Apostoli üdvözlet
Az első öt vers olyan üdvözletet alkot, amely a Bibliában sehol sem található, kivéve a Római levél első versét, következésképpen sehol máshol a világon nem található. Ezek a szavak magukban foglalják az egész evangéliumot. Ha nem férhetnénk hozzá a Szentírás más részéhez, akkor is ez elegendő tartalmat biztosítana a világ megmentéséhez. Ha nagyon komolyan tanulmányoznánk ezt a kis részt, nagyon értékelnénk - mintha nem létezne más -, látnánk, hogy hitünk, reményünk és szeretetünk végtelenül megerősödne, és hogy a Biblia többi részének ismerete nagymértékben megnő. Olvasás közben vonatkoztassuk el a szöveget a galatabeliektől, és mindenki Isten hangjának tekintse, amely apostolán keresztül ma személyesen hozzá szól.
Az apostol egy küldött személy. Pál Jézus Krisztus és Isten apostola volt, az Atyáé, aki feltámasztotta Őt a halálból. Neki jó támasza volt. Egy hírnökben való bizalom arányos küldőjének tekintélyével, és hogy mennyire bízik a hírnök abban a tekintélyben és hatalomban, aki őt küldte. Pál apostol tudta, hogy az Úr küldte őt, és tudta, hogy Isten hatalma az a hatalom, amely feltámasztja a halottakat. „[…] Mert, akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja […]” (Ján 3:34) Ily módon Pál apostol hatalommal beszélt, és az általa kimondott szavak Isten parancsolatai voltak (1Kor 14:37). Így mikor ezt a levelet olvassuk, vagy bármely mást a Bibliában, nem szabad figyelembe vennünk az író egyéniségét és hajlamait. Igaz, hogy minden író megtartja saját egyéniségét, mert Isten különböző embereket választ különböző feladatok elvégzésére, eltérő személyiségük alapján, de mindegyikőjükben Isten Igéje van, és semmit sem szabad kivenni az üzenet tekintélyéből, és megfogalmazni az előítéletek vagy a kor nevelése alapján.
Jó emlékezni arra, hogy nemcsak az apostolok, hanem minden keresztény meg van bízva, hogy „Isten szavait szólja” (1Pét 4:11). Mindazok, akik Krisztusban vannak, új teremtmények, megbékéltettek Istennel Jézus Krisztus által; és mindenki, aki megbékéltetett, megkapta a békéltetés igéjét és szolgálatát, így ők követei Krisztusnak, mintha Isten rajtuk keresztül ugyanúgy, mint Krisztuson keresztül, könyörögne az embereknek, hogy béküljenek meg Istennel. (2Kor 5:17-20) Ez csodálatos támasz a csüggedés és az Isten üzenetének bemutatásától való félelem ellen. A világi kormányok nagykövetei annyi tekintéllyel rendelkeznek, mint az általuk képviselt király vagy uralkodó hatalma, de a keresztények a királyok Királyát és az urak Urát képviselik.
Az apostolok Istentől valók
„[...] Isten pedig az egyházban némelyeket először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul rendelt; azután adott csodatevő erőket, azután a gyógyítás kegyelmi ajándékait [...]” (1Kor 12:28). Tartsuk észben, hogy mindezt az egyházban maga Isten helyezte el. Ezt senki más nem teheti meg. Az embereknek lehetetlen, hogy igazi prófétát vagy apostolt csináljanak valakiből. A világon vannak emberek, akik azt kérdezik másoktól: „Miért nincsenek apostolaitok és prófétáitok az egyházban?” figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Istennek vannak mind e mai napig apostolai és prófétái az egyházában, bár gyakran nincsenek elismerve, mint ahogy gyakran tagadták Pálnak és másoknak is az apostoli mivoltát. Azután megint mások azt állítják, hogy mindezek megtalálhatók közösségeikben. Amikor olvassák, hogy Isten elhelyezi az egyházban, úgy értik, hogy Isten igaz egyházának rendelkeznie kell apostolokkal, prófétákkal stb. Így egyeseket apostolokká, másokat prófétákká, megint másokat tanítókká tesznek, majd bizonyítékként mutatják be, hogy közösségük az Isten igazi egyháza. Ez azonban a legerősebb bizonyíték arra, hogy ők nem Isten egyháza. Ha Isten egyháza lenne, az apostolokat és a prófétákat maga Isten helyezte volna közéjük. De az a tény, hogy maguk kénytelenek apostolokat és prófétákat kinevezni, azt mutatja, hogy valójában eggyel sem rendelkeznek. Csak valami hamisat hoznak létre, hogy elrejtsék az igazinak hiányát. De a hamis jelenléte nem tesz mást, csak rávilágít az igazi hiányára.
Nem az emberektől
Az evangélium egész tanítása Krisztus istenségén alapul és abból származik. Az apostolokat és a prófétákat annyira átitatta ez az igazság, hogy ez mindenütt megjelenik írásaikban. A Galata levélnek már az első verse kijelenti, hogy Pál nem emberektől és nem emberek által lett apostol, hanem Jézus Krisztus által, aki „képe a láthatatlan Istennek” (Kol 1:15); „Aki az ő dicsőségének visszatükröződése” (Zsid 1:3). Ő kezdetben Istennel volt, és Isten volt a világ létezése előtt (Ján 1:1-2; 17:5). „És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.” (Kol 1:17).
Az Atya és a Fiú
„Jézus Krisztus és az Atya Isten, aki feltámasztotta őt a halálból” az egyenlőség kifejezései által vannak összekötve egymással. „Én és az Atya egy vagyunk” (Ján 10:30). Mindketten egy trónon ülnek (Zsid 1:3; Jel 3:21). Békesség tanácsa van kettőjük között (Zak 6:12-13, KJV). Jézus Isten Fia volt egész földi életében, bár test szerint Dávid magva volt; de a halottakból való feltámadás által - amely a szentség Lelke által valósult meg – nyert bizonyítékot istenfiúsága (Róm 1:3-4). Ennek a levélnek ugyanolyan tekintélye van, mint Pál apostolságának. Attól származik, akinek hatalma van halottakat feltámasztani, és Attól, aki feltámasztatott a halálból.
A galáciabeli gyülekezetek
Galácia Kis-Ázsia tartománya volt, amelyet azért neveztek el így, mert gallok lakták – olyan emberek, akik a mai Franciaország területéről vándoroltak oda. Jézus előtt a harmadik században telepedtek le azon a területen, amely tőlük kapta a nevét. Természetesen pogányok voltak, és vallásuk hasonló volt a brit druidák vallásához. Pál apostol volt az első, aki bemutatta nekik a kereszténységet, amint az ApCsel 16:6 versben és a 18:23 versben olvassuk. Galácia területéhez tartozott még Ikónium, Listra és Derbé. Ezeket a területeket első missziós útjuk során Pál apostol és Barnabás látogatta meg.
„Kegyelem és békesség nektek az Atya Istentől”
Ez az Úr Igéje, és ezért nagyobb hatalommal bír, mint az ember szava. Az Úr nem mond üres bókokat. Az Ő szava teremt, és itt pont a teremtő szó formájával találkozunk. Isten mondta: „Legyen világosság! És lett világosság”. Ugyanezt találjuk itt is: [Legyen] „kegyelem és békesség nektek”, és így van. „Isten üdvözítő kegyelme megjelent minden embernek, üdvösséget szerezvén minden embernek” (Tit 2:11, KJV). „Békesség, békesség a messze és közel valóknak!” (Ézsa 57:19) Isten kegyelmet és békességet küldött, megigazulást és üdvösséget hozott minden embernek - még neked is, bárki vagy, és nekem is. Amikor a harmadik verset olvasod, ne egyfajta bókként olvasd - egy múló üdvözletként, amely bevezeti az utána következőket -, hanem mint teremtő Ige, amely személyesen neked hozza el Isten békéjének minden áldását, amely minden ismeretet felülmúl. Ugyanaz a szó nekünk is szól, amelyet Jézus mondott az asszonynak: „Megbocsáttattak neked a te bűneid. [...] Eredj el békességgel!” (Lk 7:48-50). A békesség nektek adatik, ezért hagyjátok, hogy a békesség „uralkodjék szívetekben”.
Krisztus ajándéka
Ez a kegyelem és a békesség Krisztustól származik, „aki önmagát adta a mi bűneinkért”. „Mindegyikünk pedig a Krisztus ajándékának mértéke szerint részesült a kegyelemben.” (Ef 4:7) De ez a kegyelem „a Krisztus Jézusban való kegyelem” (2Tim 2:1). Ezért tudjuk, hogy maga Krisztus mindannyiunknak adatott. Az a tény, hogy az emberek élnek, egy bizonyíték, hogy Krisztus nekik adatott, mert Krisztus az „élet”, és az „élet” „az emberek világossága”, és ez az élet-világosság „megvilágosít minden embert, aki erre a világra jön.” (Ján 14:6; 1:4,9 KJV) Krisztusban „mindenek Őáltala állnak” (Kol 1:17), és így, mivel Isten nem kímélte még a Fiát sem, hanem mindannyiunkért odaadta, Isten nem tehet másként, minthogy „ingyen ajándékozna nekünk mindent vele együtt” (Róm 8:32). „Az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való” (2Pét 1:3). Krisztusban az egész univerzum nekünk adatik, és a Benne lévő erőnek teljessége a miénk, hogy a bűn felett győzelmünk legyen. Isten minden lelket ugyanolyan fontosnak tart, mint az egész teremtést. Isten kegyelme által Krisztus megízlelte a halált minden emberért (Zsid 2:9), így a világon minden ember megkapta „az ő kimondhatatlan ajándékát” (2Kor 9:15). „Isten kegyelme és az ajándék, amely az ember Jézus Krisztus kegyelme által érkezett, bőségesen áradt ki sokakra.” Mindenki felett; mert „miképpen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképpen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása” (Róm 5:15-18).
