„Ó! mennyire örül a szívem!”

A tíz tanú

Február 25-én, szombaton délután egy „fontos üzenetet olvastak fel White testvérnőtől”. A Review egyik szerkesztőségi jegyzete szerint a bizonyságtétel „nagyon világossá tette annak az időnek a veszélyeit és kötelességeit, amelyben élünk. A mások hibáinak keresése és egymás kritizálásának bűne ki lett emelve. Örömmel jelenthetjük, hogy a jelenlévők válaszoltak ezekre a dorgáló szavakra, és sokan szívből jövő vallomást tettek, és többen megfogadták az Úr és a testvérek előtt, hogy nem segítik többé Sátán munkáját, és hogy többé nem lesznek »a testvérek vádolói«.”[1]

Este, a szombat kezdetén W.W. Prescott vezette a zenei istentiszteletet, többek között ő vezényelte azt a kórust is, amely a Battle Creekben tartott evangelizációs összejöveteleken énekelt hetente háromszor. A Review szerint „a zenei szolgálat gyönyörű, jól előadott himnuszai nagy hatást gyakoroltak a gyülekezetre”.

E meghosszabbodott szolgálat után A.T. Jones „beszédet tartott a törvény és az igazság közötti kapcsolatról, bemutatva a törvény és az evangélium tökéletes egységét és elválaszthatatlan voltát, valamint azt, hogy miként fogunk végül átmenni a tíz tanú (Tízparancsolat) vizsgatesztjén”.[2] Jones beszélt az élet során történő megszentelődés munkájáról, és arról, hogy „Krisztus jelenléte az, ami megszenteli és szentesíti azt a helyet, ahol Ő van”. Jones a szombatot e megszentelődési folyamat jeleként vagy pecsétjeként említette. „Tehát, nem az elpecsételés idejében vagyunk most?” – kérdezte Jones, mire a gyülekezet azt válaszolta: »De igen«. És ez „Isten igazsága által történik, amely Jézus Krisztus hite által van, nem igaz? »Igen, uram«. [...] Hála az Úrnak. Vannak próbák, amelyeken át kell mennünk, de testvéreim, amikor bírjuk Jézus Krisztus igazságát, akkor bírjuk azt, ami minden próbát kiáll.”

Ezután Jones rámutatott a két csoport közötti ellentétre, amely az Úr napján fog kialakulni. Egyesek azt mondják: „»Sok csodálatos munkát végeztünk; mi cselekedtük őket; mi jók vagyunk; mi igazak vagyunk; mi igazságosak vagyunk, ezért nekünk jogunk van itt lenni. Nyissátok ki az ajtót!« De a »mi« egyáltalán nem számít, igaz? A válasz e csoport számára ez lesz: »Távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!« Mi a helyzet a második csoporttal? Mit fognak mondani?

Azon a napon ott lesz egy másik csoport is – egy megszámlálhatatlan nagy sokaság – minden nemzetből, törzsből, népből és minden nyelvből; és ők is be akarnak menni. És ha valaki megkérdezi tőlük: »Ti mit tettetek, hogy beléphessetek ide? Milyen jogotok van ahhoz, hogy itt legyetek?« A válaszuk ez lesz:

»Ó, én egyáltalán nem tettem semmit, amivel ezt megérdemelném. Bűnös vagyok, egyedül Isten kegyelmétől függök. Ó, annyira nyomorult voltam, teljesen fogságban és olyan rabságban, hogy senki sem szabadíthatott ki, csak maga az Úr. Annyira boldogtalan voltam, hogy csak az Úr vigasztalhatott szüntelenül; olyan szegény, hogy folyamatosan az Úrhoz kellett könyörögnöm; olyan vak, hogy csak az Úr tudott látóvá tenni; olyan mezítelen, hogy csak maga az Úr tudott felöltöztetni. Az egyetlen jogom az, amit Jézus tett értem. De az Úr szeret engem. Amikor nyomorúságomban sírtam, Ő megszabadított; amikor boldogtalanságomban vigasztalásra vágytam, Ő mindig megvigasztalt; amikor szegénységemben koldultam, Ő gazdagságot adott; amikor vakságomban kértem, hogy mutassa nekem az utat, hogy tudjam, melyik az, Ő végigvezetett az úton, és látóvá tett; amikor olyan mezítelen voltam, hogy senki sem ruházhatott fel, Ő adta nekem ezt a ruhát, amelyet viselek. Tehát minden, amit mondhatok, minden, amit bizonyítékként felmutathatok, hogy beléphetek, minden ok, amely feljogosítana a belépésre - nem más, mint amit Ő tett értem; ha így nem tudok bemenni, akkor kint leszek hagyva; és ez is igazságos lesz. Ha kimaradok, nincs okom panaszra. De ó, nem ad ez nekem jogot arra, hogy belépjek és birtokba vegyem az örökséget?«

De Ő azt mondja: »Nos, itt vannak néhányan, akik nagyon igényesek; teljesen elégedettek akarnak lenni mindazokkal, akik idejönnek. Tíz vizsgáztatónk van itt. Amikor mindenki esetét kielemzik, és azt mondják, hogy minden rendben van, akkor az ember bemehet. Hajlandó vagy felkérni őket, hogy vizsgálják meg ügyedet?« Mi pedig azt fogjuk válaszolni: »Igen, igen, mert szeretnék belépni, és kész vagyok alávetni magam bármilyen vizsgálatnak. Mert ha kimaradok is, nem fogok panaszkodni semmire; úgyis elveszek, ha magamra hagynak.«

»Rendben – mondja Ő –, akkor hívjuk őket.« Így hát elhívják a tíz vizsgálót, és ők kijelentik: »Ó, igen, teljesen elégedettek vagyunk vele. Ó, igen, a nyomorúságától való megszabadulás, amelyet elnyert, a mi Urunk által szerzett megszabadulás; az a vigasztalás, amelyet egész úton kapott, és amelyre oly nagy szüksége volt, az, amit a mi Urunk adott neki; a gazdagságát, mindenét, amije csak van, az Úr adta neki; és mindent, amit lát, azért látja, mert az Úr tette látóvá, és ő csak azt látja, ami az Úré; és a ruhát, amelyet viselt, mivel mezítelen volt, az Úr adta neki, az Úr szőtte - és ez teljesen isteni. Ez csak Krisztus. Ó, igen, ő bemehet!«”[3]

Amikor Jones a prédikáció végén erre a pontra ért, a gyülekezet spontán módon énekelni kezdett: „Jézus mindent megfizetett, mindent Őneki köszönhetek. A bűn skarlátvörös foltot hagyott. Ő lemosta és fehérré tette, mint a hó.” Jones azzal zárta szemléltetését, hogy abban az időben „a kapun túlról majd olyan hang hallatszik, mint a legédesebb zene, tele Megváltóm szelídségével és könyörületével. A hang belülről hallatszik majd: »Gyere be az Úr áldottja«. (A gyülekezet: »Ámen«).”

