Az evangélium igazsága

Kétségtelen, sokan nem kíváncsiságból olvassák ezt a rövid könyvet, hogy lássák, mit gondol egy másik személy a Galata levélről, hanem azért, hogy valódi segítséget találjanak a Szentírás ezen sokat vitatott szakaszának megértésében. Szeretnék mindenkihez szólni, mielőtt tovább haladnánk a tanulmányozásban. A Szentírás minden része összefügg minden, minden más résszel. Amikor mélyebben megértünk egy témát magunkévá téve azt, akkor az részünkké válik, és segít további ismeretek kutatásában. Ugyanúgy, minden elfogyasztott falat, amit megeszünk és megemésztünk, segít abban, hogy dolgozzunk és megkeressük a további mindennapi betevőnket. Tehát, ha a helyes irányba indulunk a Galata levél tanulmányozásával, akkor szélesre tárul előttünk az ajtó az egész Biblia megértéséhez.

A megismerés útja annyira egyszerű, hogy sokan megvetik. Ezt az utat azonban nem kell megvetni, mert ez a megismeréshez vezető királyi út, amely nyitva áll minden ember számára. Ezeket az utasításokat az a király adta, aki a legteljesebb mértékben bizonyította, hogy az igaz út: „Fiam, ha beveszed az én beszédimet, és az én parancsolataimat elrejted magadnál, ha figyelmezvén a bölcsességre a te füleidet, hajtod a te elmédet az értelemre, igen, ha bölcsességért kiáltasz, és az értelemért a te szódat felemeled, ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt, akkor megérted az Úrnak félelmét és az Istennek ismeretére jutsz. Mert az Úr ád bölcsességet, az Ő szájából tudomány és értelem származik.” (Péld 2:1-6)

Isten álomban jelent meg Salamonnak, megígérve, hogy bölcsességet ad neki, de a bölcsességet nem tétlen álmodozás által kapta meg. Salamon nem úgy ébredt fel egy nap, hogy megállapította, ő a legbölcsebb ember, aki valaha élt. Igaz, annyira vágyakozott a bölcsességre, hogy még éjjel álmában is arról gondolkodott, de nappal munkálkodott, hogy megszerezze azt. Az előbbi bibliaversek leírják tapasztalatát.

A mindenre kiterjedő tudást és bölcsességet Isten Igéjében kell megtalálni, az Isten szavának megértéséhez pedig tanulmányozni kell azt. Egyetlen földi ember sem adhatja neked az ő ismereteit. A birtokában lévő tapasztalatával segíthet neked, hogy te rövidebb idő alatt megszerezhesd, mint ő; elmondhatja hogyan és mit kell cselekedned, de az igazi ismeretet mindenki egyénileg sajátíthatja el. Ha már ezerszer végigmentél egy úton, akkor ismersz azon minden kanyart, és elmédben láthatod elejétől a végéig az egészet. Tehát miután többször tanulmányoztad a Szentírás egyik részét, a végén egy pillanat alatt magad előtt láthatod azt teljes egészében, és minden verset külön-külön. Amikor ezt elérted, megláthatod benne, amit ezen a földön senki más nem tud elmondani neked.

Haszontalan gondolkodni egy elkülönített mondat megértésén, amely különleges nehézséggel rendelkezhet, anélkül, hogy figyelembe vennéd a kontextust. Ha egy levél utolsó részéből mutatnék egy mondatot, és arra kérnélek, mondd el, mit akart közölni a levélíró abban a mondatban, akkor azonnal azt felelnéd: „Miről ír? Mit írt a levél első részében?” Ha azt válaszolnám, hogy nem szeretném, ha megismernéd a levél témáját, és nem engedném meg, hogy elolvasd az elejétől, akkor azt mondanád: „Akkor nem tudok segíteni.” De ha odaadnám a levelet, és arra kérnélek, hogy segíts értelmezni a nehezen érthető mondatot, akkor figyelmesen végigolvasnád, ügyelve arra, hogy mindent megértsél, majd szem előtt tartva mindazt, amit a bonyolult mondat előtt olvastál, arra számítasz, hogy megérted. Ugyanígy kell tennünk a Bibliával is.

Tehát mindenkinek mondom: tanulmányozzátok a szöveg minden szavát. Olvassatok el újra meg újra minden szót, és minden alkalommal, amikor el kezdtek tanulmányozni egy újabb szakaszt, kezdjétek az elejétől, és vizsgáljátok meg mindazt, amit addig tanulmányoztatok. Ez egy királyi módszer, amiből királyi eredmények származnak

A Galata levél első fejezete rövid, de átfogó leírást mutat, hogy mi az evangélium, valamint a galatabeli hittestvérek állapotáról és Pál személyes tapasztalatáról. A második fejezet a jeruzsálemi találkozóra hivatkozik, amelyre tizenhét évvel Pál megtérése után került sor, és leírja a vita tárgyát, valamint Pál nézetét a vitával kapcsolatban. Az apostol egyetlen terhe az volt, hogy a testvérek között megőrizze az „evangélium igazságát”. Ha az első fejezet letisztult elménkben, léphetünk a második fejezet tanulmányozására, emlékezve arra, hogy ez nem más, mint az első fejezet folytatása.

„Azután tizennégy esztendő múlva ismét fölmentem Jeruzsálembe Barnabással együtt, elvivén Tituszt is. Fölmentem pedig kijelentés következtében és eléjük adtam az evangéliumot, melyet hirdettek a pogányok között, de külön a tekintélyeseknek, hogy valami módon hiába ne fussak, avagy ne futottam légyen. De még a velem lévő Titus sem kényszeríttetett a körülmetélkedésre, noha görög volt. Tudniillik belopózkodott hamis atyafiakért, akik alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat, mellyel bírunk a Krisztus Jézusban, hogy minket szolgákká tegyenek: Kiknek egy pillanatra sem adtuk meg magunkat, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra. A tekintélyesektől pedig, (bárminők voltak régen, azzal nem törődöm; Isten nem nézi az embernek személyét): mert velem a tekintélyesek semmit sem közöltek. Sőt ellenkezőleg, amikor látták, hogy énreám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint Péterre a körülmetélésé, (Mert aki erős volt Péterben a körülmetélkedés apostolságára, bennem is erős volt a pogányok között.) És elismervén a nékem adott kegyelmet, Jakab és Kéfás, meg János, akik oszlopul tekintetnek, bajtársi jobbjukat nyújtották nékem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között, ők pedig a körülmetélés között prédikáljunk. Csakhogy a szegényekről megemlékezzünk; amit is én igyekeztem megcselekedni.

Mikor pedig Péter Antiókhiába jött, szemtől szembe ellene állottam, mivel panasz volt rá. Mert mielőtt némelyek odajöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett; mikor pedig oda jöttek, félrevonult és elkülönítette magát, félvén a körülmetélkedésből valóktól. És vele képmutatóskodtak a többi zsidók is, úgy, hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésük által. De, amikor láttam, hogy nem egyenesen járnak az evangélium igazságához képest, mondtam Péternek mindnyájuk előtt: Ha te zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra, miként kényszeríted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek? Mi, természet szerint való zsidók és nem pogányok közül való bűnösök. Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből és nem a törvény cselekedeteiből; mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem. Ha pedig Krisztusban keresvén a megigazulást, mimagunk is bűnösnek találtatunk, avagy Krisztus bűnnek szolgája-é? Távol legyen! Mert, ha amiket elrontottam, azokat ismét fölépítem, önmagamat teszem bűnössé. Mert én törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem. Nem törlöm el az Isten kegyelmét, mert ha törvény által van az igazság, tehát Krisztus ok nélkül halt meg.” (Galata 2. fejezet)

Újabb látogatás Jeruzsálembe

„Tizennégy esztendő múlva”. Követve az elbeszélés természetes folyamát, azt jelenti: a tizennégy év a Gal 1:18 versben leírt látogatást követően, Pál megtérése után három évre történt. Következésképpen a második látogatás tizenhét évvel megtérése után történt, azaz körülbelül Kr.u. 51-ben, amely megegyezik az ApCsel 15. fejezetében leírt jeruzsálemi gyűlés időpontjával. A gyűléssel, kiváltó okaival és annak eredményeivel foglalkozik a Galata levél második fejezete. Amikor olvassuk ezt a fejezetet, szem előtt kell tartani ApCsel 15. fejezetét.

