Dicsérjétek az Urat minden pogányok!

A Rómabeliekhez írott levél tizennegyedik fejezete bemutatta azt a kötelességet, amellyel azokkal szemben tartozunk, akik gyengék a hitben, és akiknek túlzott lelkiismeret-furdalásuk van olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek önmagukban nem fontosak. Nem mi ítéljük meg egymást, hanem mindnyájan meg fogunk jelenni Krisztus ítélőszéke előtt. Ha több tudásunk van, mint a testvérünknek, nem szabad őt kedvünkre a mi mércénkhez igazítanunk, mint ahogy neki sem szabad minket az övéhez igazítania. A mélyebb tudás azonban azt a felelősséget rója ránk, hogy nagyobb szeretetet és türelmet gyakoroljunk.

A következtetést ezek a versek mutatják be: „Ne rontsd le az ételért az Isten munkáját. Minden tiszta ugyan, de rossz annak az embernek, aki botránkozással eszi. Jó nem enni húst és nem inni bort, sem semmit nem tenni, amiben a te atyádfia megütközik vagy megbotránkozik, vagy erőtelen. Te neked hited van: tartsd meg magadban Isten előtt. Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel.” (Róm 14:20-22)

Az egymás segítésének kötelessége – Róma 15:1-7

„¹Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk. ²Mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére. ³Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett, hanem amint meg van írva: A te gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám. ⁴Mert, amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra irattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen. ⁵A békességes tűrésnek és vigasztalásnak Istene pedig adja nektek, hogy ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt Krisztus Jézus szerint: ⁶Hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. ⁷Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.”

Befogadva egymást

A fejezetet alkotó versek kiegészítik a tizennegyedik fejezetben bemutatott intelmeket, annak folytatásaként. A fejezet tehát a felszólítással kezdődik: „a hitben erőtelent fogadjátok be.” Az általunk tanulmányozott igeszakasz utolsó verse ez: „fogadjátok be tehát egymást.”

 Hogyan fogadjuk be egymást? A válasz így hangzik: „miképpen Krisztus is befogadott minket”. Ez ismét hangsúlyozza, hogy az apostolnak a legcsekélyebb szándéka sem volt figyelmen kívül hagyni a tízparancsolat egyikét sem, amikor a tizennegyedik fejezetben azt mondta: „Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig minden napot egyformának tart. Ki-ki a maga értelme felől legyen meggyőződve.”

Krisztus a legcsekélyebb engedményt sem tette a parancsolatok tekintetében azok megelégedésére, akiket be akart fogadni. Ő azt mondta: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére.” (Mt 5:17) És ismét: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az Ő szeretetében.” (Jn 15:10)

Krisztus és az Atya parancsai ugyanazok, mert Ő kijelentette: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10:30) Amikor egy fiatalember kifejezte vágyát, hogy követni akarja Őt, azt mondta neki: „Tartsd meg a parancsolatokat.” (Mt 19:17) Világos tehát, hogy a béke és harmónia érdekében tett engedmények nem tartalmazzák az Isten parancsolatainak megtartását.

Hogyan kedvezzünk felebarátainknak?

A magyarázatot a buzdítás mutatja tovább. „Mindegyikünk tudniillik felebarátjának kedvezzen, annak javára és épülésére.” (Róm 15:2, KG rev.) Soha nem tanácsolnak, hogy segítsünk egy testvérünknek vétkezni, hogy ezzel a kedvében járjunk. Arra sem buzdítanak, hogy hunyjunk szemet egy testvér bűne felett, és hagyjuk, hogy figyelmeztetés nélkül folytassa, attól tartva, hogy ezzel megbántjuk őt. Ez nem kedvesség. A felszólítás így hangzik: „Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben; fedd meg a te felebarátodat nyilván, hogy ne viseljed az ő bűnének terhét.” (3Móz 19:17) Az az anya, aki attól való félelmében, hogy felzaklatja gyermekét, nem akadályozza meg, hogy a kezét a tűzbe tegye, kegyetlenséget tanúsít kedvesség helyett. Kedveznünk kell felebarátunknak, de csakis az ő javára, nem pedig azért, hogy a kárhozatba vezessük őt.

