Dicsőséges szabadulás egy rossz házasságból

Most érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy levonjuk a következtetést. A Rómabeliekhez írott levél a nyolcadik fejezetben éri el csúcspontját. A hetedik fejezet az ember szánalmas állapotát tárta elénk, akit a törvény rádöbbentett a saját állapotára, hogy olyan kötelékekkel van a bűnhöz kötve, amit csak a halál tud feloldani. A fejezet rövid utalással zárul, mely Jézus Krisztusra vonatkozik, Ő az egyetlen, Aki képes megszabadítani bennünket a halál testétől.

Felszabadultan a kárhozat alól – Róma 8:1-9

„¹Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. ²Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. ³Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. ⁴Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. ⁵Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira. ⁶Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség. ⁷Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. ⁸Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. ⁹De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.”

„Nincs kárhoztatásuk”

Nincs többé kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztusban vannak. Miért? Mert Ő magára vette a törvény átkát, hogy mi megkaphassuk az áldást. Amíg Őbenne vagyunk, semmi sem érhet minket anélkül, hogy előbb át ne menne Rajta keresztül; de Őbenne minden átok áldássá változik, és a bűn helyét átveszi az igazság. Az Ő örök élete győzedelmeskedik minden ellene irányuló dolog felett. Mi Őbenne vagyunk „beteljesedve”. (Kol 2:10)

„Jézusra tekintve”

Egyesek azt mondják: „Az én esetemben nem látom beteljesedni a Szentírás ezen ígéretét, mert valahányszor magamba nézek, találok valamit, ami elítél engem.” Minden bizonnyal; mert a kárhozattól való szabadulás nem bennünk, hanem Jézus Krisztusban található. Őrá kell tekintenünk ahelyett, hogy magunkra néznénk. Ha engedelmeskedünk a parancsolatainak és bízunk Benne, akkor Ő vállalja a felelősséget, hogy megigazítson bennünket a törvény előtt. Soha nem lesz olyan, hogy magunkra tekintve ne lennénk elítélve.

Sátán bukását az okozta, hogy önmagára tekintett. Azok megváltása, akiket ő bukásra késztetett, csak Jézusra tekintve lehetséges.  „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie.” (Jn 3:14) A kígyó azért emeltetett fel, hogy az emberek fel tudjanak rá tekinteni. Azok, akik rátekintettek, meggyógyultak. Ugyanígy van Krisztussal is. Az eljövendő világban az Úr szolgái „látják az Ő orcáját”, és nem vonzódnak önmagukhoz. Az Úr arcának fényessége lesz az ő dicsőségük, és ugyanezen fényesség által kerülnek ebbe a csodálatos állapotba.

Meggyőzés, nem kárhoztatás

A szöveg nem azt állítja, hogy akik Jézus Krisztusban vannak, azok soha nem lesznek megdorgálva.

„Azt hiszed, Ő soha nem dorgál meg engem?

Micsoda hamis barát lenne

Ha soha, soha nem mondaná meg nekem

Azokat a hibákat, amelyeket biztosan lát bennem!”

A Krisztusba való belépés csak a kezdete, nem pedig a vége a keresztény életnek. Ez a mi felvételünk abba az iskolába, ahol tanulnunk kell Róla. Ő magához veszi a bűnös embert minden rossz szokásával együtt, megbocsátja minden bűnét és úgy tekint rá, mintha sohasem vétkezett volna. Majd utána továbbra is adja az Ő életét, mely által az ember legyőzheti összes rossz szokását.

A Krisztussal való közösség egyre világosabban feltárja hibáinkat, mint ahogy egy tanult emberrel való közösség segít felismerni saját tudatlanságunkat. Hű tanúbizonyságként beszél nekünk hibáinkról. De nem azért teszi, hogy elítéljen minket. Együttérzést kapunk tőle, nem pedig elítélést. Ez az együttérzés az, ami bátorságot ad és győzelemre segít.

Amikor az Úr rámutat jellemünk egyik hibájára, az olyan, mintha azt mondaná nekünk: „Van valami, amire szükséged van, és Én megadhatom neked.” Amikor megtanuljuk ily módon fogadni a dorgálást, örülni fogunk neki, ahelyett, hogy elkeserednénk.

Az élet törvénye Krisztusban

A törvény Krisztus nélkül halált jelent. A törvény Krisztusban életet jelent. Az Ő élete Isten törvénye; mert a szívből indul ki minden élet, és a törvény az Ő szívében volt. A bűn és a halál törvénye tagjainkban munkálkodnak. De az élet Lelkének törvénye Krisztusban megszabadít minket ettől. Figyeljük meg, hogy a Krisztusban lévő élet az, ami ezt a munkát végzi. Nem szabadít meg minket a törvénynek való engedelmességtől, mert korábban is abban a helyzetben voltunk, és az rabság volt, nem pedig szabadság. A Krisztusban való élet megment minket a törvény megszegésétől.

Krisztus munkája

Ezt nagyon világosan bemutatja a harmadik és negyedik vers. Isten elküldte az Ő Fiát bűn testének hasonlatosságában, és a bűn miatt „hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk” (Róm 8:4). „Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó.” (Róm 7:12) A törvényben nincs hiba, hanem bennünk van, mert megszegtük a törvényt. Krisztus munkája nem a törvény megváltoztatása, hanem az, hogy teljesen megváltoztasson minket. Ez abban áll, hogy a tökéletes törvényt ülteti a szívünkbe, a sérült és megtört másolat helyett.

A törvény gyengesége

A törvénynek elég ereje van ahhoz, hogy elítéljen, de gyenge, sőt tehetetlen az üdvösség adásában, amikor arról van szó, hogy az embernek mire van szüksége. Erőtlen volt, és most is erőtelen „a test miatt”. A törvény jó, szent és igaz, de az embernek nincs hatalma betölteni azt. Mint a fejsze, amely lehet jó acélból és nagyon éles, de mégsem képes kivágni egy fát, mert a karnak, amely használja, nincs ereje, úgy Isten törvénye sem tudná önmagában teljesíteni a saját követelményeit. Bemutatja az ember kötelességét; de az embernek kell teljesítenie azt. Ő azonban nem tudta megtenni, ezért jött el Krisztus, hogy betöltse azt az emberben. Amit a törvény nem tudott megtenni, azt Isten megtette Fia által.

Bűn testének hasonlatosságában

Van egy elterjedt elképzelés, hogy Krisztus bűnös testet szimulált, de a valóságban nem vette Magára, hanem csak valami olyasmit, aminek ez a látszata volt. A Szentírás azonban nem tanít ilyesmit. „Annak okáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.” (Zsid 2:17) Ő „asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa.” (Gal 4:4-5)

Ugyanazt a testet vette magára, amit minden asszonytól született ember. A Róma 8:3-4 verssel párhuzamos vers a 2Kor 5:21 verse. Az első kijelenti, hogy Isten elküldte Krisztust a bűn testének hasonlatosságában, „hogy a törvény igazsága beteljesüljön bennünk.” Az utóbbi szerint Isten „bűnné tette értünk” Jézust – bár Ő bűnt nem ismert –, „hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne”.

„Körülvéve gyarlósággal”

Minden vigasztalás, amit Krisztustól kaphatunk, annak a ténynek az ismeretén alapul, hogy Ő mindenben hozzánk hasonlóvá lett. Máskülönben haboznánk elmondani Neki gyengeségeinket és kudarcainkat. A bűnért való áldozatot bemutató papnak olyannak kell lennie, aki „képes együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal.” (Zsid 5:2)

Ez tökéletesen igaz Krisztusra: „Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsid 4:15) Ezért járulhatunk „bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk”. Krisztus olyan tökéletesen azonosult velünk, hogy most is átérzi szenvedéseinket.

