Az 1893-as lelkészértekezlet

Néhány kulcsfontosságú pozícióban lévő vezető negatív reakciói ellenére a Szentlélek megnyilvánulásai a döntő fontosságú 1893-as évben is folytatódtak. Január 27-én kezdődött a háromhetes lelkészértekezlet, amelyet a február 17-e és március 9-e közötti Generál Konferencia háromhetes ülésszaka követett. O.A. Olsen nagyon fontos összejövetelnek tartotta a közelgő konferenciát – „talán a mi népünk által szervezett legfontosabb összejövetel”. Így elvárható volt, hogy „minden helyi konferenciát egy olyan delegáció képviseljen, amely minden körülménynek megfelel, valamint az is, hogy az összes küldött jelen legyen az értekezletek előadásain is”. Tehát, a legtöbb egyházvezető az egész országból és az egész világból „számos pásztorral együtt, de laikus tagokkal is”, részt vettek az eseményen, és szerettek volna betelni azokkal az áldásokkal és jótéteményekkel, amelyeket Isten készített számukra. Nem meglepő tehát, hogy Olsen kérte „népünket mindenütt a világon, hogy az értekezleteket és a Generál Konferenciát az ima különleges tárgyává tegyék, hogy Isten áldása bőségesen legyen jelen.”[1]

1892 augusztusában a Generál Konferencia bizottsága kiválasztotta S.N. Haskellt, J.N. Loughborough-t, R.A. Underwoodot, A.T. Jonest, W.W. Prescottot, R.C. Portert, O.A. Olsent, továbbá másokat, és kijelölte a bibliatanulmányok témáit, amelyeket Battle Creekben, a világ minden tájáról összegyűlt több száz adventistának kellett előadniuk.[2] Napi két - reggeli és esti - összejövetelt terveztek, amelyeken két bibliatanulmányt mutattak be a lelkészértekezlet számára. Az esti összejövetelek az egész Generál Konferencia ideje alatt folytatódtak, így a hat hét alatt bőséges idő állt rendelkezésre a közös bibliatanulmányozásra.[3]

Ellen White - Ausztráliában lévén több ezer mérföldnyire - sokat gondolt Észak-Amerikára és a Generál Konferencia következő ülésszakára. Tehát, a Generál Konferencia vezetői, küldöttek, lelkészek, könyvevangélisták vezetői, bibliaoktatók, valamint laikus tagok, az ország és a világ minden tájáról összegyűltek a legfontosabb összejövetelre. Ellen White nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy az adventista vezetés hatalmas közössége előtt ismertesse az Úr tanácsát, ezért elmondta E.J. Waggonernek, hogy az Úr utasítása szerint írni fog, és Amerikába fogja küldeni a „körülbelül kétszáz oldalnyi kézzel másolt írást”. Ennek az anyagnak „nagy részét a konferencián kellett felhasználni”.[4]

Így Ellen White távollétében Isten hangját a prófétaság lelkén keresztül mindenki olvashatta és hallhatta, akik a szolgálat szívében találkoztak. A bizonyságtételeket a hat hét alatt többször is felolvasták teljes terjedelmükben, és minden felszólaló elegendő tanácsot meríthetett a jelenvaló igazságból, amelyből a bibliatanulmányozás során olvashatott. S.N. Haskell elmondta, hogy ennek eredményeként azon a konferencián a bizonyságtételeket többet használták, mint amennyit Ellen White-nak sikerült volna beszélni, ha ott lett volna. „Többen megtértek. Néhányan egyenesen a városból, olyanok, akik alig hallottak prédikációt. Ők meg lettek győzve bűneikről, és nem volt békességük, amíg át nem adták szívüket Istennek, majd elmentek szomszédjaikhoz, és elmondták nekik, mit tett értük az Úr.”[5]*

Január 27-én, pénteken délelőtt a Michigan állambeli Battle Creek tabernákulumában több mint háromszáz résztvevő gyűlt össze a lelkészértekezleten. Bár Uriah Smith-t jelölték ki, a „Bibliatanulmányozás” című első tanulmánysorozat megtartására, nem sokkal az értekezlet kezdete előtt visszalépett, és helyére S.N. Haskellt nevezték ki.[6] Haskell az előadása kezdetén, a személyes bibliatanulmányozás fontosságáról beszélt, nem azért, hogy „találjunk egy érvet, amit valaki más ellen használhatunk”, hanem azért, hogy „Isten igéjét személyes javunkra fogadjuk be”. J.N. Loughborough következett a prófétaság lelkéről szóló nyitóelőadásával a korai adventtörténelem kontextusában, és „különösen a hívők közötti egységet teremtő hatására fektetett hangsúlyt”.[7] Valószínűleg nem volt jobb téma, amellyel a lelkészértekezletet és az 1893-as Generál Konferenciát kezdhették volna, mint ez a kettő.

A nyitóhétvégén a Generál Konferencia bizottságának kérésére W.W. Prescottnak alkalma nyílt arra, hogy felolvassa az Ellen White-tól kapott egyik friss bizonyságtételt a Battle Creek-i zsúfolásig megtelt tabernákulum hallgatósága előtt.[8]* Ellen White arra próbálta ráébreszteni a Battle Creek-i gyülekezet tagjait, hogy ismerjék fel a felelősségüket a világmissziós erőfeszítések támogatására. Ahelyett, hogy pénzt ölnének egy drága síporgonába a tabernákulum számára, áldozatot kellene hozniuk, hogy más helyeken építsenek gyülekezetet, például egész Ausztráliában, ahol egyetlen összejöveteli hely található. A jelenvaló igazság üzenetét, „amint az Jézusban van”, hirdetni kellett a világnak, és Isten cselekvésre hívta az Ő tagjait:

„Kedves Battle Creek-i testvérek, akik előtt ott voltak ezek az értékes igazságok, arra kérlek benneteket, gondoljatok a sok-sok lélekre, akiknek szükségük van arra, hogy hallják a Megváltó szeretetéről szóló üzenetet. [...]

Hogy tehetik meg azok, akik már régóta hitben vannak, mint a Battle Creek-iek, hogy egyre többet költsenek saját örömükre, amikor ismerik a bemutatott esetből a mű nagy szükségleteit a külföldi országokban? [...]

Isten igazságának dicsősége kell, hogy megvilágítsa az egész földet. Az Úr nem fogja lezárni a próbaidőt, amíg a figyelmeztető üzenetet nem hirdetik határozottabban. [...] De a munka rövidre lesz metszve az igazságban. Krisztus igazsága üzenetének hallatszani kell a világ egyik végétől a másikig. Ez Isten dicsősége, amely a harmadik angyal munkáját befejezi.

A Battle Creek-iek alszanak? Megbénultak? Vajon cselekvésre ébreszti őket az a világosság, amelynek új és tiszta sugarai ragyogtak egymásután? Már régóta várjátok azokat a csodálatos és lenyűgöző eseményeket, amelyek közvetlenül az Emberfiának a menny felhőiben, hatalommal és nagy dicsőséggel való eljövetele előtt fognak bekövetkezni. Most azt kérdezem tőletek: Készen álltok arra, hogy tiszta hangon fújjátok meg a trombitát? Tudjátok-e, hogy össze vagytok kapcsolva Istennel, és hogy az Ő képmásának világosságában éltek? [...]

Az Úr eljön. A föld történelmének eseményei gyorsan lezárulnak, és a mi munkánk még nem ért véget. Türelmetlenül vártunk az emberi elem együttműködésére a mű előrehaladásáért. Az egész menny - ha szabad ezt a kifejezést használnom - türelmetlenül várja, hogy az emberek együttműködjenek az isteni elemekkel a lelkek üdvösségéért végzett munkában.”[9]

Ahogy gyakran tette, Ellen White összekötötte a végső eseményeket és a hangos kiáltást Krisztus igazságának az egyházra akkor ragyogó üzenetével.[10]*

Január 30-án, hétfőn este W.W. Prescott megkezdte a „Szentlélek ígérete” című előadássorozatát. Amióta a témát kijelölték neki, azon gondolkodott, hogyan lehetne azt „a legpraktikusabb módon tanulmányozni”. Az volt a terve, hogy „kis lépésekben haladjunk előre a Lélek befogadása felé, és amikor a Szentlélek befogadására kerül sor, akkor Ő többre fog megtanítani minket Önmagáról, mint amit más módon meg tudnánk tanulni”.