Jones azzal zárta beszédét, hogy testvérei előtt dicsérte az Urat: „Ó, Ő egy tökéletes Megváltó. Ő az én Megváltóm. Lelkem magasztalja az Urat. Ma este lelkem örvendezik az Úrban, testvéreim. Ó, Dáviddal együtt mondom, jöjjetek és magasztaljátok velem az Urat – magasztaljuk együtt az Ő nevét! Ő teljes engesztelést szerzett. Nincs már semmi ellenünk, testvéreim. Az út szabad, az út nyitott. Krisztus igazsága engesztelést szerez.”[4]

A Review beszámolója tudatta a szombati összejövetel többi részét: „Amikor elérték a csúcspontot, és Krisztus munkájának áldásos eredményei elénk tárultak, a prédikáció abbamaradt, és a számos gyülekezet - amely a gyülekezet épületében minden szabad helyet megtöltött - önkéntelenül dicsőítő gyülekezetté változott. A tömegbe vegyült lelkészek, mintegy harminc-negyvenen, felálltak és átvették a körülöttük lévő csoportok vezetését, és az épületben mindenhol több száz dicsőítő bizonyság hallatszott, dicsőítették Istent az Ő jóságáért és üdvösségéért. Ilyen összejövetelre még soha nem volt példa Battle Creekben.”[5] Valóban, Isten ismét leszállt népe közé Battle Creekben.

További bizonyságtételek

Február 27-én, hétfőn reggel a 8:30-as lelkészi összejövetelen Ellen White egyik friss bizonyságtételének egy részét olvasták fel. A bizonyságtétel hangsúlya tökéletesen illeszkedett azokhoz az üzenetekhez, amelyeket a különböző szónokok az addig eltelt hetek során elmondtak:

„Veszélyes időben élünk, épp most. Már nem tekinthető jövő időnek. Az Úr munkájára kell használni minden megszentelt lelket, hogy ne legyenek akadályozva azok az üzenetek, amelyeket Isten küld az Ő népének, hanem egységben dolgozzunk egy olyan nép felkészítésén, amely állva marad az Isten nagy napján. [...] Ha testvéreink előítéletmentesek lettek volna és alázatosságban jártak volna, akkor készek lettek volna minden forrásból befogadni a világosságot. Felismerve Isten Lelkét és Krisztus kegyelmét, igazi csatornái lennének a világosságnak. [...] A sorainkban lévő ellenkezés fáradságos feladatot rótt az Úr hírnökeire, ami próbára tette lelküket. Ugyanis olyan nehézségekkel és akadályokkal kellett szembenézniük, amiknek nem is kellett volna létezni. Míg ezt a feladatot saját népünk körében kellett elvégezni, hogy hajlandóvá tegye elfogadni azt, hogy Isten munkálkodik hatalmának napján, mindeközben Isten dicsőségének világossága már nem ragyogott tiszta sugarakkal a világra. Ezrek, akik csatlakozhattak volna hozzánk, most a tévedés sötétjében vannak. Minden időt, gondolatot és erőfeszítést, amelyet az üzenetet ellenző testvéreink befolyásának ellensúlyozására fordítottunk, elraboltunk attól a munkától, hogy figyelmeztessük a világot Isten ítéletének gyors eljövetelére. Isten Lelke nagy erővel volt jelen népe között, de nem áradhatott ki rájuk, mert nem nyitották meg szívüket az Ő befogadására.

Nem a világ ellenállásától kell félnünk, hanem épp a köztünk munkálkodó lelkektől, amelyek akadályozták az üzenetet. Az igazság terjesztésére irányuló mozgalmak hatékonysága azok harmonikus fellépésétől függ, akik azt állítják, hogy hisznek ebben az igazságban. A szeretet és a bizalom olyan erkölcsi erőt képez, amely egyesítette volna gyülekezeteinket, és biztosította volna a cselekvésben harmóniáját, de a hidegség és a bizalmatlanság olyan megosztottságot idézett elő, amely meggyengítette erőinket.”[6]

Ellen White a folytatásban azokról az üzenetekről írt, amelyeket Isten az Ő Szentlelke által adott, és amelyeket az egész világra el kellett vinni: „De Minneapolisban a világossággal és igazsággal szembeni ellenállásból eredő befolyás arra irányult, hogy hatástalanná tegye Isten világosságát, amelyet a bizonyságtételek által adott népének.” Valójában Ellen White kénytelen volt kijelenteni, hogy A nagy küzdelem című könyv 1888-as kiadása „nem kelt el akkora példányszámban, mint kellett volna, mert a felelős pozíciókban lévők közül egyeseket átitatott a Minneapolisban uralkodó lelkület”. Ugyanúgy, mint az 1850-es években, amikor a laodiceai üzenet először hangzott el, Isten visszatartotta a négy szelet, hogy az üzenet eljuthasson a világhoz:

„Az igazság ellenfeleinek munkája folyamatosan haladt előre, miközben kénytelenek voltunk energiáink nagy részét az ellenség munkájának ellensúlyozására fordítanunk, amelyet pont azok végeztek el, akik közöttünk voltak. Egyesek közömbössége és mások ellenállása korlátozta erőinket és eszközeinket, általában azokra szűkítve befolyásunkat, akik ismerik az igazságot, de nem gyakorolják annak elveit. Ha Krisztus minden katonája megtette volna kötelességét, ha Sion falain minden őrszem megfújta volna a trombitát, a világ meghallhatta volna a figyelmeztető üzenetet. De a műnek több éves lemaradása van. Hogyan adunk majd számot Istennek ezért a munkakésésért?

Míg az angyalok tartották a négy szelet, hogy ne fújjon, lehetőséget adva mindazoknak, akiknek volt világosságuk, hogy ragyogtassák azt a világon, addig közöttünk érezhető volt egyesek befolyása, akik békét és biztonságot kiáltottak. Sokan nem értették, hogy nem vesztegethetjük az időnket, az erőnket vagy a befolyásunkat lassan dolgozva. Amíg az emberek aludtak, Sátán előnyre tett szert velünk szemben, kihasználva ezt, és a maga kedvére alakítva a dolgokat.

Az Úr kinyilatkoztatta nekünk, hogy a laodiceai üzenet a mai idők egyházára vonatkozik, és mégis milyen kevesen alkalmazzák gyakorlatilag saját magukra. Isten elvégzett egy munkát értünk. Nem panaszkodhatunk az ég ellen, mert a leggazdagabb áldásokat ajánlotta fel nekünk, de népünk nagyon vonakodott elfogadni azokat. Akik annyira makacsok és lázadók voltak, hogy nem alázták meg magukat Isten világosságának befogadásáért, amelyet az Ő nagy irgalmában lelküknek küldött, annyira nélkülözték a Szentlelket, hogy az Úr nem vehette hasznukat. Hacsak meg nem térnek, soha nem mennek be az áldottak lakhelyére.”[7]

Tagadhatatlan, hogy Krisztus visszatérését késleltették a sorainkban lévők tettei, a minneapolisi konferencia kezdete óta. Most a laodiceai üzenet még nagyobb erővel vonatkozik Isten végidő egyházára. „Amikor az egyház megszabadítja magát a tétlenség és a lustaság vádjától, Isten Lelke kegyelemteljesen fog megnyilvánulni - mondta Ellen White - és „a mennyből alászálló angyal dicsősége betölti az egész földet”. Az Úr „várja, hogy megáldja népét”, amely „felismeri az áldást, amikor az megérkezik, és tiszta és erőteljes fénysugarakban továbbítja másoknak”. Ezt azonban csak és kizárólag „az Isten népére kiárasztott Szentlélek” által lehetett megtenni. A szomorú valóság, az volt - elmélkedett Ellen White -, hogy „a menny már régóta várt az egyház tagjaira, hogy együttműködjenek velük az elvégzendő nagy munkában. Ők rátok várnak.”

