13. prédikáció

Tegnap esti tanulmányunkat a Római levél 8. fejezetének 16. versével zártuk: „Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.”

Ma este a 17. verssel kezdünk. Lehetetlen lesz minden egyes verset külön-külön megvizsgálnunk, mert az időnk túlságosan szűkre szabott, ezért röviden tekintünk át néhányat.

„Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nekünk megjelentetik.” (Róm 8:17-18) Szeretném, ha világosan látnánk egy gondolatot erről a dicsőségről. Tegnap este elhangzott, hogy ha Krisztus örököstársai vagyunk, akkor nekünk is meg kell kapnunk mindazt, amivel Krisztus rendelkezik. Amikor belépünk az Ő országába, megkapjuk az Isten által Ábrahámnak és magvának tett ígéretet, akkor Vele együtt fogunk belépni. Krisztus örököstársai vagyunk; ezért mindaz, aminek Krisztus most örül, nekünk is megvan, ha Őbenne vagyunk. Most bármilyen dicsőségnek örvend, az a dicsőség a miénk is. Minden szeretet, amelynek az Atyja jelenlétében örül, értünk is van; mert Krisztus azt mondta: „hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél” (Jn 17:23). Isten tehát ezt a szeretetet adta értünk, hogy Isten gyermekeinek nevezhessen minket.

Gondoljunk bele: Isten egyetlen, egyszülött Fia, dicsőségének ragyogása és személyének tiszta képmása. Ő a Szerelmetes. De ó, dicsőség az Ő szeretetének, hogy képes bennünket is bevonni, befogadni az Ő családjába, és részesévé tenni annak a címnek, amelyben az Ő egyszülött Fia osztozik. Ahogyan a világ nem ismerte el Őt Isten Fiának, a menny örökösének, úgy nem fognak elismerni minket sem Isten gyermekeinek és a menny örököseinek. „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.” (1Jn 3:2) Mi most Isten gyermekei vagyunk, most is az Ő gyermekei vagyunk, mint ahogyan valaha is azok leszünk. Isten dicsősége nem nyilvánul meg bennünk, de amikor Krisztus eljön, olyanok leszünk, mint Ő, mert „elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez.” (Fil 3:21) Akkor Isten gyermekei úgy fognak ragyogni, mint a nap az Atya országában.

Testvérek, mivel megtanultam, hogy Isten egyszerre ad kegyelmet és dicsőséget, egyre nagyobb örömmel tölt el, ha arra a dicsőségre gondolok, amely bennünk fog megnyilatkozni. Mert megértettem, hogy Isten mindkettőt ugyanazzal a hatalommal adja, és hogy a trón, amelyhez hozzájárulunk és odavisszük kéréseinket, a kegyelem trónja, egyben a dicsőség trónja is. Jeremiás a népéért fohászkodott: „te nevedért; ne gyalázd meg a te dicsőségednek székét! Emlékezzél; ne rontsd meg a te velünk való szövetségedet!” (Jer 14:21)

És így, mivel ez egyszerre a kegyelem és a dicsőség trónja, az ajándékozott kegyelem egyenlő a trón dicsőségének mértékével. E dicsőségnek hamarosan meg kell nyilvánulnia bennünk, hogy ez a gonosz és szegény test a naphoz hasonlóan ragyogjon. A dicsőség hamarosan megnyilatkozik bennünk, és ez a bizonyosság a mi biztosítékunk arra, hogy e kegyelem mértéke már most megnyilatkozhat bennünk; és ez az oka annak, hogy az Úr már most annyit nyilatkoztatott ki nekünk az eljövendő dicsőségből, amennyit megérthetünk. Itt van az a pont, ahol gyakran elmulasztjuk hasznát venni azoknak a dolgoknak, amelyeket Isten az eljövendő dicsőséggel kapcsolatban elénk tárt. Elfelejtjük, hogy ezek a mi jelenbéli segítségünkre adattak, hogy miénk legyen és részesüljünk az erőből, amely most bennük munkálkodik.