Előadása végéhez közeledve Prescott felolvasta a Jelenések 18:1 versét, majd Ellen White 1892. nov. 22-ei Review-ban publikált cikkéből vett részleteket, amelyben minden kétséget kizáróan megerősítette a hangos kiáltás kezdetét és a Szentlélek kiáradása - a késői eső idejét. „A hangos kiáltás és a késői eső együtt haladnak” - mondta Prescott. „Ahogyan eljött a hangos kiáltás ideje, ugyanúgy jött el a késői eső ideje is, és kérnünk kell azt. [...] Az Úr már régóta vár arra, hogy nekünk adja az Ő Lelkét. Épp most is türelmetlenül várja, hogy kiárassza ránk. Meddig kell még várnia? Megszoktuk, hogy úgy tekintsünk a pünkösdre, mint arra az időre, amikor az Úr a legnagyobb munkát végezte népéért. De most elkezdődött egy olyan munka, amely nagyobb lesz a pünkösdnél, és egyesek az itt lévők közül látni fogják. Itt és most kell alkalmassá válnunk erre a munkára.”

Prescott felolvasott a Historical Sketches című könyvből is, ahol Ellen White kijelentette, hogy a Szentírás az egyetlen menedékünk, és hogy „egy ismert bűn megtűrése gyengeséget és sötétséget okoz, és könyörtelen kísértéseknek tesz majd ki minket”. Egy ilyen kijelentés világosságában Prescott arra figyelmeztetett, hogy „uralkodnunk kell a bűnre való hajlamunkon, különben nem részesülhetünk a késői esőben. A világosság, amelynek dicsősége be kell, hogy ragyogja az egész földet, már elkezdett világítani. Mit jelent ez számunkra a gyakorlatban? Azt jelenti, hogy elérkezett a megrázás ideje, és Isten kettéválasztja az Ő népét, és azok, akikben nem él Krisztus, nem vehetnek részt Isten munkájában, amikor az hangos kiáltássá válik.”[11]

Másnap reggel a bibliatanulmányozásról szóló előadásában S.N. Haskell ugyanezt a kijelentést idézte a hangos kiáltásról Ellen White november 22-i cikkéből. „Figyeljétek meg, ami ezután következik - mondta Haskell -, mert minden embernek, akihez eljutott a figyelmeztető üzenet, az a dolga, hogy felmagasztalja Jézust, hogy bemutassa Őt a világnak úgy, ahogyan a jelképekben megjelenik, ahogyan a szimbólumokban van bemutatva, ahogyan a próféták kinyilatkoztatásaiban megnyilvánult, ahogyan a tanítványainak adott leckékben és az emberek fiaiért tett ámulatba ejtő csodákban megmutatkozik. Kutassátok az írásokat, mert azok bizonyságot tesznek Róla! Szeretném tudni, hogy így mennyi maradt ki a Bibliából?” Haskell tudta, ha befogadják Krisztust a lelkükbe, akkor Ő „örök életre buzgó vízforrás lesz” bennük. „Akkor készen állunk arra, hogy kutassuk a Szentírást, amely a nekünk adott kinyilatkoztatás Lelke, és ez alkalmassá tesz bennünket arra, hogy megálljunk a közelgő viharban.”[12]

Nemcsak a különböző előadók emlékeztették a lelkészértekezletre érkezőket arra, hogy a hangos kiáltás elkezdődött, hanem a Battle Creek-i gyülekezet által nyomtatott különféle folyóiratok is. W.A. ​​Colcord például a Home Missionary januári számában utalva Ellen White Review-ban megjelent ugyanezen cikkére, mélyreható kérdést tett fel: „Miért kezdődött a hangos kiáltás inkább egy értünk végzett munkával, mint egy tőlünk származó munkával? Miért kezdődött inkább »Krisztus, a bűnöket megbocsátó Megváltó igazságának kinyilatkoztatásával« - ahogyan White testvérnő a Review-ban 1892. november 22-én kijelentette - mint a mi kiáltásunkkal a világnak Babilon leomlásáról?” Colcord ezen kérdésekre adott válaszának ma is foglalkoztatnia kellene bennünket: „A válasz egyszerű. Az Úr látta, hogy előbb alkalmassá kell válnunk, mielőtt készen állnánk azt a munkát elvégezni, amelyet tervezett számunkra. Ő látta, hogy tudnunk kell, mi is valójában az evangélium - Isten hatalma az üdvösségre -, mielőtt a Lélek erejével és megnyilvánulásával hirdetnénk mások előtt az örökkévaló evangéliumot.”[13]

Kedd este W.W. Prescott egy új dimenziót vezetett be előadásába, amely az értekezlet és a Generál Konferencia befejezéséig az egész figyelmet lekötő témává vált – egy olyan téma, amely nemcsak az ő előadásaiban, hanem a többi előadóéban is jelen volt. A sorozat második előadásának elején Prescott hangsúlyozta, hogy Krisztust a Szentlélek felkente vagy elpecsételte a szolgálatára, mert szerette az igazságot és gyűlölte a gonoszságot (Zsid 1:9). A bűn iránti gyűlölete azonban nem akadályozta meg Krisztust abban, hogy elvégezze a munkát, amiért jött, azáltal, hogy a bűnös helyére lépett. Most, az idők legvégén, a „Lélek különleges kiáradásának” vagy az elpecsételés idején „tudni akarjuk, mi akadályozza meg azt, hogy ez a munka azonnal megtörténjen” - tette hozzá Prescott. „Én azt mondom, hogy a bűn jelenléte és a gonoszság gyakorlása akadályozza meg” – volt a válasza.

Prescott meg volt győződve arról, hogy „teljesen lehetetlen elválasztanunk magunktól a bűnt. Ezt egyedül Isten teheti meg. Isten el tudja venni tőlünk a bűnt, de akaratunk ellenére nem veszi el. Amikor Isten azt mondja nekünk, hogy ez a bűn, és el akarja venni tőlünk, akkor beleegyezésünkkel hozzá kell járulnunk, különben nem távolítja el.” Prescott ezután a tanítványok tapasztalatáról és a tanulságokról beszélt:

„Mit tapasztaltak a tanítványok a kiáradásra való felkészülés során? Olvassunk erről egy rövid nyilatkozatot: »A tanítványok tíz napig imádkoztak, mielőtt a pünkösdi áldás eljött volna. Akkor szükség volt erre az időre, hogy megértsék, mit jelent gyümölcsöző imákat emelni, közelebb és közelebb kerülni Istenhez, megvallani bűneiket, megalázni szívüket Isten előtt, és hit által Jézusra tekinteni, és az Ő képmására változni.« (Special Test., No. 2., 19. o.)

Szeretném, ha elgondolkodnátok ezen: azok a tanítványok három és fél évig voltak Krisztussal, látták Őt a feltámadás után, beszélgettek Vele, de még nem kapták meg a Szentlelket. Jézus menybemenetele után, mielőtt az a különleges áldás kiáradt volna rájuk, szükség volt tíznapos bűnvallomásra és bűnbánatra ahhoz, hogy az az áldás ne eméssze meg őket.

Ha ez náluk így volt, akkor mit mondhatunk magunkról? Szerintem az egész helyzet legrosszabb vonása pontosan az, amit a Laodiceának szóló üzenet kijelent, és a legrosszabb, hogy mi ezt nem látjuk. Ha nem látjuk ezt, akkor fogadjuk Isten szavát, ahogy van, ismerjük el, és aszerint cselekedjünk. Vétkeztünk és gonoszságot követtünk el, és nincs bennünk semmi jó. Bűnbánat és bűnvallomás által kerüljünk egyre közelebb Istenhez, Ő pedig irgalommal és megbocsátással közelebb kerül hozzánk. Erre szeretnék különösen kitérni, nevezetesen az okra, amiért nem jön el Isten Szentlelkének különleges kiáradása népére. Mert meg kell térniük, különben a kiáradás megemészti őket.”[14]

Az új dimenzió, amelyre Prescott fel akarta hívni hallgatóinak figyelmét, a laodiceai üzenet volt, és ez lett az 1893-as lelkészértekezlet és a Generál Konferencia ülésszakának egyik fő témája. Mielőtt azonban továbbmennénk Prescott előadására, röviden össze kell foglalnunk, mit tartalmaz a laodiceai üzenet, és mikor kezdett vonatkozni az adventista hívőkre.