A Közlöny arról számol be, hogy Ellen White levelének felolvasása után „egy különleges összejövetelre került sor, amelyen számos testvér szívből jövő bizonyságtétellel válaszolt, kifejezve elhatározásukat, hogy egységben, szeretetben és a növekvő világosságban járjanak. Istennek kegyelmes Lelke nagy mértékben volt érezhető, a könnyek szabadon folytak, és úgy tűnt, hogy minden szívből az öröm és a hála kifejezése tört elő.”[8]*

A legvalószínűbb, hogy J.H. Morrison, az iowai konferencia korábbi elnöke, aki az 1888-as konferencia küldöttje volt, ezen az összejövetelen mondta el a már régóta várt vallomását. Morrison nagyon fontos szerepet játszott a minneapolisi konferencián az Isten által népének küldött üzenet elleni harcban. Azóta Ellen White bizonyságtételeket küldött neki, és közvetlenül is beszélt vele, de szinte eredménytelenül.[9] Végül 1892 novemberében Morrison írt Ellen White-nak (a levél ma már nincs meg), és legalább részben bevallotta múltbeli hibáit. Ellen White levélben válaszolt, amely minden bizonnyal közvetlenül az 1893-as lelkészértekezlet kezdete előtt érkezhetett meg. A levélben szomorúságát fejezte ki amiatt, hogy Morrison oly sokáig ellenállt a világosság bőségének, és nem „ismerte fel Jézus hangját”, és nem is vetette alá magát „Isten Szentlelke vezetésének”. Ellen White emlékeztette őt arra, hogy időnként a Szentlélek megérintette őt, és olyankor késztetést érzett „az igazság és a világosság elfogadására”, de „a büszkeség és a makacsság” megakadályozta őt ebben. Most forrón kérte, hogy térjen meg, és ne dolgozzon többé félszívvel ebben a kérdésben. Ha nem cselekszik elszántan, ha az igazság megváltoztató ereje nem ér el eredményt a szívében, és ha nem végez komoly munkát az örökkévalóságért, akkor „bizonyára a Sátán hálójába esik”.[10]

Addig a lelkészértekezlet és a Generál Konferencia ülésszaka alatt a különböző előadók és a felolvasott bizonyságtételek folyamatosan emlékeztették Morrisont a minneapolisi lázadás szomorú eredményeire és a megtérésre való felhívásra. O.A. Olsen gyakran vezette a lelkészek reggeli áhítatos összejöveteleit, és „nagyon kevés kivételtől eltekintve” mindig olvasott valamit Ellen White-tól az előző évben küldött anyagokból. Később Olsen boldogan írta Ellen White-nak: „Úgy tűnt, hogy az üzenetek a megfelelő időben érkeztek. [...] Még soha nem láttam lelkészeinket olyan buzgón reagálni, mint ahogyan az Úrtól jövő tanácsokra és feddésekre reagáltak. Néhány cikkedben sokat utaltál Minneapolisra és az ott megnyilvánuló lelkületre. Igen, áttekintettem újra a minneapolisi tapasztalatokat, és sokan megvallották a hibákat és az érzéseiket, amelyeket megengedtek maguknak, mind azok közül, akik jelen voltak azon a konferencián, mind azok közül, akik nem voltak ott jelen.”[11]

A konferencia után C.H. Jones írt Ausztráliába W.C. White-nak hasonló dolgokról. Megemlítette, hogy az összejövetelek során a minneapolisi kérdés „nagy hangsúlyt kapott”. Ellen White bizonyságtételei, „amelyeket küldött, különösen erre a kérdésre vonatkoztak; és sok bűnvallomás hangzott el. Ez megnyitotta az utat, hogy az Úr munkálkodhasson; és valóban különleges módon munkálkodott” értük. Bár C.H. Jones kijelentette, hogy „nem tévedett a Minneapolisban elfoglalt állásában”, mégis úgy érezte, hogy más, legalább olyan súlyos hibákat követett el, és szükségét érezte, hogy megvallja bűneit és megalázza magát Isten előtt. De az összejövetel, amely a legnagyobb hatással volt rá, „az volt, amelyen Morrison testvér bevallotta a minneapolisi magatartását, és amit azóta tett. [...] Nyíltan beszélt magáról a probléma gyökeréről, ami minden jelenlévőre hatással volt.”[12]

O.A. Olsen is hasonló tapasztalatról írt W.C. White-nak címzett levelében. Miközben a reggeli lelkész összejöveteleken bizonyságtételeket olvastak fel, „Isten Lelke csodálatosan munkálkodott, és Isten meggyőző és megtérítő ereje elképesztő mértékben nyilvánult meg”. Olsen számára is J.H. Morrison bizonyságtétele volt a legérdekesebb és legfigyelemreméltóbb eset: „Sok bizonyságtételt hallottam már, de azt kell mondanom, hogy az övéhez hasonlót még sohasem hallottam. Bár higgadtan és megfontoltan mondta el, ahogyan az ő vérmérsékletére jellemző, mégis nagyon alapos és mély volt, olyan, amilyet még sohasem hallottam. És soha nem láttam még olyan gyülekezetet, amelyet annyira megérintett volna egy bizonyságtétel, mint itt, ez alkalommal.”[13]

Néhány évvel később A.T. Jones felidézte Morrison bizonyságtételét: „Hogy igazságosak legyünk J.H. Morrison testvérrel szemben, az igazság az, hogy valamivel a minneapolisi konferencia után megszakított minden kapcsolatot az akkori ellenkezőkkel. Utána testtel-lélekkel részese lett a hit által kapott igazságnak és áldásoknak, az egyik legszebb és legnemesebb bizonyságtétel által, amit valaha hallottam.”[14]*

Tehát, az ilyen vallomások voltak a felolvasott bizonyságtételek gondviselésszerű eredményei, amelyek megerősítették a Laodiceához intézett megtérésre való felhívást, amelyről a különböző prédikátorok beszéltek a konferencián, már a lelkészértekezlet kezdete óta. Ez nem A.T. Jones „kritikus”, „kemény” és „heves” prédikációjának a végeredménye volt, ahogyan azt egyesek állították, hanem a Hű Tanúbizonyság bűnbánatra való felhívására adott válasz.[15]*

Az 1893-as konferencia a végéhez közeledve

Végül február 28-án, kedden W.W. Prescott bemutatta a Szentlélekről szóló utolsó tanulmányát. Ismét bemutatta a korai egyházat és a Lélek ajándékait, amelyek bőségesen kiáradtak rá, hogy lehetővé tegyék az evangélium hirdetését az egész akkor ismert világon. Ugyanezen ajándékok és áldások ígéretét kapta meg a végidei egyház is. Amikor beszédében ehhez a ponthoz jutott, Prescott ismét rámutatott a saját népünk hitetlensége okozta késedelemre:

„Amikor arra gondolok, hogy már négy éve a késői eső idejében élünk, és hogy Isten ki akarta árasztani Lelkét, hogy ezek az ajándékok megerősödjenek munkájának hatalmas terjedéséhez; és hogy Ő azt akarja, hogy örömmel csatlakozzunk a munkához, és teljes szívünkből működjünk együtt Vele, akkor értem, hogy mi voltunk azok a kezek, amelyek visszatartották, és a lábak, amelyek nem akartak járni; és hogy ahelyett, hogy több darabra vált volna, az egész test várakozó helyzetben maradt.

