Akiket így elítélnek, azok talán csak kevés világossággal rendelkeztek, kevés lehetőségük és kiváltságuk volt. Ha olyan világosságban részesültek volna, mint egyházunk sok tagja, akkor talán gyorsabban fejlődtek volna, és jobb követei lettek volna hitüknek a világban. Krisztus azt mondja azokról, akik dicsekftnek világosságukkal, de nem járnak benne: »De mondom nektek: Tirusnak és Sidonnak könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem nektek. Te is Kapernaum, (hetftnapi adventisták, akiknek sok világosságuk volt) aki az égig felmagasztaltattál, (a kiváltságok tekintetében) a pokolig fogsz megaláztatni; mert ha Szodomában történnek vala azok a csodák, amelyek te benned lőnek, mind e mai napig megmaradt volna. De mondom nektek, hogy Szodoma földének könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem neked.« (Mt 11:22-24)”[17]
A cikk folytatásában Ellen White azokról az adventista intézményekről írt, amelyeket Isten azért hozott létre, hogy a világosságot megosszák a világgal, de amelyek figyelmen kívül hagyták az intéseket és tanácsokat, hogy ne világi módon legyenek vezetve. Ezután hosszasan idézett Jeremiás könyvéből, többek között a 3. fejezet 3-4 verséből: „Noha megvonattak a korai záporok, és késői eső sem volt. [...] Nemde mostantól így kiáltasz nekem: »Atyám! Ifjúságomnak te vagy vezére.«”[18]
Egy hasonló cikkben, amely a Signs-ban jelent meg, Ellen White ismét idézte Krisztus Kapernaumhoz intézett szavait, és ezekkel a gondolatokkal zárta: „Napjaink gonoszságának legszörnyűbb jellemzője az erő nélküli kegyesség látszata. Azok, akik azt állítják, hogy nagy világossággal rendelkeznek, a gondatlanok és közömbösek között találtatnak, és Krisztus ügyére azok házában mértek csapást, akik állítják, hogy szeretik Őt. Az üdvözülni vágyók ébredjenek fel a bágyadtságból, és fújják meg a trombitát; mert mindennek a vége elközelgett.”[19] 1893-ban Krisztust ismét megsebezték azok házában, akik szerették Őt.
Versenysportok
A történet folytatódik. 1867-ben, nem sokkal az amerikai polgárháború után a Princeton College volt az első, amely lefektette a későbbi amerikai futball szabályait. Ahogy a sportprogram fejlődött a világ iskoláiban, úgy kezdett bekúszni az adventista főiskolákba is, különösen Battle Creekbe, 1893 nyarán. Amikor például a Battle Creek-i főiskola futballcsapata döntetlenre végzett a helyi középiskola csapatával egy mérkőzésen, mert a játékvezető az utolsó pillanatban büntetőt ítélt az utóbbiak javára, lassan felébredt a világi versenyszellem. A főiskolai csapat és adventista szurkolói nem akarták, hogy döntetlennel végződjön a mérkőzés, ezért hevesen tiltakoztak a döntés ellen, ám eredménytelenül. Tervbe vették a visszavágót és a diákok visszatértek a kollégiumba. Elmondták a játékvezető igazságtalan döntését azoknak, akik nem tudtak részt venni a mérkőzésen.