A test és a Lélek

„Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira.” (Róm 8:5) Figyeljük meg, hogy ez az előző kijelentéstől függ: „Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” A Lélek dolgai Isten parancsolatai, mert a törvény lelki. A test a bűn törvényét szolgálja. (Lásd az előző fejezetet és a Gal 5:19-21 verseket, ahol a test cselekedetei vannak leírva.) Krisztus azért vett fel ugyanilyen testet, hogy megmutassa a Lélek hatalmát a test felett. „Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek.” (Róm 8:8-9) Senki sem állíthatja, hogy a megtérés után az ember teste bármiben is különbözik attól, mint ami a megtérés előtt volt. A megtért ember annál kevésbé fog ilyet mondani, mert folyamatos bizonyítékai vannak annak romlott voltáról. De ha az ember valóban megtért és Krisztus Lelke lakik benne, akkor a testnek nincs többé hatalma felette. Ugyanígy, Krisztus is ugyanabban a bűnös testben jött, és mégis bűn nélküli volt, mert mindig a Lélek vezette.

Az ellenségeskedés

„Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.” (Róm 8:7) A test soha nem tér meg, mert a test ellenségeskedés Istennel, és ez az ellenségeskedés az Ő törvényével való szembenállás. Ezért aki Isten törvényével szembeszáll, az Ellene harcol. Krisztus azonban a mi békességünk, és Ő békét hirdetni jött. „Titeket is, kik hajdan elidegenültek és ellenségek valátok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett. Az Ő emberi testében a halál által, hogy mint szenteket, tisztákat és feddhetetleneket állasson titeket Ő maga elé.” (Kol 1:21-22) Az Ő testében megszünteti az ellenségeskedést, így mindenki, aki vele együtt keresztre van feszítve, megbékélt Istennel, vagyis engedelmeskedik az Ő törvényének, amely a szívében van.

„Élet és béke”

„Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség.” (Róm 8:6). A Lélek dolgai szerint járni azt jelenti, hogy az elmét Isten törvénye irányítja, mert „tudjuk, hogy a törvény lelki.” „A te törvényed kedvelőinek nagy békességük van.” (Zsolt 119:165) „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm 5:1) A testi elme ellenségeskedés Istennel, ezért a testi gondolkodás halált jelent. De Krisztus „eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által”. (2Tim 1:10) Ő eltörölte a halált azáltal, hogy megsemmisítette a bűn hatalmát mindazokban, akik hisznek Benne; mert a halálnak nincs hatalma, csak a bűn által. „A halál fullánkja a bűn.” (1Kor 15:56) Így most már örömmel mondhatjuk: „De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.”

A Rómabeliekhez írott levél nyolcadik fejezete tele van azokkal a csodálatos dolgokkal, amelyeket Isten ígért azoknak, akik szeretik Őt. Szabadság, a Lélek törvénye, élet Krisztusban, Isten fiai, Isten örökösei Krisztussal együtt, dicsőség és győzelem - ezek a szavak jellemzik ezt a fejezetet.

Isten fiai – Róma 8:9-17

„⁹De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. ¹⁰Hogyha pedig Krisztus tibennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért. ¹¹De ha Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által. ¹²Annak okáért atyámfiai, nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk: ¹³Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek. ¹⁴Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.

¹⁵Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! ¹⁶Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. ¹⁷Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.”

Szembenálló erők

A test és a Lélek szemben állnak egymással. Az egyik mindig szembehelyezkedik a másikkal. A Lélek soha nem enged a testnek, és a test soha nem tér meg. A test mindaddig bűnös marad, amíg testünk meg nem változik az Úr eljövetelekor. A Lélek küzd a bűnös emberrel, de az ember enged a testnek, és így a bűn szolgája.

Az ilyen embert nem a Lélek vezeti, bár a Lélek semmiképpen sem hagyja el őt. A megtért ember teste pontosan ugyanolyan, mint a bűnösé, a különbség az, hogy most már nincs hatalma a megtért ember felett, mert átadta magát a Léleknek, aki a testet uralja. Bár a megtérés után az ember teste ugyanaz, mégis azt mondjuk, hogy nem „testben”, hanem „lélekben” van, mert a Lélek által megöli a test cselekedeteit.

Élet a halálban

„Hogyha pedig Krisztus tibennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért.” (Róm 8:10) Itt találjuk a két embert, akiről az apostol a 2Kor 4:7-16 versekben ír. „Mert mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben.” (2Kor 4:11) Utána az apostol azt mondja: „ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul.” (2Kor 4:16) Még ha a testünk el is fogyatkozik és el is gyengül, de a belső ember, Jézus Krisztus, mégis napról-napra megújul. És Ő a mi igazi életünk. „Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.” (Kol 3:3)

Ezért nem kell félnünk azoktól, akik csak a testet ölhetik meg, utána már nincs semmi hatalmuk felette. Még ha a testet máglyán égetik is, a gonosz ember nem nyúlhat a Krisztusban lévő örök életünkhöz, amelyet nem lehet elpusztítani. Senki sem veheti el Tőle az életet.

A feltámadás bizonyossága

„De ha Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által.” (Róm 8:11) Jézus azt mondta az általa adott vízről, amely a Szentlélek volt, hogy Ő lesz bennünk az örök életre buzgó víznek forrása. (Jn 4:14 vö. Jn 7:37-39) Ez azt jelenti, hogy a lelki élet, amelyet a Lélek által testben élünk, a biztosíték arra, hogy feltámadáskor, amikor Krisztus élete halhatatlan testekben nyilvánul meg, megkapjuk a lelki testet.

Isten fiai

Akik alárendelik magukat a velük harcoló Szentléleknek, és folyamatosan alárendelve maradnak, azokat a Lélek vezeti, és ők Istennek fiai. Olyan kapcsolatban vannak az Atyával, mint amilyen az egyszülött Fiú. „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.” (1Jn 3:1-2) Ha Isten Lelke vezet bennünket, akkor most is ugyanúgy Isten gyermekei vagyunk, mint ahogy mindig is azok leszünk.

Most vagyunk fiak

Vannak, akik azt hiszik, hogy a feltámadásig senki sem születik Istentől. De az a tény, hogy most fiak vagyunk, az ellenkezőjét bizonyítja. „De – mondhatná valaki – még nem fiakként vagyunk ismeretesek.” Igaz, Krisztus sem volt az, amíg ezen a földön élt. Kevesen ismerték Őt Krisztusnak, az élő Isten Fiának. És ők csak Isten kijelentése által ismerték meg. A világ nem ismer minket, mert nem ismerte Őt. Ha azt mondjuk, hogy a hívők most nem Isten fiai, mert semmi sem mutatja ezt a megjelenésükben, akkor ugyanezt mondjuk Krisztusról. Jézus azonban ugyanúgy Isten Fia volt a betlehemi jászolban, mint most, amikor Isten jobbján áll.

