Baál imádása
Az 1889-es Generál Konferencia és a konszolidációs tervek
Az 1889-es tábori összejövetelek nagy hatással voltak a résztvevők életére. Sokan áldást nyertek Jones és Waggoner üzenete által. Ellen White prédikációkban és levelekben felhívta a figyelmet arra, hogy Isten népéhez nagy világosság érkezett, és eljött az ideje, hogy „felkeljenek és világítsanak”, mert a földet Krisztus dicsőségének kellett beragyognia. Abban az időben F.H. Westphal visszatért Wisconsinba, „és közölte a gyülekezettel, hogy elkezdődött a késői eső”.[1]
Mivel közeledett a Generál Konferencia ülésszakának ideje, Ellen White remélte, hogy változás történt, és hogy ez az alkalom teljesen más lesz, mint a minneapolisi összejövetel. A konferencia október 18-án kezdődött Battle Creekben, és november 11-ig folytatódott. A konferencia kezdetén, miközben az ülés céljáról gondolkodott, Ellen White arra vágyott, hogy az a szombat „a legdrágább nap legyen a lelkünk számára”. Felismerte, hogy „az utolsó napok veszedelmei közepette élnek”, és tudta, hogy Isten „nem fogja jóváhagyni sem a szektás szellemet, sem a törvényeskedő magatartást, amely annyira elterjedt még azok között is, akik azt vallották, hogy hisznek a jelenvaló igazságban. Krisztus és az Ő igazsága volt az egyetlen reménységünk.” Az összejövetelek első hetében sokan tettek „bizonyságot azokról az áldásokról, amelyekben részesültek az elmúlt évben a hit általi megigazulás áldott világossága által, amelyet örömmel befogadtak”. Ez arra késztette Ellen White-ot, hogy kijelentse: „az Úr Lelke van közöttünk”.[2]
Az összejövetelek során Ellen White erőt kapott ahhoz, hogy egy közvetlen bizonyságot tegyen az ott összegyűlteknek. A Szentlélek kiáradt rá, miközben [254] azért imádkozott Istenhez, hogy „a szolgálatban lévő testvérek mennyei erőt kapjanak és hirdessék ezt az ünnepélyes üzenetet az egész világnak”. Sok más bizonyságtétel is elhangzott az elmúlt év tapasztalatairól. Mindazok, akik megosztották bizonyságtételüket, úgy érezték, hogy tapasztalataik „erősebb lelki jelleget öltöttek, mint bármikor azóta, hogy elfogadták az igazságot. A hit általi megigazulás világossága, és az a tény, hogy Krisztus igazságának a mi igazságunkká kell válnia - különben lehetetlen megtartanunk Isten törvényét – képezte minden felszólaló bizonyságtételét, a gyümölcse pedig béke, bátorság, öröm és harmónia volt.”[3]
Október 27-én, vasárnap Ellen White részt vett a reggeli, nyolc órai összejövetelen, ahol „Jones testvér a hit általi megigazulás bibliai bizonyítékait mutatta be”. Ezt követően Ellen White arról beszélt az embereknek, „hogy jöjjenek a világosságra, és éljenek a világosságban, nehogy sötétség boruljon rájuk”. Nem mindenki fogadta el a világosságot, és ezért egy figyelmeztetést mondott:
„Azok, akik rossz fényt vetnek a hit általi megigazulás bibliai témájára, és kritizálják, megkérdőjelezik, kifogásolják és ellenvetéseiket terjesztik; nem tudják, miről beszélnek. Nem tudják, hogy a sötétség testeiként akadályozzák a ragyogó fénysugarakat, amelyeket Isten elhatározott, hogy elküld népének. Ezek a sugarak érkezni fognak; a harmadik angyal üzenetének hatalommal kell előrehaladnia, betöltve az egész földet dicsőségével. Kicsoda az ember, és mit tehet Isten ellen? Az ember választhatja a sötétséget, szeretheti a sötétséget, és sötétség veheti körül, de az üzenetnek erővel kell előrehaladnia, még akkor is, ha egyesek nem hajlandók vele lépést tartani.”[4]
Másnap reggel Ellen White „nagyon közvetlenül szólt azokhoz, akik részt vettek az összejövetelen, de semmilyen módon nem bizonyították, hogy részesültek volna Isten Lelkében és erejében. Úgy tűnt, nem látják Isten munkálkodását”. Azokhoz szólt, akik „egy éve nyílt módon Isten és különleges, határozott világossága ellen dolgoztak”. Figyelmeztette őket, hogy „minden ember sötétsége arányos lesz a hitetlenségével, ellenállásával és megvetésével, amelyet az Isten által oly kegyelmes módon küldött világossággal szemben tanúsít”. Még aznap reggel Ellen White részt vett a Jones által vezetett összejövetelen: [255]
„A résztvevők nagy számban voltak jelen, és Jones a hit általi megigazulásról beszélt világos és kifejező módon, és olyan figyelemre méltó egyszerűséggel, hogy senkinek sem kell sötétségben maradnia, kivéve, ha a hitetlenség megkeményítette a szívét, hogy ellenálljon Isten Lelke munkálkodásának. Az üzenet sokakat elégített meg, mások pedig mintha megdöbbentek volna, mintha nem tudnák, mit jelent valójában a hit általi megigazulás. Az igazság minden bizonnyal világos módon lett bemutatva. Én boldog voltam, amikor hallottam ezt a bizonyságtételt. Kijelentettem, hogy amit hallottam, az az igazságot jelenti, és akik a befogadott világosságban fognak járni, az Úr oldalán állnak.”[5]
Másnap reggel Ellen White leírta ezeken az összejöveteleken szerzett tapasztalatait. Nagy örömét fejezte ki, hogy látta, amint azok, akik korábban még nem hallották az üzenetet, most elfogadják azt. Azonban baljós időket éltek.