Az új evangélium

A Galata első fejezetének 6-7 verseiben azt olvassuk, hogy némelyek megzavarták a testvéreket, elferdítve Krisztus evangéliumát, egy hamis evangélium bemutatása által, azt állítva róla, hogy az az igazi evangélium. Az Apostolok Cselekedetei 15. fejezetének első versében azt olvassuk, hogy „némelyek pedig, kik Júdeából jöttek alá, így tanították az atyafiakat: «Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem üdvözülhettek».” Ezt az úgynevezett másik evangéliumot - amely nem más volt, mert csak egy létezik - igaz evangéliumként mutatták be a testvéreknek. Nyilvánvaló, hogy azok az emberek, akik elhozták azt a tanítást, állították, hogy az által hirdetik az evangéliumot, hogy elmondják az embereknek, mit kell tenniük ahhoz, hogy üdvözüljenek. Pál és Barnabás legkisebb esélyt sem adtak arra, hogy az új tanítás gyökeret verjen, hanem mint mondta Pál apostol a Galata levélben, ellenálltak „hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra” (Gal 2:5). Az apostoloknak „nem kis háborúsága és vitája támadt azok ellen” (ApCsel 15:2). A vita nem volt jelentéktelen, hanem az igazi és a hamis evangéliumról szólt. A kérdés életbevágó volt az új hívők számára, és nem kevésbé fontos számunkra; az üdvösségünkről szól.

Krisztus megtagadása

Ha megnézzük az antiókhiai gyülekezet tapasztalatát, ahol bevezették ezt az új evangéliumot, látni fogjuk, hogy a legközvetlenebb módon tagadta Krisztus megváltó hatalmát. Az evangéliumot először azok a testvérek hozták el, akik szétszóródtak az István halála után támadt üldözés miatt. Ezek a testvérek Antiókhiába mentek, „[...] hirdetve az Úr Jézust. És az Úrnak keze volt velük; és nagy sokaság tért meg az Úrhoz, hívővé lévén” (ApCsel 11:19-21). Majd az apostolok elküldték Barnabást, hogy segítse a munkát, és „mikor odaérkezett, és látta az Isten kegyelmét, örvendezett; és intette mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban. Mert jámbor és Szent Lélekkel és hittel teljes férfiú volt. És nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz”. (22-24 vers) Utána Barnabás találkozott Pállal, és több mint egy évet együtt munkálkodtak az antiókhiai gyülekezetért (25-26 vers). A gyülekezetben voltak próféták és tanítók, és miközben böjtöltek és szolgáltak az Úrnak, a Szentlélek szólt hozzájuk, és mondta, hogy különítsék el Pált és Barnabást arra a munkára, amelyre Ő elhívta őket (ApCsel 13:1-3). Láthatjuk, hogy az ottani gyülekezetnek nagy tapasztalata volt az Isten dolgairól. Ismerték az Urat és a Szentlélek hangját, aki Isten gyermekeinek vallotta őket. Mindezek után ezek az emberek azt mondták nekik: „Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem üdvözülhettek”. Olyan volt, mintha azt mondanád: A Krisztusba vetett teljes hitetek, és a Szentlélek minden bizonyságtétele körülmetélés nélkül semmit sem jelentenek. A hit nélküli körülmetélés jelét a körülmetélés nélküli Krisztusba vetett hit fölé emelték. Az új evangélium közvetlen támadást jelentett az evangélium ellen, és Krisztus kategorikus megtagadását.

Hamis atyafiak

Nem csoda, hogy Pál hamis atyafiak közé sorolja azokat, akik ezeket a tanításokat mutatták be, akik „alattomban közéjük lopakodtak” (Gal 2:4). Róluk mondta a galatabelieknek: „némelyek zavarnak titeket és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát (Gal 1:7). A gyülekezeteknek írt levelükben az apostolok és a vének azt mondták ezekről az emberekről: „Hallottam, hogy néhányan közületek, miután eltávoztak tőlünk, minden felelősség nélkül, megzavartak benneteket szavaikkal, és megrázták a lelketeket.” (ApCsel 15:24) És hozzátették, hogy „ők tőlünk megbízást nem kaptak” (24 vers). Ezek a tanítók hamis atyafiak voltak, akiket az apostolok nem ismertek el tanítónak, és akik romlott dolgokat beszéltek, hogy maguk után vonják a tanítványokat. Azóta sokan voltak hozzájuk hasonlók. Annyira romlott volt a munkájuk, hogy az apostol azt mondta: „Átkozottak legyenek!” Szándékosan igyekeztek aláásni Krisztus evangéliumát, és ezáltal elpusztítani a hívők lelkét.

A körülmetélés jele

Ezek a hamis testvérek azt mondták: „Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem üdvözülhettek.” Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy nincs erőtök az üdvösségre. A megváltásból csupán egy emberi cselekedetet csináltak, amely csupán emberi erőfeszítésből származik. Nem tudták, mit jelent valójában a körülmetélés: „Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az, sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van: hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, és a szívnek lélekben, nem betű szerinti való körülmetélése az igazi körülmetélkedés, amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van.” (Róm 2:28-29)

Miután hitt az Úrnak, az történt, hogy Ábrahám Sárára hallgatott inkább, mint Istenre, saját emberi ereje által igyekezve megvalósítani az Ő ígéreteit. Lásd 1Móz 16. fejezetét. Az eredmény kudarccal végződött - örökös helyett rabszolga született. Majd Isten újra megjelent neki, kérve őt, hogy járjon Előtte teljes szívvel, megismételve neki az Ő szövetségét. A kudarcára való emlékeztetésül, és arra, hogy a „test nem használ semmit”, Ábrahám megkapta a körülmetélés jelét - a test vágását. Meg kellett látnia, hogy mivel a testben „nem lakik semmi jó”, Isten ígéretei csak úgy valósíthatók meg, ha elerőtlenül a bűn teste a Lélek által. „Mert mi vagyunk a körülmetélkedés, akik Lélekben szolgálunk az Istennek, és a Krisztus Jézusban dicsekedünk, és nem a testben bizakodunk.” (Fil 3:3) Tehát Ábrahám igazából akkor lett körülmetélve, amint megkapta a Lelket az Istenbe vetett hit által. „És a körülmetélkedés jegyét igazságának pecsétjéül nyerte hit által még a körülmetéletlen állapotában.” (Róm 4:11) A külső körülmetélés soha nem volt több, mint a szív valódi körülmetélésének a jele. Amikor ez hiányzott, a jel egy csalás volt. De, amikor a valódi körülmetélés jelen volt, a jelet el lehetett hagyni. Ábrahám az „atyja mindazoknak, akik körülmetéletlen létükre hisznek, hogy azoknak is beszámíttassék az igazság” (Róm 4:11). A hamis atyafiak - akik meglátogatták az antiókhiai gyülekezetet felkavarva a tanítványok lelkét, azok, akik ugyanabba az osztályba tartoztak, akik később ugyanúgy megzavarták a galatabelieket, elferdítve Krisztus evangéliumát - helyettesítették a valódit a tartalom nélküli szimbólummal. Számukra a diónak a héja dióbél nélkül többet jelentett a héjnélküli dióbélnél.

„A test nem használ semmit”

Jézus azt mondta: „Lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a szavak, amelyeket szólok, Lélek és élet” (Jn 6:63). Antiókhia és Galata lakosai hittek Krisztusban az üdvösségre. Egyesek pedig arra akarták rávenni őket, hogy testben bízzanak. Nem mondták, hogy vétkezhetnek. Ó, nem! Azt mondták, hogy meg kell tartaniuk a törvényt. Igen, azt mondták, hogy nekik, önmaguknak kell megtartaniuk a törvényt, és Jézus Krisztus nélkül kell igazzá válniuk. A körülmetélést tették a törvény megtartásának jelévé. Bár a valódi körülmetélés a Lélek által a szívbe írott törvény volt, ezek a hamis atyafiak rá akarták venni a hívőket arra, hogy bízzanak a körülmetélés külső formájában, mint ami helyettesíti a Szentlélek munkáját. Ezáltal a jel, amely a hit általi megigazulás jeleként adatott, a saját megigazulás jelévé vált. A hamis atyafiak szerették volna, ha azok körülmetélkednek a megigazulásuk és megváltásuk érdekében, de Krisztus kegyelme által Péter azt mondta, „Sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk” (ApCsel 15:11). Pál apostol ugyanezt mondta: „Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre” (Róm 10:10). „[...] Ami pedig hitből nincs, bűn az” (Róm 14:23). Ezért az emberek minden erőfeszítése - lehetnek bármilyen komolyak és őszinték is - hogy önerejükből megtartsák Isten törvényét, csak tökéletlenséget eredményezhet - a bűnt. „[...], mint megfertőztetett ruha minden mi igazságaink” (Ézsa 64:5).

