Isten az egyetlen bíró

Mivel a tizennegyedik fejezet teljes mértékben gyakorlati tanácsokat tartalmaz a keresztény életre vonatkozóan, és közvetlenül nem függ össze az előző buzdításokkal, nem szükséges időt szánni az előző fejezetek áttekintésére, hanem közvetlenül a szöveggel kezdhetjük. Ne felejtsük el, hogy ez a fejezet, akárcsak az előzőek, az egyháznak szól, és nem azoknak, akik nem szolgálják az Urat. A hatodik vers világossá teszi, hogy ez a fejezet mindazokhoz szól, akik Istent Uruknak ismerik el. Következésképpen a fejezet megmutatja, hogy hogyan kell egymásra tekintenünk.

Ugyanannak az Úrnak a szolgái – Róma 14:1-13

„¹A hitben erőtelent fogadjátok be, nem ítélgetvén vélekedéseit. ²Némely ember azt hiszi, hogy mindent megehetik; a hitben erőtelen pedig zöldséget eszik. ³Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik; és aki nem eszik, ne kárhoztassa azt, aki eszik. Mert az Isten befogadta őt. ⁴Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik. De meg fog állani, mert az Úr által képes, hogy megálljon. ⁵Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig minden napot egyformának tart. Ki-ki a maga értelme felől legyen meggyőződve. ⁶Aki ügyel a napra, az Úrért ügyel: és aki nem ügyel a napra, az Úrért nem ügyel. Aki eszik, az Úrért eszik, mert hálákat ad az Istennek: és aki nem eszik, az Úrért nem eszik, és hálákat ad az Istennek. ⁷Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: ⁸Mert, ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. ⁹Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon mind élőkön uralkodjék. ¹⁰Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? avagy te is miért veted meg a te atyádfiát? Hiszen mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé. ¹¹Mert meg van írva: Élek én, mond az Úr, mert nekem hajol meg minden térd, és minden nyelv Istent magasztalja. ¹²Azért hát mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek. ¹³Annak okáért egymást többé ne kárhoztassuk: hanem inkább azt tartsátok, hogy a ti atyátokfiának ne szerezzetek megütközést vagy megbotránkozást.”

Krisztus iskolája

Krisztus egyháza nem tökéletes emberekből áll, hanem olyanokból, akik a tökéletességre törekszenek. Jézus tökéletes, és az Ő hívása így szól: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugtatlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem.” (Mt 11:28-29) Miután mindenkit Magához hív, kijelenti, hogy „aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.” (Jn 6:37) Ahogy valaki mondta: „Az Isten azt keresi az emberben, hogy megragadja a hit kezét és segítsen neki erőteljesen megragadni Krisztus istenségét, hogy elérje a jellem tökéletességét.”

A hit lehet nagyon gyenge, de Isten emiatt nem utasítja el. Pál apostol hálát adott Istennek a thesszalonikai testvérek folyamatosan növekvő hitéért (2Thess 1:3), ami azt mutatja, hogy kezdetben nem volt tökéletes hitük. Isten olyan jóságos, hogy minden embernek teljesen bíznia kellene Benne, de éppen azért, mert annyira jóságos, nagyon kitartó és türelmes azokkal, akik nem ismerik Őt jól, és nem űzi el őket, amiért kételkednek. Isten e jósága és türelme az, ami tökéletes hitet épít.

Tanulók, nem tanítók

Nem a tanulók dolga eldönteni, hogy kik járjanak iskolába. Igaz, hogy ebben a világban léteznek olyan kizárólagos iskolák, ahová csak bizonyos tanulókat vesznek fel. Ha valaki, aki vagyoni és társadalmi helyzetében alacsonyabb rendű, megpróbálna bejutni, azonnal nagy zűrzavar támadna. Maguk a tanulók olyan hevesen tiltakoznának az új jövevény felvétele ellen, hogy a tanárok kénytelenek lennének elküldeni őt. Az ilyen iskolák azonban nem Krisztus iskolájának a mintái. „Mert nincsen Isten előtt személyválogatás.” (Róm 2:11) Ő hívja a szegényeket és rászorulókat, valamint a gyengéket. Ő dönti el, hogy kiket vesz fel.

