A Hű Tanúbizonyság tanácsának elfogadása

Negyvenéves laodiceai történelem állt most W.W. Prescott előtt, amikor 1893 januárjának végén, azon a kedd estén a Battle Creek-i tabernákulumban az összegyűltek előtt állt. Ellen White laodiceai üzenetről szóló írásos anyagának nagy része - mind az 1888-as Minneapolis előtti, mind az 1888-as Minneapolis utáni - már járt Prescott kezében, és többször is meggyőződést és bűnbánatot hozott a szívébe.[1] E történelem fényében és kontextusában Prescottnak folytatnia kellett előadássorozatát a Szentlélek ígéretéről és a laodiceai üzenet elfogadásának szükségességéről.

Prescott úgy érezte, hogy az egyetlen üzenet, amit ezen az estén átadhat, az volt, hogy ő és minden jelenlévő „kezdje el megvallani bűnösségét Isten előtt a lélek alázatával és mélységes bűnbánattal, hogy buzgósággal teljen el és térjen meg”. Eljött az idő, „amikor a világosság kezdett ragyogni, vagyis a világosság, amelynek az egész földet be kell világítania a maga dicsőségével”, és csak azok vehetnek részt a befejező munkában, akik „megtisztították lelküket a tisztátalanságtól, vagyis megbánták bűneiket, és Isten eltörölte azokat”:

„Nem tudom, hogy pontosan mire lesz szükség, de néha úgy tűnik nekem, hogy lesz valami, ami felébreszt, tudatosítva bennünk, hogyan tekint Isten a bűnre, és hogyan lát minket. De mi visszautasítottuk a Szentlélek figyelmeztetését, valamint az általa küldött tanítást és a bizonyságtételeket, amelyeket újra és újra elküldött nekünk ezzel kapcsolatban: »Térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz«. Évek óta ez a figyelmeztetés: Tartsatok bűnbánatot! Térjetek meg! Térjetek meg! De mi nem hallgattunk erre a bizonyságtételre, hanem eljutottunk odáig, hogy azt mondjuk: »Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem«. És mégis azt mondom nektek, hogy ha valaha is létezett lelkileg szegény emberekből álló gyülekezet, akkor ez az a gyülekezet. [...]

Teljesen tudatában vagyok annak, hogy a lehető legvilágosabban beszélek, és nem mondom ezeket anélkül, hogy előtte ne gondolkodtam és imádkoztam volna. Arról beszélek, amiről hiszem, hogy az Isten üzenete a mi lelkünknek, az enyémnek és a tieteknek. Azt mondom, itt az ideje, hogy legyünk buzgóságosak és térjünk meg, hogy Isten Lelke különlegesen áradjon ki ránk anélkül, hogy elpusztítana minket. Ha nem imádkozunk komolyan ezért, azt mondom, hogy ez egyszerűen a halált jelenti számodra és számomra. [...]

Nem jöhetünk el erre az összejövetelre, erre az értekezletre, erre a konferenciára és nem folytathatjuk napjainkat könnyelműen. Itt az ideje, hogy mindenki komolyan remegjen saját lelkének üdvösségéért. [...] Mindegyikünknek személyes munkát kell elvégeznie ezen az összejövetelen, és ez a munka abban áll, hogy ünnepélyesen megvizsgáljuk szívünket Isten előtt engedelmeskedve az Ő igéjének, bűnbánattal, hogy elnyerjük ezt az erőt. [...]

Szeretem azokat az alkalmakat, amikor összejövünk, meghallgatjuk ezeket a tanításokat és Isten Igéjének magyarázatát. Ezt nagyon szeretem. De mondom nektek, hogy hétről hétre, évről évre eljöhetünk ide, és mégsem felelünk meg Isten erre az időre vonatkozó tervének.”[2]

Ezek valóban ünnepélyes idők voltak. Amint Prescott befejezte prédikációját, A.T. Jones ismét a harmadik angyal üzenetének témáját vette elő, és rámutatott az Egyesült Államokban zajló eseményekre, amelyek a fenevad képének elkészítéséről szóló bibliai prófécia beteljesedését jelentette (Jel 13. és 14. fejezete). És éppen, amikor 1892-ben ennek a képnek a felállítására került sor, jött a hír, amely megerősítette, hogy a harmadik angyal „hangos kiáltása” elkezdődött. Vajon miért nem tudtak egyetérteni, hogy „a hangos kiáltás már akkor is hallatszott”?

Jones azzal zárta prédikációját, hogy idézett Ellen White előző nyáron Uriah Smith-nek írt leveléből: „Tegyük fel, hogy félre teszünk minden véleménykülönbséget, és megfogadjuk a Hű Tanúbizonyság tanácsát. Amikor Isten népe megalázza lelkét Előtte, és egyénileg, teljes szívvel keresi az Ő Szentlelkét, akkor emberi ajkakról olyan bizonyságtétel hangzik majd el, amilyenről a Szentírás is beszámol: »És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől.« Isten szeretetétől kivirult arcok, szent tűz által megérintett ajkak mondják majd: »Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.«”[3]

Csütörtök este Prescott onnan folytatta a témát, ahol előző este abbahagyta, és igyekezett meggyőzni a hallgatókat arról, hogy teljes bűnbánatra van szükségük. Akárcsak Jóbnál és azoknál, akik pünkösd napján hallgatták a tanítványok szavait, „Jézus Krisztus dicsőségének és igazságának egy pillantása” a bűnös énjük megvetéséhez vezetett. Ugyanez történt Ezsdrással, Isten szolgájával is, aki átérezte bűnös voltát, amikor Izrael élén komoly imát mondott és a nép bűneiért. De mi történt azokkal, akik 1893-ban Battle Creekben gyűltek össze?

„Arra taníttattunk, hogy Isten szolgái: »A tornác és az oltár között sírjanak, és mondják: Légy kegyelmes, oh Uram, a te népedhez, és ne bocsásd szidalomra a te örökségedet.« Nekem azonban úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben, mielőtt ezt megtehetnénk, magunk miatt kell sírnunk. Tekintsetek vissza az elmúlt három-négy évre, és nézzétek meg, mit tett értünk Isten, majd nézzétek meg, hol tartunk most. Isten figyelemre méltó módon gondoskodott népéről. [...] Mit kell tennünk, amikor Isten épp itt és most küld üzenetet nekünk, miszerint türelmetlenül vár ránk? Mennyi ideig várt arra, hogy a fa gyümölcsöt teremjen? Három évet várt, nemde? És akkor kivágta? Nem. Azt mondta, várjanak vele még egy évet, és utána, ha a fa még mindig nem hozna gyümölcsöt, vágják ki. Mennyi idő telt el azóta, hogy Isten különleges módon kezdte küldeni ezt a világosságot, ezeket a tanításokat és ezt a feddést nektek és nekem? Gondolkodjatok! Négy év. Ez a negyedik év Minneapolistól, és most lépünk az ötödikbe.

Ezek a dolgok, amelyekkel szembe kell néznünk, rendkívül ünnepélyesek, és nem tudom, mit mondjak. De lelkemből csak azt tudom mondani, hogy félelmetes és ünnepélyes időbe érkeztünk. Isten várt és dorgálásokat küldött, várt és dorgálásokat küldött - négy éven át. [...]

Nem áll szándékomban senkit sem kényszeríteni, de kötelességemnek érzem, hogy a lehető legvilágosabban mutassam be ezeket a dolgokat, és hagyom, hogy Isten Lelke végezze munkáját a szívünkben. Ez minden, amit tehetek. [...] Ó, nem mondok mást, mint egyszerű igazságot, amikor azt mondom, hogy ha Isten ma este az Ő Lelkének más sugarait is a szívünkbe engftné ragyogni, akkor nem tudnánk hazamenni és gondtalanul megpihenni, nyugodtan aludni, és a megszokott módon tenni dolgainkat.”[4]

Prescott szelíden emlékeztette őket Minneapolisra és a bűnökre, amelyek még mindig a nép felett lebegtek. Vajon felfogták-e, hogy mi forog kockán? Értékelték-e a bűnbánatra adott plusz időt? Prescott szerint nem a megfelelő idő volt azt mondani: „»Uram, ha vétkeztem, bocsáss meg.« Amikor Isten üzenetet küld nekünk, hogy vétkeztünk, akkor odamenni Hozzá azt mondva: »ha vétkeztünk«, a menny megsértését jelenti. Nos, ha nem vétkeztem, az azt jelenti, hogy Ő hazug, mert azt mondta nekem, hogy vétkeztem.”

Összehasonlítva a bűnbánati imában tanúsított vonakodó magatartásukat Dániel imájában tanúsított magatartással, Prescott buzgón kijelentette: „Nem azt halljuk, hogy Dániel - a szeretett ifjú, akit az Úr »kedves férfiúnak« szólított – a »ha vétkeztem« kifejezéssel vallja meg bűneit. Egyáltalán nem.” Dániel minden kitérő nélkül vallotta meg saját és a nép bűneit: „Vétkeztünk, és hamisan cselekedtünk, gonoszságot műveltünk és fellázadtunk ellened; eltértünk parancsaidtól és törvényeidtől. Nem hallgattunk szolgáidra, a prófétákra.” Prescott összehasonlította Dániel bűnvallomását – azzal kapcsolatban, hogy Izrael megvetette az ószövetségi próféták figyelmeztetéseit - Ellen White Minneapolis után tett kijelentésével: „Egyesek kritizálják az üzenetet és a hírnököket. Sőt még a dorgáló szavakat is el merik utasítani, amelyeket Isten küldött nekik Szentlelke által.”

Az ilyen kijelentések erre a következtetésre késztették Prescottot: „Szerintem a valóság az, hogy mi annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy érdekeink függvényében tiszteljük vagy megvessük ezeket a dolgokat, hogy teljesen elvesztettük az Isten szava és üzenete szentségének érzékét. Rettenetes dolog megvetni Isten szavát és üzenetét, de mi már annyira hozzászoktunk. Miért? A bűn jelenléte miatt, és mivel Isten nem küldi ránk azonnal a szentenciát, megvetjük ezeket a figyelmeztetéseket.”

