12. prédikáció

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Biblia tanulmányozásának egyetlen célja lehet, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, és megtanuljuk, hogy Isten szava szó szerint azt jelenti, amit mond, és hogy amit mond, az Isten hangja, amely egyénileg szól hozzánk. Fogadjuk el az igét és építsünk rá!

Egy tegnap este említett gondolatról lesz szó, amelyet szeretném, ha megjegyeznénk. A Krisztussal és az Ő igazságával való egyesülésünk lehet és kell, hogy olyan bensőséges és teljes legyen, mint amilyen a bűnnel való egyesülésünk volt. A házasság példája mutatja, hogy ennek így kell lennie. A bűnnel egységben voltunk - az óemberrel - a bűn testével házasodtunk össze. Ez egy törvénytelen egyesülés; következésképpen a bűn teste a halál teste volt számunkra, mert nem tudtunk elválni ettől a testtől, csak a halál által. E test és mi magunk szorosan egyesültünk, házasok voltunk, ezért egyek. A bűn teste volt az uralkodó befolyás ebben az egyesülésben. A bűn teste mindent uralt.

Krisztus eljön hozzánk, és amikor átadjuk magunkat Neki, megoldja a kötelékeket, amelyek a bűn testéhez láncolva tartottak minket. Ekkor ugyanolyan bensőséges kapcsolatba kerülünk Jézus Krisztussal, mint a bűn testével voltunk. Egyesülünk Krisztussal - házasságot kötünk vele -, és akkor egyek vagyunk. Akárcsak a másik esetben, amikor a bűn teste volt az uralkodó befolyás, ebben a második házasságban Krisztus az irányító befolyás.

Figyeljük meg, milyen tökéletes a házasságról szóló illusztráció! Minket a nő képvisel. A férfi a család feje; így Krisztus a fő, Krisztus a mi fejünk, és mi engedelmeskedünk neki. Egyek vagyunk Vele. Milyen értékes gondolat, hogy egy test vagyunk Krisztussal! Ebben látjuk, hogy újra megjelenik a megtestesülés titka. Ha elhisszük, hogy testet öltött, Isten Krisztusban testet öltött, akkor ezt is el tudjuk hinni – Krisztus bennünk él és rajtunk keresztül, a mi testünk által munkálkodik, éppen úgy, mint amikor birtokba vette a testünket és uralta azt. Ez rejtély, amit nem érthetünk, de felismerjük, és ez ad nekünk szabadságot.

Ma este azt énekeltük, hogy „Bűneim az Ő keresztjén függnek”, hogy a mi óemberünk Vele együtt keresztre lett feszítve. Ez igaz, de nem támadt fel Vele együtt. Krisztus azért jött, hogy szolgáljon, nem azért, hogy szolgáljanak neki. Ő azért jött, hogy szolgáljon nekünk, és nem azért, hogy a bűn szolgája legyen. Így, amikor mi és a bűn teste Krisztussal együtt megfeszíttettünk és együtt eltemettettünk, feltámadunk, hogy új életben járjunk, de a bűn teste eltemetve marad, hogy szabadok legyünk tőle. Mi következik ezután?
„Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Róm 8:1-4)

E versekben van valami, amit ha szem előtt tartunk, és hisszük, hogy Jézus hit által meg tud minket menteni, akkor ez egy biztos szikla lesz számunkra, amire építhetünk. „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint.” E szavakban egy gyakorlati gondolat rejlik, és ebből adódik egy sokakat aggasztó kérdés. Azt mondják: „Elméletben mindezt elhiszem, teljes összhangban vagyok vele, és tudom, hogy Krisztus meg tud tisztítani a bűntől. Hiszem, hogyha megvallom bűneimet, Ő hű és igaz, hogy megbocsát nekem, és megtisztít minden hamisságtól. De felmerül bennem a kérdés: «Megvallottam minden bűnömet?» Ezen töröm a fejem; ha biztos lennék, hogy minden bűnömet megvallottam, akkor igényt tarthatnék erre az ígéretre, és hihetném, hogy nem vagyok ítélet alatt.”