Tehát, megtudtuk, hogy többéves lemaradásunk van, és ha egyesek kezei nem tartották volna vissza, és ha egyesek lábai nem tagadták volna meg a járást, hogy a test ne tudjon előre haladni anélkül, hogy darabokra ne törjön, akkor tovább tudott volna haladni ebben a négy évben. De Isten ahelyett, hogy letépte volna a végtagokat – vagyis téged és engem –, és otthagyta volna őket az út mentén, oly módon, hogy e négyéves útszakasz egyik végétől a másikig ezekkel a szétszórt testdarabokkal legyen tele, nos, ahelyett, hogy így tett volna, az Úr az Ő nagy irgalmában hagyta a testet várni, hogy ne szakadjunk le és ne maradjunk az út szélén. Most azonban a test továbbhalad. Én pedig azt mondom nektek, hogy minden kéz, minden láb, minden tag álljon készen az indulásra, nehogy a test darabokra szakadjon. Ez az, amit az Úr most akar és meg is fog tenni. Már négy éve figyelmeztet bennünket és folyamatosan mondta nekünk ezeket a dolgokat.”[16]*

A konferencia utolsó szombat estéjén A.T. Jones utoljára utalt a minneapolisi eseményekre, és az eltelt négy évre, amióta a hit általi megigazulás üzenete hirdettetett népünknek. Jones kijelentette, hogy kutatásaik feltárták, hogy „Isten igazsága, amelyet Ő a népének adományoz, az egyetlen dolog, amely minden mindenkiben – a nép felkészítése a Szentlélek ígéretének és kiáradásának befogadására”. És amikor ez az üzenet örömmel lesz elfogadva és befogadva, akkor „Isten azt mondja nektek és nekem: »Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.« És amikor ti és én azt tesszük, amit Isten mond, és az Őbelé vetett hit által felkelünk, akkor Ő megvilágosít bennünket. (A gyülekezet: »Ámen«).” De ahogy Jones rámutatott, továbbra is fennállt a veszélye annak, hogy mind a hit általi megigazulás üzenete, mind a késői eső üzenete továbbra is elutasításra kerüljön:

„Nos, az az üzenet: »Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt« Isten üzenete, amely ugyanolyan biztosan és egyértelműen szól hozzátok és hozzám, és rajtatok keresztül, mint pásztorokon keresztül a mai naptól kezdve a néphez is, mint ahogyan négy évvel ezelőtt az üzenet Isten igazságáról szólt, amelyet csak a Jézus Krisztusba vetett hit által nyerhetünk el. (A gyülekezet: »Ámen«). És napjainkban a nép, amely ma elutasítja ezt az üzenetet - ami a jelenvaló üzenet - mint ahogy elutasította és félretette a négy évvel ezelőtti üzenetet, ezzel megteszik azt a lépést, amely egy örökkévalóságra hátra hagyja őket, azt a lépést, amelytől teljes mértékben függ az üdvösségük.

Isten küldött nekünk egy üzenetet, és azért adta nekünk ezt a négy évet, hogy most befogadjuk a jelen üzenetet. Azok, akik nem tudják befogadni azt az üzenetet, nincsenek felkészülve ennek befogadására sem, mert az előzőt elutasították. És most, amikor Isten különleges mértékben küldi az előzőt, hogy ezt az egyet befogadják, és mindkettő elutasításra kerül – akkor mi lesz a sorsa azoknak a vak szemeknek? Mi lesz velük? Így, amint arra többször is figyelmeztetve lettünk az értekezlet és ezen munka alatt: most félelmetes idő van.”[17]

Az 1893-as Generál Konferencia ülésszaka valóban félelmetes időszak volt, amelyet az egyház megtapasztalt. Vajon továbbra is elutasításra került a mennyből küldött legértékesebb üzenet? Vagy talán Laodicea felismerte szükségét és megtért?

Ó, mennyire örül a szívem

A Generál Konferencia 1893-as ülésszaka március 6-án, hétfőn este ért véget. O.A. Olsen „háláját fejezte ki Istennek és köszönetét az összhang és a szeretet lelkületéért a konferencián, amely az ülésszakot jellemezte, és kijelentette, hogy ez volt a legjobb összejövetel, amelyen valaha elnökölt”.[18] Amikor a sok résztvevő szétszéledt az országban, sőt az egész világban, pozitívan nyilatkoztak a konferenciáról. W.A. ​​Spicer „ünnepként” jellemezte a konferenciát W.C. White-nak, kijelentve, hogy „sok tekintetben ez volt a valaha tartott legnagyszerűbb összejövetel”. Spicer azt is megjegyezte, hogy a Közlöny-ben publikált bibliatanulmányokat „olvassák, de élőben még jobban hangzottak”.[19]

C.H. Jones egyetértett ezzel, és kijelentette: „ez a konferencia kivétel nélkül a legjobb összejövetel volt, amelyen valaha részt vettem”. Azt mondta W.C. White-nak, hogy „a jóság ünnepe volt, és az Úr Lelke nagy mértékben volt jelen”. Azt kívánta, bárcsak White is részt tudott volna venni, hogy örüljön a jótékony összejöveteleknek: „Amikor a Bibliát tanulmányoztuk, fénysugarak ragyogtak a szent lapokon, és sok lélek örvendezett az Úrban.”[20]

O.A. Olsen is csatlakozott ezekhez a kijelentésekhez, értesítve W.C. White-ot a figyelemre méltó eseményről. „Az Úr Lelke nagymértékben volt jelen. Soha nem láttam ehhez hasonlót eddig egyetlen összejövetelünkön sem.”[21] Olsen hasonló egyetértést fejezett ki Ellen White-hoz írt huszonöt oldalas levelében. Felidézte, hogy „soha nem élt át még olyan nyugtalan időket összejövetelen, mint a Generál Konferencia utolsó ülésszaka”. Tudta, hogy sok minden forog kockán, ugyanakkor teljesen tisztában volt azzal, hogy Isten „nagy dolgokat tud és akar is tenni” az Ő népéért:

„A legjobban az foglalkoztatott, hogy mi, mindannyian személyesen, de kollektíven is olyan hozzáállást tanúsítsunk, hogy befogadhassuk mindazt, amit Isten tartogat számunkra. Hogy olyan helyen legyünk, ahol úgy tanulhatunk, ahogyan Ő akarja, hogy tanuljunk. Nos, az értekezlet és a konferencia az elejétől a végéig figyelemre méltó időszak volt. Soha nem láttam még ilyen összejövetelt. Úgy tűnt, hogy az emberek nagymértékben érezték az Úr jelenlétét. És sok esetben Isten ereje nagyon nyilvánvaló módon szállt le a népre. Minden egy figyelemre méltó harmóniában és egységben zajlott. Ugyanakkor nagy szabadság volt a felmerülő kérdések megvitatásában. Valóban, azt hiszem, még soha nem vettem részt olyan konferencián, ahol ennyi valódi szabadság van emberi korlátok nélkül. Még soha nem láttam olyan összejövetelt, amelyen minden felszólaló ennyire tisztelte volna a többiek érzéseit és megéléseit. Ez egy nagyon érdekes vonása volt az összejövetelnek. Távozáskor az összes testvér nagyon felbátorodva érezte magát – és soha egyetlen ülésszakról sem távoztak még a küldöttek olyan érzéssel és lélekkel, mint erről az ülésszakról.”[22]*