Krisztus azt mondja: „Aki akarja, jöjjön, és vegye az élet vizét ingyen” (Jel 22:17), és arra kér mindenkit, aki hallja, hogy adja tovább a meghívást. A Krisztus iskolájába való belépéshez egyetlen tulajdonság szükséges: a vágy, hogy Tőle tanuljunk. Ha valaki cselekedni akarja az Ő akaratát, Isten befogadja és megtanítja őt. (Jn 7:17). Bárki, aki más mércét állít fel, ezzel Isten fölé helyezi magát. Senkinek nincs joga visszautasítani azt, akit Isten befogad.

Mester és szolga

Krisztus ezt mondta tanítványainak: „Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” „Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Tanítótok, a Krisztus.” (Mt 23:8,10, KG rev.) A mester az, aki meghatározza minden tanítvány vagy szolgáló szolgálatát. Következésképpen csak a mesternek van joga utasításokat adni és eldönteni, ha hibáról van szó. „Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját?” Ha nincs hatalmad megjutalmazni a sikerét, akkor jogod sincs megítélni a kudarcát.

„Isten a bíró”

„Isten a bíró, aki az egyiket megalázza, a másikat fölmagasztalja.” (Zsolt 75:8, KG rev.) „Mert az Úr a mi bíránk, az Úr a mi vezérünk, az Úr a mi királyunk, Ő tart meg minket!” (Ézsa 33:22) „Egy a törvényhozó, aki hatalmas megtartani és elveszíteni: kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?” (Jak 4:12) A megmentő és a pusztító hatalom határozza meg a bíráskodás jogát. Elítélni, amikor nincs hatalmad az ítélet végrehajtására, nem más, mint egy tréfa. Egy ilyen ember legfeljebb nevetséges.

A pápaság lelkülete

Pál apostol úgy írja le a hitehagyást, mint a „bűn emberének”, „a veszedelem fiának” a megjelenését, „aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be, mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (2Thess 2:3-4) Dániel 7:25 verse úgy mutatja be ugyanezt a hatalmat, mint aki sokat szól a Felséges ellen, és véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt.

Isten törvénye ellen vagy fölé emelkedni a legkategorikusabb szembefordulás Istennel és az Ő uralmának legdacosabb bitorlását jelenti. Az így felemelkedő hatalom vége a következő: megemészti „az Úr az ő szájának leheletével, és megsemmisít az ő megjelenésének feltűnésével”. (2Thess 2:8)

Most olvassuk el a Jak 4:11 versét: „Aki megszólja atyjafiát, és aki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek.” Ez azt mutatja, hogy aki rosszat mond, vagy ítélkezik, vagy szembeszegül testvérével, az Isten törvényéről beszél rosszat, és bírói pozícióba helyezi saját magát. Más szóval, a „bűn emberének” helyére teszi magát, és annak munkáját végzi. Milyen más jutalmat kaphatna, mint a bűn emberének szánt jutalmat? Bizonyára e gondolatnak van elég súlya, hogy mindannyiunkat eltántorítson ettől.

Megtudtuk, hogy Krisztus egyházának tagjai nem ítélik meg egymást, mert ők együtt ugyanannak az Úrnak a szolgái. E versek nem azt tanítják, hogy mindegy, megtartjuk-e Isten parancsolatait vagy sem – éppen ellenkezőleg, hiszen mindannyian Krisztus ítélőszéke előtt fogunk megjelenni, és azok szerint leszünk megítélve –, hanem azt tanítják, hogy azokban a dolgokban, amelyekről Isten törvénye nem ad konkrét kinyilatkoztatást, az egyik ember útja éppolyan jó, mint a másiké. Sőt, még többet is megtanultunk, hogy még ha valaki meg is sért egy világosan megfogalmazott parancsolatot, akkor nem szabad keményen bánni vele és elítélni őt. Egy ilyen hozzáállás senkinek sem segíthet, és különben is, nincs is jogunk hozzá, hiszen mi csak szolgák vagyunk.

Másokért élni – Róma 14:14-23

„¹⁴Tudom és meg vagyok győződve az Úr Jézusban, hogy semmi sem tisztátalan önmagában: hanem bármi annak tisztátalan, aki tisztátalannak tartja. ¹⁵De ha a te atyádfia az ételért megszomorodik, akkor te nem szeretet szerint cselekszel. Ne veszítsd el azt a te ételeddel, akiért Krisztus meghalt. ¹⁶Ne káromoltassék azért a ti javatok. ¹⁷Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm. ¹⁸Mert, aki ezekben szolgál a Krisztusnak, kedves Istennek, és az emberek előtt megpróbált. ¹⁹Azért tehát törekedjünk azokra, amik a békességre és az egymás épülésére valók. ²⁰Ne rontsd le az ételért az Isten munkáját. Minden tiszta ugyan, de rossz annak az embernek, aki botránkozással eszi. ²¹Jó nem enni húst és nem inni bort, sem semmit nem tenni, amiben a te atyádfia megütközik vagy megbotránkozik, vagy erőtelen. ²²Te neked hited van: tartsd meg magadban Isten előtt. Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel. ²³Aki pedig kételkedik, ha eszik, kárhoztatva van, mert nem hitből eszik. Ami pedig hitből nincs, bűn az.”

