Az 1893-as Generál Konferencia

A Hetftnapi Adventisták Generál Konferenciája harmincadik ülésszakának megnyitóját 1893. február 17-én, pénteken tartották a Michigan állambeli Battle Creekben. Az ülésszakon százhúsz küldött vett részt, akik közül csak hatan nem voltak jelen a megnyitón. Az észak-amerikai kontinens különböző területeiről érkező teljes küldöttségen kívül jelen voltak Ausztrália, az Egyesült Királyság, Közép-Európa, Skandinávia és Dél-Afrika képviselői is.[1] A lelkészértekezlet és a Generál Konferencia három-három hétig tartó ülésszaka „olyan szorosan kapcsolódott egymáshoz, hogy azokat nem lehetett elválasztani egymástól. Az 1893-as Generál Konferencia Közlönyében mindkettőről teljes beszámolót tettek közzé 524 oldalon, két oszlopban nyomtatva.”[2] A Generál Konferencián az áhítatos összejöveteleket továbbra is minden reggel megtartották, kivéve szombaton, és két bibliaórát minden este, amelyeket leginkább W.W. Prescott és A.T. Jones vezetett.[3]

A Generál Konferencia ülésszakának nyitó estéjén A.T. Jones újra a fehér ruha témáját vette elő, rámutatva „a sátáni hit és Krisztus hite közötti különbségre; a cselekedetek általi megigazulás, amelyet hit általi megigazulásnak neveznek, és az igazi hit általi megigazulás közötti különbségre”. Ez a tanulmány elvezette őket arra a témára, amely mindig előttük maradt: „Az igazságról szóló tanítás az igazság szerint kell nekünk. Ez pedig - mint tanultuk – csak úgy lehetséges, ha Isten igazságról alkotott gondolatához igazodunk, nem pedig saját elképzeléseinkhez. Ahhoz pedig, hogy Isten igazságról alkotott gondolatát betöltsük, olyan gondolkodással kell rendelkeznünk, amely képes megérteni azt - és ez Jézus Krisztus gondolkodása.”

Ismét összehasonlítva a hit általi megigazulásról szóló különféle tanításokat, Jones igyekezett ezután a hitet és a cselekedeteket a megfelelő helyre tenni: „Annak az embernek, aki annyira nyugtalankodik és rettenetesen fél attól, hogy semmilyen munkát nem engedtek neki elvégezni, és hogy megsemmisítitek minden munkáját, azt mondom: ha Krisztus lakik a szívében, akkor meg fogja találni azokat a munkákat is, amit elvégezhet. Testvéreim, ne aggódjatok annyira a munka miatt; találjátok meg Jézus Krisztust, és több munkát találtok, mint amennyit el tudtok végezni. (A gyülekezet: »Ámen!«) A nehézség viszont az, hogy amikor az emberek a munkákra, a munkákra és még több munkára összpontosítanak ahelyett, hogy Jézus Krisztusra összpontosítanának a munkák elvégzése érdekében, akkor mindent megrontanak.” Jones a Krisztushoz vezető út című könyvből idézve fejezte be összehasonlítását:

„Most pedig figyelmezzünk ezekre a szavakra, melyek a legjobb befejezést képezik a ma este tárgyalt egész témáról. A Krisztushoz vezető út 79. oldaláról olvasom: »A szív, amely teljes mértékben Krisztusra támaszkodik, a legszorgalmasabb és a legaktívabb lesz az Őérte elvégzett munkában.« Ámen. (A gyülekezet: »Ámen!«) Emlékezzetek erre! Ne gondoljátok, hogy aki állítja, hogy teljes mértékben Jézus Krisztusra támaszkodik, az valahogy lusta, akár testileg, akár lelkileg. Ha mégis lustaság mutatkozik az életében, akkor egyáltalán nem Krisztusra támaszkodik, hanem csak önmagára.

Nem! »A szív, amely teljes mértékben Krisztusra támaszkodik, a legszorgalmasabb és a legaktívabb lesz az Őérte elvégzett munkában.« Ez az igaz hit. Ez az a hit, amely elhozza számotokra a késői esőt; ez az a hit, amely elhozza nektek és nekem az igazság tanítását az igazság szerint – Jézus Krisztus élő jelenlétét –, hogy felkészítsen minket a hangos kiáltásra és a harmadik angyal üzenetének hirdetésére, az egyetlen módon, amelyet erről a konferenciáról tovább lehet vinni.”[4]*

Szombaton délelőtt O.A. Olsen tartotta a 11 órás prédikációt. Mély benyomást tett rá „népünk ezen összejövetelének fontossága és felelőssége”. Ez volt „a legnagyobb és legfontosabb összejövetel, amelyre felekezetünk történetében eddig sor került” - mondta Olsen. Az a mód, ahogyan a Jelenések 13. és 14. fejezetének próféciái beteljesedtek, és „az a mód, ahogyan a világ minden táján látjuk a nyitást, a szokásosnál is érdekesebbé teszi ezt az összejövetelt”. Olsen azonban attól tartott, hogy „sokan, akik csak névlegesen ismerik az igazságot, nem értik meg teljesen ezeket a dolgokat. Ha megértenék, akkor úgy keresnék őket, mint még soha eddig. Akkor olyan önmegtagadásra, az isteni erő megragadására és az Istennel való élő kapcsolat keresésére kerülne sor, amelyet többé nem lehet megtagadni. Azért imádkozunk, hogy ezek a dolgok egyre inkább hatással legyenek minden szívre.”

Olsen kijelentette, hogy „az Úr közeledett hozzánk tanácskozásunk és bibliatanulmányozásunk során, lelkünk pedig örvendezett, amikor Isten igéje világossá vált megértésünk számára”. Ugyanakkor tudta, hogy nagy szükség van olyan megszentelt munkásokra, akik felismerték teljes függőségüket Istentől:

„De van egy nagy probléma, amely mindannyiunkat érint – és ezt világosan elénk tárta a laodiceai üzenet. Olyan gazdagnak éreztük magunkat, olyan bővelkedő hatékonyságot éreztünk, hogy nem voltunk tudatában annak, hogy szükségünk van Istenre. Ó, bárcsak minden szív érezné lelki szegénységét! Ez a megváltó tulajdonság, testvérek. »Boldogok a lelki szegények« – mondta a Megváltó. Amikor tudatára ébredünk, hogy semmink sincs; amikor őszintén megvalljuk: »nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen vagyok«, akkor van segítség és világosság erre a helyzetre. A mi jóságunk, bölcsességünk, képességeink mind semmit sem érnek, Isten azonban tud és akar cselekftni. De Isten kivel fog munkálkodni? Kiért fog Isten munkálkodni? Kiben fogja Isten mindenhatónak mutatni magát? - Abban, akinek a szíve tökéletes Őelőtte. Vagyis egy olyan szívben, amely fenntartás nélkül megszabadult az énjétől, amely teljesen átadta magát Istennek, és mindent az Ő oltárára helyezett.”[5]

Olsen prédikációja sok szívet megérintett. A délutáni összejövetelen néhány vallomás hangzott el, még a Minneapolisban elkövetett hibákról is.