W.W. Prescott is megosztotta véleményét a konferenciáról Ellen White-nak írt levelében: „A konferencia alatt az Úr nagyon közel jött az Ő Lelke által, és úgy érezzük, hogy nagy jót tett mindazoknak, akiknek a szíve megnyílt Isten világosságának befogadására.” Prescott azt is elmondta, hogy „még soha nem látta a munkásokat ilyen erős reménységgel az Úrban távozni.”[23]

A konferenciáról szóló beszámolókat megosztották világszerte a munkaterületeken a gyülekezetek által kiadott különböző folyóiratokon keresztül is. G.C. Tenney így nyilatkozott az ausztráliai és az új-zélandi testvéreknek: „Isten áldásának csodálatos megnyilvánulása volt, amely már kezdettől fogva megmutatkozott, a végére egyre erősebbé vált. Még soha nem volt kiváltságom ilyen összejöveteleken részt venni, mint amilyenek most voltak. A Vigasztaló eljött, hogy meggyőzzön minket a bűn, az igazság és az ítélet tekintetében.” Tenney arról számolt be, hogy Haskell, Jones és Prescott bibliatanulmányai „sok világosságot hoztak a szent igére”, és e világosság befogadása „növelte az örömöt azok szívében, akik részt vettek a tanulmányozásban”. Tenney tudta, hogy a múltban voltak nézeteltérések a hit általi megigazulás témájában, de most mindannyian összegyűltek, hogy meggyőződjenek róla, „és mély alázattal megvallották helytelen érzéseiket, a bizonyos fokig elidegenedett szívek közel kerültek egymáshoz, és a legszorosabb kötelékben egyesültek.” Tenney most már kijelenthette: „Elérkeztünk a késői eső idejéhez, ahhoz az időhöz, amikor az Úr azt mondja népének: »Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.«”[24]

W.C. White örült Tenney új tapasztalatának, melyet az értekezlet és a konferencia nyomán szerzett. Tenney-nek írt válaszlevelében felidézte saját tapasztalatát az 1888-as ülésszakon való részvétele óta, a nagy zavarral együtt, ahogy volt: „Az évek során történt dolgok közül semmi sem örvendeztetett jobban, mint olvasni, amit írtál erről a tapasztalatról. Ez volt az ok, amiért mindennél jobban akartam, hogy elmenj a konferenciára – és ami miatt kitartottam azon szilárd hitem mellett, hogy visszatérve minden eddiginél jobb munkát végzel ezen a területen, az a meggyőződésem volt, hogy elfogadod ezt a nagy világosságot és áldást.”[25]

Mrs. Peebles a Review olvasói számára kifejező szavakkal írta le a konferencia áldásait: „Milyen szavakkal lehetne kifejezni annak fontosságát és értékét, amit az »igazsága szerinti igazság Tanítója« adott nekünk (Jóel 2:23 - széljegyzet). Ő eljött, csatlakozott hozzánk, és megnyitotta elménket, ahogy a Szent tette, amikor elkísérte a tanítványokat Emmausba, és most velük együtt azt mondjuk: »Avagy nem gerjedezett-e a mi szívünk mi bennünk, mikor nekünk szóla az úton, és mikor magyarázta nekünk az írásokat?«” Mrs. Peebles örült az üzenetnek, hogy tisztátalanságunk szennyes rongyait „le kell tépni, hogy felöltözhessük azt a menyegzői ruhát - az Ő igazságának ruháját -, amelyet maga az Úr készített mezítelenségünk elfedésére”. Mindez erre a kijelentésre késztette: „Esőt kérünk az Úrtól, mert most van a késői eső ideje; és Ő villámlást szerzett, sok esőt adott, és szomjas lelkünk valóban felfrissült; de milyen szelíden és csendesen esett ez az eső! Nem szélzúgással vagy földrengéssel jött, hogy megijesszen és megdöbbentsen bennünket, hanem szelíd és finom suttogással jött, suttogva szólt a lélekhez, úgy, hogy szinte visszatartottuk a lélegzetünket, nehogy egyetlen suttogást is elveszítsünk.”[26]

O.A. Olsen később a The Home Missionary számára megjegyezte, hogy „a Generál Konferencia legutóbbi ülésszaka és az azt megelőző bibliai értekezlet az Úr jelenlétében való felfrissülés időszaka volt. Isten Lelke kiáradt a lelkészekre és a népre.” Ám ez, - emlékezett vissza Olsen - a bűnök megvallása után történt: „Sokak számára azért jött, hogy megdorgálja őket a bűnükért. Nagy munka folyt a múlt tisztázásáért, valamint az új megtérés és a teljes odaszentelés keresése érdekében. Bűnvallomások hangzottak el, sokan, akik sötétben voltak, megtörték Sátán bűvkörét, és a világosságra léptek. Isten Lelke azzal fejezte ki jóváhagyását, hogy világosságot, békességet és örömet adott ott, ahol azelőtt sötétség és a lélek pusztulása volt.”[27]

Természetesen a konferencia eseményeinek és a minneapolisi üzenet több támogatója bűnvallomásának híre leveleken keresztül eljutott Ellen White-hoz is. A bűnbánatát kinyilvánító levélben I.D. Van Horn bevallotta, hogy „még sohasem volt tanúja” egy ilyen konferenciának, „amelyen Isten Lelke és ereje megnyilvánult”. Most döbbent rá, hogy ő egy „semmi”, és saját erejéből semmit sem tehet. „Minden hatalom Krisztusban van, és Őáltala, aki bennem lakik és vezet engem, mindent megtehetek az Ő dicsőségére. Most az volt a vágya, hogy felálljon, és „az Úr félelmében” menjen előre „az üzenet egyre növekvő világosságával”.[28]

Az 1893-as konferencia után L.T. Nicola megértette, hogy Ellen White valóban „négy vagy több éven át rendületlenül és a lehető leghatározottabban különleges elveket képviselt. Most örült a hit általi megigazulás világosságában, amely „az 1888-as összejövetel óta folyamatosan ragyog”.[29]*

Ellen White örült a jó híreknek, bár „sok álmatlan órát töltött az éjszaka folyamán”. Épp „az Amerikából való jó hírek tartottak ébren. Ó, mennyire örül a szívem, hogy az Úr az Ő népéért munkálkodik” – mondta ő. A bűnök megvallásáról szóló beszámolók arról tájékoztatták, hogy „az Úr Szentlelke által munkálkodott azok szívében, akik meggyőződtek arról, hogy milyen is az igazi helyzetük Isten előtt”.[30]

A Közlöny példányainak birtokában Ellen White kijelentette, hogy „gazdag lakomát talált az aznapi prédikációk elolvasásában”.[31] Valójában az ott elhangzott üzenetek olyanok voltak, hogy évekkel később Ellen White „utasítást kapott, hogy használja ezeket az előadásokat, különösen A.T. Jones prédikációit, amelyeket „az 1893-as és 1897-es Generál Konferencia Közlönyében publikáltak”. Jones prédikációi „erős érveket tartalmaztak a bizonyságtételek érvényessége mellett, és megerősítették közöttünk a prófétálás ajándékát”. Ellen White kijelentette: „Megmutatták, hogy ezek a cikkek sokak segítségére lennének, különösen az újonnan megtérteknek, akikkel nem ismertették a népünk történelmét. Számodra áldás lenne, ha újra elolvasnád ezeket az érveket, amelyeket a Szentlélek ihletett.”[32]*

Lábjegyzet

[1] Editorial note, Review and Herald, 1893. febr. 28., 144. o.

