Hinni Isten csodálatos ígéretében

Bevezetés

A Biblia bármely könyvének részletes tanulmányozásának végső célja az, hogy egy pillantással képesek legyünk átlátni az egész könyvet.  A Rómabeliekhez írott levél második fejezete és a harmadik fejezet első része bemutatta, hogy minden ember ugyanabban a siralmas helyzetben van. Ezt követően a harmadik fejezet utolsó részében jön az örömhír, amelyben Isten ingyenes kegyelmét mutatja be, mely megnyilatkozik Krisztusban, a bűnösök Megváltójában. És most, a negyedik fejezetben találjuk a hit általi megigazulás végső érvét.

Ábrahám áldása – Róma 4:1-12

 „¹Mit mondunk tehát, hogy Ábrahám a mi atyánk nyert volna test szerint? ²Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt. ³Mert mit mond az írás: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő neki igazságul. ⁴Annak pedig, aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint; ⁵Ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul. ⁶Amint Dávid is boldognak mondja azt az embert, akinek az Isten igazságot tulajdonít cselekedetek nélkül. ⁷Boldogok, akiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik, és akiknek elfedeztettek az ő bűneik. ⁸Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít. ⁹Ez a boldogság tehát a zsidónak, vagy a pogánynak is tulajdoníttatik-e? Mert azt mondjuk, hogy Ábrahámnak a hit tulajdoníttaték igazságul. ¹⁰Miképpen tulajdoníttaték tehát? Körülmetélt vagy körülmetéletlen állapotában? Nem körülmetélt, hanem körülmetéletlen állapotában. ¹¹És a körülmetélkedés jegyét körülmetéletlenségében tanúsított hite igazságának pecsétjéül nyerte: hogy atyja legyen mindazoknak, akik körülmetéletlen létükre hisznek, hogy azoknak is tulajdoníttassék az igazság; ¹²És hogy atyja legyen a körülmetélteknek is, azoknak, akik nemcsak körülmetélkednek, hanem követik is a mi atyánknak Ábrahámnak körülmetéletlenségében tanúsított hitének nyomdokait.”

„Test szerint”

Ami a testet illeti, Ábrahám nem volt az atyja vagy őse azoknak, akikhez Pál apostol címezte levelét. A szóban forgó kérdés a hit általi megigazulás. Ha most bebizonyosodik, hogy Ábrahám sem test szerint, hanem hit által nyerte el a megigazulást, akkor a kérdés gyakorlatilag megoldódik.

A dicsekvésnek nincs helye

Ha a megváltás tervében létezett volna olyasféle, mint a cselekedetek általi megigazulás, akkor a dicséretnek is helye lenne. Mert ha valaki cselekedetek által üdvözülhet, akkor minden ember üdvözülhet cselekedetek által; és akkor azok, akik üdvözültek, dicsekedhetnének fölényükkel a többiekkel szemben, akik hasonló körülmények között voltak. De azt már tanultuk, hogy a dicsekvés kirekesztetett. „Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse, hogy ne dicsekedjen Őelőtte egy test sem.” (1Kor 1:27-29)

Dicsekvés Istenben és dicsekvés Isten előtt

Ha Ábrahám cselekedetek által igazult volna meg, akkor dicsekedhetett volna; a bizonyítékot pedig a Szentírásban találjuk: „Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott az őnéki igazságul.” Az ember akkor igazulhat meg cselekedetek által, ha bebizonyítható, hogy nem követett el egyetlen hibát sem. Ebben az esetben egyáltalán nincs szüksége hitre; tettei önmagukért beszélnek. Ábrahám azonban hit által igazult meg, és ezért nyilvánvaló, hogy nem cselekedet által. Aki csak Isten cselekedetei által igazul meg, az csak ezekkel a cselekedetekkel fog dicsekedni. Ez Istenben való dicsekvés, teljesen különbözik az Isten előtti dicsekvéstől.

Pál és Jakab

Erre a pontra térve szinte mindenki Jakab szavait idézi: „Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra?” (Jak 2:21) Sajnos ezt a szöveget Pál apostol szavainak lejáratására idézik. Úgy tűnik, hogy az emberek természetesnek veszik, hogy Pál és Jakab apostol között ellentmondás van; és általában a szimpátiánk Jakab apostol felé hajlik, mert az emberek szeretik azt hinni, hogy saját tetteikben van némi érdem, és azt képzelik, hogy Jakab apostol ezt tanítja. Sőt, vannak, akik úgy érvelnek, hogy Jakab apostol azzal a céllal írta ezt a verset, hogy kijavítsa Pál apostol „szélsőséges elképzeléseit” a hit általi megigazulásról.