A helyi újságok írtak a mérkőzésről, különös tekintettel a végén történt heves nézeteltérésre. Az újságok beszámoltak a Battle Creek-i főiskola amerikai és brit diákjai közötti különleges futballversenyről is. Amikor ezt a mérkőzést játszották, sok adventista és a Battle Creek-i közösség tagjai is megnézték. Miután a britek megnyerték a mérkőzést, az újság „Nagy nemzetközi futballmérkőzés” címszó alatt harsogta az eredményt. Az egyik brit diák az újság egy példányát haza küldte ausztráliai szüleinek, amelyben leírta a mérkőzést, valamint beszámolt az egyetemen rendezett bokszmérkőzésekről. A szülők, akik nagy költségek árán küldték gyermeküket erre a „szent” főiskolára, enyhén szólva elkeseredtek, és megmutatták Ellen White-nak az újságcikkeket.[20]
Nem sokkal később Ellen White ihletést kapott, hogy számos levélben és kéziratban reagáljon az ilyen eseményekre. Isten Lelkének késztetését érezte, hogy figyelmeztetéseket írjon arról, hová vezetnek ezek a tevékenységek. Prescottnak, valamint a Battle Creek-i tanároknak és diákoknak írt leveleiben ennek az aggodalmának adott hangot, különösen a Szentléleknek az előző évben történt, legutóbbi megnyilvánulásainak fényében:
„Megnyitotta-e nektek az Úr a menny ablakait, és kiárasztotta-e áldását? Ó, akkor éppen itt volt az ideje, hogy a tanárokat és a diákokat arra neveljük, hogyan tartsák meg Isten értékes kegyelmét, harmóniában munkálkodva a megnövekedett világossággal, és elküldve másoknak is annak értékes sugarait. Megadatott a mennyei világosság? És milyen célból adatott? Hogy az igazság gyakorlati tettekben tündököljön. [...] Vajon a lejátszott mérkőzések, a díjak és a bokszkesztyűk nemde Sátán vezetése alatt végzett nevelési és képzési eszközök voltak, amelyek a sajátjához hasonló jellemek formálódásához vezettek? Milyen lenne, ha láthatnák Jézust, a kálvária emberét, amint szomorúan tekint rájuk, ahogyan megmutatta magát nekem. [...] Minden bizonnyal rossz mintát használnak, ami ellensúlyozza az isteni erő jóságosan adományozott munkáját. [...]
A kor, amelyben élünk, már túlságosan tele van a közelgő konfliktusok jeleivel ahhoz, hogy a fiatalokat szórakozással és játékkal neveljük. Szomorúsággal telik meg a szívem, amikor olyan leveleket olvasok, amelyek ezekről a sportokról szólnak, és amelyekben a szerzők ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket használnak, mint: »Ó, milyen jól szórakoztunk!«[21]
Mózes felment a hegyre, hogy útmutatást kapjon az Úrtól, és az egész gyülekezetnek alázatos magatartást kellett volna tanúsítania Isten előtt. De ahelyett, hogy ezt tették volna, ettek, ittak és felkeltek játszani. Vajon a Battle Creek-i tapasztalat hasonló volt? [...] Sátán és angyalai így készítik csapdáikat a lelketekért. Sátán bizonyos módon dolgozik a tanárokon és a diákokon, hogy rávegye őket, olyan sportokban és szórakozásokban vegyenek részt, amelyek magukkal ragadják mindannyiójukat, ám természetük megerősíti az alantas erőket, és olyan étvágyat és szenvedélyeket ébreszt, amelyek átveszik az irányítást, és minden kétséget kizáróan ellensúlyozzák Isten Szentlelkének az emberi szívre gyakorolt cselekvéseit és munkáját.
Mit üzen nektek a Szentlélek? Milyen volt az Ő hatalma és befolyása a szívetekre az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán és a más államokban tartott konferenciákon? Fordítottatok-e különös figyelmet magatokra? Érezték-e az iskola tanárai, hogy ezt kell tenniük? [...] A szórakozások mindennél jobban meghiúsítják a Szentlélek munkáját, és ez megszomorítja az Urat.”[22]
„Isten Lelkének Battle Creekben történt kiáradása után [1892 végén és 1893 elején] a főiskolán bebizonyosodott, hogy egy nagy lelki világosság időszaka ugyanolyan mértékben a lelki sötétség időszaka is. Sátán és a sátáni ügynökökből álló légiók jelen vannak. Hatalmukkal minden lélekre nyomást gyakorolnak, hogy hatástalanítsák a kegyelem záporainak hatását, amelyek a mennyből hullottak, hogy felfrissítsék és felébresszék a szunnyadó energiát, arra késztetve az embereket, hogy határozottan cselekedjenek, hogy másokkal is megosszák azt, amit Isten megosztott velük. Ha minden lélek, akik sokan voltak és akkor megvilágosodva, azonnal elkezdtek volna dolgozni, hogy megosszák másokkal azt, amivel Isten éppen erre a célra ajándékozta meg őket, akkor még több világosságot és még több erőt kaptak volna.”[23]
1893 októberében Ellen White ismét levelet írt W.W. Prescottnak, sajnálatát fejezve ki a helyzet miatt, mondván, hogy „szomorúan látta, Battle Creekben, a Generál Konferencia utolsó ülésszakán [1893] adott drága világosságot nem értékelték eléggé ahhoz, hogy minden lámpást égve tartsanak, ahogy a kegyelem olajával megtöltötték azokat”. „Az ellenségnek megengedték, hogy belépjen és uralkodjon az elméken [...], hogy hátat fordítsanak Isten Lelke drága fényének és mélységes befolyásának”. Tekintettel a vasárnaptörvény-válságra és „e föld történelmének oly közeli lezárására, mindenkinél látszódnia kellett volna az adott világosságnak megfelelő cselekedet”. Ellen White ehelyett arról számolt be, hogy „a fiatalok körében a futballmeccsek és más ehhez hasonló önző élvezetek iránti szenvedély megtévesztő hatással volt”. Ellen White azonban nyilvánvalóan felismerte, hogy ez nemcsak a diákok, hanem a tanárok hibája is:
„Az oktatóknak rendelkezniük kellett volna azzal a bölcsességgel, hogy kövessék a Szentlélek késztetéseit, mindig növekftniük kellett volna a kegyelemben, és úgy vezetniük a fiatalokat, hogy azok a lehető legnagyobb mértékben részesüljenek a kapott világosságból és kegyelemből. Meg kellett volna tanítaniuk a fiatalokat arra, hogy a bőséges mértékben kapott Szentlélek segít, hogy idejüket és képességeiket az Úr legmagasabb szolgálatára fordítsák, dicsérve Őt, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságába hívta ki őket. Ehelyett azonban sokan még nagyobb buzgósággal indultak el örömet keresni. [...]
