A hívő és a polgári kormányzat

„¹Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek. ²Azért, aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene; akik pedig ellene támadnak, önmaguknak ítéletet szereznek. ³Mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. Akarod-e pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót, és dicséreted lesz attól. ⁴Mert Isten szolgája ő a te javadra. Ha pedig a gonoszt cselekszed, félj: mert nem ok nélkül viseli a fegyvert: mert Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik. ⁵Annakokáért szükség engedelmeskedni, nem csak a haragért, hanem a lelkiismeretért is. ⁶Mert azért fizettek adót is; mivelhogy Istennek szolgái, kik ugyanabban foglalatoskodnak. ⁷Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet. ⁸Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte. ⁹Mert ez: Ne paráználkodjál, ne ölj, ne orozz, hamis tanúbizonyságot ne szólj, ne kívánj, és ha valamely más parancsolat van, ebben az igében foglaltatik egybe: Szeressed felebarátodat, mint temagadat.  ¹⁰A szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot. Annakokáért a törvénynek betöltése a szeretet.  ¹¹Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. ¹²Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit.  ¹³Mint nappal, ékesen járjunk, nem dobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és irigységben: ¹⁴Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra.”

Elérkeztünk a Rómabeliekhez írott levél második olyan fejezetéhez, amely teljes egészében a buzdításoknak van szentelve. Ez a fejezet rendkívül fontos témákat tartalmaz, és valószínűleg a könyv legkevésbé tanulmányozott fejezete.

Kinek címezte?

E fejezet tanulmányozásakor nem szabad elfelejteni, hogy a levél az Úr hitvalló tanítványainak szól. „Íme, te zsidónak neveztetel, és a törvényre támaszkodol, és Istennel dicsekedel. És ismered az ő akaratát, és választást tudsz tenni [...] mivelhogy a törvényből megtaníttattál [...]”. (Róm 2:17-18) És még egyszer: „Avagy nem tudjátok-e atyámfiai, mert törvényismerőkhöz szólok.” (Róm 7:1) A fejezet utolsó része is ugyanerről szól.

Következésképpen tévedés azt feltételezni, hogy a fejezet az e világ uralkodóinak kötelességeit hivatott ismertetni, hogy a közigazgatásról vagy az állam és az egyház kapcsolatáról szóló értekezés lenne. Mivel a fejezet címzettjei hitvalló keresztények, nyilvánvaló, hogy célja egyszerűen az, hogy megmutassa nekik, hogyan kell viszonyulniuk az őket kormányzó hatóságokkal szemben.

Minden hatalom Istentől van

„Egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalom az Istené.” (Zsolt 62:12) „Mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől.” Ez a kijelentés teljes mértékben igaz. A Római Birodalom még a hírhedt és embertelen Néró idejében is éppúgy Istentől volt, mint a zsidó uralom Dávid idejében. Amikor Pilátus azt mondta Krisztusnak, hogy hatalma van keresztre feszíteni vagy szabadon engedni Őt, Krisztus így válaszolt: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked.” (Jn 19:11) Ez azonban nem bizonyítja, hogy annak a hatalomnak a cselekedetei helyesek voltak, vagy hogy Isten jóváhagyta volna azokat.

Ez még világosabb lesz, ha egyénekre hivatkozunk. Minden emberi hatalom Istentől származik. A pogányokra éppúgy igaz, mint a keresztényekre, hogy „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”, mert „az Ő nemzetsége is vagyunk.” (ApCsel 17:28) Az egyénekre éppúgy igaz, mint a kormányokra, hogy Isten rendeli vagy nevezi ki őket. Neki terve van minden ember életére nézve.