A laodiceai üzenet

Az a felfogás, hogy a laodiceai üzenet a hetftnapi adventistákra is vonatkozik, nem volt új gondolat. Isten már 1852-ben, sok évvel az egyház 1863-as hivatalos megszervezése előtt is megpróbálta népének figyelmét erre az üzenetre irányítani. Az 1844-es csalódást követően a szombattartó adventisták sok éven át a laodiceai üzenetet a névleges, vasárnapi adventistákra alkalmazták.[15] De ez akkor kezdett megváltozni, amikor Ellen White kijelentette, hogy a szombattartó adventisták, mint nép „hidegek és formálisak, akárcsak a névleges egyház, amelyből nemrég kijöttek. A laodiceai gyülekezethez intézett szavak tökéletesen leírják jelenlegi állapotukat.”[16]

1856 júliusában James White utoljára írta le azt a véleményt, hogy a Jelenések 3. fejezetében szereplő hatodik gyülekezet, Philadelphia a szombattartó adventistákat írja le.[17] Az év nyarán egy eseménysorozat révén ő is kezdte megérteni, hogy Laodicea, a hetedik gyülekezet jobban alkalmazható az adventistákra. Megállapításait több cikkben is közzétette a Review-ban,[18] sőt a „hű és igaz bizonyság” türelemteljes kopogtatását a Jelenések 3. fejezetéből az Énekek éneke 5. fejezetében szereplő „Szerelmessel” hozta összefüggésbe: „»Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem.« Mennyire közömbösek voltak közületek sokan a feddések és figyelmeztetések iránt, amelyeket drága Üdvözítőnk javatokra adott. Megvetettétek és kitaszítottátok Őt, mígnem haja tele lett az éjszaka harmatával. Ó, nyissátok meg szíveteket Neki! Hagyjátok, hogy a megkeményedett szívetek megtörjön Előtte. Ó, engedjétek be Őt!”[19]

Ugyanazon a nyáron Ellen White azt írta, hogy változás történt Isten 1844-es „úgynevezett különleges népében”. A probléma okát abban látta, hogy a nép „alkalmazkodik a világhoz, és nem hajlandó szenvftni az igazságért”, valamint abban, hogy nagymértékben „engedetlen volt Isten akaratával szemben”. Még párhuzamot is vont az Egyiptomból való kivonulás utáni Izrael népe és az adventnép között, amely a közelgő ígéret földje felé tekintett.[20] 1857 februárjában volt az első látomása Ellen White-nak az adventnépnek szóló laodiceai üzenetről. Jelenlegi langyos állapotukat a „világ iránti hajlam”, az önzés, a kapzsiság, a hibakeresés és az egyházban való rend hiánya okozta.[21]

1857 novemberében Ellen White az addigi legátfogóbb látomást kapta a laodiceai üzenet szerteágazó jelentésével kapcsolatban. Az emberek két csoportját mutatták meg neki: azokat, akik aktívan keresték a bűnbánatot és a megtisztulást, és azokat, akik hanyagok és közömbösek voltak. Ez jól szemlélteti a laodiceai üzenetre adott kétféle választ, amely megrázást indított Isten népe körében: „Megkérdeztem, mit jelent a megrázás, amit láttam. Megmutatták nekem, hogy a Laodiceához intézett Hű Tanúbizonyságnak közvetlen bizonyságtétele váltja ki. [...] Egyesek nem viselik el ezt a közvetlen bizonyságtételt. Fellázadnak ellene, ez okozza majd a rostálást Isten népe között.” Amikor Ellen White megkérdezte, hogy mi a különbség azok között, akik gyötrődve emelik fel imáikat, és azok között, akik páncélba öltözve, nagy „erővel hirdetik az igazságot”, az angyal így válaszolt: „Ez a késői eső, a felfrissülés az Úr orcájától, a harmadik angyal hangos kiáltása.” Így mindazok, akik elfogadták a Laodiceának intézett üzenetet, szívükbe zárva azt és megbánva bűneiket, erőt és megvilágosodást kaptak a késői eső és a hangos kiáltás üzenete által. Akkor készen álltak arra, hogy kiárasszák a „hangos kiáltás üzenetének egyenes igazságát” a világ előtt. Ez a végső események gyors beteljesülését és Krisztus második eljövetelét fogja eredményezni.[22] Mivel minden végső esemény a laodiceai üzenetre adott válaszon múlik - amely nem nélkülözi az igazi bűnbánatot - Ellen White kijelentette, hogy ez „a legünnepélyesebb bizonyságtétel, amelyen az egyház sorsa múlik”.[23]

James White cikkeire, valamint Ellen White bizonyságtételeire az 1856-os és az 1857-es reakciók meghatározóak voltak. A Review szerkesztőségének irodájába levelek kezdtek érkezni a kicsiny egyháztól, amelyekben az állt, hogy az üzenet megérintette szívüket. Az adventizmusban erős ébredés kezdődött.[24] 1856 novembere és 1857 decembere között a Review and Herald-ban 348 cikket, bizonyságtételt vagy szerkesztői jelentést publikáltak a laodiceai üzenetről – többnyire laikus tagoktól – amely egy elég nagy arány, tekintettel arra, hogy akkoriban az egyháznak mindössze 2500 tagja volt.[25] Ellen White kijelentette, hogy „miközben szíveket érintett meg ez az üzenet, mély megalázkodáshoz vezetett Isten előtt, aki angyalokat küldött minden irányba, hogy felkészítsék a hitetlen szíveket az igazságra. Isten munkája növekftni kezdett, és népe megismerte helyzetét.”[26] A nagyvárosokban, nemcsak Amerikában, hanem az egész világon más keresztény gyülekezetekben is megindultak az ébredések, miközben az angyalok előkészítették az emberek szívét a hangos kiáltásra.[27]

Sajnos az adventista hívők nem tartottak lépést Istennel. 1859-ben Ellen White határozottan kijelentette, hogy „a Laodiceának szóló üzenet nem váltotta ki azt a buzgó bűnbánatot Isten népének soraiban, mint amelyre számítottam”. Az üzenet még vonatkoztatható volt az akkori állapotukra, és az ok, amiért „nem végezhetett nagyobb munkát, a szívük keménysége” volt. Isten több mint két évet biztosított nekik, hogy az üzenet megtegye a hatását, de mi lett az eredménye?

„A szívet meg kell tisztítani azoktól a bűnöktől, amelyek olyan sokáig távol tartották Jézust. Ez a félelmetes üzenet el fogja végezni munkáját. Amikor először mutatták be az üzenetet, mély önvizsgálathoz vezette a szíveket. Bűnvallomások hangzottak el, és Isten népe mindenütt megmozdult. Szinte mindenki úgy vélte, hogy ez az üzenet a harmadik angyal hangos kiáltásával fog végződni. De mivel nem látták ezt az erőteljes munkát rövid idő alatt beteljesftni, sokan elvesztették az üzenet hatását. Láttam, hogy ez az üzenet nem végzi el munkáját néhány hónap alatt. Célja az, hogy felébressze Isten népét, megmutassa, mennyire elesettek, és mélységes bűnbánatra vezesse őket, hogy örülhessenek Jézus jelenlétének, és alkalmasak legyenek a harmadik angyal hangos kiáltására. […] Ha teljes figyelmet fordítottak volna a hű Tanúbizonyságra, Isten nagyobb erővel munkálkodott volna népéért. […]

Sokan érzelmektől, nem pedig elvektől és hittől vezérelve cselekedtek, és ez az ünnepélyes, félelmetes üzenet megmozgatta őket. Hatott az érzelmeikre, felkavarta a félelmeiket, de nem végezte el az Isten által elrendelt munkát. Ő olvas a szívekben. Annak érdekében, hogy népe ne legyen becsapva saját magával szemben, Isten időt ad nekik, hogy elmúljon az érzelmek e felfokozottsága, majd próbára teszi őket, hogy lássa, hallgatnak-e a Hű Tanúbizonyságra. [...] Azok, akik szembenéznek minden nehézséggel, ellenállnak minden próbának és győznek bármi áron, azok megfogadták a Hű Tanúbizonyságát és megkapják a késői esőt, így alkalmasak lesznek a mennybemenetelre.”[28]

1868-ban Ellen White sajnálkozott a „sötétség hosszú éjszakája” miatt, de felismerte, hogy Isten irgalmasságában azért késleltette eljövetelét, mert „oly sokakat talált volna felkészületlenül. Isten vágya, hogy ne veszítse el népét, ez volt az oka a hosszú késedelemnek.”[29] Egy ilyen kijelentés azonban nem tette Istent felelőssé a késedelemért, de nem is tagadta Istennek a laodiceai néphez szóló felhívását, hogy térjenek meg az Ő eljövetele előtt. Valójában éppen e felhívás figyelmen kívül hagyása volt az az ok, amely veszélyeztette az Ő népének örök sorsát. Ha akkor késedelem nélkül tér vissza, hányan üdvözültek volna az élők közül?

1873-ban Ellen White négyrészes cikksorozatot írt a laodiceai gyülekezetről a Review-ban.[30] Kijelentette, hogy a Hű Tanúbizonyság üzenete nem érte el célját. A nép továbbra is bűneiben aludt, és csodálkoztak, hogy a bizonyságtételek folyamatosan hitehagyással és szörnyű bűnökkel vádolták őket: „Mi szeretjük az igazságot; meggazdagodunk. Nincs szükségünk ezekre a feddésekkel és figyelmeztetésekkel teli bizonyságtételekre.” Ez a válasz azonban megmutatta, hogy Isten népe leginkább azért volt a lelki vakság állapotában, mert „nem fogadták el a dorgálásokat. Sokan megvetették a kapott dorgálásokat és figyelmeztetéseket. A Hű Tanúbizonyság elítéli Isten népének langymeleg állapotát, ami nagy hatalmat ad Sátánnak felettük e várakozás és virrasztás idejében.”