Hétfő este Jones folytatta előadássorozatát, bemutatva, hogy a természetes „én” gondolkodás hol jelenik meg a cselekedetek általi megigazulásban, a pogányságban, a pápaságban és a modern fenevad képében, amely a spiritualizmust is magában foglalja. A Jelenések 16. fejezete is azonosította mind a hármat: a sárkánnyal, a fenevaddal és a hamis prófétával. Az egyetlen menekvés azonban a végidő egyházának leírásában olvasható langymeleg cselekedetektől nem más, mint az ingyen felkínált gyógymódok:

„Az első dolgot, amelyet Isten kijelent: »tudom a dolgaidat«, az utolsó pedig: »légy buzgó és térj meg«. Készen álltok arra, hogy megbánjátok tetteiteket? Készen álltok? Készen álltok elismerni, hogy az elkövetett cselekedeteitek nem ugyanolyan jók, mint ahogy Jézus Krisztus tette volna, ha Ő maga itt lett volna, és elvégezte volna azokat helyettetek? (Egy hang: »igen, ezerszer«). Jó. Mennyire lesznek hasznosak ezek a cselekedetek? Tökéletesek ezek a cselekedetek? Igazságban elkövetett cselekedetek? [...]

Ne feledkezzünk meg a fehér ruháról, - amelyet meg kell vásárolnunk - a »mennyország szövőszékén szőtt ruháról, amelyben nincs egyetlen emberi elgondolásból származó szál sem«. Akkor, ha ti vagy én akár csak egyetlen szálat is beleszőttünk a saját elképzelésünkből abba az életbe, amelyről kijelentettük, hogy Krisztusban éljük, akkor valójában elrontottuk a ruháinkat. Testvéreim, azt gondoljátok, hogy ti és én olyan tökéletesen éltük meg ezt a tizenöt-húsz évet, hogy egyetlen emberi elgondolást nem szőttünk bele jellemünkbe vagy tetteinkbe? (A gyülekezet: »nem«). Akkor megbánhatjuk ezt, nemde? (A gyülekezet: »igen«). [...]

Melyik a mi állapotunk? Nagyon jól tudjátok, hogy erőfeszítéseink nem vezettek nagy eredményekhez. Mindannyian megpróbáltuk a tőlünk telhető legjobbat megtenni - és ti magatok is tudjátok, hogy ez volt a legelbátortalanítóbb dolog, amivel ebben az életben próbálkoztatok. Magatok is tudjátok, hogy lerogytatok és sírtatok, mert nem tudtatok eleget tenni azért, hogy megmeneküljetek az ítélet elől. (Egy hang: »még annyira sem tudtunk eleget tenni, hogy magunknak örömet szerezzünk«). Mi magunk is láthattuk mezítelenségünket, amikor mindent megpróbáltunk, hogy eltakarjuk azt. Tudjátok, hogy ez így van. Nos, testvéreim, az Úr mondta ezt, nem igaz? (A gyülekezet: »igen, uram«). Nincs itt az ideje azt mondanunk: »így van Istenem«? [...]

Az Úr azt akarja, eltakarva legyünk, hogy mezítelenségünk rútsága ne látszódjék. Azt akarja, hogy az Ő tökéletes igazságával rendelkezzünk, az igazságról alkotott tökéletes felfogása szerint. Azt akarja, hogy olyan jellemünk legyen, amely minden akadály, kérdés és kétség nélkül kiállja az ítéletet. Fogadjuk el Tőle ezt a jellemet ingyen ajándékként, mint ahogy az is.”[6]

Amikor Jones másnap este elkezdte prédikációját, igyekezett megértetni hallgatóival, hogy bár sokat olvasott a Bizonyságtételekből és a Krisztushoz vezető út című könyvből, ezeket az igazságokat a Bibliában találta meg. Valójában a prófétaság lelkének célja az, hogy „megláttassa velünk, mindezek meg vannak írva a Bibliában, és onnan fogadjuk el”. Jones azt mondta: „Most szándékosan kerülni fogom a prófétaság lelkének írásait, de nem azért, mert bármi rossz lenne a használatukban; hanem azt akarjuk testvéreim, hogy a Bibliából értsük meg az igazságot.” Jones kitért a kor egyik szentségről szóló könyvére, és világossá tette, hogy mi az, ami nem az ő vallási eszméinek az eredete:

„Ugyanazt láttam abban, de másképp működik. Van egy sokak által dicsért könyv, A boldog élet keresztény titka. Láttam olyan embereket, akik elolvasták, és akiknek nagyon jót tett - úgy gondolták - mert szerintük nagy világosságot, bátorítást és jót nyertek belőle; de még akkor sem tudtak a Bibliához nyúlni, hogy onnan fogadják el az igazságot. Testvéreim, szeretném, ha mindannyian felismernétek, hogy a keresztény ember boldog életének titkából többet találtok a Bibliában, mint tízezer kötetben abból a könyvből. (A gyülekezet: »Ámen!«) Sokáig nem is tudtam erről a könyvről. Azt hiszem, csak öt-hat évvel ezelőtt láttam először. Valakinek megvolt, olvasta, és megkérdezte tőlem, hogy láttam-e már. Mondtam neki, hogy nem. Megkérdezte, hogy elolvasnám-e. Azt válaszoltam: »igen, el fogom olvasni« - és így is tettem. De, amikor elolvastam, rájöttem, hogy a Bibliából már többet tudtam meg a keresztények boldog életének titkáról, mint abból a könyvből. Rájöttem, hogy többet tudtam a Bibliából a keresztény boldog élet titkáról, mint amennyit a szerző abban a könyvben írt. Szeretném, ha az emberek megtanulnának közvetlenül a Bibliából meríteni gondolatokat. (A gyülekezet: »Ámen!«) Ha az a könyv segíti az embereknek megtalálni a Bibliában a titkot, amivel ott sokkal részletesebben foglalkozik, akkor rendben van. De én úgy tudom, hogy az a könyv közel sem tartalmazza azt, amit bárki megtalálhat a Bibliában a keresztény ember boldog életének titkáról.

Ó, valaki egyszer azt mondta nekem, hogy abban a könyvben találta meg a világosságot. De itt van ez a Könyv, amelyből a keresztény élet boldogságának titkát megtanultam (felemelte a Bibliát) - és ez az egyetlen forrás. Ezt a titkot még azelőtt ismertem meg, hogy a másik könyvet egyáltalán láttam volna, vagy tudomást szereztem volna létezéséről. És még egyszer mondom, amikor elolvastam a másik könyvet, tudtam, hogy a keresztény boldog élet titkából többet birtoklok, mint ami abban a könyvben található, még a legelemibb szinten is. Így lesz ezzel mindenki más is, aki olvassa a Bibliát és hisz benne.”[7]*

Jones ezután összefoglalta azokat a következtetéseket, amelyekre a harmadik angyal üzenetének tanulmányozása során jutottak: „A késői eső tehát az Isten igazsága, az Ő igazságának üzenete, a hangos kiáltás, és a mennyből kell származnia. Most abban az időben vagyunk, kérnünk kell és el kell fogadnunk azt. Tehát mi akadályozna meg minket abban, hogy most kapjuk meg a késői esőt? (A gyülekezet: »a hitetlenség«).” Annak bizonyítására, hogy a hitetlenség valóban folyamatosan problémát jelentett, Jones ezután felolvasott a „Veszély a világi politika elfogadásában” című röpiratból, amelyben Ellen White 1890 novemberi salamancai látomása jelent meg: „De nem mindenki követi a világosságot. Egyesek letérnek a biztonságos útról, amely minden lépésnél az alázat útja. Isten egy üzenetet bízott szolgáira ezekre az időkre. [...] Nem fogom most megismételni Isten terveinek bizonyítékait, amelyeket szolgái az elmúlt két évben (időközben már négy éve) bemutattak; de az Ő munkájának jelenlegi bizonyítékai be lettek mutatva nektek, most pedig kötelességetek, hogy higgyetek.”