Nagy hiba volt a világ terveit és ötleteit követni, és az örömök szeretetében és kielégítésében keresni a kikapcsolódást. Ez minden alkalommal veszteséget eredményezett. [...] Olyan könnyű belecsúszni a világi tervekbe, módszerekbe és szokásokba, és nem törődni az idővel, amelyben élünk, és a nagy munkával, amelyet el kell végezni, ahogyan az emberek tették Noé napjaiban. [...] Minden dolog vége közel van. Most fegyveres és harcra kész emberekre van szükség, akik készek harcolni Istenért. Olvassátok el Ezékiel 9. fejezetét! Kik viselik a homlokukon Isten pecsétjét? Azok az emberek, akik sóhajtoznak és nyögnek a Jeruzsálem közepén elkövetett utálatosságok miatt – azok között, akik Isten népének vallják magukat -, nem pedig azok, akik önző szórakozásukban mérkőzéseken vesznek részt.”[24]
Egy hónappal később Uriah Smith-nek küldött levelében Ellen White megismételte ugyanezt az aggodalmát. Ellen White-nak „egyetlen kétsége sem volt” afelől, hogy Isten bőségesen megáldotta az iskola és a gyülekezet diákjait. De „a nagy világosság idejét és a Lélek kiáradását igen gyakran követi a nagy sötétség ideje”. Miért? Mert Sátán „minden megtévesztő erejével közbelépett, hogy semmissé tegye Isten Lelkének mély befolyását.” Tehát, Ellen White néven nevezte a dolgokat:
„Amikor a főiskolások belemerültek a mérkőzéseikbe és focimeccseikbe, amikor belemerültek a szórakozásba, Sátán elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen, és semmissé tegye Isten Szentlelkének munkáját, hogy formálni és felhasználni tudja az embert. [...] Ha ezek a diákok hagyták volna, hogy a Szentlélek használja őket, akkor élettel teli misszionáriusként indulnak, hogy Krisztus oldalán dolgozzanak. Így, csak egyéni felelősségükre gondolhattak volna, hogy minden lehetséges módon, Krisztussal, a Példaképükkel összhangban munkálkodjanak a pusztuló lelkek megmentésén. Ehelyett [...] szélesre tárták a kapukat, és behívták az ellenséget.”[25]
Egy nem sokkal későbbi, Review-ban megjelent cikkében Ellen White így folytatta: „Az Úr kegyelmes volt, hogy Szentlelkének kiáradásával ajándékozott meg benneteket. A tábori összejöveteleken és különböző intézményeinkben nagy áldás áradt ki rátok.” Azonban - panaszolta - „a szórakozás és a játék szelleme eluralkodott a diákok körében. Olyan nagy érdeklődést mutattak a játékok iránt, hogy elméjükben már nem volt hely az Úr számára”. Majd a zsidó nemzet előtt elhangzott ünnepélyes szavakból idézve Ellen White kijelentette: „Jézus köztetek volt a futballpályán, és ezt mondta: »Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik neked a te békességedre valók!« De »láttatok is engem, mégsem hisztek«. Igen; Krisztus kinyilatkoztatta magát nektek, és erőteljes benyomást tett rátok, amikor a Szentlélek megindította a szíveteket, de olyan utat követtetek, amelyen elveszítettétek ezeket a szent hatásokat, és nem sikerült győztesnek maradnotok.”[26]*