Ellen White-nak megmutatták, hogy „a hitetlenség a figyelmeztető, bátorító és dorgáló bizonyságtételekkel szemben eltávolította a világosságot Isten népétől”. Ellen White biztatta a pásztorokat, hogy ne hanyagolják el a laodiceaiaknak szóló üzenetet, amely nem volt lágy üzenet: „Az Úr nem azt mondta nekik: »Elég tisztességesek vagytok. Olyan fenyítéseket és szemrehányásokat viseltetek el, amelyeket soha nem érdemeltetek ki. Feleslegesen bátortalanítottak el benneteket a keménységgel. Nem vagytok vétkesek azokban a gonoszságokban és bűnökben, amelyekért megrovásban részesültetek.« A Hű Tanúbizonyság kijelenti, hogy amikor azt gondolod, hogy meggazdagodtál, akkor valójában mindenre szükséged van.”[31]

Bár a laodiceai állapot egyéni betegség, közösségi szinten is vannak következményei. Az egyház egészében szenvedett a betegség tüneteitől. Ez sehol sem nyilvánult meg jobban, mint a Battle Creek-i szolgálat központjában. Ellen White 1875-ben éppen ezt a helyzetet írta le így:

„És ahogyan az emberi szív a vér életáramát a test minden részébe küldi, úgy hat a vezetés ezen a helyen, egyházunk székhelyén is a hívek egész testére. Ha a fizikai szív egészséges, akkor a vér is egészséges, amely belőle áramlik a testen keresztül; de ha ez a forrás nem tiszta, akkor az egész test megbetegszik az életnedv mérge által. Így van ez velünk is. Ha a szolgálat szíve megromlik, akkor az egész egyház, annak különböző ágaiban és érdekeltségeiben, az egész földön elterjedve, szenvftni fog ennek következtében.

Sátán fő tevékenysége a hitünk központjára összpontosul. Nem kímél egyetlen erőfeszítést sem, hogy megrontsa a felelős beosztásban lévő férfiakat, és ráveszi őket, hogy ne legyenek hűségesek különböző kötelességeikben. Gyanakvását és irigységét azok elméjébe ülteti, akiknek az a hivatásuk, hogy hűségesen végezzék Isten munkáját. Miközben Isten arra törekszik, hogy próbára tegye és felkészítse feladatukra ezeket a segítőket, Sátán mindent megtesz, hogy megtévessze és elcsábítsa őket, hogy ne csak ők maguk pusztuljanak el, hanem másokat is befolyásoljanak arra, hogy rosszat tegyenek és kárt okozzanak a nagy műnek. Minden rendelkezésére álló eszközzel arra törekszik, hogy megingassa Isten népének bizalmát a figyelmeztető és feddő hangjában, amely által az Úr meg akarja tisztítani az egyházat és előre vinni művét. Sátán terve az, hogy meggyengítse Isten népének bizalmát a bizonyságtételekben.”[32]

Emiatt a Laodiceához intézett üzenet a „gyülekezet angyalának” - a vezetőségnek - szól, amelynek válasza és befolyása kihat az egész nyájra. Éppen ezért Sátán olyan keményen küzdött azért, hogy eltérítse a Hű Tanúbizonyság munkáját, aki Isten népéhez a Battle Creek-i munka központjába érkezett. Haragja a maradék egyház felé sehol sem mutatkozott meg erőteljesebben, mint az Isten parancsolatai és Jézus Krisztus bizonyságtétele ellen, amely a prófétaság lelke (Jel 12:17; 19:10).

1882-ben Ellen White-nak ismét meg lett mutatva, hogy „a bizonyságtételekben való hitetlenség” folyamatosan növekedett, „ahogy a nép elfordult Istentől. És ez az egész területen jelen van sorainkban”.[33] Az 1870-es, 1880-as években a farizeizmus a törvény hamis védelmezése révén bekúszott az egyházba, aláásva mind a törvényt, mind az evangéliumot. 1886-ig Ellen White figyelmeztetve lett, hogy „a próbatétel ideje áll előttük, és sok rosszat fog eredményezni a farizeizmus, amely nagyrészt azokat érinti, akik Isten munkájában kiemelkedő pozíciókat töltenek be”.[34] 1888-ban Ellen White kijelentette, hogy „a farizeizmus kovásza dolgozott, megrontva a Battle Creek-i központot, ami hatással volt a hetftnapi adventista gyülekezetekre”.[35]

Ez az állapot elkerülhetetlenül késleltette Krisztus visszajövetelét. 1883-ban Ellen White csaknem negyven évvel az 1844-es csalódás után tekintett vissza a munkára, amelyet Isten az Ő népére bízott, hogy „a földön elvégezze”. A harmadik angyal üzenetét hirdetni kellett, a hívők gondolatait a szentélyben végzett engesztelő munkára kellett fordítani, a szombatreformot előre kellett vinni, a világot hangos kiáltással kellett figyelmeztetni és Isten népét az igazságnak való engedelmességgel meg kellett tisztítani, hogy Krisztus eljövetelekor feddhetetlenül megállhasson. Most azonban olyan késedelem következett be, amelyért nem Isten volt a felelős:

„Ha az 1844-es nagy csalódás után az adventisták állhatatosak maradtak volna a hitben, és egységesen követték volna az Isten gondviselése által megnyitott utat, befogadva a harmadik angyal üzenetét és hirdetve azt [hangos kiáltás] a Szentlélek erejével [késői eső] a világnak, akkor az adventisták meglátták volna Isten szabadítását. Az Úr hatalommal munkálkodott volna erőfeszítéseikkel együtt és a mű befejeződött volna, Krisztus pedig már eljött volna, hogy megjutalmazza népét. [...]

Negyven évig tartó hitetlenség, zúgolódás és lázadás tartotta távol a régi Izraelt Kánaántól. Ugyanezek a bűnök késleltették a modern Izráel belépését a mennyei Kánaánba. Isten ígéretei egyik esetben sem vallottak kudarcot. A hitetlenség, a világi lelkület, az odaszentelés hiánya és az Úr állítólagos népe közötti viszálykodás tartott bennünket ilyen hosszú ideig a bűn és bánat világában.”[36]

1884-ben Ellen White ismét felhívta olvasói figyelmét „a régi Izrael történetére”, mint „az adventisták múltbeli tapasztalatainak szemléletes illusztrációjára”. Tehát Ellen White rámutatott arra, hogy Krisztus „eljött volna, hogy megmentse népét”, ha az egységes adventmozgalom elfogadta volna Isten világosságát és hatalmát, és hirdette volna a figyelmeztető üzenetet ennek a világnak.[37] Ugyanezeket a gondolatokat ismételte meg az 1888 tavaszán megjelent The Great Controversy című könyvében.[38] De az a tény, hogy az Úr készen állt a mű befejezésére 1888 előtt, nem vonta kétségbe annak az üzenetnek a szükségességét, amelyet Jones és Waggoner által küldött a minneapolisi konferencián. Üzenetük a laodiceaiakhoz intézett üzenet tetőpontja volt – a késői eső kezdete és a hangos kiáltás üzenete. Isten korábban is elküldte volna az üzenetet, ha lettek volna készséges hírnökök.[39] A központi gondolat az, hogy az az üzenet, amelynek dicsőségével meg kell világítania az egész földet, ugyanaz az üzenet minden időkre. Az üzenet, amelyet Isten Jones és Waggoner által küldött, ugyanaz lett volna érkezésük előtt is, és ugyanaz lesz akkor is, amikor Krisztus visszajövetele előtt az adventnép újra megkapja.[40]* Ez az üzenet pedig a laodiceaiakhoz intézett bűnbánatra való felhívásban foglaltatik össze.

Így 1888-ban az Úr nagy kegyelméből „igen értékes üzenetet küldött népének Waggoner és Jones testvérek által. Ennek az üzenetnek az volt a célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a felemeltetett Meg­váltóra, mint az egész világ bűneiért hozott áldozatra. Az üzenet bemutatta az isteni Kezesbe vetett hit általi megigazulást, és hívja az embereket, hogy fogadják el Krisztus igazságát, amely az Isten összes parancsa iránti engedelmességben nyilvánul meg.”[41] Ellen White azonban így is meghatározta a hit általi megigazulás üzenetét: „Isten munkája, hogy az ember dicsőségét a porba döntse, és megtegye az emberért azt, amit nem áll hatalmában önmagáért megtenni. Amikor az emberek belátják méltatlanságukat, akkor készen állnak arra, hogy Krisztus igazságát magukra öltsék.”[42] Egyáltalán nem meglepő, hogy Sátán „nem akarja, hogy ez az igazság világosan be legyen mutatva; mert tudja, hogy ha a nép maradéktalanul befogadja, akkor hatalma megtörik”.[43] Így a farizeusi magatartás, a viszály, a prófétaság lelkének bizonyságtétele iránti hitetlenség által Sátán fogságban tartotta a laodiceai egyházat.