Krisztus nincs részekre osztva
Felmerül a kérdés: „Vajon részekre osztatott-e Krisztus, vajon Pál feszíttetett-e meg értetek?” (1Kor 1:13, KJV). A válasz természetesen negatív. Azzal, hogy Krisztus minden embernek adatik, mindenki teljes mértékben kapja. Isten szeretete felöleli az egész világot, de szól külön-külön minden egyes emberhez is. Az anyai szeretet nincs megosztva a gyermekei között, hogy mindegyikük kapjon egy harmadot, egy negyed- vagy egy ötödrészt belőle. Minden gyermeke élvezi az anya teljes szeretetét. Ez annál is inkább igaz Istenre, akinek szeretete felülmúlja minden anya szeretetét, mert Ő maga a szeretet (Ézsa 49:15). Krisztus a világ világossága, az Igazság Napja. De a világosság nincs megosztva az emberek között. Ha egy emberekkel teli szoba fényesen meg van világítva, külön-külön mindenki ugyanannyi fényt kap, mintha egyvalaki lenne a szobában. Hasonlóképpen, Krisztus élete megvilágít minden embert, aki a világra jön. Krisztus minden hűséges szívben egész teljességében lakozik. Vess el egy magot, és több lesz, de mindegyik ugyanolyan sok élettel rendelkezik, mint maga a vetőmag. Ugyanígy Krisztus, az igazi Mag, akitől mindaz származik, ami értékes, mindenkinek a teljes életét adja.
A megvásárolt bűneink
Krisztus „önmagát adta bűneinkért.” Ez azt jelenti, hogy megvásárolta őket, és megfizette értük az árat. Ez egy egyszerű kijelentés egy tényről, és a használt nyelvezet olyan, mint amit általában a vásárlás során használnak. „Mennyit költöttél erre?” vagy „Mennyit kérsz ezért?” Ezek a vásárlás során gyakran feltett kérdések. Amikor azt halljuk, hogy valaki adott egy összeget egy bizonyos dologért, mire gondolunk? Tudjuk azt, hogy ez az övé, mert megvette. Tehát, amikor a Szentlélek kijelenti, hogy Krisztus önmagát adta bűneinkért, miben lehetünk biztosak? Abban, hogy Ő megvásárolta a bűneinket, és hogy ezután az Övé, nem a miénk. Már nem a miénk, és már nincs jogunk hozzá. Minden alkalommal, amikor vétkezünk, megraboljuk Istent. Emlékeznünk kell arra, hogy Krisztus nemcsak a bűn konkrét cselekedeteit vásárolta meg, amelyeket elkövettünk, amelyek a múltban vannak, hanem azokat a bűnöket is, amelyek bennünk vannak és bennünk folytatódnak. Elhinni ezt a dolgot, igazságot jelent.
Ő minket is megvásárolt
Ez annak a ténynek az eredménye, hogy Ő megvásárolta bűneinket, hogy megszabadítson önmagunktól. A bűneink lényünk része. Nem, ezek teljes egészében minket alkotnak, a lényünket képezik, mert a testi életünk nem más, mint bűn. Ezért Krisztus nem tudta megvásárolni bűneinket anélkül, hogy ne vásárolt volna meg minket is. Sok világos kijelentésünk van ezzel kapcsolatban. „Aki önmagát adta mi értünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól” (Tit 2:14). „[...] Mert áron vétettetek meg, és nem a magatokéi vagytok.” (1Kor 6:19-20). „[...] Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén. Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti értetek.” (1Pét 1:18-19)
„Elfogadva a Szerelmesben”
Az evangélium szolgái milyen gyakran hallják, hogy egyesek ezt mondják: „Olyan bűnös vagyok, hogy attól tartok, Isten nem fogad el engem!” Még azok is, akik régóta kereszténynek vallják magukat, szomorúan kívánják, hogy biztosak legyenek abban, hogy Isten elfogadja őket, viszont Isten nem adott alapot ezeknek a kételyeknek. Elfogadásunk örökre meg van alapozva azáltal, amit éppen olvastunk. Krisztus megvásárolt minket az összes bűneinkkel együtt, és megfizette az árát. Ez arra mutat, hogy Ő elfogadott minket. Miért megy az ember a boltba, hogy megvásároljon egy dolgot? Mert szeretné azt a dolgot, amiért odament. Miután megvizsgálta az árut, és tudatában van, hogy mit vásárol, kifizeti az árát, akkor az eladó aggódik, hogy a vevő nem fogadja el, amit kifizetett? Ha az eladó nem adja át a kifizetett árut a vásárlónak, akkor csalásban vétkes. A vevő nem fogja azt mondani közömbösen: „Nos, én megtettem a magam részét, és ha az eladó nem akarja megtenni a maga részét, akkor nem szükséges megtennie – megtarthatja az árut, ha akarja.” Azt fogja mondani: „Miért nem adod oda, ami az enyém?” A vásárló szigorú intézkedéseket fog tenni, hogy birtokba vegye, ami fizetés által hozzá tartozik. Hasonlóképpen, Jézusnak nem mindegy, hogy átadjuk magunkat neki vagy sem. Ő végtelen vágyakozással sóvárog a lélek után, akit saját vérével vásárolt meg. „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Lk 19:10) „Aszerint, amint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által. Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben.” (Ef 1:4-6)
Krisztus önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket ebből a gonosz világból. Elveszi tőlünk, amit megvásárolt, vagyis a bűnösségünket. Ezzel megszabadít bennünket ebből a gonosz világból. Ez megmutatja, hogy „ez a gonosz világ” nem más, mint a bűnös énünk, „a test kívánsága és a szemek kívánsága és az élet kérkedése” (1Ján 2:16). A világon létező minden rosszat mi magunk tesszük meg. Az ember az, aki romlottá tette a világot. „[...] miképpen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek” (Róm 5:12). Nem szabad másokra hárítanunk a hibát. Mi magunk biztosítunk minden rosszat, ami árthat nekünk.
Egy történet szerint egy bizonyos embert az erőszakos temperamentum bűne kísértette. Gyakran nagyon dühös lett, de mindig a bosszantó embereket okolta, akikkel együtt élt. Azt állította, hogy ilyen emberek között senki sem teheti azt, ami helyes. Ezért úgy döntött, hogy „kivonul a világból” és remete lesz. Az erdőben lévő barlangot választotta otthonának, távol minden emberi élőhelytől. Egyik reggel fogta a kancsóját, és elment egy közeli forráshoz vizet meríteni a reggelihez. A követ algák borították, és a folyamatos vízáramlás csúszóssá tette. Amikor a kancsót a csobogó víz alá tartotta, az megcsúszott. Újra a kőre tette, de a kancsó megint megcsúszott. Ezt kétszer vagy háromszor megismételte, és minden alkalommal egyre nagyobb erővel tette vissza a korsót. Végül a remete elvesztette türelmét, és azt mondta: „Majd meglátod, hogy ott maradsz!”. Felemelte a korsót, és olyan határozottsággal rakta vissza a kőre, hogy az összetört. Senki sem volt ott, akit hibáztathatott volna, de józan ésszel elismerte, hogy nem a körülötte lévő világ, hanem a saját belső világa tette bűnössé. Kétségtelen, hogy minden ember felismerhet egy saját tapasztalatot ebben a történetben.
A szerzetesi cellájában, ahol a világ elől menekült el, Luther felfedezte, hogy bűnei súlyosabbak, mint voltak valaha. Bárhová megyünk, magunkkal visszük a világot. A szívünkben és a hátunkon cipeljük - ez egy nehéz teher, ami összezúz bennünket. Azt tapasztaljuk, hogy amikor jót cselekszünk, „a gonosz hozzánk van ragasztva” (Róm 7:21 ASV). Mindig jelen van - „A jelenvaló gonosz világ” - míg kétségbeesetten felkiáltunk „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halál testéből?” Még Krisztust is a legerősebb kísértések környékezték meg a pusztában, távol minden emberi lakóhelytől. Mindezek arra tanítanak minket, hogy a remeték és a szerzetesek nem részei az Úr tervének. Isten emberei a föld sója, de a só, bármilyen jó is, haszontalan, ha dobozba zárják. Össze kell keverni azzal, amit tartósítania kell.