„Mit higgyünk? - kérdezte Jones - Milyen üzenetről van itt szó, amelyet Isten szolgáinak adott ezekre az időkre nézve? (A gyülekezet: »az igazság üzenetéről«). Igen, Jézus Krisztus igazságának üzenetéről van szó. Ez egy olyan bizonyságtétel, amely két éven át lenézett, elutasított és kritizálva volt, és azóta újabb két év telt el. De az Ő munkájának bizonyítéka fel lett tárva előttünk – és mit mond most Isten mindannyiunknak? »Most már kötelességetek elhinni« ezt az üzenetet.” Ezután Jones elmondta az üzenet elfogadásának személyes áldásait és azt a csodálatos lehetőséget, hogy ott és akkor mindenki elfogadhatta:

„Egy testvérnő nemrég elmondta nekem, hogy a négy évvel korábbi esemény előtt nem tett mást, mint siránkozott az állapotán, és azon tűnődött, hogyan fog valaha is beteljesftni az Úr visszatérésének ideje, ha Neki várnia kell, hogy népe felkészüljön a Vele való találkozásra? Ugyanis - mondta nekem, azzal kapcsolatban, hogy hogyan igyekezett felkészülni - szerinte ő ugyanolyan nagy erőfeszítéseket tett, mint bárki más ezen a világon, és azt mondta, rájött, hogy felkészülésében nem haladt eléggé gyorsan ahhoz, hogy visszahozza az Urat egy ésszerű időben, ezért nem értette, hogyan fog az Úr visszatérni.

Bosszantotta ez a dolog, de elmondta, hogy amikor visszatértek azok, akik Minneapolisban voltak, azt mondták: »Isten igazsága egy ajándék, Krisztus igazságát ajándékként fogadhatjuk el, éspedig most azonnal«. A testvérnő azt válaszolta: »Ó, ez megörvendeztetett; világosságot hozott; mert akkor megértettem, hogyan lehetséges, hogy az Úr hamar jöjjön el. Amikor Ő maga adja a fehér ruhát, a jellemet, amely felkészít minket az ítéletre és a nyomorúság idejére, akkor megérthetem, hogyan lehetséges, hogy Ő visszajön, amilyen hamar csak akar. És – tette hozzá ő – örültem, és azóta is mindig boldog vagyok.« Testvéreim, ennek én is mindig örülök.

Ebben van logika. Tudjátok, mindannyian átéltük ezt az egészet. Tudjátok, hogy volt idő, amikor sírtunk, mert nem tudtunk eleget tenni, hogy beteljesítsük a saját becsléseinket arról, hogy mit jelent jót tenni. És mivel arra számítottunk, hogy az Úr hamarosan visszatér, nagyon féltünk attól a hírtől, hogy visszatérése olyan közel van, mert vajon hogyan sikerülhetne nekünk elkészülnünk? Hálát adunk az Úrnak, hogy Ő fel tud készíteni minket. (A gyülekezet: »Ámen!«) Ő felkínálja a menyegzői ruhát. A ruhákat mindig az ajánlotta fel, aki az esküvői vacsorát biztosította. Ő az, aki a menyegzői lakomát biztosítja – és hamarosan eljön. Ő azt mondja: »Íme a ruha, amely méltóvá tesz arra, hogy ott üljetek!« Lesznek olyanok, akik nem vehetnek részt azon a lakomán, mert nincsenek menyegzői ruhába öltözve. De az Úr mindenkinek ajándékba kínálja – és ha valaki nem fogadja el, ki a hibás?”[8]

W.W. Prescott ezután a Szentlélekről szóló hetedik előadásával folytatta. Befejezésül kiemelte, hogy talán ők egy nagyon távoli áldást vártak, de az valójában épp ott volt előttük: „Amikor elkezdtem ezt a tanulmányt, úgy tűnt nekem, hogy néhányan közülünk valami távolira számítottak, és nem fogadták el az előttünk álló áldásokat. Ezek csordultig tele vannak világossággal, dicsőséggel és erővel. Az Úr azt akarja, hogy most azonnal fogadjuk el az Ő Lelkét. Azt akarja, hogy a szívünk folyamatosan nyitott legyen az Ő befogadására. A szívünk a bűneink megvallása által nyílik meg és a megtérés által, a megbánás lelkülete által, a méltatlanság állandó érzése által, még akkor is, amikor Ő a kegyelmét és erejét adja nekünk. Be kell fogadnunk a Szentlelket a maga teljességében, amelyben mindig örvendeznünk kell az Úrban.”[9]

Szívből jövő vallomások

Az ilyen jellegű előadások, mint amelyek a lelkészértekezleten és a Generál Konferencián hangzottak el, és amelyek az egyház vezetőit, valamint a laikusokat a laodiceai üzenethez irányították bűnbánatra és reformra szólítva fel őket, nem maradtak hatástalanok. I.D. Van Horn, A.T. Jones sógora, egyike volt azoknak, akik a minneapolisi konferencián és az azt követő években nagy erővel ellenálltak az üzenetnek. Valójában I.D. Van Horn azon testvérek közé tartozott, akik az 1888-as konferencia előadásai után visszatérve szállásukra kritizálták az üzenetet és a hírnököket.

Ellen White többször leírta, hogy a mennyei követ látomásban vitte be ezekbe a szobákba, ahol „sértegetéseket, kritikákat, gúnyolódást és nevetést hallott. A Szentlélek megnyilvánulásait fanatizmusnak tulajdonították.”[10] Ellen White bizonyságtételeit kigúnyolták, W.C. White-ot „igen nevetséges színben tüntették fel”,[11] de a testvérek „sokkal rosszabb dolgokat gondoltak és mondtak Jones és Waggoner testvérekről.”[12]*

Bár Van Hornra látszólag nem volt hatással a minneapolisi összejövetel kezdete óta küldött bűnbánatra és bűnmegvallásra hívó számos bizonyságtétel és levél, az 1893-as Battle Creek-i összejövetelen más fényben kezdte látni magát. Mivel „olyan világosan látta, ahogy Isten ereje megerősíti Jones, Prescott és Haskell testvéreket”, amikor felfedték előtte „a világnak most átadandó üzenet világosságát és dicsőségét”, Van Horn megértette, hogy „a bűnbánat és a bűnbevallás az egyetlen kiút a bűnből és a sötétségből”. Az előző szombat délutáni összejövetelen Van Horn bevallotta „a Minneapolisban elkövetett nagy hibáját, és minden rosszat, amit onnantól kezdve az 1893-as konferenciáig elkövetett”. Van Horn később arról számolt be, hogy Isten az Ő irgalmában még több dorgálás elfogadására készítette fel őt.