A szolgaság igája

Amikor a problémát Jeruzsálemben bemutatták, Péter azt kérdezte azoktól, akik szerették volna, hogy a Krisztusba vetett hit általi megigazulás helyett az emberek saját tetteik által igazuljanak meg: „Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhatunk?” (ApCsel 15:10). Ez az iga a szolgaság igája volt, amint Pál szavai is mutatják, hogy hamis atyafiak lopózkodtak közénk, „hogy kikémleljék a mi szabadságunkat, mellyel bírunk a Krisztus Jézusban, hogy minket szolgává tegyenek” (Gal 2:4). Krisztus a bűntől való szabadulást kínálja. Élete a „szabadság tökéletes törvénye”. „A törvény csak a bűn felismeréséért van” (Róm 3:20), de nem szabadít meg a bűntől. „A törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó.” (Róm 7:12) de csak azért, mert megismerteti a bűnt, elítélve azt. A törvény egy útjelző, amely kijelöli az utat, de nem vezet rajta. Elmondhatja, hogy az úton kívül vagyunk, de csak Jézus Krisztus tesz képessé, hogy azon járjunk, mert Ő az út. A bűn rabság. Csak azok szabadok, akik megtartják Isten parancsolatait (Zsolt 119:45); a parancsolatokat pedig csak a Krisztusba vetett hit által lehet megtartani (Róm 8:3-4). Következésképpen, aki bíztatja az embereket, hogy a megigazulásért bízzanak a törvényben Krisztus nélkül, egyszerűen igát vet rájuk, és rabszolgává teszi őket. Amikor a törvény elítél egy embert és börtönbe juttatja, az elítélt nem szabadulhat meg a láncaitól, amelyekben a törvény tartja őt. De ez nem a törvény hibája. Csak azért, mert a törvény jó, nem mondhatja, hogy egy bűnös ember ártatlan. Ily módon a galatabeli testvérek rabságba kerültek olyan emberek által, akik ostobaságban és hiábavalóságban igyekeztek dicsőíteni Isten törvényét, Annak megtagadása által, aki adta a törvényt, és az Egyetlen, akiben az igazság megtalálható.

Miért ment Pál Jeruzsálembe?

Az Apostolok Cselekedetei beszámolója leírja, hogy Antiókhiában úgy döntöttek, hogy Pál, Barnabás és még néhány ember menjenek el Jeruzsálembe ezért az ügyért. Pál azonban elmondta, hogy ő egy „kijelentés következtében” ment Jeruzsálembe (Gal 2:2). Ő nem egyszerűen a testvérek késztetésére ment, hanem ugyanaz a Lélek indította őt is és a testvéreket is. Nem azért ment Jeruzsálembe, hogy megtanulja az evangélium igazságát, hanem hogy megtartsa azt; nem azért, hogy megtudja, mi valójában az evangélium, hanem hogy elmondja, mit prédikált a pogányok között. A tanács vezetői semmit nem közöltek vele. Tizenhét éve nem prédikált semmi olyat, amiben kételkedett volna. Ő tudta, Kiben hisz. Az evangéliumot nem emberektől kapta, és nem volt szüksége senki bizonyságára, hogy tudja, hogy igaz. Amikor Isten szól, az emberi jóváhagyás szemtelenség. Az Úr tudta, hogy a jeruzsálemi testvéreknek szükségük van Pál bizonyságára és az újonnan megtérteknek tudniuk kellett, hogy azok, akiket Isten küldött, az Úr beszédét közvetítik, következésképpen mindnyájan egyformán beszélnek. Biztosítékra volt szükségük, mint ahogy ők sok istentől az egy Istenhez fordultak, ugyanúgy csak egy evangélium létezzen.

Az evangélium nem mágia

E tapasztalatból származó nagy tanítás, amelyet Pál bemutatott a galatabelieknek, hogy nincs semmi ezen a világon, ami kegyelmet és megigazulást adhat az embereknek, és az ember nem tehet abszolút semmit, ami üdvösséget szerezhet. Az evangélium az Isten hatalma az üdvösségre, nem az ember hatalma. Bármely tanítás, amely arra vezeti az embert, hogy valamilyen tárgyban bízzon, legyen az kép, ábrázolás, vagy bármi más, illetve az üdvösség elnyeréséért saját munkájában vagy erőfeszítésében bízzon - még akkor is, ha az erőfeszítését a legdicséretesebb cél eléréséért teszi– az nem más, mint az evangélium igazságának megrontása, az egy hamis evangélium. Krisztus egyházában nincsenek semmiféle szentségek, melyek egyfajta mágikus munkálkodás által különleges kegyelmet biztosítanak az elfogadójának. Azonban vannak cselekedetek - amelyeket az ember, aki hisz Jézus Krisztusban, és aki ezáltal megigazul és üdvözül – megtehet, kifejezve általuk a hitét. Az egyetlen hatékony dolog az üdvösség útján nem más, mint Isten élete Krisztusban. „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2:8-10). Ez az evangélium igazsága, amelyet Pál apostol megvédett. Ez a minden időkre szóló evangélium.

A galatabeliek és az evangélium

Ebben a fejezetben az apostol leírta, hogy ellenállt annak a hamis tanításnak, amely félrevezette a galatabeli testvéreket, hogy „az evangélium igazsága” megmaradjon a hívők számára. Hasonlítsátok össze ezt a kijelentést - amit ír az első fejezet bevezetőjében és az általa hirdetett evangéliumról szóló erőteljes kijelentéseit - a döbbenetével, hogy most elfelejtik azt, és nyilvánvaló lesz számotokra, hogy a Galata levél nem tartalmazhat mást, mint az evangéliumot, a legmeggyőzőbb kifejezési formában. Sokan félreértették, és nem szereztek semmilyen személyes hasznot, mert úgy gondolták, hogy ez csak egy hozzájárulás a törvény körüli vitához, amely ellen maga Pál figyelmeztette a testvéreket.

Nincs igazság monopóliuma

„[…] Bárminők voltak régen, azzal nem törődöm, Isten nem nézi az embernek személyét. […].” Nem létezik ember vagy embercsoport a földön, akinek monopóliuma lenne az igazságon – úgymond egy meghatározott hely - és bárkinek, aki meg akarja ismerni az igazságot, hozzájuk kellene fordulnia. Az igazság független az emberektől. Az igazság Istentől van; mert Krisztus, - aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása (Zsid 1:3) - az igazság (Ján 14:6). Aki elfogadja az igazságot, annak Istentől kell azt elfogadnia, és nem embertől, ugyanúgy, mint ahogy Pál is megkapta az evangéliumot. Isten eszközként vagy közvetítő csatornaként használhatja és használja az embereket, de Ő egyedül az Adományozó. Sem a névnek, sem a számnak nincs köze az igazság meghatározásához. Az igazság nem hatalmasabb, és nem fogadják el készségesebben, amikor tízezer uralkodó mutatja be, mint amikor egyetlen szerény munkás mutatja be azt. Nincs okunk azt hinni, hogy annak a valószínűsége, hogy tízezer ember birtokolja az igazságot, nagyobb volna, mint az, hogy egyetlen ember birtokolja azt. A földön élő minden ember annyi igazságot birtokolhat, amennyit hajlandó használni, nem többet. [Lásd Ján 7:17; 12:35-36] Aki úgy viselkedik, mint egy pápa, meg lévén győződve, hogy birtokolja a monopóliumot az igazság felett - arra kényszerítve az embereket, hogy jöjjenek hozzá annak megszerzéséért, egyik helyen felajánlva azt, máshol pedig elutasítva - az elveszíti minden igazságát, amivel valaha is rendelkezett (ha egyáltalán birtokolt valaha is belőle). Az igazság és a pápai magatartás nem létezhet együtt; egyetlen pápának vagy pápai attitűddel rendelkező embernek sincs meg az igazság. Amint az ember elfogadja az igazságot, megszűnik pápának lenni. Ha a római pápa megtérne és Krisztus tanítványa lenne, abban a pillanatban üresen hagyná a pápai széket.

A legnagyobb nem mindig a legjobb

Ahogy nincs ember, akinek monopóliuma lenne az igazság felett, ugyanúgy nincs hely, ahová az embernek el kell mennie, hogy megtalálja az igazságot. Az antiókhiai hívőknek nem kellett Jeruzsálembe menniük, hogy megtanulják az igazságot, vagy hogy meggyőződjenek annak hitelességéről. Az a tény, hogy az igazság először egy bizonyos helyen hirdettetett, nem bizonyítja, hogy csak ott található meg, de még az sem, hogy egyáltalán ott volna. Valójában az utolsó hely a világon, ahova mehetnél abban reménykedve, hogy megtalálod vagy megtanulod az igazságot, azok a városok, ahol a Krisztus utáni első évszázadokban hirdették az evangéliumot, mint például Jeruzsálem, Antiókhia, Róma, Alexandria stb. Pál nem ment el Jeruzsálembe azokhoz, akik előtte apostolok voltak, hanem azonnal prédikálni kezdett.