Azok számára, akik esetleg elgondolkodtak azon, hogy pontosan mit is kell megvallani, Prescott az Evangélium szolgái egyik kijelentésére utalt: „Éppúgy felelősek vagyunk azokért a gonoszságokért, amelyeket meg tudtunk volna akadályozni másokra nézve - dorgálással, figyelmeztetéssel, a szülői vagy lelkészi tekintély gyakorlásával - mintha mi magunk tettük volna azokat a cselekedeteket.” Egy ilyen kijelentés szinte felemelte Prescottot a székéből: „Ha Isten nem könyörül rajtunk, mit lesz velünk? [...] Mit fogunk mondani Isten előtt? Nemde, kénytelenek leszünk Ezsdrással együtt mondani: »Én Istenem, szégyellem és pironkodom felemelni arcomat tehozzád.«” Prescott hűen hívta fel az adventista egyház vezetőségének figyelmét Ezsdrás, Dániel és Ezékiel imáira, amikor megbánták bűneiket és népük bűneit. Vajon Isten ilyen ima felemelésére hívta Laodicea maradék népét is?[5]

Február 4-én, szombaton S.N. Haskell prédikált a Battle Creek-i tabernákulumban, amely „zsúfolásig megtelt”; a későn érkezők még a lépcsőn is ültek. Haskell a tőle megszokott „szabadsággal és erővel” beszélt, a gyülekezet pedig figyelemmel hallgatta a megváltás tervéről szóló üzenetet.[6] Az evangélium üzenetének a világgal való megosztása felelősségéről szólva Haskell azt mondta: „Az idő, amelyben most élünk, Isten Lelke kiáradásának az ideje. Mi tehát a mi feladatunk? [...] A mi feladatunk az, hogy elvigyük az evangéliumot a föld minden szegletére.” Miután hosszú részeket olvasott Ellen White egyik bizonyságtételéből, Haskell így szólt: „Testvéreim, a legünnepélyesebb időket éljük Ádám bukása óta. E világ történelmének zárójeleneteit éljük, és a kérdés az, hogy milyen szerepet választunk? [...] Még nem fogadtuk el azt a Lelket, amelyet Ő adni akar nekünk. Szívünkben változásnak kell bekövetkeznie, különben soha nem lépünk be a mennyek országába.”[7]

Szombat délután egy összejövetelt tartottak a gyülekezeti épület nyugati termében, amely zsúfolásig megtelt látogató testvérekkel, lelkészekkel és munkásokkal. A fél háromkor kezdődő összejövetel „napnyugtáig tartott, szinte kizárólag bűnvallomásokból és megalázkodásokból állt, mégis sok hit, remény és szeretet jellemezte azt”. E.W. Whitney szerint - aki a coloradói helyi gyülekezetnek írt - hogy ez az előző napokban felolvasott igehirdetések és bizonyságtételek eredménye: „Mivel »Krisztus igazságának« tanítása - az az igazság, amelyet nekünk is hit által kell elnyernünk - a Lélek erejében és megnyilvánulása által van bemutatva, a bűnbánat és a jó cselekedetek fontos szempontjai sem maradnak figyelmen kívül.”

A szombati összejövetelekről írva M.B. Duffie kijelentette, hogy „Isten ereje jelen volt, és az elhangzottak alapján hittük, hogy amikor ezek a testvérek munkájuk területére térnek vissza, a Tanító Lelkével lesznek felruházva. […] Valóban pünkösdi összejövetelben van részünk itt, Battle Creekben, és felfrissülünk a késői esőtől, amely most hull erre a népre.”[8]

Másnap reggel Haskell folytatta bibliatanulmányozási sorozatának bemutatását. Miután elolvasott néhány kommentárt Ellen White Review-ban megjelent egyik cikkéből, a Szentlélek áldásaiban részesülő szorgalmas igazságkeresőkről, Haskell megerősítette: „Tehát, ha csalódunk, testvérek, és nem kapjuk meg a Lelket, akkor vajon ki lesz a hibás? Mi! Miért nem fogunk kapni Szentlelket? Mert megszűntünk keresni Őt.” A folytatásban Haskell leírta, hogyan adatott a Szentlélek a tanítványoknak pünkösdkor: azért, hogy Jézus személyes jelenlétének helyére lépjen; és hogyan áradt ki rájuk: mert tudták, hogy bűneik megbocsáttattak. Így lesz ez a késői eső idején is: „Isten áldást ígért népének. Azok, akiknek bűnei megbocsáttattak és ismerik Megváltójukat, olyan teljességben részesülnek, mint még soha. Ez Isten Lelkének kiáradása. Ez a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltása. Az első lépés az, hogy megtisztítsuk szívünket a bűntől. Amikor a szív meg van tisztítva Krisztus vére által, azonnal képesek leszünk elvégezni azt a munkát, amelyet Isten akar, hogy megtegyünk.”[9]

Aznap este, amikor a 144 000-ről és a végidők nemzedékéről beszélt, R.C. Porter hosszan idézett Ellen White november 22-ei Review-ban megjelent cikkéből: „Aki azt állítja, hogy meg van győződve az Úr közeli eljöveteléről, kutassa a Szentírást, mint még soha; mert Sátán elhatározta, hogy minden lehetséges ravaszságot kipróbál a lelkek sötétségben tartása érdekében, és hogy megvakítsa az elmét az idők veszélyeit illetően, amelyben élünk. Minden hívő buzgó imával vegye kezébe a Bibliát, hogy a Szentlélek megvilágosítsa őt az igazság tekintetében, hogy jobban megismerje Istent és Jézus Krisztust, akit elküldött. Keressétek az igazságot, mint egy elrejtett kincset, és okozzatok csalódást az ellenségnek! A megpróbáltatás ideje épp itt van, mert a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött. [...]” Megszívlelve ezt az intelmet Porter a következő tanácsot adta hallgatóinak: „Imádkoznunk kellene Istenhez az Ő Szentlelkéért. Nem hagyhatjuk el ezt a konferenciát úgy, hogy továbbra is azt tesszük, mint azelőtt, hogy idejöttünk. Vajon buzgó imádsággal tanulmányozzuk a Bibliát? Imádkozunk azért, hogy Isten vezesse az oktatók gondolatait? Ha nem, akkor veszélyes talajon állunk. A hangos kiáltás »elkezdődött«. Nem az kellene, hogy felébresszen bennünket?”[10]

Aznap este A.T. Jones folytatta a harmadik angyal üzenetéről szóló tanulmánysorozatát. Elmondta hallgatóinak, hogy amit addig prédikált nekik, pontosan ugyanazt prédikálta volna azoknak, akik „soha nem hallottak a hetftnapi adventistákról”. Párhuzamot vonva a pünkösdi tanítványok és a végidők gyülekezetének helyzete között, Jones egy kihívást intézett hozzájuk: „Csoportokba kellene gyűlnünk, és imádkoznunk a Szentlélekért”. Arra is emlékeztette őket, hogy „amikor Isten népe személyesen és teljes szívből fogja keresni az Ő Szentlelkét, akkor emberi ajkakról elhangzik majd a bizonyságtétel, amely beteljesíti az igét: »És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől.«” Természetesen következett a kérdés: „Imádkoztok a Szentlélek kiáradásáért?”

„Az Úr Igéje szerint naponta imák hangzanak el. A ti imáitok is ezek közé tartoznak? Az enyémek  közöttük vannak? Hamarosan eljön a nap, amikor az utolsó ima is elhangzik, amely annak az áldásnak a kiáradásához szükséges. És akkor? El fog jönni! Úgy fog kitörni, mint egy árvíz, és a Szentlélek kiárad, mint pünkösd napján. Nos, figyeljétek meg, azt olvassuk, hogy mivel „naponta imák emelkftnek Istenhez” ezért az ígéretért, „a hitből fakadó ima közül egy sem vész el”. Látjátok, itt van az ígéret áldása. Igen, amikor Isten azt mondja nekünk, hogy imádkozzunk valamiért, ó, az ajtó szélesre tárul előttünk, hogy a legtökéletesebb bizalommal imádkozhassunk ezért a dologért, hogy megkapjuk. Amikor Ő azt mondja, hogy imádkozzunk valamiért, akkor szélesre tárja az ajtót, és semmi sem akadályozhatja meg, hogy az ima helyet találjon. Mi az Ő szava hozzánk? Hogy a hitben felemelt imák közül egy sem vész el.

Nos, ezen napok valamelyikében az utolsó szükséges ima is fel fog hangzani, és az áldás kiárad. És kik fogják elnyerni? Azok, akik imádkoztak érte Istenhez. Nem számít, hogy az illető Afrika közepén van, és hogy a kiáradás itt történik Battle Creekben - ő is meg fogja kapni; mert az érte elmondott imák által megnyílik a csatorna köztünk és az áldás forrása között, és amilyen biztos, hogy imáink által nyitva tartjuk ezt a csatornát, amikor a Szentlélek kiárad, úgy eljut oda is, ahol az imák elhangzottak, mert a csatorna nyitva van.”[11]

Az ilyen erőteljes előadások tovább terjedtek az előadótermen kívül is. A Review egyik szerkesztői jegyzete bejelentette, hogy „a Közlöny több száma is megjelent az értekezleten tartott rendkívüli összejövetelekre való tekintettel”. Az olvasókat azonban figyelmeztették, hogy a példányokat olyan gyorsan elkapkodják, hogy „a készlet hamarosan elfogy”. Egy ilyen kijelentés azt jelezte, hogy Isten Lelke különleges módon nyilvánult meg az összejöveteleken, és ők mindent megtettek azért, hogy a Közlöny által népünknek lehetőséget adjanak arra, hogy ezen áldásokban részesüljön.[12]

Újabb próba a laodiceai üzenettel kapcsolatban

Február 6-án, hétfőn este A.T. Jones újra elővette az összes bizonyítékot azzal kapcsolatban, hogy a Krisztus visszatérését hirdető események kellős közepén vannak. A Bibliából és a bizonyságtételekből újra és újra bizonyítékot mutattak be, hogy éppen ebben az időben „rendelkezniük kell az egyetlen hatalommal, amely által az üzenet eljuttatható a világhoz”. Jones azonban kijelentette, hogy a legnagyobb veszély, amely arra a gyülekezetre és a világszéles adventnépre leselkedik az, hogy nem azt látják legfontosabbnak, ami mindannyiukat személyesen érinti, nevezetesen, hogy a szívük összhangban legyen Istennel, hanem ehelyett a „külső dolgokra” összpontosítsanak. Az a veszély is fennállt, hogy „egyfajta elméletnek tekintik ezeket a dolgokat”, ahelyett, hogy arra törekftnének, hogy „Krisztus éljen bennük”.

