Az 1892-es ébredés táborai

„A világosság most ragyog”

Nem sokkal azután, hogy 1892 elején Ellen White Ausztráliába érkezett, az egyik legmegrázóbb levelet küldte S.N. Haskellnek, amit addig írt a hit általi megigazulás értékes üzenetének jelentőségéről, amelyet az Úr küldött népének. Miután végiggondolta mindazt, ami a világban és az egyházban történik, olyan dolgokat, amelyek az utolsó napok eseményeinek csúcspontjára mutattak, kifejezte vágyát, hogy a Jelenések könyve 18. fejezetéből akkor ragyogó világosságtól megvilágosodott és megerősödött népet lásson:

„A szívem vágyik arra, hogy Isten népe felébredjen és lássa, hogy a testvéri szeretet hiánya megakadályozta a munkát éppen ebben az országban. Az irigység, a féltékenység és az önfelmagasztalás kiűzik Jézust a szívből. [...] Bárcsak felismernék, hogy a megpróbáltatások idején vannak! Isten megpróbálja őket, hogy lássa, képesek-e az Ő mennyei családjának tagjaivá válni. [...]

Mit mondhatnék még? A szívem csordultig van. Csak azok alkalmasak erre a munkára, akik át vannak itatva Isten Szentlelkével. A világosság eljött; Isten trónjáról felragyogott a világosság, amely tüzes sugaraival megvilágítja az egész földet. Vajon elmulasztjuk-e felismerni a rendelkezésünkre álló kiváltságokat? Haladjunk tovább gyengeségünkben? A saját magunk csiholta szikrák fényében járjunk? Isten azt akarja, hogy ezek a kiváltságok és lehetőségek különleges munkát végezzenek értünk. Vajon fogunk járni a világosságban? Hagyjuk-e, hogy ez a világosság beragyogja mások útját? Vajon meddig fogunk még csalódást okozni Jézusnak a hideg, félszívű és szeretet nélküli életünkkel? El kell-e mozdítani a gyertyatartót a helyéről? Krisztus kijelenti, hogy ez így lesz, ha nem térünk meg és nem az előbbi cselekedeteket cselekedjük. [...]

Ó, győzzön meg minket az Úr, és térítse meg lelkünket, hogy a most ragyogó világosságot ne vonja vissza tőlünk, mert nem járunk benne, és nem vezetünk ki másokat a sötétségből. Erős érzések próbálnak meg Isten népének ezen zsibbadtsága és könnyelműsége miatt. Imádkozom értük, hogy addig ne nyugodjanak, amíg lelküket nem világítják meg az Igazság Napjának fényes sugarai. Azok, akik nem használják a világosságot, amellyel bírnak, nemhogy nem kapnak nagyobbat, hanem elvesztik azt a világosságot is, amely most ragyog rájuk. A kiváltságok őket is az égig magasztalták fel, akár Kapernaumot. Ha nem reagálnak a kapott világosságra, akkor sötétben maradnak, és nem fogják tudni, hogy hol botlottak meg.

Én mondom neked, hogy Isten megpróbál most minket, éppen most. Isten dicsősége hamarosan bevilágítja az egész földet. A világosság most ragyog, és milyen nehéz a büszke szíveknek elfogadniuk Jézust személyes megváltójuknak! Milyen nehéz elhagyni a legalista vallás útját! Milyen nehéz elfogadni Krisztus értékes és ingyen ajándékát!

Azok, akik nem fogadták el ezt az áldozatot, semmit sem fognak érteni abból a világosságból, amely dicsőségével betölti az egész földet. Minden szív most keresse az Urat! Az énünk legyen keresztre feszítve, mert gazdag és nagy áldások várnak mindazokra, aki megőrzik lelkük megtérését. Ezekkel tud Jézus együtt lakozni.”[1]

Ellen White ebben a levélben nem kevesebb, mint hétszer fogalmazott jelen időben, jelezve, hogy a Jelenések 18. fejezetében leírt hangos kiáltás üzenete már elkezdődött, és ez csak a Szentlélek mennyei kiáradása által volt lehetséges. Néhány héttel később S.N. Haskellnek írt levelében Ellen White ugyanezt a témát folytatta:

„Vajon felkel-e az egyház, és felölti-e gyönyörű ruháját - Krisztus igazságát? Hamarosan látszódni fognak azok, akik becses edények. »Ezek után egy másik angyalt láttam leszállni a mennyből, akinek nagy hatalma volt, és dicsősége beragyogta a földet [...].« (Jel 18:1-2) »És feltámad nektek, akik félitek az én nevemet, az igazságnak napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt, és kimentek és ugrándoztok, mint a hizlalt tulkok.« (Mal 4:2) Itt nyilvánvalóan azokról van szó, akik becses edények lesznek, mert ők kapják meg a késői esőt. Minden lélek, aki most az utunkra ragyogó világosságban továbbra is bűnben marad, elvakul, és elfogadja a Sátántól származó csalásokat. Most közeledünk a földi történelem végéhez. [...]

Azok, akik nem fogadták el ezt az áldozatot, semmit sem fognak érteni a világosságból, amely dicsőségével betölti az egész földet. Minden szív most keresse az Urat! Az énünk legyen keresztre feszítve, mert gazdag és nagy áldások várnak mindazokra, akik megőrzik lelkük megtérését. Ezekkel tud Jézus együtt lakozni. A Szentléleknek az egyházra való kiáradását a jövőben várják. De az egyház abban a kiváltságban részesülhet, hogy már most megkapja. Kérjétek, imádkozzatok érte és higgyetek! Meg kell kapnunk, és a menny várja, hogy kiáraszthassa.”[2]

Ellen White figyelmeztetése nyomán – miszerint ezeket a gondolatokat azért osztotta meg vele, hogy „bemutassa másoknak”[3] – Haskell egy hatrészes sorozatot írt a Review számára, „Őrálló, mennyi van még az éjszakából?” címmel. Ezekben a cikkekben Haskell számos idézetet írt az Ellen White-tól kapott legutóbbi levelekből, amelyek felhívták az olvasók figyelmét a világban zajló eseményekre, a mennyei világosság és Isten Lelke kiáradásának bizonyítékaira, valamint a hangos kiáltás kezdetére.

Első cikkében Haskell összefoglalta a „három, Krisztus eljöveteléhez közvetlenül kapcsolódó eseményt”, amelyekre a hetftnapi adventisták több mint negyven éve várnak. Az első - „az igazság hirdetése az egész világon bizonyságul minden nemzetnek”. A második– „a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltása [...], különleges erővel ruházva fel Isten Igéjét”, amely beteljesíti a Jelenések 18:1 versének próféciáját. A harmadik: „eljön az idő, amikor elkezdődik az üldözés” az Egyesült Államokban, mert a parancsolatok megtartói „nem imádják a fenevadat vagy annak képét”. Haskell ezután a következő kérdéssel foglalkozott: „Vajon van bármi jele annak, hogy ezek az események most zajlanak?”[4] Erre a kérdésre a következő néhány héten megjelent cikkeiben válaszolt.