Sok tévedés származik a Biblia figyelmetlen olvasásából és az elrugaszkodott kijelentéseken alapuló elhamarkodott következtetésekből, valamint az Ige szándékos elferdítéséből. Ez valószínűleg sokkal inkább a józan ítélőképesség hiánya, mint a szándékosság eredménye. Ezért mindig legyünk óvatosak, hogyan olvasunk.

Tiszta és tisztátalan

Ha alaposan megfontoljuk a témát, nem fogjuk kiragadni ezt a részt a szövegkörnyezetéből. A fejezet legelejétől egy olyan ember esete van bemutatva, aki annyira keveset tud Krisztusról, hogy azt hiszi, hogy a megigazulást bizonyos ételek elfogyasztása által, vagy bizonyos ételektől való tartózkodás által lehet elérni. Az egész fejezet egyértelműen azt a gondolatot közvetíti, hogy hit által üdvözülünk, nem pedig azáltal, amit eszünk vagy iszunk.

A tiszta és tisztátalan ételek témájának rövid áttekintése nagyon hasznos lesz. Van egy furcsa, és széles körben elterjedt elképzelés, miszerint az egykor evésre alkalmatlan dolgok ma már teljesen használhatóak. Úgy tűnik, sokan azon a véleményen vannak, hogy az evangélium még a tisztátalan állatokat is megtisztítja. Elfelejtik, hogy Krisztus az embert tisztítja meg, nem pedig az állatokat és a hüllőket.

Mózes idejében is voltak mérgező növények, ugyanazok a növények ma is mérgezőek. Éppen azok az emberek, akik azt hiszik, hogy az evangélium ehetővé tesz mindent, ugyanúgy undorodnának a gondolattól, hogy macskát, kutyát, hernyót, pókot, legyet stb. egyenek, mint Mózes korában bármelyik zsidó. Ahelyett, hogy bizonyítékot találnánk azon elképzelés alátámasztására, hogy Krisztus ismerete megbékíti az embert egy ilyen étrenddel, éppen ellenkezőleg, azt találjuk, hogy csak a legelfajultabb vademberek használják ezeket a dolgokat táplálékként, és az ilyen étrend az elfajulás jele és oka is egyben. A megvilágosodás az ételek gondos megválasztásához vezet.

Nos, senki sem képzelheti azt, hogy Pál apostol vagy bármely más józan ésszel és kifinomultsággal rendelkező ember mindent megeszik, ami a földön megtalálható. Bár a legtöbb ember az evésben és ivásban Istennél is bölcsebbnek tartja magát, mindig is voltak és vannak bizonyos dolgok, amelyeket általánosan étkezésre alkalmatlannak tartanak. Ezért, amikor az apostol azt mondja, hogy semmi sem tisztátalan önmagában, nyilvánvalóan azokra a dolgokra korlátozza kijelentését, amelyeket Isten adott az emberek számára táplálékul. Vannak emberek, akiknek a lelkiismerete annyira rosszul képzett, hogy még azokból a dolgokból is félnek enni, amelyeket Isten hagyott megenni; mint ahogy vannak olyanok is, akik megtiltják „bizonyos ételek élvezését, amelyeket Isten azért teremtett, hogy a hívők és akik megismerték az igazságot, hálaadással részesedjenek belőlük.” (1Tim 4:3)

Amikor tehát az apostol azt mondta: „Van, aki azt hiszi, hogy mindent megehet”, világos, hogy a „mindent” szóba nem tartozik bele a tisztátalan. A nyilvánvaló lényeg az, hogy az ember azt hiszi, hogy bármit megehet, ami ehető. Van olyan, aki azt gondolja például, hogy ezen eledelek közül néhányat bálványoknak áldoztak, fél enni belőlük, nehogy bálványimádóvá váljon. A Korinthusi első levél nyolcadik fejezete világossá teszi ezt a témát, mivel párhuzamos szöveg a Rómabeliekhez írott levél tizennegyedik fejezetével.