A pápaság részben a következő úton jutott hatalomra: azt feltételezték, hogy azokon a helyeken, ahol az apostolok vagy közülük egyesek prédikáltak, az igazság a maga a tisztaságában található meg, és hogy minden embernek arra a helyre kell mennie, hogy elfogadja azt. Azt is feltételezték, hogy a városi lakosoknak többet kell tudniuk az igazságról, mint a vidéki vagy a falusi embereknek. Így hát kezdetben az összes püspök egyenlő volt, viszont hamar úgy tekintettek a vidéki püspökökre (chorepiscopoi), mint akik alábbvalók azoknál, akik a városokban celebráltak. E meggyőződés elterjedése után a következő természetes lépésként elkezdődött a harc a városi püspökök között, hogy melyik a legnagyobb; és a szentségtelen harc addig folytatódott, amíg Róma elnyerte a hatalom áhított helyét.

De Jézus Betlehemben született, egy olyan helyen, amely kicsiny volt a „Júda ezrei között” (Mik 5:2), és életének legnagyobb részét egy olyan rossz hírű kisvárosban élte, hogy egy ember, akiben nem találtatott hamisság, azt mondta: „Názáretből támadhat-é valami jó?” (Ján 1:45-47). Később Jézus Kapernaumban, a gazdag városban élt, de mindig názáreti Jézusnak mondták. A menny nincs távolabb a legkisebb falutól, vagy akár a legkisebb és a legmagányosabb kunyhótól, mint a legnagyobb várostól, vagy a püspök palotájától. Isten „magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és kinek a neve Szent”, a szerény és alázatos szívűvel lakik” (Ézsa 57:15).

A látszat semmi

Isten azt nézi, hogy mi az ember, nem azt, aminek tűnik. Aminek az ember tűnik, nem más, mint aminek az emberek tarják, és nagymértékben függ attól, aki őt nézi. Hogy milyen az ember, a benne lévő Isten erejének és bölcsességének mértéke határozza meg. Isten nem a hivatalos pozíciók szerint határozza meg a fontosságot. Nem a pozíció ad tekintélyt, hanem a tekintély az, ami jogot ad az igazi pozícióhoz. Ezen a földön sok a szegény és alázatos ember - akiknek nevéhez nem fűződik hivatalos titulus - magasabb és tekintélyesebb pozíciót töltenek be, mint a föld összes királya. A tekintély nem más, mint Isten akadálytalan jelenléte a lélekben.

Isten az, aki munkálkodik

„[...] Mert, aki munkálkodott Péterben a körülmetéltek közötti apostolságra, az általam is munkálkodott a pogányok között” (Gal 2:8). „[...] Isten Igéje élő és ható” (Zsid 4:12). Minden evangelizációs tevékenységben elért eredmények teljesen Istennek köszönhetőek. Jézus „széjjeljárt, jót tévén”, „mert az Isten vala ő vele” (ApCsel 10:38). Ő maga mondta: „Én semmit sem cselekedhetem magamtól” (Ján 5:30). „[...] Az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat” (Ján 14:10). Ezért Péter úgy szólt Jézusról, mint „aki Istentől bizonyságot nyert [...] erők, csodatételek és jelek által” (ApCsel 2:22). A tanítvány nem nagyobb Uránál. Ezért Pál és Barnabás, a jeruzsálemi találkozón elmondták „mennyi jelet és csodát tett Isten általuk a pogányok között” (ApCsel 15:12). Pál kijelentette, hogy ő azért munkálkodott, hogy „minden embert tökéletesnek állasson elő a Krisztus Jézusban”, és harcoljon „az Ő ereje szerint, mely énbennem hatalmasan munkálkodik” (Kol 1:28-29). Ezt az erőt a legalázatosabb hívő is birtokolhatja, „mert Isten az, aki munkálja mind az akarást, mind a munkálást az Ő jókedvéből” (Fil 2:13). Jézus neve Immanuel, „Velünk az Isten.” Isten együtt volt Jézussal, és azt cselekedte, hogy Ő széjjeljárjon és jót tegyen; Ő nem változik; ezért, ha Jézust igazán birtokoljuk - a velünk az Istent -, akkor hasonlóképpen mi is széjjeljárunk, jót tévén.

Felismerve az Ajándékot

A jeruzsálemi testvérek azáltal bizonyították kapcsolatukat Istennel, hogy felismerték azt a kegyelmet, amelyet Pál és Barnabás kapott. Amikor Barnabás először ment Antiókhiába, és látta munkálkodni Isten kegyelmét, örült, „és intette mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban” (ApCsel 11:21-24). Azok, akiket Isten Lelke vezet, mindig azonnal megismerik másokban a Lélek munkáját. A legbiztosabb bizonyíték arra, hogy valaki személyesen nem tud semmit a Szentlélekről az, hogy nem ismeri fel munkáját. A többi apostolban volt Szentlélek és felismerték, hogy Isten Pált választotta ki egy különleges munkára a pogányok között, és bár az ő munkamódszere különbözött az övéktől - mivel Isten különleges ajándékokat adott neki, különleges munkájáért, - ezért ők feltétel nélkül baráti jobbot nyújtottak neki, csak arra kérve őt, hogy emlékezzen meg népe szegényeiről, és ő már hajlandóságot mutatott erre. (ApCsel 11:27-30) Ezután Pál és Barnabás visszatért Antiókhiába, hogy tovább munkálkodjanak.

Tökéletes egység

Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a célt, amely Pál gondolatában volt, amikor a jeruzsálemi találkozóra utalt. Arra akart rámutatni, hogy sem az apostolok között, sem az egyházban nem létezhet semmiféle véleménykülönbség az evangélium tekintetében. Voltak hamis testvérek, ez igaz, de mivel hamisak voltak, nem voltak részei az egyháznak - Krisztus testének, aki az igazság. Sok, magát kereszténynek valló, őszinte ember gondolja azt, hogy szinte szükséges, hogy létezzenek különbségek az egyházban. Sokan így vélekednek: „Nem mindenki láthat egyformán”. Így félreértik Ef 4:13 versét, mintha Isten azért adna nekünk lelki ajándékokat, hogy mindnyájan eljussunk „a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére”. Ez az ige azt tanítja, hogy „a hitnek, és az Isten Fia megismerésében” mi mindnyájan eljutunk az „érett férfiúságra, a Krisztus teljessége szerinti nagykorúságra”. Egyetlen hit létezik (Ef 4:5), Jézus hite, mint ahogy egy az Úr; és akiknek nincs meg ez a hit, azoknál biztosan nincs Krisztus. Egyáltalán nem szükséges, hogy a legkisebb különbség is létezzen az igazság bármely pontjával kapcsolatban. Az igazság az Isten Igéje, és Isten Igéje a világosság. A vakon kívül senkinek sem okoz nehézséget meglátni a ragyogó világosságot. Az a tény, hogy valaki életében nem látott más éjszakai világítást, mint azt, amelyik a faggyúgyertyától származik, egyáltalán nem akadályozza meg őt abban, hogy egyből felismerje, hogy a villanykörtéből származó fény, az fény. Természetesen az ismeretnek különböző fokozatai vannak, de a különböző fokozat között nincs semmiféle ellentét. Az igazság egy.

Ellenállva Péternek

„Mikor Péter Antiókhiába jött, szemtől szembe ellene állottam, mivel panasz volt rá.” Nem kell nagyítani Péter, vagy bármelyik más jó ember hibáit, vagy időznünk felettük, mert semmiben sem segít. De figyelembe kell vennünk azokat az elsöprő bizonyítékokat, hogy Pétert soha nem tekintették „az apostolok fejének”, és hogy soha nem volt, és soha nem tartotta önmagát pápának. Képzeljünk el egy papot, püspököt vagy bíborost szembeszállni XIII. Leó pápával egy nyilvános ülésen. Péter azonban tévedett a tanítás egy lényeges pontjával kapcsolatban, mert nem volt tévedhetetlen. Ő, mint őszinte és alázatos keresztény, alázatosan elfogadta Pál intését. Ha volna emberi feje az egyháznak, természetes módon Pál lenne Péter helyett, amint az egész esetből kiderül. Pál a pogányokhoz küldetett, Péter a zsidókhoz; de a zsidók csak egy kis részét képezték az egyháznak, a pogányok közül megtértek hamarosan túlszárnyalták őket, így a zsidók már alig észrevehető számban voltak. Ezek a keresztények nagyrészt Pál munkálkodásának gyümölcsei voltak, és ők általában jobban figyeltek rá, mint másokra, így mondhatta Pál, hogy naponta nehezedik rá „minden gyülekezet gondja” (2Kor 11:28). De senki sem tévedhetetlen, és maga Pál sem állította ezt. Krisztus egyházában a legfontosabb embernek sincs hatalma a leggyengébb felett sem. „Egy a ti Mesteretek, a Krisztus, és ti mindannyian testvérek vagytok.” (Mt 23:8). „Mindnyájan pedig, egymásnak alávetettjei.” (1Pét 5:5, KJV).