Mások gyengeségeinek hordozása

Visszatérve az első vershez, ezt a leckét még erőteljesebben hangsúlyozva találjuk: „Mi, erősek tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne magunknak kedvezzünk.” „Mert Krisztus sem magának kedvezett.” (Róm 15:1,3 KG rev.) Hasonlítsátok össze ezeket a verseket a Gal 6:1-2 versekkel: „Atyámfiai, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelve magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is. Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” Azzal, hogy a gyengék gyengeségeit hordozzuk, Krisztus törvényét töltjük be. De a mások terhének hordozása nem jelenti, hogy azt tanítjuk neki, hogy nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja bármelyik parancsolatot. Isten parancsolatainak megtartása nem teher, mert „az Ő parancsolatai nem nehezek”. (1Jn 5:3)

Hogyan hordozza Krisztus a terheinket?

Krisztus nem úgy viseli terheinket, hogy eltörli Isten törvényét, hanem úgy, hogy eltörli bűneinket, és képessé tesz minket a törvény megtartására. „Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Róm 8:3-4)

Ő azt mondja: „Jöjj”

Csodálatos dolog Krisztus szolgálatában, hogy nem azt mondja, hogy „menj”, hanem „jöjj”. Ő nem egyedül küld el minket dolgozni, hanem hív, hogy kövessük Őt. Nem kér tőlünk olyasmit, amit Ő maga nem tesz meg. Amikor azt mondja, hogy hordozzuk az erőtlenek erőtlenségeit, akkor ezt bátorításnak kellene tekintenünk, nem ránk rótt tehernek, mivel arra emlékeztet bennünket, hogy Ő mit tesz értünk. Ő a Vitéz, mert meg van írva: „Segítséget adtam a vitéznek, felmagasztaltam a népből választottat.” (Zsolt 89:20) „Pedig betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozta.” „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.” (Ézsa 53:4,6)

Miért könnyű a teher?

Ez az oka annak, hogy könnyű elhordoznunk egymás terheit. Ha tudatában vagyunk annak, hogy Krisztus hordozza a mi terheinket, akkor örömünkre szolgál mások terheinek hordozása. A probléma az, hogy túl gyakran elfelejtjük, hogy Krisztus a terhek hordozója, és mivel saját gyengeségeink terhe nyomaszt minket, még kevesebb türelemmel viseljük másokét. Ám amikor tudjuk, hogy Krisztus valóban a terhek hordozója, gondjainkat Őrá vetjük; és amikor magunkra vesszük mások terheit, Ő hordozza azokat is.

„Minden vigasztalásnak Istene”

Isten „a békességes tűrésnek és a vigasztalásnak Istene”. Ő „az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene; Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (2Kor 1:3-4) Ő veszi Magára az összes gyalázatot, ami az embereket éri. „A te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám.” Izrael fiairól azt mondta, hogy „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte.” (Ézsa 63:9) Krisztus szavai ezek: „Te tudod az én gyalázatomat, szégyenemet és pirulásomat; [...] A gyalázat megtörte szívemet.” (Zsolt 69:20,21) Mégsem látjuk nyomát sem a türelmetlenségnek, a zúgolódásnak. Ezért, mivel Ő már elviselte a világ terheit az Ő testében, teljes mértékben képes a miénket is panasz nélkül elviselni a mi testünkben, hogy mi „minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel.” (Kol 1:11)

A Mózes szerinti evangélium

Az egész Szentírás tanítása a következő: „Mert amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra irattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen.” Jób könyvében ez világosan látható. „Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jak 5:11) Mózes írásaiban ugyanilyen világosan szerepel ez az igazság. Krisztus azt mondta: „Mert, ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek; mert én rólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, mimódon hisztek az én beszédeimnek?” (Jn 5:46-47) Ha a Mózes szerinti evangéliumot elhanyagoljuk, a János szerinti evangélium olvasása haszontalan lesz, mert az evangéliumot nem lehet részekre osztani. Krisztus evangéliuma, akárcsak Ő maga, egy és ugyanaz.