„Az összejövetelek nagyszerűek. Az a lelkület, amely a minneapolisi összejövetelen mutatkozott, itt nem érzékelhető. Minden harmóniában zajlik. Sok küldött érkezett. A hajnali öt órakor tartott összejöveteleinken jó a részvétel. Minden bizonyságtétel, amit hallottam, felemelő volt. Az emberek azt mondták, hogy a tavalyi volt életük legjobb éve; és azt is, hogy az Isten Igéjéből felragyogó világosság tiszta és határozott volt – a hit általi megigazulás, Krisztus a mi igazságunk. A tapasztalatok érdekfeszítőek voltak. […]
Nyolc órakor Jones testvér a hit általi megigazulás témájáról beszélt, és nagy volt az érdeklődés. A hitben, valamint a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus megismerésében növekedés tapasztalható. Sokaknak nem volt alkalmuk hallani erről a témáról, de most befogadják, és nagy falatokat kapnak az Úr asztaláról. A felszólalók bizonyságot tettek arról, hogy a világosság és az igazság üzenete, amely népünknek be lett mutatva, pontosan az erre az időre szóló igazságot jelenti, és a gyülekezetekre, ahol ezt hirdetik, minden bizonnyal a felszabadulás és Isten áldásai fognak áradni. […]
Sátán ügynökein keresztül mindig számíthatunk új és elképesztő állításokra, de vajon Isten népe ne legyen éber, ne váljék erőssé a Mindenható ereje által és bölccsé az Ő bölcsességében? Isten kormányzatában válsághelyzet alakult ki, amelyben nagy és meghatározó lépéseket kell tenni. Az idői haladék nem lesz meghosszabbítva. Isten haragja nem sokáig lesz visszatartva; az igazságnak csak egy szót kell kimondania, és egy pillanat alatt nagy zűrzavar lesz. […] [256]
Bárcsak elnyernék a munkások a Szentlélek keresztségét, hogy képviselni tudják Jézus Krisztust minden munkájukban.”[6]
Ugyanazon a reggelen Ellen White levelet küldött Mary White-nak, melyben ugyanezeket az érzéseket fejezte ki. Tudatta vele, hogy „az összejövetelek nagyszerűek. Úgy tűnik, hogy nincs nézeteltérés.” Írt a lelkészek bizonyságtételeiről, akik áldásban részesültek a „Minneapolisban és az elmúlt év során kiáradt világosság által”, és megjegyezte, hogy „soha nem végeztek sikeresebb munkát, mint az elmúlt évben”. Ellen White azt írta Marynek: „Eddig egyetlen ellenszegülő hangot sem hallottunk. Úgy tűnik, hogy inkább egység uralkodik.” Azonban hozzátette: „Ugyanakkor van néhány ember, akik úgy tűnik, hogy ugyanolyan álláspontot képviselnek, mint Minneapolisban. Ó, Isten munkálkodjék hatalmasan az Ő népéért, hogy eloszlassa a sötét felhőket, és beengedje az Ő dicsőségének fényét.”[7] Bár a reggeli összejöveteleken nagy áldások áradtak ki, „éppen azok nem voltak jelen, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna ezeknek az összejöveteleknek a hatására”. Az ellenállás még mindig erős volt.[8]
Uriah Smith volt az egyike azoknak, akik továbbra is a minneapolisi álláspontot képviselték. A Daily Bulletin október 29-ei számában tette közzé a szombat reggeli prédikációját, amelyben „a hetftnapi adventisták történelméről és munkájának jövőjéről” beszélt. Megjegyezte, hogy a szolgálat korai időszakában a „lelkipásztoraink az üzenet két nagy fegyverével - Isten parancsolataival és Jézus hitével - mentek előre. Olyan módon prédikáltak, hogy az élet teljes és tartós reformját eredményezte.” Smith burkoltan Jonesra és Waggonerre utalva kijelentette, hogy az adventisták „nem vették át a prédikátorok modern protestáns lelki ébredéseinek módszereit, és nem elégedtek meg azzal, hogy hallgatóiknak csupán a méz ízét és a szivárvány látványát mutassák be, hanem szolgálatukba beleszőtték a Sínai-hegyi villámok egy részét is, hogy érzékenyítsék a lelkiismeretet, és eltávolítsák a pikkelyeket a vak szemekről.” Világos volt, hogy Uriah Smith nem vette figyelembe az Ellen White-tól előző nyáron kapott tanácsot.[9]
A vallásszabadság
Az 1889-es Generál Konferencián Ellen White-ot más kérdések is foglalkoztatták, többek között a vasárnaptörvény az Egyesült Államokban, valamint az egyház vallásszabadságot támogató munkája. Három évvel korábban, a vasárnaptörvény miatti növekvő izgalomra [257] válaszul az egyház elindította az American Sentinel című folyóiratot, J.H. Waggoner szerkesztésével. 1887-ben A.T. Jones és E.J. Waggoner vette át a társszerkesztői feladatokat. A Generál Konferencia egy vallásszabadsággal foglalkozó bizottságot is kinevezett, elnökének A.T. Jonest választották. A bizottság célja az volt, hogy újságcikkek, nyilvános előadások és a vasárnaptörvény elleni petíciók terjesztése révén elősegítse a vallásszabadság ügyének szélesebb körű nyilvánosságra hozatalát. A bizottság arra is ösztönözte az egyháztagokat, hogy aktívan vegyenek részt a vallásszabadság támogatásában, és nyújtsanak jogi segítséget azoknak a hetftnapi adventistáknak, akik ellen vasárnapi munkavégzés miatt emeltek vádat.[10]
Az 1888-as minneapolisi Generál Konferencián, valamint decemberben a Battle Creek-i Tabernákulumban A.T. Jones a vallásszabadságról beszélt, mindkét előadássorozatát széles körben meghirdették. Nem sokkal később Jones kiállt a szenátus oktatási és munkaügyi bizottsága elé, és felszólalt Blair a vasárnap megszenteléséről szóló törvényjavaslata ellen. 1889. február 22-én Jones ismét megjelent a szenátus bizottsága előtt, ezúttal Blairnek az országos állami iskolarendszer keresztényiesítésére irányuló alkotmánymódosítási javaslata ellen szólalt fel. A hetftnapi adventistáknak és az egész nemzetnek köszönhetően Blair mindkét javaslatát elutasították az ötvenegyedik kongresszuson.[11]
A kampányban Jones igen aktívan tevékenykedett, és közreműködése által 1889 októberére közel ötszázezer aláírást gyűjtöttek össze, amelyben arra kérték a kongresszust, hogy „ne szavazzanak meg olyan törvényt, amely tiszteletben tartja a szombatot, olyat sem, amely tiszteletben tartja az Úr napját, és semmilyen más vallási vagy egyházi rendelkezés betartására vonatkozót”. Jones úgy vélte, hogy ez az aláírásgyűjtés több volt, mint kísérlet a vasárnaptörvény meghiúsítására, mivel a célja „a harmadik angyal üzenetének terjesztése és mindenki figyelmeztetése a fenevad képmásának elkészítéséről”, hiszen „amikor másoknak elmagyarázták a petíció célját, valójában megismertették velük a harmadik angyal üzenetét”.[12] [258]
Bár Jones valószínűleg a legaktívabb adventista lelkész volt a vallásszabadság területén, egyesek nem értékelték buzgalmát. 1889 júliusában a Battle Creek-i Tabernákulumban a Vallásszabadság Bizottságát átszervezték, kibővítették száztíz tagra, és más nevet is kapott: National Religious Liberty Association (NRLA) [Nemzeti Vallásszabadsági Egyesület]. A.T. Jonest C. Eldridge váltotta az elnöki poszton. Ő és az alelnök, Dan Jones egyaránt Jones és Waggoner ellenfelei voltak. Jonest és Waggonert nevezték ki az NRLA szerkesztőbizottságába.