De ez nem teszi Istent felelőssé minden cselekedetükért, mert ők szabadok úgy cselekedni, ahogy akarnak, és Isten terve ellen lázadva megrontják az Ő ajándékait. Az erő, amellyel a gúnyolódó átkozza Istent, éppúgy Istentől származik, mint az az erő, amellyel a keresztény Őt szolgálja. Mégsem hiheti senki, hogy Isten helyesli a káromlást. Azt sem gondolhatjuk, hogy Ő jóváhagyja a kormányok minden cselekedetét, pusztán azért, mert a létező kormányokat Ő rendelte el.

„Rendeltetett”

Senki ne gondolja, hogy ez a szó szükségszerűen magában foglalja a lelki hatalom tulajdonításának gondolatát. Ez a szó nem jelent mást, mint kinevezve vagy felhatalmazva lenni, amint az a széljegyzetből kiderül. A görög szó, amelyből le van fordítva, az ApCsel 28:23 versben található, ahol azt olvassuk, hogy Rómában a zsidók „kijelöltek” egy napot arra, hogy Pál apostol beszéljen nekik az evangéliumról. Azt is lehetne mondani, hogy „rendeltek” egy napot.

Isten mindenki felett

A hatalmas birodalmak nem állnak a Magasságos felett. „Övé a bölcsesség és az erő, és Ő változtatja meg az időket és az időknek részeit; dönt királyokat és tesz királyokat.” (Dán 2:20-21) Isten Nabukodonozort, Babilon királyát a föld minden országa fölé helyezte. (Lásd Jer 27:5-8; Dán 2:37-38). Amikor azonban Nabukodonozor gőgösen isteni hatalmat tulajdonított magának, kiűzetett a vadon élő állatok közé, hogy megértse, „a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, akinek akarja.” (Dán 4:29)

Ellenállni Istennek

Mivel nincs más hatalom, csak Isten hatalma, „aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene; akik pedig ellene támadnak, önmaguknak ítéletet szereznek.” Ez egy figyelmeztetés a lázadás és a felkelés ellen. Isten az, aki dönt királyokat és tesz királyokat. Ezért aki megdönt egy királyt, az magának tulajdonítja Isten előjogát. Ez olyan, mintha az ember jobban tudná Istennél, mikor kell kormányt váltani. Ha azok, akik fellázadnak egy földi hatalom ellen, nem tudják bizonyítani, hogy közvetlen mennyei kinyilatkoztatást kaptak, amely erre a munkára hívja őket, akkor Istennek állnak ellen azzal, hogy megpróbálják megdönteni az Ő fennálló rendjét. Az ilyenek Isten fölé helyezik önmagukat.

Ellenkezni vagy megdönteni

A polgári hatalomnak ellenállni annyi, mint megpróbálni megdönteni azt. Aki erőszakkal ellenáll a hatalomnak, az megdöntené azt, ha az összeütközés folytatódna, és hatalma lenne hozzá. Krisztus tanítványainak szigorúan tilos ezt tenniük.

Krisztus példája

Krisztus szenvedett és „nektek példát hagyva, hogy az Ő nyomdokait kövessétek: aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: aki szidalmaztatva, viszont nem szidalmazott, szenvedve nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pét 2:21-23) Jó, ha megjegyezzük, hogy Krisztust politikai vádak alapján és politikai okokból ítélték el, mégsem állt ellen, bár megmutatta, hogy megvan hozzá a hatalma. (Lásd Jn 18:5-11 és Mt 26:51-53). Mondhatnánk, Krisztus tudta, hogy eljött az Ő órája. Igaz, de a korábbi helyzetekben Ő nem állt ellen. Folyamatosan az Atyára bízta Magát. Ez példát mutat a tanítványainak. Ha engedelmeskednek azáltal, hogy Istenre bízzák magukat, akkor nem szenvedhetnek el olyan sértést vagy igazságtalanságot, amelyet nem Isten rendelt volna el, vagy nem Ő engedte volna meg; és nem szenvedhetnek egyetlen bántalmazást sem, mielőtt eljönne az órájuk. Könnyebb a Krisztusba vetett hitet megvallani, mint az Ő példáját követve igaz hitet mutatni.