Hogyan fogadjuk be egymást?

Végül: „fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére”. (Róm 15:7) Kit fogad be Krisztus? „Ez bűnösöket fogad magához.” Hány bűnöst fogad Magához? „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11:28)

Hogyan fogadja Őket? „Egész napon kiterjesztettem kezeimet az engedetlenkedő és ellenmondó néphez.” (Róm 10:21) És ha jönnek, milyen bizonyosságuk van? „Azt, aki hozzám jön, semmiképen ki nem vetem.” Tanuljunk Tőle – és ne feledjük, hogy bárhol is nyitjuk ki a Szentírást, az Róla tesz bizonyságot.

Alig az elején

Bár sok írás született már a Rómabeliekhez írott levélről, tanulmányunk sem teljeskörű. Valójában gyakorlatilag lehetetlen minden feltevést kimerítően tanulmányozni a Bibliában, mert bármennyire is alaposan tanulmányoznánk egy szakaszt, felfedeznénk, hogy még csak az elején járunk. Minél többet tanulmányozzuk a Bibliát, annál inkább rájövünk arra, hogy a legalaposabb tanulmányozásunk is csak előkészület a további tanulmányozásra – ami szükségesnek fog bizonyulni. Noha nem számíthatunk arra, hogy kimerítjük az igazságot olyan mértékben, hogy elmondásunk szerint most már a teljes igazság birtokában vagyunk, mégis biztosak lehetünk abban, hogy addig a pontig, ameddig eljutottunk a megértésben, csak igazság van. És ez a bizonyosság nem a bölcsességünkön alapul, hanem csak azon a tényen, hogy szorosan követtük Isten szavát, és nem engedtük, hogy az emberi eszmék féme összekeveredjen az igazság tiszta aranyával.

„Örömmel és békességgel a hitben” – Róma 15:8-14

„⁸Mondom pedig, hogy Jézus Krisztus szolgája lett a körülmetélkedésnek az Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyák ígéreteit; ⁹A pogányok pedig irgalmasságáért dicsőítik Istent, amint meg van írva: Annak okáért vallást teszek rólad a pogányok között, és dicséretet éneklek a te nevednek. ¹⁰És ismét azt mondja: Örüljetek pogányok az ő népével együtt. ¹¹És ismét: Dicsérjétek az Urat minden pogányok, és magasztaljátok őt minden népek. ¹²És viszont Ésaiás így szól: Lészen a Jessének gyökere, és aki felkel, hogy uralkodjék a pogányokon; ő benne reménykednek a pogányok. ¹³A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hivésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szent Lélek ereje által. ¹⁴Meg vagyok pedig győződve atyámfiai én magam is ti felőletek, hogy teljesek vagytok minden jósággal, betöltve minden ismerettel, képesek lévén egymást is inteni.”

„A körülmetélés szolgája”

Jézus Krisztus a körülmetélés szolgája volt. Ezt tartsuk észben. Ez azt jelenti, hogy csak a zsidókat menti meg? Semmiképpen, de ebből meg kell tanulnunk azt, hogy „az üdvesség a zsidók közül támadt.” (Jn 4:22) „Jézus Krisztus, a mi Urunk”, aki a „Dávid magvából lett test szerint.” (Róm 1:3) Ő „Jessének gyökere”, aki „a népek zászlója lészen”, akiben a pogányok reménykednek. (Ézsa 11:10; Róm 15:12) A pogányoknak, akik üdvösséget találnak, Izraelben kell azt megtalálniuk. Senki nem találja meg máshol.