Elkülönülve

Amikor Péter elment a jeruzsálemi gyűlésre, elmondta, miként fogadták a pogányok az evangéliumot prédikálása által: „És a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert adta nékik a Szentlelket, miként minékünk is, és semmi különbséget sem tett miköztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét” (ApCsel 15:8-9). Isten nem tett különbséget a zsidók és a pogányok között a szív megtisztításának tekintetében, mert ismerve az emberi szíveket, Ő tudta, hogy „nincs különbség, mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül”, így nincs más út, mint „megigazulván ingyen az Ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által”. Ennek ellenére miután az Úr ezt megmutatta neki - miután prédikált a pogányoknak; miután tanúja volt annak, hogy a pogányok is megkapták a Szentlélek ajándékát ugyanúgy, mint a zsidó hívők; miután a pogányokból megtértekkel evett, határozottan kiállva pozíciója mellett; miután világos bizonyságot tett a gyülekezetnek, hogy Isten nem tett különbséget zsidók és pogányok között; és közvetlenül azután, hogy ő maga sem tett semmiféle különbséget néhány olyan ember megérkezésekor, akikről azt gondolta, hogy nem helyeslik ezt a szabadságot - Péter hirtelen különbséget kezdett tenni! „[...] Félrevonult és elkülönítette magát, félvén a körülmetélkedésből valóktól.” Ez képmutatás volt, - mint ahogy Pál nevezte - és nemcsak, hogy tévedés volt, de ugyanakkor összezavarta és megtévesztette volna a tanítványokat. Pétert egy pillanatra a félelem uralta, nem a hit.

Ellentétes az evangélium igazságával

Úgy tűnt, a félelem hulláma söpört végig a héber hívők között, mert „vele képmutatóskodtak a többi zsidók is, úgy, hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésük által.” Természetesen, nem jártak „egyenesen az evangélium igazsága szerint”, de a vétkük az evangélium igazsága ellen nem pusztán a képmutatás volt. Az adott körülmények között ez Krisztus nyilvános tagadása volt, mint korábban, amikor a félelem hirtelen megragadta Pétert, ezért ugyanebben vétkezett. Mi mindannyian gyakran elkövettük már ugyanezt a bűnt - megengedtük magunknak az ítélkezést. Csak megfigyelni tudjuk a történetet és annak természetes következményét, mint egy nekünk szóló figyelmeztetést. Figyeljétek meg, hogy Péter cselekedete és a többieké gyakorlatilag - bár nem szándékosan - Krisztus tagadása volt. Éppen lezajlott egy nagy vita a körülmetélésről. A kérdés a megigazulásról és az üdvösségről szólt: az ember csak Krisztusba vetett hit által üdvözül, vagy külső ceremóniák által? Világos bizonyság hangzott el arról, hogy az üdvösség egyedül hit által van, és a vita még mindig égett, a hamis atyafiak továbbra is terjesztették tévedéseiket, mikor ezek a hűséges testvérek hirtelen diszkriminálni kezdték a pogányokból lett hívőket, mivel nem voltak körülmetélve. Lényegében azt mondták nekik: „Ha körül nem metélkedtek [...] nem üdvözülhettek.” Cselekedetükkel azt közölték: „Mi is kételkedünk abban, hogy az emberek csak a Krisztusba vetett hit által üdvözülnek; tulajdonképpen abban hiszünk, hogy az üdvösség a körülmetéléstől és a törvény cselekedetétől függ; a Krisztusba vetett hit jó, de még mindig meg kell tenni valamit, a hit önmagában nem elégséges”. Pál nem tűrhette el az evangéliumnak ilyen fokú megtagadását, és késedelem nélkül közvetlenül a gyökerénél kezelte a problémát.

A „pogányok közül való bűnösök” és zsidók közül való bűnösök

Pál ezt mondta Péternek: „Mi természet szerint zsidók és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk.” Pál azt akart közölni, hogy ők, zsidók lévén, nem bűnösök? Semmiképpen, mert rögtön hozzáteszi, hogy hittek Jézus Krisztusban a megigazulásért. Ők zsidó bűnösök voltak, nem pogányok közül való bűnösök! Bármi dolgot, amivel zsidóként büszkélkedhettek, kárnak kellett ítélni Krisztusért. Semmi sem segíthetett nekik, csak a Krisztusba vetett hit; és mivel ez így volt, világos, hogy a pogányok közül való bűnösök közvetlenül is üdvözülhettek a Krisztusba vetett hit által anélkül, hogy az élettelen formaságokon keresztülmennének, amelyek semmit sem használtak a zsidóknak, és amelyeket nagyrészt a hitetlenségük miatt kaptak.

„Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megtartsa a bűnösöket” (1Tim 1:15). Mindenki vétkezett, és egyformán bűnös Isten előtt, de mindenki, faji hovatartozástól vagy társadalmi osztálytól függetlenül, el tudja fogadni ezt az kijelentést: „Ez az ember elfogadja a bűnösöket és velük eszik” (Luk 15:2). A körülmetélt bűnös nem jobb a körülmetéletlen bűnösnél; a bűnös, aki tagja az egyháznak, nem jobb, mint az egyházon kívüli bűnös. A megkeresztelt bűnös nem jobb annál a bűnösnél, aki még soha nem vallotta meg hitét. A bűn az bűn, és a bűnösök azok bűnösök, függetlenül attól, hogy az egyházban vannak, vagy azon kívül. De, hála Istennek, Krisztus ugyanúgy áldozat a mi bűneinkért, mint ahogyan áldozat az egész világ bűneiért. Ugyanannyi remény van a hitetlen vallástanár számára, mint annak a bűnösnek, aki soha nem ejtette ki Krisztus nevét. A világnak hirdetett evangéliumot kell hirdetni az egyházban is, mert csak egy evangélium létezik. Az evangélium ugyanúgy szolgál a világi bűnösök megtérésére, mint az egyháztagok megtérésére. Ugyanakkor megújítja azokat is, akik valóban Krisztusban vannak.

Megigazulva

„Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből [...] mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk” - mondta az apostol. A „megigazult” szó jelentése „igazzá tétetett”. Pontosan ezt a kifejezést használják az olyan nyelvek, amelyek nem idegen kifejezésekből állnak. Az igazság szó latin megfelelője a „justitia”. Igaznak lenni annyi, mint megigazulva lenni. Utána hozzáadja a „fy” végződést a latin szóból, ami azt jelenti: tenni, és megvan a pontos megfelelője az egyszerűbb kifejezésének: igazzá tétetni. Bizonyos értelemben a „megigazult” szót olyan emberre használjuk, aki nem követte el azt a rosszat, amellyel vádolják. De az ilyen embernek nincs szüksége megigazulásra, hiszen már így is igaz ember - igaz tettei megigazították. Igaz cselekedetei által megigazult. De mivel mindenki vétkezett, senki sem igaz vagy megigazult Isten előtt. Ezért szükség, hogy mindenki megigazíttasson, vagy igazzá tétessen, amit Isten visz véghez. De Isten törvénye igazság. [Lásd Róm 7:12; 9:30-31; Zsolt 119:172]. Emiatt Pál nem hiteltelenítette a törvényt, bár kijelentette, hogy törvény által senki sem tétetik igazzá, nyilvánvalóan a kőbe vagy könyvbe írt törvényre utalva. Pál oly mértékben magasztalta fel a törvényt, hogy hitt Krisztusban az igazságért, amelyet a törvény megkövetel, de nem adhat meg: „Mert ami a törvénynek lehetetlen volt, mivelhogy erőtelen volt a test miatt, az Isten az Ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatta a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Róm 8:3-4) A törvény, amely kijelenti, hogy minden ember bűnös, nem igazíthatta meg őket, csak ha kijelenti, hogy a bűn nem bűn. Ez pedig nem megigazulás lenne, hanem ellentmondás a törvényben.

A törvény nem igazíthat meg

„[…] A törvény cselekedeteiből senki sem igazul meg.” Mondjuk: „Akkor eltöröljük a törvényt”? Így gondolkodik minden megrögzött bűnöző. Azok, akik állandóan megszegik a törvényt, örömmel eltörölnék azt a törvényt, amely kimondja, hogy bűnösök, és nem nevezi a rosszat jónak. De Isten törvényét nem lehet érvényteleníteni, mert az Isten akaratának kifejezése, Isten élete és jelleme. „Ezért a törvény szent, a parancsolat pedig szent, igazságos és jó.” (Róm 7:12) Amikor olvassuk az írott törvényt, abban meglátjuk kötelességeinket, világosan megmagyarázva. De mi nem teljesítettük őket. Ezért vagyunk bűnösök. „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül” (Róm 3:23). „[...] Nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” (Róm 3:12). Sőt, senkinek sincs hatalmában, hogy betöltse a törvényt - annyira nagy a követelménye. Nyilvánvaló tehát, hogy a törvény cselekedetei által senki sem igazul meg. Az is nyilvánvaló, hogy a probléma nem a törvénnyel van, hanem az egyénnel. Hit által fogadd be Krisztust a szívedbe, és akkor a törvénynek igazsága is ott lesz, mert Krisztus mondta: „Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40:9) Aki meg akar szabadulni a törvénytől, mert nem nevezni jónak a rosszat, az Istent is el akarja utasítani, mert „nem hagyja a bűnöst büntetlenül.” (2Móz 34:7). De Isten megszünteti a kárhoztatást, megigazítja a bűnösöket, vagyis a törvénnyel összhangba hozza, és akkor a törvény, amely korábban elítélte őket, bizonyságot tesz igaz voltukról.