Ahogyan a jelen szenvedései nem méltóak arra, hogy összehasonlítsuk a dicsőséggel, amely majd kinyilatkoztatik, ugyanúgy a jelen szenvedései nem méltók, hogy összehasonlítsuk a jelenben adatott kegyelemmel, hogy elviseljük azokat. A kegyelem egyenlő a dicsőséggel.

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ, egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig. Nemcsak ez pedig, hanem maguk a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását.” (Róm 8:19-23)

Most megkaptuk a Lélek első gyümölcseit. Ez nem azt jelenti, hogy most már csak egy keveset kapunk a Lélekből, hanem azt, hogy a Lelket kapjuk, mint első gyümölcsöt, vagy előleget – az örökségünk zálogát. Pál apostol ezt az Ef 1:13-14 versekben bizonyítja: „Akiben ti is, minekutána hallottátok az igazságnak beszédét, üdvösségetek evangéliumát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Lelkével, Aki záloga a mi örökségünknek Isten tulajdon népének megváltatására, az Ő dicsőségének magasztalására.” Akkor most, hogy Isten Lelke a miénk, Isten fiai lévén belépünk örökségünk gazdagságába. Most kezdünk részesülni ennek az örökségnek a gazdagságában, és ha továbbra is Isten fiai maradunk, akkor az örökkévalóságon át az örökségünkben maradunk, azzal a különbséggel, hogy amikor Isten Fia eljön, akkor már a teljes örökséget és annak dicsőségét fogjuk birtokolni.

Ha így nézzük ezeket az ígéreteket, láthatjuk, hogy a mennyország már itt a földön elkezdődik. Ha ezeket a dolgokat valóban hit által megragadjuk, akkor Isten Lelkét magunkkal vihetjük, és megismerhetjük a mennyei békességet és örömöt.

„Mert reménységben tartattunk meg; a reménység pedig, ha láttatik, nem reménység; mert amit lát valaki, miért reményli is azt? Ha pedig, amit nem látunk, azt reméljük, békességes tűréssel várjuk.  

Hasonlatosképpen pedig a Lélek is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm 8:24-26)

Testvérek, ezekben a versekben a bátorítás egész világa rejlik. Néha, amikor ott voltam az összejöveteleinken, és hallottam, ahogy egymás után felállnak, vallomást tesznek, és azzal fejezik be, hogy "imádkozzatok értem", annyira arra gondoltam, hogy maga Krisztus imádkozott értünk, és hogy maga a Szentlélek jár közben értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Testvérek, miközben másokat kérhetünk, hogy imádkozzanak értünk, nem ragadhatjuk-e meg hittel azokat a fohászkodásokat, amelyek folyamatosan szállnak fel értünk a mennybe? Még ha a testvérek nem is imádkoznak értünk, akkor is megvan az az örömünk és vigasztalásunk, hogy Krisztus és a Lélek imádkozik értünk.

A magam részéről e dolgokat a következőképpen tudom megérteni és bátorítást tudok meríteni belőlük: Istenhez megyek, és kitárom Előtte a lelkemet, és kérem, hogy adjon nekem ... Mit kérjek? Néha elfogynak a szavak, és nem jut eszembe semmi, csak egy kimondhatatlan vágyakozás valami több után, mint amim van; de a Szentlélek tudja, mire van szükségem, és ismeri Isten gondolatait. Ő pontosan tudja, hogy Isten mit akar adni nekem, ezért közbenjár értem, és Isten sokkal többet ad, mint amit kérni vagy gondolni tudok. Isten Lelke veszi azokat a gondolatokat, amelyeket mi nem tudunk szavakba önteni, és alig tudunk kigondolni, és szavakban és kérésekben közvetíti azokat Isten trónja előtt, és Ő, aki az emberek szívét vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata.