„Izráel közösségéből kirekesztve”

Az efézusi testvéreknek írva Pál apostol felidézi a megtérésük előtti időszakot, amikor „testben pogányok” voltak, és így folytatja: „abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel közösségéből kirekesztve, és az ígéret szövetségétől idegenek, és reménységetek sem volt, mert Isten nélkül valók voltatok ezen a világon.” (Ef 2:11,12, KG rev.)

Vagyis Izraelen kívül, az emberiség számára nincs remény. Azok, akik „Izráel közösségéből kirekesztve” vannak, azok „Krisztus nélkül” vannak és „Isten nélkül a világon”. Krisztus Jézusban Istenhez vezettetünk, és ezáltal nem vagyunk „már idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és az Isten házanépe” (Ef 2:18,19 KG rev.) Két dolog tárul tehát a legvilágosabban és legpontosabban elénk, nevezetesen, hogy senki sem üdvözül, hacsak nem tartozik Izrael házához, és hogy senki sem tartozik Izrael házához, csak azok, akik Krisztusban vannak.

Az ígéretek megerősítése

„Mondom pedig, hogy Jézus Krisztus szolgája lett a körülmetélkedésnek az Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyák ígéreteit.” (Róm 15:8) Ez azt mutatja, hogy Isten minden ígérete, amelyet az atyáknak adott, Krisztusban tétetett meg. „Mert Istennek valamennyi ígérete ő benne lett igenné és ő benne lett Ámenné az Isten dicsőségére mi általunk.” (2Kor 1:20) „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről. És a te magodnak, aki a Krisztus.” (Gal 3:16) Az atyáknak tehát soha nem adatott olyan ígéret, amelyet másként lehetne megszerezni, mint Krisztuson keresztül, tehát az Őáltala nyert igazságon keresztül.

Krisztus nem osztatott részekre

Jézus Krisztusról azt olvassuk, hogy a körülmetélés szolgája. Most tételezzük fel, hogy az atyáknak adott ígéretek Ábrahám, Izsák és Jákob természetes leszármazottaira vonatkoznak. Kénytelenek lennénk elismerni, hogy csak e természetes leszármazottak – azok, akiket körülmetéltek – üdvözülhetnek. Vagy legalábbis arra a következtetésre jutnánk, hogy Krisztus olyasmit tesz értük, amit az emberiség többi részével nem tesz.

De Krisztus nincs részekre osztva. Mindent, amit egy emberért tesz, azt mindenkiért megteszi. Mindent, amit valakiért tesz, keresztje által teszi, és Ő csak egyszer feszíttetett meg. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

 Következésképpen, mivel Krisztus a körülmetélés szolgája, hogy megerősítse az atyáknak adott ígéreteket, nyilvánvaló, hogy ezek az ígéretek az egész emberiségre vonatkoznak. „Mert nincs különbség zsidó meg görög között; mert ugyanaz az Ura mindeneknek, aki kegyelemben gazdag mindenekhez, akik őt segítségül hívják.” (Róm 10:12) „Avagy Isten csak a zsidóké-e? Avagy nem a pogányoké is? Bizony a pogányoké is. Mivelhogy egy az Isten, aki megigazítja a zsidót hitből és a pogányt hit által.” (Róm 3:29-30)

„Dávid sátora”

Abban az időben, amikor az apostolok és a vének összegyűltek Jeruzsálemben, Péter elmondta, hogyan használta őt az Úr arra, hogy elvigye az evangéliumot a pogányokhoz. Azt mondta: „És a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert adta nekik a Szent Lelket, miként nekünk is; És semmi különbséget sem tett mi köztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét.” (ApCsel 15:8-9)

Ezt követően Jakab hozzátette: „Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott először az Isten, hogy a pogányok közül vegyen népet az ő nevének, És ezzel egyeznek a próféták mondásai, mint meg van írva: Ezek után megtérek és felépítem a Dávidnak leomlott sátorát; és annak omladékait helyreállítom, és ismét felállatom azt: Hogy megkeresse az embereknek többi része az Urat, és a pogányok mindnyájan, akik az én nevemről neveztetnek. Ezt mondja az Úr, ki mindezeket megcselekszi. Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit.” (ApCsel 15:14-18)