Nagyon jól tennénk, ha elvetnénk az ilyen ostoba és istentelen gondolatokat. Senkinek sincs joga abban reménykedni, hogy megértheti a Szentírást, hacsak nem azzal a szilárd meggyőződéssel közelíti meg, hogy „a teljes Írás Istentől ihletett.” A Szentlélek nem ihlet valamikor olyan szavakat, amelyeket később ki kell javítani.

A hit munkálkodik

Sokak számára, akik Jakab szavait olvassák, a problémát az okozza, hogy azt feltételezik, mintha az apostol azt mondaná, hogy Ábrahám a hit cselekedetei által igazult meg. „Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel.” Ez mindig az élő hit pecsétje, ahogy az apostol bemutatta. És Pál apostol pontosan ezt akarta közölni. A Rómabeliekhez írott levél harmadik fejezetének utolsó verse leírja, hogy hit által erősítjük meg a törvényt.

Sőt, már maga a „megigazulás” kifejezés is azt mutatja, hogy a hit teljesíti a törvény követelményeit. A hit teszi az embert a törvény betöltőjévé, mert ez a „hit általi megigazulás” kifejezés jelentése. Így Jakab apostol levelében azt olvassuk, hogy Ábrahám cselekedetei egyszerűen hitének tökéletességét mutatták. „És beteljesedett az Írás, ami ezt mondja: Hitt pedig Ábrahám az Istennek és tulajdoníttatott néki igazságul.” (Jak 2:23) Következésképpen Jakab apostol ugyanazt a megigazulást hirdette, mint Pál apostol. Ha nem így lenne, akkor egyikőjüket vagy másikójukat vagy mindkettőjüket diszkreditálnák, mint apostolokat. A hit által munkálkodó megigazulás az egyetlen megigazulás, amelyet a Biblia ismer.

Kegyelem és tartozás

„Annak pedig, aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint.” Szem előtt kell tartanunk azt az üzenetet, amelyet az apostol közölni akar. A téma az az eszköz, amely által az ember megigazul. Annak, aki a megigazulásért munkálkodik, a megigazulás jutalma nem kegyelmi ajándék, hanem egy tartozás kifizetése. Ez így lenne, ha létezne cselekedetek általi megigazulás. Ebben az esetben az ember követelhetné az Úrtól azt, amivel Ő tartozik neki.

De senki sem kötelezheti az Urat. „Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt?” (Róm 11:35) Ha valaki megtehetne valamit az Úrért, amivel lekötelezhetné Őt, akkor már nem lenne igaz az, hogy minden Tőle származik. Ez azt jelenti, hogy a cselekedetek általi megigazulás gondolata ellentétes azzal az igazsággal, hogy Isten minden dolog Teremtője. És fordítva is igaz: Isten Teremtőként való elismerése megerősíti azt a tényt, hogy a megigazulás csak Tőle származik.

Megigazítva a bűnöst

Isten megigazítja a bűnösöket. Senki másnak nincs szüksége megigazításra. De vegyük észre, hogy Ő nem a bűnt igazítja meg. Azzal a rosszat jónak nevezné, és ellentmondana Önmagának. De Ő megigazítja vagy igazzá teszi a bűnösöket, és nekik pontosan erre van szükségük. Ő megigazítja a bűnöst, aki hisz, új emberré téve őt Krisztus Jézusban, és ezt úgy tudja megtenni, hogy igaz marad. Az, hogy új embert hozzon létre az igazságban, tökéletes összhangban van saját teremtői jellemével.

Nem munkálkodva

„Ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul.” Ne feledjétek, hogy a vizsgált téma a megigazulás. Amikor az apostol arról beszél, aki nem munkálkodik, nyilvánvalóan arra utal, hogy nem munkálkodik a megigazulásért. Az ember nem cselekedetek által igazul meg, hanem az igaz ember munkálkodik – viszont mindig hit által. „Az igaz ember pedig hitből él.” A hit az, ami arra készteti, hogy továbbra is igazságban éljen. A hit cselekedeteinek valóságát a fejezet utolsó része még világosabban mutatja be.