Meggyőződésem, hogy közülünk sokan nagy hibát követünk el a szívünk önvizsgálata során. Hallunk testvérekről, akik azt mondják, hogy „megvizsgálják a szívüket, és eltávolítanak minden rosszat, amit csak találnak benne.” Jeremiás azt mondta: „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő utai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint.” (Jer 17:9-10). A földön vagyunk és bűnös állapotban. Elismerjük, hogy nem abban a lelki állapotban vagyunk, amelyben lennünk kellene; ezért megvizsgáljuk a szívünket, és félreteszünk minden gonoszságot, amit csak találunk benne. Ezt nem tudjuk megtenni, mert a szív minden alkalommal becsap minket. Isten azonban meg tudja és meg is vizsgálja a szíveket, és ha elfogadjuk az Ő vizsgálatának az eredményét, nagy lesz az örömünk. Mert a Vigasztaló az, aki a szívünk elé hozza azokat a bűnöket, amelyeket az Úr keresett; és ez a cselekedet, hogy a bűnöket a szemünk elé hozza, része Isten vigasztalásának. Igen, Isten éppen azáltal a munka által ad nekünk vigasztalást, hogy a bűnöket a tudomásunkra hozza.

Egyesek azt mondják, hogy az Úr olyan mértékben tudatja velük bűneiket, amilyen mértékben elviselhetik. Amikor az Úr megismertette velem a bűneimet, nem tudtam elviselni azokat. Azt hittem, az életem is összetört bennem, és tudtam, hogy nem bírom elviselni. Itt jött a vigasztalás: nem tudtam elviselni, ezért hajlandó voltam hagyni, hogy a Megváltó elviselje azokat helyettem. Az Úr tehát megvizsgálja az emberek szívét, és nekünk csak annyit kell tennünk, hogy elfogadjuk a számunkra tartogatott megbocsátást, ha már megvizsgálta és a szemünk elé tartotta bűneinket.
Most elérkeztünk a legcsodálatosabb fejezet legáldásosabb és legpompásabb részéhez. Egyetlen szó a kulcsa a Rómabeliekhez írott levél 8. fejezetének: „Dicsőség”.

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak. Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8:28-30)

A 28. verset gyakran tévesen idézik, és nagyon gyakran rosszul alkalmazzák, csupán az igeidő megváltoztatásával. Az emberek ezt olvassák: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra lesz.” De Pál apostol nem ezt írta. Azt írta, hogy minden „javukra van” - jelen időben - azoknak, akik Istent szeretik. De valaki azt mondja: „Én nem tudom, amit ők tudnak.” Nos, fontoljátok meg a Szentírást, higgyétek el és akkor tudni fogjátok. Ez az egyetlen módja, hogy megtudjuk, hiszünk Isten szavának. Akkor megtudjuk, hogy akik Istent szeretik, minden a javukra van. Ez a keresztény öröme – hogy semmi rossz nem történhet vele.

Egyesek szerint van egy speciális csoport, amelyhez ez szól. Igen, ez igaz, van egy különleges csoport és ez a különleges csoport az Istent szeretőkből áll. Azt pedig tudjuk, hogy szeretjük-e Istent vagy sem, ezért azt is tudjuk, hogy ez az ígéret nekünk szól vagy sem. Nincs elég ok arra, hogy szeressük Istent? Egyesek azt mondják: „Szeretném jobban szeretni Istent, mert tudom, hogy nem szeretem eléggé.” Milyen abszurd ez - mintha Isten szeretete olyan kötelesség lenne, amelyet magunktól is teljesíthetnénk. A szeretetet nem lehet kényszeríteni; maga a cselekedet, hogy egy embert a másik szeretésére kényszerítünk, azt mutatja, hogy egyáltalán nincs szeretet. Miért szeretjük azokat a tárgyakat, amelyek kedvesek nekünk? Egyszerűen azért, mert a mi szemünkben szerethetőek, és minél többet tudunk az általunk szeretett dolgokról, annál jobban szeretjük. Minél több dolgot tudunk meg Istenről, annál jobban szeretjük Őt. Ahogy olvassuk az Ő Igéjét, amiből merítenünk kell a Róla szóló ismeretet, meglátjuk Isten irgalmának nagyságát, és nem tehetünk mást, minthogy szeretjük Őt. Miért ne szerethetnénk Őt? Mert Ő előbb szeretett minket. Ha jobban akarjuk szeretni Istent, tanulmányozzuk többet az Ő szeretetét, ahogy az Ő igéjében megnyilatkozik számunkra.