1888 decemberében, közvetlenül a minneapolisi konferencia után Ellen White ismét megerősítette, hogy „a Laodiceának szóló üzenet az ebben az időben élő Isten népére vonatkozik”. Az Úr minden tanácsa iránti közömbösség, az igazság iránti buzgóság elvesztése, valamint a „bizonyságtételekben foglalt világosság” iránti közömbösség képezte ennek az oknak egyik részét.[44] De miközben 1889 nyarán a tábori összejövetelek során továbbra is felhívta a figyelmet a Laodiceának szóló üzenetre, Ellen White összekapcsolta az isteni gyógymódokat a minneapolisi üzenettel.[45]

1890 augusztusa - a hit általi megigazulás értékes üzenetéért folytatott közel kétéves harc - után Ellen White már az egyház általános hanyatlásának állapotát fejezte ki: „A minneapolisi konferencia után úgy láttam a laodiceai gyülekezet állapotát, mint még soha korábban. Hallottam Isten dorgálását azok iránt, akik annyira elégedettek önmagukkal, hogy nem ismerik fel lelki szegénységüket. [...] A zsidókhoz hasonlóan sokan becsukták a szemüket, hogy ne lássanak.” Isten megengedte, hogy a világosság felragyogjon az adventisták között, de azok, akik „állították, hogy hiszik az igazságot”, de nem cselekedtek annak alapján, valamint azok, akik „megvetették az isteni kegyelmet”, olyanok voltak, mint a bolond szüzek. A Hű Tanúbizonyág felhívása most sokkal nagyobb jelentőséget kapott, mint eddig.

„A balga szüzek által képviselt egyház helyzete laodiceai állapotként is be van mutatva. [...]

Azok, akik felismerik, hogy szükségük van az Isten iránti bűnbánatra, és a Jézus Krisztusba vetett hitre, megtérnek az Úr Lelke iránti ellenállásukból. Megvallják bűnüket, hogy visszautasították a világosságot, amelyet az ég oly nagy irgalommal küldött nekik, és elhagyják a bűnt, amely megszomorította és megsértette az Úr Lelkét. Megalázzák énjüket, és elfogadják Krisztus hatalmát és kegyelmét, befogadva a figyelmeztető, dorgáló és bátorító üzeneteket.”[46]

1891 decemberében közvetlenül Ausztráliába érkezése után Ellen White ismét hallatta hangját, irányítva Isten népének figyelmét a hozzájuk intézett magas elhívásra: „Jézus nem azért keresett meg téged és engem, mert az Ő barátai voltunk. Mert elidegenedtünk Tőle, és nem voltunk megbékülve Vele. Amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. De Ő megígérte, hogy Szentlelkét adja nekünk, hogy az Ő természetéhez hasonlóvá váljunk, az Ő képmására változzunk.” Ellen White hirdette a laodiceai gyülekezetnek felajánlott isteni gyógymódokat, amelyek a következő változásokat idézik elő: „Vásároljunk hitet és szeretetet, a Megváltó gyönyörű és értékes tulajdonságait, amelyek segítenek majd utat találni azok szívébe, akik nem ismerik Őt, akik hitetlenségük és bűnük miatt hidegek és elidegenedtek Tőle. Arra hív, hogy vegyünk fehér ruhát, amely az Ő dicsőséges igazsága, és szemgyógyító írt, hogy felismerhessük a lelki dolgokat. Ó, hát ne nyissuk meg szívünk ajtaját e mennyei látogató előtt?”[47]

A következő évben Ellen White több levelében továbbra is a Laodiceának küldött üzenetet tekintette az arra az időre szóló üzenetnek. Egy 1892. augusztus végén Uriah Smith-nek írt levelében Ellen White ismét megfedte őt az A.T. Jonesszal szembeni folyamatos ellenállása miatt, és az ellenző cikkek publikálása miatt a Review-ban. Azt írta Smith-nek, hogy „Isten nagy áldásokat áraszt ki népére, hűséges és becsületes pásztorokat küldve hozzájuk”. Isten felhatalmazta ezeket a hírnököket a „Szentlélek által, hogy hangosan kiáltsanak, semmit ne kíméljenek, hogy emeljék fel hangjukat, mint a trombitát”, határozott üzenetet adva az Ő népének, hogy „felébredjenek és meggyőződjenek bűneikről, és hogy bűnbánatra és reformhoz vezessék őket”. De az üzenet elhangzása közben mások azon munkálkodtak, hogy „meghiúsítsák az Isten hírnökei által megtett munkáját”.

Ellen White azzal zárta levelét, hogy Smith figyelmét a Hű Tanúbizonyság felhívására irányította: „[...] meg kell hallgatnunk a Hű Tanúbizonyság tanácsát. Amikor Isten népe megalázza lelkét Előtte és mindenki egyénenként és teljes szívvel keresi a Szentlelket, akkor emberi ajkakról olyan bizonyságtétel hangzik majd el, amelyről ez a vers szól: »És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől.«”[48] A következmények nyilvánvalóak voltak. Smith még mindig Jones és Waggoner szolgálata és Isten általuk küldött üzenete ellen munkálkodott. A Hű Tanúbizonyság hívására való válaszadás bűnbánatot és az Ő gyógymódjainak elfogadását jelentette, ami a késői esőhöz és a hangos kiáltás egész teljességéhez vezet. Ellen White a levelet Smith-nek küldte A.T. Jones közvetítésével, másolatokkal együtt, amelyek O. A. Olsenhez is eljutottak.[49]

Szeptemberben Ellen White újabb levelet küldött Uriah Smith-nek. Ezúttal még világosabban fogalmazott a laodiceai üzenetről és annak a minneapolisi üzenettel való kapcsolatáról:

„Isten Igéje nem munkálkodhat hatékonyan a szívben, amikor a hitetlenség gátolja. A hírnökök által hirdetett üzenet a laodiceai gyülekezethez intézett üzenet. (A Jel 3:14-20 verseket idézte.)

Ennek az üzenetnek nem volt akkora befolyása a hívők elméjére és szívére, mint amilyennek lennie kellett volna. Az egyház valódi állapotát a nép elé kell tárni, és nekik nem emberektől, hanem Istentől származónak kell fogadniuk az Ő Igéjét. Sokan úgy kezelték a Laodiceának szóló üzenetet, mintha ember igéje lenne. Mind az üzenetre, mind a hírvivőkre kételkedéssel néztek azok, akiknek elsőként kellett volna felismerniük, hogy ez Isten Igéje, és cselekftniük kellett volna annak alapján. Ha elfogadták volna Isten hozzájuk küldött szavát, akkor most nem lennének sötétségben. [...]

Az üzenet, amelyet A.T. Jones és E.J. Waggoner által kaptunk, az Isten üzenete a laodiceai gyülekezetnek, és jaj annak, aki azt állítja, hogy hiszi az igazságot, és mégsem tükrözi másokra az Istentől kapott fénysugarakat. Smith testvér, ha nem lettek volna előítéleteid, ha nem hatottak volna rád a pletykák és nem késztettek volna arra, hogy bezárd a szívedet, hogy ne hasson rád, amit ezek a férfiak bemutattak, ha a nemes béreabeliekhez hasonlóan kutattad volna a Szentírást, hogy megtudd, a bizonyságtételük összhangban van-e a tanításukkal, akkor előnyös területen álltál volna, és sokkal előrébb tartottál volna a keresztény tapasztalatban. [...]

Sok zavaros gondolatod Krisztus igazságáról és a hit általi megigazulással kapcsolatban az emberrel és az Isten által küldött üzenettel szemben elfoglalt álláspontod eredménye. De ó, Jézus vágyakozik, hogy a leggazdagabb áldásokat adja neked. [...]

A Laodiceának szóló üzenet elhangzott. Fogadd ezt az üzenetet minden szakaszában, és add tovább az embereknek, amerre utat nyit a Gondviselés! A hit általi megigazulás és Krisztus igazsága a témák, amelyet a pusztuló világ elé kell tárni. Ó, bár kinyitnád szíved ajtaját Jézus előtt!”[50]

Ellen White ezt nem is fogalmazhatta volna meg világosabban. Jones és Waggoner éppen azzal az üzenettel lettek megbízva, amely megnyitotta a menny kapuját. Ha a vezetők és a laikus tagok elfogadják, akkor az egész világon elterjedt volna. Két héttel korábban Ellen White hasonló kijelentéseket tett S.N. Haskellnek egyik levelében, amelyben arról a figyelemre méltó időről írt, amelyben éltek. Miután a Jelenések könyve 3. fejezetéből idézett, Ellen White ismét kifejezte a bűnbánat nagy szükségességét, sőt azt mondta, hogy Isten kiválasztott szolgáin keresztül Ő áll az ajtóban és kopogtat:

„Komoly szükség van a bűnbánatra, ha belegondolunk, milyen lehetőséget adtunk a világnak, hogy kételkedjen a kereszténység igazságában. Mivel ma nagy világossággal rendelkezünk, minden más népnél bűnösebbek vagyunk Isten előtt. [...]