De, amikor Jones bemutatta a következő két beszédének témáját, óvatosan közelítette meg azokat: „Számomra ez az előadás és a következő a legsúlyosabbak az összes közül. Nem én választottam a témákat, és tartok tőlük.” Jones arra is törekedett, hogy hallgatóit a Hű Tanúbizonyság laodiceaiaknak adott tanácsához vezesse. Igyekezett hangsúlyozni a bűnbánat szükségességét annak érdekében, hogy a késői eső és a hangos kiáltás ígérete beteljesedhessen. Isten bűnbánatra való felhívását a minneapolisi eseményekkel és a hit általi megigazulás legértékesebb üzenetének elutasításával is összekapcsolta. Ez hatalmas feladat volt. De, amikor Jones elkezdte, bár ő volt az egyik hírnök, akin keresztül Isten kopogtatott az ajtón, nem fordult el a testvéreitől. Ő is bűnbánatot keresett velük együtt:

„Kérlek benneteket, most az elején, hogy ne úgy állítsatok be engem, mint aki elkülönül tőletek és felettetek áll, mintha felülről szólnék hozzátok, és kizárnám magam mindabból, amit most bemutatok. Mindezekben a dolgokban veletek vagyok. Nekem is, akárcsak nektek, ugyanolyan biztosan és ugyanúgy kell felkészülnöm, hogy befogadjam azt, amit Isten adni akar nekünk, ugyanúgy, mint bárki másnak a földön. Ezért könyörgök, hogy ne válasszatok el engem tőletek ebben a kérdésben. És ha ti belátjátok az elkövetett hibáitokat, én is belátom az általam elkövetett hibákat, és kérlek benneteket, ne engem hibáztassatok, ha olyan dolgok kerülnek elő, melyek felfedik az általatok elkövetett hibákat. Kérem, ne kritizáljatok engem, mintha ítélkeznék felettetek, vagy hibát keresnék bennetek. Egyszerűen csak megállapítok néhány tényt, és azok, akiknek bármi köze van ezekhez a dolgokhoz, ki-ki maga tudni fogja az igazságot. És amikor ezek engem érintenek, én is tudni fogom, hogy a magam részéről igazak. Én csak azt akarom, testvéreim, hogy együtt keressük Istent teljes szívünkből (a gyülekezet: »Ámen!«), és eltávolítsunk minden akadályt az utunkból, hogy Isten megadhassa nekünk azt, amit számunkra tartogat.”[13]

Jones emlékeztette őket, hogy azokon az összejöveteleken eléjük tétetett az a gondolat, hogy eljött az idő, „amikor Isten megígérte, hogy elküldi a korai és a késői esőt. Eljött az idő, amikor kérnünk kell őket, és várnunk kell rájuk.” De a késői esőt és a hangos kiáltást csak akkor kaphatták meg, amikor „szívük lelkük egy volt”. Jones ezért így szólt hozzájuk: „Ha van köztetek és bárki között ezen a földön - akár jelen van, akár nem -, bármilyen nézeteltérés, akkor itt az ideje, hogy ti és én eltüntessük azokat az útból.” Az ilyen felkészülés lehetővé tette volna Istennek, hogy teljesítse ígéreteit. Ezt tették a tanítványok pünkösd előtt, és erre szólított fel a laodiceai üzenet is. A testvérek közötti pletykálkodás és háborúskodás azonban az ördög műve, és azt egyedül rá kell hagyni. Szeretniük és védeniük kellett a testvéreket, nehogy elszakadjanak Istentől azáltal, hogy a harci fegyvereket egymás ellen fordítják. Most jött el az ideje, hogy a hetftnapi adventisták megvallják állapotukat:

„Nos, testvérek, amit tennünk kell, hogy egyetértünk a laodiceai üzenettel, és azt kell mondanunk, hogy minden szava igaz. Amikor Isten azt mondja, hogy ti és én nyomorultak vagyunk, válaszoljuk Neki: »Úgy van, én nyomorult vagyok; szegény, úgy van szegény vagyok, koldus vagyok és soha nem leszek más; vak, vak vagyok, és soha nem leszek más; mezítelen, így van, és nem is tudok róla; és ez is igaz. Egyáltalán nem tudom ezt úgy, ahogy tudnom kellene.« Akkor minden nap és minden órában azt fogom mondani Neki: »Uram, minden igaz. De ó, a nyomorult voltom helyett add nekem a Te elégtételedet; nyavalyás voltom helyett add nekem a Te vigasztalásodat; szegénységem helyett add nekem minden gazdagságodat; vakságom helyett légy Te az én szemem; és mezítelenségem helyett, ó, öltöztess fel a Te igazságoddal; és arra, amit nem tudok, Uram, Te taníts meg engem!« (A gyülekezet: »Ámen!«)”[14]

Jones prédikációját azzal zárta, hogy felszólított mindenkit, „legyetek ma egységben, mert Isten munkálkodni akar velünk”. Szívük középpontjában nem a konferencián belüli vagy a konferencia bizottságában a legmagasabb pozíció betöltésére való igyekezetnek kellett állnia, hanem ennek a kérdésnek: „Ki tesz a legtöbbet azért, hogy a lelkeket megnyerje az igazságnak?” Ez volt a korai egyház gondolata is, amikor a Szentlélek kiáradt rájuk: „Krisztus Lelke eggyé tette őket. Ezek a Krisztusban való megmaradás gyümölcsei. De, ha a mi gyümölcseink a széthúzás, az irigység, a féltékenység és a viszálykodás, akkor nem lehet Krisztusban maradni.”[15]

A következő este, február 6-án, kedden R.C. Porter folytatta „Krisztus értelme” című előadássorozatát. Ő is felhívta a hallgatóság figyelmét a laodiceai üzenetre a nagy küzdelem tükrében: „Az általam felolvasott kijelentésekben a Krisztus és Sátán közötti küzdelem tárul fel. És testvéreim, a harmadik angyal üzenetének elvei olyan elvek, amelyek Istennél voltak öröktől fogva. Bárcsak mindegyikőtökkel meg tudnám értetni ezeket a dolgokat, ahogyan Isten kinyilatkoztatta az én elmémnek. Ha ezt sikerül megtennem, akkor nem lesz itt egy olyan lélek sem, aki ne azt mondaná: »Belátom, hogy mindezek a dolgok rám is vonatkoznak.« Isten azt mondja: »Tudom a te dolgaidat.« Miféle dolgok ezek? Szegény, nyavalyás, vak és mezítelen dolgok. Ismeri Ő a mi állapotunkat? Igen. Nem lenne jobb, ha azt mondanánk: »Tele vagyok bűnnel, és nincs bennem semmi jó?« Amit Ő mond, az igaz, bár én vakságomban nem látom.” Porter Krisztus igazságának és az Ő szeretetének fényében tanulmányozta témáját, és most „kudarcnak” látta életét, mondván: „Amit tettem, azt rossz elvből, rossz okból tettem. Azt akarom mondani, hogy mindaz, amit az igaz és Hű Tanúbizonyság mondott, igaz az én esetemben, és én nem tudtam róla.”

Miután összehasonlította a Sátán királyságában használt erő hatalmát, és a Krisztus királyságában használt szeretet hatalmát, Porter a minneapolisi eseményekre visszatérve zárta előadását:

„Mit csinálunk mi ezen a konferencián? Isten azt mondta, itt az ideje, hogy összegyűljünk, imádkozzunk és könyörögjünk, hogy árassza ránk áldását. Itt az ideje, hogy teljes szívünkből keressük Istent. Bárcsak mindannyian úgy látnátok ezt, ahogy én látom most! Sátán volt a testvérek vádolója. Gondoljatok Minneapolisra! Vádaskodtak a testvérek ellen? A szeretet Istenének nevében kérdezem tőletek, aki az én Istenem, milyen összejöveteleket tartottatok? Itt az ideje, hogy békeösszejöveteleket tartsatok. Hagyjuk, hogy az az értelem legyen bennünk is, amely Krisztusban volt!

Hálát adok Istennek, hogy látom a felhőket szétoszlani, és kezdjük látni, hogy szegények, nyavalyások, vakok és mezítelenek vagyunk. Amikor Ő megmutatja helyzetünk legrosszabb oldalát, akkor a segítség és a megváltás áldott szavaival teszi. Amikor leírja mezítelenségünket, akkor az igazság áldott ruháját nyújtja nekünk, hogy eltakarja bűneinket. Ő nem akar megszégyeníteni minket. Örökkévaló karjait helyezi alánk. Ó, bárcsak látnánk, mit akar tenni Isten értünk! Bárcsak Ő nyitná meg békesség-összejöveteleinket. Itt az ideje bevallanunk az egymás iránt elkövetett hibáinkat. Egy feladatot kell véghez vinnünk – és adjon Isten bölcsességet, hogy minden feladatunkat teljesíteni tudjuk. Ó, testvéreim, testvéreim! Tartsatok békesség-összejöveteleket, mielőtt ez az idő lejár, mielőtt túl késő lenne!”[16]

Ugyanaznap este Jones onnan folytatta előadását, ahol előző este abbahagyta. Nyilvánvalóan egyesek megkérdőjelezték néhány megjegyzését, mert tudni akarták, hogyan ismerheti el valaki, hogy nyomorult, szegény, vak és mezítelen, és mégis „ugyanakkor örvendezzen az Úrban”. Jones így válaszolt: „szeretném tudni, hogyan örülhet valaki”, ha előbb nem ismeri fel valódi állapotát. Hogy még világosabban hangsúlyozza mondandóját, Jones felolvasta Ellen White kijelentését a 31. bizonyságtételből: „Krisztusban vagytok? Nem, hacsak nem ismeritek el, hogy tévedésben lévő, tehetetlen és elkárhozott bűnösök vagytok. Utána Jones így következtetett: „Íme, amit néhány testvér - azt mondja - nem ért: »Nem értem, ha Krisztusban vagyok, hogyan kell elismernem, hogy tehetetlen és nyomorult bűnös vagyok. Azt gondoltam, ha Krisztusban vagyok, akkor hálát adhatok az Úrnak, hogy jó vagyok, bűntelen, teljesen tökéletes, megszentelt és így tovább.« Nos, hát nem. Ő tökéletes. Ha Krisztusban vagy, Ő tökéletes, Ő igaz, Ő szent, aki soha nem téved, és az Ő igazsága tulajdoníttatik neked - fel van ajánlva neked. Az Ő hűsége, az Ő tökéletessége az enyém, de nem én vagyok ilyen.”