Az áldás leírása

Annak az embernek az áldása, akinek Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot, nem más mint a megbocsátott bűnök áldása és a bűn hatalmából való megszabadulás. Isten nem vádolja bűnnel azt, aki hit által Krisztusban él, mert Krisztus cselekedetei az ő cselekedetei. „Azért amiképpen vettéket a Jézus Krisztust, akképen járjatok Benne [...] mert Őbenne lakozik az istenségnek teljessége testileg. És ti Őbenne vagytok beteljesedve.” (Kol 2:6, 9-10)

Áldás a zsidókra és a pogányokra

Ez az áldás a körülmetéltekre és a körülmetéletlenekre egyaránt vonatkozik. Itt megismétlődik a harmadik fejezetben bemutatott igazság, nevezetesen, hogy a megigazulás tekintetében nincs különbség. Ábrahám test szerint a zsidó nép atyja, de az áldást körülmetéletlen állapotban kapta meg, ugyanúgy, mint bármely más pogány. Ezért lehet mind a zsidók, mind a pogányok atyja. Az áldást hit által kapta, ezért „a hitből valók áldatnak meg Ábrahámmal.” (Gal 3:9)

Hogyan jön az áldás?

Korábban azt láttuk, hogy Ábrahám Krisztus által kapta az áldást. Máshol Pál apostol azt mondja, hogy „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk, mert meg van írva: Átkozott minden, aki fán függ, hogy az Ábrahám áldása Krisztus Jézusban legyen a pogányokon, hogy a Lélek ígéretét elnyerjük hit által.” (Gal 3:13-14)

Bármit is ígért Isten Ábrahámnak, az mind benne van a Dávid által leírt áldásban. Isten elküldte Fiát, hogy megáldjon minket azáltal, hogy mindannyiunkat elfordít a vétkeinktől (ApCsel 3:26). Krisztus keresztje közvetíti számunkra Ábrahám áldását. Következésképpen az áldások lelki áldások. Az Ábrahámnak megígért áldások egyike sem volt csupán anyagi jellegű. És ez ismét azt mutatja, hogy az Ábrahámnak és magvának ígért örökség csak azoké, akik Isten gyermekei a Krisztus Jézusba vetett hit által.

A körülmetélés semmi

A körülmetélteknek az volt az előnye,  hogy Isten rájuk bízta Igéjét; de nem a körülmetélés által kapták meg. A körülmetélés csak jel volt; nem maga a cselekedet. Ábrahám a hit általi megigazulás jeleként kapta, amellyel már rendelkezett. Ezért a körülmetélés senki számára nem jelképezhetett többet. Ha a körülmetéltnek nem volt igazsága, akkor a körülmetélkedése nem jelent semmit. „A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi, hanem Isten parancsolatainak megtartása.” (1Kor 7:19) Így Ábrahám a körülmetéltek atyja volt, feltéve, hogy ők nemcsak körülmetéltek voltak, hanem hit által meg is igazultak, ami az egyetlen szükséges dolog.

Minden Krisztusban

Krisztusról szólva az apostol ezt mondta: „Mert Istennek valamennyi ígérete Őbenne lett igenné és Őbenne lett ámenné az Isten dicsőségére miáltalunk.” (2Kor 1:20) Krisztuson kívül nincs ígéret az ember számára.

Az örökség és az örökösök – Róma 4:13-15

„¹³Mert nem a törvény által adatott az ígéret Ábrahámnak, vagy az ő magvának, hogy e világnak örököse lesz, hanem a hitnek igazsága által. ¹⁴Mert ha azok az örökösök, kik a törvényből valók, hiábavalóvá lett a hit, és haszontalanná az ígéret: ¹⁵Mert a törvény haragot nemz: ahol pedig nincsen törvény, ott törvény ellen való cselekedet sincsen.”

Hol az ígéret?

A tizenharmadik vers olvasása során felmerülhet egy természetes kérdés: Hol található az az ígéret, hogy Ábrahám és magva öröklik a világot? Sokan úgy vélik, hogy nincs ilyen ígéret az Ószövetségben. De efelől nincs kétség, mert az apostol azt mondta, hogy van ilyen ígéret. Ha nem találtuk meg, az azért van, mert túl felületesen olvastuk az Ószövetséget vagy előítéletektől elhomályosult elmével. Ha figyelembe vesszük a kontextust, nem okoz nehézséget megtalálni az ígéretet.