A második cikkben Haskell a harmadik angyal üzenetének terjedéséről írt, főleg a kiadványok és a könyvevangélista munka útján.[5] A harmadik cikkben Haskell a második ponttal foglalkozott, amely a hangos kiáltást és a késői esőt foglalta magában. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Jel 18:1 verse „egy különleges erőre és világosságra utal, amely kísérni fogja ennek a hirdetését a befejező munkában. És amint ez a világosság kiárad az emberekre, az üzenet hirdetése sikeres lesz, így a befejező munkája rövid időn belül megvalósul.” De ahelyett, hogy „az égből hirtelen nagy zúgásként és sebesen zúgó szél zendüléseként jelenne meg, mint pünkösd napján, vagy Isten gondviselésének valamilyen különleges, csodálatos beavatkozása által”, férfiaknak és nőknek kötelességük volt maguknak „olyan tapasztalatot szerezniük Isten dolgaiban, mely alkalmassá teszi őket a Szentlélek kiáradásának befogadására.” Ahogyan a tanítványokat fel kellett világosítani a „munka természetével” kapcsolatban és szívüket „Isten Lelkének befogadására alkalmas állapotba kellett hozniuk”, ugyanez volt a helyzet a maradék egyházzal is. Haskell rámutatott arra, hogy az egyháznak bemutatott akkori üzenet arra az időre pontosan ezt a munkát hivatott elvégezni, és a közelmúltban Ellen White-tól kapott levelek alapján, amelyekből sokat idézett, ez a hangos kiáltás kezdetét és a késői eső idejét jelezte:

„Az első lépés, amely szükséges ahhoz, hogy a népet felkészítsük Isten Lelkének kiáradására az, hogy felismerjük, Krisztus a mi személyes megváltónk és az Ő ígéreteit magunkra alkalmazzuk, és felismerjük, hogy az ihletett bizonyságtételek személyesen nekünk szólnak. Azáltal, hogy így személyesen magunkra alkalmazzuk Isten ígéreteit, Krisztust hozzuk a szívünkbe, ami lehetővé teszi, hogy részt vegyünk a befejező munkában. Következésképpen, amikor figyelmünk kifejezetten a szolgálatnak erre a szakaszára irányul, és a személyünkre vonatkoztatjuk az ígéretek beteljesülését, akkor ez valóban a harmadik angyali üzenet hangos kiáltásának a kezdete. Egy friss bizonyságtételében White testvérnő azt írta:

»Mit mondhatnék még? A szívem csordultig telt. Csak azok alkalmasak erre a munkára, akik át vannak itatva Isten Szentlelkével. A világosság eljött; Isten trónjáról felragyogott a világosság, amely tüzes sugaraival megvilágítja az egész földet. [...] Én mondom neked, hogy Isten megpróbál most minket, éppen most. Isten dicsősége hamarosan bevilágítja az egész földet. A világosság most ragyog, és milyen nehéz a büszke szíveknek elfogadniuk Jézust személyes megváltójuknak! Milyen nehéz elhagyni a legalista vallás útját! Milyen nehéz elfogadni Krisztus értékes és ingyen ajándékát!

[...]«[6]

Nyilvánvaló tehát, hogy csak azok, akik a szívükben megtapasztalják a Megváltónak ezt az eljövetelét, lesznek képesek elfogadni és részt venni a közeljövőben elhangzó hangos kiáltásban. Ez valóban a kezdet, és vajon nem épp most történik? Nem irányult-e a figyelmünk kifejezetten a munka ezen aspektusára? Ez nem csökkenti az elmúlt ötven évben hirdetett igazság egyetlen más pontjának jelentőségét sem, de az embernek olyan élő tapasztalatot és életerőt ad az igazságban, amelyet korábban sokan nem tapasztaltak. A tapasztalatunk túlságosan törvényessé és formálissá vált. Általában túl sok volt a farizeusi lelkület és túl kevés Krisztus szelíd és finom lelkületéből. Az önigazulás túlságosan előtérbe került. Következésképpen tehát mondhatjuk, hogy még így sem hiányzik a bizonyíték arra, hogy a harmadik angyali üzenet hangos kiáltásának a kezdetéhez érkeztünk. Nincs határ a befejező munka idejére nézve? Vajon nem olvastuk, hogy a munka rövidre lesz metszve az igazságban? [...] Ki ne venné észre éppen ebben a Krisztusra, mint személyes Megváltóra - aki most osztja az üdvösséget - irányuló figyelemfelhívásban, hogy hallható a »szederfák teteje felől menetelés zaja«? (2Sám 5:24) Ha ez így van, akkor vajon nem kellene kérnünk »esőt az Úrtól a késői eső idején«? Ha ezt tesszük, Ő megígérte, hogy »szerez ragyogó felhőket és ad záporesőt és mezei növényt minden embernek« (Zak 10:1, KJV). Nem jött el ennek az ideje? Mi hisszük, hogy valóban elérkezett.”[7]

Haskell folytatta cikksorozatát, többek között arról, hogy Amerika visszatért a Róma által gyakorolt üldözési módszerekhez, és ezzel a fenevad képét formálta meg,[8] valamint a harmadik angyal üzenetének áttekintéséről az adventizmus történetében.[9] Sorozatát a harmadik angyal üzenetének összefoglalásával zárta, amelyből kiderült, hogy a világ a második eljövetel küszöbén áll. Meggyőződéssel jelentette ki, hogy „Isten hatalmas angyala leszállt a mennyből, és Isten dicsőségének világossága elkezdte bevilágítani az egész földet”. Ilyen hihetetlen igazságokat szem előtt tartva Haskell kijelentette, hogy „most van a legmegfelelőbb idő arra, hogy az őrálló felemelje figyelmeztető hangját, hogy a trombitája tiszta hangot adjon, hogy a nép felkészülhessen a végső összecsapásra.”[10]

Az ébredés táborai

Az ilyen ünnepélyes gondolatoknak a nyár folyamán tartott táborokban és konferenciákon is helyet kellett kapniuk. Az 1892-es táborban szerzett tapasztalataikról írva sok vezető és egyháztag fejezte ki háláját az Isten által rájuk árasztott áldásokért. O.A. Olsen, W.W. Prescott, A.T. Jones és mások örültek annak, amit az akkori táborokban láttak: „Nagyon világos bizonyítékát látjuk annak, hogy az üzenet hatalmába kerített bennünket. Miközben örömmel látjuk, hogy Isten mit tesz gyermekei között, biztosak vagyunk abban, hogy kiváltságunk, hogy az isteni kegyelem további és még bőségesebb kiáradásaiban részesüljünk.”[11]

A Kansas állambeli Wichitában tartott augusztusi tábor után O.S. Ferren kijelentette, hogy „Isten ereje megnyilvánult”, és „szinte az egész gyülekezet örvendezett, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta”. Az ezt követő dicsőítő összejövetelek arra a következtetésre vezették, hogy valóban „a késői eső cseppjei hulltak ránk”.[12]

O.J. Mason dicsőséget adott Istennek a szeptemberi, Illinois déli részén tartott tábor után. Miközben örültek J.N. Loughborough és A.T. Jones prédikációinak, „sokan, akik kételkedtek és csüggedtek voltak, kezdték megragadni Isten ígéreteit, és felismerni, hogy el vannak fogadva a Szerelmesben.” A tábor eredményeként tizenheten keresztelkedtek meg, ami a következő kijelentésre késztette Masont: „Hálát adunk Istennek a »késői eső« cseppjeiért, aminek örülünk, és várjuk a még bőségesebb esőt, amint hitünk egyre jobban megragadja az Ő ígéreteit.”[13]