A Lélek bizonysága

„Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” Hogyan tesz bizonyságot a Lélek? A választ a Zsidókhoz írt levél 10:14-17 verseiben találjuk. Az apostol kijelenti, hogy egyetlen áldozattal Krisztus tökéletessé tette a megszentelteket, majd azt mondja, hogy a Szentlélek tesz erről bizonyságot a következő szavakkal: „Ez az a szövetség, melyet kötök velük ama napok után, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az ő szíveikbe, és az ő elméjükbe írom be azokat.” És hozzáteszi: „És az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem.” (Zsid 10:16-17) Vagyis a Lélek az ige által tanúsítja ezt. Tudjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, mert a Lélek biztosít minket erről a Biblián keresztül. A Lélek bizonysága nem egy bizonyos eksztázisos állapot, hanem kézzelfogható kijelentés. Nem azért vagyunk Isten gyermekei, mert így érzünk, és nem is egy érzés miatt tudjuk, hogy fiak vagyunk, hanem mert az Úr kijelenti ezt nekünk. Aki hisz, abban az Ige lakozik, ezért „aki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában.” (1Jn 5:10)

Nincs félelem

„Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!” (Róm 8:15) „Mert nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” (2Tim 1:7) „És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne. Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban. A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” (1Jn 4:16-18)

Krisztus Önmagát adta, hogy megszabadítsa azokat, akik a halálfélelem miatt teljes életükben rabok voltak. (Zsid 2:15). Aki ismeri és szereti az Urat, az nem félhet Tőle, és aki nem fél az Úrtól, annak nem kell félnie semmitől és senkitől sem. Az evangélium egyik legnagyobb áldása a félelemtől való szabadulás, legyen az valós vagy képzelt félelem. „Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem.” (Zsolt 34:5)

Istennek örökösei

Milyen csodálatos örökség ez! Nemcsak kijelenti rólunk, hogy örökösei vagyunk annak, ami Istené, hanem magának Istennek örökösei. Valójában mivel Őt örököljük, mindenünk megvan; de az áldás abban van, hogy Ő a miénk. „Az Úr az én örökségem és poharam.” (Zsolt 16:5, KJV) Ez a valóság, ezen érdemes inkább elgondolkodnunk, mint beszélni róla.

Örököstársak Krisztussal együtt

Ha Isten fiai vagyunk, akkor Jézus Krisztussal azonos alapon állunk. Ő maga mondta, hogy az Atya úgy szeret minket, ahogyan Őt szereti. (Jn 17:23). Ezt bizonyítja az a tény, hogy az Ő életét adta a miénkért. Ezért az Atyának nincs semmi pluszban az egyetlen Fia számára, ami ne lenne a miénk is. De nemcsak ennyi, mert mivel Jézus Krisztussal együtt örökösök vagyunk, ebből következik az, hogy Ő nem veheti át az örökségét előttünk. Kétségtelenül Ő az Isten jobbján áll. De Isten az irántunk érzett nagy szeretetében „megelevenített együtt a Krisztussal [...] és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, a Krisztus Jézusban”. (Ef 2:5-6) Krisztus megosztja velünk az Ő dicsőségét. (Jn 17:22). Jézus Krisztus örököstársának lenni nem semmi! Nem csoda, hogy az apostol felkiált: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” (1Jn 3:1)

Vele együtt szenvedni

„Ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (Róm 8:17) „Mert amennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek.” (Zsid 2:18) Krisztussal együtt szenvedni tehát azt jelenti, hogy Vele együtt elviseljük a kísértést. A szenvedés, amit el kell viselni, a bűn elleni küzdelem eredménye. Az önmagunk által okozott szenvedésnek nincs értéke, mert „nincs bennük semmi becses, csak a test kielégítésére vannak.” (Kol 2:23, KJV) Krisztus nem kínozta Magát, hogy elnyerje az Atya jóváhagyását. De, amikor Krisztussal együtt szenvedünk, akkor Benne tökéletesek vagyunk. Az az erő, amellyel Ő ellenállt az ellenség kísértéseinek, az az erő, amely által győznünk kell. Az Ő élete bennünk elnyeri a győzelmet.

A Rómabeliekhez írott levél nyolcadik fejezetének előző verseiben láttuk, hogy Isten családjába fiakként vagyunk befogadva, és örököstársak vagyunk Jézus Krisztussal együtt. A Szentlélek hozza létre ezt a köteléket, amelyet ez a kapcsolat magában foglal. A „fiúságnak Lelke”, a Lélek, aki az Atyától származik a Fiú képviselőjeként, bizonyítja, hogy Jézus Krisztus testvérekként fogad el bennünket. Akiket a Lélek vezérel, olyannak kell lenniük, mint amilyen Krisztus volt a világban, és ezért biztosítva van számukra a Krisztussal egyenlő részesedés az örökségben. Mert „a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” (Róm 8:16)

Együtt megdicsőülve – Róma 8:17-25

„¹⁷Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. ¹⁸Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nekünk megjelentetik. ¹⁹Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. ²⁰Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette. ²¹Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára.  ²²Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.  ²³Nemcsak ez pedig, hanem maguk a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását. ²⁴Mert reménységben tartattunk meg; a reménység pedig, ha láttatik, nem reménység; mert amit lát valaki, miért reményli is azt? ²⁵Ha pedig, amit nem látunk, azt reméljük, békességes tűréssel várjuk.”

Miért szenvedjünk?

Krisztus földi élete szenvedéssel telt. Ő a „fájdalmak férfia és betegség ismerője” volt. „Ő maga is szenvedett, amikor megkísértetett” (KJV), de szenvedései nem csak lelki természetűek voltak. Ismerte a fizikai fájdalmat is; „Ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket.” (Mt 8:17) Éhezett a pusztában, és a szeretet által motivált tetteit nagy testi szenvedés és fáradtság árán végezte. A szenvedés, amelyet a brutális katonák kezétől szenvedett el a látszatperében és a keresztre feszítésén, csupán folytatása volt más formában annak, amit egész földi életében elszenvedett.

A szenvedést követő dicsőség

Krisztus Lelke minden próféta által eleve bizonyságot tett és tanúskodott „Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről”. (1Pét 1:11) Amikor feltámadása után Krisztus a két tanítvánnyal beszélgetett az emmausi úton, így szólt hozzájuk: „Avagy nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nekik minden írásokban, amik őfelőle megírattak.” (Lk 24:26-27) Tudjuk, hogy e próféciák első része beteljesedett, és ezért tudnunk kell, hogy a többi is ugyanilyen biztos. Amilyen biztos, hogy Krisztus szenvedett, olyan biztos, hogy a dicsőség is követni fogja.

Együtt szenvedni

Nekünk „vele együtt” kell szenvednünk. Nem kell egyedül szenvednünk. De születésünk előtt tizennyolc évszázaddal nem szenvedhettünk. Ebből következik, hogy Krisztus még mindig szenved, máskülönben nem szenvedhetnénk Vele együtt. Olvassuk el, mit írtak a régi Izraelhez fűződő Kapcsolatáról: „Minden szenvedésükben Ő is szenvedett.” (Ézsa 63:9, KJV) A Mt 25:35-40 versekből megtudjuk, hogy Krisztus mindig akkor szenved vagy vigasztalódik, amikor tanítványai szenvednek vagy vigasztalódnak. Ő a test feje.

De ha a testnek összes tagja szenved, amikor a test egyik tagja szenved (1Kor 12:26), mennyivel inkább igaz ez a Fejre! Így, azt olvassuk, hogy Krisztus még most is, mint főpap, „megindul gyarlóságainkon.” (Zsid 4:15) A főpapnak olyannak kell lennie, aki „képes együttérezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal” (Zsid 5:1-2). Így megtudjuk, hogy Krisztus soha nem mondott le az emberi természetről, melyet Magára öltött, még mindig azonosul a szenvedő és bűnös emberekkel. Az a tény, hogy Jézus Krisztus „testben megjelent” (1Jn 4:2), egy olyan dicsőséges igazság, amelyet el kell ismerni és meg kell vallani.