Miről beszél az apostol a kontextusban? Egy olyan örökségről, amely a hit igazsága által nyerhető el, valamint arról a tényről, hogy a körülmetélkedés Ábrahámnak, ennek az igazságnak a pecsétjeként adatott, amit hit által birtokolt, következésképpen az ezáltal elnyerendő örökség pecsétjeként.

Az Ószövetségben hol található a körülmetélésről szóló jelentés és egy ehhez kapcsolódó ígéret? Mózes második könyvének tizenhetedik fejezetében. Akkor itt kell keresnünk azt az ígéretet, hogy Ábrahám a világ örököse lesz. Lapozzunk oda és olvassuk el: „És megállapítom az én szövetségemet énközöttem és teközötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad. És adom tenéked és a te magodnak te utánad a te bujdosásod földét, Kanaánnak egész földét, örök birtokul; és Istenük leszek nékik [...] És metéljétek körül a ti férfitestetek bőrének elejét, és az lesz az énközöttem és tiközöttetek való szövetségnek jele.” (1Móz 17:7-8, 11)

Az olvasó azonnal azt fogja mondani: „Igen; világos, hogy itt egy ígéret van; de mi azt az ígéretet keressük, hogy Ábrahám és az ő magva öröklik a földet; és itt nem látom ezt. Csak azt az ígéretet látom, hogy Kánaán földjét fogják örökölni.”

De a Rómabeliekhez írott levél szövegkörnyezete miatt határozottan jó úton járunk, és hamarosan látni fogjuk, hogy ez valóban az az ígéret, miszerint Ábrahám és magva öröklik a földet. Tanulmányoznunk kell ennek az ígéretnek a részleteit. Először is jegyezzük meg, hogy a megígért örökség örökkévaló.

Maga Ábrahám örökkévaló örökségként fogja megkapni. De az egyetlen módja annak, hogy mind Ábrahám, mind az ő magva örök örökséget birtokolhasson, az örök élet birtoklása. Ezért látjuk, hogy ebben az Ábrahámnak tett ígéretben biztosítva van az örök élet, amelyben örülhetünk az örökségnek.

Ez még világosabbá válik, ha figyelembe vesszük, hogy az örökség az igazság öröksége. „Mert nem a törvény által adatott az ígéret Ábrahámnak, vagy az ő magvának, hogy e világnak örököse lesz, hanem a hitnek igazsága által.” (Róm 4:13) Pontosan ez található a 2Mózes 17. fejezetében feljegyzett ígéretben. Mert azt a szövetséget a körülmetélkedés pecsételte meg (lásd 11. vers), és a körülmetélkedés a hit által szerzett igazságosság pecsétje volt. (Lásd Róm 4:11)

Egyesek azt mondhatják, hogy ez nem derül ki az Ószövetségből, és ezért nem állíthatjuk, hogy a zsidók megértették volna; nekünk pedig az Újszövetség áll a rendelkezésünkre, hogy megvilágosítson bennünket. Igaz, hogy az Ószövetség tanulmányozásához az Újszövetség nagy segítség, de az is igaz, hogy nem tartalmaz új kinyilatkoztatásokat. Pusztán az Ószövetséget felhasználva megérthető, hogy Ábrahámnak és a magvának megígért örökség csak a hit általi megigazulás feltételének alapján volt.

Ez a következtetés természetesen következik abból a tényből, hogy az örökségnek örök birtoklásnak kell lennie. A zsidók azonban nagyon jól tudták, hogy az örök élet csak az igazaké. „Az igaz soha nem lesz kimozdítva, de az istentelenek nem lakják sokáig a földet.” (Péld 10:30) „Mert az elvetemültek kivágattatnak; de a kik az Urat várják, öröklik a földet.” (Zsolt 37:9) „Mert a kiket ő megáld, öröklik a földet, és a kiket ő megátkoz, kivágattatnak azok.” (22. vers)

Az ötödik parancsolat így hangzik: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj a földön, amit az Úr a te Istened ad néked.” A parancsolatok megtartása soha nem változtatott egyetlen ember életének hosszán sem ezen a világon. De az örökség, amelyet Isten Ábrahámnak ígért, örökkévaló lesz birtokosainak igazsága miatt.