A fejezet a napok kérdését is tisztázza. Mivel nyilvánvaló, hogy az apostol ételekkel kapcsolatos megjegyzései azokra az ételekre vonatkoznak, amelyek fogyaszthatóak, így világossá válik, hogy csak azok a napok tekinthetők egyformának, amelyeket Isten nem szentelt meg Magának.

Isten országának természete

„Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.”  Ezen ország felett tétetett Krisztus királynak, mert Isten azt mondta: „Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen!” (Zsolt 2:6) Most olvassuk el az Atya szavait a Fiúról, akit mindenek örökösévé választott: „A te királyi széked óh Isten örökkön örökké. Igazságnak pálcája a te országodnak pálcája. Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot: annak okáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid felett.” (Zsid 1:8-9)

A királyi pálca a hatalom jelképe. Krisztus királyi pálcája az igazság pálcája. Következésképpen az Ő országának hatalma az igazságon nyugszik. Ő az igazság által uralkodik. Az Ő földi élete az igazság tökéletes megnyilvánulása volt, ezért az Ő országát az Ő életének hatalma által kormányozza. Akikben Krisztus élete van, azok az Ő országának alattvalói. A Krisztus országában való polgárság jele nem más, mint Krisztus élete.

De mivel volt Krisztus királynak felkenve? A legutóbb olvasott szöveg kijelenti, hogy „örömnek olajával.” Tehát az öröm egy szükséges szempont, amely Krisztus országát jellemzi. Ez az öröm országa és egyben az igazság országa is.  Ezért ez ország minden alattvalójának telve kell lennie örömmel. A „komor keresztény” éppen annyi ellentmondást mutat, mint a „hideg nap”. A nap létezésének célja, hogy eloszlassa a hőt, amely alkotja. Hasonlóképpen a keresztény azért él, hogy sugározza a természetéhez tartozó békét és örömöt. A keresztény nem egyszerűen azért örül, mert úgy gondolja, hogy ez helyes, hanem azért, mert az öröm országába költözött.

„Mert aki ezekben szolgál a Krisztusnak, kedves Istennek, és az emberek előtt megpróbált. Azért tehát törekedjünk azokra, amik a békességre és az egymás épülésére valók.” Milyen dolgokban szolgálja ő Krisztust? Aki Krisztust szolgálja, az igazságban, békében és örömben szolgál.

Isten elfogadja az ilyen szolgálatot, és az emberek értékelik azt. Nemcsak a keresztények értékelik az ilyen szolgálatot, hanem a hitetlenek is kénytelenek értékelni. Dániel ellenségei kénytelenek voltak bizonyságot tenni feddhetetlen életéről, amikor azt mondták, hogy nem találnak ellene semmit, csak Istene törvényét. De éppen ez a kijelentés Isten törvényének elismerését jelenti, az annak való engedelmesség tette őt azzá a hűséges emberré, aki volt.

Önzetlenség

A békesség Isten országának egyik jellemzője. Ezért azok, akik Isten országában élnek, azokat a dolgokat kell gyakorolniuk, amelyek békességet szereznek. Az önzés azonban soha nem hoz békességet. Ellenkezőleg, az önzés mindig háborúkat szül, és az önzésben való megmaradás elkerülhetetlenül háborúhoz vezet. Az Isten országa alattvalóinak tehát mindig készen kell állniuk arra, hogy feláldozzák saját vágyaikat és elképzeléseiket mások érdekében. Az önzetlen ember feladja saját útjait, ha azok egy másik ember békéjét fenyegetik.

De ne felejtsük el, hogy Isten országa az igazság mellett a békét is jelenti. Az igazság Isten törvénye iránti engedelmesség, mert „minden igazságtalanság bűn” (1Jn 5:17), és „a bűn pedig a törvénytelenség.” (1Jn 3:4) Ezért, bár az ország törvényei szerint az embernek szükségszerűen le kell mondania saját vágyairól, hogy ne zavarja mások érzéseit, ugyanezen törvények szerint tilos lemondani Isten bármelyik parancsolatáról. Az Isten törvényének való engedelmesség békességet szerez, mert ezt olvassuk: „A te törvényed kedvelőinek nagy békességük van, és nincs bántódásuk.” (Zsolt 119:165) „Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai.” (Ézsa 48:18) Ezért, aki annyira „szerető”, hogy Isten törvényének bármely részét elhagyja, mert az embereknek nem tetszik, az nem gyakorolja azokat a dolgokat, amelyek békességre vezetnek. Éppen ellenkezőleg, fellázad Krisztus országa ellen.