A szabadítás
Isten meg tudja tenni azt, amit ígért. Ő „mindeneket megcselekedhetik feljebb, hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő szerint” (Ef 3:20). Ő „titeket minden bűntől megőrizhet, és az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben nagy örömmel” (Júd 24). Jézus önmagát adta bűneinkért, hogy megszabadítson minket, és halála nem volt hiábavaló. A megváltás a miénk. Krisztus azért küldetett, hogy „megnyissa a vakoknak szemeit, hogy a foglyokat a tömlöcből kihozza, és a fogházból a sötétben ülőket” (Ézsa 42:7). Ezért kiált Ő a rabszolgaságban lévőknek: „Szabadság!” A megkötözötteknek azt mondja, hogy a börtön kapui nyitva vannak. (Ézsa 61:1) Minden rabnak azt mondja: „Gyertek ki”. Bárki mondhatja, ha akarja: „Hallgass meg Uram, mert én bizonyára a te szolgád vagyok; szolgád vagyok én, a te szolgáló leányodnak fia, te oldoztad ki az én köteleimet.” (Zsolt 116:16) Ez igaz, akár hisszük, akár nem. Az Úr szolgái vagyunk, bár meglehet makacsul megtagadjuk, hogy szolgáljuk Őt. Megvásárolt minket, és ezzel elszakított minden köteléket, amely megakadályozta, hogy szolgáljunk Neki. Bírunk a világ feletti győzelemmel, bárcsak hinnénk (1Ján 5:4; Ján 16:33) A nekünk szóló üzenet az, hogy „vége van nyomorúságának, és bűne megbocsáttatott” (Ézsa 40:2). Ahhoz, hogy lássuk, hogy Isten győzelmet adott nekünk, csak kiáltanunk kell, ahogy kiáltott Izrael Jerikó előtt. Isten „meglátogatta és megváltotta az ő népét” (Luk 1:68). Sionból jött a Szabadító, hogy eltávolítsa Jákob istentelenségét. (Róm 11:26). „[...] Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15:57)
Isten akarata
Ez a megváltás „Istenünk és Atyánk akarata szerint” történik. Isten akarata a mi megszentelésünk (1Thessz 4:3). Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság megismeréséhez jusson (1Tim 2:4). „Ő mindent az ő akaratának tanácsából cselekszik” (Ef 1:11). „Az egyetemes üdvösséget akarod hirdetni?” - kérdezhetné valaki. Csak azt akarjuk prédikálni, amit Isten Igéje tanít - hogy „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Tit 2:11). Isten minden embernek elkészítette az üdvösséget, és felajánlotta neki. De a legtöbben megvetik és eldobják. Az ítélet felfedi majd, hogy teljes és tökéletes üdvösség lett felajánlva, és az elveszettek szándékosan elvetették azt a jogot, amelyet bírtak születésük által.
Következésképpen az isteni akaratnak örvendezni kell, nem pedig feszült arccal elfogadni és egyszerűen elviselni. Még ha szenvedéssel is jár, ez a javunkra szolgál, és készen áll arra, hogy „igen-igen nagy örök dicsőséget szerezzen nekünk”. (Róm 8:28; 2Kor 4:17) Az Ő akarata a törvényben nyilvánul meg (Róm 2:18), ezért tanulmányoznunk kell azt, Krisztussal együtt kijelentve: „teljesíteni a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40:9)
Íme a megkönnyebbülés, ami Isten akaratának ismeretéből fakad. Azt akarja, hogy megszabadítson a bűn rabságából. Ezért imádkozhatunk teljes bizalommal és hálaadással, mert „az a bizodalom, amellyel ő hozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk ő tőle.” (1Ján 5:14-15) Micsoda áldott bizonyosság! Mindig örömmel és alázattal teli szívvel imádkozzatok: „[...] legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.”
Istené legyen a dicsősség
„[...] Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké.” Minden dicsőség az Istené, akár elismeri az ember, akár nem. Dicsőséget adni nem azt jelenti, valamit Istennek tulajdonítani, hanem elismerni a valóságot. Dicsőséget adunk Neki azzal, hogy elismerjük azt a tényt, hogy a hatalom az Övé. „[...] Ő alkotott minket és nem magunk [...]” (Zsolt 100:3). A hatalom és a dicsőség egy és ugyanaz, amint ezt az Ef 1:19-20 versekből megtudjuk, amelyek kijelentik, hogy Krisztus feltámasztatott a halálból Isten hatalmának végtelen nagysága által és Róm 6:4 versből, ahol olvassuk, hogy „Krisztus feltámasztatott a halálból az Atyának dicsősége által”. Továbbá azt is olvassuk, hogy amikor Krisztus az Ő csodálatos hatalma által borrá változtatta a vizet, a csoda megnyilvánulása által „megmutatta az Ő dicsőségét” (Ján 2:11). Tehát, amikor azt mondjuk, hogy Istené a dicsőség, kijelentjük, hogy a hatalom teljesen Tőle származik. Mi nem menthetjük meg magunkat, mert „hatalom nélküliek” vagyunk. De Isten a Mindenható, és Ő megmenthet, és meg is ment. Ha megvalljuk, hogy minden hatalom Istené, akkor nem engedjük meg magunknak, hogy hiábavaló képzelődéseink vagy öndicsőítéseink legyenek, és akkor Isten megdicsőül bennünk. „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:16)
Az „örökkévaló evangélium” utolsó hirdetése - az, amelyik hirdeti, hogy eljött Isten ítéletének órája – a következő üzenetet tartalmazza: „Féljétek az Istent, és neki adjatok dicsőséget [...] és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:6-7). Ezért amikor a Galata levél kijelenti: „Istené legyen a dicsőség”, ezzel az örökkévaló evangéliumot mutatja be, amely főképp az utolsó napokra szóló üzenet. Tanulmányozzuk, hallgassuk meg, hogy felgyorsítsuk az idő eljövetelét, amikor „a föld megtelik az Úr dicsőségének ismeretével, mint a tenger feneke az azt borító vizekkel” (Hab 2:14).
Egy kritikus eset
Az a gyorsaság, amellyel az apostol a téma közepébe vág, megmutatja a probléma sürgősségét, amely szükségessé tette a levél megírását. Lelke mintha lángolt volna, és tollat ragadva úgy írt, mint ahogy csak egy olyan ember írhat, aki szívén viseli a pusztulásba rohanó lelkek terhét.
Ki hívja az embereket?
„Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre.” (1Kor 1:9) „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el titeket Krisztusban.” (1Pét 5:10) „Mert nektek szól az ígéret és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket elhívott az Úr, a mi Istenünk.” (ApCsel 2:39) A közel levők és a távol levők alkotják mindazokat, akik a világon vannak. Következésképpen Isten mindenkit elhív. Mindazáltal nem mindenki jön. „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket mindenestül, és őrizze meg a ti egész valótokat, mind lelketeket, mind testeteket feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhívott titeket, és ő meg is cselekszi azt.” (1Thessz 5:23-24) Isten hívja az embereket.
Eltávolodva Istentől
Mivel a galatabeliek eltávolodtak Attól, aki elhívta őket, és mivel Isten az, aki irgalmasan hívja az embereket, nyilvánvaló, hogy ők Istentől távolodtak el. Látjuk, hogy nem valami jelentéktelen dolog késztette az apostolt a levél megírására. Pál apostol hittestvéreit halálos veszély fenyegette, és nem tölthette idejét bókokkal, hanem a lehető leggyorsabban rá kellett térnie a témára, és azt a lehető legvilágosabban és közvetlenül kellett bemutatnia. Talán jó lenne röviden megemlíteni, hogy azt tartják, hogy Pál apostol úgy tekintett magára, mint aki személyesen elhívta a galatabelieket, és hogy most tőle távolodnak el. Egy rövid elemzésnek meg kellene győznie mindenkit arról, hogy ez az elképzelés téves. Elsősorban vegyétek figyelembe a fent bemutatott bizonyítékot, amely szerint Isten az, Aki a hívást intézi. Ugyanakkor emlékezzetek arra is, hogy maga Pál apostol azt mondta, hogy a hitehagyás annak az eredménye, hogy az emberek magukhoz akarják csábítani a tanítványokat (ApCsel 20:30). Krisztus szolgájaként ő lenne az utolsó ember, aki magához vonzaná az embereket. Igaz, hogy Isten munkásokat használ az emberek hívására, és Pál apostol is közéjük tartozott, de Isten az, aki hív. „[…] Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magában a világot […].” Mi Krisztus követei vagyunk, ezért Isten most Krisztus helyett rajtunk keresztül kérleli az embereket, hogy béküljenek meg Vele. Talán több szájon keresztül, de egyetlen hang által.
Csatlakozni emberekhez, vagy elhagyni őket egy jelentéktelen horderejű dolog, de létfontosságú kérdés Istennel lenni. Sokan azt gondolják, hogy mivel valamelyik egyházban „jó pozícióval” rendelkező tagok, akkor biztonságban vannak. De az egyetlen dolog, amelyet érdemes megfontolni: „Az Úrral vagyok, és az Ő igazságában járok?” Ha valaki az Úrral együtt jár, akkor nagyon hamar megtalálja helyét az Isten emberei között, mert azok, akik nem az Övéi nem sokáig tűrik meg maguk között Isten buzgó követőjét. (Lásd Ézsa 66:5; Ján 9:22, 33-34; 15:18-21; 16:1-3; 2Tim 3:1-5, 12) Amikor Barnabás elment Antiókhiába, megkérte a hívőket, „hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban” (ApCsel 11:22-23). Ez volt az egyetlen szükséges dolog. Ha így teszünk, akkor minden bizonnyal az Isten gyermekeivel együtt fogunk lenni.