Vele együtt megdicsőülve

„Ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” Krisztusnak nincs semmije, ami ugyanúgy ne lenne a miénk is. Imája ez volt: „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.” (Jn 17:24) És azt is mondta: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem.” (Jel 3:21) Mindaz, amije Neki van, nekünk is van, mert örököstársak vagyunk Vele együtt.

Van dicsőségünk most

Ez az állítás első pillantásra valótlannak tűnhet. Elterjedt az az elképzelés, hogy Krisztus messze azok előtt dicsőül meg, mint azok, akik örököstársak Vele együtt. Egyetlen bibliaszöveg elegendő ennek a kérdésnek a tisztázására: „A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese.” (1Pét 5:1) Péter kijelentette, hogy ő a dicsőség részese. Ezt azért mondta, mert hitt Krisztus szavaiban, amelyeket a tanítványaiért mondott imájában: „És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, őnekik adtam.” (Jn 17:22) Ha Krisztus most megdicsőült, akkor tanítványai is azok. Van egy másik kijelentésünk is Péter apostoltól.  Krisztusról szólva ezt mondta: „Akit, noha nem láttatok, szerettek; akiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek.” (1Pét 1:8)

Felfedezetlen kegyelem és dicsőség

János apostol azt mondta, hogy bár most Isten fiai vagyunk, a világ nem ismer minket, mert nem ismerte Krisztust. (1Jn 3:1). Krisztus megjelenésében, amíg e földön élt, semmi sem mutatta, hogy ő Isten Fia. A hús és a vér senki számára nem fedte fel ezt a valóságot. Minden látszat szerint csak egy közönséges ember volt. És mégis, mindvégig dicsőségben élt.

Azt olvassuk, hogy amikor a vizet borrá változtatta, akkor „megmutatta az Ő dicsőségét”. (Jn 2:11) A dicsőség a kegyelem formájában nyilvánult meg. „És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14) A kegyelem, amellyel Isten megerősíti népét, „az ő dicsőségének gazdagsága szerint”. (Ef 3:16) Aki Krisztusban van „az Ő kegyelme dicsőségének magasztalására” van kiválasztva. (Ef 1:6) A kegyelem dicsőség, de a dicsőség el van takarva, hogy a halandók szemét ne vakíthassa meg.

A kinyilatkoztatandó dicsőség

„Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nekünk megjelentetik.” (Róm 8:18) A dicsőség már most a miénk, de csak Krisztus eljövetelekor fog kinyilatkoztatni. Akkor lesz felfedve az Ő dicsősége (1Pét 4:13), és a mi megpróbáltatásaink „dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak” találtatnak. (1Pét 1:7)

Krisztus dicsősége még senkinek sem nyilatkozott meg, kivéve a három kiválasztott tanítványnak a színeváltozás hegyén. Azon az alkalmon az a dicsőség, amely már Krisztusé volt, felragyoghatott. Akkor úgy látták, ahogyan majd akkor fog megjelenni, amikor visszatér. De a legtöbb ember számára nem adatik több bizonyíték, hogy Jézus az Isten Fia, mint Pilátusnak adatott, amikor a Megváltó az ő ítélőszéke előtt állt.

Akik azonban hit által látják, és akik nem szégyellik, hogy osztoznak szenvedéseiben, azok az Ő rejtett dicsőségének is részesei; és amikor dicsőségben visszatér „az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuknak országában”. (Mt 13:43) Ezt jelenti „az Isten fiainak megjelenése.” (Róm 8:19) Ekkor jelenik meg először Krisztus a világ előtt, mint Isten Fia, és az övéi is megjelennek vele együtt.

A teremtés reménysége

A Róma 8:19-21 versekben szereplő „teremtmény” szó a teremtésre utal. Ez a 22. versből is kitűnik, ahol arról olvashatunk, hogy az egész teremtés arra vár, hogy megszabaduljon attól, ami szolgává tette. Amikor az ember vétkezett, a föld meg lett átkozva miatta. (Lásd 1Móz 3:17). A föld nem vétkezett, de osztoznia kellett az ember bukásában, akinek adatott. A tökéletes föld nem lehet a bűnös ember lakóhelye. De hiábavalóság alá vettetett, láthatáron lévén a reménység. Isten tökéletesnek alkotta a földet. „Nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá” (Ézsa 45:18) Ő, „aki mindent az ő akaratának tanácsából cselekszik.” (Ef 1:11) Ezért a föld minden bizonnyal megdicsőül, mint kezdetben volt. „Maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára.”

Örökbefogadás és megváltás

Úgy mi, mind a föld várjuk „a fiúságot, a mi testünknek megváltását”. A föld azért várja a megváltást, mert nem szabadulhat fel az átok alól, amíg meg nem jelenünk Isten fiaiként, és ezáltal jogos örökösökként. A Szentlélek a garanciája ennek az örökségnek. A Lélek pecsétel el minket örökösökké „a teljes váltságnak napjára.” (Ef 4:30)

Számunkra ez a bizonyság, hogy Isten gyermekei vagyunk, de ezt a bizonyságot a világ nem fogadja el. Nem ismerik Isten gyermekeit. De amikor a dicsőség, amit Ő adott nekünk, megmutatkozik, testünk megváltva a romlottságtól, és az Ő megdicsőült testéhez hasonlóan ragyogni fog, akkor senki elméjében nem marad többé kétség. Akkor még a Sátán is kénytelen lesz elismerni, hogy Isten gyermekei vagyunk, következésképpen a megdicsőült föld jogos örökösei.

Reménység és türelem

A reménység bibliai értelemben többet jelent puszta vágyakozásnál. Bizonyosságot jelent, mert a keresztény reménysége Isten ígéretén alapszik, amelyet az Ő esküje megerősít. Abból, amit a szemünk lát, semmi sem mutatja, hogy Isten gyermekei vagyunk. Nem láthatjuk a dicsőségünket, és ezért azt mondják, hogy ne ezen a földön keressük azt. Krisztust nem láthatjuk, mégis tudjuk, hogy Ő Isten Fia. Ez a garancia arra, hogy mi is Isten fiai vagyunk. Ha efelől kétségünk lenne, nem tudnánk türelmesen várni. Nyugtalanok és aggódók lennénk. Bár a fizikai szemek nem látják a bizonyítékát annak, hogy Isten fiai vagyunk, a hit és a remény biztosít bennünket erről a tényről, és így türelmesen várjuk azt, amit nem látunk.

Valami, amit érdemes megismerni – Róma 8:26-28

„²⁶Hasonlatosképpen pedig a Lélek is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. ²⁷Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért. ²⁸Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak.”

„Imádkozni a Lélek által”

„Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az”, senki sem ismerheti azt, kivéve Isten. (Jer 17:9-10). Ez már önmagában is elég ok arra, hogy ne tudjuk, imáinkban mit kell kérnünk.

Sőt, nem ismerjük azokat a dolgokat, amiket Isten adni akar nekünk, és ha ismernénk is, nem tudnánk leírni, mert „amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke. Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk.” (1Kor 2:9-12)

Isten vágyik arra, hogy adjon nekünk „véghetetlen bőséggel mindeneket” és „feljebb, hogynem mint kérjük, vagy elgondoljuk.” (Ef 3:20) Természetesen az ilyen dolgok iránti kérést nem lehet szavakkal kifejezni. A vers folytatásában azonban azt olvassuk, hogy ez „a bennünk munkálkodó erő szerint” történik, a tizenhatodik versben pedig azt olvassuk, hogy a bennünk munkálkodó erő a Lélek. Így ugyanaz a gondolat van kifejezve a Rómabeliekhez írott levél nyolcadik fejezetében, mint a Korinthusi első levél második fejezetében.

„Mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.” A Lélek tehát pontosan tudja, hogy mit tartogat számunkra az Úr. A legmélyebb gondolatok túl behatóak ahhoz, hogy szavakkal kifejezzük őket, ezért a Lélek fohászkodik értünk, kimondhatatlan fohászkodásokkal. De bár a szó még nincs kimondva, mégis „aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért.” Az Úr tudja, hogy a Lélek pontosan azokat a dolgokat kéri, amit Ő adni akar nekünk. Isten akarata szerint közbenjár a szentekért. És tudjuk, hogy amit Isten akarata szerint kérünk, megadatik. (1Jn 5:14-15).

Figyeljük meg, hogy ez az imára vonatkozó kijelentés hogyan illeszkedik a Római levél nyolcadik fejezetében korábban bemutatottakhoz. Isten azért adta Lelkét, hogy bennünk lakozzon, vezesse és irányítsa életünket. Az a tény, hogy bennünk Isten Lelke van, azt bizonyítja, hogy Isten fiai vagyunk. Ha fiak vagyunk, akkor járulhatunk Hozzá, hogy azt kérjük, amire szükségünk van, olyan bizalommal, mint ahogy egy gyermek kér a szülőjétől. Bár bizodalmunk van Istenben, magasabbak gondolatainknál az Ő gondolatai, mint amennyivel magasabbak az egek a földnél. (Ézsa 55:8-9).

Nemcsak a gondolataink alacsonyabbak, hanem a nyelvezetünk is, amely még korlátozottabb. Még azt a keveset sem tudjuk kifejezni, amit megértünk. De ha Isten fiai vagyunk, akkor bennünk van az Ő Képviselője, aki segít nekünk gyengeségünkben, és aki képes Isten dolgait magához venni és átadni nekünk. Milyen csodálatos bizalmat kellene, hogy adjon nekünk, amikor imádkozunk; és különösen azoknak, akik nehézkesen fogalmaznak. Nem számít, ha korlátozott a szókincsünk, ha dadogunk, vagy akár némák vagyunk; ha Lélekben imádkozunk, biztosak vagyunk abban, hogy megkapunk mindent, amire szükségünk van, és többet, mint amire kérni vagy gondolni tudunk.

Ezen igazságok ismeretében mennyire, milyen meggyőzővé válik az apostol tanácsa: „Minden alkalommal minden imádsággal és könyörgéssel imádkozzatok a Lélek által. Ebben legyetek éberek minden állhatatossággal és könyörgéssel az összes szentekért.” (Ef 6:18, KG rev.)

Minden javukra van

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” (Róm 8:28) Ha ezt nem tudnánk, akkor nem lehetne olyan bizalmunk az imában, mint amilyenre szükségünk van, és amelyről olvastunk az előző versekben. Aki ismeri az Urat, annak szeretnie kell Őt, mert Ő a szeretet, és a Lélek az, aki kinyilatkoztatja Őt nekünk. Aki tudja, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”, az csak szeretheti Őt. És akkor minden dolog a javára válik.

Figyeljük meg, hogy a szöveg kijelentése nem az, hogy minden együtt fog munkálkodni azok javára, akik szeretik Istent, hanem az, hogy most, a jelenben együtt munkálkodik. Minden, ahogy jön, jó azoknak, akik szeretik az Urat és bíznak Benne. Sokan elmulasztják ennek a bizonyosságnak az áldását, mert úgy olvassák, mintha a jövőre vonatkozna. Igyekeznek beletörődni az érkező bajokba, azt gondolva, hogy majd valami jó fog kisülni belőlük; de így nem kapják meg azt a jót, amit Isten adni akar nekik.

Figyeljük meg azt is, hogy a szöveg nem azt mondja, hogy tudjuk, hogyan munkálkodik minden együtt azoknak a javára, akik szeretik Istent.  A bajba jutott emberek gyakran kegyesen felsóhajtanak, és azt mondják: „Igen, hiszem azt, hogy minden a javunkra van, de nem értem, hogyan.” Természetesen nem látják; és nem az ő dolguk, hogy lássák, hogyan. Isten az, aki jóra fordítja őket, mert egyedül Neki van hatalma.

Következésképpen nem szükséges tudnunk semmit arról, hogyan történik. Maga a tény elég nekünk. Isten képes meghiúsítani az ördög minden tervét, és arra is, hogy az ember haragja dicsérje Őt. A mi részünk az, hogy higgyünk. Nem bizonyítjuk, hogy bízunk az Úrban, ha látni vagy tudni akarjuk, hogyan teszi mindezt. Azok, akik látni akarják, hogyan munkálkodik az Úr, ezzel bizonyítják, hogy nem bíznak Benne, és ezáltal kárhoztatják az Ő nevét a világ előtt.

Isten által elhívott

Isten minden embert Magához hívott. „És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel! És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jel 22:17) Isten nem személyválogató; Ő minden ember üdvösségét akarja, ezért mindenkit Magához hív.

Ő nemcsak hív, hanem vonz is minket. Isten vonzása nélkül senki sem jöhet Hozzá, azért Krisztus felemeltetett, hogy mindenkit Istenhez vonzzon. Ő mindenkiért megízlelte a halált (Zsid 2:9), és Általa minden embernek szabad menetele van Istenhez. Saját testében rombolta le az ellenségeskedést - a falat, amely elválasztja az embert az Istentől - így akárki is lenne az az ember, semmi sem választhatja el őt Istentől, hacsak az ember saját maga nem építi újra a korlátot.

Az Úr vonz minket, de nem alkalmaz erőszakot. Hív, de nem hajt. Nekünk tehát az marad, hogy elhívásunkat és kiválasztásunkat erőssé tegyük azáltal, hogy engedünk annak a befolyásnak, amellyel Isten körülvesz bennünket. Azt mondja: „Kövess engem”, és nekünk meg kell erősítenünk a hívást azzal, hogy követjük Őt.

A hívás célja

Isten „Krisztus kegyelme által” hív minket. (Gal 1:6) „Aszerint, amint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által.” (Ef 1:4) Sőt azt olvassuk, hogy Ő „megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nekünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte.” (2Tim 1:9) Szövegünkből megtudtuk, hogy akik szeretik Istent, azok „az Ő végzése szerint hivatalosak.” Az Ő szándéka az, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk Őelőtte szeretetben. Ha alávetjük magunkat tervének, Ő gondoskodni fog annak beteljesüléséről.

Isten azért teremtette az embert, hogy az Ő társa legyen. De nem lehet igazi társulás ott, ahol kényszer van. Ezért, hogy az ember bensőséges kapcsolatban lehessen Vele, az ember akaratát éppoly szabaddá tette, mint az Övét. Isten nem munkálkodhat saját szándéka ellen, és ezért nemcsak hogy nem fogja kényszeríteni az ember akaratát, de nem is teheti ezt. Minden ember, akárcsak maga Isten teljesen szabadon választhat. Amikor az ember úgy dönt, hogy enged Isten hívásának, akkor az Ő áldott terve valósul meg benne azon hatalom által, amely minden dolgot az ő javára tud fordítani.

Tanultunk az Istennel való kapcsolatunkról a Lélek által, és arról a segítségről, amelyet a Lélek ad nekünk az imádságban, valamint arról a bizonyosságról, hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak.” Az alapot, amelyen ez a bizonyosság nyugszik, végtelenül megerősítik a következő versek.

A felbecsülhetetlen ajándék – Róma 8:29-32

„²⁹Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. ³⁰Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.  ³¹Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? ³²Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?”