Nos, mit szóltok ehhez a csoporthoz – „akik az ő végzése szerint hivatalosak”? (Róm 8:28) Itt van a „hivatalosak” kérdése, és ez időnként elbátortalanít egyeseket. Valaki mondhatja: „Talán nem vagyok hivatalos, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy hivatalos vagyok, következésképpen nincs minden a javamra.” A „hivatalos” kérdése nagyon könnyen megoldható. Kit hívott el Isten? „És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel! És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jel 22:17)

A felhívás a földön minden férfinak, nőnek és gyermeknek szól. Akik meghallják, fogadják meg és adják tovább. Isten jósága elég nagy ahhoz, hogy minden egyes embert magába foglaljon. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16) E két szöveg elég ahhoz, hogy a négy sarkalatos pontba szórja az összes teológiai szemetet, amit annak bizonyítására írtak, hogy Istennek van néhány kiválasztottja, akiket elhívott, másokat pedig nem. Egyetlen lélek se maradjon távol, mert azt hiszi, hogy nincs elhívva. Az elhívás mindenkinek szól. Nem mindenki fog eljönni, nem mindenki fogja megfogadni Péter apostol tanácsát, hogy erőssé tegye az elhívását és kiválasztását, de ez nem az Isten hibája.

Mi „elhívottak” és „kiválasztottak” vagyunk. Néha rettenetesen félünk ettől a „kiválasztott” szótól. Van okunk félni ettől a kifejezéstől? Nem, mert minden ember lehet jelölt, és minden jelölt választott lehet. Erre mindenkinek van lehetősége, és egyik ember kiválasztása nem zárja ki mások kiválasztását.

A 2Tim 1:9 versben ezt olvassuk: „Aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nekünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte.” Figyeljünk! Az Ő elhatározása a kegyelem elhatározása, és az ingyen ajándék, ingyen kegyelem által mindenkire elhat az élet megigazulására. Figyeljük meg, mit jelent a kiválasztás:

„Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, Aszerint, amint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által,  

Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedve szerint, Kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben.” (Ef 1:3-6)

„Megáldott minket minden lelki áldással” Kiben? Krisztusban. Következésképpen abban a pillanatban, amikor lemondunk önmagunkról, és helyette elfogadjuk Krisztust, mindent megkapunk, amit Krisztus adhat. Miért vannak ezek az áldások Krisztusban? Mert Ő képes megáldani titeket, hogy „mindegyikőtöket megtérít bűneitekből”. (ApCsel 3:26) Mivel magától Istentől kaptunk minden áldást, ami csak adható, hogy megszabadítson minket a bűntől és eltörölje a vétkeinket, ezért örömöt és békességet lelhetünk Benne. Péter apostol azt mondta: „Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott.” (2Pét 1:3) Minden, ami az élethez és a kegyességhez szükséges, megadatott nekünk. Kiben? Krisztusban. Ezért a Krisztusban levő lélek olyan szilárdan és biztosan állhat és áll is, mint a Korszakok Sziklája.

Ez a kegyelme dicsőségének magasztalására van, „amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben.” (Ef 1:6) Kiben? A Szerelmesben. Nem magunkban, hanem a Szerelmesben; és mindenki el van hívva Krisztus közösségére, ha elfogadja. Testvérek, észszerűtlen, hogy Isten nem fogadja el azokat, akik nem akarják elfogadni Őt? Nem. Észszerűtlen és igazságtalan, hogy Isten elfogad minket, ha elfogadjuk az Ő elhívását? Természetesen nem. Akkor benne vagyunk kiválasztottak, „az Ő akaratának jó kedve szerint, Kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben.” „Megismertetvén velünk az Ő akaratának titkát az Ő jó kedve szerint, melyet eleve elrendelt magában. Az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyekben vannak, mind amelyek e földön vannak; Őbenne, akiben vettük is az örökséget, [...].” (Ef 1:5-6; 9-11) Ne feledjük, amikor Krisztusban vagyunk, örökséget kapunk – az örökség első gyümölcsét - most kezdünk részesülni benne.

„Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte [...]” (Róm 8:29) „Őbenne, akiben vettük is az örökséget, eleve elrendeltetvén annak eleveelvégzése szerint, aki mindent az ő akaratának tanácsából cselekszik.” (Ef 1:11) Csak néhány szó az „eleve” ismerésről. Egyesek azt az álláspontot képviselik, hogy Isten nem tudta, hogy mit fog tenni az ember, amikor megteremtette, és ha tudta volna, akkor egyáltalán nem kellett volna megteremtenie, vagy meg kellett volna akadályoznia, hogy arra az útra lépjen, amelyen elindult. Isten tudja, és Ő előre tudja, és Ő a véget is ismeri a kezdetektől fogva. „Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit.” (ApCsel 15:18) Isten egy hajszálnyit sem változtatott azon a terven, amelyet a világ kezdete előtt ismert. És nincs olyan hatalom az egész világegyetemben, amely arra késztetné Őt, hogy megváltoztassa azt.

Tudta-e Isten, hogy Ádám vétkezni fog, és tudja-e, hogy mi üdvözülünk-e vagy sem? Igen, Ő mindent tud erről. Tudja, ki üdvözül és ki fog elveszni. Akkor mi a helyzet azzal a ténnyel, hogy szabadok vagyunk? Nem tudom, de ez nem változtat semmit. Az Ő Igéjéből tudom, hogy teljesen szabad vagyok az üdvösségre, és megkapom, ha akarom. Azt is tudom, hogy Isten tudja, hogy elfogadom-e vagy sem. Nem értem, hogy hogyan lehet e két dolog, de Isten tudja, és Ő nem igazságtalan, tehát minden igazságos. Nincs angyal a mennyben, aki tudná, hogyan lehetséges ez, de ők tudják, hogy így van.

Vegyük észre annak az állításnak az abszurditását, hogy Isten tudhat mindenről, ha akar, de bizonyos dolgokat nem akar tudni, és ezért nem gyakorolja a tudásra vonatkozó hatalmát. Egyesek azt mondják, hogy ha tudná, akkor felelős lenne az üdvösségünkért vagy elvesztésünkért, ezért nem gyakorolja a tudás hatalmát, és így mentesíti magát e felelősség alól. Ez egy megdöbbentő vád Isten ellen. Istenre hárít minden felelősséget az ember pusztulásáért, és azzal vádolja Őt, hogy megpróbál kitérni előle. Ha úgy dönt, hogy bizonyos dolgokat nem tud, hogyan lehetséges, hogy tudja, mit akar tudni és mit nem?
Maga az az állítás, hogy nem akar tudni bizonyos dolgokat, azt bizonyítja, hogy tudnia kell azokat a dolgokat, amelyekről úgy dönt, hogy nem akar tudni róluk, ami teljes képtelenség. Az a tény, hogy nem akarja tudni, amiket tud, nyilvánvaló abszurditás. Egy ilyen elképzelésnek szükségszerűen azon a feltételezésen kell alapulnia, hogy Isten tudása a kutatáson alapszik. De Istennek nem kell nyomon követnie dolgokat és számolgatnia, hogy következtetésekre jusson. Ő Isten, és a tudás Benne van, Őbenne kezdődik és Őbenne végződik.

Isten a Magasságos és Szent, „akinek örökkévaló a lakhelye”. (Ézsa 57:15) Ő az örökkévalóságban lakik. Mi az örökkévalóság? Valami, aminek nincs kezdete, se vége. Egy körrel ábrázolható, amelynek bármelyik pontján Isten lakik. Isten Önmaga által létezik. Vagyis a milliónyi korszak, amely a múltban volt, és a milliónyi, amely a jövőben lesz, mind „most” van Isten számára. A múlt, a jelen és a jövő mind jelen van Isten számára. Ő most él az örökkévalóságban. Nem értjük, hogyan lehet ez így, de nem is számít. Ő mondja, hogy így van, és mi hiszünk neki.