[2] Editorial note, „Memorable Meetings”, Review and Herald, 1893. febr. 28., 144. o.

[3] A.T. Jones, „18. prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 27., 416-417. o., kiemelések az eredetiben.

[4] Uo., 417. o.

[5] Editorial note, „Memorable Meetings”, Review and Herald, 1893. febr. 28., 144. o.

[6] Ellen G. White levele W. Inghez: 77. sz. levél, 1893. jan. 9., General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 28., 419. o. A teljes levél megtalálható az 1888 Materials 1118-1135. o.

[7] Uo.

[8]* Uo., 420. o. A William Inghez írt tizennyolc oldalas levélnek csak egy részét olvasták fel a konferencián. A levél nagy része, amelyet a konferencián felolvasatlanul hagytak, Uriah Smith-tel foglalkozott, aki 1892 közepén cikkeket tett közzé a Review-ban, válaszul Jones prédikációira a fenevad képének felemeléséről. Ellen White határozottan elítélte Uriah Smith tetteit, és támogatta Jones és Waggoner munkáját, amely ilyen nehéz körülmények között zajlott. Másrészt George Knight, aki mindig kész volt rossz fényben feltüntetni Jonest, azt állítja, hogy Ellen White levelei csak „látszólag támogatták Jones és Prescott meglátásait”, miszerint a végső események gyorsan teljesftnek. Mivel Ellen White levele megvédte Jonest, és megdorgálta azokat, akik továbbra is ellene dolgoztak, Knight megpróbálja érvényteleníteni Ellen White támogatását azzal az állítással, hogy „a lelkészek összejövetelén felolvasott bizonyságtétel megismerése után Jones kétségtelenül felbátorodva érezte magát a Smith-szel és szövetségeseivel szembeni hozzáállásában és megjegyzéseiben a konferencia alatt”. (From 1888 to Apostasy, 93. o., hozzáadott kiemelések) Azonban kutassatok a Közlönyben, és nem fogtok egyetlen érvényes példát sem találni Knight hipotetikus állításainak alátámasztására.

[9] Ellen White levele J.H. Morrisonnak, 49. sz. levél, 1889. ápr. 4.; Ellen G. White, „My Dear Brethren”, 85. levél, 1889. ápr.; Ellen G. White, „Diary Entries”, Manuscript 22., 1889. okt., 1888 Materials, 274., 277., 468. o.

[10] Ellen G. levele White J.H. Morrisonnak, 47. sz. levél, 1892. dec. 22., 1888 Materials, 1084-1085. o.

[11] O.A. Olsen levele Ellen G. White-nak, 1893. márc. 21., Manuscript and Memories of Minneapolis, 245. o.

[12] C.H. Jones levele W.C. White-nak, 1893. márc. 30., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 248. o.

[13] O.A. Olsen levele W.C. White-hoz, 1893. márc 17., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 242-243. o.

[14]* A.T. Jones levele Fr. Holmesnak, 1921. máj. 12., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 330. o. Kevesebb mint egy évvel az 1893-as Generál Konferencia ülésszaka után J.H. Morrison visszaköltözött a Nebraska állambeli Lincolnba, ahol élete hátralévő részében élt. Úgy tűnt, hogy vallomása őszinte volt, és feladta a minneapolisi üzenettel szembeni keserűségét. Lehetséges azonban, hogy néhány határozott tanbeli nézetét soha nem változtatta meg. M.L. Andreasen megoszt néhány tényt Morrison életének utolsó éveiről. Andreasennek, mint nemrég megtért embernek, lehetősége nyílt arra, hogy részt vegyen az Union főiskolán tartott összejöveteleken és ülésszakon, ahol Morrison is jelen volt:

„Mindössze nyolc év telt el [1896-ban] az 1888-as híres minneapolisi konferencia óta, és az a konferencia gyakori beszédtémává vált. Az idős J.H. Morrison testvér, H.A. Morrison professzor apja Lincolnban élt. Fontos szerepet játszott a minneapolisi vitákban, és könyvet is írt a témáról. Kiváló jellem volt, a régi iskolához tartozott, és a kapott világosságnak megfelelően megalkuvást nem tűrő ortodox volt. Bár nem mindig a helyes oldalán állt, de legalább annak az oldalán állt, amit helyesnek tartott. Nagyon szeretett beszélni, én pedig nagyon szerettem hallgatni őt. Sajnáltam azokat, akik nem az ő oldalán álltak, mert könnyedén »le tudta őket győzni«, és ezt nagyon szerette is csinálni. Hozzá kell azonban tennem, hogy soha semmi kellemetlen nem történt ott. A régi viták keserűsége eltűnt - és mindannyian jó barátok maradtak távozáskor, mint amilyenek voltak érkezéskor.

Engedélyt kaptam, hogy részt vegyek a megbeszéléseken, főként az öreg Morrison testvér kedvességének köszönhetően. Természetesen azért voltam ott, hogy hallgassak, nem azért, hogy beszéljek. Nem is beszéltem. De sokat tanultam. Valójában ez egy csodálatos iskola volt. Bárcsak jegyzeteltem volna! Utólag már kétlem, hogy azok az összejövetelek, amelyeken részt vettem, és ahol idősebb lelkészek gyűltek össze, a legalkalmasabbak voltak egy fiatal megtért számára, aki éppen csak adventista lett. Inkább kemény eledelnek tartanám őket. Nem nagyon törődtek velem, hanem rögtön belevetették magukat egy olyan témába, amiről semmit sem tudtam. De hamarosan kezdtem felzárkózni hozzájuk, és meglepett az a szabadság, amellyel különböző emberekről beszélgettek. Úgy tűnt, hogy Morrison nem volt túl kedves a legtöbb idősebb embernek, akik ismerték Ellen White-ot. Véleményük szerint túlságosan makacs volt ahhoz, hogy jól együtt tudjon működni másokkal. [...]

A vezetők közül néhányan azt a napot várták, amikor változás lesz az egyház vezetésében. Úgy vélték, hogy ilyen változásra a minneapolisi összejövetelen kerülhet sor. Sokféle verziót hallottam arról, hogy mi történt Minneapolisban. Egyszer, ha lesz rá időm, szeretném elmesélni a történetet úgy, ahogyan azt a College View-ban tartott összejöveteleken hallottam azoktól a vezető férfiaktól, akik ellenálltak White testvérnőnek. Úgy tartották, hogy az igazi probléma nem Jones és Waggoner üzenete volt. Értesítőim szerint az igazi kérdés az volt, hogy White testvérnőnek megengedik-e, hogy felülbírálja azoknak a férfiaknak a döntéseit és véleményét, akik a munka felelősségét viselik. Egy kísérlet volt, hogy aláássák a prófétaság lelkének álláspontját. És úgy tűnik, hogy azok a férfiak nyertek, akik ellene voltak. [...] Ahogy egyesek értelmezték, a minneapolisi konferencia egy lázadás volt White testvérnő ellen. Ha ez így van, akkor ez némi fényt vet az utolsó napok hitehagyására.” (M.L. Andreasen, a Virginia Steinwegben, Without Fear or Favor: The Life of M.L. Andreasen, 42-44. o.)