Eleve ismerés, vagy eleve elrendelés

A „predesztináció” szó egyenértékű az „eleve elrendelés” szóval. Számos spekuláció született már ezekkel a kifejezésekkel kapcsolatban, de néhány szó elég ahhoz, hogy világos legyen. Ezekkel, valamint Isten más tulajdonságaival kapcsolatban elég, ha a tényeket ismerjük. Annak magyarázata nem tartozik ránk.

A Szentírás nagyon világosan kifejti, hogy Isten mindentudó. Nemcsak a múlt dolgait ismeri, hanem az elkövetkezendőket is. „Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit.” (ApCsel 15:18) „Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat.” (Zsolt 139:1-2) Így Isten meg tudja mondani, mit fognak tenni és mondani azok is, akik még meg sem születtek.

Ez nem teszi Istent felelőssé az általuk elkövetett gonoszságért. Egyesek – anélkül, hogy végiggondolták volna - szükségesnek tartották felmenteni az Urat, és megszabadítani Őt attól a vádtól, hogyha Mindentudó, akkor felelős a gonoszért, amelyet nem akadályoz meg, mondván, hogy tudhatná, ha akarná, de úgy dönt, hogy sok mindenről nem akar tudni. Istent ezzel „védeni” egyszerre ostoba és káros. Ez abból a feltevésből indul ki, hogy Isten felelős a gonoszért, ha előre tudja, és nem akadályozza meg. Azért, hogy ne kelljen megakadályoznia, tudatosan szemet huny. Így „védelmük” valójában minden rosszért Istent teszi felelőssé.. És nemcsak Istenre hárítja, hanem korlátozza is Őt. Emberré teszi Őt.

Isten mindent tud, de nem tanulmányozás vagy kutatás útján, ahogy az ember felfedezi azt a keveset, amit ismer, hanem azért, mert Ő Isten. Az örökkévalóság az Ő lakhelye. (Ézsa 57:15). Mi ezt éppúgy nem értjük, mint ahogyan az örökkévalóságot sem értjük. Úgy kell elfogadnunk, hogy nemcsak elégedettek vagyunk, hanem örülünk is annak, hogy Isten nagyobb nálunk. Számára a múlt, a jelen és a jövő ugyanaz. Isten számára mindig „most” van.

Az a tény, hogy Isten már a világ megalapítása előtt tudta, hogy az emberek milyen rosszat fognak tenni, nem teszi felelőssé Őt, mint ahogy azt az embert, aki látja a távcsövén keresztül, hogy mit csinál egy másik ember tíz kilométerrel távolabb, sem teszi felelőssé a másik tetteiért. Isten kezdettől fogva figyelmeztette az embereket a bűn tekintetében, és mindent rendelkezésükre bocsátott, hogy elkerüljék azt, de Ő nem sértheti meg az ember jogát és választási szabadságát anélkül, hogy ne fosztaná meg méltóságától tárgyi szintre alacsonyítva őt.

A jó cselekvésének a szabadsága magában foglalja a rossz cselekvésének szabadságát is. Ha az ember úgy lenne megteremtve, hogy ne tudjon rosszat tenni, akkor egyáltalán nem lenne szabadsága, még arra sem, hogy jót tegyen. Alacsonyabb rendű lenne az állatoknál. A kényszerű engedelmességben éppúgy nincs erény, mint ahogyan a jótettben sem lenne erény, ha a rossz tettre sincs lehetőség.  Sőt, nem lehetne öröm vagy megelégedés két személy közötti barátságban, ha az egyik csak azért társulna a másikkal, mert nem tudja elkerülni. Az öröm, amelyet az Úr az Ő népének társaságában érez, annak köszönhető, hogy az emberek önként előnyben részesítik Őt minden mással szemben. És ami az Úr örömét jelenti, az az Ő népének öröme.

Pont azok, akik kritizálják Istent azért, mert Mindenható lévén nem akadályozza meg az Általa előrelátott gonoszt, elsőként vádolnák Őt kegyetlenséggel, ha megsértené a szabadságukat, és arra kényszerítené őket, hogy azt tegyék, amit nem akarnak. Így senki sem lenne boldog és elégedett. A legbölcsebb dolog, amit tehetünk, ha abbahagyjuk a Mindenható útjainak kritizálását, és elfogadjuk, hogy minden, amit Ő tesz, az jó. „Az Istennek útja tökéletes.” (Zsolt 18:31)

Mi mondható a predesztinációról?

A szöveg kijelenti, hogy „akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között.” (Róm 8:29) Az Isten gondolatai az emberekkel kapcsolatban a békesség gondolata, nem a háborúság gondolata. (Jer 29:11). Ő ad nekünk békességet. (Ézsa 26:12). Nem olvassuk sehol, hogy az ember eleve pusztulásra van ítélve; az egyetlen dolog, amit Isten eleve elrendelt, hogy az emberek az Ő Fiának képmására legyenek teremtve.

De az Ő képmására csak Krisztusban válunk hasonlóvá. Őbenne érjük el „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak” mértékét. (Ef 4:13) Ezért az emberek csak Krisztusban vannak eleve elrendelve. Ezt az igazságot teljes mértékben kifejti a Szentírás következő szakasza:

„Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, Aszerint, amint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által, Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedve szerint,  Kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben.” (Ef 1:3-6)

Minden Krisztusban van

Minden lelki áldást Őbenne kapunk; Őbenne vagyunk kiválasztva a megszentelődésre; Őbenne vagyunk eleve elrendelve az örökbefogadásra; Őbenne vagyunk elfogadva és Őbenne van megváltásunk az Ő vére által. „Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Thess 5:9)

Ez Isten terve és eleve elrendelése az emberrel kapcsolatban. És ugyanakkor, „akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy azok az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek.” Kiket ismert Ő? Nincs határ; Neki előre kellett ismernie mindenkit. Ha lenne kivétel, Isten többé nem lenne Mindentudó. Ha egy embert ismer, akkor minden embert ismernie kellett. Nem létezett olyan ember ezen a világon, akinek a születését Isten ne ismerte volna. „És nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk.” (Zsid 4:13)

Mivel tehát Isten minden embert ismert már a világ megalapítása előtt, és akit ismert, azokat eleve elrendelte, hogy az Ő képmására hasonlítsanak, ebből következik, hogy Isten terve az, hogy minden lélek, aki erre a világra születik, üdvözüljön. Az Ő szeretete mindenkit elfogultság nélkül átölel.

„Akkor mindenki üdvözül, függetlenül attól, hogy mit tesz” – mondhatná valaki. Semmiképpen. Ne feledjük, hogy Isten terve Krisztusban van. Csak Őbenne vagyunk eleve elrendelve. Mi pedig szabadon döntünk, hogy elfogadjuk Őt vagy sem. Elrendeltetett, hogy az ember akarata örökre szabad, és maga Isten sem meri ezt megsérteni. Számára minden ember választása és akarata szent. Ő nem fogja a saját szándékát az ember akarata ellenében erőltetni. Az Ő akarata az, hogy azt adja meg az embernek, amit ő a legjobbnak ítél.

Ezért az ember elé állítja az életet és a halált, a jót és a rosszat, és azt mondja neki, hogy válasszon, melyiket akarja. Isten tudja, mi a legjobb, és azt választotta, és azt készítette elő az ember számára. Még odáig is elment, hogy minden veszteség lehetőségén túlra helyezte, hogy az ember biztosan elnyerje a jót, ha azt választja. De a mindenható Isten csodálatos jósága és udvariassága abban nyilvánul meg, hogy mindenben tiszteletben tartja az ember akaratát. Ha az ember a maga részéről alárendelné magát Isten kívánalmainak, akkor a legboldogabb és legszeretőbb baráti kapcsolat létezne közöttük.