Ezeket a figyelmeztetéseket és felhívásokat nem szabad többé hideg közömbösséggel kezelni. A menny javai kínálva vannak gyülekezeteinknek. [...]

Saját igazságotokba öltözve tökéletesnek érzitek magatokat, és a saját magatok csiholta szikrák fényében járva nem látjátok jellemhibáitokat. Szükségetek van a mennyei szövőszéken szőtt ruhákra, hogy mezítelenségetek ne szégyenítsen meg az Úr napján. Bűnös önámításban éltek, mert eltávolodtok Isten világosságától és kegyelmének gazdag kincseitől. Gazdagnak hiszitek magatokat, miközben valójában csődben vagytok. Az egész életetek egy hazugság volt.

»Nyissátok ki ajtóitokat!« - mondja a mennyei Kereskedő. A figyelmeztetések szinte hiábavalóak voltak. A szív minden rése zárva maradt. Az önelégült laodiceaiak kizárták Jézust. A világi lelkület, az önigazulás, a büszkeség és a langymelegség annyira megkötözte a lelkeket a hitetlenség láncaival, hogy most, amikor a Megváltó hangja hírnökei által hallatszik, a lélek lázadása és makacssága még tovább mélyíti a vétkességet. Az önigazulás értéktelen ruháiba öltözve megsértődnek, amikor azt mondják nekik, hogy mezítelenek. A Megváltó hangja így szól: »Íme, a kiválasztott hírnökeim, az ajtó előtt állok és zörgetek.« Beengeded-e Őt? Megnyitod-e szívedet Krisztus kegyelmének szent, éltető hatása előtt? Zárva tartod szívedet az Ő szeretetének és kegyelmének gazdagsága előtt? Hagyod, hogy Sátán győzedelmeskedjen abban a rettenetes téveszmédben, hogy nincs szükséged semmire?”[51]*

Az 1893-as Generál Konferencia közeledtével Ellen White ismét megpróbálta felhívni a lelkészek figyelmét Laodicea üzenetére. „Kétségtelenül az utolsó napok veszedelmeit éljük” – mondta Ellen White tizenöt oldalas levele elején. „A gyülekezetek továbbra is közömbösen figyelmen kívül hagyták” a szívet vizsgáló igazságokat. Nos, „ma gyülekezeteink egyetlen reménye az, hogy bűnbánatot tartanak és visszatérnek az első cselekedeteikhez”. Könyörgött a „testvéreknek, akik az 1893-as Generál Konferencián jönnek össze, hogy vegyék figyelembe a laodiceaiaknak küldött üzenetet. Micsoda vakságban vannak! Erre a témára újra és újra felhívták a figyelmeteket, de a lelki állapototokkal való elégedetlenség nem volt elég mély és fájdalmas ahhoz, hogy reformot eredményezzen.” Tehát, Ellen White visszatért a minneapolisi üzenethez és a hírnökökhöz. Hogyan bántak velük? Idézni fogok egy hosszabb részletet a levélből:

„Felteszem a kérdést: Mit jelentenek a köztünk lévő viták és veszekedések? Mit jelent ez a durva, vaskemény lelkület, amely jelen van gyülekezeteinkben és intézményeinkben, és amely annyira különbözik Krisztus lelkületétől? Mélységes szomorúság tölti el a szívem, mert láttam, milyen könnyen bírálják Jones vagy Waggoner testvér szavait vagy tetteit. Milyen könnyen figyelmen kívül hagyják sokan mindazt a jót, ami az elmúlt néhány évben általuk történt, és nem látják annak bizonyítékát, hogy Isten ezeken az eszközökön keresztül munkálkodik. Keresnek valamit, amit elítélhetnek, és a magatartásuk ezekkel a testvérekkel szemben, akik buzgón végeztek egy szép munkát, azt mutatja, hogy a szívükben ellenséges és keserű érzések vannak. Isten megtérítő erejére van szükség a szíveken és az elméken. Hagyjatok fel azzal, hogy gyanakvással tekintetek testvéreitekre![52]*[...]

Sokan meggyőződtek arról, hogy a világossággal szembeni ellenállásukkal megszomorították Isten Lelkét, de gyűlölik az önmaguk iránti halált, és halogatják a szív megalázásának és a bűnök megvallásának munkáját. Nem ismerik el, hogy Isten küldte a dorgálást, vagy hogy a tanítás a mennyből származik, amíg a kétség minden árnyéka el nem tűnik. Nem a világosságban jártak. Abban reménykedtek, hogy könnyebb módon jutnak ki a nehézségből, mint a bűneik megvallása. Sátán behálózta és megkísértette őket, nekik pedig gyenge erejük volt, hogy ellenálljanak neki.

A bizonyítékok egymás után kerültek eléjük, de nem voltak hajlandók elismerni őket. Makacs hozzáállásukkal felfedték lelkük betegségét, mert egyetlen bizonyíték sem volt kedvükre való. A kétely, a hitetlenség, az előítélet és a makacsság minden szeretetet kiölt a lelkükből. Tökéletes bizonyosságot követeltek, de az nem fér össze a hittel. Ha a Minneapolisban felragyogó fénysugaraknak megengedték volna, hogy meggyőző erejüket gyakorolják azokon, akik a világossággal szemben álltak, ha mindenki elhagyta volna útját, és alávetette volna magát Isten Lelke akaratának, akkor a leggazdagabb áldásokban részesültek volna, csalódást okoztak volna az ellenségnek, és igaz férfiakként, meggyőződésükhöz hűen álltak volna. Gazdag tapasztalatban lett volna részük. De az énjük azt mondta: »Nem!« Az énjük nem volt hajlandó összetörni, hanem harcolt az uralomért.

E lelkek mindegyike újra meg lesz próbálva azokon a pontokon, ahol akkor elbuktak. Most kevésbé tiszta az ítélőképességük, kevésbé engedelmeskftnek, kevésbé szeretik Istent és a testvéreket, mint a minneapolisi próba előtt. A menny könyveiben hiányosnak vannak feljegyezve. Az énjük és a szenvedélyük utálatos vonásokat fejlesztett ki.

Azóta az Úr rengeteg bizonyítékot adott a világosság és a megváltás üzeneteiről. Nem adhatott volna gyengédebb felhívást, jobb alkalmat arra, hogy megtegyék azt, amit Minneapolisban kellett volna tenniük. A világosság vissza lett vonva egyesektől, és azóta a saját maguk csiholta szikrák fényében járnak. Senki sem tudja megmondani, hogy mennyi minden foroghat még kockán, ha elhanyagolják az Isten Lelke hívásának való megfelelést.

Eljön az idő, amikor sokan hajlandóak lesznek mindent megtenni azért, hogy még egy esélyt kapjanak, hogy meghallhassák a hívást, amelyet Minneapolisban elutasítottak. Isten megindította a szívüket, de sokan engedtek egy másik léleknek, amely megmozgatta alantas szenvedélyeiket. Ó, bárcsak ezek a szegény lelkek alapos munkát végeznének, mielőtt örökké késő lenne! Soha nem lesznek jobb lehetőségek, soha nem lesznek mélyebb érzéseik.”[53]

Lábjegyzet

[1] O.A. Olsen, „The Conference”, Review and Herald, 1892. dec. 6., 768. o.

[2] „Minutes of the General Conference Committee, Third Meeting”, 1892. aug. 1., „Transcription of minutes of General Conference Committee” 14-15. o., General Conference Archives, Silver Spring, MD.

[3] „Program for the Institute”, General Conference Daily Bulletin, 1893. jan. 27., 1. o.

[4] Ellen G. White levele E.J. Waggonernek, 78. levél, 1893. jan. 22., kiadatlan.

[5]* S.N. Haskell levele Ellen G. White-nak, 1893. febr. 23., Manuscripts and Memories, 238. o. A.T. Jones életrajzában George Knight hű maradva a kitűzött céljához (lásd a 3. fejezet 30. lábjegyzetét), azt sugallja, hogy Jones felelős azért, hogy az 1893-as Generál Konferencián olyan sok Ellen White anyagot használtak fel. Knight számos előzetes vádaskodással teremti meg az alapokat, amelyekkel megpróbálja bizonyítani, hogy Jones egész életében visszaélt Ellen White írásaival: „Az alapvető hiba abban, hogy Jones az 1890-es években ragaszkodott Ellen White írásaihoz, a bizonyságtételek és a Biblia közötti viszonnyal kapcsolatos álláspontja volt. Az 1893-as Generál Konferencia ülésszakán az ő műveiből vett idézeteket használt „szövegként”, amelyre néhány prédikációját alapozta. Ezt a gyakorlatot akkor használta, amikor „a mi népünk előtt prédikált”, de nem használta, amikor nem adventistákhoz szólt. Négy évvel később Ellen White írásait „igeként” emlegette. Az 1893-as Generál Konferencián sokat prédikáltak Ellen White írásaiból. Haskell megjegyezte, hogy távollétében többet hallottak tőle, mintha személyesen lett volna jelen. Ez az 1895-ös ülésszakon teljesen megváltozott. Az 1894-es Anna Rice-féle válságot követően Ellen White azt tanácsolta Jonesnak és másoknak, hogy ne hagyatkozzanak annyira a prófétaság lelkére, hanem térjenek vissza a Bibliához. Ennek megfelelően az 1895-ös Generál Konferencia közlönye azzal tűnik ki, hogy nem használja Ellen White-ot, mint tekintélyt, különösen az összejövetelek első felében.” (1888 to Apostasy, 230. o.)