Ezt követően Jones visszavezette a hallgatóságot Ellen White legkorábbi kijelentéseihez a laodiceai állapotról és arról a munkáról, amelyet Isten 1859 óta igyekezett beteljesíteni. Az első alkalommal, amikor az üzenet elhangzott, bűnvallomások történtek, és sokan úgy érezték, hogy ez a hangos kiáltást fogja eredményezni. Amikor azonban a munka nem fejeződött be rövid időn belül, sokan elvesztették az üzenet hatását. Ellen White-nak megmutatták, hogy az üzenet nem néhány rövid hónap alatt fejezi be munkáját, hanem a terv az volt, hogy Isten népét ráébressze az „elmaradásaikra, és buzgó bűnbánatra vezesse őket, hogy Jézus jelenlétébe részesüljenek, és felkészülve legyenek a harmadik angyal hangos kiáltására.” És épp abban az időben, 1859-ben, „mindenhová angyalok küldettek, hogy felkészítsék a hitetlen szíveket az igazságra”. Jones így reagált erre a gondolatra: „Itt tartunk most [1893-ban]. Miközben az üzenet felkészít bennünket a hangos kiáltásra, Isten mindenhová angyalokat küld, hogy felkészítsék az embereket az igazságra. És amikor ezzel az üzenettel, amint most van, elhagyjuk ezt a konferenciát, az emberek meg fogják hallani.”[17]

Jones folytatta a laodiceai üzenetről szóló beszédét, idézve a korábbi években írt különböző bizonyságtételekből. Miután idézett egy 1885-ben írt bizonyságtételből, amelyben Ellen White azt mondta, hogy „hamarosan az üzenet erős hanggal fog előre haladni, és a föld ragyogni fog dicsőségétől”, Jones így reagált: „Most - jelenti ki az ige - nem az van, hogy hamarosan el kell indulnia, hanem az, hogy »elkezdődött« és »előrehalad« erős hanggal.” Valamelyik előadó korábban azt olvasta, „ahogyan Izrael a Kánaán határánál állt”, úgy álltak ők is 1893-ban. „Ki fog bemenni?” – kérdezte Jones. „Azok, akik »elhatározzák magukat az azonnali cselekvés mellett«. Az ilyenek fognak bemenni; Isten mondja ezt. Lehet, hogy a kétkedők és félénkek késlekftni fognak, és Isten ügyét is késleltetni fogják, de ne féljetek, Isten megígérte, hogy be fogunk menni.”[18]

Jones ezután visszatért a minneapolisi üzenethez, és összehasonlította a Jóel könyvében lévő késői esőre vonatkozó próféciával, megjegyezve, hogy az üzenet milyen szomorú fogadtatásban részesült:

„Emlékezzetek a tegnap estére, amikor Jóel próféta könyvének második fejezetét olvastam [...]! Most mindannyian lapozzátok fel, és olvassátok el a széljegyzetet! A 23. vers kijelenti: »Ti is, Sionnak fiai! örvendezzetek és vigadjatok az Úrban, a ti Istenetekben; mert megadja nektek az esőt igazság szerint« [Jóel 2:23]. Mit ír a széljegyzet? »Az igazságnak tanítóját.« Ő adta nektek „az igazság tanítóját”. Hogyan? »Az igazság szerint.« És »esőt hullat nektek«. Mi lesz akkor? Amikor a korai esőt adta, az mi volt? »Az igazságnak tanítója.« És amikor a késői esőt adja, az mi lesz? »Az igazságnak tanítója.« Hogyan? »Az igazság szerint.« Tehát nemde ezt közölte velünk a bizonyságtétel abból a cikkből, amely többször is fel lett olvasva nektek? A »harmadik angyal hangos kiáltása«, a késői eső már elkezdődött »Krisztus igazságának üzenetében«. Nem ezt mondta nekünk Jóel régen? Nemde akadályozva volt szemünk a látásban? [...]

Tehát, a késői eső – a hangos kiáltás – a bizonyságtételek és a Szentírás szerint nem más, mint »az igazság tanítása« és »az igazság szerint« is. Nos, testvéreim, mikor kezdődött el számunkra, mint népnek Krisztus igazságának üzenete? (Néhányan a közönség soraiból: »három vagy négy évvel ezelőtt«.) Akkor melyik, három vagy négy éve? (A gyülekezet: »négy«.) Igen, négy. Hol történt? (A gyülekezet: »Minneapolisban«.) Mit utasítottak el akkor a testvérek Minneapolisban? (Néhányan a gyülekezetből: »a hangos kiáltást«.) Mi az igazság üzenete? A bizonyságtétel elmondta, mi az; a hangos kiáltás - a késői eső. És mit utasítottak el akkor a testvérek abból a rendkívüli helyzetből, amelyben Minneapolisban voltak? A késői esőt utasították el - a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltását.

Testvéreim, nem sajnálatos ez? Természetesen a testvérek akkor nem tudták, hogy ezt teszik, de az Úr Lelke ott volt, hogy elmondja nekik, hogy ezt teszik, nem igaz? De, amikor elutasították a hangos kiáltást, az »igazság tanítását«, és az Úr Lelke az Ő prófétáján keresztül ott állt, és elmondta, mit tesznek - mi történt? [...] Ó, akkor egyszerűen félretették ezt a prófétát a többivel együtt. Ez történt. Testvéreim, itt az ideje, hogy elgondolkodjunk ezeken a dolgokon. Itt az ideje, hogy ünnepélyesen és alaposan elgondolkodjunk.”[19]

Így Jones a késői esőt összekapcsolta a hit általi megigazulás tanításával, ami a hangos kiáltás. Ugyanúgy idézhetett volna Mózes énekéből, az 5Mózes 32. fejezetéből: „Csepegjen tanításom, mint eső; hulljon, mint harmat a beszédem; mint langyos zápor a gyenge fűre, s mint permetezés a pázsitra! [...] Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő útja igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!” (5Móz 32:4)[20]*

Jones azt is pontosan leírta, hogyan bántak Ellen White-tal, amiért az üzenet és a hírnökök mellett állt.[21]* A folytatásban számos más bizonyságtételt olvasott fel, hogy leírja, hogyan bírálták egyes vezetők az „üzenetet és a hírnököket”, sőt elutasították a „feddő szavakat, amelyeket Isten küldött nekik az Ő Szentlelke által”. Jones felolvasott az 1890 novemberében írt salamancai levélből, amely megemlítette „az elmúlt két év során kapott bizonyítékokat Isten munkájáról az Ő kiválasztott szolgáin keresztül”. Jones hangsúlyozta, hogy ez a tanács kétségtelenül a Minneapolis óta eltelt időszakról szólt. És hol találtatott Isten népe négy év múlva? Jones ismét nem különítette el magát a testvéreitől - hanem közéjük sorolta magát:

„Tudjátok, ki volt az. Nem akarom, hogy másra nézzetek. Tudjátok, hogy ti magatok is benne voltatok-e vagy sem. És testvéreim, ma este eljött az idő, hogy elfogadjuk azt, amit ott elutasítottunk. Közülünk egyetlen lélek sem volt képes még csak álmodni sem arról a csodálatos áldásról, amelyet Isten Minneapolisban tartogatott számunkra, és amelynek örülhettünk volna az eltelt négy évben, ha a szívek készen álltak volna az Isten által küldött üzenet befogadására. Ma már négy évvel előrébb tartanánk, ma este a hangos kiáltás csodái közepette lennénk. Nem azt mondta nekünk a prófétaság lelke, hogy akkor ott lebegett az áldás a fejünk felett? Nos, testvéreim, ti tudjátok ezt. Mindenki önmagára tekintsen, nem egymást kell elkezdenünk vizsgálni, hanem mindenki önmagát vizsgálja meg! Mindenki tudja önmagáról, hogy milyen szerepet játszott abban a dologban; és eljött az idő, hogy az egész ügyet gyökerestül kigyomláljuk. Testvérek, eljött az idő, hogy ezt gyökerestül kigyomláljuk! [...]

Két idézetet szeretnék felolvasni ebből a kiadatlan bizonyságtételből: »A hamis elképzelések, amelyek nagyrészt Minneapolisban alakultak ki, még nem lettek kigyomlálva teljesen egyes elmékből. Azok, akik nem végezték el a bűnbánat alapos munkáját abban a világosságban, amelyet Isten azóta is örömmel ad népének, nem fogják tisztán látni a dolgokat, és készek lesznek tévelygésnek nevezni az Isten által küldött üzenetet.« [...]

A következő idézetet a Szemelvények című könyvből olvasom: »A Minneapolisban uralkodó előítéletek és nézetek korántsem múltak el. Az ott egyes szívekben elvetett magok készen állnak arra, hogy kicsírázzanak és bő termést hozzanak. A tetejét levágták, de a gyökereket nem sikerült kiirtani, és még mindig szentségtelen gyümölcsöt hoznak, hogy megmérgezzék az ítéletet, megrontsák a felfogást, és elvakítsák azok megértését, akik összeköttetésben állnak az üzenettel és a hírnökökkel. Ha egy alapos bűnmegvallással elpusztítjátok a keserűség gyökerét, világosságot fogtok látni Isten világosságában. Enélkül az alapos és teljes munka nélkül soha nem fogjátok megtisztítani a lelketeket.«

Testvéreim, meg akarjátok-e tisztítani lelketeket, és előkészíteni az utat, hogy az Úr elküldhesse Lelkét a késői eső kiáradásában?”[22]

Jones sok bizonyítékot talált a bizonyságtételekben arra vonatkozóan, hogy a minneapolisi üzenethez való negatív hozzáállás késleltette a hangos kiáltás elküldését a világnak. Mivel az üzenetet megtévesztésnek tekintették, és úgy is kezelték, most bűnbánatra volt szükség, mielőtt a késői eső teljes egészében kiáradhatna. Miután elolvasta, hogyan írta le Ellen White azt, hogy a Baál-imádat vallását választották, és a hit általi megigazulás igaz üzenetét „elítélték, mint ami túlfűtöttséghez

és fanatizmushoz vezet”, Jones egy újabb bűnbánatra való felhívással fordult a hallgatósághoz. Itt volt az ideje annak is, hogy határozottan kiálljanak az Isten által küldött üzenet mellett, ne próbáljanak többé máshol beosonni. Nem létezett semleges álláspont:

„Testvéreim, ezeket a dolgokat nem azért mondom, hogy bárkinek a bűnösségét keressem vagy elítéljem, hanem Isten félelmében mondom, hogy mindegyikünk tudja meg, hogy milyen állapotban van. És ha Minneapolisnak van olyan gyökere, amelyik ezt a négy évet kibírta, vagy ha bármi is megfogant és gyümölcsöt termett ebben a négy évben, akkor itt és most vigyázzunk, hogy mindent gyökerestől tépjünk ki, és boruljunk le Krisztus lábaihoz, azzal a szilárd kéréssel: »nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen vagyok, és nem vagyok ennek tudatában«. Íme, ebben az állapotban vagyunk.

Tudom, hogy egyesek, akik ott voltak, elfogadták az üzenetet. Mások teljesen elutasították. Ezt pontosan ti is tudjátok. Mások megpróbáltak valahol középen elhelyezkftni és ott maradni, de ennek nem így kell lennie, testvéreim. Így nem lehet befogadni. Úgy gondolták, hogy egy középutat választanak, és bár nem fogadták el igazán az üzenetet, és nem is szentelték magukat annak, mégis hajlandóak voltak arra menni, amerre végül az áradat elsodorja őket. Bármilyen irányba fordult volna az egész test, ők hajlandóak voltak arra az útra menni.

Azóta egyesek látták, hogy Isten az ügy testét ebbe az irányba viszi előre, és eldöntötték, a testtel együtt járnak, mivel látják, hogy az adott irányba halad. Testvéreim, ennél sokkal közelebb kell a szívetekhez engftnetek Jézus Krisztus igazságát. Mindenkinek szüksége van magához közelebb engftnie Isten igazságát, mint egyszerűen csak mérlegelni a dolgokat, és kompromisszumot kötni a két lehetőség között – mert különben soha nem látják és nem is ismerik meg igazán Isten igazságát.

Egyesek látszólag az üzenet mellett álltak, és kedvezően nyilatkoztak róla, amikor minden kedvezőnek tűnt. De, amikor e lelkület hevében - ezt a lelkületet ott az üldözés lelkületeként jellemezték -, a maga hevességében felemelkedik és háborút indít a hit általi megigazulás üzenete ellen, ahelyett, hogy Isten félelmében nemesen kiállna és a támadással szemben kijelentené: »Ez Isten igazsága, és teljes szívemből elfogadom«, akkor engftni fognak, és kifogásokat kezdenek keresni azok miatt, akik az üzenetet hirdették, mintha a személyükkel kapcsolatos kérdésről volna szó.