Egy másik szemléletes példa

Sault Isten parancsára felkenték Izrael királyává, de később meggondolatlan cselekedetei miatt Isten elvetette őt. Ekkor Dávidot kenték fel helyette királlyá. Saul féltékeny lett Dávid felkenetése miatt, és kereste az alkalmat, hogy megölje őt. Dávid nem állt ellen, hanem elmenekült. Saul többször volt Dávid hatalmában, de Dávid nem emelt rá kezet. Ha létezne bármiféle kifogás egy uralkodóval szembeni ellenállásra, akkor Dávid élhetett volna vele.

Először is, ha megtette volna, az csak önvédelem lett volna, másodszor pedig éppen akkor kenték fel Saul helyére királlyá. Azonban még akkor is, amikor Dávid beleegyezését kérték, hogy másvalaki ölje meg Sault, akkor ő azt mondta: „Ne veszítsd el őt! Mert vajon ki emelhetné fel kezét az Úrnak felkentje ellen büntetlenül?! [...] Él az Úr, hogy az Úr megveri őt! Vagy eljön az ő napja és meghal, vagy pedig harcba megy és ott vész el! Távoztassa el azért az Úr tőlem azt, hogy kezemet az Úrnak felkentje ellen emeljem.” (1Sám 26:9-11) Pedig Saul gonosz ember volt, aki megtagadta az Isten iránti hűségét, és nem volt alkalmas az uralkodásra.

Istennek alávetve

Isten Igéje arra buzdít bennünket, hogy engedelmeskedjünk a létező hatalomnak, de soha nem bátorít Isten iránti engedetlenségre. Isten nem rendelt el egyetlen uralmat sem, hogy felette álljon. Az ostobaság csúcsa lenne ezzel a fejezettel érvelni, hogy a kereszténynek kötelessége engedelmeskedni az emberi törvényeknek, ha azok ellentétesek Isten törvényével. Isten nem mentegeti a bűnt; és még kevésbé parancsolja meg, hogy vétkezzünk. Nem azért kell engedelmeskednünk a létező hatalmaknak, mert azok az Isten helyett vannak, hanem azért, mert alá vagyunk vetve Istennek, és mindent, amit csak cselekszünk „szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében” tegyünk. (Kol 3:17)

Alávetettség és engedelmesség

Általában az alávetettség engedelmességet feltételez. Amikor azt olvassuk, hogy Jézus alávetette Magát szüleinek, meg vagyunk győződve arról, hogy engedelmeskedett nekik. Amikor tehát arra vagyunk buzdítva, hogy engedelmeskedjünk a létező hatalmasságoknak, a természetes következtetés az, hogy engedelmeskednünk kell a törvényeknek. De soha nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten mindenki felett áll, és hogy mind az egyén, mind a nemzetek uralma Tőle származik, és Ő igényt tarthat minden emberi lélek teljes szolgálatára. Mindig engedelmeskednünk kell Istennek, és alá kell vetnünk magunkat az emberi hatalmasságoknak, de mindig úgy, hogy ez ne jelentsen engedetlenséget Isten iránt.

Nem szolgálhatsz két úrnak

„Senki sem szolgálhat két úrnak [...] nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6:24) Ennek az az oka, hogy Isten és a mammon ellentétes követelményeket támasztanak. De mindenki tudja, hogy gyakran olyan törvényeket alkottak, amelyek ellentétben álltak Isten parancsolataival. Egyszer volt egy törvény Amerikában a rabszolgaság idején, amely előírta, hogy minden embernek mindent meg kell tennie azért, hogy a szökött rabszolgákat visszaadják gazdájuknak. Isten igéje azonban azt mondja: „Ne add ki a szolgát az ő urának, aki az ő urától hozzád menekült.” (5Móz 23:15) Ebben az esetben lehetetlen volt úgy engedelmeskedni az ország törvényének, hogy ne szegjék meg Isten szavát, és az Isten iránti engedelmesség szükségessé tette az emberi törvények megszegését. Az embereknek választaniuk kellett, hogy kinek engedelmeskednek. A keresztény egy pillanatig sem habozhat a választásában. Az Isten törvényével ellentétes törvény a nullával egyenlő. „Nincs bölcsesség, és nincs értelem, és nincs tanács az Úr ellen.” (Péld 21:30)