A Michigan állambeli Lansingban tartott tábor „olyan volt, amilyet a hetftnapi adventisták még soha nem láttak”. Nemcsak azért, mert ez volt a legnagyobb összejövetel, és itt tartották a legtöbb tábort, „hanem sok más tekintetben is”. J.N. Loughborough számolt be róla: „Az Úr nagy hatalma olyan mértékben volt jelen, amilyet az 1843-1844-es adventista összejöveteleken való részvételem óta nem láttam.” Valóban „úgy érezték, hogy »a felüdülés ideje« kezd »az Úr színétől jönni«”, és a „késői eső néhány cseppjében is részesültek”.[14] Egyesek a „tapasztaltabbak közül, mint például Gurney testvér, Whipple testvér és mások azt mondták, hogy ez a tábor jobban hasonlított az 1844-es időkre, mint bármi más, amit azóta láttak.”[15]

Mrs. Peebles költőien írta le az ugyanebben a táborban szerzett tapasztalatait: „Csodálkozva nézünk körbe, és örömmel látjuk, hogy mások arcáról ugyanaz az öröm sugárzik, amit mi is érzünk a szívünkben és kérdezzük: Vajon mi ez? Talán a késői eső néhány cseppje, előíze annak az ébredésnek, amely hamarosan eljön az Úr orcájától? Azon tűnődünk, hogy volt-e ilyen összejövetel pünkösd óta egészen mostanáig, és azon gondolkodunk, mit tartogat számunkra még Isten.”[16]

Mi történt, ami a tábor résztvevőit ilyen leírásokra késztette? M.E. Kellogg ad néhány támpontot. O.A. Olsen, A.T. Jones, W.W. Prescott, J.O. Corliss és mások prédikációi „nem azért hangzottak el, hogy csiklandozzák a hallgatóság fülét, vagy azért, hogy önmaguk tűnjenek ki, hanem azért, hogy magasztalják Jézus Krisztust az emberek előtt, és hirdessék az Ő evangéliumát, amely »Isten ereje minden hívő üdvösségére«.” Tekintettel az idő ünnepélyes voltára a „prófécia gyors beteljesedését és a kötelességet hűségesen mutatták be”. De másvalami volt, ami előbbre segítette őket a tapasztalataikban. „Miközben ez volt a helyzet az összejövetelek során, különösen szombatonként, mélyen megvizsgálták a szívüket. Reggel fél tíztől öt órán át tartott az összejövetel szünet nélkül. Az idő első részét Olsen testvér előadásának szentelték. Utána megkérték azokat, akik újra oda akarták szentelni magukat Istennek, hogy jöjjenek előre. A meghívásnak több százan tettek eleget. Lelkészek és tagok együtt léptek előre. Bűnvallomások hangzottak el, az alázatos bűnbánat és a szent öröm könnyei keveredtek össze.”[17]

O.A. Olsen a következőképpen írta le a szombati összejövetelt: „Amikor a bűnösöknek, a bűnben visszaesőknek, és azoknak, akik újra oda akarták szentelni magukat Istennek, alkalmat adtak, hogy előrelépjenek, mintegy hatszázan válaszoltak. Isten ereje megnyugodott a gyülekezeten. Rendkívüli bizonyságtételek hangzottak el. Nekem úgy tűnt, a késői eső néhány cseppje hullt ezen az összejövetelen.”[18] Olsen azt mondta, hogy még soha nem vett részt „ilyen összejövetelen, ahol Isten ereje ennyire egyértelműen megnyilvánult volna, és ennek ellenére – jelentette ki ő - semmi túlfűtöttség nem volt tapasztalható.” Azok között, akik előreléptek azon a „felejthetetlen” összejövetelen, volt „néhány lelkész” is.[19]

Az egyik legtekintélyesebb lelkész, aki előrelépett akkor, és bűnvallást tett, H. Miller volt, aki figyelemre méltó szerepet játszott a minneapolisi összejövetelek utáni ellenvéleményben és kételkedésben. Olsen leírta Ellen White-nak a történteket: „Eleinte keveset beszélt, bevallott néhány dolgot, és eléggé összetört. De nyilvánvaló volt, hogy nem jutott el a dolog lényegéhez. Természetesen örültünk ennek. Helyet foglalt, de csak egy pillanatig ült, majd újra felállt, és azt mondta, hogy nem érzi magát megkönnyebbültnek. Ezután felemelte a bizonyságtételeket, amelyeket küldtél neki [...], és elfogadta őket.”[20] Ellen White három évvel korábban két bizonyságtételt küldött Millernek, amelyben szembesítette őt azzal, hogy elutasította a mennyből Minneapolisba küldött világosságot, és kijelentette, hogy farizeizmusa miatt ha Krisztus idejében élt volna, akkor csatlakozott volna azokhoz, akik elutasították Őt.[21] Azt mondta neki, hogy „azok, akik elfogadják az üzenetet, megfogadják a Laodiceához intézett Hű Tanúbizonyság tanácsát”.[22] Most Miller testvér mindent bevallott.

De ezzel még nem ért véget a vallomása. Közel háromezer ember - adventisták és látogatók – előtt Miller megfordult, és „beszélt Jones testvérhez, elismerve a múltban iránta táplált érzéseit. Nagyon összetört volt. Azt mondta, hogy Miller legnagyobb problémája maga Miller volt. Isten kegyelme által kihozza Millert, és beengedi Krisztust.” Erről a vallomásról Olsen azt mondta: „Csodálatos hatással volt a gyülekezetre. [...] Mindannyian örültünk, hogy ezt hallottuk. Be kell vallanom, hogy soha nem láttam Millert ennyire összetörve. [...] De White testvérnő, Isten Lelke munkálkodik, és nagy az Úr hatalma.”[23]

O.A. Olsen továbbá azt is leírta Ellen White-nak, hogy A.T. Jones mindkét vasárnap kétszer is beszélt, „bemutatva az aktuális helyzetet és a fejleményeket”. Nem tudta, hogyan írhatná le másképp, minthogy azt mondta, „Isten hatalma nyugodott meg rajta. Hatalommal beszélt, nem úgy, mint az írástudók tették.”

Az október 2-án, vasárnap este tartott záróösszejövetelen közel 2000 ember vett részt. Olsen azt mondta, hogy „még soha nem vett részt ilyen összejövetelen, és soha nem látta Isten hatalmának ilyen megnyilvánulását”. Azonban ismét kijelentette, hogy „nem volt semmi túlfűtöttség.”[24] Az előzőekhez hasonlóan az utolsó összejövetel is azzal zárult, hogy a résztvevők megosztották Isten dicsőítéséről szóló személyes tapasztalataikat. A gyülekezet „egyszerűen tömegesen felállt, minden oldalról, és az emberek beszélni kezdtek”. Olsen megkérte a jelenlévő lelkészeket, hogy menjenek az egybegyűltek közé, és „vegyék át a bizonyságtételeket, és ők így is tettek, az eredmény pedig az lett, hogy valószínűleg tizenöt-húsz ember beszélt egyszerre. És bár kavarodásnak tűnhetett, mégsem volt semmi zűrzavar, hanem a dicséret lelkülete egy hangként hallatszott mindenütt a sátorban.”[25]

M.E. Kellogg szemtanúként a következőképpen írta le azt, amit látott: „A vasárnap esti prédikáció után tartott búcsúösszejövetel semmihez sem hasonlított, mint amit életünk során valaha is láttunk. A nagy sátor megtelt testvérekkel, és szinte mindannyian tele voltunk Isten iránti dicsérettel. A lelkészek szétszóródtak az egybegyűltek között, a prédikáció pedig körülbelül másfél órán át tartott, sokan álltak, egyszerre beszéltek, az egyetlen megszakítást egy-egy dicsőítő ének versszakai jelentették, amely egy pillanatra egyesítette a hangunkat és a szívünket. Jó volt ott lenni, és Loughborough testvér azt mondta, hogy 1844 óta soha nem látott ehhez hasonlót.”[26]