Testvéreim, Isten igazságának nincs szüksége mentségre. Annak, aki Isten igazságát hirdeti, nincs szüksége mentségre. Isten igazsága a hiteteket akarja; ez minden. Isten igazságának csak arra van szüksége, hogy ti és én higgyünk benne és szívünkbe fogadjuk; és hogy továbbra is kiálljunk mellette minden ellene irányuló támadással szemben; és legyen köztudott, hogy a hírnököket, akiket Isten prédikálni küld, nem azért támogatjátok, mert ők valakik lennének, hanem azért, mert Isten egy üzenettel küldi őket.”[23]

Egy ünnepélyes hely Isten színe előtt

Másnap reggel a Generál Konferencia elnöke, O.A. Olsen ott folytatta a témát, ahol A.T. Jones az előző este abbahagyta. Aznap reggel Prescott, Porter, Haskell, Underwood, Jones és a mások által korábban bemutatott előadások alapján olyan érzés uralkodott, hogy Isten valóban közeledik. A laodiceai üzenet megérintette a szíveket, és ők nem fordultak el, bár a minneapolisi összejövetel ismét eléjük került. Hogyan fognak reagálni?

„Ez a hely egyre ünnepélyesebbé válik Isten jelenléte miatt. Merem állítani, hogy még soha egyikünk sem vett részt ilyen összejövetelen. Minden bizonnyal az Úr nagyon közel jön, és egyre több olyan dolgot tár elénk, amit eddig nem is értékeltünk annyira, és nem is értettünk olyan jól. Az is nyilvánvaló, hogy a Hű Tanúbizonyság üzenete jobban van értékelve, mint a múltban. A legnagyobb nehézség velünk az volt, hogy bár pontosan olyanok voltunk, ahogy az üzenet leírt bennünket, szegények, nyomorultak, vakok és mezítelenek, mi nem tudtuk ezt. Azt hittük, birtokában vagyunk az igazságnak, ezért »gazdagnak« tartottuk magunkat, és azt mondtuk, hogy meggazdagodtunk, és semmire sincs szükségünk. Mindezen évek alatt Isten Lelke szólt hozzánk, és elénk tárta állapotunkat; de mi nem voltunk képesek meglátni, és nem voltunk hajlandóak felismerni azt.

Tegnap este nagyon ünnepélyes légkört éreztem, miközben A.T. Jones beszélt. Számomra ez a hely félelmetes volt Isten közelsége és az ünnepélyes bizonyságtétel miatt, amely itt elhangzott. Annyira örülök, hogy munkálkodik az Úr, és remélem, hogy ennek eredményeként nagy dolgokat látok majd. Nem igazán tudom, hogy mit mondjak ma reggel, de van valami, amit fel akarok olvasni nektek.

Egyeseket talán elriaszt a Minneapolisra való hivatkozás. Tudom, hogy egyesek fájdalmat és megpróbáltatást éreztek minden utalás miatt az akkori konferenciával és az ottani helyzettel kapcsolatban. De ne feledjük, hogy az ok, amiért valaki így érezhet, nem más, mint a hajthatatlan lelkülete. Amint teljesen átadjuk magunkat és megalázzuk szívünket Isten előtt, minden nehézség eltűnik. Már maga a gondolat, hogy ezek a dolgok fájdalmasak egyeseknek, azonnal mutatja a lázadás csíráját a szívben.

Testvéreim, Isten mindent tudott erről a találkozóról, mielőtt mi tudtuk volna. Isten jelen van ebben a munkában, és Ő maga irányítja. Ebben az időben Isten nem tudja jobban kinyilvánítani szeretetét, mint hogy rámutat a bűneinkre. Mert ahogy itt már sokszor elhangzott, a bűn az, ami Isten áldásainak útjában áll. A bűnt el kell távolítani, mielőtt Isten Lelke beléphetne. Nem érdekel, hogy hol vagy és ki vagy, ha húsz éve vagy lelkész, vagy ha olyan bűnös vagy, aki most ébredt rá a bűntudatra. A bűn bárhol is van, attól még bűn, és a bűn az, amit el kell távolítani, mielőtt Isten beléphetne. Hiszen többször is el lett mondva, hogy Krisztus nem köt kompromisszumot a bűnnel. Ezt nem teheti meg.

De ha egyszer kudarcot vallunk, az Úr újra ugyanarra a területre vezet minket, és ha másodszor is elbukunk, Ő újra ugyanarra a területre vezet, és ha harmadszor is elbukunk, az Úr újra ugyanarra a területre vezet bennünket. Miért visz minket újra és újra ugyanarra a területre? Mi a célja? Hogy megragadjuk az Ő kegyelmét és győzzünk a bűn felett. Ő azt akarja, hogy senki se vesszen el, hanem hogy mindenki megtérésre jusson. Ezért ahelyett, hogy felzaklatna a gondolat, hogy az Úr újra és újra visszavisz minket ugyanarra a területre, inkább adjunk hálát Neki és dicsérjük szüntelenül, mert ez Isten irgalma és együttérzése. Minden, ami ettől kevesebb, a romlásunkat és a pusztulásunkat jelenti. Krisztus jellemének és értelmének ki kell fejlődnie bennünk, mielőtt készen állnánk arra, hogy Vele éljünk. Áldott legyen tehát az Úr, amiért ilyen hűséggel és tisztasággal bánik velünk.

Már maga az a gondolat, hogy Isten most ennyire közeledik hozzánk, és megmutatja bűneinket valódi világosságukban, a legbiztosabb jele annak, hogy Ő nagy áldásokat akar kiárasztani szolgáira. Igen, nincs ennél bátorítóbb dolog.”[24]*

De Olsen nem állt meg itt. Miután felolvasta Ellen White egyik bizonyságtételét, Joneshoz hasonló gondolatokat fogalmazott meg az igazság felszínes elfogadásáról: „Felekezetként elméletileg hittünk a »hit általi megigazulás« tanában, és azok, akiknek kapcsolatuk volt az üzenet első tapasztalataival, azok teljes mértékben ismerték annak erejét. De ahogy a munka haladt előre és az ügy fejlődött, az igazság az, hogy egyre inkább az elméletre támaszkodtunk, és egyre kevésbé az igazság erejére.” Olsen azzal folytatta, hogy a lelkészek világos érveket tudnak felsorakoztatni a szombat és más tanok mellett, „de ami a bűnösök Krisztushoz vezetését illeti, a bűnnel szembeni meghalást, valamint a mennyel való élő kapcsolat prédikálását, nem tudják, mert ők maguk sem tapasztalták meg”. Ebből Olsen arra a következtetésre jutott, hogy „a hit általi megigazulás nem elmélet, hanem tapasztalat”.[25]

Olsen ünnepélyes felhívásai a bűnbánatra - párosulva azzal a felismeréssel, hogy Isten még nagyobb áldásokkal akar megajándékozni – mind pozitív hatással volt az összejövetelek résztvevőire. Olsen a Review számára írt egy igen biztató összefoglalót az addigi lelkészértekezletről. A látogatottság az első nap óta folyamatosan nőtt, és Olsen „nehezen találta a megfelelő szavakat, hogy kifejezze a jelenlévők mélységes érdeklődését. Az Úr nagyon közel jön. Isten Lelke figyelemre méltó módon segít a tanítóknak.” Olsennek egyetlen kritikus szava sem volt az előadók iránt: „Haskell, Loughborough, Prescott, Jones és Porter egy sokkal szélesebb célt választottak, mint bármely értekezleten a múltban. [...] Isten szent Igéjében csodálatos kincsek találhatók, az Úr nyissa meg elménket, hogy szemlélhessük szent törvényének csodálatos dolgait.”

Olsen úgy érezte, hogy „Isten igazsága soha nem tűnt értékesebbnek”. Tudta, hogy izgalmas időket éltek: „Semmi sem lehet nyilvánvalóbb annál, mint hogy az üzenet felemelkedőben van, és hamarosan nagy erővel jut el az egész világra. Biztosak vagyunk abban, hogy ez a lelkészértekezlet és az azt követő konferencia egy új korszakot jelent majd a harmadik angyal üzenetének előrehaladásában. Eljött az idő, hogy az üzenet erős szóval hangozzék, és mindenkinek hatalmában áll, hogy olyan kapcsolata legyen Istennel, hogy ne maradjon el a gyorsan terjedő üzenettől. [...] Isten világossága egyre fényesebben ragyog, és Isten igazsága csodálatos módon tárul fel. És rendkívül fontos, hogy mindenki, különösen a munkások, képesek legyenek felismerni a jelenvaló igazság gyors előrehaladását. Ha ez nem történik meg, a munkájuk nem lesz hatékony.” Olsen azzal fejezte be, hogy „ez a legjobb és legértékesebb ilyen jellegű lehetőség, ami valaha is adódott. Ha alázatos szívvel és megtört lélekkel keressük Istent, nagy áldások fognak kiáradni a népre és az Ő szolgáira.”[26]

Ugyanazon a reggelen, amikor Olsen testvér ezt az ünnepélyes felhívást intézte, R.A. Underwood a hűséges gazdálkodásról és az adakozásban való áldozatvállalás szükségességéről prédikált. Egyesek kénytelenek voltak elhagyni Isten munkáját, másokat pedig elbocsátottak, pusztán azért, mert hiányoztak a hűséges tizedadományokból származó pénzeszközök. Minden lelkész számára az egyik legnagyobb bátorítás a nagylelkű és hűséges gyülekezet volt, amely bebizonyította, hogy komolyan gondolja a Krisztushoz való tartozást.

Azokról az időkről szólva, amelyekben éltek, Underwood boldogan idézett Ellen White november 22-i Review-ban megjelent cikkéből: „»A megpróbáltatás ideje itt van előttünk, mert a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Jézus Krisztus igazságának, a bűnöket megbocsátó Megváltónak a kinyilatkoztatásával. Ez az angyal világosságának kezdete, akinek dicsősége betölti az egész földet. [...]« Annyira örülök, hogy tudom, Krisztus igazságának kinyilatkoztatása az angyal üzenetének a kezdete, aki dicsőségével megvilágítja majd a földet.” Underwood ezután egy fontos kérdéssel folytatta: „Ha ez a »kezdet«, nem kellene-e »sokkal többet« kapnunk éppen ezen a konferencián az angyal világosságából és áldásából, az Emberfia magasztalása által? »Fényes felhők« és »esőzáporok« már megjelentek itt-ott (Zak 10:1, KJV), és mégis – ó! mennyire szüksége van a megégett egyháznak egy általános felhőszakadásra - a Szentlélek kiáradására minden gyülekezetre és minden emberre. Azt olvassuk, hogy Isten várja, hogy elküldje nekünk ezt az áldást. Vajon meddig kell várnia?” Az áldás biztosan eljön, amikor az egyház az apostoli egyházhoz hasonlóan felismeri, hogy nem önmaga tulajdona, és egyetlen cél által egyesülve hinni fog és mindent odaad az Úrért.[27]

Csütörtökön este A.T. Jones újra elővette a laodiceai üzenet témáját. Amit az előző leckéken tanulmányoztak, ami „folyamatosan és teljesen” be lett mutatva nekik, az a „laodiceai gyülekezetnek küldött üzenet” volt. Ez az üzenet feltárta előttük az állapotukat, és azt a tényt, hogy nem voltak ennek tudatában - és ezt nem csak A.T. Jones mutatta be nekik. „[Az üzenet] az elmúlt napokban minden irányból érkezett hozzánk, nem igaz? Mindenhonnan és minden előadó ajkáról, és az Úr közvetlenül szólt hozzánk az összes többi előadóval együtt, még a tegnap felolvasott ige által is.”