Három nappal a szombati bűnbevallása után Van Horn egy bizonyságtételt kapott Ellen White-tól, amelyet január 20-án küldött Ausztráliából. Aznap este szobájába vonult, és „sírva háromszor olvasta el a levelet, elfogadva minden mondatát”.[13]

„Kedves Van Horn testvér, [...] szeretnék néhány szót mondani neked, néhány olyan dolgot, ami nyomasztja a szívemet. Megmutatták nekem, hogy nem a világosságban jársz és dolgozol, mint ahogy hiszed. Az Úr újra és újra megmutatta nekem a minneapolisi összejövetelt. Ami ott történt, azt egyesek csak homályosan értik, és az Igazság Napjának fényes sugarai nem oszlatták el azt a ködöt, amely eltakarta akkor az elméjüket. [...]

Tudom, hogy Smith, Butler és Van Horn testvérek elveszítették a mennyei megvilágosodás leggazdagabb kiváltságait, mert a minneapolisi összejövetel előtt fenntartott és azóta is nagyrészt általuk dédelgetett lelkület és hozzáállás olyan állapotban tartotta őket, amelyben, amikor a jó jött, ők nem értékelték azt. [...]

Volt-e a Szentléleknek bármi köze a minneapolisi előítéleteidhez? Volt-e köze ahhoz a lelkülethez, amely az ottani tettekhez vezetett? Nem, Isten nem volt jelen abban a munkában. Szobáról szobára vezettek, ahol az összejövetelen résztvevő testvérek voltak elszállásolva, és olyan dolgokat hallottam, amelyeket egy napon mindenki rettenetesen szégyellni fog, netalán az ítéleten, amikor minden munka a maga valódi világosságában lesz látható. A te szobádban volt egy Tanú – a többiek szobáiban is volt egy-egy Tanú, aki tanúja volt minden megjegyzésnek, gúnyolódásnak, szarkazmusnak és kíméletlen tréfának. A menny Ura nem volt elégedett a te viselkedéseddel és mindazokéval, akik részt vettek ebben a mulatságban, sem a kemény és hajthatatlan lelkületeddel. A befolyás akkor sátáni volt. Ennek következtében egyes lelkek elvesznek.

Miért nem fogadtad el azt a bizonyságtételt, amelyet az Úr White testvérnő által küldött neked? Miért nem hoztad magad összhangba azzal a világossággal, amit Isten adott neked? Vajon ez a lelkületed marad meg a próbaidő végéig? Nincs semmi, ami bizonyítaná neked, hol munkálkodik Isten? Nem tudod megítélni, kinél van az üzenet, amelyet erre az időre az emberekhez kell vinni? [...]

Ha Smith testvér a tiszta világosságban állna, akkor tökéletes összhangban fújná a trombitát a Jelenések 18. fejezetének angyalával, akinek dicsőségével meg kell világítania a földet. Most van itt az ideje, hogy olyan üzenetet keressünk, amilyet elküldtek nekünk. [...]

A világosság ragyog; nem lesz elhomályosítva és nem is lehet elhomályosítani. Továbbra is ragyogni fog, és teljes délig folyamatosan növekszik. Akik azonban becsukják a szemüket, hogy ne lássanak, bedugják a fülüket, hogy ne halljanak, és megkeményítik a szívüket, hogy ne fogadják be a mennyei világosság sugarait, azok sötétben maradnak, és aki sötétben jár, nem tudja, merre tart. Azt hiszi, hogy biztonságos utakon jár, de becsapja saját magát.”[14]

Az ilyen éles, mégis szeretetteljes szavak mély hatást gyakoroltak Van Hornra. A levél elolvasása után „imában letérdelt Isten előtt, és mindent megvallott neki. Isten meghallgatta őszinte könyörgését”, és lelkébe a keserűség helyett békét és örömet adott. Másnap Van Horn részt vett a lelkészek reggeli összejövetelén, amelyet O.A. Olsen vezetett, aki gyakran idézett az Ellen White-tól kapott bizonyságtételekből. Itt Van Horn „még őszintébben és részletesebben bevallotta” tévedését a testvérek előtt, akik ismerték tetteit. Örült, hogy vallomása „nagy világosságot és áldást hozott a lelkébe”. „Most újra szabad ember vagyok, hála Istennek, mert bűnbocsánatot és békét találtam” – mondta ő.[15] S.N. Haskell arról számolt be Ellen White-nak, hogy a reggeli összejövetelek „kiválóak voltak, sokan elfogadják a világosságot”. Elmondta, hogy „Van Horn testvér jó bizonyságot tett”, olyat, amit még soha nem hallott addig. „Lenyűgözte az egész gyülekezetet.”[16]

A konferencia után Ellen White-nak írt levelében Van Horn bevallotta múltbeli hibáit, és megosztotta vele a laodiceai hívásnak való engedelmességben újonnan megtalált szabadságát:

„Amit írtál nekem, azt teljes szívemből elfogadom, mint az Úrtól jövő bizonyságtételt. Feltárja előttem azt a szomorú állapotot, amelyben a minneapolisi összejövetel óta voltam, és ez az Úr dorgálása igazságos és igaz. Mióta elfogadtam a feddést, jobban látom, mint valaha, milyen nagy bűn a világosság elutasítása. És ezt kétszeresen bűnösebbé teszi saját makacs akaratom, amely oly sokáig ellenállt a világosságnak, amely annyira fényesen ragyogott rám. Fel sem fogtam, milyen nagy az engem körülvevő sötétség, és milyen erősen tartott Sátán az uralma alatt, amíg nem kaptam meg Isten irántam érzett szeretetének ezt a bizonyítékát, ami felnyitotta a szememet.

Most teljes szívemből szégyellem, hogy részt vettem abban a »mókában«, »gúnyolódásban« és »viccelődésben«, amelyben én és mások ugyanabban a teremben oly sokat mulattunk a minneapolisi konferencián. Ez helytelen volt - teljesen helytelen - és bizonyára nem tetszett az Úrnak, aki mindennek tanúja volt. Bárcsak mindezt kitörölhetném az emlékezetemből! [...] De kezdek rájönni, hogy mennyi mindent elvesztettem a sötétség és a hitetlenség e négy éve alatt. Most sietni fogok megvenni az »aranyat«, a »fehér ruhát« és a »szemkenőcsöt«, hogy ne a magam erejéből, néhány beszéddel, hanem Krisztus igazságával és az Ő gazdag kegyelmével állhassak társaim elé, annak érdekében, hogy »megfelelő időben való eledelt« adjak nekik. Felkelek, és az Úr félelmében, az üzenet növekvő világosságával megyek előre. Az Úr előtt fogok járni, és szívemben őrzöm jelenlétét, hogy erőt kaphassak Tőle, a Mindenhatótól, hogy ellenállhassak a Sátánnak, elkerülhessem csapdáit, és végül elnyerjem a győzelmet.”[17]

A késői esőben élni

Február 23-án, csütörtökön W.W. Prescott a Szentlélekről szóló előadásával kezdte az esti összejövetelt. Miután közel négy héten át tanulmányozta ezt a témát, Prescott úgy érezte, hogy „most már nagyon nyugtalan a szolgálatunkkal kapcsolatban”. Tanulmányozták, hogy mi akadályozhatja meg „Isten Lelke kiáradásának szokatlan mértékű befogadását. Nagyon személyes vallomások hangzottak el”, és úgy tűnt, mély benyomást tettek az elméjükre és a szívükre. Bár nagyra értékelte az együtt kapott áldást, valamint Isten és a Szentlélek jelenlétének közelségét, mégis nagyon csalódott lenne, ha ez az összejövetel „Isten Lelkének még teljesebb kiáradása nélkül érne véget”, mint amit korábban tapasztaltak.