Ez ismét azt bizonyítja, hogy az Úr szombatja nem tartozik azon dolgok közé, amelyeket csak személyes meglátás szerint kell megtartani. A kereszténynek nincs választása ebben a kérdésben. Meg kell őriznie. Az Úr szombatja nem tartozik azok közé a napok közé, amelyeket az ország alattvalója tetszése szerint figyelmen kívül hagyhat. Ez egyike a kötelező dolgoknak.

De vannak dolgok, amelyeket az embernek joga van megtenni, ha akarja, de nem kötelező megtennie. Például az embernek joga van ahhoz, hogy az ételét evőeszköz nélkül, ujjaival egye - ha akarja -, de ha ez zavarja a vele egy társaságban lévőket, Krisztus törvénye megköveteli tőle, hogy ne tegye ezt. És így látható, hogy Krisztus törvényét, ha gondosan betartják, tökéletesen udvariassá teszi az embert. Az igazi keresztény a szó valódi értelmében egy úriember.

Sok dolog megengedett, amit a gyenge hittel rendelkező emberek – mivel rossz tanítást kaptak – tévesnek tartanak. A keresztény udvariasság - ahogyan a Rómabeliekhez írott levél tizennegyedik fejezete megfogalmazza - megköveteli, hogy a műveltebb vegye figyelembe a gyengébb testvér lelkiismeretét. Teljesen figyelmen kívül hagyni ezeket a lelkiismereti kérdéseket - még ha nem is indokoltak - az semmiképpen sem segíti a gyengébb testvért abban, hogy nagyobb szabadságban éljen. Éppen ellenkezőleg, ezzel elkedvetlenítjük őt. „Jó nem enni húst és nem inni bort, sem semmit nem tenni, amiben a te atyádfia megütközik vagy megbotránkozik, vagy erőtelen.”

Így válik nyilvánvalóvá, hogy a Rómabeliekhez írott levél tizennegyedik fejezete egyszerűen a keresztény udvariasság és segítőkészség leckéje, és nem azt tanítja, hogy a szombatot vagy bármi mást, ami Isten parancsolataihoz tartozik, tetszés szerint figyelmen kívül lehet hagyni A „hitben gyengékkel” szemben tekintettel kell lenni, de aki megsértődik Isten parancsolatainak megtartásán, annak egyáltalán nincs hite.

A lelkiismeret határai

„Te neked hited van: tartsd meg magadban Isten előtt.” (Róm 14:22) A hit és a lelkiismeret az egyénhez tartozik. Senki sem hihet a másik helyett. Senkinek sem lehet elég hite két ember számára. A Római Katolikus Egyház tanítása szerint bizonyos embereknek több hitük volt, mint amennyire szükségük volt, és „igazabbak” voltak a szükségesnél, így hát másoknak is adhattak belőle. A Biblia azonban azt tanítja, hogy lehetetlen, hogy az embernek több hite legyen, mint amennyi a saját üdvösségéhez szükséges. Ezért bármennyire is jól képzett az ember hite, az ítéletkor senki mást nem lehet megítélni az alapján.

Napjainkban gyakran hallunk embereket a közlelkiismeretről beszélni. Gyakran halljuk, hogy egyik ember lelkiismerete megbotránkozott a másik ember tettei miatt. De a lelkiismerettel ugyanaz a helyzet, mint a hittel – senkinek sem lehet két embernek elegendő lelkiismerete. Aki azt hiszi, hogy használhatja saját lelkiismeretét, és ugyanakkor a másik embert is szolgálhatja vele, az összekeveri az önző makacsságot a lelkiismerettel. A lelkiismeretnek ez a téves felfogása volt a gyökere mindazoknak a szörnyű üldözéseknek, amelyeket a vallás nevében követtek el.

Minden kereszténynek meg kell értenie, hogy a lelkiismereti kérdések csak rájuk és Istenre tartoznak.  Senkinek sincs joga rákényszeríteni a másikra még a saját lelkiismereti szabadságát sem. Krisztus országának törvényei szerint azonban másokra való tekintettel kötelesek néha korlátozni saját szabadságuk gyakorlását. Más szóval, aki gyorsan tud haladni, annak segítenie kell gyengébb testvérének, aki ugyanabba az irányba halad, de lassabban. Azonban nem szabad lefordulnia az útról, hogy az ellenkező irányban haladónak eleget tegyen.