Van valami, ami sokakat összezavar: Honnan tudhatjuk, hogy nem vagyunk többé ítélet alatt? Nem vádolhatjuk Istent azzal, hogy nyitva hagyja a kérdést, hogy nem tudhatjuk, kárhozat alatt vagyunk-e vagy sem, ezért hiszem, hogy ezt ki tudjuk deríteni. Úgy is fogalmazhatunk: „Megvallottam minden bűnömet, amit tudok, mindent, amit az Úr megmutatott nekem, és ha az Úr mutat még valamit, akkor megvallom.” Természetesen megvalljuk mindazt, amit az Úr megmutatott nekünk; de testvérek, ne álljunk meg a felénél! „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1:9) Ha megvallottunk egy bűnt, higgyük, hogy Isten megbocsátja, és vegyük az Ő békességét a szívünkbe, és ha más bűnöket is megmutat nekünk, valljuk meg azokat is, higgyük, hogy azok is megbocsáttattak, és az Ő békéje bennünk marad. De nagyon sok őszinte lélek van, aki megfosztja magát ettől az áldástól, és végül sötétségbe kerül, mert amikor megvallotta bűneit, nem fogadta el a bocsánatot, és nem adott hálát Istennek a szabadságért, ami utána következik.

E mondatban kifejezett gondolat, - hogy megvallottuk az összes bűnt, amiről tudunk, de mégsem merjük elismerni a kárhozattól való megszabadulásunkat, mert félünk, hogy vannak más bűnök is, amelyekről nem tudunk és ezért nem vallottuk meg, - valóban súlyos vád Isten ellen. Ez azt jelenti, hogy Isten a legjobb memóriájú embernek bocsát meg. De vajon csak az emlékezetünk tett képessé bennünket, hogy felidézzük a bűnöket, amelyeket megvallottunk? Ki biztatta és serkentette az emlékezetünket? Isten Lelke juttatta eszünkbe azokat a bűnöket. Nos, azzal fogjuk vádolni Istent, hogy részleges munkát végez? Ő küldte Szentlelkét, hogy megmutassa nekünk azokat a bűnöket. Akkor mondhatjuk-e, hogy Ő megtartotta egy részüket, amit nem mutatott meg nekünk? Ő pontosan megmutatta, mit akar, hogy megvalljuk, és amikor megvallottuk, találkoztunk a Szentlélek elméjével, és szabadok lettünk.

Tegyük fel, hogy megbántottam valamelyikőtöket, esetleg szisztematikusan rosszat tettem veletek - hamisan vádolva benneteket, megpróbáltam ártani az üzletetekben, minden lehetséges módon provokáltalak és ingereltelek benneteket, vagyis mindent megtettem ellenetek, amit csak tudtam, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Megnyílnak a szemeim, és látom ennek az útnak a gonosz voltát. Megtört állapotban vagyok, mert megengedtem magamnak, hogy így cselekedjek veletek szemben, és hozzátok megyek beismerve az ellenetek elkövetett vétkeimet. Egy pillanat alatt láthatjátok, hogy össze vagyok törve és tényleg érzem, hogy rosszat tettem.

Néhányunknak volt már alkalma megbocsátani a pontosan ilyen módon hozzánk jött embereknek.  Szokásunk volt-e, hogy amikor a bűntudattól gyötörve jött valaki, akkor mi hűvösen visszahúzódtunk, és hagytuk, hogy az egész történetet elejétől a végéig elmondja, törje a fejét megpróbálva visszaemlékezni minden tettére, hogy részletesen mindent bevalljon? Miután úgy gondoltuk, hogy mindent elmondott és bocsánatot kért, még mindig távolságtartók voltunk, és emlékeztettük egy kifelejtett apróságra, és szerettük volna, ha azt is bevallja? Miután mindent elmondott, ami eszébe jutott és amire emlékeztettük, azt mondtuk: „Nos, azt hiszem, mindent bevallottál, úgyhogy megbocsátok neked”? Nincs olyan ember, aki ezt tenné.