Következésképpen az 1889-es Generál Konferencián Eldridge vezetésével az NRLA elkészítette és megszavazta saját alapszabályzatát, melynek egy része hasonló volt azokhoz a határozatokhoz, amelyeket 1888-ban Minneapolisban nem sikerült megszavazniuk. A szabályok közül kettő a következő volt: „Az egyesület nevében, annak tisztségviselői vagy tagjai nem adhatnak ki és nem terjeszthetnek irodalmat, amíg azt az egyesület végrehajtó bizottsága jóvá nem hagyja. […] A sajtóban való közzétételre előkészített minden anyagot az elnöknek és a szerkesztőbizottság többségének kell ellenőriznie és jóváhagynia, mielőtt a titkár elküldi, kivéve, amikor a szerkesztőség határozatképességének hiányában az elnök és az első alelnök a szerkesztőbizottság tagjaként járhat el.”[13]
Ugyanakkor az NRLA végrehajtó bizottsága foglalkozott a vasárnaptörvénnyel kapcsolatos kérdésekkel is, például: mit kellene tenni a déli államok szombatünneplőiért, akik üldözést szenvedtek a vasárnapi munkavégzés miatt. Egyes testvérek „nagyon várták, hogy a Generál Konferencián olyan határozatot fogadjanak el, amely a börtönbüntetés vagy pénzbírság veszélye által fenyegetett szombattartó testvéreinknek azt tanácsolja, hogy tartózkodjanak a vasárnapi munkavégzéstől”. Ezt a döntést nem szavazták meg, bár egyesek ragaszkodtak ahhoz, hogy azonnal fogadják el.[14]
Ellen White válasza
November 4-én Ellen White válaszolt azoknak a küldötteknek, akik „úgy tűnt, alig várják, hogy a Generál Konferencia megszavazza azt a döntést”. Ellen White világosan elmondta nekik, hogy „egy ilyen határozatot nem szabadna a konferencia elé terjeszteni, és annak megszavazását követelni”. Arra emlékeztette őket, hogy ha a tanítványoknak [259] tíz napra volt szükségük, hogy együtt komolyan imádkozva elnyerjék a Szentlelket, nekik „húsz” napra lenne szükségük, mielőtt „határozatot mernének írni az embereknek erről a kérdésről. Kitartóbb ima és a Szentlélek kiáradása oldja meg ezeket a kérdéseket.” Ellen White figyelmeztetett, hogy még mindig fennáll a „szélsőségekbe való elmozdulás veszélye”. Ha olyan döntés születik, hogy „népünk ne dolgozzon vasárnap”, akkor a déli államokban élő testvérek „látszólag egyetértenek a vasárnapi törvénnyel”, és ez azt jelentené, hogy „a szombatünneplők bálványt tisztelnek, és lemondanak az elvekről, míg sorban feladják mind.” Ellen White azon gondolkodott, hogy ha az adventisták nem dolgoznak „a hét első napján a letartóztatás elkerülése érdekében”, akkor „vajon ez azt mutatja, hogy helyes viszonyban vagyunk Isten szent törvényével?”[15]
Ellen White megértette a veszélyt, amely a kérdés mindkét oldaláról fenyegetett, ha megszavazzák a határozatot. Figyelmeztette a testvéreket, hogy „ne foglalják el Isten helyét az emberek előtt. Volt már bőven az ilyen eljárásból. Hagyjátok, hogy Isten munkálkodjék az emberek elméjében. […] Hagyjátok Istent munkálkodni. [...] Ne vegyétek le Isten népéről a terhet, amelyet Isten akarja, hogy hordozzanak. Ne rakjatok terheket olyan emberekre, akiket Ő szeretne megszabadítani azoktól.” Azt mondta nekik, hogy ne engedjék meg senkinek, hogy „akár magatartásával, akár kijelentéseivel, akár példamutatásával kérkedjen, hogy ő szembeszegül az ország törvényeivel. Ne hozzatok semmilyen határozatot arról, hogy ki mit tehet vagy mit nem tehet a különböző államokban.” Bár az embereknek vigyázniuk kell, hogy ne hajtsanak térdet a hamis szombat előtt, „nem szabad, hogy ellenségeinknek alkalmat adjunk arra, hogy a törvények megszegésével vádoljanak minket. [...] Nem szabad úgy éreznünk, hogy parancsba kaptuk a vasárnapot bálványozó embertársaink bosszantását és nem szabad szemük láttára szándékosan dolgoznunk ezen a napon, hogy fitogtassuk függetlenségünket.”[16]
Bár Ellen White sürgette a testvéreket, hogy ne szavazzanak semmilyen határozatot a szombattartók vasárnaptörvénnyel kapcsolatos kötelezettségeiről, arra is figyelmeztetett, hogy ez „olyan időszak, amikor Isten népének úgy kell dolgoznia, mint még soha azelőtt”. Amikor a Generál Konferencia résztvevőihez beszélt, kijelentette, hogy „sokan kényelmesek, vagyis alszanak”. Annak ellenére, hogy értették a „vasárnapünneplésről szóló próféciákat, mégis nyugodt várakozással ülnek az esemény előtt azzal a gondolattal vigasztalódva, hogy Isten megvédi népét a nyomorúság napján. De Isten nem fog megmenteni minket, ha nem teszünk erőfeszítést, hogy elvégezzük a ránk bízott munkát.” Egy üzenetet kellett hirdetni a világnak: [260]
„Alaposan tanulmányoznunk kell Isten Igéjét, és hittel imádkoznunk azért, hogy Isten fékezze meg a sötétség hatalmait, mert eddig elég kevés emberhez jutott el az üzenet, és az Ő dicsőségének be kell ragyognia az egész világot. A jelenvaló igazság - Isten parancsolatai és Jézus hite - még nem hirdettetett úgy, mint kellene. […]