Vagyis csak a pogányoknak hirdetett evangélium által épülhetett fel Dávid háza, és azáltal, hogy Isten közülük elkülönít Magának egy népet. És ez volt Isten célja kezdettől fogva, ahogy a próféták mind bizonyságot tettek, „hogy bűneinek bocsánatát veszi az ő neve által mindenki, aki hiszen ő benne”. (ApCsel 10:43)

„Ábrahám áldása”

Újra azt olvassuk, hogy „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén értünk, [...] hogy az Ábrahám áldása Krisztus Jézusban legyen a pogányokon, hogy a Lélek ígéretét elnyerjük hit által.” (Gal 3:13-14) A kereszt volt az átok, amivé Krisztus tétetett értünk, amint azt a korábban idézett szöveg kihagyott szavai is kimondják.

Tehát látjuk azt, hogy az atyáknak tett ígéreteket csak Krisztus keresztje biztosította. Krisztus azonban minden emberért megízlelte a halált. (Zsid 2:9). Ő felemeltetett, hogy „valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16) Következésképpen az atyáknak tett ígéretek egyszerűen az evangélium ígéretei voltak, amelyek „minden teremtménynek” adattak. Krisztus a kereszt által megerősíti az atyáknak adott ígéreteket, hogy a pogányok dicsőítsék Istent „az Ő irgalmasságáért.”

„Egy nyáj és egy pásztor”

János evangéliumának tizedik fejezetében találjuk Jézus egyik legszebb, leggyengédebb és legbátorítóbb szavait. Ő a jó Pásztor. Ő az ajtó, amelyen keresztül a juhok belépnek az akolba. Az életét adja, hogy megmentse őket. Utána ezt mondja: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók, azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én hangomra, és lesz egy nyáj és egy pásztor.” (Jn 10:16, KG rev.) Ebből következik, hogy amikor az Ő munkája véget ér, egy nyáj lesz, és Ő lesz a Pásztor. Nézzük meg, kik fogják alkotni a nyájat.

Az elveszett bárány

Lukács evangéliumának tizenötödik fejezetében - a Megváltó szeretete és irgalma áldott illusztrációinak e csodálatos csokrában - Jézus úgy írja le szolgálatát, mint az elveszett és eltévedt juhait kereső pásztorét. Nos, akkor kik azok a juhok, akiket Ő keres? Ő maga adja meg a választ: „Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz.” (Mt 15:24) Ez egy hangsúlyt jelent. Nyilvánvaló tehát, hogy minden juh, akit megtalál és visszahoz a nyájhoz, Izrael tagja lesz. És így ugyanilyen nyilvánvaló, hogy az „egy nyáj” Izrael nyája lesz. Nem lesz más nyáj, hiszen csak „egy nyáj” van. És Ő lesz a Pásztor. Napjainkban is úgy imádkozhatunk, ahogy régen imádkoztak: „Oh Izraelnek pásztora, hallgass meg, aki vezérled Józsefet, mint juhnyájat; aki kerubokon ülsz, jelenj meg fényeddel!” (Zsolt 80:2)

A juhok jellemzői

Akik Krisztust követik, azok az Ő juhai. De Neki vannak „más juhai” is. Sokan azok közül, akik most nem követik Őt, az Ő juhai. Elvesztek és eltévedtek, ezért a Pásztor keresi őket. Ki határozza meg, kik az Ő juhai? Halljátok meg, mit mond: „a juhok hallgatnak annak szavára.” „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra.” „De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok. Amint megmondtam néktek: Az én juhaim hallják az én szómat.” (Jn 10:3,16,26,27) Amikor beszél, azok, akik az Ő juhai, meghallják hangját, és odamennek Hozzá. Az Úr szava a próbája annak, hogy kik az Ő juhai. Ezért aki hallja és hallgat az Úr szavára, az Izrael családjához tartozik, aki pedig elutasítja vagy elhanyagolja az igét, az örökre elvész. „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (Gal 3:29)

„Egy a hit”

Most időt szánhatunk arra, hogy megnézzük, hogyan kapcsolódnak össze az apostol által a tizennegyedik fejezetben elmondottak azzal, hogy Krisztus a körülmetélkedés szolgája, mely által megerősítette az atyáknak adott ígéreteket, hogy a pogányok dicsőítsék Istent.