Ám miközben Olsen örült a lansingi tábor eredményeinek, egy súlyos teher még mindig nyomta a szívét – a szolgálat terhe. Az összejövetelek felénél Olsen így írta le a helyzetet Ellen White-nak: „Ami az embereket illeti, általánosságban véve mindent megtesznek, amit kívánhatnék. Teljes örömmel fogadják az Igét. A legkisebb ellenkezés sincs. Ami viszont aggaszt, az a lelkészkar állapota. Nagyon nyomaszt, mert a valóság az, hogy az emberek messze a lelkészkar előtt járnak.”[27] Az összejövetelek vége felé Olsen értékelése ugyanez volt: „A legnagyobb gondom a lelkészkar. Az emberek sok tekintetben felülmúlják a pásztorokat.” Azok közül, akik miatt Olsen aggódott, kiemelkedő helyen állt Uriah Smith, aki bár a közelben lakott, „egyáltalán nem jött el az összejövetelekre”.[28]

Olsen S.N. Haskell-el is megosztotta ezeket a gondolatokat. „Ami a legjobban nyomja a szívemet, az az, hogy vannak olyan vezető testvérek, különösen Battle Creekben, akik nem részesülnek azokban az áldásokban, amelyeket az Úr az Ő Lelkének kiáradása által ebben az időben szeretne, hogy elnyerjenek. Bárcsak Smith testvér és még sokan mások is itt lennének, hogy részt vegyenek ebben a jó táborban.”[29] Sajnos sokan ezek közül a kiemelkedő vezetők közül úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt, és később azt állították, hogy az 1892-es és az 1893-as ébredés nem volt más, mint az elragadtatottság, szélsőségesség és fanatizmus eredménye.[30]

A hangos kiáltás és Krisztus igazsága

Október végén a Battle Creek-i gyülekezet sok tagja előtt prédikálva O.A. Olsen örült a nyári összejövetelek „ébredési idejének”, és igyekezett azzal a gondolattal lelkesíteni hallgatóit, hogy a hangos kiáltás elkezdődött: „Sokat beszéltünk a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltásáról. [...] Vajon eljött az idő, hogy ezt a hangos kiáltást meghallják? Eljött-e az idő, hogy ez a figyelmeztetés komolyan és erőteljesen elhangozzék? Bizonyára eljött! [...] Akkor ne várjatok rá tovább! Ne keressétek tovább valahol messze! Ismerjétek fel, hogy itt van és ez jelent valamit!”[31]

Mások ugyanilyen komolyságot fejeztek ki az elvégzendő munka iránt, és azt a meggyőződést, hogy a hangos kiáltás elkezdődött. P.L. Hill testvér, aki 1892. október 16-án Új-Zélandból írt, hogy „az a mérték, amelyet ez a munka mostanra elért, azt a benyomást kelti bennem, hogy a hangos kiáltás kellős közepén vagyunk, vagy éppen most lépünk bele.”[32] A.P. Heacock, aki november elején írt délről, ahol a munka lassan haladt, örömmel mondta: „Isten az Ő Lelke által velünk volt, és még itt is érezhettük és láthattuk a késői eső néhány cseppjét.”[33] Mivel áldást nyert a nyári tábori összejöveteleken az A.T. Jones által tartott prédikációkból, W.A. Colcord, a Generál Konferencia titkára minden kétséget kizáróan úgy vélte, hogy a hangos kiáltás már elkezdődött.[34]

Végül november végén a Review-ban megjelent Ellen White kétrészes cikke az utolsó napok veszélyeiről és kiváltságairól. Cikkében Sátán azon kísérleteire vonatkozó figyelmeztetései mellett, amelyek a bibliai igazságok elhallgattatására és azok gyakorlatának elfojtására irányulnak, Ellen White megerősítette a hangos kiáltás kezdetét és a késői eső kiáradását:

„A napok, amelyekben élünk, eseménydúsak és tele vannak veszéllyel. [...] Mindenki, aki azt állítja, hogy hisz az Úr közelgő eljövetelében, kutassa a Szentírást, mint még soha, mert Sátán minden lehetséges csellel próbálkozik, hogy a lelkeket sötétségben tartsa, és elvakítsa az elméjüket korunk veszélyei előtt. [...] A megpróbáltatás ideje itt van előttünk, mert a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Krisztus, a bűnöket megbocsátó Megváltó igazságának kinyilatkoztatásával. Ez az angyal világosságának kezdete, akinek dicsősége betölti az egész földet. Mindazoknak, akikhez eljutott a figyelmeztető üzenet, az a feladatuk, hogy Jézust felmagasztalják, hogy bemutassák Őt a világnak úgy, ahogyan az előképben megnyilatkozott, ahogyan a szimbólumokban láthatóvá vált, ahogyan a próféták kinyilatkoztatásaiban megnyilvánult, ahogyan a tanítványainak adott leckékben és az emberek fiaiért tett lenyűgöző csodákban megmutatkozott. Tudakozzátok az írásokat, mert azok bizonyságot tesznek Róla!

Ha állva akartok maradni a nyomorúság idején, meg kell ismernetek Krisztust, és magatokévá kell tennetek az Ő igazságának ajándékát, amelyet a bűnbánó bűnösnek tulajdonít.[35]

Lehet, hogy valaki fejből tud idézni az ó- és újszövetségből, lehet, hogy ismeri Isten igéjének parancsolatait és ígéreteit, de ha a Szentlélek nem küldi az igazságot a szívbe isteni világossággal megvilágítva az elmét, akkor egyetlen lélek sem esik a Sziklára, és nem törik össze; mert az isteni elem az, ami az embert Istenhez köti. Isten Lelkének megvilágosítása nélkül nem leszünk képesek megkülönböztetni az igazságot a tévedéstől, és Sátán által a világ elé tárt ravasz kísértések és téveszmék csapdájába fogunk esni. [...]

De, bár a sötétség fejedelme azon munkálkodik, hogy sötétséggel borítsa be a földet, az embereket pedig homályban tartsa, az Úr kinyilvánítja megtérítő erejét. Olyan munkának kell végbemennie a földön, amely hasonló ahhoz, ami a Szentlélek kiáradásakor történt az első tanítványok idejében, amikor a keresztre feszített Jézust prédikálták. Egy nap alatt sokan meg fognak térni, mert az üzenet hatalommal fog terjftni. [...]

A Szentlélek munkája mérhetetlenül nagy. Ebből a forrásból meríti erejét és hatékonyságát az, aki Istenért munkálkodik, a Szentlélek pedig a Vigasztaló, mint Krisztus személyes jelenléte a lélek számára. Aki egyszerű gyermeki hittel tekint Krisztusra, az a Szentlélek által az isteni természet részesévé válik. Amikor Isten Lelke vezeti, a keresztény tudhatja, hogy tökéletes lesz Őbenne, aki mindenek Feje. Ahogyan Krisztus megdicsőült pünkösd napján, ugyanúgy dicsőül meg újra az evangélium záró munkájában, amikor felkészíti a népet arra, hogy kiállja a végső próbát a nagy küzdelem záró összecsapásában. [...]