Krisztus hite

Sok minden elvész nem figyelve pontosan arra, amit a Szentírás közöl. Itt szó szerint az áll „Krisztus hite”, mint a Jel 14:12-ben is: Jézus hitét. Ő hitünk Szerzője és Tökéletesítője (Zsid 12:2). Isten mindenkinek megadta „a hitnek mértékét” (Róm 12:3), azáltal, hogy Krisztust odaadta minden embernek. „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által” (Róm 10:17), Krisztus pedig az Ige. Minden dolog Istentől van. Ő az, aki bűnbánatot és bűnbocsánatot ad. Következésképpen senki sem mondhatja, hogy gyenge a hite. Valószínű, hogy nem fogadta el és nem használta fel az ajándékot, de gyenge hit nem létezik. Egy ember lehet gyenge a hitben, azaz félhet a hittől függni, de maga a hit olyan erős, mint Isten Igéje. Nincs más hit, mint Krisztus hite. Bármi mást, amit hitnek neveznek, csak egy hamisított elem. Egyedül Krisztus igaz. Ő legyőzte a világot. Egyedül neki van hatalma megtenni. Benne lakik Isten teljessége, mert a törvény - maga Isten - volt a Szívében. Ő az egyetlen, Aki tökéletesen betöltötte és be tudja tölteni a törvényt. Ezért csak az Ő hite által - élő hite, vagyis az Ő bennünk lévő élete által - tétethetünk igazakká.

Ez elegendő. Ő egy kipróbált kő. A hitet, amelyet Ő ad nekünk, az Ő saját kipróbált és jóváhagyott hite, amely egyetlen megpróbáltatásban sem fog kudarcot vallani. Mi nem arra vagyunk biztatva, hogy próbáljuk ugyanolyan jól csinálni, mint Ő, vagy hogy próbáljunk ugyanolyan nagy hitet gyakorolni, mint amilyen Neki volt, hanem egyszerűen arra vagyunk bíztatva, hogy ragadjuk meg az Ő hitét, és hagyjuk munkálkodni szeretet által, hogy megtisztítsa szívünket. Ő meg fogja tenni! Ragadjuk meg!

Hinni azt jelenti, befogadni

„Valakik pedig befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” (Ján 1:12). Vagyis mindazok, akik hisznek az Ő nevében, befogadják Őt. Hinni az Ő nevében azt jelenti, hogy hinni, hogy Ő Isten Fia; hinni, hogy Ő az Isten Fia azt jelenti, hinni, hogy Ő emberi testben jött el, a mi testünkben, mert az Ő neve velünk az Isten. Tehát, hinni az Ő Nevében egyszerűen azt jelenti: hisszük, hogy Ő személyesen ott él minden emberben, a mi testünkben. Nem mi tesszük ezt azzá, mert hisszük, hanem ez így van, akár hisszük, akár nem. Mi csak elfogadjuk azt a tényt, amelyet az egész természet feltár előttünk.

Tehát, ha hiszünk Krisztusban, megigazulunk Krisztus hite által, hiszen Ő személyesen bennünk lakozik, gyakorolva Saját hitét. Minden hatalom mennyen és földön az Ő kezében van. Ezt elismerve, megengedjük Neki, hogy gyakorolja Saját hatalmát akarata szerint. Isten rendkívül bőségesen tevékenykedik a bennünk munkálkodó erő által.

Krisztus nem a bűn szolgája

Jézus Krisztus a Szent és Igaz (ApCsel 3:14). „[...] Ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye, és Őbenne nincs bűn” (1Ján 3:5). Ő nem csak „bűnt nem cselekedett” (1Pét 2:22), hanem „bűnt nem ismert” (2Kor 5:21). Ezért lehetetlen, hogy bűn származzon Tőle. Ő nem ad bűnt. Krisztus szívéből, megsebesített oldalából kiáramló vízfolyamban nyoma sincs a szennyeződésnek. Ez „az élet folyóvize, tiszta, mint a kristály” (Jel 22:1). Ő nem a bűn szolgája, vagyis nem takarja el senki bűnét. Ha valakiben, aki kereste - és nem csak hogy kereste, hanem meg is találta - a Krisztus általi megigazulást, és később bűn találtatik benne, ez azért történik, mert az illető eltorlaszolta a forrást, lehetővé téve a víznek, hogy álló vízzé váljon. Nem adott szabad utat az Igének, hogy megdicsőülhessen. És ahol nincs aktivitás, ott halál van. Senki nem okolható ezért, csak maga az ember. Egyetlen magát kereszténynek valló ember se legyen befolyásolva saját tökéletlenségétől, és ne mondja azt, hogy egy kereszténynek lehetetlen bűntelen életet élnie. Egy igaz keresztény számára lehetetlen más életet élni. „Akik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?” (Róm 6:2). „Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak a magva, és nem cselekszik bűnt, mivelhogy Istentől született.” (1Ján 3:9). Ezért maradjatok meg Őbenne.

Mi lett lerombolva?

„Mert, ha amiket leromboltam, azokat ismét fölépítem, törvényszegőnek bizonyulok.” Újra kérdezzük: pontosan mi lett lerombolva, és minek a felépítése miatt bizonyulok törvényszegőnek? Emlékezve arra, hogy az apostol azokról beszél, akik hittek Jézus Krisztusban, hogy megigazulhassanak Krisztus hite által, megtaláljuk a választ e kérdésekre a Róma 6:6 versben: „Tudván azt, hogy a mi óemberünk Ővele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek”, és Kol 2:10-11: „És ti Őbenne vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak, akiben körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel, levetkőzve az érzéki bűnök testét a Krisztus körülmetélésében.” A bűn teste az, ami leromboltatik, és csak Krisztus személyes jelenléte rombolja le. Leromboltatik, hogy megszabaduljunk hatalmától, és így már ne kelljen szolgálnunk neki. Leromboltatik minden ember számára, mert Krisztus a maga testében eltörölte a „ellenségeskedést”, az érzéki elmét - nem az Övét, mert Neki nem volt szüksége erre, hanem a mienkét. Bűneink, gyengeségeink Őrá hárultak.

A győzelmet minden emberért kivívta, és lefegyverezte az ellenséget. Nekünk csak el kell fogadnunk azt a győzelmet, amelyet Krisztus kivívott. A minden bűn feletti győzelem már egy valóság. A benne való hit valósággá teszi számunkra. A hit elvesztése a valóságon kívül helyez bennünket, és a bűnnek régi teste újra megjelenik. Ne felejtsük el, hogy a bűn testének lerombolása - bár Krisztus mindenkiért megtette - mégis egy személyes és aktuális probléma minden egyes ember számára.

Halott a törvénnyel szemben

Sokan úgy képzelik, hogy „meghalni a törvénynek” egyenlő azzal, hogy a törvény halt meg. Semmiképp. A törvénynek teljes érvényben kell lennie, különben senki sem halhat meg a törvénynek. Hogyan hal meg az ember a törvénynek? Elnyerve a teljes büntetését, amely a halál. Az ember halott, de a törvény, amely őt megölte, ugyanúgy készen áll arra, mint bármikor - hogy megöljön egy másik bűnöst. Tegyük fel, hogy egy ember, akit nagy bűnökért végeztek ki, valamilyen csoda folytán életre kel; nem lenne még mindig halott a törvénynek? Természetesen. A törvény nem róhat fel újra neki semmit abból, amit tett. De ha ismét bűnt követ el, a törvény újra elítéli, de más emberként. Azt mondom, hogy én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek élhessek. Krisztus teste által feltámasztatom a halálból, amelyet a törvény által szenvedtem el, bűneim miatt, és most az élet megújulásában járok, Istennek szentelt életben. Ugyanúgy, mint Saul régen, Isten Szentlelke által más emberré változom. (1Sám 10:6)

Ez a keresztény tapasztalat. Hogy így vannak a dolgok, látni fogjuk abból, ami következik:

Krisztussal együtt megfeszítve

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Krisztus megfeszíttetett. Ő „a mi bűneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért” (Róm 4:25). De ha nem feszíttettünk meg Vele együtt, akkor az Ő halála és feltámadása nem használ nekünk. Ha Krisztus keresztje el lenne határolva tőlünk, még ha egy pillanatnyi ideig, és egy térbeli hajszálnyi vastagságig, az mindnyájunk számára olyan, mintha Ő nem feszíttetett volna meg. Senki nem üdvözült csupán azáltal, hogy epekedve várt arra, hogy felemeltessen egy kereszt, és rajta megfeszítsenek egy Krisztust valamikor a meghatározatlan jövőben. Napjainkban sem üdvözülhet senki sem, csak azért, mert hiszi, hogy Krisztus megfeszíttetett valamikor a múltban. Nem. Ahhoz, hogy az emberek szemlélhessék a megfeszített Krisztust, nem kell, hogy tekintsenek sem előre sem hátra, hanem felfelé, mert a Kálvárián emelt kereszt karjai elérnek az elveszett Paradicsomtól a helyreállított Paradicsomig és körülölelik a bűn egész világát. Krisztus megfeszítése nem egyetlen napra szóló dolog. Ő a „Bárány, aki megöletett e világ alapítása óta” (Jel 13:8), és a kálváriai kínok nem szűnnek meg mindaddig, amíg egyetlen bűn vagy bűnös létezik még az univerzumban. Krisztus még most is viseli a világ bűneit, mert „minden dolog Őbenne áll fenn.” Amikor az idők végén Jézus kénytelen lesz a tűznek tavába vetni a menthetetlen bűnösöket, az elszenvedett gyötrődésük csak az lesz, amit az elutasított Krisztus szenvedett a kereszten.