Az ígéret és a feltámadás

Az ígéret egy másik aspektusát is megtaláljuk, ha figyelmesen olvassuk Mózes első könyvét. Az ígéret Ábrahámnak és magvának szólt. De - István közismert tényként jelentette ki, hogy - Isten nem adott Ábrahámnak még egy talpalatnyi örökséget sem. (ApCsel 7:5). Ezt az ószövetségi beszámolóból tudhatjuk meg, mert azt olvassuk, hogy a kánaániaktól, akiknek Isten megígérte, hogy kiűzi őket, egy tenyérnyi földet kellett vásárolnia, amelyen eltemethette a feleségét. Ami pedig közvetlen leszármazottait illeti, tudjuk, hogy sátrakban éltek, helyről-helyre vándorolva, és hogy Jákób Egyiptom földjén halt meg.

Sőt, olvassuk Dávid szavait, akinek uralkodása alatt Izrael gyermekei Kánaán földjén a legvirágzóbb időszakot élték meg: „Halld meg Uram az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könnyhullatásomra ne vesztegelj; mert én jövevény vagyok te nálad, zsellér, mint minden én ősöm.” (Zsolt 39:12) Lásd még a templom ajándékainak felszentelésekor elmondott imát, amikor Salamont királlyá választották. (1Krón 29:15).

Ezenkívül – és ez a legfontosabb az összes közül – olvashatjuk Isten Ábrahámhoz intézett szavait, amikor elmondta az ígéretet. Miután elmondta azt, hogy neki és magvának adja Kánaán földjét, az Úr kijelentette, hogy magva először rabszolga lesz egy idegen földön. „Én vagyok az Úr, ki téged kihoztalak Úr-Kaszdimból, hogy neked adjam e földet, örökségedül. [...] Te pedig elmégy a te atyáidhoz békességgel, eltemettetel jó vénségben. Csak a negyedik nemzedék tér meg ide.” (1Móz 15:7, 13-16) Látjuk tehát, hogy Ábrahámnak nagyon világosan ki lett jelentve, hogy meg fog halni, mielőtt birtokba venné a földet, és hogy négyszáz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy utódai örökölhessék azt.

Azonban Ábrahám és magva is hitben haltak meg. (Lásd Zsid 11:13) „Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.” Hitben haltak meg, mert tudták, hogy Isten nem hazudhat. De mivel Isten ígéretének be kell teljesülnie, és ők nem kapták meg az ígért örökséget ebben az életben, kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy azt csak a halottak feltámadása által kaphatják meg.

Ez volt az a remény, amely megtartotta a hűséges izraelitákat. Ábrahám hittel ajánlotta fel Izsákot az oltáron, mert bízott Isten hatalmában, hogy feltámasztja a halottakat. Miközben Pál apostol fogoly volt a „halottak feltámadásába vetett reménysége” miatt (ApCsel 23:6), ezt mondta: „Most is az Istentől a mi atyáinknak tett ígéret reménységéért állok itt ítélet alatt: Melyre a mi tizenkét nemzetségünk, éjjel és nappal buzgón szolgálva reményli, hogy eljut; mely reménységért vádoltatom, Agrippa király, a zsidóktól. Micsoda? Hihetetlen dolognak tetszik nektek, hogy Isten halottakat támaszt fel?” (ApCsel 26:6-8)

Jézus Krisztus feltámadása garancia és biztosíték a Benne hívők feltámadására. (Lásd 1Kor 15:13-20). Az apostolok hirdették „Jézusban a halálból való feltámadást”. (ApCsel 4:2) Az egyik apostol pedig ezt mondta a mi hasznunkra: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az Ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben van fenntartva számunkra, akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvességre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.” (1Pét 1:3-5)

Majd hozzáteszi, hogy ez a hit azért van próbára téve, hogy „dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor.” Így jutunk el ennek a bemutatásnak a végkövetkeztetéséhez, hogy az Ábrahámnak és magvának tett ígéret - hogy a világ örökösei lesznek, - nem más, mint Krisztus eljövetelének ígérete.

Péter apostol azt mondja, hogy szükséges emlékeztetnie bennünket a szent próféták által mondott szavakra, mert „az utolsó időben csúfolkodók támadnak, a kik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: Hol van az Ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva.” Következésképpen ők egyáltalán nem hisznek az ígéretben.