Sátán ujjongott, miközben hagytátok, hogy figyelmeteket eltereljék arról a munkáról, amit Isten elvárt volna tőletek, és egy másik munkát végeztetek, amire Ő nem hívott el titeket. […] Elhanyagoltátok a bizonyságtételeket, amelyeket az Úr az Ő kegyelmében küldött, hogy a helyes úton vezesse lépteiteket. Néhányan közületek kategorikusan elutasították a figyelmeztető szavakat. […]
Úgy éreztem, hogy ha ismét alkalmam volna előttetek állni, akkor Isten jelenlétének velem kell lennie, mint Mózessel, amikor Izrael fiait vezette a pusztában. [...] Világossá tette, hogy ha nem töltekeznek fel Isten Lelkével, akkor nem tudnak semmi jót tenni a szolgálatukban. Hidegségük, langyos állapotuk sértést jelentett Isten számára. Krisztus világosságában kell járniuk, mert különben Sátán megvakítja őket, és a világosságot sötétségnek, a sötétséget pedig világosságnak fogják nevezni. […]
A világosságnak el kell jutnia a néphez az Úr által kiválasztott szolgáin keresztül, akik hirdetni fogják a figyelmeztetést, hogy senki se maradjon tudatlanságban Isten terveivel és Sátán stratégiáival kapcsolatban. Sátán a legteljesebb mértékben fogja használni ördögi ravaszságát éppen a mű központjában. Minden lehetséges utat meg fog keresni, hogy a nép és Isten közé álljon, és hogy meggátolja a világosságot, amelyet Isten el akar juttatni gyermekeihez. […]
Jézus közel jött hozzánk ezen a konferencián. Köszönöm Istennek, hogy összetörte a szíveket a lelkipásztorok imaóráin. […] Valamilyen oknál fogva azonban éppen azok az emberek, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna ezekre az összejövetelekre, nem voltak jelen. Akiknek a legnagyobb szükségük lett volna arra, hogy igyanak az élet forrásából, akiknek az első sorokban kellett volna állniuk közöttünk, nem kapták meg azt az erőt, amelyet Isten kész volt kiárasztani rájuk. A jövő be fogja bizonyítani ezen értékes reggeli összejövetelek elmulasztásának eredményeit. […]
Akik most segíteni akarnak lelkeken [...], azoknak maguknak is Krisztus igazságának teljes fegyverzetét kell magukra ölteniük, mert soha nem leszünk képesek olyan tapasztalathoz vezetni az embereket, amelynek mi magunk nem vagyunk részesei. Azok, akik nem ízlelték Isten gazdag áldását, semmibe fogják venni azokat az áldásokat, amelyeket mások kaptak. A világosságot, amelyet Isten ad az Ő népének, figyelmen kívül lehet hagyni, meg lehet tagadni, és el lehet utasítani, de ez a hozzáállás nagy veszélybe sodorja az emberek lelkét. Testvérek, Isten munkálkodik értünk, és én szívemből kívánom, hogy a világosság egyetlen sugarát se [261] kezeljük közömbösen. Értékeljük és fogadjuk el azokat az üzeneteket, amelyeket Isten küld az embereknek. Ha nem értékeljük a mennyei világosságot, akkor ezt a kárhozatunkra tesszük, és hasonló lesz a helyzetünk, mint amelyben a zsidók találták magukat, amikor elutasították az élet és dicsőség Urát.”[17]
A konszolidációs tervek
A konferencia másik témája a könyvkiadói egyesület jövője és az egyházzal való kapcsolata volt. Október 21-én az egyesület alelnöke, C. Eldridge a következő felhívással zárta bevezető jelentését: „A kiadványok munkájának fontossága jelenleg a legkomolyabb figyelmünket követeli. Alaposan kellene tanulmányoznotok az egyesület és az egyház között létező kapcsolatokat, és olyan terveket kellene készítenetek, amelyek a legjobban járulnak hozzá az általános munka előrehaladásához.” Előadása után Eldridge egy jelölőbizottságra tett javaslatot E.W. Farnsworth elnökletével, és egy határozathozó bizottságra R.A. Underwood elnökletével. Mindkét elnök Jones és Waggoner ellenfelei voltak.[18]
Október 27-én a Generál Konferencia elnöke, O.A. Olsen beszédet mondott „néhány fontos témáról, amelyet az egybegyűlteknek meg kell fontolni”. Beszélt a kiadványok munkájáról, és arról, hogy szükség van egy új szervezetre, amely „egyesíteni fogja az egyház különböző intézményeit és érdekeiket”. Azt kérdezte: „Miért ne irányíthatnák a Generál Konferencia által megválasztott tanácsok egyházunk különféle vállalkozásait? Mi valljuk azt, hogy a Generál Konferencia az Isten által elismert legfőbb tekintély a földön. […]” [262]
„Könyvkiadói érdekei és a terjesztés a legfontosabbak. Vajon nem egyetlen tanácsnak kellene ezeket megfelelően irányítani? [...] Úgy gondoljuk, hogy ezt az ülést nem fejezhetjük be, amíg nem fordítunk kellő figyelmet erre a témára.”[19]
Olsen tanácsát azonnal elfogadták, és november 4-én R.A. Underwood egy javaslatot nyújtott be, amely így szólt: „Támogatjuk a jelenlegi erőfeszítéseket, amelyek a kiadványok területén végzett különböző tevékenységek érdekeinek adminisztratív konszolidációját célozzák.” Figyelemre méltó módon „ezt a határozatot egyetlen vita nélkül elfogadták, és az ülést befejezték”.[20]
Másnap az ülésen R.A. Underwood javaslatot tett az „egyházi érdekek adminisztratív konszolidációjáról”. A javaslatot még aznap elfogadták, amely a következőket tartalmazta:
„1. Azonnali lépéseket kell tenni egy olyan testület létrehozására, amely teljes mértékben átveszi a kiadványok területén működő összes intézményünk irányítását, és így a munkát egyetlen közös irányítás alá vonja.