Az a tény, hogy Ő az örökkévaló Isten, annak az igazságnak az erejét képezi, hogy Ő a mi üdvösségünk. Ő az örökkévaló Isten, aki a múltban irányította útjainkat, és bízunk az Ő irányításában. Ha Isten nem ismerte volna a múltat ​​és a jövőt, honnan tudhatnám, hogy jól irányította-e az életemet? Jób azt mondta: „De ő jól ismeri utamat.” (Jób 23:10)

Ő vezet minket azon az úton, amelyen járnunk kell. Átnézett a korszakokon át, és látta, kié lesz az örökség, melyet előkészít azok számára. Hogy nagyon alacsony léptékkel szemléltessem a dolgot, mit gondolnátok arról az emberről, aki sok követ gyűjt össze és házépítésbe kezd? Megkérdeznétek tőle, hogy milyen házat épít. „Hát – mondaná – még nem tudom. Összerakom ezeket a köveket és a gerendákat, és majd meglátom, milyen ház lesz belőle.” Az ilyen beszéd őrültség. Mielőtt az ember házépítésbe fog, pontosan tudja, hogy milyen lesz, pontosan tudja, hogyan fog kinézni, amikor elkészül. Amikor Isten a múltban elkészítette a terveit, nem gondoljátok, hogy tudta, milyen földet fog teremteni? Pontosan tudta, milyen föld lesz, és célja volt, hogy megteremtse. Azért teremtette, hogy lakják azt.

Nemcsak azt tudta, hogy milyen hely lesz a föld, hanem hogy milyen emberek fogják lakni. Ismert minden embert, aki lakni fogja, és mindannyiukat néven nevezte. Amikor régen lefektette a föld terveit, Isten látta a földön lakó emberek között azokat, akik jó és szent emberek lesznek; és látta, hogy a bűn tapasztalatának befejezése után ugyanazt a földet éppen azok az emberek fogják lakni, akikről Isten látta, hogy lakni fogják, olyan nevekkel, amelyeket korszakokkal ezelőtt nekik adott.

A Jel 2:17 versben ezt olvassuk: „Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem ismer, csak az, aki kapja.” Nem szabad azt feltételezni, hogy Isten országában nem fogjuk ismerni egymás nevét. A Bibliában minden név jelentett valamit. Jákób volt „a másik sarkát fogó”; Izrael „Isten fejedelme”; Ábrahám „sok nemzet atyja”; Szárai „perelkedő nő” és Sára „hercegnő”. A név az egyén jellemét jelentette.

Bár minden megváltottnak rendelkeznie kell Isten tökéletes jellemével, az Ő jelleme azonban annyira tökéletes és olyan széles, hogy mindenkinek van helye, hogy sajátos jellemmel rendelkezzen. Miért nem lesz senki sem képes megérteni másnak a nevét? Mert nincs két ember, akinek ugyanaz a tapasztalata lenne a jellemfejlődésben. Nincs két olyan ember, akit Isten egyformán vezetett volna, és ugyanazon a tapasztalatokon mentek volna keresztül. „A szív tudja az ő lelke keserűségét; és az ő örömében az idegen nem részes.” (Péld 14:10)

2Móz 33:17 versben az Úr azt mondta Mózesnek: „kedvet találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged.” Mózes akkor nagyon közel állt az Úrhoz. Istennel volt, és „erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant” (Zsid 11:27). Napról napra a Mindenható formálta jellemét, és ha nem lett volna az az egy bűn, a mennybe kerül anélkül, hogy halált látott volna. Szelídebb volt minden embernél, és Isten a könyvben megírt névről ismerte meg.

Az ember elbukott, de közvetlenül a bukás után élő minden ember elfogadhatta volna a javasolt üdvösséget, ha akarta volna, és egyike lehetett volna a földet benépesítő személyeknek. Egyike azoknak az embereknek, akiket Isten látott, amikor terveket készített a föld és annak lakóival kapcsolatban. Ha így tettek volna, a föld megtelt volna, és a megváltás már régen befejeződött volna. Vajon igazságtalan lett volna velünk szemben, hiszen ebben az esetben meg sem születünk, és ezért kimaradtunk volna? Nem, nem lett volna igazságtalan, mint ahogy mi sem vagyunk azok, ha néhány év múlva befejezzük a munkát, és kihagyjuk a lehetséges, még meg nem született nemzedékeket.