Ez így volt a korai eső idején, de a késői eső bőségesebb lesz. Az emberek Megváltója dicsőítve lesz, és a földet az Ő igazságának, ragyogó világosságának sugarai világítják meg. Ő a világosság forrása, és a nyitott kapukon át a világosság beragyogta Isten népét, hogy dicsőséges jellemében felmagasztalják Őt azok előtt, akik sötétségben ülnek. [...]

Ó, bárcsak mint nép megaláznánk szívünket Isten előtt, és könyörögnénk Neki, hogy megkapjuk a Szentlélek ajándékát! Ha alázattal és a lélek bűnbánatával fordulunk az Úrhoz, akkor válaszol imáinkra, mert Ő kijelenti, hogy sokkal inkább akarja nekünk adni a Szentlelket, mint ahogyan a szülők akarják gyermekeiknek a jó ajándékokat adni.”[36]

Ellen White kijelentésére válaszul O.A. Tait elmondta, hogy egyre inkább meggyőződött arról a nagy munkáról, amelyet a Szentlélek kiáradása idején a hangos kiáltás alatt kell elvégezni: „Úgy tűnik, óriási erővel hatott a jelenlévő testvérekre az a benyomás, hogy nagy válsághoz érkeztünk az üzenet történetében, és hogy minden ember, aki kapcsolatban áll Krisztussal, felelősséget érez majd a lelkekért való munkáért. [...] Az üzenet egyre nagyobb lendületet vesz, és a Review múlt heti száma félreérthetetlenül tájékoztat bennünket arról, hogy a »hangos kiáltás« már elkezdődött. A közelmúltbeli bizonyságtételekből azt is megtudjuk, hogy a Szentlélek »arra vár, hogy kérjük és befogadjuk Őt«. Ki ne látná, hogy a késői eső készen áll arra, hogy bőséges mértékben kiáradjon ránk? Készen állunk a fogadására?”[37]

O.A. Tait nemcsak Ellen White a nemrégiben, Review-ban megjelent cikkére utalt, amely szerint a hangos kiáltás már elkezdődött, hanem „a közelmúltbeli bizonyságtételekre” is, amelyek szerint a Szentlélek „arra vár, hogy kérjük és befogadjuk Őt”. Tait nyilvánvalóan egy Olsen által nemrégiben összeállított brosúrára utalt, amelyben Ellen White néhány korábban nem publikált kijelentését idézte. „A Szentlélek ereje várja, hogy kérjük és befogadjuk Őt” cím alatt a következő bizonyságtétel volt idézve:

„Közvetlenül azelőtt, hogy elhagyta volna tanítványait, hogy a mennyei udvarokba menjen, Jézus a Szentlélek ígéretével bátorította őket. Ez az ígéret ugyanolyan mértékben a mienk is, mint ahogy az övéké volt, és mégis milyen keveset mutatnak be belőle az embereknek, és milyen keveset beszélnek az egyházban való befogadásáról. [...] Ezt a témát úgy tették félre, mintha a jövőben kapna kellő figyelmet. Más áldásokat és kiváltságokat mutattak be a népnek, amíg fel nem ébredt a vágy az Isten által megígért áldás megszerzése után. A Szentlélekkel kapcsolatban azonban az volt a benyomás, hogy ez a megígért ajándék az egyháznak nem mostanra szól, hanem hogy valamikor a jövőben lesz szükség arra, hogy az egyház befogadja Őt. Ezt a megígért áldást, ha hit által kérnénk, minden más áldást is magával hozna, és bőségesen kell nyújtani Isten népének. [...]

Az egyház sokáig elégedett volt Isten kevés áldásával. Nem érezte annak szükségét, hogy elérje a számára végtelen áron szerzett dicsőséges kiváltságokat. [...] Isten ereje várja, hogy kérjük és befogadjuk Őt.”[38]

Az a tény, hogy az adventisták általában úgy vélték, hogy a hangos kiáltás a késői eső közvetlen hatása, arra a hitre késztette őket, hogy ha a hangos kiáltás elkezdődött, akkor a tőle elválaszthatatlan késői eső is elkezdődött. De, a napkeltét nem lehet összehasonlítani a teljes déllel, és ez így volt azzal a tanáccsal is, miszerint keresni kell a teljes kiáradást.

A bibliatanulmányozás alapján, valamint a történelmi kutatások, Ellen White elmúlt négy év bizonyságtételei, az akkor sűrűsödő világesemények és sok hittestvérnek erősödő meggyőződése alapján A.T. Jones ugyanerre a következtetésre jutott. Ellen White november 22-ei, Review-ban megjelent cikkét követően - amely megerősítette azt, amit már korábban is sejtettek- Jones „két megindító és áldásos beszédet” tartott a hallgatókkal zsúfolásig megtelt Battle Creek-i sátorban. „Az első a »késői esőről« (Zak 10:1) szólt, bemutatva azt, hogy éppúgy, ahogyan »a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött« - Ellen White kijelentése szerint, a Review múlt heti számában megjelent cikkében -, ugyanígy van ez »a késői eső idejével« is. Így most az egyház kötelessége és kiváltsága, hogy esőt kérjen az Úrtól a késői eső idején, Ő pedig fényes felhőket szerez, és bőségesen kiönti a lelki áldások záporát, amely arra vár, hogy az Ő népére árassza. A második prédikáció »Krisztus igazságáról« szólt, amelyet a keresztény az Őbelé vetett hit által szerez meg.”[39]

Ahogy a Biblia, a prófétaság lelke és más adventista úttörők is rámutattak arra, hogy a hangos kiáltás és a késői eső elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolva, és Jones helyesen mutatta be őket a hit általi megigazulás üzenetével együtt.[40]*

Egy nappal azután, hogy a november 22-ei cikke megjelent a Review-ban, Ellen White megírta legmegrázóbb levelét az elnöknek, O.A. Olsennek, elsősorban a lelkészekkel kapcsolatban. Ellen White állítása szerint a tíz szűz példázata megfelelő szimbólum volt arra az időre: „Öten közülük bölcsek voltak, öten pedig balgák. Ha a Biblia életet adó, magasztos igazsága gyakorlatba lenne ültetve, bölccsé tenné az embereket az üdvösségre. De a Szentlélek elfogadását nem érzik feltétlenül szükségesnek.” A lelkipásztori munkában részt vevők közül többen örültek a korábbi évek lelkipásztori értekezletein szerzett előnyöknek, de nem szívták magukba és így nem tudták megosztani másokkal az igazságot. „Egyesek elismeréssel nyilatkoznak erről, mintha egy tehenet vagy egy lovat elemeznének, amit vásárolni szeretnének, ha az megfelel nekik. Az igazságnak pontosan bele kell kerülnie életük tapasztalatába, a Szentlélek olyan erő kell, hogy legyen, amely életükben kell, hogy lakozzon, amely napról napra megszenteli a lelket, és az isteni minta szerint előkészíti, formálja és alakítja a jellemet.” Az emberek megelégedtek saját polgári ruhájukkal „Krisztus igazságának ruhája helyett, amely mindenkinek ingyen ajándékba adatott”, és magatartásuk által nem tudták volna Jézust ennél erőteljesebben megbántani:

„De lényeges, hogy a nagy és magasztos igazság – a Szentlélekkel való közösség - kapcsolatba kerüljön az apró dolgokkal és átitassa azokat, erőteljes motivációt adjon a megszentelődésre, és világos vonalakban fogalmazzon meg átfogó alapelveket a jellem és a mindennapi viselkedés szabályozásával kapcsolatban, kinyilatkoztatva Krisztust a világnak. [...] Ha a Szentlélek nincs azzal, aki munkálkodik, akkor erőfeszítései hiábavalóak. Miért?! Nem a legfelemelőbb és legnemesebb igazságokkal rendelkeztünk? Mivel bírhatnánk többet, mint amink van? És ezek a legegyszerűbb formában vannak elénk tárva, hogy a tudatlanok és a tanulatlanok is megérthessék őket. [...]