„Minden emberi rendelésnek”

Az olvasó talán megemlítheti 1Pét 2:13 versét, amely ellentmond ennek. Ott ez áll: „Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért.” Mások azt mondhatják, hogy minden tekintélynek alá kell vetnünk magunkat, kivéve, ha az ellentétes Isten törvényével. Itt azonban nem említ kivételt, és nem is kell kivételt tenni. A szöveg nem tanít engedelmességet olyan emberi törvényeknek, amelyek ellentétesek Isten törvényével.

A probléma a „hatalmasságok” kifejezés téves értelmezéséből adódik. Azt feltételezik, hogy ez a szó „törvényt” jelent, de az alapos olvasás bárkit meggyőz arról, hogy ez a feltételezés téves. Olvassuk el figyelmesen az 1Pét 2:13-14 verseket: „Engedelmeskedjetek azért minden emberi hatalomnak az Úrért.” Melyek ezek a hatalmak, amelyeknek engedelmeskednünk kell? Minden megkülönböztetés nélkül – mindegyiknek: „akár királynak, mint felebbvalónak; akár helytartóknak, mint akiket ő küld.” Nyilvánvaló, hogy a szöveg nem mond semmit a törvényekről, csak az uralkodókról. A felszólítás teljesen megegyezik a Rómabeliekhez írott levél tizenharmadik fejezetében található felszólítással.

Alávetve, mégis engedetlen

Az olvasó tanulmányozza tovább a fejezetet, amelyből legutóbb idéztem, és látni fogja, hogy az engedelmesség, amelyre buzdítanak bennünket, nem jelenti a gonosz törvényeknek való engedelmességet. Arra bíztat bennünket: „Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.” Engedelmeskednünk kell a törvény tekintélyének, akár jó és szelíd az, aki ezt a tekintélyt gyakorolja, akár nem. Ezután következnek a szavak: „Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedve.” (1Pét 2:17,19)

Az ember azonban az Isten iránti lelkiismerete miatt nem szenvedhet szomorúságot és nem szenvedhet igazságtalanul, hacsak az Isten iránti lelkiismerete nem kényszerítette arra, hogy ne engedelmeskedjen egy bizonyos parancsnak, amelyet rákényszerítenek. Ez a mondat, amely közvetlenül az engedelmességre való felszólítás után következik, világossá teszi, hogy az engedetlenség akkor valószínűsíthető, ha a hatalmon lévők „hajthatatlanok”. Ezt a gondolatot hangsúlyozza a Krisztusra való hivatkozás, aki igazságtalanul szenvedett, de egyáltalán nem állt ellen. „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!” (Ézsa 53:7)

Az igazsághoz való hűsége miatt ítélték el, a legkisebb kompromisszumra sem volt hajlandó, mégis alávetette magát az uralkodók tekintélyének. Az apostol kijelenti, hogy ezzel példát hagyott nekünk, hogy az Ő nyomdokaiban járjunk.

A keresztények és a polgári hatalom

„Mert a mi országunk mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk.” (Fil 3:20) Akiknek Krisztusban van menetelük a Lélek által az Atyához, azok immár nem „jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek.” (Ef 2:19) Mindenki a saját országának ügyeivel foglalkozzon, és ne a másikéval. A szemtelenség csúcsa lenne, ha egy amerikai eljönne Angliába, és előadást tartana a parlamentnek arról, hogyan kell irányítani az országot, vagy ha egy angol Amerikába menne, és a hatóságoknak adott tanácsaival válna ismertté. De ha beleavatkoznának a belügyekbe, vagy bármilyen állami tisztségért pályáznának, azonnal megtudnák, hogy ez nem az ő dolguk. Előbb honosodjanak be, utána beszélhetnek és cselekedhetnek, amennyit akarnak, de csendben kell maradniuk, ha visszatérnek abba az országba, amelynek egykor állampolgárai voltak. Senkinek sem lehet egyszerre két kormány irányításában tevékenykednie.