Ahol a kereszt van

Krisztus a bűneinket maga vitte fel testében a fára. (1Pét 2:24). „Átokká tétetett érettünk”, azáltal, hogy a keresztfán függött. (Gal 3:13). A kereszten nemcsak a világ bűneit és gyengeségeit hordozta, hanem ugyanakkor a föld átkát is. A tövisek az átoknak, a gyengeségnek és a föld tökéletlen állapotának a jele. (1Móz 3:17-18; 4:11-12), és Krisztus töviskoronát viselt a kereszten. Ezért minden átkot és annak minden nyomát Krisztus hordozta - a megfeszített Krisztus. Akármerre látunk átkot, vagy bárhol létezik átok, ott van Krisztus keresztje - akár látjuk, akár nem.

Ez ekképpen is látható: az átok halált jelent, és a halál pusztít. Mindenben átok van, mégis mindenhol életet látunk. Ebben áll a kereszt titka. Krisztus elszenvedte a halál átkát, és mégis él. Ő volt az egyetlen, aki megtehette ezt. Ezért az a tény, hogy mindenütt életet látunk - még magunkban is - a mindenütt jelenlevő átok ellenére is, annak az egyértelmű bizonyítéka, hogy a Megfeszített ott van, hordozva a keresztet. Tehát nemcsak minden fűszál, minden falevél, minden falat kenyér, amit megeszünk, magán viseli Krisztus keresztjének ujjlenyomatát, hanem mindenekelőtt mi emberek viseljük magunkon. Bárhol létezik egy elesett emberi lény, a bűntől megrémülve, szörnyű állapotban, ott van az érte és benne megfeszített Isten Krisztusa. A kereszten Krisztus mindent elhordoz, és az ilyen ember bűnei Rajta vannak. A hitetlenség és a nemtörődömség miatt az ember érzi a terhek teljes, nehéz súlyát, de a teher azonban Krisztuson van. Krisztusnak könnyű, de az embernek nehéz. Ha az ember hinni fog, megszabadulhat a tehertől. Összefoglalva: Krisztus a kereszten elhordozta a világ bűneit. Ezért, bármerre látunk bűnt, biztosak lehetünk abban, hogy Krisztus keresztje ott van.

Ahol bűn van

A bűn egy személyes kérdés. Az ember csak a saját bűneiért vétkes, és nem vétkes más ember elkövetett bűnei miatt. Ott nem vétkezhetek, ahol nem vagyok, hanem csak ott, ahol vagyok. A bűn az ember szívében van. „Mert onnan belülről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság: mindezek a gonoszságok belülről jönnek ki és megfertőztetik az embert.” (Mk 7:21-23) „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az.” (Jer 17:9) A bűn természetes módon ott van lényünk minden szövetében. Mi bűnben születünk, és az életünk bűn, így hát a bűn nem vétethetik el tőlünk anélkül, hogy ne vétethetne el az életünk is. Nekem szükségem van a személyes bűnből való megszabadulásra - attól a bűntől, amelyet nemcsak, hogy személyesen követtem el, de amelyik a szívemben van, a bűn, amelyik az egész életemet képezi.

Bűn által megkötözve

„A maga álnokságai fogják meg az istentelent, és saját bűneivel kötöztetik meg.” (Péld 5:22) „Még, ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, feljegyezve marad a te álnokságod előttem, mondja az Úr Isten.” (Jer 2:22)

Az én bűnömet én követtem el a belsőmben, és nem tudom elkülöníteni magamtól. Vessem az Úrra? Igen, ezt kell tennem, de hogyan? Összegyűjthetném a saját kezeimmel és elvethetem, hogy Őrá kerüljenek? Nem, nem tehetem meg. Ha a bűnt csak egy hajszálnyira is el tudnám választani magamtól, akkor biztonságban lennék, függetlenül attól, mi történne vele, attól fogva, hogy már nem található bennem. Ebben az esetben nélkülözhetném Krisztust. Ha összegyűjthetném bűneimet, és tőlem messze, a keresztre feszített Krisztusra vetném, akkor nem kellene a bűnöket Őrá helyeznem. Akkor a bűnök távol lennének tőlem, és ez megtisztítana. De egyetlen cselekedetem sem - bármilyen jellegű is lenne az, amit én megtehetek - nem üdvözíthet. Ezért hiábavaló minden erőfeszítésem, hogy elválasszam magamat a bűneimtől.

A bűnöket Krisztus hordozza mibennünk

Nyilvánvaló mindebből, amit eddig mondtam, hogy aki viseli a bűneimet, oda kell jönnie, ahol én vagyok, a bensőmbe kell jönnie. Krisztus pontosan ezt teszi. Krisztus az Ige, és mindazon bűnösöknek, akik szabadkoznak, hogy nem tudják, mit kíván Isten tőlük, Ő azt mondja: „Sőt felette közel van hozzád ez Ige: a te szádban van és szívedben van, hogy teljesítsed azt.” (5Móz 30:11-14). Ezért Ő azt mondja: „Mert, ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta Őt a halálból, megtartatol” (Róm 10:9). Mit kell megvallanunk Jézusról? Valld meg az igazságot, hogy Ő közel van hozzád, a te szádban és a te szívedben, és hidd el, hogy Ő a halottakból feltámasztatott.

„Az pedig, hogy felment, mit jelentene mást, mint hogy előbb le is szállott a föld alsóbb részeire?” (Ef 4:9) A feltámadt Üdvözítő a megfeszített Üdvözítő. Amint a feltámadt Krisztus a bűnös ember szívében van, ugyanúgy a megfeszített Krisztus is ott van. Ha ez nem így volna, senki számára nem volna remény. Az ember hiheti azt, hogy Krisztus két évezreddel ezelőtt lett megfeszítve, és ő annak ellenére meghalhat bűneiben. De, aki hiszi, hogy Krisztus megfeszíttetett és feltámadt benne, az üdvözül.

Minden, amit a világon minden embernek meg kell tennie ahhoz, hogy üdvözüljön az, hogy higgye az igazságot. Azaz, hogy ismerje el és fogadja el az állapotát, hogy lássa a dolgokat a maga valóságában, és vallja meg őket. Mindaz, aki hiszi, hogy Krisztus benne van megfeszítve - ami minden ember esetében egy valóság - és vallja, hogy a megfeszített Krisztus fel is támadott, és a feltámadás erejével és ereje által ő benne lakik, az meg van váltva a bűnből, és mindaddig így marad, ameddig ezt vallja. Ez a hit egyetlen igaz megvallása.

Micsoda dicsőséges gondolat az, hogy bárhol van bűn, ott van Krisztus is, a bűnből való Megváltóm. Ő viseli a bűnt, az összes bűnt, a világ bűnét. A bűn benne van az egész testben, és Krisztus testben jött el a világra. Krisztus meg van feszítve minden földön élő emberben. Ez az igazság igéje, a megváltás evangéliuma, amit hirdetni kell minden embernek, és Aki megmenti mindazokat, akik elfogadják.

Hit által élni

Mint említettem, a Római levél 10. fejezetéből megtudjuk, hogy Krisztus a Szentlélek által minden ember számára „igen biztos segítség a nyomorúságban.” Ő benne van a bűnösben, hogy a bűnös rendelkezzen minden ösztönzéssel és lehetőséggel arra, hogy elforduljon a bűntől az igazságra. Ő „az út, az igazság, és az élet” (Ján 14:6). Nincs más élet, csak az Övé. Ő az élet. De annak ellenére, hogy Ő eljön minden emberhez, nem minden ember nyilvánítja ki az Ő igazságát, mert egyesek „feltartóztatják az igazságot” (Róm 1:18). Pál ihletett imája az volt, hogy belső emberünk hatalmasan megerősödjön Isten Lelke által, „hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben”, hogy „ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig” (Ef 3:16-19). A bűnös és a keresztény ember között a következő a különbség: bár Krisztus megfeszíttetett és feltámadt minden emberben, a bűnös emberben Krisztus nincs elismerve, és semmibe van véve, míg a keresztény emberben Ő él hit által.