[15] Sajnos az 1940-es évek óta sok adventista szerző számos vádat fogalmazott meg Jones 1893-as előadásaival szemben. Abban a - talán őszinte - hitben, hogy az egyházat védik a kudarc vádjaival szemben - vagy Jones későbbi keserűségére támaszkodva - ezek az írók úgy tűnik, a történelmet olyan módon értelmezik, amely nem mutatja be pontosan az 1893-as konferencia valóságát. N.F. Pease 1945-ös doktori disszertációjában a következő rendkívüli állításokat teszi: „Jones a Generál Konferencia több ülésszakának is az egyik fő előadója volt 1888 után. [...] Az 1893-as konferencián kemény, heves, szinte rosszindulatú volt állításaiban. Alig néhány hónappal a Generál Konferencia ülésszaka után Jones levelet kapott Ellen White-tól, amelyben figyelmeztette őt a szélsőséges kijelentések veszélyére.” („Justification and Righteousness by Faith in the Seventh-day Adventist Church Before 1900” [kiadatlan doktori disszertáció 1945], 81.o.) Ellen White levele, amelyet Pease megemlít, egy dorgálás volt Jonesnak néhány, a hitről és a cselekedetekről tett megjegyzése miatt, de nem az 1893-as konferenciára vonatkozott, és nem szólt semmit kemény, heves vagy rosszindulatú beszédmódjáról.

További négy év elteltével A.W. Spalding megismételte Pease Jones elleni vádjait, néhány megjegyzéssel kiegészítve, de anélkül, hogy bizonyítékként hivatkozásokat adott volna: „Ellen White figyelmeztető és helyreigazító bizonyságtételei pártatlanul szóltak, nemcsak azokhoz, akik ellenezték az üzenetet, hanem a tüzes és néha kritikus Joneshoz is. Így, 1893-ban, amikor a Generál Konferencián a »harmadik angyal üzenetéről« beszélt, megragadta az alkalmat, hogy a hallgatóságot maga mellé állítsa, bírálva a vele szemben álló testvéreket. Ellen White írt neki Ausztráliából - ahová elköltözött - óva intve őt a bírálatoktól.” (Captains of the Host [Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1949], 598. o.) De átnézhetitek Ellen White összes írását az 1893-as konferencia idejétől kezdve, és nem fogtok ilyen bizonyítékot találni.

1956-ban a Generál Konferencia Oktatási Osztálya kiadott egy adventtörténelemről szóló könyvet Az egyházunk története címmel, hogy tankönyvként szolgáljon egy féléves időszakra a középiskolai felekezeti iskolákban. Az egész könyvben egyetlen bekezdés említi az 1893-as Generál Konferencia ülésszakát, sajnos téves adatokat közöl, és ugyanazokat az állításokat ismétli meg, mint ami Spalding korábban megjelent könyvében található: „Az 1888-as konferencia után fokozatosan megvalósult az egység; a korabeli vezetők [...] elfogadták Ellen White feddését, és bevallották a konferencia utáni szerencsétlen hozzáállásukat. Ellen White figyelmeztető szavai a másik tábornak is szóltak. Az 1892-es Generál Konferencia ülésszakán [sic!] Jones testvér megpróbálta fellázítani a hallgatóságot azok ellen, akik ellenezték őt. Ellen White Ausztráliából írt neki egy levelet, amelyben figyelmeztette őt a kritikus hozzáállásával és szélsőséges kijelentéseivel kapcsolatban.” (247. o.) Itt sem tudott szolgálni bizonyítékkal. Csodálkozunk tehát, hogy a fiatal adventisták miért nőttek fel tévhitekkel az adventtörténelmünkről?

A Robert J. Wieland és Donald K. Short „1888 Re-Examined” című kéziratának értékelésére kijelölt Generálkonferencia Bizottság hasonló torz leírást készített Jones és Waggoner szerepéről a Generál Konferencia több ülésszakán 1888 után. Az „1888 Re-examined” című könyvben található állításokkal kapcsolatban, miszerint Jones és Waggoner sokak által gyűlölt és elutasított személyek voltak, a bizottság védekezésképpen kijelentette: „Jones és Waggoner testvérek évekig szinte monopolizálták a bibliatanulmányozást a Generál Konferencia fontos ülésszakain.” (A.V. Olson, N.W. Dunn, H.L. Rudy, A.L. White, „Further Appraisal of the Manuscript »1888 Re-Examined«” [Takoma Park, Washington, D.C.: General Conference, szept. 1958], 5-7., o., Al Hudson, compilator, A Warning and It’s Reception [magánkiadás, f.d.], 263. o.)

Arthur White is ugyanezeket a gondolatokat fogalmazta meg a White Estate levelezésében. Az „1888 Re-examined” című könyvvel kapcsolatos egyik kérdésre válaszolva White határozottan kijelentette, hogy Jones és Waggoner „monopolizálta a bibliatanulmányozási órákat a Generál Konferencia ülésszakain. Egyik évben, 1891-ben 17 bibliatanulmányt jegyeztek fel a Generál Konferencia közleményében, amelyek közül E.J. [sic!] Waggoner 16-ot tartott. 1893-ban A.T. Jones 24 egymást követő bibliatanulmányt tartott – és így tovább az évek során. Nos, Brainard testvér, értsd meg a lényeget, hogy Wieland és Short testvérek torz képet mutattak nekünk. A kéziratot olvasók többségének vagy nincs ideje, vagy nem állnak rendelkezésére a források, és nem ellenőrzik a történelmi adatokat.” (Arthur L. White levele F.E. Brainardhoz, 1958. aug. 28.; Ellen G. White Estate, Question & Answer File, 16-C-1a). De függetlenül attól, hogy Wieland és Short torz képet alkotott-e vagy sem, egy dolog biztos: ha Brainard testvérnek szabad hozzáférése lett volna azokhoz a „forrásokhoz”, amelyekről White 1958-ban beszélt, nagy valószínűséggel Wieland és Short oldalán állt volna és pontosabb megértéshez jutott volna, mint amit maga White fejezett ki.