Isten nélkül
Azok, akik elhagyták az Urat, olyan mértékben voltak „Isten nélkül a világon”, amilyen mértékben Tőle eltávolodtak. De, akik ebben az állapotban vannak, azok pogányok vagy körülmetéletlenek (Ef 2:11-12). Következésképpen a galatabeliek visszaestek a pogányságba. Nem is lehetett másképp; mert amikor a keresztény elveszíti kapcsolatát Istennel, akkor elkerülhetetlenül, sőt észrevétlenül is visszatér a régi életéhez, amelyből megmentve lett. Minden hitehagyott újra folytatni fogja személyes szokásait, amelyeknek korábban rabszolgája volt. Nincs a világon kétségbeesettebb állapot, mint Isten nélkül lenni.
Egy „másik evangélium”
Az evangélium „Isten ereje minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először, de görögnek is.” (Róm 1:16) Isten maga a hatalom, így az Istentől való elszakadás Krisztus evangéliumától való eltávolodást jelent, aki Isten hatalma. Semmit sem lehet evangéliumnak nevezni, csak akkor, ha vallja, hogy üdvösséget biztosít. Az, ami a halálon kívül semmit sem tud felajánlani, nem nevezhető evangéliumnak. Az evangélium jó híreket jelent, örömhíreket, és a halál ígérete nem felel meg ennek a leírásnak. Ahhoz, hogy egy hamis tan evangéliumnak minősüljön, azt kell állítania, hogy az az élet útja, különben nem tudja megtéveszteni az embereket. Ezért nyilvánvaló, hogy a galatabelieket valami olyasmi csábította el Istentől, ami életet és üdvösséget ígért nekik, de más hatalom által, mint Isten hatalma - nevezetesen a saját hatalmuk. Ez a másik evangélium csak emberi evangélium volt. Következésképpen a kérdés a következő: Melyik az igazi evangélium? Az, amelyet Pál apostol prédikált, vagy az, amelyet a többiek mutattak be? Így látjuk, hogy ez a levél az igaz evangélium hangsúlyos bemutatása, amely különbözik minden hamis evangéliumtól.
Nincs „más evangélium”
Mint ahogy Jézus Krisztus Isten egyedüli hatalma, és nem adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnének, ugyanúgy nem lehet más, csak az egy igaz evangélium. „A hatalom az Istené”, és csak az Övé (lásd Zsolt 62:12). Az utánzás nem ér semmit. A maszk nem az ember. Ugyanígy ez egy másik evangélium, amelyhez csábították a galatabeli testvéreket, csak egy romlott evangélium volt, egy hamisítvány, egy utánzat, és nem az igazi evangélium. Egyes fordítások így adták vissza a 6. és 7. verseket: „Csodálkozom, hogy ily hamar eltávolodtatok [...] egy másik evangéliumhoz, bár nincs más.” Mivel nincs más evangélium, azt jelenti, hogy soha nem létezett más evangélium, mert Isten nem változik. Az evangéliumot, amelyet Pál apostol hirdetett a galatabelieknek és a korinthusiaknak - „Jézus Krisztust a megfeszítettet” – az az evangélium volt, amelyet Énok, Noé, Ábrahám, Mózes és Ézsaiás hirdettek. „A próféták mind róla tesznek bizonyságot, hogy mindaz, aki hisz benne, bűnbocsánatot nyer az ő neve által.” (ApCsel 10:43)
Ha ember, vagy akár egy mennyei angyal valami mást prédikálna, mint amit Pál apostol és a próféták hirdettek, akkor átok alá kerülne. Nincs két mérce a jóra és a rosszra. Az, ami napjainkban átkot von maga után, ugyanazt az átkot eredményezte volna ötezer évvel ezelőtt is. Felfedezzük tehát, hogy az üdvösséghez vezető út minden korban pontosan ugyanaz volt. Az evangélium prédikáltatott Ábrahámnak (Gal 3:8), angyalok küldettek hozzá, és a próféták is ugyanazt az evangéliumot hirdették. (1Pét 1:11-12) Ha az általuk hirdetett evangélium más lett volna, mint a Pál apostol által hirdetett evangélium, akkor átok alá kerültek volna.
De miért legyen átkozott valaki, amiért más evangéliumot hirdet? Mert ő az az eszköz, aki másokat átokhoz láncol azáltal, hogy rászedi őket, hogy üdvösségük tekintetében bízzanak valamiben, aminek hatalmat tulajdonítanak, miközben semmi. Mivel a galatabeliek eltávolodtak Istentől, nyilvánvaló, hogy egy vélt emberi erőre - saját erejükre - támaszkodtak az üdvösség érdekében. De senki sem válthatja meg testvérét (Zsolt 49:8-9), ezért: „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az Úrtól pedig elfordul a szíve!” (Jer 17:5). Aki embereket vezet átokra, természetesen ő maga is átok alatt kell, hogy legyen.
„Átkozott az, aki félrevezeti a vakot az úton” (5Móz 27:18). Ha ez igaz arra, aki megbotránkoztatja a fizikailag vak embert, mennyire inkább alkalmazandó arra, aki egy lelket botránkoztat meg az örök pusztulásba! Megtéveszteni az embereket az üdvösség hamis reményével, késztetni őket arra, hogy bízzanak abban, ami semmilyen módon nem szabadíthat fel - mi lehet ennél rosszabb? Ez azt jelenti, arra vezetni embereket, hogy házukat a feneketlen gödör fölé építsék. Jó ok arra, hogy az apostol szándékosan megismételte az átkot.
„Egy mennyei angyal”
Lehetséges az, hogy egy „mennyei angyal” mást prédikáljon, mint az igazi evangéliumot? Természetesen, de az nem egy mostanában mennyből jött angyal volna. A Bibliában olvasunk olyan „bűnbe esett angyalokról” (2Pét 2:4), „akik nem tartották meg fejedelemségüket, hanem elhagyták lakóhelyüket” (Júd 6), és hogy a menny volt a lakóhelyük, ahonnan ki lettek űzve. (Jel 12:7-9) „Nem is csoda, hisz maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, ha szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat, akiknek végük cselekedeteik szerint lesz.” (2Kor 11:14-15) Ők azok, akik állítják, hogy a halottak lelkei, és friss híreket hoznak a mennyei helyekről, ahol nincsenek halottak. Ők változhatatlanul egy „más evangéliumot” prédikálnak, mint Jézus Krisztus evangéliuma. Legyetek óvatosak velük! „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől vannak-e”. (1Ján 4:1) „A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok! Ha ők nem ez ige szerint beszélnek, azért van, mert nincs világosság bennük.” (Ézsa 8:20, KJV). Senkinek sem kell hagynia magát tévedésbe vezetni, amíg Isten Igéje nála van. Tulajdonképpen lehetetlen, hogy becsapjanak, ha ragaszkodsz Isten Igéjéhez. Ez megvilágítja az ösvényt.
Ne keressük az emberek jóindulatát
A klérus elismeri, hogy az első három évszázadban a pogányság befolyásolta az egyházat, és a reformok ellenére még mindig sok pogányság maradt benne. Az „emberek jóindulatának” keresése ilyen eredményeket hozott. A püspökök úgy gondolták, hogy képesek lesznek befolyást szerezni a pogányok felett az evangélium szigorú elveinek enyhítésével, amit meg is tettek. Eredményeként az egyházban megjelent a romlás. Az önszeretet képezi mindig a megbékélésért és az emberek tetszéséért megtett erőfeszítések alapját. A püspökök szerették volna (talán gyakran tudatlanul), hogy tanítványokat vonjanak magukhoz. (ApCsel 20:30) Ahhoz, hogy megnyerjék az emberek jóindulatát, kompromittálniuk kellett, és meg kellett rontaniuk az igazságot. Ez történt Galatában. Az emberek megrontották Krisztus evangéliumát. De Pál nem tartozott ehhez a réteghez. Arra törekedett, hogy Istennek tessen, és ne az embereknek. Isten szolgája volt, és Isten volt az egyetlen, Akinek tetszeni akart. Aki embereknek igyekszik tetszeni, az embereknek szolgája, nem az Istené.
Ez az elv igaz minden más tevékenységre is. Azok a munkások, akik csak azért dolgoznak, hogy emberek tetszésére legyenek, nem lesznek hű munkások, mert csak ott fognak jól dolgozni, ahol látják őket, és figyelmen kívül hagynak minden olyan feladatot, amelyet nem láthatnak azok, akiknek dolgoznak. Ezért Pál apostol azt tanácsolta: „Ti szolgák, fogadjatok szót mindenben test szerint való uraitoknak, nem színből szolgálva, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem tiszta szívvel, félve az Urat. Bármit tesztek, lélekből tegyétek, úgy, mint az Úrnak, ne pedig úgy, mint embereknek, tudva, hogy az Úrtól veszitek az örökség jutalmát; mert ti az Úr Krisztusnak szolgáltok.” (Kol 3:22-24) Aki semmi másban nem érdekelt, csak abban, hogy az Úr kedvében járjon, a legjobb szolgálatot fogja nyújtani az embereknek.
Ez egy olyan aspektus, amely mindenkit kell, hogy érintsen. A keresztény munkásoknak különösen szükségük van rá. Létezik egy hajlam az igazság élének eltompítására, hogy egyetlen gazdag vagy befolyásos személy kegyeit se veszítsük el. Sokan feladták már meggyőződésüket, attól tartva, hogy pénzt vagy pozíciót veszítenek el! Mindnyájan tartsuk észben a következőt: „Ha embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.” De ez nem jelenti azt, hogy szigorúnak és udvariatlannak kell lennünk. Nem jelenti, hogy szándékosan megbántsunk valakit. Isten jó mindenkivel. Ő jóindulatú a hálátlanokhoz és a szentségtelenekkel szemben. Jézus széjjeljárt jót tévén, szeretetteljes és vigasztaló szavakat mondott. Nekünk lelkeket kell megnyernünk, tehát megnyerő modorral kell bírnunk. Lelkeket kell megnyernünk Krisztusnak, ezért csak a keresztre Feszített vonzerejét kell bemutatnunk, Aki szeret. Azáltal szolgáljuk Krisztust, hogy hagyjuk, hogy a Szentlélek irányítson minket.