Ez igaz mind a mennyei kormányra a földi kormányokhoz viszonyítva, mind pedig a különböző földi országokra. Aki a mennyei ország polgára, annak nincs miért beleavatkoznia a földi kormányzatok ügyeibe. Ezeket az ügyeket azokra kell hagyni, akik ezt a földet tekintik otthonuknak. Amikor a földi uralkodók Isten országának ügyeit akarják szabályozni, akkor a legjobb esetben is súlyos kötelességszegést követnek el. De ha nekik nincs joguk irányítani a mennyek országának ügyeit, még kevésbé avatkozhatnak be a menny polgárai a földi birodalmak ügyeibe.

A földet mennyországgá tenni

Sok keresztény és evangélium szolgája azzal próbálja igazolni a politikába való beavatkozását, hogy kötelességük ezt a földet mennyországgá tenni. Egy nemrégiben lezajlott kampányban sokat hallottunk „London megújításáról” és „London Isten városává tételének szándékáról”. Ez a nyelvezet az evangélium súlyos félreértéséről tanúskodik. Krisztus evangéliuma „Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére.” (Róm 1:16)

A megújulás csak a Szentlélek által valósul meg, aki a szívekben munkálkodik, és ezt a munkát nem lehet ember által irányítani. E világ országai Krisztus országai lesznek, de csak „a seregek Urának buzgó szerelme” teheti meg ezt. (Jel 11:15; Ézsa 9:7). Lesz egy új föld, amelyben kizárólag az igazság fog lakozni, de ez csak az Úr napjának eljövetele után lesz, amikor az elemek felbomlanak, és az istentelenek megégnek. (2Pét 3:10-13). Ez nem politikai cselekvéssel fog megvalósulni, még akkor sem, ha az evangélium szolgái politikusok lennének. Az evangélium szolgájának egyetlen megbízatása van - nevezetesen: „Hirdesd az igét.” Más módon nem lehet az embereket jobbá tenni. Következésképpen az evangélium szolgája, aki a politika felé fordítja figyelmét, megtagadja elhívását.

A béke megőrzése

Engedelmeskednünk kell e világ kormányainak a lelkiismeretért. És ez az oka annak is, hogy adót kell fizetnünk, és eleget kell tennünk minden ilyen adósságnak, amelyet ránk rónak. Az adók lehetnek magasak, sőt igazságtalanok, de ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy lázadjunk. Jakab apostol a szegényeket elnyomó gazdagokhoz szól, és az üzenet ugyanúgy érvényes, ha közhivatalban vannak, mint a magánéletben. Az apostol ezt mondta: „Dőzsöltetek e földön és dobzódtatok; szíveteket legeltettétek, mint áldozás napján. Elkárhoztattátok, megöltétek az igazat; nem áll ellent nektek.” (Jak 5:5-6)

Figyeljük meg, hogy az igazak nem állnak ellen. Miért nem? A parancsolat miatt: „Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek. Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.” (Róm 12:18-19) Mint a Béke Királyának alattvalóiként és az Ő országának polgáraiként békében kell élniük minden emberrel. Ezért nem harcolhatnak még önvédelemből sem. Ebben Krisztus, a Béke Fejedelme a példájuk.