Hasonló vádakat emelt Jonesra D.A. Delafield, az Ellen G. White Estate helyettes titkára is, legalább az egyik válaszában, amelyet egy megkereső levélre adott: „Szegény Jones. Az emberek olvasták a könyveit és hallgatták a prédikációit – amelyekből már így is túl sok volt, különösen a nagy [Generál Konferencia] összejöveteleinken –, és aztán szóhoz sem jutottak a döbbenettől, milyen hatalmas tudással és átfogó gondolatokkal rendelkezett ez az ember. Jones lenyűgözte őket. [...] Gyakran beszélt olyan témákról, amelyeket ő maga sem értett. White testvérnő egy 1890. május 19-én kelt levelében nagyon világosan rámutatott erre. Sajnálatos volt az a mód, ahogyan extravagáns kifejezéseket használt, ahogyan olyan témákkal foglalkozott, amelyek meghaladták őt. [...] Jones jó munkát végezhetett volna, ha az evangélium egyszerű, könnyen érthető igazságairól beszél. [...] Ehelyett azonban hatást akart kelteni. Nagy teológusnak akart tűnni. És bibliatudósként valóban voltak kvalitásai. Sok értékes igazságot megértett, ahogy White testvérnő is mondta neki. De ezek az igazságok fájdalmas tévedésekkel keveredtek. Nézzétek meg a Szemelvények, 1. kötet, 176-184. oldalait! Ott megtaláljátok azt az anyagot, amelyet White testvérnő írt A.T. Jonesnak a Kalifornia állambeli St. Helena-ból, 1890. máj. 19-én.” (D.A. Delafield levele L. Roy Blackburnnek, 1959. aug. 11., az Ellen G. White Estate Digital Resource Centerben)

Delafield válaszával legalább egy nagy probléma van. A levél, amelyet állítása szerint Ellen White A.T. Jonesnak küldött, és amely a Szemelvények, 1. kötet, 176-184 oldalán található, valójában E.R. Jonesnak írta, akinek semmilyen kapcsolata nincs, és semmi köze A.T. Joneshoz. A.T. Jones minden bizonnyal jelentős mennyiségű tanácsot kapott Ellen White-tól, különösen élete későbbi éveiben. A White Estate-nél dolgozók zavarodottsága azonban, akiknek jobban kellett volna tudniuk ezt, nem segített leírni pontosan történelmünk valóságát, beleértve az 1893-as Generál Konferencia ülésszakát is.

N.F. Pease megismételte a Jones elleni korábbi támadásait, amelyeket az 1945-ös disszertációjában írt, és újakkal egészítette ki az Egyedül a hit által című könyvében: „Az 1893-as év legjelentősebb hozzájárulása egy huszonnégy prédikációból álló sorozat volt, amelyet Jones a Generál Konferencia azon évi ülésszakán tartott. Ezek a prédikációk óriási jelentőséggel bírnak a mai kutatók számára, mert pontosan bemutatják Jones tanításait, valamint a nyilvános beszédeiben kifejezett hozzáállását az 1888-as kérdésekkel kapcsolatban. [...] 1893-ban kemény, heves, szinte rosszindulatú volt az állításaiban. Alig néhány hónappal a Generál Konferencia ülésszaka után Jones levelet kapott Ellen White-tól, amelyben nagyon gyengéden figyelmeztette őt a szélsőséges kijelentések veszélyére. [...] Az 1895-ös Generál Konferencián Jones újra bemutatta a témát, de nem ugyanolyan dogmatikusan, mint 1893-ban.” (By Faith Alone [Mountain View, CA: Pacific Press P. Assn., 1962], 157, 158, 160. o.)

George Knight is ugyanazt a bírálatfáklyát vitte közel harminc éven át, a lehető legrosszabb fényben tüntetve fel Jonest, függetlenül a történelmi bizonyítékok kontextusától: „Jones az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán érte el önbizalmának csúcsát. [...] A konferencia során a szemükbe mondta azoknak, akik ellene voltak, hogy ő az igazságot képviseli. [...] Jones, aki feketén-fehéren látta a dolgokat, egyáltalán nem volt szégyenlős emlékeztetni másokat arra, hogy neki van igaza, ők pedig tévftnek. Természetesen ez a megközelítés nem volt a legdiplomatikusabb módja annak, hogy megnyerje ellenségeit.” (1888 to Apostasy, 94. o.) Úgy tűnik, Knight figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy Jones csak egyike volt azoknak, akik bemutatták a laodiceai üzenetet, amely összhangban állt Ellen White összejövetelek előtti tanácsával, és amelyet folyamatosan támogatott számos bizonyságtételében. Azok, akik az 1893-as összejöveteleken valóban bűnbánatot tartottak, valahogy nem vették észre Jones „heves” támadásait, és nem számoltak be semmi ilyesmiről bűnvalló leveleikben.

[16]* W.W. Prescott, „The Promise of the Holy Spirit, No. 10”, General Conference Daily Bulletin, 1893. márc. 3., 463. o. Sajnos Prescott optimizmusa, miszerint az egyház előre fog haladni a késői eső kiáradásával, nem valósult meg az életében, és még ma is várat magára.

[17] A.T. Jones, „22. prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. márc. 7., 494. o.

[18] „General Conference Proceedings; Twentieth Meeting”, „General Conference Daily Bulletin, 1893. márc. 7., 493. o.

[19] W.A. ​​​​Spicer levele W.C. White-nak, 1893. márc. 24., Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office.

[20] C.H. Jones levele W.C. White-nak, 1893. márc. 30., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 248. o.

[21] O.A. Olsen levele W.C. White-nak, 1893. márc. 17., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 242. o.

[22]* O.A. Olsen levele Ellen G. White-hoz, 1893. márc. 21., Manuscript and Memories of Minneapolis, 244. o., hozzáadott kiemelések. Úgy tűnik, Olsen figyelmen kívül hagyta azt, amit a modern történészek Jones beszédei során tanúsított magatartásáról állítanak. Lásd a 15. jegyzetet.

[23] W.W. Prescott levele Ellen G. White-nak, 1893. márc. 23., Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office.

[24] G.C. Tenney, „The General Conference”, The Bible Echo, 1893. máj. 1., 152. o.

[25] W.C. White levele G.C. Tenney-nek, 1893. máj. 5., Manuscript and Memories of Minneapolis, 257. o.

[26] Mrs. E.M. Peebles: „Thoughts Suggested at the Close of the Institute and Conference”, Review and Herald, 1893. márc. 21., 189. o.

[27] O.A. Olsen, „The Year’s Work and the Outlook”, The Home Missionary Extra, 1893. nov.; 2. o.

[28] I.D. Van Horn levele Ellen G. White-hoz, 1893. márc. 9., Manuscript and Memories of Minneapolis, 239. o.

[29]* L.T. Nicola levele Ellen G. White-nak, 1893. márc. 24., Manuscript and Memories of Minneapolis, 247. o. Sajnos úgy tűnik, hogy Nicola bűnbánata nem tartott sokáig. 1895 júniusában Ellen White megdorgálta O.A. Olsent, amiért „annyira támaszkodott A.R. Henryre, Leroy Nicolára és másokra, akiket megnevezhetnék, és akik válság esetén rossz oldalra állnának át”. (65. levél, 1895. jún. 19., 1888 Materials, 1404. o.)

[30] Ellen G. White, „Diary”, 80. Manuscript, 1893. ápr. 24., 1888 Materials, 1170. o.

[31] Ellen G. White levele S.N. Haskellnek: 41a. sz. levél, 1893. máj. 12., 1888 Materials, 1184. o.

[32]* Ellen G. White levele A.T. Jonesnak, 230. sz. levél, 1908. júl. 25., Manuscript Releases, 9. vol, 278. o, hozzáadott kiemelések. Lehetséges, hogy Ellen White mennyei tanácsadója nem tudta azt, amit a modern történészek annyira készségesen találni vélnek Jones 1893-as prédikációiban? Lásd az 5. fejezet 5. lábjegyzetét.