A bűnök, a vétkek és a törvénytelenségek megbocsátása különleges értelemben tartozik ehhez az időhöz. Az engesztelés napjának előképében vagyunk, és minden léleknek meg kell alázkodnia Isten előtt, bocsánatot kérve az elkövetett vétkek és bűnök miatt, elfogadva a megigazulást Krisztus megigazító kegyelme által, és a lélek megszentelését a Krisztus Szentlelkének munkája által. [...] Ó, milyen igazságokkal rendelkezünk - tele erővel! És lehetetlen vitatni ezeket a bibliai tanításokat! Nincs olyan igazság sem a mennyben, sem a földön, amely benyomást tenne egyesekre, még akkor sem, ha teljes erejükben, páratlan tisztaságban és bájjal mutatnák is be őket, mert a szív nem szereti e szent érzelmek gyakorlását. Az igazság, amelyet az elmúlt néhány évben elénk tártam, óriási fontosággal bír, amely eléri a mennyet és áthatol az örökkévalóságon.[41]* Sátán és gonosz szövetsége minden erőfeszítést megtett, hogy elfedje és összezavarja az elméket, hogy hatástalanná tegye Isten igéjének dicsőséges és értékes igazságait. Rendkívül ünnepélyes időket élünk, és éppen akkor, amikor Isten népének nagyon ébernek kellene lennie, sokan alszanak vagy lelkileg halottak. [...]

Most éppen a mennyei Kánaán határán vagyunk. Tudjátok, mi történt a régi Izraellel. Sátán az ügynökein keresztül végezte kísértéseit, és az erkölcstelenség egy nagyon merész, dacos magatartás révén belépett a táborba. Csak a legsúlyosabb büntetések tudták megállítani a tisztátalanság és a gonoszság merész előrenyomulását. Nos, most a mennyei Kánaán határán vagyunk, és azok, akik nem tisztítják meg a lelküket azáltal, hogy minden előny, a teljes világosság és az igazság minden bizonyítéka szerint élnek, amelyek ránk, mint népre ragyog, olyanok, mint Szodoma és az özönvíz előtti világ lakói, akik a saját szívük szerint jártak. Micsoda vétek terheli azok szívét, akik ezt választják! [...]

Ó, miért halogatják? Miért nem ragadják meg most, pillanatnyi késlekedés nélkül? Miért nem keríti őket hatalmába a rettenetes félelem attól, hogy már késő lesz számukra - túl késő, nem lesz olaj a gyertyatartóikban! [...] A vég közel van. Az örök világ határán vagyunk, és ó! milyen késő van már megszerezni a kegyelem olaját a kialvó lámpások megtöltésére! Isten segítse a bűnösöket Sionban!”[42]

Következésképpen, mivel a hangos kiáltás a késői eső megjelenése után kezdődött, Sátán arra törekedett, hogy Isten népét elfordítsa Kánaán határaitól. Leghatékonyabb eszközei azok voltak, akik részt vettek a munkában. De Isten minden lehetséges módon próbálta elérni népét.

Lábjegyzet

[1]* Ellen G. levele White S.N. Haskellhez, 10a. levél, kiadatlan, 1892. ápr. 6., hozzáadott kiemelések. Ellen White S.N. Haskellhez írt levelének ezen része több mint 120 éve kiadatlan maradt! Miért? S.N. Haskell sokat idézett a levél e részéből az említett cikkeiben. Talán ezeket is újra kellene publikálni.

[2] Ellen G. White levele S.N. Haskellhez, 15. levél, 1892. jún. 25., Manuscript Releases, 1. kötet, 176. o. és 5. kötet, 334-335. o., hozzáadott kiemelések

[3] Ellen G. White levele S.N. Haskellhez, 10a. levél, 1892. ápr. 6., kiadatlan, hozzáadott kiemelések

[4] S.N. Haskell, „»Watchman, What of the Night«, No. 1.; The Present Indications”, Review and Herald, 1892. júl. 12., 441. o.

[5] S.N. Haskell, „»Watchman, What of the Night?«, No. 2.; Our Canvassing Work”, Review and Herald, 1892. júl. 19., 458. o.

[6] Ellen G. White levele S.N. Haskellhez, 10a. levél, 1892. ápr. 6. Haskell ennek a levélnek az itt említettnél nagyobb részét idézte.

[7] S.N. Haskell, „»Watchman, What of the Night?«, No. 3; The Loud Cry”, Review and Herald, 1892. júl. 26., 474. o.

[8] S.N. Haskell, „»Watchman, What of the Night?«, No. 4; Work of the Two-horned Beast”, 1892. aug. 2., 488. o.

[9] S.N. Haskell, „»Watchman, What of the Night?«, No. 5; Thoughts on the Message”, Review and Herald, 1892. aug. 16., 519. o.

[10] S.N. Haskell, „»Watchman, What of the Night?«, No. 6; The Third Angel’s Message”, Review and Herald, 1892. aug. 23., 538. o.

[11] O.A. Olsen, „South Dakota Camp-Meeting”, Review and Herald, 1892. júl. 12., 443. o.

[12] O.S. Ferren, „Kansas”, Review and Herald, 1892. dec. 20., 796. o.

[13] O.J. Mason, „Southern Illinois Camp-Meeting”, Review and Herald, 1892. okt. 25., 667-668. o.

[14] J.N. Loughborough, „Nebraska, Southern Illinois, and Michigan Camp-Meetings”, Review and Herald, 1892. nov. 1., 684. o.

[15] O.A. Olsen levele Ellen G. White-hoz, 1892. szept. 28., Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office.

[16] Mrs. E.M. Peebles, „Reflections on the Camp Ground”, Review and Herald, 1892. nov. 22., 724. o.

[17] M.E. Kellogg, „The Camp-Meeting at Lansing, Mich.”, Review and Herald, 1892. okt. 11., 635. o., hozzáadott kiemelések

[18] O.A. Olsen levele Lewis Johnsonhoz, 1892. okt. 4., Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office.

[19] O.A. Olsen levele E.J. Waggonerhez, 1892. okt. 17., Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office

[20] O.A. Olsen levele Ellen G. White-hoz, 1892. szept. 28., okt. 2-án kelt szakasz a Manuscript and Memories of Minneapolisban, 213-214. o.

[21] Ellen G. White levele H. Millerhez, 5. levél, 1889. jún. 2., 1888 Materials, 330-335. o.

[22] Ellen G. White levele M. és H. Millerhez, 4. levél, 1889. júl. 23., 1888 Materials, 414. o.

[23] O.A. Olsen levele Ellen G. White-hoz, 1892. szept. 28., okt. 2-án kelt szakasz a Manuscript and Memories of Minneapolisban, 213-214. o.

[24] Uo., 214. o.

[25] O.A. Olsen levele Ellen G. White-hoz, 1892. szept. 28.; Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office

[26] M.E. Kellog, „The Camp-Meeting at Lansing, Mich.”, Review and Herald, 1892. okt. 11., 635. o.

[27] O.A. Olsen levele Ellen G. White-hoz, 1892. szept. 28., Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office.

[28] O.A. Olsen levele Ellen G. White-hoz, 1892. szept. 28., okt. 4-i szakasz a Manuscript and Memories of Minneapolisban, 214. o.