Amikor feltettem magamnak ezt a kérdést, arra gondoltam, hogy nem kell jobbnak mutatkoznom Istennél. Ha valaki lelkileg összetörve jön hozzánk, és bevallja hibáit, teljes szívünkből megbocsátunk; és még mielőtt mondanivalójának akár a felét is közölte volna, azt mondjuk, hogy minden rendben van, megbocsátunk neki, és többet ne is beszéljünk róla.

Isten pontosan ezt teszi. A tékozló fiú példázatát íratta le annak szemléltetésére, hogyan bocsát meg. Apja messziről meglátta őt, és elébe szaladt. Annyira hálás vagyok, hogy Isten nem követeli meg tőlem, hogy mielőtt megbocsátást kaphatnék, menjek vissza, és az összes valaha elkövetett bűnömet vegyem elő, és valljam meg azokat. Ha ezt tenné, akkor meg kellene hosszabbítania próbaidőmet, hosszabbra, mint gondolom, hogy megtehetné, hogy a legapróbb részletet is megvalljam. Nos, Dávid elmondhatta: „Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek számuk sincsen; utolértek bűneim, amelyeket végig sem nézhetek; számosabbak a fejem hajszálainál, és a szívem [is] elhagyott engem.” (Zsolt 40:13) Igen, bűneink számtalanok, de „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek” (Zsolt 51:19). Ő nem fogja megvetni a megtört és bűnbánó szívet. Megragadjuk Krisztus áldozatát, magunkba fogadjuk, és így ezáltal szövetséget kötünk Istennel.

Az Úr korlátlanul megbocsát, és ezt megismerhetjük. Isten megmutatja nekünk életünk jellemző bűneit. A kiemelkedő bűnök jellemzőek egész bűnös természetünkre, és tudjuk, hogy egész életünk ugyanilyen bűnös jellegű. Istenhez megyünk és megvalljuk bűneinket. Vajon vádolhatjuk-e Istent ilyen magatartással: „Megmutattam nektek ezeket a bűnöket, ti megvallottátok, de vannak más bűnök is, amiket nem mutatok meg, hanem magatoknak kell megtalálnotok, és amíg nem teszitek, addig nem bocsátok meg nektek”? Isten nem így bánik velünk. Ő végtelen szeretettel és könyörületességgel viszonyul hozzánk. „Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt.” (Zsolt 103:13)

Egy másik pont: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint.” (Róm 8:1) Az emberek azt mondják: „Elfogadtam Krisztust, most visszatekintek a napi vagy heti élettörténetemre, és csak tökéletlenséget látok a tetteimben, akkor hatalmába kerít az elítélés érzése és nem lehetek szabad. Hogyan mondhatnám, hogy nincs kárhoztatás számomra, amikor ezeket a hibákat látom?" Ez a Sátán finom megtévesztése, hogy megfosszon az Istentől való elfogadástól és békességtől. Azt várjuk, hogy e cselekedetek által megigazuljunk? Ha igen, akkor kezdettől fogva nagy hibát követünk el. „Annak okáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg ő előtte.” (Róm 3:20) Csak és kizárólag Jézustól várhatjuk a megigazulásunkat!

Valaki azt mondja: „Attól tartok, elbukok.” Nem kell félnetek. Pál apostol azt mondta: „Mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.” (2Tim 1:12) Mit bíztam Krisztusra? Az életemet, és Ő képes arra, hogy megőrizze azt.

Amikor megérkezünk Isten országába, nem a legjobb cselekedeteinket fogjuk nézni, és nem fogjuk megköszönni Istennek, hogy megigazultunk, mert olyan jól dolgoztunk. Öröménekünk Azé lesz: „aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által.” (Jel 1:5) Tudjuk tehát, hogy amikor átadjuk magunkat és folyamatosan meghalunk Neki, Ő megteszi értünk azt, amit mi magunk nem tudunk megtenni. Nézzünk mindig Őrá! Viszont amikor levesszük róla a tekintetünket, és bűnbe esünk, Ő nem felelős érte.