A szervezet célja a következő lesz:
Tekintettel arra, hogy e nagyon kívánatos eredmény teljes eléréséhez időre van szükség, és annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb mértékben ebbe az irányba haladjunk, azt javasoljuk, hogy először az egyesület vegye át az ellenőrzést [263] a jelenleg létező összes idegen nyelven kiadott felekezeti könyv és folyóirat felett […] azzal a céllal, hogy teljes mértékben átvegye az irányítást valamennyi kiadói érdekeltségünk felett.
Annak érdekében, hogy ne vesztegessünk időt, a bizottság javasolja továbbá, hogy a Generál Konferencia a jelenlegi ülésszakán válasszon egy huszonegy tagú állandó bizottságot, amely az egész üggyel foglalkozik, és amely cselekvési hatáskörrel rendelkezik. […]
A bizottság javasolja továbbá, hogy hasonló szervezetet hozzanak létre az összes oktatási érdekeltségünk ellenőrzése és ingatlanjaink tulajdonlása céljából - így egy általános irányítás alá vonva azokat. Továbbá létre kell hozni egy másikat is, amely átveszi az egészségügyi intézményeink irányítását.”[21]
Ugyanezen a napon a jelölőbizottság beszámolt arról, hogy egy huszonegy fős bizottságot választottak „a kiadói érdekeltségek konszolidációjának megtervezése érdekében”. A bizottság elnökévé Dan Jonest választották. A következő napokban hat ülést tartottak, és terveket készítettek céljuk megvalósítására.[22]
Ugyanakkor a hivatalos küldöttek jóváhagyták azt a tervet, hogy Észak-Amerikát hat divízióra osztják, és a Generál Konferencia végrehajtó bizottságának egy-egy tagját bízzák meg a felügyeletükkel. A Generál Konferencia tervezési bizottsága javasolta, hogy a különálló szervezeteket - mint például a szombatiskola egyesület, az egészségügyi és mértékletességi egyesület, az irodalmi és misszió szövetség, az oktatási szövetség - váltsák ki egy-egy titkárral minden területszinten, aki támogatja a műnek azt a bizonyos ágazatát. Ez a személy tagja kellett, hogy legyen a Generál Konferencia bizottságának is. Három napig tartó vita után és mivel a küldöttek megosztottak voltak a tervvel kapcsolatban, a tervezési bizottság kérte az ajánlás visszavonását, és a konferencia megszavazta, hogy az egész vitát töröljék a jegyzőkönyvekből.[23]
Annak ellenére, hogy ezt a határozatot nem szavazták meg, más határozatok megszavazásában azonban előrelépés történt, olyan ügyekben, amelyeket az 1888-as Generál Konferencia során nem sikerült megszavazni. Az üzenet és a hírnökök elhallgattatására törekvő emberek egyre nagyobb befolyást szereztek az egyházszervezet vezetésében, ami befolyásolta később az egész egyház irányvonalát. Ellen White első jelentései alapján az 1889-es Generál Konferenciát nagy fordulópontnak tekintették, de joggal tehetjük fel a kérdést, hogy milyen irányba? [264]
Figyelmeztetés arról, ami előttünk áll
Ellen White látta, hogy Jones, Waggoner és a saját maga által bemutatott üzenet eredményeként nagyszerű ébredések történtek az egész országban, mégis komoly oka volt az aggodalomra. Sok vezető beosztású testvér között még mindig nagy volt a szembenállás. 1889. október 31-én Ellen White megbeszélést folytatott „Nicola és Morrison testvérekkel”, ami „nem volt kellemes”. Még mindig nem ismerték fel valódi állapotukat, és azt sem, hogy „a minneapolisi lelkületük nem Jézus Krisztus lelkülete volt”. Minden szempontból „igazolták magatartásukat”:
„Egyáltalán nem voltam elégedett ezzel a találkozóval. Ha Isten nyáját ilyen emberek kezére bízzák, akkor az Úr legyen irgalmas szegény népéhez, az Ő legelőjének szegény nyájához, világosítsa és őrizze meg mindannyiójukat attól, hogy a sötét hitetlenség eme embereinek lelkülete és befolyása formálja őket.
Miután elmentek, úgy éreztem, mintha gyászszertartás zajlott volna a házban. A szívem nehéz volt, mint az ólom. Ó, micsoda egyéni befolyást tud gyakorolni a halál munkája azokra a lelkekre, akik éhezik az élet világosságát és nem tudják, hol keressék azt az ismeretet, amellyel rendelkezniük kell! A mennyei mannával megrakott asztal előttük van, de ők nem esznek róla.”[24]
Ezek az emberek a mű vezetői voltak, olyan emberek, akik eldöntötték, hogy milyen irányvonalat kövessen az egyház, és mégis hátat fordítottak a mennyből küldött világosságnak. A konferencia befejezése előtt Ellen White figyelmeztetett a jövőben várható veszélyre, mert sietős terveket készítettek a munka irányításának átvételéről, és ezt olyanok vezérletével tették, akik ellenezték az Isten által küldött üzenetet.