[29] O.A. Olsen levele Ellen G. White-hoz, 1892. szept. 26., Ellen G. White Estate, Loma Linda Branch Office

[30]* Gilbert M. Valentine, „William Warren Prescott: Seventh-Day Adventist Educator”, Andrews Egyetemi disszertáció (Ann Arbor, MI: University Microfilms International, 1982.), 147-148. o. J.H. Kellogg levele W.C. White-nak, 1893. júl. 17., Manuscript and Memories of Minneapolis, 264-265. o. Hasonló hozzáállások és feltételezések ma is léteznek. Egy újságcikkben, amelyben leírta A.T. Jones életrajza megírásának elsődleges okát, (From 1888 to Apostasy), George Knight szemérmetlenül kijelenti: „Mindent megtettem annak bizonyítására, hogy Jones az elejétől a végéig tévedett. A nézőpont, amit próbáltam közvetíteni, az volt, hogy Jonest „hős” korában, Ellen White jóváhagyása ellenére súlyos jellemvonások kerítették hatalmukba.” („A Spark in The Dark”, Adventist Currents, 1988. ápr., 43. o.)

Gondosan ragaszkodva kitűzött elképzeléséhez, Knight nem hagyhatott ki egy alkalmat sem, hogy lejárassa Jonest, még akkor sem, amikor a lansingi táborról írt. O.A. Olsen Jonesról és Prescottról tett kijelentéseit kommentálva - mikor azok örömükben sírtak, amikor az egyik előadó megosztotta a Krisztusban való növekedés tapasztalatát - Knight egy újabb kompromittáló célzást intéz Joneshoz: „A karizmatikus Jones, ahogyan az várható volt, meglehetősen fogékony volt arra, hogy érzelmi megnyilvánulásait a vallásban fejezze ki. Az 1892-es ébredés során a michigani táborban például Jones és Prescott sírtak örömükben a szószéken, és »hangosan dicsőítették Istent azért, amit tesz«”. (From 1888 to Apostasy, 168. o.)

Wayne Willey lelkész olyan észrevételekkel válaszolt Knight életrajzára, amelyek ma is hasznosak lehetnek számunkra, amikor azzal foglalkozunk, amit Willey lelkész Knight „polemikus” és „megváltoztatott” írásainak nevez: „Knight könyvét olvasva hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szerző úgy döntött, inkább egy »értelmező«, mint »objektív« életrajzot ír. [...] Knight polemikus célja nagyon nyilvánvalóvá válik az olyan kompromittáló kifejezések liberális használatával, mint a hitehagyás, az anarchia, a szélsőségesség és a panteizmus. Jones olyan szélsőségesnek van ábrázolva, hogy az olvasó riadjon vissza mindentől, ami az ő nevét viseli, vagy a leghalványabb hasonlóságot is mutat a tanításával. Knight nem ad megfelelő magyarázatot arra, hogy egy ilyen „szélsőséges” vagy „anarchista” hogyan lehetett 15 éven át az adventizmus egyik legbefolyásosabb vezetője. A könyvet olvasva azon tűnődöm, vajon Knight azért írta-e ezt az életrajzot, hogy lejárassa Jonest [...]? Egy elhiteltelenített Jones korlátozná az »1888-as üzenet« befolyását - Jones és Waggoner tanításai az 1888-as Generál Konferenciai ülésszak utáni évtizedben - a »jelenvaló igazság« mércéjét. [...] Bár […] hasznos információk találhatók ebben a könyvben, úgy tűnik, hogy az „értelmezés” olyannyira „megrontotta” ezeket az információkat, hogy kérdéseket vetnek fel az életrajz megbízhatóságával és pontosságával kapcsolatban. („Knight Falls on Brother A.T. Jones”, Spectrum, vol. 19, Nr. 3, 1989. febr., 61. o., eredeti kiemelés)

Knight könyvének előszavában megfogalmazott túlzó állításokkal ellentétben legújabb polemikus könyve: A.T. Jones: Point Man on Adventism’s Charismatic Frontier, nem egy figyelemreméltóbb átdolgozása korábbi életrajzának, a From 1888 to Apostasy: The Case of A.T. Jones című könyvnek. Ez a 2011-ben megjelent könyv inkább az 1987-ben megjelent From 1888 to Apostasy című könyvnek a kényelmes újracsomagolása, amelynek további célkitűzése „[A.T. Jonesról], mint magánemberről egy különösen figyelemre méltó aspektus” bemutatása a „karizmatikus hitének és személyiségének” feltárásával (9. o.). Ez a szándék az első fejezetben tűnik ki, de nem valami új bizonyíték miatt - hiszen a fejezet bekezdésről bekezdésre szinte szóról szóra ugyanaz -, hanem az új fejezetcím miatt. A From 1888 to Apostasy című könyvben a fejezet címe „A fiatalember Jones” volt (15. o.). Az „A.T. Jones: Point Man on Adventism's Charismatic Frontier” című könyvben a fejezet címe „Karizmatikus a kezdetektől fogva” címre változott (17. o.). Knight megjegyzései a Lansing-táborral kapcsolatban egy új fejezetben is megtalálhatók, melynek címe: „Charismatic Emphasis From the Center: A.T. Jones at the Pinnacle of Power”. Ebben a fejezetben Jonest a XIX. századi evangelikálok körében létrejött megszentelődés mozgalomhoz (Holiness Movement) igyekszik kapcsolni és azzal vádolja, hogy a XX. század elején az adventizmusban megjelenő „Szent test” (Holy Flesh) mozgalom elindítója volt. Feltételezi, hogy Jones és Prescott örömkönnyei az ilyen állítások bizonyítékának részét képezi. (193. o.) Közelebbről fogjuk megvizsgálni Knight néhány vádját ebben a könyvben, és sokkal részletesebben Ron Duffield A késői eső visszatérése című könyvsorozatban.

[31] O.A. Olsen, „Go Forward” Battle Creekben tartott prédikáció 1892. okt. 29-én, Review and Herald, 1892. nov. 8., 689. o.

[32] W.A. ​​Colcord, „The Good Work Spreading”, The Home Missionary, 1893. jan.; 2-3. o.

[33] A.P. Heacock, „Alabama”, Review and Herald, 1892. nov. 22., 731. o.

[34] W.A. ​​Colcord levele R.C. Porternek, 1892. okt. 27.; W.A. ​​Colcord W.H. Saxby-nak, 1892. okt. 31.

[35] Ellen G. White, „The Dangers and Privileges of the Last Days”, Review and Herald, 1892. nov. 22., hozzáadott kiemelések

[36] Ellen G. White, „The Dangers and Privileges of the Last Days”, Review and Herald, 1892. nov. 29., hozzáadott kiemelések

[37] O.A. Tait, „Planning for Big Work”, Review and Herald, 1892. nov. 29., 752. o.