Prescott emlékeztette hallgatóságát, hogy „amikor a tanítványok tíznapi őszinte keresés, bűneik megvallása, lelkük Isten előtti megalázása, Jézus Krisztus kitartó szemlélése közben és az Ő képére való átváltozás után kiáradt rájuk a Szentlélek, akkor rendelkeztek a Megváltó által rájuk bízott munkához szükséges erővel.” Akkor a tanítványok nagy erővel indultak, és egész sokaság tért meg egyetlen nap alatt. Hatalmuk volt a gonosz lelkek és betegségek felett, betegeket gyógyítottak, és Isten sok jelet és csodát tett. „Ezeket a dolgokat nem szabad egyfajta mesének tekinteni” - mondta Prescott. „Miért? Mert nekünk is ugyanezt kell megtapasztalnunk!” Utána Prescott visszatért az elmúlt négy év tapasztalatához:

„Isten el akar pecsételni egy népet az Ő országa számára, de ennek a népnek, amely el lesz pecsételve és készen áll a mennybemenetelre, azokból kell állnia, akikben Krisztus lakozik; azokból kell állnia, akik Krisztus igazságosságát és jellemét elfogadják. De, amikor elfogadjuk Krisztus igazságát a maga teljességében, ahogyan Isten akarja, hogy elfogadjuk, akkor vele együtt a Lélek teljessége, valamint a Lélek kiáradása is eljön. Nos, egyáltalán nem használ nekünk, ha folyton a Lélek kiáradásáért imádkozunk, de Krisztus igazsága és jelleme nélkül. Gondoljatok bele, hogy ez az ügy már három-négy éve itt van, és mit csináltunk egész idő alatt! Isten már néhány évvel ezelőtt is kész volt kiárasztani Lelkét az Ő népére; de most már nem tehetünk semmit e tekintetben: azonban ne adjunk hozzá még egy napot sem ehhez az időhöz!

Mit mondhatok erről a helyzetről? Íme itt vagyunk, együtt. Ezek a dolgok olyan világosak, mint az ábécé, hogy az igazság Isten ajándéka, és mindössze csak annyit kér tőlünk, hogy engedelmeskedjünk és fogadjuk el, hogy kinyitjuk az ajtót. Hogyan? A bűnbevallás és bűnbánat által, azzal, hogy bezárunk minden ajtót, amelyen keresztül a Sátán bejöhet, és szélesre tárjuk az ajtót Krisztus előtt, egyszerűen elfogadva Őt. Nos, egyáltalán nem számít az életkorunk vagy a státuszunk: akár lelkészek vagyunk, akár nem; akár diplomások vagyunk, akár nem; mindannyian egy szinten vagyunk. Nektek és nekem ugyanúgy kell elfogadnunk, mint a gyermekeknek, és egyszerűen csak újra és újra hálát kell adnunk Istennek érte, és örülnünk kell neki. [...]

Van valami oka annak, hogy ma este ne tanuljunk erről valamit? Valahogy így gondoltam: ha abbahagynánk a kérdezősködést egymásról, hogy A vagy B testvér elfogadta-e, vagy elutasította az üzenetet, ha megszűnnénk csomót keresni a kákán, és ha egyszerűen itt ülnénk, mint egy gyermek, boldogan, tudva, hogy ez így van, akkor elfogadhatnánk. [...]

Jézus tanítványai tíz napon át buzgón imádkoztak érte, folyamatosan, megvallva bűneiket, bűnbánatot tartva, szüntelenül Krisztusra nézve. Miért nem kaphatnánk meg mi is ugyanígy? Már csak körülbelül tíz nap van hátra a konferencia ülésszakából. Nos, testvéreim, nem lenne itt az ideje ezzel kezdenünk? Nem világosak ezek a dolgok minden lélek számára, hogy mi az igazság, és mit akar az Úr tenni értünk ezen a konferencián? Vajon nem tíz napra vagyunk attól az időtől, és nem kellene úgy keresnünk az Urat, ahogy még sohasem kerestük Őt?”[18]

Prescott előadása után A.T. Jones folytatta tanulmánysorozatát. Előadását egy levél felolvasásával kezdte, amelyet „röviddel azelőtt kapott Ausztráliából Starr testvértől”. Több mint valószínű, hogy G.B. Starr a levelet a január eleji ausztráliai imahét után küldte. A levél azonban nem nyújtott semmilyen új információt, csak megerősítette azt, amit már felfedeztek a Biblia és Ellen White írásai tanulmányozása során:

„White testvérnő azt mondta, »hogy a minneapolisi összejövetel óta a késői eső idejében vagyunk«. Pontosan ezt tudtuk meg e leckék tanulmányozásából, nem igaz? Testvéreim, meddig fog várni az Úr, hogy mi is akarjuk ezt elfogadni? Az elmúlt négy évben folyamatosan igyekezett meggyőzni bennünket, hogy fogadjuk el a késői esőt, tehát meddig fog még várni, hogy elfogadjuk? Ez a téma nagyon jól kapcsolódik Prescott testvér témájához, és az ő prédikációja egyszerűen bevezetője volt az én prédikációmnak. Azt kérte itt minden jelenlévőtől, amit négy évvel ezelőtt mindenkinek meg kellett volna tennie.

A valóság az, hogy valamilyen döntés születik. Akik így fogják keresni az Urat, akik így fogadják az Ő üzenetét, azok elfogadják, amit Ő adni akar. Azok, akik nem így tesznek, magukra maradnak, és ez az állapot végleges lesz. Éppen ezért olyan félelmetes a helyzet ezen az összejövetelen. Ez adja ennek az összejövetelnek a félelmetes jellegét. Fennáll a veszélye, hogy vannak itt olyanok, akik négy éve, vagy talán nem is olyan régóta, ellenállnak az üzenetnek, és akik most képtelenek az Úrhoz jönni, és elfogadni, ahogyan az Úr adja, ezért kimaradnak. Az Úr döntést fog hozni, sőt mi is dönteni fogunk ezen az összejövetelen. Melyik oldalon találtattok majd?[19]*

Jones szavai valóban ünnepélyesek voltak. Elmondom még egyszer, hogy nem G.B. Starr Ausztráliából érkezett levelén alapult az a felfogás, hogy „a minneapolisi összejövetel óta a késői eső idején” voltak. Starr hivatkozása Ellen White szóbeli kijelentésére csupán megerősítette azt, amit ők maguk már megértettek a bibliatanulmányozásból és Ellen White számos más kijelentéséből.