Nem az emberektől
Figyeljük meg, hogyan emeli ki ez a levél, hogy az evangélium isteni, nem emberi. Az első versben az apostol kijelenti, hogy őt nem ember küldte, és nem azért, hogy embert képviseljen. Ismét kijelenti, hogy nem embereknek akar tetszeni, hanem csak Krisztusnak. Most egyértelműen kijelenti, hogy az üzenet, amelyet képvisel, teljes mértékben a mennyből származik. Születése és iskolázottsága által ő ellenezte az evangéliumot, és megtérése egy mennyei hang által történt. Olvassátok el megtérésének beszámolóját az ApCsel 9:1-22-ben; 22:3-16; 26:9-20. Maga az Úr jelent meg az útján, amikor fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen volt.
Nem létezik két egyforma megtérési tapasztalattal rendelkező ember, ennek ellenére az általános elvek mindenkiben ugyanazok. Ennek eredményeként mindenkinek megtérésben kell részesülnie, ugyanúgy, mint Pál apostol is részesült. A megtérési tapasztalat ritkán lesz ilyen megdöbbentő élmény, de ha igaz, akkor minden bizonnyal mennyei kinyilatkoztatásnak kell lennie, akárcsak Pál apostol esetében volt. „Minden fiaid az Úrtól tanítottak lesznek!” (Ézsa 54:13, KJV) „[...] Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én hozzám jő.” (Ján 6:45) „[...] a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket.” (1Ján 2:27)
Ne tévedjetek azt gondolva, hogy ez semmissé teszi az ember szükségességét az evangélium munkájában. Ha ezt tenné, az apostolok elítélnék saját magukat, mert ők az evangélium hirdetői voltak. Isten rendelt apostolokat, prófétákat, tanítókat stb. az egyházba (1Kor 12:28), de Isten Lelke az, aki mindezekben munkálkodik. „Mert akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja” (Ján 3:34). Ezért nem számít, ki által hallja valaki az igazságot, azt úgy kell fogadnia, mint amely közvetlenül a mennyből jön. A Szentlélek segít azoknak, akik Isten akaratát akarják cselekedni, hogy felismerjék, mi az igazság, amint meghallják vagy látják azt; és elfogadják az igazságot, nem az ember tekintélye miatt, aki által az igazság eljutott hozzájuk, hanem az igazság Istenének tekintélye miatt. Ugyanolyan bizonyossággal lehetünk az igazság felől, amelyet bírunk és hirdetünk, mint Pál apostol volt. De valahányszor valaki egy nagyra becsült prédikátornak vagy teológiai doktornak a nevét említi, hogy igazolja hitét, vagy azért, hogy nagyobb hatást gyakoroljon arra, akit meggyőzni próbál, biztos lehetsz benne, hogy ő maga nem ismeri az igazságot arról, amit hirdet. Lehet, hogy az az igazság, de személyesen nem tudja, hogy az igazság. Mindenki kiváltsága az igazság megismerése (Ján 8:31-32). Amikor valaki egy igazságot közvetlenül az Istentől kap, még ha tízezerszer tízezren szólnának is az igazság javára, akkor sem tudnának hozzá tenni egy toll súlyát sem az igazság tekintélyéhez, és ha a földön létező összes híres ember ellene emelkedne, az igazság bizalma akkor sem rendülne meg. Hatalmas dolog, hogy a sziklára legyél építve.
Jézus Krisztus kinyilatkoztatása
Figyeljük meg, hogy Pál apostol evangéliuma nem egyszerűen Jézus Krisztustól származó kinyilatkoztatás, hanem „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása”. Krisztus nemcsak mondott valamit Pál apostolnak, hanem Jézus Krisztus önmagát nyilatkoztatta ki neki és benne, Krisztus lévén az igazság. Ezt a tényt láthatjuk a 16. versben, ahol azt olvassuk, hogy Isten kinyilatkoztatta az Ő Fiát Pál apostolban, hogy hirdetni tudja Őt a pogányok között. Az evangélium titka nem más, mint Krisztus a hívőben, a dicsőségnek ama reménysége (Kol 1:25-27). A Szentlélek Krisztus személyes képviselője. Krisztus azért küldi el, hogy örökké velünk lakhasson. A világ nem fogadja be, mert nem látja, „de ti ismeritek” - mondta Jézus - „mert nálatok lakik és bennetek marad” (Ján 14:16-17, KJV). Csak így lehet megismerni és ismertté tenni Isten igazságát. Krisztus nincs valahol távol, igaz elveket készítve számunkra, amelyeket követnünk kell; hanem belénk írja Önmagát, birtokba vesz minket, amikor átadjuk magunkat Neki, és halandó testünkben nyilatkoztatja ki életét. E ragyogó élet nélkül nem lehet hirdetni az evangéliumot. Figyeljük meg, hogy Jézus megnyilatkozott Pál apostolban, hogy hirdesse Őt a pogányok között. Nem Krisztusról kellett prédikálnia, hanem magát Krisztust kellett prédikálnia és bemutatnia. „Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust.” (2Kor 4:5)
Isten alig várja, hogy kinyilatkoztassa Krisztust minden emberben. Azt olvassuk, hogy az emberek „az igazságot a hamissággal tartoztatják fel”, és „ami Isten felől tudható, nyilván van őbennük, mert Isten megjelentette nekik”, mint ahogy világosan látszik mindabban, amit Isten teremtett „Az ő örök hatalma és istensége” (Róm 1:18-20). Krisztus az igazság (Ján 14:6), Isten hatalma (1Kor 1:24) és Istennek istensége (Ján 1:1). Ezért maga Krisztus az az igazság, amelyet az emberek „elfojtanak”. Krisztus az Ő isteni Igéje, amely jelen van az emberekben, hogy beteljesíthessék azt. (5Móz 30:14; Róm 10:6-8). Hogy Krisztus minden emberben van, nyilvánvaló abból a tényből, hogy élnek, de annyira elfojtják és visszafogják, hogy nehezen lehet észrevenni Őt. A legtöbb emberben Vele ellentétes jellem nyilvánul meg, és sok esetben az egyedüli bizonyíték, hogy Krisztus ott van az, hogy élnek és lélegeznek. Ő ott van, türelmesen várva, hogy megnyilatkozhasson, várva azt az időt, amikor Isten Igéje szabad utat kap és megdicsőíttetik, és Jézus Krisztus tökéletes élete nyilvánul meg halandó testben. Ez megtörténhet „mindenkiben, aki akar”, bármennyire is bűnös és romlott lenne most. Isten örömmel teszi ezt, ezért szűnjél meg ellenállni.
Személyes történet
Az első fejezet tizenkettedik versétől a második fejezet közepéig Pál apostol személyes története bizonyos céllal van bemutatva. Pál apostol tapasztalataiban látjuk az evangélium igazságát, amely semmit sem kap az emberektől, hanem mindent ad az embereknek. Az apostol leírta, hogy az evangélium nem tudott hatást gyakorolni az életére, mert azzal ellentétes dolgokat tanult, következésképpen keserűen ellenállt neki. Majd meg lett térítve, amikor egyetlen keresztény sem volt vele, és több évig nem volt kapcsolata egyetlen kereszténnyel sem. A galatabeliek már korábban tájékoztatva lettek erről, de szükséges volt ezt újra ismételni, hogy mindenki számára világos legyen, hogy Pál apostol nem hoz nekik újabb emberi találmányt.
„Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző”
Ezt írta Pál apostol önmagáról a Filippi levélben (Fil 3:6). Ő maga írta le, milyen nagy volt a buzgalma. Azt írta, hogy „szerfelett” üldözte Isten egyházát, és azon volt, hogy elpusztítsa. (Lásd még ApCsel 8:3) Agrippa előtt ezt mondta: „Én bizonyára elvégeztem vala magamban, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem. Mit meg is cselekedtem Jeruzsálemben: és a szentek közül én sokat börtönbe vetettem, a főpapoktól való felhatalmazást megnyervén. Sőt mikor megölettetének, szavazatommal hozzájárultam. És minden zsinagógában gyakorta büntetvén őket, káromlásra kényszerítettem; és felettébb dühösködvén ellenük, kergettem mind az idegen városokig is.” (ApCsel 26:9-11). A jeruzsálemi zsidókhoz intézett egyik beszédében, akik ismerték az életét, ezt mondta: „És ezt a tudományt üldöztem mindhalálig, megkötözvén és tömlöcbe vetvén mind férfiakat, mind asszonyokat.” (ApCsel 22:4) Ezt azért tette, mert „buzgó volt Istenért”, ahogy az előző versben is írta. Annyira tele volt ezzel a buzgalommal, hogy „fenyegetéstől és öldökléstől lihegett” (ApCsel 9:1).