Először is, Jones kétszer használta a „ige” szót Ellen White anyagának leírására, amelyet aznap este felolvasott: „Ma este olyan igét elemzünk, amely legalább egy hétig tart. Azt hiszem, ez egy mindenki számára ismerős kijelentés. Ellen White ezt írta. [...]” (1893 GCDB, 30. o.) „Nos, testvéreim, emlékeztek, hogy tegnap este elkezdtem egy igét, amelynek elemzése egy hétig fog tartani. Ma este egy másik igét szeretnék elolvasni ugyanebben a témában.” (Uo. 69. o.) Jones itt nem tárgyalja az ihletettséggel kapcsolatos nézeteit. Egy általános kifejezést használt egy „idézet” vagy „ige” leírására, amelyből olvasott. Az 1868-as Webster szótár a következőképpen definiálja az „igét”: „beszéd vagy fogalmazás, amelyhez egy megjegyzés vagy egy kommentár van írva”. Minden diáknak van „tankönyve”, amiből tanul, de nyilvánvalóan nem minden könyv szól kifejezetten a Bibliáról. Egy gyors keresés Jones írásaiban azt mutatja, hogy több mint ötszázszor használta a „ige” kifejezést. De akkor is használta ezt a kifejezést, amikor bárki dokumentumaiból idézett, beleértve a pápát is. (American Sentinel, 1895. máj. 23., 164. o.)

Ami azt illeti, hogy Jones hogyan használta a bizonyságtételeket, amikor „népünk előtt prédikált”, meg kellene engftnünk neki, hogy magyarázza saját magát, hogy lássuk, helyes-e Knight feltételezése. Az 1893-as konferencián tartott beszédében, amelyből Knight idéz, Jones a következőket mondta: „Ma este ott folytatjuk, ahol tegnap este abbahagytuk, azzal az előttünk álló gondolattal, hogy elkezdjük tanulmányozni ezt a témát, ahogyan a Bibliában találjuk. Szakíthatnék időt arra, hogy elolvassam a bizonyságtételekből és a Krisztushoz vezető út című könyvből. Akár ezekből is prédikálhatnék, mint ahogy a Bibliából prédikálok. De a következő a nehézség: úgy tűnik, a testvérek nagyon hajlamosak megelégftni azzal, amit ezekben a könyvekben olvasunk, és nem hajlandóak a Bibliát kutatni, hogy abból tudják meg. Erre ott vannak a bizonyságtételek és a Krisztushoz vezető út. Ezek a Bibliához kell, hogy vezessenek bennünket, hogy ott találjuk meg az igazságot, és onnan szerezzük meg. Szándékosan kihagyom most ezeket, nem azért, mert helytelen lenne használnom a bizonyságtételeket; hanem azt szeretném, kedves testvéreim, hogy fedezzük fel a Bibliából, és tudjuk, hol találjuk meg benne. [...] Amikor olyanoknak prédikáljuk az üzenetet, akik nem ismerik a bizonyságtételeket, meg kell mutatni nekik, hogy a Biblia ezt mondja, és csak abból kell tanítanunk őket. Ha népünknek prédikálnánk, akkor nagyon helyes lenne, ha a bizonyságtételeket és minden más segítséget használnánk, de ha elméjüket ezek nem fordítanák a Biblia felé, akkor a bizonyságtételek használatának ez a módja nem az, amit az Úr a helyes használatnak szánt.” (1893 GCDB, 358. o.) Így, Knight hamis állításaival ellentétben Jones már akkor is próbálta visszavezetni az embereket a Bibliához.

Másodszor, 1897-ben Jones egy prédikációsorozatot tartott a prófétaság lelkéről. Az első összejövetelen, mielőtt felolvasott volna az egyik bizonyságtételből, Jones a következő megjegyzéseket tette: „Az igével kezdem, és fejezem be. Ez az, amit tennünk kell, amikor ilyen helyekre jövünk: »Ha az Úr a bizottságaitokban van, nézi a rendet, a szereteteteket és a rettegéseteket, akkor készen álltok arra, hogy önzetlenül elvégezzétek az Ő munkáját.« (Ellen White, 1888 Materials, 1394. o.) [...] Tehát, ha az Úr a bizottságaitokban van, nézi a rendet, a szereteteteket és a rettegéseteket, akkor készen álltok arra, hogy véghez vigyetek az Ő munkáját.” (1897. GCDB, 3. o.)

Nyilvánvaló, hogy Jones „ige” szóhasználata az általa olvasott bizonyságtételből származott. Ellen White volt az, aki eredetileg ezt a kifejezést használta, hogy saját írásait Isten igéjeként írja le, nem pedig Jones, aki csupán idézte őt. Számos más példát is találunk arra, hogy Ellen White hasonló kifejezéseket használ: „Megmutatták nekem, hogy olyan mértékben figyelmen kívül hagyták Isten Igéjét a Szentlélek bizonyságtételeiből, hogy az Úr újra és újra visszatér, és ítéletével megfenyíti Battle Creeket.” (PM, 172-173. o.) „Isten szólt hozzájuk az Ő igéje által, az Ő Bizonyságtételei által, az Ő Lelke által. Miért nem hallgatnak rá?” (17 MR, 229. o.) „A bizonyságtételek vagy az Isten, vagy a Sátán keze nyomát viselik. [...] A gyümölcseikről fogjátok őket megismerni. Isten szólt. Ki borzongott meg szava hallatán?” (Testimonies, vol. 5., 98. o.) Ismétlem, Knight vádjai nemcsak megalapozatlanok, hanem tisztességtelenek és félrevezetőek is.

Amint a fenti példákból nagyon jól látható, Knight tévesen arra céloz, hogy Jones felelős az 1893-as konferencián felolvasott nagy mennyiségű Ellen White anyagért. Ellen White szükségesnek látta, hogy távollétében annyi anyagot küldjön. Ami George Knight állításait illeti az Anna Rice-üggyel kapcsolatban, a bizonyságtételek Jones általi felhasználásáról az 1895-ös Generál Konferencián, valamint azt az elképzelést, hogy ezek az események Ellen White tekintélyével kapcsolatban eltérő állásponthoz vezettek volna, a közeljövőben részletesebben tárgyalni fogom A késői eső visszatérése című sorozatban.

Egyelőre azzal zárjuk, hogy idézzük Ellen White tanácsát, melyet 1908-ban adott Jonesnak, miután hátat fordított a bizonyságtételeknek és a lelki ajándékára alapozott tekintélyének: „Utasítást kaptam, hogy használjam fel az 1893-as és 1897-es Generál Konferencia Közlönyében kinyomtatott prédikációidat, amelyek erős érveket tartalmaznak a bizonyságtételek érvényességéről, és amelyek megerősítik közöttünk a prófétaság lelki ajándékát. Megmutatták, hogy sokaknak segíteni fognak ezek a cikkek, különösen a hitre újonnan érkezőknek, akik nem ismerik népünk történelmét. Áldás lesz számodra újra elolvasni ezeket az érveket, amelyek a Szentlélektől származtak." (9 MR, 278. o.) Úgy tűnik, Ellen White, aki ihletett és hiteles volt, látott valamit Jones 1893-as és 1897-es prédikációiban, amit George Knight a maga előítéleteivel nyilvánvalóan nem látott.

[6]„General Conference Committee Minutes First Meeting”, 1893. jan. 20., „Transcription of Minutes of General Conference Committee, 1892 to 1896”, 18. o., General Conference Archives, Silver Spring, MD.

[7] S.N. Haskell, „The Study of the Bible, No. 1”; J.N. Loughborough, „The Study of the Testimonies, No. 1”, General Conference Daily Bulletin, 1893. jan. 27., 2–3. o.

[8]* Az 1870-es évek végén épült Battle Creek-i Tabernákulumot 3200 férőhelyesre tervezték, de akár 3600 fő befogadására is alkalmas volt, a szentéllyel, a szárnyakkal és a galériával együtt. (Milton. R. Hook, Flames Over Battle Creek, 77-79. o.).