G.B. Starr még évekig hivatkozott ezekre a tényekre. Egy, a Review számára sok évvel később írt cikkében Starr jelezte, hogy az 1888-as Generál Konferencián „az Úr szolgája kijelentette, hogy Krisztus igazságának hirdetése”, ahogyan azt akkor bemutatták nekik, „a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltásának kezdetét jelezte és a Jelenések 18:1 versben említett másik angyal csatlakozását, akinek dicsősége betölti az egész földet”. Ezek a 1888-as konferencián elhangzott szóbeli kijelentések - mondta Starr - és „röviddel utána írásba foglalták és kinyomtatták”.[20] Egy kiadatlan kéziratban, amelyben leírja azokat az éveket, amikor Ellen White-tal dolgozott, Starr hasonló megjegyzéseket tett az 1888-as konferenciáról: „White testvérnő jelen volt, és naponta gyakorolta befolyását határozott szavakkal ebben a témában [a hit általi megigazulásról]. Ő azt mondta, hogy ez a késői eső és a három angyal üzenetei hangos kiáltásának kezdetét jelezte.”[21]

Természetesen mindez összhangban volt Ellen White más publikált kijelentéseivel. 1892 vége felé O.A. Olsen kinyomtatott egy brosúrát Ellen White néhány korábban nem publikált kijelentésével. „A Szentlélek ereje kérésre és befogadásra vár” című írásból a következő bizonyságtétel egy részét idézte:

„Krisztus, a nagy Tanító, végtelen sok téma közül választhatott volna, de az egyik, amely felett a legtöbbet időzött, a Szentlélek ajándéka volt. Milyen nagyszerű dolgokat jövendölt az egyháznak ennek az ajándéknak köszönhetően! Ennek ellenére, melyik témán időzünk most legkevésbé? Melyik ígéret teljesül legkevésbé? Időnként szó esik a Szentlélekről, utána a téma későbbi elemzésre marad. [...]”[22]

„Épp mielőtt elhagyta volna tanítványait, hogy visszatérjen a mennyei udvarokba, Jézus a Szentlélek ígéretével bátorította őket. Ez az ígéret nekünk is szól ugyanolyan mértékben, mint amennyire nekik szólt. Mégis, milyen ritkán kerül a nép elé, és milyen ritkán beszélnek beteljesedéséről az egyházban. Ha elhallgatjuk ezt a nagyon fontos témát, milyen ígéretet ismerünk még a Szentlélek gazdag ajándékáról szóló ígéreten kívül, amely által minden lelki munkánk hatékonnyá válik? A Szentlélek ígéretét közömbösen visszük bele beszélgetéseinkbe, időnként említjük csak – és ez minden. Sok mindenre kitértünk a próféciákban, tanokat fejtettünk ki hosszasan, de azt, ami az egyház számára alapvető fontosságú, hogy tagjai lelki erőben és hatékonyságban növekedjenek, hogy az igehirdetések meggyőzzenek, és a lelkek megtérjenek és Istenhez forduljanak, nagyrészt kihagytuk lelkészi törekvéseinkből. Ez a téma el lett hanyagolva, mintha valamikor a jövőben kellene figyelmet szentelni rá. A népnek más áldásokat és kiváltságokat mutattak be, amíg a közösségben fel nem támadt a vágy, hogy megkapja Isten megígért áldását; de a Szentlélekkel kapcsolatban az volt a benyomás, hogy ez az ajándék nem a jelen időre szól, hanem a közösségnek valamikor a jövőben kell majd megkapnia. Ezt a megígért áldást, ha hittel kérik, minden más áldást is magával hoz, ezért Isten népének bőséges mértékben kell részesülnie benne. [...]

Az egyház sokáig megelégedett Isten áldásainak kis mértékével. Az emberek nem érezték szükségét annak, hogy felemelkedjenek az értük végtelen nagy áron hozott áldozat nagy kiváltságaihoz. A lelki erejük gyenge volt, és tapasztalatuk zsugorodott és megcsonkított volt. Alkalmatlanok lettek arra a munkára, amelyet az Úr szeretne, hogy elvégezzenek. Képtelenek bemutatni Isten szent Igéjének nagyszerű, dicsőséges igazságait, amelyek a Szentlélek befolyása által meggyőznék és megtérítenék a lelkeket. Isten ereje kérésre és befogadásra vár. Akik az igazság szent magvait vetik, azok örömteli aratást fognak aratni.”[23]

1897-ben Ellen White így figyelmeztette az egyházat: „Sajnálattal teli szívvel imádkozzunk a legnagyobb buzgalommal, hogy most, a késői eső idején a kegyelem áradjon ki ránk.”[24] Két évvel később emlékeztette a testvéreket arra, hogy „évekkel ezelőtt eljött az ideje, hogy a Szentlélek különleges módon kiáradjon Isten szorgalmas és önfeláldozó munkásaira”.[25] Minden bizonnyal az 1893-as Generál Konferencián ők már „a késői eső idejében” éltek, ahogy Ellen G. White kijelentette, és ahogy G.B. Starr is beszámolt.[26]* A kérdés az volt, hogy valóban követik-e a Hű Tanúbizonyság tanácsát, és megtérnek, hogy rájuk áradhasson a késői eső. Egyesek megtették ezt, és nagyszerű személyes áldásokban részesültek. De mi a helyzet az egyház egészével?

Lábjegyzet

[1] G.C. Tenney, „The General Conference”, The Bible Echo, 1893. ápr. 15., 124. o.

[2] Arthur L. White, The Australian Years: 1891-1900, 59. o.

[3] „Program for the General Conference: February 17 to March 6”, General Conference Daily Bulletin, febr. 13., 246. o.

[4]* A.T. Jones: „13. prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 20.; 296.,298.,302. o. Mivel a Közlöny szombat kivételével naponta jelent meg a Generál Konferencia ülésszaka alatt, és minden nap a küldöttek rendelkezésére bocsátotta az előző napi jegyzőkönyvet, úgy tűnik, hogy néhány előadást az idő rövidsége miatt több napos késéssel nyomtattak ki. Az előadáshoz itt hozzárendelt február 17-i, pénteki dátum a Közlöny 246. oldalán közzétett ütemezésen alapul, amely jobban illeszkedik a konferencia többi jegyzőkönyvéhez, mint a nyomtatás február 20-i dátumához. A könyvben később említett valamennyi előadást ugyanezzel a módszerrel datáljuk.

[5] O.A. Olsen, „Sabbath Sermon”, 1893. febr. 18., Review and Herald, 1893. márc. 7., 147. o.

[6] A.T. Jones: „14. prédikáció” „A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 22., 342., 346., 347. o.