Érvelésük azonban nem helyes, „mert készakarva nem tudják azt, hogy egek régtől fogva voltak, és a föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára, amelyek által az akkori világ vízzel elboríttatva elveszett, a mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartatva fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára.” (2Pét 3:5-7)

Figyeljük meg, hogy az ígéret nemcsak az atyákra vonatkozik, hanem az egész földre. A gúnyolódók érve az, hogy mióta az atyák elaludtak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva. Az apostol azonban kijelenti, hogy amikor a gúnyolódók ezt mondják, elzárkóznak a tény elől, hogy ugyanaz az Ige, aki megteremtette az eget és a földet, az özönvízzel el is pusztította a földet. Hasonlóképpen ez a világ is most ugyanazon szó által fenntartatik az ítélet napjára és az istentelenek romlásának napjára, amikor is tűz által pusztul el. „De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.” (2Pét 3:13)

Melyik ígéret szerint?

Az atyáknak tett ígéret szerint, hogy Ábrahám és az ő magva öröklik a földet. Az emberek mércéje szerint hosszú idő telt el az ígéret óta, de „az Úr nem késik az ígérettel.” Nem telt el olyan sok idő, hogy Ő elfelejtette volna; mert „egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap.” Az ok, amiért olyan sokáig várt, hogy nem akarja azt, hogy bárki is elvesszen abban a tűzben, amely megújítja a földet, hanem azt akarja, hogy minden ember térjen meg.

Így fedezzük fel, hogy mi is ugyanúgy érdekeltek vagyunk a neki tett ígéretben, mint Ábrahám. Ezt az ígéretet még mindig bárki elfogadhatja. Nem kevesebbet foglal magában, mint egy igazságban élt örök életet az újjáteremtett földön, ahogyan az kezdetben volt. Isten ígérete, amelyet az atyáknak adott, az Úr eljövetelének reménye volt, hogy feltámassza a halottakat, és átadja nekik az örökségüket.

Amikor Krisztus egykor itt volt ezen a földön, akkor nem volt több az öröksége, mint Ábrahámnak. Nem volt hova lehajtania a fejét. Isten most elküldi Szentlelkét, hogy megpecsételje a hívőket az örökségre, ahogyan Ábrahámot is elpecsételte; és amikor a Szentlélek minden hívőt elpecsétel, Isten „elküldi a Jézus Krisztust, aki néktek előre hirdettetett. Kit az égnek kell magába fogadnia mind az időkig, míglen újjáteremtetnek mindenek, amikről szólott az Isten minden Ő szent prófétájának szája által eleitől fogva.” (ApCsel 3:20-21)

Megtudtuk azt, hogy mit talált Ábrahám és hogyan találta meg. Ugyanakkor megtudtuk, mit ígért Isten nekünk és Ábrahámnak is, ha hiszünk az Ő szavának. Isten nem kevesebbet ígért – minden embernek, aki hisz Őbenne –, mint a világ szabadságát. Ez nem önkényes dolog. Isten nem azt mondta, hogy ha hiszünk bizonyos kijelentésekben és tanokban, akkor Ő cserébe örök örökséget ad nekünk. Ez az örökség az igazság öröksége; és mivel a hit Krisztus életének a szívben való elfogadását jelenti Isten igazságával együtt, nyilvánvaló, hogy nincs más mód az örökség elnyerésére. Ezt a tényt világosabban megmagyarázza az utolsó részben található egyik kijelentés, amelyről még nem esett szó, miszerint „a törvény haragot nemz.” (Róm 4:15)

Aki tehát azt gondolja, hogy a törvény által szerezhet igazságot, az abban bízik, ami el fogja őt pusztítani. Isten megígérte, hogy mindazoknak adja a földet, akik az Ő feltételei szerint fogadják el azt, vagyis elfogadják vele együtt az igazságot is, mert az igazság a jellemzője ennek a földnek. Az igazságosság fog itt „lakni”. De ez az igazság csak Isten életében található meg, amely Krisztusban nyilvánul meg.

Az az ember azonban, aki azt hiszi, hogy önmaga által is szerezhet igazságot a törvényből, valójában a saját igazságát próbálja Isten igazságának helyére tenni. Más szavakkal, csalárd módon próbálja megszerezni a földet. Ezért, amikor megjelenik a bíróságon, hogy igazolja a föld tulajdonjogát, kiderül, hogy vádat emeltek ellene; ezért áldás helyett „haragot” talál. „Ahol pedig nincsen törvény, ott törvény ellen való cselekedet sincsen”, de a törvény mindenütt ott van, következésképpen a törvényszegés is. Mindannyian vétkeztek, ezért az örökséget nem lehet a törvény által megszerezni.