Elhívva, megigazulva, megdicsőülve

„Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között.” (Róm 8:29) Ez egy befejezett munka. A megértése nem okoz nehézséget, ha nem felejtjük el, hogy minden Krisztusban van. Krisztusban már minden lelki áldásban részesültünk. Mindenkit elhív arra, amit Ő elkészített számukra, de senki sem hivatalos „az Ő végzése szerint”, ha nem erősíti meg elhívását és kiválasztottságát azáltal, hogy engedelmeskedik az Ő akaratának.  Az ilyenek eleve el vannak rendelve az üdvösségre. A világegyetemben semmi sem akadályozhatja meg annak a léleknek az üdvösségét, aki elfogadja az Úr Jézus Krisztust és bízik Benne.

És mindazokat meg is igazította

Krisztus halála megbékéltetett minket Istennel. „És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is.” (1Jn 2:2) Halála megbocsátást és életet biztosított mindenkinek. Semmi sem akadályozhatja meg üdvösségüket, csak saját megromlott akaratuk. Az embereknek ki kell ragadniuk magukat Isten kezéből ahhoz, hogy elveszítsék magukat.

Annál inkább megigazulnak tehát azok, akik elfogadják az áldozatot. „Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen ő általa. Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele.” (Róm 5:8-10)

„Akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8:30)

Nem azt olvastuk-e Krisztusnak a tanítványaiért mondott imádságában – nemcsak azokért, akik Vele voltak a kertben, hanem azokért is, akik az ő szavaik által hinni fognak Benne, így értünk is – „És én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, őnekik adtam.” (Jn 17:22) Péter azt mondta, hogy ő részese annak a dicsőségnek, amely majd megjelenik. Isten semmit sem hagyott elvégezetlenül. Mindaz, amivel Krisztus rendelkezik, nekünk is megvan – ha elfogadjuk Őt. Már csak annyi van hátra, hogy ez a dicsőség láthatóvá váljon. „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” Amikor Isten megkérdezi népét: „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; mit meg nem tettem vele?” (Ézsa 5:4), ki meri azt mondani, hogy valamit elvégezetlenül hagyott?

Minden a miénk

 De megelőztük az apostol szavait. Hallgassuk, mit mond: „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?”

„Mimódon ne ajándékozna?” Azaz, hogyan ne adhatna nekünk mindent? Azzal, hogy nekünk és értünk adta Krisztust, Isten nem tehetett mást, mint hogy mindent nekünk adott, „Mert Ő benne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremtettek; És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.” (Kol 1:16-17)

„Azért senki se dicsekedjék emberekkel. Mert minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3:21-23) Ez tehát megválaszolja a kérdést: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8:31) Minden a mi érdekünkben van. „Mert minden ti értetek van” (2Kor 4:15)

Egyszer egy tábornok a következő táviratot küldte a kormánynak: „Találkoztunk az ellenséggel. Ők a mieink.” Isten minden gyermekének megvan az a kiváltsága, hogy ugyanezeket a szavakat elmondhassa. „De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15:57)

„A győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Jn 5:4) Ebből tudjuk, hogy minden dolog együtt munkálkodik a jóra azoknak, akik Istent szeretik. Bármilyen sötétnek és fenyegetőnek is tűnnének a dolgok, ha Krisztusban vagyunk, akkor azok értünk dolgoznak, nem ellenünk.

A Rómabeliekhez írott levél nyolcadik fejezetének végéhez közeledünk. Ez a levél Piszga hegye, mert a hit szeme innen látja az ígéret földjének bizonyosságát. E ponton helyénvaló lenne egy nagyon rövid összefoglalása az eddig tanultaknak. A következő összefoglalás talán a legtömörebb.

Az első fejezetben a levél témáját fedeztük fel, néhány szóban kifejezve: Krisztus evangéliuma és Isten üdvözítő ereje. Ez a zsidóknak és a pogányoknak egyaránt szól, és mindenkinek Isten művei által mutatkozik be. Ezután annak az embernek az állapota van leírva, aki visszautasította Isten megismerését.

A második fejezet arról szól, hogy mindenki szíve egyforma; hogy mindenki egy és ugyanazon mérce alapján lesz megítélve, és hogy a hit és az ismeret megvallása önmagában nem tesz elfogadottá senkit Isten előtt. Az Isten törvénye iránti engedelmesség az egyetlen megkülönböztető jegy, amely az igazi izraelitát és Isten örökösét jellemzi.

A harmadik fejezet az előző gondolatokat hangsúlyozza, különösen azt a tényt, hogy nincs egyetlen ember sem, aki engedelmeskedne a törvénynek. „Annakokáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg Őelőtte: mert a bűn ismerete a törvény által van.” De mindazonáltal mindenki számára van remény, mert a törvény igazsága mindazokba és mindazokra van helyezve, akik hisznek Krisztusban, így az ember hit által válik a törvény megtartójává. Ugyanaz az Isten hit által igazítja meg a zsidókat és a pogányokat egyaránt. A hit nem helyettesíti a törvény iránti engedelmességet, hanem biztosítja annak megtartását.

A negyedik fejezetben Ábrahám a hit általi megigazulás példájaként van bemutatva. Szintén ebből a fejezetből tudjuk meg, hogy az őseinknek tett ígéret - amely nem kevesebbet ígér, mint a megújult föld birtoklását – öröklésének egyetlen módja nem más, mint Krisztus halálába és feltámadásába vetett hit. Ábrahám áldása az az áldás, amely Krisztus keresztje által érkezik hozzánk. És mivel az Izraelnek tett ígéret nem volt más, mint az Ábrahámnak tett ígéret megismétlése, arra a következtetésre jutunk, hogy Izraelt minden népből azok alkotják, akik Krisztus keresztje által győzelmet aratnak minden egyes bűn felett ezen a földön.

A szeretet, a kegyelem bővelkedése, és a Krisztus élete általi üdvösség lehetne az ötödik fejezet legrövidebb jellemzése. A Krisztusban való új teremtmények gondolata emlékeztetheti a hűséges olvasót a hatodik fejezet központi gondolatára. Itt a halál, a temetés, a feltámadás és a Krisztussal való új élet kerül bemutatásra.

A hetedik fejezetben felfedeztük, milyen szoros az egység Krisztus és a hívők között. A hívők Krisztussal vannak házasságban, így „az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő testéből és az Ő csontjaiból valók.” (Ef 5:30) Az első férjnek – a bűn testének – uralma alól való szabadulásért folytatott küzdelem élénken van bemutatva.

A nyolcadik fejezet a Rómabeliekhez írott levél koronája, amely az Isten fiának – a szabadnak születettnek - áldásait írja le. A jövőbeli halhatatlanság reménye azon alapul, hogy a Lélek által valóságosan most birtokoljuk azt az életet és dicsőséget, amellyel Krisztus rendelkezik. Akik Krisztusban vannak, előre el vannak rendelve az örök dicsőségre. Így elérkezünk:

A győzelmi kiáltás; egy dicsőséges bizalom – Róma 8:31-39

„³¹Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? ³²Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk? ³³Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít; ³⁴Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is értünk: ³⁵Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-e? ³⁶Amint megvan írva, hogy: Te érted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek mint vágó juhokat. ³⁷De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, aki minket szeretett, ³⁸Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, ³⁹Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.”

Minden értünk van

Az apostol feltette a kérdést: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” A válasz természetesen: „Senki.” Isten hatalmasabb mindenkinél, és senki sem ragadhat ki a kezéből. Ha Ő - akinek hatalma van, hogy mindent a javunkra fordítson - értünk van, akkor bizonyos, hogy minden értünk van.