[7]* A.T. Jones: „15. prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 23.; 358-359. o., kiemelések az eredetiben. „Az Ellen White világa” című könyvében, amely arról a korszakról szól, amelyben Ellen White élt, George Knight megpróbál kapcsolatot teremteni A.T. Jones és a korabeli „szentségmozgalom” fanatikus aspektusai között, és ezt állítja: „A hetftnapi adventisták nem voltak tudatlanok a »szentségmozgalom« irányvonaláról. Például Hannah Whitall Smith könyve, A boldog élet keresztény titka, amelyet A.T. Jones az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán hozott szóba, hirdették a Review and Herald-ban, és mindkét észak-amerikai adventista kiadó eladásra kínálta. Sőt Jones 1898-ban utalt arra, hogy egyetért a szentségmozgalom számos brit vezetőjének a keresztény életmóddal kapcsolatos gondolataival.” (99. o.) Knight természetesen semmilyen hivatkozási alapot nem ad számos állítására, és úgy tűnik, azt reméli, hogy olvasói egyszerűen becsületszóként elhiszik neki, és meg lesznek győződve arról, hogy Jones népszerűsítette Hannah Smith könyvét az 1893-as konferencián.

A From 1888 to Apostasy című könyvében Knight hasonló vádakat fogalmaz meg: „Jones és munkatársai nagyon jól ismerték a vallási világ többi részében tapasztalható tendenciákat. Az adventisták például ismerték Hannah Whitall Smith könyvét: A boldog élet keresztény titka. Jones az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán beszélt a könyvről, a Review and Herald pedig 1896-ban szép kritikát írt róla. Ekkor már a Pacific Press és a Review and Herald Publishing Association is árulta a könyvet, amely hamarosan a szentségről szóló szabványszöveggé vált. 1898-ban Jones elmondta, hogy két vagy három évig tanulmányozta a Keswick-mozgalmat (a szentségmozgalom vezető csoportját Angliában), valamint Frederick B. Meyer eszméit. A keresztény életmódról szóló tanításaik – mondta ő - egyszerűen helyes adventista eszmék voltak, amelyeknek szerzői hangzatos neveket adtak. Ugyanakkor Jones a Review-ban gyakran közölt részleteket A Király hírnöke című folyóiratból (a szentségmozgalom metodista eredetű folyóiratából). Jonesnak a Review and Herald szerkesztősége alatt A Király hírnöke volt messze a legtöbbet idézett nem adventista folyóirata.” (168. o.)

De az 1893-as Közlöny minden tisztességes olvasója rájön, hogy Jones Hannah Smith könyvére tett hivatkozásai a legkevésbé sem a könyv támogatására vagy népszerűsítésére irányultak. Jonesnak pedig semmi köze nem volt az 1896-os hirdetéshez a Review-ban, amely Uriah Smith szerkesztésében jelent meg, sem pedig ahhoz, hogy a könyvet mindkét adventista kiadó értékesítette. Hannah Smith könyvét soha nem reklámozták abban az időszakban, amikor Jones 1897-1901 között vezette a Review kiadót, amit Knight elmulaszt megemlíteni.

Jones 1898-as utalása a Keswick-mozgalomra, amelyre Knight hivatkozik, a Review egyik szerkesztőségi jegyzetében található, egyetlen bekezdéssel, amely minden volt, csak nem a mozgalom népszerűsítése: „Nagy a felhajtás azzal kapcsolatban, amit egyesek Keswick mozgalomnak neveznek, a keresztény életmóddal kapcsolatban. A mozgalmat azért nevezik így, mert Angliában, Keswickben kezdődött. Dr. F.B. Meyer Londonból, aki nemrég az Egyesült Államokba érkezett, és egészen Chicago környékéig eljutott, az egyik vezető képviselője ennek a mozgalomnak. Az elmúlt két-három évben figyelemmel kísértük a mozgalmat, és tanulmányoztuk, amit a mozgalom vezető képviselői és szimpatizánsai mondanak róla. És személyesen tudjuk, hogy mindaz, amit a keresztény életmódról állítanak, évek óta a hetftnapi adventisták világos tanítása; [...]. Az a mód, ahogyan a különleges »mozgásokat«, a »felsőbbrendű keresztény életmódot« stb, hangsúlyozzák, elárulja, hogy teljesen félreértik, mit is jelent valójában a keresztény életmód.” (Review and Herald, 1898. márc. 15., 172. o., kiemelések az eredetiben). Egyszerűen fogalmazva, Jones és a többi szerkesztő mintegy két éven át „figyelte" a mozgalmat, hogy lássa, miről van szó.

Öt hónappal később Jones ismét megemlítette a Keswick mozgalmat egyik rövid cikke végén, amely Dávidról szólt, aki Saul páncélját viselte: „Ha azok a keresztények, akik megpróbálták utánozni a Keswick mozgalmat, az Üdvhadsereg mozgalmát, vagy akik arra törekedtek, hogy új Moodyk, Meyerek vagy más sikeres munkások legyenek - az Úrhoz fordulnának útmutatásért, ahogy ő [Dávid] tette, többet tehetnének a kis csúzlijukkal, mint a világ legügyesebb embereinek összes módszerével. Az ember módszerei addig nem számítanak értéknek, amíg sikeresen nem alkalmazzák őket. Gyakran nem az alkalmazott módszerek hoznak sikert valakinek, hanem Isten ereje, amely képessé teszi az embert a sikeres módszerek létrehozására. Azok, akik annak az embernek a módszereit tanulmányozzák anélkül, hogy ismernék erejének forrását, nem érnek el kielégítő eredményeket.” (Review and Herald, 1898. aug. 23., 540. o., kiemelések az eredetiben). Ismétlem, itt semmi sem úgy látszik, mint ahogy Knight állítja, hogy Jones a Keswick csoport fanatikus szentségmozgalmát támogatta volna.

A Király hírnöke, amelyre itt Knight hivatkozik, egy negyedévente megjelenő folyóirat volt, amelyet Virginia Knight Johnson, a Metodista Egyház tagja, 1896-ban alapított és adott ki. A folyóirat fő célja az volt, hogy felhívja a figyelmet Johnson azon erőfeszítéseire, hogy Texasban menedéket hozzon létre olyan fiatal nők számára, akiket prostitúcióra csábítottak vagy csábítanak.

(http://www.tshaonline.org/handbook/online/articles/ fjoal).