Amíg Őrá tekintünk, addig nincs kárhoztatás. Próbáljuk ki, és tudni fogjuk, hogy ez valóság, mert valóság, hogy nincs kárhoztatás azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak. Mert „Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8:2) Bűneinkben a törvény halált jelent számunkra; és nemcsak annak, aki nincs az igazságban, hanem annak is, aki elismeri a törvény követeléseit, hogy az jó, mégis azt mondja: „Az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.” (Róm 7:18)

Mindenki elismeri, hogy egy kereszténynek legalább az idő egy részében a jót kellene tennie. De a Róma 7:21-ben olvasható tapasztalat - „a jót akarom cselekedni, mégis a gonosz van hozzám közel” (KG, rev.) - azt mutatja, hogy akinek ez a tapasztalata, egyáltalán nem jót cselekszik. Mégis jót akar tenni. Ez a szolgálat a betű óságában való szolgálat. Az ember szolgálja a törvényt, de rabszolga. A szolgálatban nincs szabadság; ez rabszolga szolgálat. De most, miután minden erejével megpróbálta azt tenni, amit tenni akar, miután kudarcot vallott, rájön, hogy Krisztusban van a törvény tökéletessége, hogy benne van az élet.

A törvény tehát - amint Krisztus személyében van - az élet Lelkének törvénye. Így az ember elfogadja Krisztus életét, és megkapja a törvény tökéletességét, amint az Krisztusban van, és lélekben szolgál Neki, nem pedig  „a betű óságában”. Így szabadul meg a törvény rabságából a törvényben való szabadságra. Sok igazság van abban, hogy „Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8:2)

„Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt [...].” (Róm 8:3) Van ebben valami csüggesztő? Rágalmazza a törvényt? Semmiképpen sem. Mit nem tehetett a törvény? Nem igazíthatott meg az én gyenge voltom miatt. Nem volt jó az anyag, amivel munkálkodhatott. Nem a törvény hibája, hanem az anyagé. A test gyenge volt, ezért a törvény nem tudta megigazítani. De Isten elküldte Fiát a bűnös test hasonlatosságában, hogy elítélje a bűnt a testben, hogy megigazíthasson minket.

Egyesek azt az álláspontot képviselik, hogy ez a vers azt tanítja, a törvény nem ítélhette volna el a bűnt, ha Krisztus nem halt volna meg. Testvérek, ez egy félelmetes vád Isten és Krisztus ellen. Ezáltal Krisztus nem a mi megváltónk, hanem a mi vádlónk lenne. Maga Krisztus mondja a Jn 3:17-ben: „Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.” A törvény mindig is elítélte a bűnt. Aki nem hisz, az már eleve el van kárhoztatva. Krisztus a Megigazító. Mivel a törvény elítéli az embert, nyilvánvalóan nem tudja megigazítani, mert lehetetlen, hogy egyszerre ítéljen és igazítson. De amit a törvény nem tehetett meg, azt Krisztus megtette a bűnös test hasonlatosságában. Hogyan tette ezt? Úgy, hogy megtartotta a törvényt, miközben testben volt.

Voltak bizonyos szokásos tetteim, amikért mindig is szerettem kifogásokat találni. Tudtam, hogy helytelenek, ezért elhatároztam, hogy abbahagyom. De utána is pontosan ugyanúgy megtettem. Újra és újra megtettem, míg végül azt mondtam magamnak, hogy ezek öröklött tulajdonságok, amikkel születtem, következésképpen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem meg azokat. De így gondolkodva nem szabadultam meg a kárhozattól; pontosan ugyanúgy elítélve éreztem magam. Krisztus ugyanis nem hagyott nekünk mentséget. Ő elítélte a bűnt a testben. Az Ő életével megmutatta, hogy a bűn a testben el van ítélve és Ő megsemmisítette, mert Őbenne a bűn teste megsemmisült, és mi új teremtmények vagyunk Krisztusban. Az Ő kimondhatatlan és drága ígéretei által az isteni természet részeseivé lettünk. Ő ezt a bűnös természetet felvette, Magára vette, hogy mi megszabaduljunk tőle.

„Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira.  

Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.” (Róm 8:5-7)

De a test gondolata felismerheti, hogy a törvény jó. „Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve. Mert amit cselekeszem, nem ismerem: mert nem azt művelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekeszem. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó.” (Róm 7:14-16) Elképzeltük és megpróbáltuk magunkat azzal a gondolattal vigasztalni, hogy alávetettük magunkat a törvénynek, mert szeretjük, szép dolognak tekintjük, és minden erőnkkel - vagy ahogy egyesek mondják, „gyenge járásunkkal” - igyekeztünk megtartani azt. De a test gondolata nem engedelmeskedik a törvénynek, és nem is engedelmeskedhet. Mi a testi gondolkodás bizonyítéka? Az, hogy képtelenek vagyunk megtenni a jót, amiről tudjuk, hogy meg kellene tennünk. „Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok.” (Gal 5:17)

„De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Hogyha pedig Krisztus tibennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért. De ha Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által.” (Róm 8:9-11)

Gyönyörű gondolatot tartalmaznak ezek a versek. Először is bemutatják azt a tényt, hogy miénk lehet a Szentlélek. Hogyan lehet a miénk? Ha kérjük Őt. Térjünk vissza Lk 11. fejezetéhez, ahol Krisztus azt mondja: „Melyik atya pedig az közületek, akitől a fia kenyeret kér, [és] ő talán követ ad neki? vagy ha halat, vajon a hal helyett kígyót ad-e neki?” „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik.” (Lk 11:11,13) Alkalmazzuk ezt a szöveget magunkra! Amikor imádságban térdre borulunk, hogy Isten Lelkét kérjük, aki hatalmas és megtisztít minket minden bűntől, idézzük ezt a szöveget az Úrnak.

Ha a gyermekeitek az élethez szükséges dolgokat kérve mennének hozzátok, minden lehetőséget megvizsgálnátok, hogy megtudjátok, hogyan adhatnátok meg nekik, amire vágynak. Szegények, gyengék és nyomorultak vagyunk, de Isten végtelen; ezért végtelenül hajlandó megadni nekünk, amire szükségünk van, mint ahogy mi hajlandóak vagyunk jó dolgokat adni gyermekeinknek. A Szentlélek az Övé, hogy odaajándékozza, és buzgón várja, hogy elfogadjuk Őt.

Krisztus azt mondta: „Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 7:38) Így beszélt a Lélekről, aki adni szeretne. Krisztus ezután ezt mondta a kútnál lévő asszonynak: „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.” (Jn 4:14) Miért? Mert „ha Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által.” (Róm 8:11) Íme, itt olvasunk újra a feltámadás reménységéről. Mi marad hátra, ha Krisztus Lelke bennetek lakik? Csak az, hogy feltámadjunk, vagyis hogy életre keltsük halandó testünket.

„Annak okáért atyámfiai, nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk: Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!” (Róm 8:12-15) Nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy ismét féljünk! Ó, emlékezzetek erre!

Ő most adja Szentlelkét; tehát akkor féljünk? Ézsaiás azt mondta: „bízom és nem félek.” (Ézsa 12:2) Nem; mi nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy újra féljünk; mert az igaz szeretet kiűzi a félelmet. Gondoljunk csak Ábrahámra és arra, amit róla írtak a mi tanulságunkra. Ne tekintsünk testünk gyarlóságaira, hanem erősek legyünk, hitben adjunk dicsőséget Istennek, tudva, hogy képes beteljesíteni ígéretét. Igen, szemléljük őt, Aki „ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől.” (Zsid 12:3)

Az „Abbá, Atyám” azt jelenti, hogy: Atya, Atya. Ismerjük fel, hogy Ő a mennyben van, és hogy Ő Isten. Hatalma végtelen, olyan hatalmas, hogy egészen apró tárgyként képes felemelni a szigeteket. Számára a nemzetek olyanok, mint egy csepp víz a vödörben, mint egy porszem a mérlegen. Mily nagy és félelmetes Ő, és mi elébe járulhatunk, "Mi Atyánk"-nak szólíthatjuk Őt. Egy szülő gyengédségével bír, amelyet a végtelen istenség ereje támogat.

„Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” (Róm 8:16) Az Ef 1:13 versben azt olvassuk, hogy a Szentlélek „megígértetett”. Úgy tűnik, egyesek nem látják a Lélek e bizonyságtételét. Azt mondják, hogy örülnének, ha megkapnák. Mi a Lélek bizonyságtétele? „Nos - mondják egyesek -, ez egyfajta érzés, és ha megkapom, akkor tudni fogom, hogy Isten elfogadott engem”. De testvérek, ennek az alapja sokkal nagyobb, mint egy érzés. Örülök, hogy Isten nem az én érzésemtől tette függővé Szentlelkének bizonyságtételét.

Néha annyira fáradtnak és kimerültnek érzem magam, hogy nem igazán van erőm érezni valamit. És ilyenkor minden más alkalomnál jobban szeretném tudni, hogy Isten gyermeke vagyok. Néha a betegség megragad minket, kiszorítja minden erőnket, és már nincs erőnk se testben, se lélekben. Csak élünk, tudatunknál vagyunk, de érzelmek nélkül. Ilyenkor a Lélek bizonyságára vágyunk. Megkaphatjuk akkor? Igen: „a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” Hogyan tesz bizonyságot? „Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb: mert az Isten bizonyságtétele az, amellyel bizonyságot tett az ő Fiáról. Aki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. Aki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról.” (1Jn 5:9-10)

Nos, mit csinál egy tanú? Tanúskodik, igaz? Ha tanúként idéznek a bíróságon, hogyan tanúskodok? Elmondom, amit tudok. Ennyi az egész, a szavamat adom és valószínűleg esküvel megerősítem. Amikor a Lélek tanúskodik, mondania kell valamit, igaz? Igen; akkor hogyan ismerjük fel a Lélek bizonyágát? Hogyan beszél a Lélek? Húzzátok alá ezt a gondolatot:

Isten a világ kezdete óta szólt az ő szent prófétáinak száján keresztül. A Szentlélek szólt Jeremiás próféta által. Dávid, a zsoltáríró ezt mondta: „Az Úrnak lelke szólott énbennem, és az ő beszéde az én nyelvem által.” (2Sám 23:2) Szólt Pál apostolon keresztül. Kinek a szava ez? (Felemelve tartja a Bibliát.) Az Isten szava. Ki szól ebben az Igében? Isten Lelke. Akkor mi a Lélek bizonyságtétele? Isten szava.

Nos, mi a helyzet ezzel a bizonyságtétellel bennem? Emlékezzünk Pál apostol szavaira a Róm 10:6-8 versekben. „A hitből való igazság pedig így szól: Ne mondd a te szívedben: Kicsoda megy föl a mennybe? (azaz, hogy Krisztust aláhozza;) Avagy: Kicsoda száll le a mélységbe? (azaz, hogy Krisztust a halálból felhozza.) De mit mond? Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk.” Melyik beszéd? Krisztus beszéde. Ha száddal és szíveddel megvallod, hogy Isten feltámasztotta Krisztust a halálból, „üdvözülsz”.

Isten Igéje Isten Lelkének hangja. Amikor hit által az Ő szavát a szívünkben hordozzuk, akkor önmagunkban van a bizonyság is. Krisztus testét esszük és vérét isszuk az Ő Igéjével táplálkozva, és így van bizonyságtételünk önmagunkban.

Ez a bizonyság esküvel adatott nekünk. Isten hivatalosan bizonyságot tett és megesküdött erre a bizonyságtételre. Ha Isten maga tett bizonyságot, mivel tudjuk megerősíteni ezt a bizonyságtételt?  Mivel Isten szólt, szükség van ember bizonyságtételére, hogy megerősítsük azt? Nem, Isten szava az egyetlen eszközünk az üdvösségre. Ő az egyetlen reménységünk, a lelkünk biztos és erős horgonya. Beljebb hatol a belső kárpitnál, ahová útnyitóul bement értünk Jézus.