De gyakran az emberek elméjében megszületik a kérdés: „Isten valóban a mi oldalunkon áll?” Sokszor az emberek rosszindulatból azzal vádolják Istent, hogy Ő ellenük van, sőt a magukat kereszténynek valló emberek néha azt hiszik, hogy Isten ellenük dolgozik. Amikor problémákkal küzdenek, azt képzelik, hogy Isten harcol ellenük. De most erre a kérdésre egyszer és mindenkorra választ kaptunk egy bizonyítékkal, nevezetesen azzal, hogy Isten az Adományozó és a Megigazító.  Kicsoda vádolja Isten választottjait? Isten, aki megigazít? Az lehetetlen. De Isten az egyetlen a világegyetemben, akinek joga van vádat emelni valaki ellen; és mivel Ő inkább megigazít, mint elítél, azt jelenti, hogy mi szabadok vagyunk. Szabadok vagyunk, ha ezt elhisszük. Kit igazít meg Ő? „Az istenteleneket.” Ez nem hagy egyetlen kétséget sem afelől, hogy Ő megigazít minket.

De mit mondhatunk Krisztusról? Vajon elítél minket? Hogyan is tehetné, amikor Önmagát adta értünk? De úgy adta Önmagát értünk, hogy Isten akaratát teljesítette. (Gal 1:4). „Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.” (Jn 3:17) Feltámadt, hogy megigazítson minket, és Isten jobbján ül értünk. Ő áll köztünk és a megérdemelt halál között. Így most nincs kárhoztatása azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak.

„De - mondhatja valaki - Sátán hozzám jön, és érezteti velem, hogy annyira bűnös vagyok, hogy Isten haragszik, és nincs remény számomra.” Nos, miért hallgatsz rá? Ismered a jellemét. „Hazug és a hazugság atyja.” Mi dolgod van vele? Hadd vádoljon téged bármivel, amivel csak akar; nem ő a bíró. Isten a bíró, és Ő igazít meg. Sátán egyetlen célja, hogy megtévessze az embereket, és bűnre csábítsa őket, majd meggyőzze őket arról, hogy minden rendben van. Biztos lehetsz abban, hogy ő soha nem fogja azt mondani egy meg nem bocsátott embernek, hogy bűnös. Isten a Lelke által teszi ezt, hogy a bűnös ember elfogadhassa az Általa felajánlott ingyen megbocsátást.

A helyzet tehát a következő: amikor Isten azt mondja az embernek, hogy bűnös, azért teszi, hogy az ember elfogadhassa az Ő megbocsátását. Ha Isten kijelenti, hogy az ember bűnös, akkor bűnös, és helyénvaló, hogy ezt beismerje, de „Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” És ez attól függetlenül igaz, hogy ki mondja nekünk, hogy bűnösök vagyunk. Tegyük fel, hogy a Sátán azt mondja nekünk, hogy bűnösök vagyunk; nem kell, hogy szóba álljunk vele, vagy egy pillanatra sem kell megállnunk, hogy ezt megvitassuk. Figyelmen kívül hagyhatjuk a vádat, azzal a bizonyossággal vigasztalva magunkat, hogy Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől.

Isten még akkor sem ítél el, ha meggyőzi az embert arról, hogy bűnös; és senki másnak nem dolga az elítélés. Ha az emberek elítélnek, az elítélésüknek nincs ereje. Ezért nincs kárhoztatásuk azoknak, akik az Úrban bíznak. Még a Sátán vádjai is bátoríthatnak bennünket, mert biztosak lehetünk benne, hogy Ő soha nem fogja az embert bűnösnek mondani, amíg az az ember az Ő hatalmában marad. Mivel Isten értünk van, minden értünk van.

Örökkévaló szeretet

„Messzünnen is megjelent nekem az Úr, mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat.” (Jer 31:3) Mivel ez így van, „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?” Az Ő szeretete örökkévaló, nem változik, értünk van, ezért semmi sem választhat el bennünket tőle. Tudatos választásunkkal elutasíthatjuk, de az Ő szeretete akkor is ugyanaz marad. Csakhogy ebben az esetben egyedül mi távolodtunk el a szeretettől. „Ha hitetlenkedünk is, Ő hű marad: Ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2:13) Vajon a nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver elszakaszthat Krisztus szeretetétől? Lehetetlen, mert irántunk való szeretete pontosan ilyen körülmények között nyilvánult meg. Még a halál sem választhat el bennünket az Ő szeretetétől, hiszen annyira szeretett minket, hogy Önmagát adta, hogy meghaljon értünk. A halál az Ő szeretetének záloga. A bűn, amely elválaszt minket Istentől, nem választ el bennünket az Ő szeretetétől, mert „Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt.” (Róm 5:8) „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.” (2Kor 5:21)

„De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, aki minket szeretett.” (Róm 8:37) Ennek így kell lennie, mert minden értünk van. Mivel Krisztus eltűrte az éhséget, a szorongattatásokat, a veszedelmet, és még a halált is azért, hogy megszabadítson bennünket, ezért ezek mind értünk vannak. A halállal győzelmet aratott számunkra; ezért a halálban is teljes győzelmet aratunk. Akiket a Sátán halálig üldöz, azok aratják a legnagyobb győzelmet felette. Ami Sátán győzelmének tűnik, az valójában az ő legmegsemmisítőbb veresége.

Ilyen csodálatosan gondoskodott Isten az üdvösségünkről! Nagyon könnyű belátni, hogyha Sátán semmivel sem akadályozna meg bennünket, akkor üdvözülnénk. Ha az ellenségünk teljesen békén hagyna minket, nem lenne gondunk. Tehát ebben a helyzetben biztonságban lennénk. De ő nem akar minket békén hagyni. Ordító oroszlánként szertejár, keresve kit elnyeljen. Nagyon jó, mert Isten úgy rendezte el a dolgokat, hogy még az elpusztításunkra irányuló kísérletei is segítenek nekünk. A halál a legrosszabb dolog, amivel Sátán sújthat minket, és még ebben is több, mint győztesek vagyunk Általa, aki szeretett minket. „De hála az Istennek, aki győzelmet ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15:57)

Egy jó bizalom

„Mert így szól az Úr Isten, Izraelnek Szentje: Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségetek lett volna.” (Ézsa 30:15) „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizalmat mindvégig erősen megtartjuk.” (Zsid 3:14) A mi hitünk a győzelem. Egyedül Isten a mi erőnk és üdvösségünk. Ezért erőnk az Istenbe vetett bizalomból fakad. „Bízzatok az Úrban örökké, mert az Úrban, Jehovában, örök kőszálunk van.” (Ézsa 26:4)

Pál apostol sokat szenvedett. „Hiszen többet fáradoztam, többször bebörtönöztek, többször megvertek, gyakran kerültem halálos veszedelembe.” Azt mondta: „A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem; Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.” (2Kor 11:24-27) Bizonyára ő nagy tapasztalat birtokában beszélhet. Hallgassuk meg azonban, mit mond: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban.”

Nem félünk a jövőtől

Akik tudatosan elutasítják Isten szeretetét, csak azok számára marad „az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja”. Krisztus azt mondja nekünk: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől.” Nem akarja, hogy a félelem és a rossz előérzetek uralják az elménket. Vannak, akik még a legkedvezőbb körülmények között sem találnak békét, mert attól félnek, hogy valami szörnyűség fog történni. De mindegy, hogy mi fog történni, hiszen sem a mostani, sem az eljövendő dolgok nem választhatnak el minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. Biztosítva vagyunk, hogy a jövő és a jelen dolgok is a mieink. (1Kor 3:22).