„A Generál Konferenciához: Kedves Testvérek! Bemutattam nektek azokat a dolgokat, melyeket az Úr feltárt nekem, és van egy figyelmeztetésem a most Battle Creekben összegyűltek számára. Veszélyben vagytok, mert olyan tervet készítetek, olyan módszerek és olyan javaslatok kerülnek elfogadásra, amelyek nem sikert, hanem vereséget jelentenek. Nem hagyhatom, hogy ez a konferencia úgy érjen véget, és az egybegyűltek hazatérjenek anélkül, hogy ne javasolnám nektek, hogy alaposan gondoljátok át az összes előterjesztett javaslatot. Nézzetek meg alaposan minden javasolt tervet, és ne siessetek igent és áment mondani, mint ahogy hallottam néhány elködösödött elméjű ember szájából, akik nem ismerték fel a vélemények és indítványok jellegét, amelyekre áment mondanak. Ne hagyjátok magatokat elragadtatni ártatlannak tűnő javaslatoktól, amikor a végük szerencsétlenség és Isten kegyelmének elvesztésével jár. [265]
Ne magasztaljátok fel magatokat, és ne törekedjen senki keresztülvinni elgondolásait Isten népének együttműködése és jóváhagyása nélkül. Kemény lelkületetek, nagy hangú és dacos szavaitok nincsenek összhangban Krisztussal és az Ő útjaival. [...] Isten látott benneteket a gonoszság öklével lesújtani. Isten jóváhagyására van szükségetek, mielőtt határozott lépéseket tehetnétek Isten munkájának alakítása érdekében. […] Isten azonban megveti heves lelkületeteket, és elszomorodik szívetek keménysége miatt. […]
Tudom, hogy el kell végeznünk egy munkát Isten népéért, amely nélkül sokan felkészületlenek lesznek arra, hogy befogadják a mennyből küldött angyal világosságát, aki dicsőségével beragyogja az egész földet. Ne gondoljátok, hogy tisztességre való edényként találtattok a késői eső idején, és elnyeritek Isten dicsőségét, ha lelketeket hiábavalóságban magasztaljátok, romlott szavakat beszéltek, és titokban tápláljátok a keserűség gyökereit, amelyeket a minneapolisi konferenciáról hoztatok. Bizonyosan Isten haragja minden olyan lélek ellen irányul, aki a széthúzás gyökereit táplálja, és lelkülete annyira különbözik Krisztus lelkületétől.”[25]
Levele végén Ellen White jövendölt arról, hogy milyen következménye lesz, ha nem jutnak el a hit egységére. Körülöttük mind a világban, mind az egyházban jelek teljesedtek be, melyek arról tettek bizonyságot, hogy Jézus már nagyon várta, hogy eljöjjön. Ellen White szavai meg kellene, hogy borzongassanak bennünket, hiszen több mint 120 évvel e kijelentések után élünk:
„Közöttünk az Istentől való eltávolodás zajlik, és még nem történt meg a bűnbánat és az első szeretethez való visszatérés buzgó munkája, ami elengedhetetlen az Istennel való kapcsolatunk helyreállításához és szívünk megújulásához. Az Istennel szembeni hűtlenség befurakodott sorainkba, mert a Krisztustól való elfordulás és a szkepticizmus elfogadása nagy divattá vált. Az emberek a szívükben így kiáltottak fel: „Nem akarjuk, hogy ez az ember uralkodjon felettünk! Baált, Baált akarjuk!” Közöttünk sokak vallása a hitehagyott Izrael vallása, mert a maguk útján szeretnek járni, az Úr útját azonban elhagyják. Az igaz vallást, a Biblia egyetlen vallását, amely a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemei által történő megbocsátást tanítja, és az Isten Fiába vetett hit általi megigazulást hirdeti, lebecsülték, ellene beszéltek, nevetségessé tették. Elítélték, mint olyan vallást, amely rajongáshoz és fanatizmushoz vezet.[26] Fogadjátok vissza, amíg nem késő helyrehozni a hibáitokat, mert vétkeztetek Isten ellen! [...] Milyen jövő vár ránk, ha nem jutunk el a hit egységére?
Amikor eljutunk az egységre, amelyért Krisztus imádkozott, akkor ez a hosszú, sátáni szolgák által fenntartott vita véget ér, nem fogunk embereket látni, akik a világ mintája szerint terveznek, hiszen a világi embereknek nincs lelki látásuk a lelki dolgok megkülönböztetésére. [266]
Szűnjünk meg imádni az emberi vélemények bálványait, ne legyünk többé semmilyen szégyenletes vágy rabszolgái, ne hozzunk tisztátalan áldozatot az Úrnak, egy bűn által megfertőzött lelket, amely a moábiták és az emoreusok áldozataihoz hasonló.
Ó, vajon nem a bűnbánatnak kell a hitetlenség és a lázadás helyébe lépnie? Vajon a bűnbánat és a vakság ezen állapota addig tart-e, amíg el nem hangzik felettünk is, ami azok felett a városok felett, melyek megvetően visszautasították a Krisztus által felajánlott kegyelmi ajándékokat: »Jaj neked, Korazin! Jaj neked, Bétsaida!«”[27]
Ellen White megértette, mi zajlik az egyház központjában, és figyelmeztetett, hogy ha semmi sem változik, akkor a Baál imádását fogják választani. Ez az Isten által küldött mennyei üzenet elutasításának a közvetlen eredménye lesz, – annak, hogy a világosságot sötétségnek és a sötétséget világosságnak nevezik. Ellen White tudta, hogy a Baál-imádat sokkal többet jelent, mint a faragott bálványok előtt meghajolni. A „látható szentély” nélküli tömegek „téves elképzeléseket alkotnak Istenről és az Ő tulajdonságairól, és valójában egy hamis istent szolgálnak, akárcsak a Baál-imádók”.[28] Jones és Waggoner üzenete a Krisztus igazságától való teljes függésről szólt. A Baál-imádat egy „ingadozás a Krisztus igazságára, és a saját igazságunkra való támaszkodás között”.[29] A Baál-imádat tehát önimádat volt - az emberi vélemények bálványozásának eredménye. Ellen White figyelmeztetett, hogy a Baál imádása annak az eredménye lesz, hogy az egyházszervezet munkájára vonatkozó terveket a világ rendje szerint készítik el, nem pedig Isten rendje szerint: „Pontosan ezt az utat fogják követni egyesek azok közül, akik most vezető pozícióban vannak.”[30]
A következő hónapokban Ellen White-nak sok mondanivalója volt az 1889-es Generál Konferencián született tervekről. Ahelyett, hogy egy fordulatot jelentett volna jó irányba, a tervek egy olyan szövetkezés kialakulásához vezettek, amely az emberek és a mennyei üzenet közé állt. Ellen White jogosan mondhatta: „A felelős pozícióban lévő férfiak csalódást okoztak Jézusnak. Az értékes áldásokat visszautasították. […] Az ismeretet, amelyet el kellene fogadniuk Istentől, hogy világosság és áldás lehessen mások számára, nem hajlandók elfogadni, így a sötétség csatornáivá válnak. Megszomorították Isten Lelkét.”[31] Néhány hónappal később Ellen White azt mondta, hogy „Istennek volt egy különleges áldása számunkra” az 1889-es Generál Konferencián, de sajnos „nem fogadták el”.[32] [267]
A lelkészértekezlet
Az 1889-es konferencián döntöttek arról, hogy november 6-a és 1890. március 25-e között Battle Creekben bibliaiskolát szerveznek a lelkészeknek. Ez a húszhetes bibliaiskola, amely teljesen elkülönült a főiskolától, az 1889. január 17-e és március 28-a között tartott lelkészértekezletből nőtt ki, ahol A.T. Jones volt a vezető előadó. Az új program igyekezett elkerülni azokat a „hosszú tanfolyamokat”, amelyekről Ellen White azt mondta, hogy „szükségtelenek, amikor a gyülekezeteknek olyan sürgősen kellenek a munkások”. W.W. Prescottot választották meg rektornak, és feladata volt az intenzív tanfolyam tantervének kidolgozása, amelynek ő, Uriah Smith, A.T. Jones és E.J. Waggoner voltak az előadói.