Ismétlem, a probléma nemcsak a főiskola munkatársai és diákjai között volt, hanem még az egyházban is, „Amerikában, különösen Battle Creekben” – az adventizmus központjában és a mű szívében. Ez a hely, mondta Ellen White, „ahol a legnagyobb mennyei világosság ragyog a népre, a legnagyobb veszély és sötétség helyévé válhat, mert a nép nem gyakorolja tovább az igazságot és nem jár a világosságban”. Ha az az egyház, „amely nagy világosságban részesült, [...] nem jár a világosságban, nem ölti fel szép ruháját, nem kel fel és nem világosodik, akkor a sötétség elhomályosítja látását, úgyhogy a világosságot sötétségnek, a sötétséget pedig világosságnak fogják tekinteni”.[27]
Ellen White megértette, hogy a probléma részben az iskola vezetésének és más Battle Creek-i hatásoknak köszönhető. Biztos volt abban, hogy Istennek más tervei vannak, ha az egyház vezetői nyitottak lettek volna az Ő elveire: „A Generál Konferencia munkája irányt adhatott volna a Battle Creek-i iskolának, ha minden a Szentlélek befolyása alatt állt volna, és olyanná tette volna, mint a próféta iskolákat. [...] Most az elejéről kell kezdenünk. Elengedhetetlen lehet, hogy a próféta iskolák mintájára alapozzuk az iskolákat.”[28]
Mások pedig felismerték, hogy Isten milyen nagy áldásokat tartogatott az egyház számára, és milyen következményei vannak, ha nem fogadják el azokat teljes egészében. O.A. Olsen, az 1893. decemberi imahéthez írt anyagában felidézte, hogy „a Generál Konferencia utolsó ülésszaka és a hozzá kapcsolódó lelkészértekezlet az Úr jelenlétében való felüdülés időszaka volt. Isten Lelke kiáradt a lelkészekre és a népre”. És mégis panaszkodott: „El kell ismernünk, hogy sokkal nagyobb áldások voltak számunkra fenntartva, mint amennyit kaptunk. Túl könnyen megelégedtünk. Már nem ragadjuk meg Isten karját. Még mindig túl sok hitetlenséget őriz drága dologként a szívünk. [...] Hitetlenségünk megakadályozta Istent abban, hogy többet tegyen értünk.” Az akkori világeseményekre utalva Olsen azt sugallta, hogy a fejlődést csak az akadályozta, hogy Isten kénytelen volt megvárni, amíg népe »el legyen pecsételve a homlokán«. Ha már befejeződött volna, akkor e föld történelme is azonnal véget ért volna. Isten ránk vár.” Ezután Olsen prófétai hangvételű szavakkal kijelentette, hogy bár Isten hosszútűrő, „hamarosan a lehetőség örökre elveszhet. Hamarosan úgy bánhat velünk, ahogyan Izrael fiaival bánt”, ami „a lelkük elgyengüléséhez” vezetett a pusztai vándorlásuk negyven esztendeje alatt.[29]
W.A. Spicer, aki szintén ugyanarra az imahétre írt, és Ellen White 1892-es, S.N. Haskellnek írt leveléből[30] idézve nyíltan kijelentette: „Eljött a késői eső, és most felragyog az igazi világosság, és az Úr csak azt kívánja, hogy ezt minden nemzetnek elmondja.” Spicer ezután Ellen White 1893. július 11-ei Review-ban megjelent cikkéből idézett: „Ha azok, akikhez a világosság eljött, befogadták volna, értékelik és cselekedtek volna, akkor kapcsolatba kerülnek Istennel és csatornák lettek volna, és áldásai kiáradnak a világra. [...] Egy ilyen kijelentésre Spicer egyszerűen azt válaszolta: „ez az, ami megtörténhetett volna”.[31]
Lábjegyzet
[1] O.A. Olsen, „The Year's Work and the Outlook”, The Home Missionary Extra, 1893. nov., 2-3. o.
[2] W.W. Stebbins, „Kansas”, Review and Herald, 1893. márc. 21., 187. o.
[3] M.C. Wilcox, „Field Notes”, The Signs of the Times, 1893. ápr. 3., 349. o.
[4] L. Johnson, „Iowa, Nebraska, Dakota és Minnesota”, Review and Herald, 1893. ápr. 18., 252. o.