[9] Ellen G. White to Brethren and Sisters in Battle Creek, 2c. levél, 1892. dec. 21., General Conference Daily Bulletin, 1893. jan. 28.; 12. 14-16. o., hozzáadott kiemelések. Lásd még: Bizonyságtételek, 6. kötet, 19. o.

[10]* Ez az egy kijelentés megcáfolja azoknak az állításait, akik szerint Ellen White 1892. nov. 22-ei kijelentése a Review-ban az egyetlen hely, ahol egyértelműen összekapcsolja a hit általi megigazulás tanítását a végső eseményekkel (lásd a 3. fejezet 40. lábjegyzetét).

[11] W.W. Prescott, „Promise of the Holy Spirit, No. 1”, General Conference Daily Bulletin, 1893. jan. 30., 38-39. o., kiemelés az eredetiben.

[12] S.N. Haskell, „The Study of the Bible, No. 4”, General Conference Daily Bulletin, 1893. jan. 31., 58. o.

[13] W.C. Colcord, „Why?”, The Home Missionary, 1893. jan., 1-2. o.

[14] W.W. Prescott, „The Promise of the Holy Spirit, No. 2”, General Conference Daily Bulletin, 1893. jan. 31., 62-65. o.

[15] R.L. Odom: „Philadelphians or Laodiceans? (Laodicean Church - 1)”, Review and Herald, 1956. jan. 5., 4-5. o.

[16] Ellen G. White, „To the Brothers and Sisters”, Review and Herald, 1852. jún. 10.

[17] James White, „The One Hundred and Four Thousand”, Review and Herald, 1856. júl. 3., 76. o.

[18] Lásd: R.L. Odom, „Who Are the Laodiceans? (The Laodicean Church - 3), Review and Herald, 1956. jan. 12., 5-7. o.

[19] James White, „The Seven Churches” Review and Herald, 1856. okt. 16.; 189.,192. o.

[20] Ellen G. White: „The Two Ways”, Testimonies, vol., 1. kötet, 128–129. o., 1856. máj. 27.

[21] Ellen G. White: „Be Zealous and Repent,”, Testimonies, 1. kötet, 141–146., o., 1857. febr.

[22] Ellen G. White, „The Future”, Review and Herald, 1857. dec. 31., Testimonies, 1. kötet, 179-183., o. Lásd még: Ellen G. White, Early Writings, 269-273. o.

[23] Uo., 181. és 270. o. Lásd még Felix A. Lorenz, The Only Hope (Nashville, TN: Southern Pub. Assn., 1976), 69. o.

[24] Lewis R. Walton, „Morning’s Trombet” (Bakersfield, CA: Self Published, 2001), 138. o.

[25] Ron Clouzet, Adventism’s Greatest Need: The Outpouring of the Holy Spirit (Nampa, ID: Pacific Press Pub. Assn., 2011), 47. o.

[26] Ellen G. White, „The Laodicean Church”, Testimonies, vol. 1, 186. o.; 1859. jún. 3.

[27] Ron Clouzet, Adventism’s Greatest Need, 48-49. o.; Lewis R. Walton, Morning’s Trumpet, 138-141.

[28] Ellen G. White, „The Laodicean Church”, Testimonies, vol. 1, 185-187. o. 1859. jún. 3.

[29] Ellen G. White, „Testimony for the Church at Olcott, N.Y.”, Testimonies, vol. 2, 194. o.; 1868. jún. 12.

[30] Ellen G. White, „The Laodicean Church”, Review and Herald, 1873. szept. 16.,23.,30., okt. 7.

[31] Uo., 1873. szept. 16., Testimonies, vol. 3, 254., 255., 257. o.

[32] Ellen G. White, „Faithful Reproofs Necessary”, Testimonies, vol. 4, 1875. jan. 5., 211. o.

[33] Ellen G. White: „The Testimonies Slighted”, Testimonies, vol. 5, 76. o.; 1882. jún. 20.

[34] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 21. levél, 1888. okt. 14.; 1888 Materials, 93. o.

[35] Ellen G. White, „The Experience Following the Minneapolis Conference”, Manuscript 30., 1889. jún., 1888 Materials, 356. o.

[36] Ellen G. White, Manuscript 4, 1883, Evangelism, 695., 696. o.

[37] Ellen G. White, Spirit of Prophecy, vol 4., 291. o.; 1884.

[38] Ellen G. White, The Great Controversy, ed. 1888, 457-458. o.

[39] Ron Duffield, A késői eső visszatérése, 1. kötet, 42-44. o.

[40]* Ellen White 1883-as kijelentését kommentálva George Knight a következő következtetéseket igyekszik levonni: „1883-ban Ellen White azt állította, hogy Jézus közvetlenül 1844 után eljöhetett volna, ami megdöbbentő következményekkel jár azok számára, akik nagy hangsúlyt fektetnek Jones, Waggoner vagy Prescott 1888-as, 1893-as vagy 1895-ös teológiájára. A következtetés egyértelmű: Krisztus 1888 előtt is visszatérhetett volna – vagyis mielőtt Jones és Waggoner hirdette az evangélium saját értelmezését. Emiatt nem sok jót tesz nekünk, ha nagyon sokat építünk az ő megkülönböztető teológiájukra. Sem az üzenetük, sem az evangélium konkrét értelmezése nem fontos, hanem maga az evangélium. (Angry Saints, 126-128. o.) Ám magát az „evangéliumot” másként értelmezte Uriah Smith, G.I. Butler és sokan mások az 1888-as időszakban, és ezt az evangelikálok és a katolikusok ma is félreértik. Csak az az evangélium elegendő, amely tartalmazza a Hű Tanúbizonyság isteni gyógymódjait. Pont az üzenet számít, amelyet Isten Jonesnak és Waggonernek adott, és amelyet Ellen White támogatott. Isten elvárja, hogy ma is ugyanazt az evangéliumi üzenetet hirdessük.

[41] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 57. levél, 1895. máj. 1., Testimonies to Ministers, 91-92. o és 1888 Materials, 1336. o.

[42] Ellen G. White to Brother and Sister Maxson, levél, 1896. okt. 12., Manuscript Releases, vol. 20., 117. o.

[43] Ellen G. White, „Camp-Meeting at Rome, N.Y.”, Review and Herald, 1889. szept. 3.

[44] Ellen G. White, „Our Duties and Obligations”, Review and Herald, 1888. dec. 18.

[45] Ellen G. White, „Christ and the Law”, Manuscript 5., prédikáció, 1889. jún. 19., 1888 Materials, 341-345. o. „Camp-Meeting at Ottawa, Kansas”, Review and Herald, 1889. júl. 23.

[46] Ellen G. White: „The Righteousness of Christ”, Review and Herald, 1892. aug. 19., 497. o.; „The Righteousness of Christ, (concluded)” 1890. aug. 26., 513. o., 1888 Materials, 695. o. A cikk bővebb kontextusát lásd: Ron Duffield, A késői eső visszatérése, 1. kötet, 417-419. o.

[47] Ellen G. White: „Ye are Complete in Him”, prédikáció, 1891. dec. 19., Bible Echo, 1892. jan. 15., 18. o.

[48] Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 25b. levél, 1892. aug. 30., 1888 Materials, 1004.,1008. o.

[49] Ellen G. White levele A.T. Jonesnak, 16j. levél, 1892. szept. 2., 1888 Materials, 1036. o.; A.T. Jones levele Ellen White-nak, 1892. okt. 8., Manuscript and Memories of Minneapolis, 226. o.

[50] Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 24. levél, 1892. szept. 19., 1888 Materials, 1051-1054., o.

[51]* Ellen G. White levele S.N. Haskellnek, 30a. levél, 1892. szept. 5., kiadatlan. Mint fentebb említettük, Ellen White kijelentette, hogy a hit általi megigazulásról szóló zavaros elképzelések az 1888-as üzenettel szembeni ellenállás eredményeként alakultak ki. Továbbá azt is kijelentette, hogy Jézus az Ő kiválasztott hírnökei (Jones és Waggoner stb.) által az ajtó előtt állt az egyház számára az igazi gyógymóddal. Most, 125 évvel később, olyan modern adventista történészek, mint Desmond Ford, Burt Haloviak, George Knight és Woodrow Whidden arról tájékoztatnak minket, hogy valójában Jones és Waggoner voltak azok, akik már 1889-ben elhozták a zavaros üzenetet az egyházba. Lásd: Ron Duffield, A késői eső visszatérése, 1. kötet, 239-241. o.

[52]* Semmi sem tudná jobban leírni egyes modern adventista történészek életrajzi munkáját, amellyel megpróbálták lejáratni Jonest és Waggonert. Munkájuk azonban azt bizonyítja, hogy inkább a személyes evangelikál teológiai programjuk vezérli őket, nem az adventista történelem őszinte és becsületes vizsgálata.

[53] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 19d. levél, 1892. szept. 1., 1888 Materials, 1018., 1026-1031. o.