Az ígéretben való hit fantasztikus öröme – Róma 4:16-25

„¹⁶Azért hitből, hogy kegyelemből legyen; hogy erős legyen az ígéret az egész magnak; nemcsak a törvényből valónak, hanem az Ábrahám hitéből valónak is, aki mindnyájunknak atyánk ¹⁷(Amint meg van írva, hogy sok nép atyjává tettelek téged) az előtt, az Isten előtt, akiben hitt, aki a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket. ¹⁸Aki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz, aszerint, amint megmondatott: Így lészen a te magod. ¹⁹És hitében erős lévén, nem gondolt az ő már elhalt testére, mintegy százesztendős lévén, sem Sárának elhalt méhére; ²⁰Az Istennek ígéretében sem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek, ²¹És teljesen elhitte, hogy amit ő ígért, meg is cselekedheti. ²²Azért is tulajdoníttaték neki igazságul. ²³De nemcsak ő érte iratott meg, hogy tulajdoníttaték neki igazságul, ²⁴Hanem mi értünk is, akiknek majd tulajdoníttatik, azoknak tudniillik, akik hisznek Abban, aki feltámasztotta a mi Urunkat a Jézust a halálból, ²⁵Ki a mi bűneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.”

Mindenki számára biztosított

Mivel az örökséget a hit igazsága által lehet elnyerni, így mindenki számára egyformán biztosított és mindenki számára egyformán elérhető. A hit mindenkinek egyenlő esélyt ad, mert mindenki számára egyformán könnyű, hogy hite legyen. Isten mindenkinek adott egy mértéket a hitből, és mindenkinek egyforma mértéket, mert a kegyelem mértéke a hit mértéke, és „mindegyikünknek adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint.” (Ef 4:7) Krisztus minden embernek fenntartás nélkül adatott. (Zsid 2:9). Ezért, mivel a hitnek és a kegyelemnek ugyanaz a mértéke adatott minden ember számára, mindenkinek ugyanolyan lehetősége van az örökség elnyerésére.

Jézus a Kezes

A hit biztossá teszi az ígéretet az egész mag számára, mert a hit középpontjában Krisztus áll, és Ő az Isten ígéreteinek Kezese. (2Kor 1:20). Továbbá olvasunk Isten esküjéről is, amellyel Jézus főpappá tétetett, és így „annyiban jobb szövetségnek lett kezesévé Jézus.” (Zsid 7:22) Jézus azonban nem egy bizonyos embercsoportért adatott, hanem kivétel nélkül mindenkiért. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16) Jézus Isten kegyelméből minden emberért megízlelte a halált. (Zsid 2:9). Azt mondta: „azt, a ki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.” (Jn 6:37) Krisztus hit által a szívben él. (Ef 3:17). Következésképpen, mivel Krisztus a Kezese az ígéretnek, annak biztosnak kell lennie mindazok számára, akik hisznek.

Isten esküje

Egyeseknek talán kissé erőltetettnek tűnik, hogy az eskü, amely által Jézus pappá tétetett, az Ábrahámnak adott ígéret garanciája. De egy rövid tanulmányozással bárki beláthatja, hogy ez nem is lehet másként. A Zsidókhoz írt levél hatodik fejezetében ezt olvassuk:

„Mert az Isten, mikor ígéretet tett Ábrahámnak, mivelhogy nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött, mondván: Bizony megáldván megáldalak téged, és megsokasítván megsokasítalak téged… Isten, kiválóbban meg akarva mutatni az ígéret örököseinek az Ő végzése változhatatlan voltát, esküvéssel lépett közbe, hogy két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten

hazudjon, erős vígasztalásunk legyen minekünk, mint a kik oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet, mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya és beljebb hatol a kárpitnál, ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökké való főpap lett Melkisédek rendje szerint.” (Zsid 6:13, 17-20)

Minden értünk van

Miért erősítette meg Isten az Ábrahámnak tett ígéretét esküvel? Azért, hogy erős bátorítást kapjunk. Nem Ábrahámért tette, mert Ábrahám teljes mértékben hitt eskü nélkül is. Az ő hite már az eskü előtt tökéletesnek bizonyult. Ez csak értünk történt.