Krisztus meg van feszítve a bűnösben, mert bárhol van bűn és átok, ott van Krisztus is, aki hordozza azt. Mindaz, amire szükség van, nem más, mint hogy a bűnös Krisztussal együtt legyen megfeszítve, Krisztus halálát a saját halálává tegye, hogy Jézus élete megnyilatkozzék halandó testében. Az örökkévaló hatalomban és az Úr isteni mivoltába vetett hit, amely látható minden alkotásaiban, lehetővé teszi minden ember számára, hogy megértse ezt a titkot. A mag nem nőhet, ha előbb meg nem hal (1Kor 15:36). „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Ján 12:24)

Ugyanígy, aki Krisztussal megfeszíttetett, azonnal el kezd élni, de más emberként. „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”

Az Ige élete

De Krisztust valójában több mint 1800 évvel ezelőtt feszítették keresztre, nem? Minden bizonnyal. Akkor hogyan lehet, hogy az én személyes bűneimet Ő viselte? Vagy hogyan történhet meg, hogy vele együtt megfeszíttessem? Nos, lehet, hogy mi nem értjük ezt a dolgot, de ez önmagában nem változtat a tényen. Ha arra gondolunk, hogy Krisztus az élet, sőt az „örök élet, amely az Atyánál volt és megjelent nékünk” (1Ján 1:2), talán megértünk valamit ebből. „Őbenne volt az élet és az élet volt az emberek világossága” - „az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert” (Ján 1:4,9).

Krisztus hatalmasabb, mint amit az emberek a szemükkel láthatnak, amikor a názáreti emberre néznek. A test és a vér - amit a szem láthat - nem fedhetik fel „Krisztust, az élő Isten Fiát” (Mt 16:16-17). „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ő Lelke által.” (1Kor 2:9-10).

Ezért egyetlen ember sem - bármennyire jól ismerte a názáreti asztalost - nem nevezhette Őt Úrnak, csak a Szentlélek által (1Kor 12:3). A Szentlélek által - az Ő személyes jelenléte - Ő lakhat a földön lévő minden emberben, és ugyanakkor be tudja tölteni a mennyet, amit testben nem tudott megtenni. Ezért szükség volt, hogy Ő elmenjen és elküldje a Vigasztalót. „És Ő előbb volt mindennél és minden Őbenne áll fenn.” (Kol 1:17) A názáreti Jézus volt Krisztus megnyilvánulása a testben, de a test nem Krisztus volt, mert a test semmit sem használ. Az Ige, aki kezdetben volt, és akinek ereje fenntart minden dolgot, Ő Istennek a Krisztusa. Krisztus áldozata, ami ezt a földet illeti, a világ kezdete óta létezik. Miközben Krisztus széjjeljárt jót cselekedve Júdeában és Galileában, ugyanakkor az Atya kebelében volt megbékélést szerezve a világ bűneiért.

A kálváriai jelenet a megnyilvánulása volt annak, ami zajlott mindaddig, amíg bűn létezett, és addig tart, amíg minden ember, aki üdvözülni akar, üdvözülni fog - Jézus Krisztus hordozva a világ bűneit. Most hordozza őket. Egyetlen halál és feltámadás elegendő volt mindörökre, mert ez az örök élet, amelyet számításba veszünk. Ezért nem szükséges az áldozatot megismételni. Ez az élet áthat és fenntart mindeneket, ezért aki hit által elfogadja, az Krisztus teljes áldozatában részesül. Önmaga által megtisztította a bűnöket. Mindaz, aki elutasítja az életet vagy nem akarja elfogadni, hogy az élete, amellyel rendelkezik, az Krisztus élete, mindaz elveszíti az áldozat előnyeit.

Az Isten fiának hite

Krisztus az Atya által élt (Ján 6:57). Az Istentől kapott igéjébe vetett hite tette azt, hogy Ő ismételten és határozottan állítsa, hogy miután meghal, harmadnapra feltámad. Ebben a hitben halt meg, kijelentve: „Atyám, a Te kezeidbe teszem le az én lelkemet” (Luk 23:46).

A hit, amely győzelmet hozott neki a halál felett (Zsid 5:7) - mert előbb teljes győzelmet adott a bűn felett - az a hit, amelyet Ő bennünk gyakorol, amikor hit által bennünk él, mert Ő „tegnap, ma és örökké ugyanaz”. Nem mi vagyunk azok, akik élünk, hanem Krisztus él bennünk, és saját hitét használja, hogy megszabadítson minket Sátán hatalmából. Mit cselekedjünk tehát?” Hagyjuk, hogy Ő akarata szerint éljen bennünk. „Ugyanaz az indulat legyen bennetek, mint Krisztusban”. Hogyan hagyhatjuk? Egyszerűen csak elismerve Őt, megvallva Őt. Nem érthetjük, hogy elmagyarázhassuk „a bennünk lévő Krisztus a dicsőségnek ama reménységét”, de mindaz, ami a természetben van, hogy fenntartsa az életünket, erre tanít minket. A felettünk ragyogó nap, a belélegzett levegő, az elfogyasztott étel, a víz, amit megiszunk, mind életünk fenntartására szolgálnak. Az élet, amelyet mindezek biztosítanak, nem más, mint Krisztus élete, mert Ő az élet. Így ezáltal állandóan előttünk és bennünk van annak a bizonyítéka, hogy biztos bennünk élhet. Ha az Ige szabad utat kap az életünkben, megdicsőül bennünk és megdicsőit minket.

A nekem szóló ajándék

„Aki szeretett engem és önmagát adta értem”. Mennyire személyes! Én vagyok az, akit Ő szeretett! A világon minden lélek elmondhatja: „Ő szeretett engem, és Önmagát adta értem”. Hagyd ki Pál apostolt, amikor ezt olvasod. Pál apostol halott, de az általa írt szavak még mindig élnek. Igazak voltak Pál esetében, de nem kevésbé igazak minden más ember számára. A Szentlélek ezeket a szavakat teszi a szánkba, bár elfogadnánk őket! Krisztus teljes ajándéka minden emberé. Krisztus nem osztatott részekre, mindenki teljeséggel megkapja Őt, mintha rajta kívül nem is volna más az egész földön. Mindenki megkapja a teljes világosságot. Az a tény, hogy a világosság több millió ember felett ragyog, nem eredményezi azt, hogy a rám áradó fény kevesebb lenne. Én örülök a nap teljes ragyogásának. Nem kapnék többet belőle, ha egyedül lennék a világon. Így hát Krisztus is Önmagát adta értem, mintha csak én lennék az egyetlen bűnös a világon, és ez igaz minden egyes bűnösre nézve. Amikor elvetsz egy búzamagot, az sok egyforma magnak ad életet, mindegyiknek ugyanolyan élete van, és ugyanannyi élet lesz belőle, mint az eredeti magból. Így van ez Krisztussal is az igazi Maggal. Meghalva értünk, hogy mi igazi magvakká válhassunk, Ő mindnyájunknak adja a teljes életét. „Hála legyen Istennek a kimondhatatlan ajándékáért.” (2Kor 9:15)

Krisztus nem hiába halt meg

„Nem törlöm el az Isten kegyelmét, mert ha törvény által van az igazság, tehát Krisztus ok nélkül halt meg.” Ez ennek a témának a következtetése. Ez a lényege az előzménynek. Ha az igazság törvény által lenne, akkor Krisztus halálának semmi haszna nem volna. A törvény önmagában nem tehet mást, mint megmutatja minden ember kötelességét. Ezért úgy beszélni az igazságról, mint amely törvény által van, azt jelenti, hogy saját cselekedeteinkről, saját erőfeszítéseinkről bizonyságot tenni.  A szöveg egyenértékű azzal a kijelentéssel, ha saját magunkat üdvözíthetnénk, akkor Krisztus hiába halt meg, mert az üdvösség, egy olyan dolog, amit el kell nyernünk. Nos, mi nem üdvözíthetjük saját magunkat, és Krisztus nem hiába halt meg. Ezért van Benne üdvösség. Ő képes mindazokat megmenteni, akik Általa mennek Istenhez. Lesznek emberek, akik üdvözülnek, máskülönben Ő hiába halt meg. De nem haszontalanul halt meg. „Magot lát és napjait meghosszabbítja és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik.” (Ézsa 53:10-11) Aki akar, meg lesz mentve. Mivel Jézus nem hiába halt meg, vigyázzatok, hogy „ne vegyétek hiába Isten kegyelmét.” (2Kor 6:1)