„A hitben erőtelent fogadjátok be, nem ítélgetvén vélekedéseit.” (Róm 14:1) Jegyezzünk meg egy dolgot: akiket be kell fogadni - „miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” – azok, akiknek hitük van. Viszont csak „egy a hit”, amint „egy az Úr”. (Ef 4:5) A hit pedig Isten szavának hallása által van. (Róm 10:17)

Mivel egy a nyáj és Krisztus - az egyetlen Pásztor - nincs részekre osztva, ezért a nyáj sincs részekre osztva. A vitákat, amelyeket az emberi bölcsesség és eszmék okoznak, félre kell tenni, és egyedül Isten igéjét kell követni. Ez nem hagy teret a vitáknak, mivel mindig ugyanazt mondja. Ez a szabály: „Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést, és minden rágalmazást. Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek; Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr.” (1Pét 2:1-3)

Hit, remény, öröm és békesség

„A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hivésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szent Lélek ereje által.” (Róm 15:13) Itt találjuk a hitet és a reményt, az örömöt és a békességet. A reménység Istene betölt mindazzal az örömmel és békességgel, amit a hit ad, és ez a Szentlélek ereje által valósul meg. Ez összekapcsolja ezt az igazságot a tizennegyedik fejezetben bemutatott igazsággal, ahol azt olvassuk: „Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.”

Pál apostol sikeres missziómunkája – Róma 15:15-33

„¹⁵Bátorságosabban írtam pedig nektek atyámfiai, részben, mintegy emlékeztetvén titeket az Istentől nekem adott kegyelem által, ¹⁶Hogy legyek a Jézus Krisztus szolgája a pogányok között, munkálkodván az Isten evangéliumában, hogy legyen a pogányoknak áldozata kedves [és] a Szent Lélek által megszentelt. ¹⁷Van azért mivel dicsekedjem a Jézus Krisztusban, az Istenre tartozó dolgokban. ¹⁸Mert nem merek szólni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam a pogányoknak engedelmességére, szóval és tettel. ¹⁹Jelek és csodák ereje által, az Isten Lelkének ereje által; úgyannyira, hogy én Jeruzsálemtől és környékétől fogva Illyriáig betöltöttem a Krisztus evangéliumát. ²⁰Ekképpen pedig tisztességbeli dolog, hogy ne ott hirdessem az evangéliumot, ahol neveztetett Krisztus, hogy ne más alapra építsek: ²¹Hanem amint meg van írva: Akiknek nem hirdettetett ő felőle, azok meglátják; és akik nem hallották, megértik. ²²Annak okáért meg is akadályoztattam gyakran a hozzátok való menetelben. ²³Most pedig, mivelhogy nincs már helyem e tartományokban, vágyódván pedig sok esztendő óta, hogy elmenjek hozzátok: ²⁴Ha Hispániába megyek, elmegyek ti hozzátok. Mert remélem, hogy átutazóban meglátlak titeket, és ti elkísértek oda, ha előbb részben beteljesedem veletek. ²⁵Most pedig megyek Jeruzsálembe, szolgálván a szenteknek. ²⁶Mert tetszett Macedóniának és Akhájának, hogy a jeruzsálembeli szentek szegényei részére némileg adakozzanak. ²⁷Mert tetszett nekik, és tartoznak is vele. Mert ha a pogányok azoknak a lelki javaiban részesültek, tartoznak nekik viszont szolgálni a testiekben. ²⁸Ezt azért, ha majd elvégezem, és nekik e gyümölcsöt átadom, elmegyek közöttetek által Hispániába. ²⁹Tudom pedig, hogy mikor hozzátok megyek, a Krisztus evangéliuma áldásának teljességével megyek. ³⁰Kérlek pedig titeket atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztusra és a Lélek szerelmére, tusakodjatok velem együtt az imádkozásokban, én értem Isten előtt, ³¹Hogy szabaduljak meg azoktól, akik engedetlenek Júdeában, és hogy az én Jeruzsálemben való szolgálatom legyen kedves a szentek előtt; ³²Hogy örömmel menjek hozzátok az Isten akaratából, és veletek együtt megújuljak. ³³A békességnek Istene pedig legyen mindnyájan ti veletek! Ámen.”