Keresztény életünknek kezdettől fogva Isten igéjén kell épülnie. Ezért szeretném, ha megfogadnánk Isten szavát, és hinnénk benne. Amikor otthonunkba - szobánkba - megyünk, ismerjük fel Isten hangját, amely szól hozzánk. Mert az Ő Lelke a mi lelkünkkel tesz bizonyságot, hogy Isten gyermekei vagyunk. Hála Istennek, az Ő szavának.

„És ha gyermekek vagyunk, akkor örökösök is vagyunk: Isten örökösei és Krisztus örököstársai [...].” (Róm 8:17) Testvéreim, jelent valamit Isten gyermekének lenni? „Látjátok, milyen szeretetet tanúsított irántunk az Atya? Mondjuk magunkat Isten gyermekeinek!” (1Jn 3:1) Ide nézzünk! Isten gyermekeinek hívnak minket! Túl csodálatos ahhoz, hogy az emberi elme teljesen felfogja. Nézzük meg ezt! Isten gyermekeinek neveznek bennünket! Ez túl csodálatos ahhoz, hogy az emberi elme teljesen felfogja. Gyenge, méltatlan, nyomorult teremtmények vagyunk, akik semmit sem érünk; és Isten mégis olyan végtelen szeretettel viseltetett irántunk, hogy méltóvá tett minket, hogy a gyermekei legyünk; és megadja nekünk mindazt, amit Krisztusnak ad.

A Jn 17:23 versben a Megváltó így imádkozik az Atyához: „Hogy tudja meg a világ, hogy te küldtél engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem.” Testvérek, az Atya úgy szeret minket, ahogyan egyszülött Fiát szereti. Honnan tudjuk? Ezt a bizonyosságot nemcsak ebben a szövegben kapjuk, hanem abban a tényben is, hogy hagyta meghalni egyszülött Fiát, hogy megmentsen minket a haláltól. Részesei vagyunk Krisztussal mindannak a szeretetnek, amelyet az Atya Iránta tanúsít.

„Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak.” (Róm 8:17) Ez azt jelenti, hogy mivel mi Krisztussal együtt örökösök vagyunk, Ő nem léphet be az Ő örökségébe nélkülünk. Ha mi ketten együtt vagyunk örökösei egy birtoknak, akkor azt együtt kell birtokolnunk. Te nem léphetsz be az örökségbe, amíg én nem lépek be és nem élvezem azt veled együtt. Akkor most bármiben is osztozik Krisztus, az Ő Atyja jobbján, az a miénk is. Ő Isten jobbján van a mennyekben, és így mi is vele együtt feltámadunk, felemeltetünk és együtt ülünk a mennyekben Krisztus Jézussal.

Hamarosan, amikor Krisztus elfoglalja saját trónját, mi is elfoglaljuk vele együtt. 1Kor 2:9 versben ezt olvassuk: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” Ez az örökségről szól, de ne tegyünk mindent a jövőbe. Lépjünk vissza néhány verset: „Hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát.” (1Kor 2:8) Ők megismerhették volna, mert - olvassuk el - mi következik a 10. versben: „Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által.”

Ezt Isten most tárja fel nekünk. Nem kell mindent arra az időre halogatnunk, amikor látjuk az új Jeruzsálem arany utcáit, a gyöngykapukat és a jáspisfalakat. Az egyetlen oka, hogy nem láttuk ezeket a dolgokat a múltban, hogy a testi ember nem láthatja. Ez egy értékes gondolat, és szeretném, ha megértenénk, hogy mindaz, amivel Krisztus rendelkezik, már most a miénk. Dáviddal együtt, mondhatjuk: „Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem.” (Zsolt 16:6)

Higgyük el Isten szavát, hogy megértsük, mit jelent az Ef 1:17-19 versekben elmondott ima: „Nem szűnöm meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén reátok az én könyörgéseimben; Hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek Atyja adjon nektek bölcsességnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében; És világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége, mi az Ő öröksége dicsőségének a gazdagsága a szentek között, És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, [...].” Ha hiányzik ez a bölcsesség, kérjük Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik nekünk.

General Conference Daily Bulletin, 1891. március 20.