Ha elismernék, hogy a Hű Tanúbizonyság ítélete igaz - „nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen” -, akkor - mondta Jones - készek lennének elfogadni a tanácsát és értékelni Őt, így előnyhöz jutnának, mert a tanács csak a langymeleg laodiceaiakhoz szól: „Mivel az Ige és a bizonyságtétel vezetett el minket a felismerés helyére, valamint azok az eszközök, mely által az Úr munkálkodott velünk az elmúlt napokban, minden nekünk adott tanulmány által, Ő hozzánk hajol és egy tanácsot ad nekünk. Nem így van? Akkor, testvéreim, ne legyünk lassúak ennek a tanácsnak a megfogadásában, mint ahogyan a másikkal kapcsolatban voltunk.” Jones estéről estére beszélt a Hű Tanúbizonyság által felajánlott isteni gyógymódokról, aznap este pedig a tűz által megtisztított aranyról beszélt.[28]

Péntek este S.N. Haskell folytatta a „Hogyan tanulmányozzuk a Bibliát?” című előadássorozatát. Az előadás vége felé, amelyben a tanítványok életének eseményeit ismertette, Haskell feltett egy kérdést: „Részt vettetek olyan összejövetelen, ahol valami nem kifejezetten kellemes vagy jó dolog történt, és éreztétek akkor azt, hogy ha meg kell tennetek, amit akkor kérnek tőletek, akkor megteszitek azt?” Haskell ezután utalt a minneapolisi összejövetelekre és a nemrégiben felolvasott bizonyságtételekre ezzel a témával kapcsolatban:

„Tudjátok, hogy volt ott egy összejövetelünk, és sok vallomás hangzott el azzal az összejövetellel kapcsolatban. Én magam nem tettem egyetlen vallomást sem ezelőtt két nappal; mégis hiszem azt, hogy a bizonyságtétel nekem szólt. Egyetértettem az elhangzott véleményekkel. Azt hittem, ők bírják az igazságot az összejövetelen megvitatandó kérdésről. De ez nem egy olyan találkozó volt, ahol teológiai eszméket kellett volna megvitatni; nem erre akart minket tanítani Isten Lelke. Tegnap valaki azt mondta: »én nem ezen az oldalon álltam«, és bevallotta, hogy rossz oldalon állt. Mit akart az Úr akkor, ott megtanítani nekünk? A hit általi megigazulásra akart tanítani minket, és ha ezt a tanítást elfogadtuk volna, sokkal előrébb tartanánk, mint ahol most vagyunk. Nem kellett volna megvitatnunk, hogy a Galata levél harmadik fejezete az erkölcsi törvényre vagy a ceremoniális törvényre vonatkozik-e. Valaki azt mondta: »én így gondoltam«. Természetesen, és így került fejünkbe ez a gondolat, ahogy a tanítványok is fejükbe vették, hogy a Megváltó hamarosan megjelenik, ezért nem láthattak semmi mást, és nem kaphatták meg azt az örök életet, amelyet a Megváltó adni akart nekik.

Gyermekként kell jönnünk, hogy befogadjuk azt a világosságot és igazságot, amelyet Isten ad nekünk, és amikor az Úr újra és újra ugyanarra az útra vezet bennünket, biztosak lehettek benne, testvérek, hogy ezt azért teszi, hogy próbára tegye ítélőképességünket, hogy lássa, felismerjük-e Isten Lelkét vagy sem. Amikor Isten szól hozzánk, félre kell tennünk saját elképzeléseinket, nézeteinket, útjainkat és terveinket, és kisgyermekként kell eljönnünk, hogy Isten szavát pontosan úgy fogadjuk el, ahogy azt a Szent Bibliában, Lelke által kijelenti nekünk. És amikor elfogadjuk ezt a bizonyságtételt, pontosan azt az áldást kapjuk meg, amelyet Isten a minneapolisi összejövetel óta az Ő népének szánt. Természetesen sokan azóta is nyugtalanok, mint a tanítványok a tengeren. De gondoljátok, hogy Isten elhagyta népét? Soha. Amikor a tanítványok kimentek a tengerre, az Ő szeme rajtuk volt.”[29]

Bár Krisztus nem távolodott el az Ő egyházától, Haskell a konferencia során elolvasott bizonyságtételekből tudta, hogy ha a minneapolisi üzenetet elfogadták volna, akkor „sokkal előrébb tartottak volna”, mint ahol akkor voltak. Valójában Haskell később arra emlékezett, hogy ha az üzenetet elfogadják, akkor a világ figyelmeztetve lett volna és Krisztus hamarosan visszatérhetett volna.[30]

Február 13-án, hétfőn este A.T. Jones folytatta előadását a Hű Tanúbizonyság laodiceaiaknak szóló isteni gyógymódjairól. Aznap este a fehér ruha témáját vette elő. „Mi ez a ruha? - kérdezte Jones. (A gyülekezet: »az igazság«). Kinek az igazsága? (A gyülekezet: »Krisztusé«). Kié? (A gyülekezet: »Isten igazsága«). Kinek az igazságát kell keresnünk? (A gyülekezet: »Isten igazságát«). Mi az igazság? (A gyülekezet: »a jónak cselekvése«).”

Ez a „jónak cselekvése” az első parancsolat szerint volt, amely kijelenti, hogy szeresd Istent teljes szívedből és felebarátodat, mint önmagadat: „E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” Tehát a jónak cselekvése Krisztus életében megnyilvánuló Isten igazsága volt: „Ezt fogjuk megtanulni most ebben a tanulmányban” – mondta Jones.

Visszatérve Jóel 2:23 verséhez, Jones ismét elemezte a korai eső és a késői eső definícióját, a széljegyzetek szerint:

„Mit mond a széljegyzet? »Ő adta nektek a korai esőt.« Mi ez az eső? »Az igazság Tanítója.« – »Korai esőt adott mérték szerint.« Mit ért azon, hogy mérték szerint? Mi volt a korai eső pünkösdkor? »Az igazság Tanítója.« »Az igazság Tanítóját adta neked mérték szerint.« Az volt a korai eső? És Ő adni fog nektek »korai esőt, és késői esőt«, mint először. Mi lesz a késői eső? »Az igazság Tanítója«, ismét. Mi szerint? (A gyülekezet: »az igazság szerint«). De milyen más kifejezést használ a Biblia a késői esőre? (A gyülekezet: »a Lélek kiáradása«). És még milyen kifejezést? (A gyülekezet: »a felüdülés ideje«). Mit jelent a késői eső a harmadik angyal üzenetének kontextusában? (A gyülekezet: »a hangos kiáltást«). Mi a késői eső Babilon leomlása összefüggésében? - Az erő és a dicsőség kiáradása ez, amellyel a Jelenések 18. fejezetének angyala alászáll az égből megvilágítva a földet.”[31]

Jones ezután S.N. Haskell a Generál Konferencia Közlönyében január 31-én megjelent prédikációjából olvasott fel, amelyben idézte Ellen White Review-ban publikált cikkét: „A megpróbáltatás ideje itt van előttünk, mert a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Jézus Krisztus igazságának kinyilatkoztatásával. [...] Ez az angyal világosságának kezdete, melynek dicsősége betölti majd az egész földet. [...]” Ezt követően Jones a W.W. Prescott által január 28-án felolvasott bizonyságtételből idézett: „A Krisztus igazságának üzenete a világ egyik végétől a másik végéig kell visszhangoznia. Ez Isten dicsősége, amely befejezi a harmadik angyal munkáját.” Mindezeket a kijelentéseket egybevetve Jones így következtetett: „Amikor megérkezünk a késői eső, a hangos kiáltás és az égből nagy erővel alászálló angyal idejébe, akkor – az Úr Igéje szerint – egyszerűen ugyanarra a pontra kerülünk, ahova az előttünk álló dolgok tanulmányozása vezetett bennünket, és ami arra késztetett, hogy elgondolkodjunk, mi fog bekövetkezni ránk.” Mindezek a dolgok arra utaltak, hogy Minneapolistól kezdve az egyháznak küldött üzenet Krisztus igazsága volt:

„A késői eső a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltása. Ez a dicsőség üzenetének kezdete, amely megvilágítja a földet. De a késői eső az igazság tanítása. Mikor jött el hozzánk, mint néphez Isten igazságának ez az üzenete? (A gyülekezet: »négy évvel ezelőtt«). Hol? (A gyülekezet: »Minneapolisban«). Igen, erről beszéltünk tegnap este. [...]

Nos, Krisztus igazságának üzenete a hangos kiáltás. Ez a késői eső. Mi már imádkoztunk a késői esőért itt ezen a konferencián, nem igaz? Ti imádkoztatok már? (A gyülekezet: »igen, uram«). Mit kerestetek, amikor válasz érkezett az imáitokra? Készen álltok most a késői eső fogadására? Itt imádkoztunk a késői esőért. Íme, mi az összefüggés. A bizonyságtételek elmondják, mi az összefüggés, és Jóel is elmondja az összefüggést. Most pedig egyszerűen megkérdezem: készen álltok a késői eső befogadására? Vagyis készen álltok-e Isten igazsága üzenetének befogadására az igazság szerint? Vizsgáljuk ezt egy kicsit tovább! A széljegyzet szerint Jóel kijelenti, hogy aki az igazság tanítását hozza az igazság szerint, az az igazság tanítója. Kinek a felfogása az igazságról? (A gyülekezet: »az Istené«). Nem igaz, az én felfogásom. (A gyülekezet: »nem«). Miért? Ha én Krisztus igazságát a saját felfogásom szerint kapom meg, nem elég? Nemde ez a késői eső elfogadása? Ez nem Krisztus igazságának a befogadása? (A gyülekezet: »nem, uram, ez a te saját igazságod«). De éppen ez a probléma sok emberrel, aki hallotta Krisztus igazságának üzenetét. Krisztus igazságának üzenetét saját elképzelésük szerint fogadták el, hogy szerintük mit jelent az Ő igazsága – így aztán egyáltalán nem rendelkeznek Krisztus igazságával.”[32]*

Jones ezután arról beszélt, hogy az elmúlt négy év során milyen különböző módokon fogadták az üzenetet. Egyesek „elfogadták úgy, ahogy elhangzott, és örültek a jó hírnek, hogy Istennek van igazsága, amely meg fog állni az ítéletben, és el van fogadva az Ő színe előtt; egy olyan igazság, amely sokkal jobb, mint bármely igazság, amit az emberek hosszú évek kemény munkájával érhetnének el. Az embereknek már-már megfáradt a lelkük, megpróbálva egy megfelelő szintű igazságot előállítani, amely megállhatna a megpróbáltatás ideje alatt, hogy békében találkozhassanak a Megváltóval, amikor visszatér. De kudarcot vallottak. Annyira örültek, hogy Isten már elkészítette az igazság köntösét, és ajándékként, fizetés nélkül felajánlotta mindenkinek, aki elfogadja, egy olyan igazságot, amely megmarad most, a csapások idején, az ítéletben és az örökkévalóságban - ezért örömmel fogadták el, ahogyan Isten adta, és teljes szívükből hálát adtak érte az Úrnak.” Mások azonban „nem akarták, hogy közük legyen hozzá, és egészében elvetették”. A harmadik csoport tagjai „úgy tűnt, hogy köztes álláspontot foglaltak el. Nem fogadták el teljesen, de nem is utasították el nyíltan. Úgy gondolták, hogy együtt haladnak majd a sokasággal, ha a sokaság arra tart. Így reméltek részesülni Krisztus igazságában és elfogadni Isten igazságának üzenetét.”