Szinte hihetetlennek tűnik, hogy annak, aki Isten igazsága szolgájának vallja magát, annyira hamis elképzelései legyenek Vele kapcsolatban, hogy azt higgye, Neki tetszik egy ilyen szolgálat. A tarzusi Saulus, az egyik legelkeseredettebb és legfáradhatatlanabb keresztényüldöző azonban évekkel később ezt mondta: „Atyámfiai, férfiak, én teljesen jó lelkiismerettel szolgáltam Istennek mind e mai napig.” (ApCsel 23:1). Bár az ösztöke ellen rugódozott (ApCsel 9:5), és igyekezett elhallgattatni az egyre növekvő meggyőződést, ami kezdett eluralkodni rajta, miközben tanúja volt a keresztények türelmének, és hallotta az igazságról szóló bizonyságtételüket haldokló ajkaikról, Saul nem szándékosan fojtotta el lelkiismeretét. Éppen ellenkezőleg, törekedett a tiszta lelkiismeret megőrzésére! A farizeusi hagyományok annyira hatottak rá, hogy meg volt győződve arról, hogy ezek a helytelen késztetések bizonyára valami gonosz szellem sugallatai voltak, és kötelességének érezte elfojtani őket. Így hát egy ideig Isten Lelkének késztetése csak fokozta buzgóságát a keresztények ellen. A világ összes embere közül Saulnak, az önigazult farizeusnak nem volt semmi hajlandósága a kereszténység iránt. Azonban a rosszul irányított buzgalma „Isten iránti buzgalom” volt, és ez jó anyaggá tette őt, hogy keresztény szolgává váljon.
Pál apostol előrehaladása
Pál apostol haladt előre „a judaizmusban” sokkal inkább, mint a vele egykorú társai. Minden előnyt megszerzett, amivel egy fiatal zsidó rendelkezhetett. Bár „zsidóból való zsidó” volt (Fil 3:5), mindamellett szabad római állampolgárnak született (ApCsel 22:26-28). Briliáns és intelligens volt, Gamaliel tanításában részesült, a törvény egyik legbölcsebb tudósa, és „taníttatott az atyák törvényének pontossága szerint” (ApCsel 22:3). Farizeusként a „legszigorúbb zsidók csoportja” szerint élt, farizeus a farizeusok között, aki „sokkal inkább rajongott az atyák hagyományaiért”, mint társai közül bárki. Amikor felnőtté vált, tagja lett a zsidók nagy tanácsának - a Szanhedrinnek -, ennek bizonyítéka az, hogy a keresztények halálra ítélésekor ő is szavazott (ApCsel 26:10). Ezenkívül a főpap bizalmát is élvezte, aki gyorsan megbízó leveleket adott neki az ország zsinagógáinak vezetői előtt azzal a hatalommal felruházva őt, hogy elfogjon és megkötözzön mindenkit, akit eretnekségben bűnösnek talál. Valóban ígéretes fiatalember volt, akire a zsidó vezetők büszkén és reménykedve néztek, azt gondolva, hogy ő jelentős mértékben hozzájárul majd a zsidó nemzet és vallás korábbi nagyságának helyreállításához. Világi szemszögből nézve Saul előtt ígéretes jövő állt. De, amit nyereségnek tartott valamikor, azt most veszteségnek tekintette, Krisztusért kárnak ítélte, akiért mindent kárba veszni hagyott. (Fil 3:7-8)
Az atyák hagyományai nem Krisztus vallása
Pál apostol azt mondta: „[…] felülmúltam a zsidóságban sok nemzetembeli kortársamat, szerfelett rajongva atyáim hagyományaiért.” Könnyű belátni, hogy a zsidók vallása nem Isten és Jézus Krisztus vallása volt, hanem emberi hagyomány. Az emberek nagy hibát követnek el azzal, hogy a judaizmust az Ószövetség vallásának tekintik. Az Ószövetség nem tanítja a judaizmust, mint ahogy az Újszövetség sem a katolicizmust. Az Ószövetség vallása Jézus Krisztus vallása. Az Ő Lelke volt a prófétákban, késztetve őket, hogy bemutassák ugyanazt az evangéliumot, amelyet később hirdettek az apostolok (1Pét 1:10-12). Amikor Pál apostol a judaizmusban volt, nem hitt az Ószövetségben, amit naponta olvasott és hallgatott, mert nem értette azt. Ha megértette volna, hitt volna Krisztusban. „De a Jeruzsálemben lakók és vezetőik nem ismerték fel őt, és azáltal, hogy elítélték, betöltötték a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak.” (ApCsel 13:27) Az atyák hagyományai Isten parancsolatainak megszegéséhez vezettek (Mt 15:3). Isten azt mondta a zsidó nép egészéről: „Ez a nép szájával tisztel engem, de szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai.” (Mt 15:8-9) Szombatnapokon a vezetők a zsinagógákban olvastak a szent Iratokból, és ezért a dologért nem hangzott el feddés. Jézus ezt mondta: „Az írástudók és a farizeusok Mózes székébe ültek. Amit azért parancsolnak, mindazt megtartsátok és megtegyétek, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert amit mondanak, azt nem teszik meg.” (Mt 23:2-3) Jézus egyetlen szóval sem ítélte el Mózest és az írásait. Azt mondta a zsidóknak: „Mert, ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, mert ő rólam írt.” (Ján 5:46) Mindent követniük kellett, amit a vezetők olvastak és parancsoltak Mózes írásaiból, de kerülniük kellett a vezetők példáját, mert nem vetették alá magukat az Írásoknak. Krisztus azt mondta nekik: „Nehéz és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, ők maguk azonban az ujjukkal sem akarják azokat mozdítani.” (Mt 23:4) Ezek nem Isten parancsolatai voltak, mert „az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1Ján 5:3), és a terhek nem Krisztustól származtak, mert az Ő „terhe” könnyű (Mt 11:30). Sokat hallunk judaizáló tanítókról, akik a galatabeliek megrontására törekedtek, és tudjuk, hogy azok, akik más evangéliumot tanítottak, zsidók voltak, de tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ezek a zsidó tanítók a Bibliát mutatták be, vagy annak bármely részét az újonnan megtérteknek, vagy hogy arra vezették őket, hogy kövessék Mózes írásait. Távol legyen! Inkább eltávolították őket a Bibliától, és tanítását emberi parancsolatokkal helyettesítették. Ez felkavarta Pál apostol lelkét. A zsidók vallása teljesen eltért Isten vallásától, ahogy a törvény, a próféták és a zsoltárok mutatják be.
„Elválasztva Isten evangéliumának hirdetésére”
Ezekkel a szavakkal írja le saját magát Pál apostol a rómaiakhoz írt levélben: „[...] elhívott apostol, kiválasztva Isten evangéliuma számára” (Róm 1:1). Itt van megemlítve, hogy „De, amikor tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott és kegyelme által elhívott” (Gal 1:15). A Szentírásból nyilvánvaló, hogy Isten apostolnak választotta Pált, mielőtt maga Pál sejtette volna, hogy valaha is keresztény lesz. Damaszkuszi útján Saul „fenyegetéstől és öldökléstől lihegett az Úrnak tanítványai ellen”. Teljes hatalommal felruházva haladt előre, hogy elfogjon és bebörtönözzön minden keresztényt, férfit vagy nőt, amikor hirtelen fel lett tartóztatva, nem emberi kezek által, hanem az Úrnak elsöprő dicsősége által. Három nappal később az Úr azt mondta Anániásnak, amikor elküldte őt, hogy visszaadja Pál apostol látását: „[…] Ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok előtt.” (ApCsel 9:15) Isten megállította Sault üldöző karrierjében, mert apostolnak választotta őt. Látjuk, hogy az ösztöke, amely ellen rugódozott, a Lélek késztetései voltak arra a munkára, amelyre elhívatott.
Mennyivel korábban lett választva Saul, hogy az Úr hírnöke legyen? Ő maga azt mondta, hogy születésétől fogva választatott, félretétetett. Nem ő az első, akiről olvassuk, hogy születésétől fogva ki lett választva egy elvégzendő munkához. Emlékezzünk Sámson esetére (Bír 13:2-14). Keresztelő János ki lett nevezve, jellemét és munkásságát hónapokkal a születése előtt leírták. Az Úr ezt mondta Jeremiásnak: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek, prófétának rendeltelek a népek közé.” (Jer 1:5) Cyrus pogány király több mint száz évvel születése előtt néven neveztetett, és Isten munkájában betöltendő szerepe nyilvánvalóvá tétetett előtte. (Ézsa 44:28; 45:1-4)
Ezek nem elszigetelt esetek, hanem lejegyzések, azzal a céllal, hogy bemutassák, hogy Isten uralkodik a világon. Minden emberre éppúgy igaz, mint a thessalonikaiakra, hogy Isten kiválasztotta őket, mint első zsenge az üdvösségre „a Lélek megszentelésében és az igazság hitében”. (2Thess 2:13) Mindenkinek önmagának kell ezt a kiválasztást bizonyossá tennie. (1Tim 2:4) Ő, „Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére”, ugyanakkor elhatározott minden ember számára egy munkát. (Mk 13:34) Ő, Aki nem hagyja magát tanúk nélkül, még akár az élettelen világból is (ApCsel 14:17; Róm 1:20), Neki lesznek olyan emberei – teremtésének legmagasabb formái -, akik szabad akaratból olyan bizonyságot tesznek Róla, amilyent csak az emberi intelligencia tehet. Minden ember ki van választva, hogy Isten tanúja legyen, és mindegyikük munkája meg van határozva. A Lélek minden emberrel küzd egész életük során, hogy befolyásolja őket abban, hogy engedjék magukat használni arra a munkára, amelyre Isten elhívta őket. Csak az ítélet napján lesz látható, hogy az emberek milyen csodálatos lehetőségeket veszítettek gondatlanságból. Az erőszakos és üldöző Saul hatalmas apostollá vált. Ki tudja elképzelni, hogy mennyi jót tehettek volna mások, akik csak gonoszságra használták embertársaikra gyakorolt nagy befolyásukat, ha ők is engedtek volna a Szentlélek hatásának? Nem lehet mindenki Pál apostol, de az a gondolat, hogy Istentől kapott képessége szerint Ő minden embert elválaszt és elhív, hogy tanúja legyen, új értelmet ad az életnek.