Prescott bejelentette, hogy ez az intenzív, húszhetes program egyenértékű egy kétéves programmal, évi négy tanfolyammal. A tantárgyak között volt ókortörténelem, a Biblia tanításai, polgári kormányzás, görög vagy héber nyelv, logika, a keresztény hit bizonyítékai, egyháztörténet stb.[33] A lelkészek iskolájával párhuzamosan laikusok számára is tartottak tanfolyamokat, mivel a kora reggeli órák egy része közösen folyt. A programnak 157 rendszeres hallgatója volt, de a közös képzéseken való részvétel meghaladta a háromszázat.[34]
Ellen White még Battle Creekben tartózkodott a továbbképzés idején, bár bizonyára nem tervezte, hogy ilyen sokáig marad távol otthonától, amikor Kaliforniából az 1888-as minneapolisi Generál Konferenciára indult. Bár nem volt a tervben, hogy tanítson, Ellen White mégis aktívan részt vett a munkában, különösen a továbbképzés utolsó két hónapjában. A különböző konferenciákra és a közeli gyülekezetekben tartott összejövetelekre való utazások nagyon lefoglalták. Ezenkívül könyveket készített elő kiadásra, köztük a 33. számú bizonyságtételt, amelynek nagy része a minneapolisi történetet írta le, valamint a Bizonyságtételek 5. kötetét, amely a 31-33 számú bizonyságtételeket foglalta magában. Ezután kezdett dolgozni a Prófétaság Lelke 1. kötetének bővítésén, amely a Pátriárkák és próféták címet kapta, valamint dolgozni kezdett a Krisztus élete című könyvén, amely végül 1898-ban jelent meg A világ reménye címmel. [268]
Bár Ellen White-ot határozottan lefoglalta a munka, a legnehezebb feladat mégis a vezetőkkel való folyamatos küzdelem volt. Ez a küzdelem hamarosan még nagyobb méreteket öltött, amikor Waggoner a lelkészértekezleten előadást kezdett tartani Krisztus emberi természetéről és a két szövetség témájáról. Ekkor eljött a válság újabb időszaka.
Lábjegyzet
[1] F.H. Westphal levele L.E. Froomnak, 1930. ápr. 28.; Movement of Destiny, 262. o.
[2] Ellen White, Manuscript 22, „Diary”, 1889. okt.; 1888 Materials, 453-454, 461. o.
[3] Uo., 461. o.
[4] Uo., 463. o.
[5] Uo., 465 o.
[6] Ellen G. White, Manuscript 10, „The Excellence of Christ”, 1889. okt; 1888 Materials, 447–448. o. Ellen White az itt említett eseményekről is ír az 1889. okt. 29-ei naplójában. (1888 Materials, 465. o.)
[7] Ellen G. White levele Mary White-nak, 76. levél, 1889. okt. 29.; 1888 Materials, 450. o. Egyesek az 1889. évi 10. kéziratra és Ellen White Mary White-hoz írt 76. levélre hivatkoztak annak bizonyítására, hogy az 1889-es ébredések nagyrészt véget vetettek a Waggoner és Jones által küldött értékes üzenettel szembeni ellenállásnak. A.V. Olsen azt állítja: „Az a vitaszellem, amely a minneapolisi konferenciát jellemezte, nem volt tapasztalható az 1889-es Battle Creek-i összejövetelen. Az egész összejövetelen a harmónia lelkülete uralkodott. Az [...] 1888 és 1889 közötti időszak [...] elhozta „az igazság békés gyümölcsét”. (From Crisis to Victory, 62-63. o.) Lásd még George R. Knight, From 1888 to Apostasy, 66. o.; User-Friendly Guide to the 1888 Message, 120. o. Ellen White-nak az összejövetellel kapcsolatos többi kijelentése azonban nem lett megemlítve, és e fejezet második felében látni fogjuk azokat.
[8] Ellen G. White, Manuscript 18, [1888], „Address in Regard to the Sunday Movement”, 1889. dec.; 1888 Materials, 512. o. A kézirat első oldala hiányzik. A keltezés 1889 decembere, bár a katalógusban 1888. évi 18. számú kéziratként szerepel. Ellen White-nak a kéziratban tett kijelentései alapján úgy tűnik, hogy a kéziratot valamikor október második felében vagy november elején mondta el a testvéreknek az 1889-es Generál Konferencián.
[9] Uriah Smith: „History and Future Work of Seventh-day Adventists”, General Conference Daily Bulletin, 1889. okt. 29., 104. o. Lásd még a 9. fejezet 26. lábjegyzetét.
[10] Lásd: Eric Syme, A History of SDA Church-State Relations, 34-35. o.; A.W. Spalding, Origin and History of the Seventh-day Adventists, vol. 2 (Washington, D.C.: Review and Herald, 1962.) 254. o. A Generál Konferencia bizottsága által kinyilvánított elvek a következők voltak: „Hisszük, hogy támogatni kell a polgári kormányt, és engedelmeskftnünk kell tekintélyének. Tagadjuk, hogy a polgári kormánynak joga van vallási kérdésekben törvényeket alkotni. Hisszük, hogy minden embernek joga és kiváltsága, hogy saját lelkiismereti meggyőződése szerint gyakorolja vallását. Hisszük, hogy kötelességünk minden törvényes és tiszteletreméltó eszközzel megakadályozni, hogy a polgári kormányzat törvényeket alkosson vallási ügyekben, hogy polgártársainkkal együtt mindannyian élvezhessük mind a polgári, mind a vallási szabadság felbecsülhetetlen áldásait.” (SDA Bible Commentary, vol. 10., 1198. o.)
[11] Lásd: W.A. Blakely, American State Papers Bearing on Sunday Legislation (1911.), 366. o. Jones 1888-ban a Generál Konferencián tartott vallásszabadságról szóló prédikációit végül némi szerkesztés után 1889-ben adták ki A polgári kormányzat és a vallás, avagy a kereszténység és
az amerikai alkotmány címmel. A szenátusi bizottság előtt tett bizonyságát A nemzeti vasárnaptörvény, a vallás és az állami iskolák cím alatt publikálták. Blair szenátor később úgy jellemezte Jonest, mint „olyan embert, akire mindig tisztelettel fogok emlékezni, nagyszerű képességei és nyilvánvaló őszintesége miatt, amellyel a bizottság előtt előadta nézeteit”. (From 1888 to Apostasy, 76. o.)