Tehát az üzenet „őszinte, önkéntes elfogadása”, valamint a „leplezetlen, szándékos és kimondott elutasítása” között álltak a „megalkuvók” - mondta Jones. Vajon azok, akik a megalkuvás álláspontján voltak, felkészültebbek lesznek Krisztus igazságának felismerésére anélkül, hogy előbb megtérnének? Jones maga is hallott egyeseket - akik teljesen nyíltan ellenezték a minneapolisi üzenetet - áment mondani olyan nyilatkozatokra, melyek nyíltan és határozottan pápaiak voltak, mint amilyent maga a pápai egyház hoz létre. Az előadás hátralévő idejében Jones összehasonlította a hit általi megigazulás emberi koncepcióját az erről szóló Isten magas mércéjével.[33]

A következő este Jones ugyanebben a mederben folytatta, összehasonlítva a Biblia és a Krisztushoz vezető út című könyv állításait a katolikus egyház által hivatalosan elfogadott Katolikus hit című könyv állításaival. Jones mindkettőből felolvasott részleteket, hogy a hallgatóság lássa „egymás mellé helyezve a hit általi megigazulás igazságát és annak meghamisítását”. Jones azt akarta, hogy lássák, mi a római katolikus nézet a hit általi megigazulásról, mert „az elmúlt négy évben ezzel kellett foglalkoznia azok között, akik hetftnapi adventistának vallják magukat. Éppen azok a dolgok, éppen azok a kifejezések e katolikus könyvből, arról, hogy mi a hit általi megigazulás, és hogyan érhető el, megegyeznek a névleges adventisták által használt kifejezésekkel, amikor elmondták neki, hogy mi a hit általi megigazulás.” Jones joggal töprengett azon, hogyan vihette az egyház az „üzenetet az egész világnak, hogy figyelmeztesse az embereket a fenevad imádatának veszélyéről, amikor mi magunk is a fenevad tanításait valljuk a kijelentéseinkkel. Lehet ilyesmit csinálni? (A gyülekezet: »nem«).” Így aznap este felhívta a figyelmüket erre az aspektusra, hogy lássák, hogyan is állnak a dolgok valójában.

Miután összehasonlítása a Krisztushoz vezető út és a Katolikus hitvallás számos kijelentését, Jones befejezésül ismét visszautalt Minneapolisra, ahol többször is megpróbáltak egy olyan hitvallást megszavazni a hit általi megigazulásról, amely ellentétes volt az Isten által küldött üzenettel:

„Tehát, a Katolikus hitvallás szerint mi a hit? - »a hitvallásban való hit«. Egyszerűen csak megszövegeznek egy nyilatkozatot, amelyet Isten tanításának neveznek, az emberek elhiszik, és megtesznek minden tőlük telhetőt annak megfeleléséért, - és ezt nevezik hit általi megigazulásnak. Akár valóban megszövegeznek egy hitvallást, akár valakinek az elgondolása, amelyet a Generál Konferencia ülésszakán szavazással kívánnak érvényesíteni, elvben nincs különbség. A hitvallás létezik, és annak elfogadása éppen olyan, mint a katolikus hitvallás.

Vannak itt olyan emberek, akik emlékeznek egy időszakra – négy évvel ezelőttre -, és egy helyszínre - Minneapolisra -, amikor három nyílt kísérletet tettek, hogy a Generál Konferencia ülésszakán szavazással érjék el, hogy a harmadik angyali üzenettel pontosan ez történjen. Útjelzőnek beállítani azt, amit valaki hisz, majd megszavazni, hogy maradni kell ezen útjelző mellett anélkül, hogy tudtátok volna, melyek a mérföldkövek, és melyek nem. Ezt követően folytatni és egyetérteni Isten parancsolatainak megtartásában, és sok más dologban, amit tennetek kell, és mindez hit általi megigazulásnak lett hirdetve. Nem mondtuk-e akkor, hogy Isten angyala így szólt Ellen White által: »Ne tegyétek meg ezt a lépést, mert nem tudjátok, milyen következményekkel jár!« »Nem tudok időt szakítani arra, hogy elmondjam, mi a következménye, de Isten angyala parancsolta ezt: Ne tegyétek!« A pápaság áll e mögött. Ezt akarta mondani nekünk az Úr, ezt akarta megértetni velünk. A pápaság áll e mögött. Ugyanaz történt, mint az összes többi, a pápaságtól elszakadt egyházban. Egy rövid ideig mindegyik egyház az Istenbe vetett hitben járt, utána elfogadták valakinek a tanításról alkotott felfogását, és megszavazták, hogy ragaszkodjanak a felfogásához, megszavazták, hogy ez annak az egyháznak a tanítása, majd ez lett »a hitvallásban való hitük« és utána »hitük« szerint folytatták életüket.

Van itt valaki, aki akkor ott volt, és most nem érti, hogy mi történt azon a helyen? Akkor, testvéreim, nincs itt az ideje, hogy véget vessünk ennek, még akkor is, ha az életünkbe kerül? Igen, az életünkbe fog kerülni, mert Jézus Krisztussal együtt keresztre feszíttettünk. Olyan módon fog halált eredményezni a bűnnel szemben, amilyenről életünkben még csak nem is álmodtunk. Kiveti belőlünk az egész pápai gondolkodást, a megkeményedett lelkünket - és helyette Krisztus isteni, szelíd, szeretetteljes gondolkodását helyezi el, amelynek nincs szüksége hitvallásra, mert maga Krisztus van benne.”[34]*

Valóban, a Hű Tanúbizonyság által felkínált fehér ruha „a mennyei szövőszéken lett megszőve, amelyben egyetlen emberi elgondolás fonala sem található”.[35] De vajon Laodicea felismeri-e mezítelenségét, és azt, hogy nagy szüksége van erre a ruhára? Így fejezte be Jones utolsó előadását a lelkészértekezleten, de a Generál Konferencia ülésszakán tovább folytatta.

Reakciók a lelkészértekezlettel szemben

A lelkészértekezlet a diadal jegyében ért véget. S.N. Haskell arról számolt be Ellen White-nak, hogy „több, mint valószínű, Isten kiárasztja Lelkét”. Az értekezletet „a testvérek sikeresnek minősítették”, és Haskell úgy érezte, hogy Isten „bizonyos szabadságot” adott neki és a többi előadónak prédikációikban. Haskell nem érezte szükségét, hogy megírja a részleteket, mert Ellen White megkapta a Közlöny példányait. Megemlítette azonban, hogy számos nem adventista látogató tért meg, miután meghallgatták az előadásokat és a szónokok által felolvasott bizonyságtételeket:

„Egyesek a városból, akik nem sok prédikációt hallottak, meggyőződtek a bűneikről, és nem találtak békességet, amíg át nem adták szívüket Istennek, majd elmentek szomszédjaikhoz és elmondták nekik, mit tett értük az Úr. Azonnal elkezdték megtartani a szombatot, bár soha nem hallottak róla prédikációt és nem olvastak semmit erről.”[36]

A Bible Echo hasonló tényekről számolt be, és azt állította, hogy egy bizonyos Simonds tiszteletes, a Battle Creek-i Független Kongregációs Egyházból több összejövetel megtartását kérte a templomában. A testvérek „próbáltak ott utat nyitni A.T. Jones testvér számára a Generál Konferencia ülésszaka után”, de Simonds úr nem akart várni, ezért megkérte Prescott testvért, hogy kezdje el, „Jones testvér pedig csatlakozzon a Generál Konferencia ülésszaka után”. Így az „igazság meghallására” szóló felhívás az egyik vezető népszerű gyülekezet lelkészétől  érkezett. Valóban - érvelt a Bible Echo - „ez az Úr műve, és csodálatos a mi szemünkben”.[37]

G.C. Tenney, akit W.C. White biztatására küldtek Új-Zélandból a lelkészértekezletre és a Generál Konferencia ülésszakára, jelentésében írta, hogy ezeket az összejöveteleket „a legfontosabbak között tartják számon és sok tekintetben az első helyre érdemesek”, bármely más konferenciával összehasonlítva. Tenney úgy érezte, hogy a kutatások előrehaladtával „mélyebb igazságokat és jobb lelki ismereteket” szereztek. „Az Úr Lelke szólt hozzánk - mondta Tenney - és „az előadók szokatlan erővel tudták a különböző gondolataikat hangsúlyozni.” Néhány prédikáció összefoglalása után Tenney kijelentette: „Következésképpen az összejövetelek különleges áldások időszakai voltak. Sokan örültek a Krisztusba vetett hit által kivívott győzelmekért. És mivel ez a munka a lelkészekkel kezdődött, jó okunk van remélni, hogy nem ér véget az értekezlettel, hanem minden területen és az emberek között gyümölcsöt fog teremni.” Tenney azt is sugallta, hogy a hatások az egész világon elterjftnek majd a hatalmas hallgatóságon keresztül, amint a testvérek visszatérnek otthonaikba.[38]

O.A. Tait emlékeztette a Review olvasóit, hogy ha szeretnének egy-egy példányt a Generál Konferencia Közlönyében megjelent lelkészértekezlet előadásaiból, akkor azokat minél hamarabb szerezzék be. Bár az ülésszakok megkezdése előtt nagy reklámot csináltak, és úgy gondolták, hogy nem lesz szükség a Közlöny további példányainak nyomtatására, az értekezlet kezdetén olyan sok megrendelés érkezett, hogy további kétezer példányt nyomtattak. Azonban még a plusz példányok is majdnem elfogytak. Tehát itt volt az ideje, hogy az emberek a Közlönyt is megrendeljék a Generál Konferencia ülésszakára, mert Tait kijelentette: „Eddig mindenki bizonysága az, hogy ez a Generál Konferencia Közlönye - sorozat a legfontosabb az összes eddig nyomtatott közül. Biztosak vagyunk benne, hogy egyik munkamezőn lévő barátunk sem fogja elmulasztani a lehetőséget, hogy éljen az előnyeivel.”[39]