Ennek az igazságnak az ismerete nemcsak, hogy valóságosabbá teszi számunkra az életet, arra vezetve bennünket, hogy törekedjünk megismerni Isten saját akaratát velünk kapcsolatban, és teljes mértékben alárendeljük magunkat Neki, hogy felhasználhasson bennünket ahhoz a munkához, amelyet kijelölt nekünk, hanem gondoskodni fog arról, hogy figyelmesebbé tegyen bennünket mások iránt, és ne vessük meg őket. Milyen csodálatos, örömteli és ugyanakkor ünnepélyes gondolat az, - amikor látjuk, hogy az emberek ebben az irányban haladnak - hogy valamennyiüket Isten egy különleges munkával bízott meg! Ők mindannyian a Magasságos Isten szolgái, és mindegyikük különleges megbízatással rendelkezik. Csodálatos kiváltság és felelősség. Milyen kevesen végzik azt a munkát, amit Isten szeretne, hogy véghez vigyenek. Különösen óvatosnak kell lennünk, hogy senkit semmiképpen sem akadályozzunk abban, hogy elvégezze az ég által kijelölt munkáját.
Egy másik szempont, amelyet szem előtt kell tartanunk, hogy Isten az, aki munkáját minden emberre bízza. Mindenkinek Istentől kell kapnia parancsait és nem az emberektől. Következésképpen vigyáznunk kell, hogy ne diktáljuk az embereknek kötelességeiket. Az Úr világossá tudja tenni számukra, ahogy a mi esetünkben is teszi. Ha ők nem hallják Őt, nem valószínű, hogy meghallanak minket, még akkor sem, ha képesek vagyunk a helyes irányba terelni őket. „Tudom, Uram, hogy az embernek nincs hatalmában az ő útja, és aki azon jár, nem maga irányítja lépését” (Jer 10:23), még kevésbé, hogy egy másik ember lépéseit irányítsa.
Tanácskozva testtel és vérrel
„[...] azonnal nem kaptam tanácsot testtől és vértől” (Gal 1:16, KJV). Ez a kijelentés annak bemutatására szolgál, hogy az apostol egyetlen embertől sem kapta az evangéliumot. Látta Krisztust, és elfogadta, majd Arábiába ment és visszatért Damaszkuszba, és csak három évvel megtérése után ment Jeruzsálembe, ahol csak tizennégy napig maradt, és csak kettőt látott az apostolok közül. A testvérek féltek tőle, és először nem akarták elhinni, hogy tanítvány. Ezért világos, hogy nem emberektől kapta az evangéliumot.
Sokat kell tanulnunk abból, hogy Pál apostol nem tanácskozott testtel és vérrel. Erre nem volt szüksége, mivel bírta Isten Igéjét, de ez a helyzet nem általános. Például valaki elolvas valamit a Bibliában, majd ki kell kérnie egy másik személy véleményét, mielőtt hinni mer. Ha egyik barátja sem hisz abban, amit olvasott, akkor fél elfogadni azt. Ha a lelkésze vagy valamely kommentár teljes mértékben jóváhagyja a szöveget, akkor el van fogadva. A hús és vér győz a Lélek és az Ige ellen.
Előfordulhat, hogy a parancs annyira egyértelmű, hogy nincs egyetlen megalapozott mentség sem a további pontosítások kérésére. A következő a kérdés: „Megengedhetem-e magamnak, hogy teljesítsem? Nem lesz ez túl nagy áldozat?” Maga az ember a legveszélyesebb hús és a legveszélyesebb vér, akivel tanácskozhat. Nem elég az, hogy független legyen másoktól. Az igazság tekintetében az embernek függetlennek kell lennie saját magától. „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből és a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.” (Péld 3:5)
A pápa az, aki el meri foglalni a tanácsban azt a helyet, amely jog szerint egyedül Istené. Az az ember, aki pápává teszi saját magát, saját tanácsát követve, ugyanolyan rossz, mint az, aki másnak diktál, és a tévedés esélye nagyobb annál, aki egy más pápát követ önmaga helyett. Ha valakinek mindenképpen pápát kell követnie, helyesebb lenne elfogadni a római pápát, mert neki több tapasztalata van, hogy pápa legyen, mint bárki másnak. De nincs szükség semmiféle pápára, mert rendelkezünk Isten Igéjével. Amikor Isten beszél, a legbölcsebb az, ha azonnal engedelmeskedünk, anélkül, hogy akár a szívünkkel tanácskoznánk. Az Úr neve „Tanácsos” (Ézsa 9:6), és „csodálatos a tanácsban” (Ézsa 28:29, KJV). Hallgass az Ő hangjára! Örökké a tanácsosunk lesz.
„Azonnal”
Figyeljétek ezt a szót - azonnal. Pál nem vesztegette az idejét. Azt hitte, hogy Istent szolgálja, amikor üldözte az egyházat, és amikor megtudta, hogy téved, teljesen megtért. Amikor meglátta a názáreti Jézust, azonnal Urának ismerte el, és felkiáltott: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Készen állt arra, hogy a helyes irányba induljon, és azonnal menjen dolgozni. Ezt a példát érdemes megfontolni. Bár mindenki őszintén mondaná: „Sietek és nem mulasztom el, hogy megtartsam a Te parancsolataidat.” (Zsolt 119:60) „A Te parancsolataidnak útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet.” (Zsolt 119:32)
Népek - pogányok
Pál apostol azt mondta, hogy Krisztus nyilatkozott meg benne, hogy prédikálja Őt a pogányok között. Néhány fordítás a népek szót használja. Nincs semmi különbség. Az angol Biblia váltófogalomként használja a két szót, mert bárhol is jelennek meg, ugyanazon görög szónak a fordítása, vagy annak az ószövetségi megfelelője. Nézzünk néhány példát:
Az 1Kor 12:2 versben ezt olvassuk: „[...] Tudjátok, hogy amikor pogányok voltatok, mint vezettek titeket a néma bálványokhoz.”
Az ApCsel 15:14 versben ezt olvassuk: „Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének.”
Az Ef 2:11-12 versben ezt olvassuk: „Azért emlékezzetek meg arról, hogy ti test szerint egykor pogányok voltatok, akiket körülmetéletleneknek neveznek azok, akiket kézzel metéltek körül, hogy ti abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel közösségéből kirekesztve, és az ígéret szövetségétől idegenek, s reménységetek sem volt, mert Isten nélkül valók voltatok ezen a világon.”
A korinthusiak pogányok voltak, és megszűntek pogányoknak lenni, amikor keresztények lettek. A pogányok a bálványimádók. Pogánynak, vagyis a népek közül lenni azt jelenti, hogy nem éppen a legirigylésre méltóbb helyzetben lenni. Ebben az állapotban voltak a pogányok vagy népek, amikor Isten megkereste őket, hogy egy népet emeljen ki közülük. Jakab is az antiókhiai és máshol élő hívőkre úgy hivatkozott, mint „pogányok, akik Istenhez fordulnak” (19. vers). Isten népe a népek közül van kiemelve, de amikor kiemeltetnek, megszűnnek a népekhez tartozni. Ábrahám, Izrael atyja a pogányok közül hívatott el (Józs 24:2), így az egész Izrael a pogányok közül hívatott el. Ez azt jelenti, hogy az „egész Izrael meg lesz váltva” a népek teljes számának belépésével (Róm 11:25-26).
A Zsolt 2:1-3 versekben ezt olvassuk: „Miért dühösködnek a nemzetek, és miért gondolnak hiábavalóságot a népek? Fölkerekednek a föld királyai, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és Fölkentje ellen [azaz Krisztus ellen, mert Krisztus felkentet jelent]: «Szaggassuk le bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!»” Milyen gyakran látjuk ezt beteljesülni, amikor egyesek diadalittasan kiáltják: „Mutasd meg nekem, hol parancsolják a pogányoknak, hogy tartsák meg a Tízparancsot!” - ezáltal azt gondolják, hogy ők pogányok, és távolítsák el tőlük Isten törvényét. Egyáltalán nem kerülnek megtisztelő pozícióba. Igaz, a népek nincsenek arra kötelezve, hogy megtartsák a parancsolatokat, mint a pogányok, mert az lehetetlen lenne. De, amint elfogadják Krisztust és az Ő Lelkének törvényét, megszűnnek pogányoknak lenni. Hogy mennyire igyekszik Isten azért, hogy megmentse az embereket a pogányság állapotától, abban látszik, hogy elküldte Pál apostolt (nem beszélve Krisztusról), hogy Magához vonzza őket.