Akinek a félelemmel

Csak azok félnek az uralkodóktól, akik gonosz tetteket követnek el. Azok, akik jót tesznek, nem félnek. Ez nem azért van, mert minden uralkodó jó, mert tudjuk, hogy sokan nem azok. „A hatalmas Római Birodalom meghódította a világot” és az, aki akkor uralkodott, amikor Pál apostol írta a Római levelet, a legaljasabb és legkegyetlenebb szörnyeteg volt azok között, akik valaha is uralkodtak Rómában. Néró pusztán kedvtelésből ölt embereket. Lehet, hogy félelmet ébresztett az emberekben, a keresztények mégis nyugodtak lehettek, mert Istenben bíztak. „Ímé, az Isten az én szabadítóm! bízom és nem félek.” (Ézsa 12:2)

Az ember fő dolga

„Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte.” „A szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot. Annak okáért a törvénynek betöltése a szeretet.” „A szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent.” (1Jn 4:7) „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.” (1Jn 5:3) „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga!” (Préd 12:15)

Mivel tehát, aki szívből szereti felebarátját, az Istent is szereti, és a szeretet a parancsolatok megtartásában nyilvánul meg, nyilvánvaló, hogy az apostol ezzel a felszólítással az ember teljes kötelességét fogalmazta meg. Aki ezt a buzdítást megfogadja, soha nem tesz olyat, amiért az emberi kormányok joggal elítélhetik, még akkor sem, ha nem ismeri az adott ország törvényeit. Aki a szeretet törvényét betölti, az soha nem kerül konfliktusba a fennálló uralmakkal. Ha elnyomják őt, nem ellene harcolnak, hanem a Király ellen, akit szolgál.

Keresztényeknek, nem a hatalmasságoknak

Egyesek úgy gondolják, hogy a 8-10 versek a polgári hatalom határait határozzák meg, és azt mutatják, hogy az ember alkothat törvényeket „a tízparancsolat második kőtáblája alapján”, de Isten törvényének bármely más részével kapcsolatban nem. Ha megfontoljuk őket, két dolog bizonyítja ennek a felfogásnak a hamisságát: 1) A levél nem az uralkodóknak szól, hanem a keresztényeknek, mint útmutató a hatalomhoz való viszonyulásukhoz. Ha ebben az igeszakaszban a vezetők kötelességei lennének meghatározva, akkor nekik, és nem a testvéreknek szólnának a buzdítások.2) „A törvény lelki”, és ezért semmi, ami rá vonatkozik, nem tartozik az emberi törvényhozás hatáskörébe. Vegyük például a „Ne kívánd” parancsolatot: egyetlen emberi hatalom sem tudná gyakorlatba ültetni, vagy kijelenteni, hogy megszegték. De ez a parancsolat semmivel sem lelkibb, mint a többi kilenc. Az üzenet a testvéreknek szól, a lényege pedig a következő: ha szeretetben éltek, nem ártotok senkinek, nem kell félnetek egyetlen uralkodótól sem.

Közeleg a vég

A fejezet hátralévő része olyan intelmeknek van szentelve, amelyek nem szorulnak magyarázatra. Különös erejüket annak köszönhetik, hogy „mindennek vége közel van.” Ezért józanoknak kell lennünk, hogy imádkozhassunk. Bár a keresztények éjnek idején élnek, amikor sötétség borítja a földet (Ézsa 60:2), ők mégis a világosság és a nappal fiai, elkülönülve a sötétség minden cselekedetétől.

Krisztusba öltözve

Akik Jézus Krisztust öltik magukra, nem önmaguk látszódnak. Csak Krisztus fog látszódni. A test kívánságairól való gondoskodás egyáltalán nem szükséges, hiszen a test mindig arra törekszik, hogy vágyait teljesítse. A kereszténynek inkább arra kell vigyáznia, hogy a test kívánsága ne nyilvánítsa ki saját erejét és ne vegye át az irányítást. Csak Krisztusban lehet a testet leigázni. Aki Krisztussal együtt megfeszíttetett, az mondhatja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2:20) És ebben az esetben pontosan úgy fog viselkedni az uralkodókkal és a magánszemélyekkel szemben, ahogyan Krisztus viselkedett, mert „amint Ő van, úgy vagyunk mi is e világban.”