„Az értekezlet résztvevői között különösen ünnepélyes légkör uralkodott” - írta William Covert a Review számára. Részben erre a következtetésre jutott, amikor interjút készített Grant testvérrel, egy idősebb lelkésszel, aki átélte az 1844-es csalódást. Grant annak a gondolatnak adott hangot, hogy amikor 1844-ben megérkeztek az adott időponthoz „azt hitték, hogy a munkájuk véget ért. Megvallották bűneiket, és a harc véget ért.” De a mostani értekezleten a szolgálat „az ítélet órájának tűnt számukra – és ez így is van. Ehhez kapcsolódik az ítélet üzenete világra vitelének ünnepélyes munkája, amelyet egy dühös ellenséggel szemben kell elvégezni, és mégis felmerül a kérdés: »Ki lesz hűséges?«” Ám az ünnepélyes légkör ellenére Grant úgy érezte, hogy „áldott nyugalom van a Megváltóban”.[40]

És mégis, a lelkészértekezletről és az azt követő Generál Konferencia ülésszakról szóló pozitív visszajelzések közepette még mindig az volt az érzés, hogy nem kevesen vannak azok, akik ellenálltak az összejöveteleken elhangzott üzenetnek. Haskell arról tájékoztatta Ellen White-ot, hogy bár sokan „a világosságra jöttek”, egyesek „még nem jöttek ki, és úgy tűnik, hogy nem fogadják el azt az áldást, amelyben mások részesülnek”. Haskell név szerint említette Captain Eldridge-t és Frank Beldent.[41] Még Dr. J.H. Kellogg is, aki ellentétben állt Jonesszal, Waggonerrel és Prescott-tal, elismerte, hogy a lelkészértekezleten „sok ember ellenezte Jones testvért és munkáját”.[42]

O.A. Olsen sajnálatát fejezte ki, hogy nem minden küldött jött el az értekezletre az elejétől fogva, mondván: „Ezek nincsenek tudatában, mit veszítenek.”[43] Olsen nem említette, hogy ezek a küldöttek miért nem voltak jelen, de később azt mondta Ellen White-nak, hogy Uriah Smith „ugyanúgy folytatja, mint korábban”. És bár örült egyesek fejlődésének, Olsen bevallotta: „A lelkem mégis mélyen szomorú sokak miatt, akik még mindig nagy sötétségben vannak.”[44]

Uriah Smith maga írt egy cikket az értekezletről a Review számára. Bár a cikk tele volt adatokkal, úgy tűnt, hiányzik belőle a személyes előny érzése. Azt írta, hogy az összejöveteleket „óramű pontossággal tartják”, és hogy „mindenki, aki szeretne, részt vehet azokon”. Megemlítette az esti összejöveteleket, amelyeken Haskell testvér és Loughborough testvér tartott előadásokat. Smith azonban „meg sem kísérelte összefoglalni a bemutatott témákat”, mivel minden egyes előadást közzétettek a közlönyben. Természetesen meg sem említette A.T. Jonest, aki az esti összejövetelek több mint felét tartotta.[45] Az előítéletek nyilvánvaló folytatódásának ilyen példái komoly okot adtak S.N. Haskellnek, hogy arról tájékoztassa Ellen White-ot, hogy „nagy reményei vannak, hogy Smith testvér meg fog szabadulni ettől, de tudomása szerint még nem tette meg”.[46]

Lábjegyzet

[1] Ellen White levele J.S. Washburnnak és feleségének, 32. levél, 1891. jan. 8., 1888. Materials, 850. o., Gilbert M. Valentine, The Spalding of Adventism, 30. o.

[2] W.W. Prescott, „The Promise of the Holy Spirit, No. 2.”, General Conference Daily Bulletin, 1893. jan. 31., 65-67. o.

[3] A.T. Jones, „3. Prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. január 31., 71., 74. o.

[4] W.W. Prescott, „The Promise of the Holy Spirit, No. 3”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 2., 104-105. o.

[5] Uo., 105-106. o.

[6] M.B. [Duffie], „Meetings in Battle Creek”, Review and Herald, 1893. febr. 7., 96. o.

[7] S.N. Haskell, „The Sermon”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 4., 131., 133. o.

[8] E.W. Whitney, „To the Church at Boulder”, Review and Herald, 1893. febr. 14., 109. o.; M.B. [Duffie], „Meetings in Battle Creek”, Review and Herald, 1893. febr. 7., 96. o.

[9] S.N. Haskell, „The Study of the Bible, No. 8”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 5., 136. o.

[10] R.C. Porter: „The Mind of Christ, No. 5”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 5., 145. o.

[11] A.T. Jones, „7. Prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 5., 149. o.

[12] Szerkesztői megjegyzés, Review and Herald, 1893. febr. 7., 96. o.

[13] A.T. Jones, „8. Prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 6., 164-165. o.

[14] Uo., 165-166. o.

[15] Uo., 169. o., kiemelések az eredetiben.

[16] R.C. Porter, „The Mind of Christ, No. 6”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 7., 176., 178. o.

[17] A.T. Jones, „9. Prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 7., 178-179. o, kiemelések az eredetiben.

[18] Uo., 181. o.

[19] Uo., 183. o., kiemelések az eredetiben.

[20]* Nem A.T. Jones volt az első, aki a késői esőt az „igazság tanítójaként” azonosította. Percy T. Magan is így tett 1891-ben: „Our Future Work”, Bible Echo és Signs of the Times, 1891. febr. 15., 60. o. Mások is azonosították 1893 óta: Taylor R. Bunch, „The Sealing and the Latter Rain” kiadatlan dokumentum, f.d., 13. o., Document File, Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office; Meade MacGuire, „The Early and Latter Rain – No. 2”, Ministry Magazine, 1939. okt. 19. o.; Jerry Finneman, „The Latter Rain is the Message of Christ and His Righteousness – Part 1”, New England Pastor, 2009. nov/dec., 11–12. o.; Ron Clouzet, Adventism’s Greatest Need: The Outpouring of the Holy Spirit, 180-181. o.

[21]* Hogy miként bántak Ellen White-tal Minneapolis előtt és után, A késői eső visszatérése című sorozat részletesen foglalkozik vele.

[22] A.T. Jones, „9. Prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 7., 183-184. o, kiemelések az eredetiben.

[23] Uo., 184-185. o., kiemelések az eredetiben.

[24]* O.A. Olsen, „The Ministry, No. 1”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 8., 188. o. Úgy tűnik, hogy Olsen teljes mértékben támogatta Jones és a többi szónok által az összejövetelek időpontjáig megfogalmazott, bűnbánatra való felhívásokat. Nincs bizonyíték arra, hogy Olsen Jones előadásait a testvérek elleni „heves” támadásoknak tartotta volna, ahogy azt néhány adventista történész állítja (lásd a 8. fejezet 15. lábjegyzetét).

[25] Uo., 188-189. o.

[26] O.A. Olsen, The Institute, Review and Herald, 1893. febr. 7., 92. o.

[27] R.A. Underwood, „Christ's Ownership, No. 1”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 8., 186. o., kiemelések az eredetiben.

[28] A.T. Jones, „10. Prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 9., 200. o.

[29] S.N. Haskell, „The Study of the Bible, No. 10”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 10., 217–218. o

[30] S.N. Haskell, „Bible Study: The Third Angel’s Message”, Australasian Union Conference Recorder, Special No. 4, 1899. júl. 17., 9–10. o.

[31] A.T. Jones, „11. Prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 13., 242. o.

[32]* Uo., 242–243. o.

[33]* Uo., 243-246. o. Jones nem tévedett ebben a tekintetben, hiszen maga Ellen White mondta a minneapolisi üzenet körüli vita kapcsán: „Ha a cselekedetek és a hit elnyerné valaki számára az üdvösség ajándékát, akkor a Teremtőnek kötelessége lenne a teremtmény felé. Itt nyílik lehetőség arra, hogy a hamisságot igazságként fogadják el. Ha valaki kiérdemelheti az üdvösséget olyasvalamivel, amit megtehet, akkor olyan helyzetben van, mint egy katolikus, aki vezekel a bűneiért. Akkor az üdvösség részben adósságként járna, amit bérként munkával ki lehet érdemelni. Ha az ember nem érdemelheti ki az üdvösséget egyetlen jó cselekedetével sem, akkor annak teljes mértékben kegyelemből kell történnie, amit az ember kap, bűnösnek tartva magát, mert befogadja Jézust és hisz Benne. Ez teljesen ingyenes ajándék. A hit általi megigazulás minden vita felett áll. És minden vita véget ér, amint világosan bebizonyosodik, hogy a bukott ember érdemei, jócselekedetei, soha nem szerezhetnek neki örök életet.” (1888 Materials, 812. o.)

[34]* A.T. Jones, „12. Prédikáció”, A harmadik angyal üzenete, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 14., 261-262, 265. o. Jones megjegyzései - az 1888-as Generál Konferencia ülésszakán történt szavazási kísérletekről és az egyesek által tanúsított pápai magatartásukról - igazak. Lásd: Ron Duffield, A késői eső visszatérése, 1. kötet, 110-120., 132-134., 137-139. o

[35] Ellen G. White: Krisztus példázatai, 311. o.

[36] S.N. Haskell levele Ellen G. White-hoz, 1893. febr. 23., Manuscripts and Memories, 238. o.

[37] Szerkesztői megjegyzés, The Bible Echo, 1893. febr. 15., 64. o.

[38] G.C. Tenney, „The Ministerial Institute”, The Bible Echo, 1893. ápr. 15., 120. o.

[39] O.A. Tait, „The »Bulletin« Again – Last Call”, Review and Herald, 1893. febr. 14.

[40] William Covert, „The Institute”, Review and Herald, 1893. febr. 21., 128. o.

[41] S.N. Haskell levele Ellen White-hoz, 1893. febr. 23., kivonatok a Manuscripts and Memories, 238. o.

[42] J.H. Kellogg levele W.C. White-nak, 1893. júl. 17., Manuscripts and Memories, 266. o.

[43] O.A. Olsen, „The Institute”, Review and Herald, 1892. febr. 7., 92. o.

[44] O.A. Olsen levele Ellen White-nak, 1893. jún. 13., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 261. o.

[45] Uriah Smith, „The Institute”, Review and Herald, 1893. febr. 7., 88. o.

[46] S.N. Haskell levele Ellen G. White-nak, 1893. jún. 30., Manuscripts and Memories of Minneapolis, 262. o.