[5] N.P. Nelson, „South Dakota Camp-Meeting”, Review and Herald, 1893. máj. 9., 302. o.
[6] North American Division Officers and Union Presidents, Issues: The Seventh-day Adventist Church and Certain Private Ministries (North American Division of Seventh-day Adventists, 1992), 56-58. o.
[7] Ellen G. White, „To Those Who Have Published the Loud Cry”, Manuscript 21., 1893. jún. 12., Review and Herald, 1956. nov. 8., 4-5. o.
[8] Ellen G. White, „The Remnant Church Not Babylon (continued)”, Review and Herald, 1893. aug. 29., 546-547. o.
[9] Ellen G. White, „The Remnant Church Not Babylon (continued)”, Review and Herald, 1893. szept. 5., 563. o.
[10]* Az adventista egyház Babilon részeként való azonosítására tett kísérlet nem csupán történelmi probléma. Az 1920-as évek elején az adventista reformmozgalom kezdte azt állítani, hogy 1888 volt az az időpont, amikor a szervezett adventista egyház Babilon részévé vált. Következésképpen 1930-ban, amikor Taylor Bunch párhuzamot vont az 1888-as epizód és a régi Izrael Kades-Barnea tapasztalata között, ami a negyven évig tartó pusztai vándorlásukhoz vezetett, néhány vezető testvér megsértődött. D.E. Robinson, A.T. Robinson és C.M. Reynolds 1931 elején írt néhány tanulmányt, amelyben megpróbálták megvédeni az egyházat Taylor Bunch előadásával szemben, amelyet a minneapolisi konferencia és az azt követő elutasítás durva félreértelmezésének tekintettek. Bizonyíték van azonban arra, hogy e testvérek közül egyesek már fogalmaztak meg választ az adventista reformmozgalom vádjaira – és nagyon valószínű, hogy tévedtek, amikor azt feltételezték, hogy Taylor Bunch is az adventista reformmozgalom nyomdokaiba lépett. Tehát, Ellen White 1888-as epizóddal kapcsolatos igaz bizonyságtétele hatástalanná vált a reformmozgalom szélsőségei és a vezető testvérek reakciója miatt. Lásd a 14. fejezet 9. és 10. lábjegyzetében felsorolt hivatkozásokat.
N.F. Pease, L.H. Christian és A.W. Spalding, akik szintén úgy érezték, hogy a késői eső elutasításának vádjai támadás az egyház ellen, 1940-ben három további védőbeszédet fogalmaztak meg az egyház javára. Arra is van bizonyíték, hogy e férfiak némelyikét befolyásolták korábbi kapcsolataik, például a Sheperd's Rod és a Rogers Brothers elkülönült csoportokkal való korábbi viszonyuk. Mindkét csoport 1888-ra mutatott rá, azt állítva, hogy ez volt az a pont, amikor az egyház „Babilonná” vált.
Ahogy Lowell Tarling rámutat arra, hogy „a legtöbb [származtatott] mozgalom, amely a 20. század eleje óta elszakadt az [adventista] egyháztól” az 1888-as epizódra és Ellen White erős feddő leveleire utal, azt állítva, hogy „a Szentlélek vissza lett vonva a Hetftnapi Adventista Egyháztól”. „A legtöbb mozgalom ilyen módon használta ezeket az idézeteket” (The Edges of Seventh-day Adventism, Kindle edition, 2012, 4409-4412. hivatkozások). Azonban e származtatott mozgalmak egyike sem ad alapos okot, hogy tagadjuk, mi történt valójában 1888-ban és az azt követő években. Lásd a hivatkozásokat a 14. fejezet 10. lábjegyzetében.
[11] Uo., 562. o.
[12] Ellen G. White, „The Church the Property of God”, Review and Herald, 1893. okt. 17., 646. o.
[13] Gilbert M. Valentine, „William Warren Prescott: Seventh-day Adventist Educator”, Andrews University dissertation, 183. o.
[14] J.H. Kellogg levele W.C. White-nak, 1893. júl. 17., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 265. o.
[15] Ellen G. White, „Peril of Resisting the Holy Spirit”, Review and Herald, 1894. febr. 13.
[16] Ellen G. White to Brethren in America, 9a. sz. levél, aug. 1, 1893; in “The Call from Destitute Fields,” The Home Missionary, 1893. nov. 1., 37-38. o.
[17] Ellen G. White, „Vital Connection with Christ Necessary”, Review and Herald, 1893. aug. 1., 481. o.
[18] Uo.