Az evangélium küldetése

Jézus mennybemenetele előtt azt mondta tanítványainak, hogy előbb vesznek erőt, miután a Szentlélek eljön rájuk, majd ezt mondta, hogy „lesztek nekem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (ApCsel 1:8) „Zsidónak először, meg görögnek”, de mindenkinek egyformán, és mindenkinek ugyanazt az evangéliumot. Így Pál apostol kijelenti, hogy az evangélium szolgájaként az volt a feladata, hogy hirdesse „mind zsidóknak, mind görögöknek az Istenhez való megtérés, és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hit felől.” (ApCsel 20:21) Ezért a tanulmányozott szövegben kijelenti, hogy ő lévén „Jézus Krisztus szolgája a pogányok között, munkálkodva az Isten evangéliumában” a „jelek és csodák ereje által, az Isten Lelkének ereje által”, egyúttal hirdette Krisztus evangéliumát „Jeruzsálemtől és környékétől fogva Illyriáig”. (Róm 15:16,19)

Ugyanazon lelki javakból részesülve

Az apostol, kifejezve vágyát, hogy meglátogassa a rómabelieket, azt mondta, reméli, hogy Hispániába vezető útja során láthatja őket. „Most - mondta ő - pedig megyek Jeruzsálembe, szolgálván a szenteknek. Mert tetszett Macedóniának és Akhájának, hogy a jeruzsálembeli szentek szegényei részére némileg adakozzanak. Mert tetszett nekik, és tartoznak is vele. Mert ha a pogányok azoknak a lelki javaiban részesültek, tartoznak nekik viszont szolgálni a testiekben.” (Róm 15:25-27)

Nagyon egyszerű kijelentés, de azt mutatja, hogy lelki szempontból a pogányok nem kaptak mást, mint ami a zsidóktól származott. A lelki áldások, amelyekben a pogányok részesültek, a zsidóktól származtak, és a zsidók adták nekik. A zsidók és a pogányok is ugyanannak a lelki eledelnek részesei voltak, ezért a pogányok azzal fejezték ki hálájukat, hogy adakoztak a zsidók földi szükségleteire. Így, itt ismét azt látjuk, hogy csak egy nyáj és egy Pásztor van.

Izrael Istene

A Biblia sokszor kijelenti, hogy Isten Izrael Istene. Péter, betelve Szentlélekkel, miután meggyógyította a születésétől fogva beteg embert, így szólt a néphez: „Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az ő Fiát”. (ApCsel 3:13) Következésképpen Isten még ezekben az időkben is azonosítja magát Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével – Izrael Istenével.

Isten vágyik arra, hogy megismerjék Őt és megemlékezzenek Róla, ezért így olvassuk szavait: „Te szólj az Izrael fiainak, mondván: Az én szombatjaimat bizony megtartsátok; mert jel az én közöttem és ti köztetek nemzetségről nemzetségre. Megtartsák azért az Izrael fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül. Legyen közöttem és az Izrael fiai között örök jel ez; mert hat napon teremtette az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszűnt és megnyugodott.” (2Móz 31:13,16,17) Isten Izrael Istene. Igaz, hogy Ő a pogányok Istene is, de csak elfogadva Őt, és Izraellé válva a hit általi megigazulás által. Izraelnek azonban meg kell tartania a szombatot. Ez az Istennel való kapcsolatának a jele.