[38]* Ellen G. White: „Power of the Holy Spirit Awaits our Demand and Reception”, 20. kézirat, 1891. dec. 28., Special Testimony to Our Ministers, No. 2, (1892), hozzáadott kiemelések. De nemcsak ez a nemrég megjelent brosúra fejezte ki azt a gondolatot, hogy a Szentlélek arra várt, hogy „kérjék és befogadják Őt”. A Review-ban megjelent cikk - alig egy héttel a jól ismert nov. 22-ei cikk előtt - hasonló gondolatokat fogalmazott meg:

„A téma, amelyre Krisztus a tanítványokhoz intézett utolsó beszédében kitért, a Szentlélek szerepe volt. Az igazság széles területét tárta fel előttük. Szavait hit által kellett befogadniuk, és a Vigasztalónak, a Szentléleknek kellett emlékeztetnie őket mindenre. A vigasztalás, amelyet Krisztus ebben az ígéretben adott az volt, hogy az isteni befolyás mindvégig az Ő követőivel lesz. Ezt az ígéretet azonban a mai emberek nem fogadják el és nem hiszik el, ezért nem értékelik, így nem is látják beteljesftni az egyház tapasztalatában. A Szentlélek ajándékának ígérete úgy van beállítva, mint amit az egyháznak nem kell nagyon figyelembe vennie. Nem hatott az emberekre, az eredmény pedig csak, ami előre látható volt: lelki szárazság, lelki sötétség, lelki hanyatlás és halál. Apró dolgok foglalkoztatják az emberek elméjét és lelkét, de hiányzik az az isteni erő, amely az egyház növekedéséhez és virágzásához szükséges, amelynek, ha birtokában lennének, magával hozna minden más áldást, bár végtelen bőségben rendelkezésünkre áll. Amig a gyülekezetek megelégszenek apró dolgokkal, addig alkalmatlanok Isten nagy dolgainak befogadására. De miért nem éhezzük és szomjazzuk a Szentlélek ajándékát? Hiszen ez az eszköz, amely által a szív tisztán tartható. Az Úr szándéka szerint az isteni erő együttműködik az emberi erőfeszítéssel. A keresztény számára alapvető fontosságú, hogy megértse a Szentlélek ígéretének jelentőségét még Jézus Krisztus második eljövetele előtt. Beszéljetek róla, imádkozzatok érte, prédikáljatok róla; mert az Úr szívesebben adja nekünk a Szentlelket, mint a szülők adnak jó ajándékokat gyermekeiknek. »Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.«

Az utolsó napokban élünk, amikor a legmegtévesztőbb tévedéseket is elfogadják és elhiszik, míg az igazságot elutasítják. Az Úr a pásztorokat és a tagokat egyaránt felelősségre fogja vonni a most ragyogó világosság elutasításáért. Isten felszólít mindenkit, akik állítják, hogy hisznek a jelenvaló igazságban, hogy szorgalmasan munkálkodjanak az igazság értékes kincseinek összegyűjtésén, és helyezzék azokat a megfelelő helyre az evangélium keretein belül. Hadd ragyogjanak teljes isteni szépségükben és vonzerejükben, hogy a világosság áthasson az erkölcsi sötétségen. Ez nem lehetséges a Szentlélek segítsége nélkül, de az Ő segítségével mindent megtehetünk. Amikor Szentlélekkel vagyunk felruházva, hit által megragadjuk a végtelen erőt.” (Ellen G. White, „Imperative Necessity of Searching for Truth”, Review and Herald, 1892. nov. 15., hozzáadott kiemelések)

[39] „Editorial Notes,”, Review and Herald, 1892. nov. 29., 752. o.

[40]* Rejtett próbálkozásában, hogy ismét lejárassa A.T. Jonest, és csökkentse az 1892/93-as események jelentőségét, George Knight azt kérdezi: „Találhatunk-e Ellen White írásaiban, úgy, mint az egyes adventisták írásaiban találunk, szoros kapcsolatot a hit általi megigazulás és az utolsó napok eseményei között? Nem! Valójában a hangos kiáltásról szóló 1892-es nyilatkozata [...] úgy tűnik, az egyetlen hely, ahol Ellen White egyértelműen összekapcsolja a hit általi megigazulás tanítását a vég eseményeivel. Ralph Neall terjedelmes doktori munkája szerint Ellen White 1892-es, hangos kiáltásról szóló nyilatkozata az egyetlen hely az 1888 utáni írásaiban, amikor a »hit általi megigazulásra (…) a végső eseményekkel kapcsolatban utal«”. Knight a továbbiakban megállapítja: „Ismét azt a helyzetet találjuk, hogy Ellen White egyes értelmezői, akik foglalkoznak az 1888-as üzenettel, Jones és Prescott félrevezetettek előadásaiból befolyásolva, [...] olyan hangsúlyokat alakítottak ki, amelyek nem találhatók meg az ő írásaiban, de tökéletesen összhangban van a programjukkal.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 164-165. o, kiemelések az eredetiben)

Azzal kapcsolatban, hogy Jones a késői esőt a hangos kiáltással kapcsolja össze, Knight kijelenti: „A késői esőről szóló fogalmak beillesztése az ő kijelentéseibe, majd az adventizmus történetében mérföldkőnek számító szövegek elismerése túlmutat mind magának a szakasznak, mind az írásai egészének valóságán. Igaz, hogy A.T. Jones sok kijelentést olvasott a hangos kiáltással kapcsolatban, de ez nem jelenti azt, hogy igaza volt.” Knight máshol azzal érvel, hogy Ellen White nov. 22-i kijelentését Jones és Prescott az „akkori idők túlfűtöttsége miatt nagyon eltúlozta”. (Angry Saints, 59., 127. o.). De Jones és sok más adventista megértése a hangos kiáltással és a késői esővel kapcsolatban nem kizárólag ezen a nov. 22-ei kijelentésen alapult. Ellen White csak megerősítette azt, amit már sokan hittek és hirdettek, köztük A.T. Jones is.

George Knight bemutatja saját értelmezését Ellen White nov. 22-ei nyilatkozatáról, azt állítva, hogy a hangos kiáltás egyszerűen egy jellegzetes adventista vonás volt – akárcsak a törvény, a szombat stb. - az 1888-as evangélium üzenete, vagy „az evangelikál kereszténység igazságai” mellett (uo., 128. o.). Máshol Knight bizonygatja, hogy „a hit általi megigazulás fogalma, amellyel Ellen White Jones és Waggoner prédikációiban egyetértett, ugyanaz, mint amit az evangelikálok hirdettek” (Search for Identity, 106. o.), és végső soron „amit a szentség prédikátorai hirdettek”. (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 113. o.) Knight szerint az adventisták elfogadták ezt az evangéliumi üzenetet, de százhúsz év után még mindig várnak a „Szentlélek késői esőjének erejére”. (Angry Saints, 128. o.) Nehéz lenne olyan adventista úttörőt találni, aki nem látta a késői eső és a hangos kiáltás közötti elválaszthatatlan kapcsolatot, ahogy Jones látta, és aki ehelyett elfogadja a George Knight által több mint harminc éven át bemutatott és tanított mostani nézeteket.

[41]* Dr. Fred Bischoff az „égig érő és az örökkévalóságot átszelő” kifejezést „anyaforrásként” azonosította azzal a harminc hasonló kijelentéssel, amely 1892 és 1913 között hangzott el: „Egy 1892-es levelében Ellen White rengeteg kifejezést használt a térrel és az idővel kapcsolatban, hogy leírja az Isten által nekünk adott igazságok nagyságát. A levél szerkezete nyilvánvalóan abból a világosságból ered, amely a minneapolisi esemény körüli években adatott. A következő húsz évben továbbra is ugyanazokat a kifejezéseket használta Isten igéje alapelveinek leírására. Dr. Bischoff Ellen White ezen kijelentéséről szóló kutatási tanulmánya megtalálható a www.scripturefirst.net oldalon.

[42] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 22. levél, 1892. nov. 23., Pamphlets, No. 2, „Appeal and Suggestions to Conference Officers”, 1893, 23-28. o.