[19] Ellen G. White, „The Doom of Sodom a Warning for the Last Days”, Signs of the Times, 1893. okt. 16., (hozzáadott kiemelések)
[20] Lásd Gilbert M. Valentine, „William Warren Prescott: Seventh-day Adventist Educator”, Andrews University dissertation, 183-184. o. Larry Kirkpatrick, „Intersection Between Sport and Christianity Climax at its Infiltration into the Remnant Church: Timeline”, 2003. november 6., <http://www.greatcontroversy.org/pdf/cstimeline.pdf>; Emmett K. Vande Vere, The Wisdom Seekers (Nashville, TN: Southern Pub. Assn., 1972), 63; Arthur L. White, “Sports in Seventh-day Adventist Academies and Colleges,” Ellen G. White Estate Shelf Document, 1959. május 21., 2. o.
[21] Ellen G. White levele W.W. Prescottnak, 46. sz. levél, 1893. szept. 5., portions in Selected Messages, book 1, 132, 133; and in „A Sheaf of Correspondence Between E.G. White in Australia and W.W. Prescott Regarding School Matters at Battle Creek, Particularly Sports and Amusements,” Ellen G. White Estate Shelf Documents, No. 249a, 3-7, at <http://drc.whiteestate.org/files/130.pdf>, accessed, 2011. nov. 25.
A versenysportok keresztény tapasztalatra gyakorolt hatásáról szóló újabb elemzésért lásd a „Competitive Christianity: Wes Peppers Story”, amelyet a Little Light Studios adott ki a: http://vimeo.com/ondemand/competitivechristianity/77252608. Lásd még Tim Ponder: „How Much Do the Games Cost?” Adventist Review, 2014. jan. 24.
[22] Ellen G. White, „To Teachers and Students of Battle Creek College and All Educational Institutions”, Manuscript 51, 1893. okt., Spalding and Magan Collection, 69-70. o.
[23] Ellen G. White, „Education Advantages Not Centered in Battle Creek”, Manuscript 45, 1893, in Selected Messages, book1., 129. o.
[24] Ellen G. White levele W.W. Prescottnak, 47. sz. levél, 1893. okt. 25., részek a Manuscript Releases, 10. kötet, 346. o., 6. kötet, 127. o. és az „A Sheaf of Correspondence...”, op. cit., 16-24. o. Ennek a levélnek az utolsó bekezdése - az itt idézett részek egyike - nem került bele Arthur White tanulmányába, és máig kiadatlan maradt.
[25] Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 58. sz. levél, 1893. nov. 30., 1888 Materials, 1210-1212. o.
[26]* Ellen G. White, „Danger of Light Becoming Darkness”, Review and Herald, 1894. jan. 30. Alaposan meg kell fontolnunk Arthur White következő szavait: „Figyelmeznünk kell Ellen White kijelentésére, amelyben azt mondja: »Nem ítélem el a labdajátékot, mint puszta testmozgást.« Más szóval, önmagában semmi rossz nincs a labdajátékban. [...] Mégis, miután ezt a kijelentést megtette, feltárja a sportprogrammal kapcsolatos veszélyeket. [...] Kétségtelen, hogy a kikapcsolódásra szükség van, de ahogy Ellen White látta, a fiatalok felnőtté válása közben a kikapcsolódást hasznos elfoglaltságban találhatják meg, amely értéket hagy maga után.” (Arthur L. White, „Sports in Seventh-day Adventist Academies and Colleges”, Ellen G. White Estate Shelf Document, 1959. máj. 21, 3-4. o.)
[27] Ellen White to I.H. Evans & Battle Creek, 23c. sz. levél, 1894. júl. 20., in „Special Testimonies—Relating to Various Matters in Battle Creek”, Ellen G. White Pamphlet No. 84, 2, 5. o.
[28] Ellen G. White levele W.W. Prescottnak, 47. sz. levél, 1893. okt. 25., „A Sheaf of Correspondence...” op. cit., 18. o.
[29] O.A. Olsen, „The Year's Work and the Outlook”, The Home Missionary Extra, 1893. nov.; 2,5,6. o.
[30] Ellen G. White levele S.N. Haskellnek, 10a. sz. levél, 1892. ápr. 6., kiadatlan, lásd a megjegyzéseket a 3. fejezet 1. lábjegyzetében.
[31] W.A. Spicer, „The Work in the Regions Beyond”, The Home Missionary Extra, 1893. nov; 21. o., hozzáadott kiemelések.