A pogányok prófétája
Ami az eddigieket illeti, érdemes megjegyezni, hogy az Úr háromezer évvel ezelőtt ugyanúgy akarta a pogányok megtérését, mint ma. Az evangéliumot Krisztus első eljövetele előtt ugyanúgy hirdették nekik, mint azután is. Pál apostol nem az első volt, aki Krisztus után prédikált a pogányoknak, bár kifejezetten hozzájuk küldetett. A pogányok apostolaként ismerték, de bármerre járt, először a zsidóknak prédikált, mindaddig, amíg hajlandóak voltak meghallgatni őt. Így volt ez Krisztus előtt is. Isten sokféleképpen ismertette meg Magát a nemzetek között, mégis Jeremiás különösen a pogányok prófétájának lett választva. Jeremiás 1:5 versben azt olvassuk: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek, prófétának rendeltelek a népek közé”. A héber nyelv ugyanazt a szót használja a „népek” és a „pogányok” kifejezéséhez. Így szólt az Úr Jeremiáshoz: „Megszenteltelek, prófétának rendeltelek a pogányok közé”. Senki ne mondja, hogy Isten egyetlen népre szűkítette igazságát, akár zsidó, akár pogány. „Mert nincs különbség zsidó meg görög között, mert ugyanaz az Ura mindeneknek, ki kegyelemben gazdag mindenkihez, akik Őt segítségül hívják. (Róm 10:12)
Az újonnan megtért prédikálása
Amint Pál apostol megtért, „azonnal prédikálta a zsinagógákban a Krisztust” (ApCsel 9:20). Nem csodálatos, hogy azonnal képes volt ilyen erőteljesen prédikálni? Valóban az volt, ugyanolyan csodálatos, mint hogy bárki prédikálhatja Krisztust. Ahhoz, hogy bárki képes legyen igazságban hirdetni Krisztust, nem rejt magában kisebb titkot, mint Krisztus testben való megnyilvánulása. De ne gondoljátok, hogy Pál apostol ott helyben, tanulmányozás nélkül kapta meg a tudást. Emlékezzetek, hogy egész életében szorgalmasan kutatta a Szentírást. Nem volt rendhagyó, hogy egy rabbi képes legyen idézni nagy részeket vagy akár az egész zsidó írást, és biztosak lehetünk abban, hogy Pál apostol, aki előbbre tartott, mint bármelyik vele egykorú, ugyanolyan jól ismerte a Biblia szavait, mint egy intelligens tanuló ismeri a szorzótáblát. De elméjét elvakították az ősi hagyományok, amelyeket ugyanabban az időben oltottak bele. A damaszkuszi úton rá ragyogó fény okozta vakság elméjének állapotát ábrázolta, és a pikkelyek, amelyek leestek a szeméről, amikor Anániás beszélt hozzá, bizonyítja a belülről kifelé ragyogó Isten Igéjének hatalmát, és a hagyományok sötétségének szétoszlatását. Pál apostol esete más volt, mint egy újonnan megtért esete, aki soha nem olvasta a Bibliát. Valóban, az újonnan megtért elmondhatja, mit tett érte Krisztus, és ezáltal sok jót is tehet, de sok bibliatanulmányozásra van szüksége, hogy képes legyen tökéletesen megmutatni az embereknek az élethez vezető utat és elvezetni őket az igazság útjára.
Pál apostol Arábiában
Sokan azt gondolták, hogy Pál apostol arábiai tartózkodása alatt kapta azokat a csodálatos kinyilatkoztatásokat és a mennybe vitetett, ahol „kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie”. Ez igaz lehet, bár nem valószínű, hogy látomásai a mennyei dolgokról addig korlátozottak voltak. Egész életében az apostol szoros kapcsolatban állt a mennyel, és egyáltalán nem biztos, hogy addig a mennyei látomásai el voltak rejtve előle. Biztosak lehetünk, hogy mivel a prédikálás volt egész életének foglalkozása, arábiai tartózkodása alatt nem töltött minden napot tanulással és elmélkedéssel. Ő, aki ilyen könyörtelen üldöző volt, olyan bőségesen részesült Isten kegyelmében, hogy elvesztegetett időnek tartotta, ha nem tudta ezt a kegyelmet másoknak kinyilatkoztatni. Egyetlen gondolat volt az elméjében: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9:16). Prédikált a damaszkuszi zsinagógákban, amint megtért, még mielőtt Arábiába ment. Így természetes a következtetés, hogy az evangéliumot hirdette az araboknak. Ott a zsidóknál tapasztalt állandó ellenállás nélkül tudott prédikálni, ezért ez a munka nem akadályozta a meditációját az előtte megnyíló új horizontról.
Az üldöző prédikál
Valóban csodálatos volt hallani, hogy „aki egykor üldözött, most hirdeti azt a hitet, amelyet valamikor pusztított”. Figyelembe véve a tarzusi Saul esetét, senki ne tekintse javíthatatlannak az evangélium egyik ellenzőjét sem. Azokat, akik ellenállnak az evangéliumnak, kedvességgel kell tanítani, mert ki tudja, hogy Isten nem ad-e nekik megtérést az igazság elfogadása által? Elmondható Pál apostolról, hogy olyan tiszta világosságot kapott, mint amilyet bármely ember kaphat. Minden lehetőséggel rendelkezett. Ő nemcsak István ihletett bizonyságtételét hallotta, hanem sok haldokló vértanú bizonyságát is. Ő egy megkövesedett nyomorult ember volt, akitől semmi jót nem lehetett várni. Azonban ugyanaz a Pál apostol lett az evangélium legnagyobb prédikátora, mint ahogy a leghevesebb üldözője is volt. Ne harcoljatok vele, és ne dorgáljátok meg! Hagyjátok rá minden keserűségét és perlekedését, miközben ragaszkodjatok Isten Igéjéhez és az imához. Lehet, hogy nem sok idő múlva megdicsőül Isten neve általa, aki most káromol.
Isten dicsőítése
„És dicsőítették értem Istent”. Mennyire különbözött Pál apostol esete azokétól, akiknek ezt mondta: „Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között.” (Róm 2:24). Aki vallja, hogy Isten követője, annak olyan eszköznek kell lennie, amely dicsőség ad Istennek, mégis sokak miatt káromolják. Amikor miattunk káromolják Isten nevét, olyan, mintha mi káromolnánk Őt. Hogyan dicsőíthetjük nevét? „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:16)
Ismétlés
Most tekintsük át az egész fejezetet! Az első öt versben található üdvözlet leírja a levél szerzőjének nevét és elhívását, valamint tekintélyét. Itt megemlíti Krisztus isteni voltát. Majd áldást kíván nekik az Atya Istentől és a Fiútól, Jézus Krisztustól. Krisztus önmagát adta bűneinkért - megvásárolta azokat -, ezáltal megszabadítva minket a jelenlegi gonosz világból. Bűneink teszik gonosszá ezt a világot. A bűneink Krisztuséi, nem a miénk. Így halálának és feltámadásának erejével, amelyben önmagát adta a mi bűneinkért, megőriz bennünket azoktól. Isten akarata az üdvösségünk, így nincs semmi kétség afelől, hogy elfogad minket. A dicsőség Istené, mert Övé az ország és hatalom.
A következő két vers bemutatja a galatabeli gyülekezetek helyzetét, amikor a levél íródott, tudatva velünk, miért íródott. Elfordultak Istentől, félrevezetve egyesek által, akik elferdítették Krisztus evangéliumát, és egy képzeletbeli evangéliumot hirdettek ahelyett az evangélium helyett, amely Istennek ereje minden hívő üdvösségére. Ez a csodálkozás megegyezik a Jeremiás 2:12-13 versekben megfogalmazottakkal: „Álmélkodjatok ezen oh egek, és borzadjatok meg és rémüljetek meg igen! azt mondja az Úr. Mert kettős gonoszságot követett el az én népem: elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kutakat ássanak maguknak, és repedezett kutakat ástak, amelyek nem tartják a vizet.”
Ezután a 8-9 versekben átok hangzik el bárkivel szemben - még akár magára az apostolra vagy egy mennyei angyalra vonatkozik is -, aki mer más evangéliumot hirdetni, mint amit ő hirdetett. Ez a tény mutatja a helyzet súlyosságát. A galatabeli testvérek átok alá kerültek az átkozott prédikátorok által, akik egy hamis evangéliumot hirdettek.
A 10-12 versek következnek, ahol az apostol Krisztus szolgájaként mutatja be magát, mert Istennek akar tetszeni, nem embereknek. A prédikátorok, akik megrontották az emberek lelkét, kellemes dolgokat prédikáltak - az emberi természettel összhangban -, hogy vonzzák a tanítványokat. Pál apostol csak Isten tiszta igazságát prédikálta, amelyet nem emberektől kapott, hanem közvetlenül a mennyből.
Az utolsó részben találunk egy rövid beszámolót Pál apostol személyes tapasztalatáról, amely a 2. fejezet második felében folytatódik. Pál apostol utal a megtérése előtti életére, amikor üldözte az egyházat; megemlíti a megtérést, amely Krisztus benne való megnyilatkozása volt; leírja, hogy el lett hívva és miért, valamint, hogy gyorsan válaszolt a hívásra. Elmondta, hogy lehetetlen volt, hogy az evangéliumot az apostoloktól vagy azoktól ismerje meg, akik előtte hittek - pedig szerette volna -, mert a megtérése után évekig semmi kapcsolata nem volt velük. Ennek a ténynek az ereje sokkal világosabb lesz, ahogy tovább haladunk a tanulmányban.