Jones soha nem idézett A Király hírnöke című folyóiratból egyetlen cikkében sem, amelyet egész írói pályafutása során valaha is írt. A Review szerkesztőjeként töltött ideje alatt azonban A Király hírnöke című folyóiratból közöltek részleteket a Review-ban. Főszerkesztőként töltött első évében például tizennégy részletet tett közzé. Ezek közül öt rövid vers, gyakran a címlapra nyomtatva: (1897. okt. 19., 657. o.; 1897. nov. 9., 705. o; 1897. dec. 21., 805. o.; 1898. jan. 4., 1. o.; 1898. márc. 29., 197. o.). A másik kilenc részlet rövid volt, néha csak egy bekezdés terjedelmű. („He has come”, 1897. okt. 26., 675. o.; „Hearken”, 1898. máj. 3., 278. o.; „Guide”, 1898. jún. 14., 374. o.; „Careful for nothing”, 1898. jún. 21., 390. o.; „Poor in Spirit”, 1898. jún. 28., 406. o.; „The Secret”, 1898. júl. 5., 422. o. „His Counselor”, 1898. szept. 6., 566. o.; „The God-Man”, 1898. szept. 20., 598. oldal; „Beware”, 1898. okt. 11., 648. o.). Ezek közül a szemelvények közül azonban egyik sem utal még csak távolról sem arra, hogy bármilyen „szentségmozgalmat”, fanatikus vagy másfajta mozgalmat népszerűsítene. Herbert E. Douglas más szemszögből mutatja be Knight elképzelését, miszerint Jones üzenete Hannah Smith könyvéből származik: „Továbbá, Ellen White üzenetei egyértelműen megmutatták, hogy a Jones és Waggoner által képviselt »igen értékes üzenet« nem egyszerűen a XVI. század metodista hangvételű felelevenítése volt, mint például Hannah Whitall Smith A boldog élet keresztény titka című könyve esetében. [...] Ellen White az »igen értékes üzenet« bizonyos aspektusait frissnek, időszerűnek és annak a növekvő világosság részének tekintette, amelyet ő »jelenvaló igazságnak« nevezett.” (Messenger of the Lord, 197. o.). Ron Clouzet egy másik értékes megközelítést kínál a Keswick mozgalomról az ébredésről és megújulásról szóló fejezetében, melynek címe „Az utolsó világméretű ébredés”: „Ez a szentségmozgalom olyan őszinte keresztényekből indult ki, akik belefáradtak a törvényeskedő, száraz, intellektualista vallásosságba, hasonlóan ahhoz, amit a hetftnapi adventisták tapasztaltak az 1870-es és 1880-as években. [...] Talán Isten készítette fel a világot, hogy az Ő maradék népe a Lélek erejében bemutathassa az utolsó figyelmeztetést az Ő visszatérése előtt.” (Az adventizmus legnagyobb szükséglete: a Szentlélek kiáradása, 65.,67. o.) Sajnos Isten „maradék népe” nem volt kész megosztani ezt az üzenetet, amelyet még ők maguk sem tudtak teljesen elfogadni, túl gyakran szembe találva magukat az Isten által küldött hírnökökkel.

Egy dolog biztos: Knight kísérletének, hogy Jonest az 1893-as Generál Konferencián a szentségmozgalom fanatikus táborába helyezze, nincs történelmi alátámasztása. Ahogy százhúsz évvel ezelőtt a Jones iránti gyűlölet miatt egyesek lejáratták őt, úgy tűnik, Knight ma is ugyanerre törekszik.

[8] A.T. Jones: „15. prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 23., 359., 361. o.

[9] W.W. Prescott, „The Promise of the Holy Spirit, No. 7”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 23., 368-369., o.

[10] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 81. sz. levél, 1896. máj. 31., 1888 Materials, 1565. o.

[11] Ellen G. White levele J. Fargohoz, 50. sz. levél, 1889. máj. 2., 1888 Materials, 296-297., o

[12] Ellen G. White to Children of the Household, 14. sz. levél, 1889, 1888 Materials, 323. o. Lásd még: 140.,278.,298.,308.,322. és 517., o. Meade MacGuire idézte G.B. Starr visszaemlékezéseit, ezekről az eseményekről L.E. Froomnak írt egyik levelében: „Egy másik érdekes tapasztalat, amelyet G.B. Starr testvér elmesélt nekem, egy 1888-ban Minneapolisban történt esemény. Egy nagy épület alagsorát bérelték ki, és a küldöttek egy részét ott szállásolták el éjszakára. A helyiséget egy nagy függöny választotta ketté. Starr testvér és felesége az egyik oldalon aludtak, a másik oldalon pedig négy-öt lelkész volt elszállásolva. Egyik este Jones testvér egy erőteljes prédikációt tartott, amit Starr testvér és felesége nagyra értékeltek. Mélyen meghatódva érkeztek a szobába, és miután imádkoztak, lefeküdtek. Egy idő után a lelkészek is visszatértek a félszobájukba, beszélgettek, nevettek, és gyakorlatilag nevetségessé tették Jones testvér kijelentéseit. Az egyik lelkész, C. testvér, valami csúnyát mondott Jones testvérről, ami megdöbbentette a Starr házaspárt. Starr testvér nem beszélt erről senkinek, de másnap reggel White testvérnő megszólalt, és beszédében tett egy-két megjegyzést néhány munkás hozzáállásáról. Azt hiszem, ez volt az az alkalom, amikor azt mondta, hogy egy angyal vitte őt szobáról szobára. Mindenesetre végül C. testvérre mutatott, és így szólt: »C. testvér, én szégyellem magam miattad, hogy azt mondod valakiről, aki az Úr üzenetét közvetíti, hogy ő egy [...].« És kimondta ugyanazt a jelzőt, amit Starr testvér előző este hallott tőle.” (Meade MacGuire levele L.E. Froomnak, 1961. szept. 7.)

[13] I.D. Van Horn levele Ellen G. White-hoz, 1893. márc. 9., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 240. o.

[14] Ellen G. White levele I.D. Van Hornnak, 61. sz. levél, 1893. jan. 20., 1888 Materials, 1136-1140, 1142., o.

[15] I.D. Van Horn levele Ellen G. White-hoz, 1893. márc. 9., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 240. o.

[16] S.N. Haskell levele Ellen G. White-hoz, 1893. febr. 23., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 238. o.

[17] I.D. Van Horn levele Ellen G. White-hoz, 1893. márc. 9., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 240-241. o.

[18] W.W. Prescott, „The Promise of the Holy Spirit, No. 8.”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 24., 384., 386., 388-389., o.

[19]* A.T. Jones: „16. prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 24., 377. o. A belső bizonyítékok azt mutatják, hogy ez az előadás valóban Prescott fentebb említett 8. prédikációja után következett. Jones a Galata 3-ból idézett, ugyanúgy, mint Prescott. (383.,387. o.)

[20] G.B. Starr, „Increased Light Since 1888: A prediction in Process of Fulfillment Now”, Review and Herald, 1930. júl. 24., o.

[21] G.B. Starr, „Sixty-two Years in the Highest University: And Personal Experiences with the Prophetic Gift”, kiadatlan dokumentum, f.d., 8. o., Document File 496C, Ellen. G. White Estate, Loma Linda Branch Office.

[22] Ellen G. White, Manuscript 20, 1891. dec. 28., Selected Messages, vol. 1, 156-157., o.

[23] Ellen G. White, „Power of the Holy Spirit Awaits our Demand and Reception”, Manuscript 20., 1891. dec. 28., „Special Testimony to Our Ministers, No. 2” (1892), 24-25. o., kiemelések az eredetiben.

[24] Ellen G. White, „Pray for the Latter Rain”, Review and Herald, 1897. márc. 2., kiemelések az eredetiben.

[25] Ellen G. White, „The Need for Greater Consecration”, Manuscript 2., 1899. jan. 24., Manuscript Releases, vol., 1. 175-176., o.

[26]* George Knight vitatja G.B. Starr kijelentését, azt állítva, hogy „az információ forrása nem Ellen White, hanem G.B. Starr volt”. (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 112. o.) Erről a pontról a további részleteket lásd a 4. fejezet 29. lábjegyzetében.