Isten előre ismert minket Krisztusban, és Őbenne voltunk eleve elrendelve arra a földre – a maga tiszta állapotában –, amilyet Isten adni akar. Annyira hálás vagyok, hogy Krisztus a miénk lehet, ha akarjuk, és ha hiszünk Neki és bízunk Benne, akkor tudjuk, hogy eleve el vagyunk rendelve az Ő országába. Isten eleve elrendelt minket „annak eleveelvégzése szerint, aki mindent az ő akaratának tanácsából cselekszik”. (Ef 1:11) Nem látjátok, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra van?

Honnan tudhatom, hogy Isten gyermeke vagyok? Ő szeretett és megváltott engem, én pedig Neki adtam magam, ezért az Övé vagyok. Most már Krisztusban vagyok, és nem számít, mi történik velem. Egyetlen rossz dolog sem érhet engem, mert bármi jön, Isten a javamra fordítja; és nemcsak hogy meg fogja tenni, hanem Ő valóban most teszi meg. Azért teszi, hogy fejleszthesse a jellememet, és alkalmassá tegyen arra, amit számomra készít.

Sátán gonosz terveket sző ellenem - befolyásol néhány embert vagy kormányt, hogy tegyenek valamit velem szemben –, azzal a céllal, hogy elpusztítsanak. Nos, ez nem probléma, mert Isten fogja ezeket a nagyon gonosz terveket, és a javamra fordítja. Sátán gonosz terveket sző, hogy a vesztemet okozza, de Isten elveszi a terveit, és azokon keresztül elvezet engem a vágyott paradicsomba. Ezért a kereszténynek nincs miért panaszkodnia.

Senki sem gondol a panaszra a jó pillanatokban. De a kereszténynek mindig jó pillanatai vannak, mert minden az ő javát szolgálja. Vajon azok a rossz dolgok jók, amelyeket ellenünk terveznek? Igen, mert bár rossznak számítanak, amikor elkezdődnek, és arra vannak tervezve, hogy elpusztítsanak minket, de mielőtt elérnének, Isten jóra fordítja. Ha így tekintünk a dolgokra, akkor dicsérhetjük Istent, bármi történjék is.

Itt van József - a testvérei eladták rabszolgának Egyiptomba. Azzal a szándékkal tették, hogy elpusztítsák őt. Először meg akarták ölni, majd amikor eladták rabszolgának, úgy gondolták, hogy nem sokáig fog ott élni rabszolgaként; és így megszabadulnak tőle. És mégis azt olvassuk a zsoltárokban, hogy Isten „Elküldött előttük egy férfiút, Józsefet, aki rabul adatott vala el.” (Zsolt 105:17) Testvérei szívük gonoszságából cselekedtek, és ugyanakkor Isten őt küldte előre, az Ő akarata szerint. Nem értjük, hogyan történhetett ez, de tudjuk, hogy így volt.

Kajafás, a gonosz öreg főpap megkérdezte, nem lenne-e jobb, ha egy ember meghalna, mintha az egész nép elpusztulna. Ez volt a világi bölcsesség, az ármánykodó politikus érzése. Ugyanakkor azonban Isten próféciát mondott. Nincs olyan gonosz ember, még maga az ördög sem, akit Isten ne használna fel minden gonoszságával együtt az örökkévaló céljának megvalósításához. Tengernyi vigasztalás rejlik abban a gondolatban, hogy ez az az Isten, akit szolgálunk.

Ezért, akiket eleve elrendelt, azokat elhívta, és akiket elhívott, azokat megigazította, és akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette. Krisztus mondta: „És én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, őnekik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk.” (Jn 17:22). Igen, az Úr kegyelmet és dicsőséget ad, és kegyelem formájában nekünk most is van dicsőségünk. „Az Úr [...] megdicsőíti a szenvedőket megváltva őket.” (Zsolt 149:4, KJV) Az Ő dicsőségének és kegyelmének gazdagságát adta nekünk. Hamarosan megmutatja nekünk kegyelmének mérhetetlen gazdagságát, „Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8:31).

General Conference Daily Bulletin, 1891. március 22.