Mikor ad ez az eskü erős bátorítást nekünk? Amikor Krisztusnál, mint papnál keresünk menedéket a szentek szentjében. A függönyön túl főpapként szolgál; és Isten esküje az, ami bátorságot ad nekünk, hogy higgyünk, az ő papsága meg fog minket menteni. Így a mi vigasztalásunk Krisztus papságából származik, és ezért abból az esküből, amely Őt pappá tette.

Isten Ábrahámnak tett esküje tehát azonos volt azzal az esküvel, amely Krisztust főpappá tette. Ez még világosabban mutatja, hogy Isten Ábrahámnak tett ígérete olyan messzemenő, mint Krisztus evangéliuma. Ezért mondja szövegünk az Ábrahámnak adott igazságra utalva: „De nemcsak őérette iratott meg, hogy tulajdoníttatott néki igazságul, hanem miértünk is, akiknek majd tulajdoníttatik, azoknak tudniillik, akik hisznek Abban, aki feltámasztotta a mi Urunkat, Jézust a halálból.”

Isten szavának hatalma

Isten „életre hívja azokat a dolgokat, amelyek nincsenek”. Néha az emberek ugyanezt teszik, de rövid idő alatt elveszítjük a beléjük vetett bizalmunkat. Amikor az emberek a nem létező dolgokról úgy beszélnek, mintha lennének, akkor ezt a hozzáállást csak egyféleképpen írhatjuk le. Hazugságnak. De Isten azokat a dolgokat, amelyek nincsenek, előszólítja, mint meglévőket. Ez igazság. Mi a különbség? Egyszerűen ez: az ember szavának nincs hatalma arra, hogy egy dolgot életre hívjon, ha az nem létezik. Állíthatja, hogy megteszi, de ez nem jelenti azt, hogy igaz is. De, amikor Isten előhív egy dolgot, akkor az a dolog benne van abban a szóban, amelyik megnevezte. Ő szól és létrejön. Isten ezen hatalma által Ábrahám sok nemzet atyjává lett, még a miénk is, ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt.

A halottak feltámasztása

Isten Igéjének hatalma által - amely képes előszólítani a nem létező dolgokat, mint meglévőket - támadnak fel a halottak. Az Ő szava életre kelti őket. Ábrahámot a halottak feltámadásába vetett hite tette sok nemzet atyjává. Isten Ábrahámnak tett esküje akkor hangzott el, amikor Izsákot felajánlotta áldozatul. (1Móz 22:15-18). „Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetve, és az egyszülöttet vitte áldozatul ő, aki az ígéreteket nyerte, akinek meg volt mondva: Izsákban nevezetik néked mag; úgy gondolkozva, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani.” (Zsid 11:17-19)

Az igazság és Jézus feltámadása

Az Ábrahámnak tulajdonított igazságosság nekünk is tulajdonítható lesz, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta Jézust, a mi Urunkat a halálból. Ebből következik, hogy az igazság Ábrahámnak azért adatott, mert hitt a halottak feltámadásában, ami csak Jézus által történik. (ApCsel 4:2). Ezt hirdették az apostolok – az atyáknak tett ígéretet. Az a hatalom, amely által az ember igazzá tétetik, a feltámadás hatalma. (Lásd Fil 3:9-11). Ez a feltámadás ereje, amely igazságot munkál az emberben, biztosítékot ad neki az örök életre való feltámadásra, amely az utolsó napon történik, és amely által birtokba veszi örökségét.

Hitben erős lévén

Egyes fordítások a Róm 4:19 versben így adják vissza ezt a gondolatot: „Nem meggyengülve a hitben, testét halottnak tekintette.” Vagyis miután Isten megtette az ígéretét, a gyengeségének a teljes tudata, valamint az útjában álló nehézségek és leküzdhetetlen akadályok nem gyengítették meg a hitét. Isten számára semmi sem lehetetlen, és Számára nincsenek nehézségek. Ha valaki hajlamos kételkedni üdvösségének lehetőségében, álljon meg, és gondoljon arra, hogy Isten az Ő szavával teremtette a világot, hogy Ő támasztja fel a halottakat, és ugyanezzel a hatalommal Isten megmenti - ha az ember akarja. Kételkedni Isten ígéretében, hogy megszabadít minket minden bűntől, annyit jelent, mint kételkedni abban, hogy mindent az Ő szava által teremtett, és hogy fel tudja támasztani a halottakat.