[12] „Petitions to Congress, Etc.”, General Conference Daily Bulletin, 1889. okt. 18., 7. o.; A.T. Jones, „Circulate the Petitions”, Review and Herald, 1889. márc. 19., 184. o.
[13] „National Religious Liberty Association”, General Conference Daily Bulletin, 1889. nov. 5., 148. o.
[14] Ellen G. White, Manuscript 6: „Issuesat the General Conference of 1889”, 1889. nov. 4.; 1888 Materials, 471. o.
[15] George Knight nevetségessé teszi Jonest, amiért az 1893-as konferencián hasonló álláspontot képviselt, és ezt „Jones merev rugalmatlanságának” nevezi. Knight azt sugallja, Jones arra bátorította az embereket, hogy továbbra is szegjék meg a vasárnaptörvényt, a halálbüntetés árán is. Knight ezt a tanítást a hét „Ellen White nézeteivel nem harmonizáló” tanítás egyikeként sorolja fel, azt feltételezve, hogy Ellen White „ellenezte Jones határozott álláspontját”. (From 1888 to Apostasy, 83. o.; A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 74–75. o.) Jones teljes nyilatkozata az 1893-as konferencián a következő: „Aki olyan mértékben kompromisszumot köt a vasárnaptörvénnyel, hogy megszűnik dolgozni és megünnepli a vasárnapot, mivel a törvény ezt követeli, miközben továbbra is azt hiszi, hogy megtartja a szombatot, az a Sátánt Krisztus fölé helyezi.” („The Third Angel's Message - Nr. 6”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 2–4., 125. o.) Jones kijelentése a halálbüntetésről (amelyre Knight hivatkozik) a Jel 13:15 versén alapult - „mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek” - és Jones nem tett mást, mint azt sugallta, hogy „minden vasárnap- törvényben ott van a halálbüntetés”, még akkor is, ha „az első szakaszban nincs ott szavakkal kifejezve”. (Uo. 126. o.) Ellen White A.T. Jonesnak adott 1895-ös tanácsát - amelyre Knight hivatkozik - szintén a megfelelő kontextusban kell vizsgálni. 1895. nov. 20-án Ellen White és néhány vezető testvér megbeszélést tartottak az ausztráliai Armadale-ban, „hogy megbeszéljenek néhány kérdést, amelyek testvéreink vallásszabadságért folytatott munkájával kapcsolatos vitáiból adódtak. Egyes testvérünk által nemrégiben képviselt álláspont azt jelezte, hogy átfogóbb megértésre van szükség a munkánkat irányító alapelvekről.” Ellen White gyorsan kifejezte legfőbb aggodalmát: „A lelkem nagyon nyugtalan volt néhány testvér által képviselt álláspont miatt a déli államokban a színesbőrűek körében végzett szolgálattal kapcsolatban. Szeretnék egy észrevételt tenni azok számára, akik a déli területen dolgoznak. A színesbőrűek között más munkamódszereket kell alkalmazni, mint amiket északon használtak.” A „fehérek” előítéletei miatt nem szabad „a színesbőrűeket vasárnapi munkára buzdítani”. Ellen White kijelentette, hogy „jelenleg a vasárnap megtartása nem jelent próbát”, és hogy először „az igazságot nagyobb körben kell bemutatni az embereknek, hogy bizonyságul szolgáljon.” Ellen White bölcs tanácsa ez volt: „Miközben az igazság bemutatásán dolgozunk, a lehető legjobban kell alkalmazkodnunk az adott terület körülményeihez és azok körülményeihez, akikért dolgozunk. […] Ezért nem lesz olyan hasznos a színesbőrűek között dolgozók számára, hogy olyan bátran és nyíltan mutassák be az igazságot, mint ahogyan azt máshol szabadon megtehetnék.” Amikor azonban megosztotta ihletett tanácsait az armadale-i testvérekkel, Ellen White néhány pontosító kijelentést is tett, amelyek összhangban vannak az 1889-es konferencián adott tanácsaival: „Amit erről a kérdésről mondtam, nem úgy kell érteni, hogy az igazságot értő régi szombattartók döntéseire vonatkozik. Nekik úgy kell cselekftniük, ahogyan az Úr indítja őket.” („Interview Regarding Work Among The Colored People”, Manuscript 22/a, 1895. nov. 20.; Spalding and Magan Collection (1985.), 19–21. o.) A testvérekkel való megbeszélést követő napon Ellen White levelet küldött A.T. Jonesnak, amelyben ugyanazokat a gondolatokat fejezte ki: „Kedves Jones testvér! Tegnap felolvastak néhány részletet leveleidből a déli területen élő testvéreinkkel kapcsolatban. Ez a téma nagyon kényes, és nem mondanék róla semmit, ha nem éreztem volna, hogy nem merek visszatartani semmit a nekem adott világosságból.” Azt tanácsolta Jonesnak, hogy „soha ne bátorítsa a dac és lázadás szellemét, még akkor sem, ha letartóztatják. […] Az irányelvünk a következő: Ne tegyük feltűnővé hitünk azon kifogásolható sajátosságait, amelyek határozottan és közvetlenül ellenkeznek az emberek gyakorlatával és szokásaival, amíg az Úr nem ad az embereknek méltányos esélyt arra, hogy megtudják, hogy mi hiszünk Krisztusban és az Ő öröktől fogva való létezésében.” Emlékeztette Jonest, hogy „az a dolgunk, hogy beszédünkből eltávolítsunk mindent, ami bosszúvágyra és dacosságra hasonlít és ami az ember vagy egyház elleni támadásra emlékeztet, mert ez nem Krisztus útja és módszere. Ő nem fedte meg élesen azokat, akik nem ismerték az igazságot, hanem azokat, akiket Isten a szent felelősség letéteményeseivé tett, illetve a kiválasztott népet, amelyet minden földi és lelki előnnyel megáldott, de nem hoztak gyümölcsöt.” Arra figyelmeztette Jonest, hogy „ne tegyen semmit, ami növeli az előítéletet, hanem tegyen meg mindent az előítélet csökkentése érdekében lehetővé téve a világosságnak, az Igazság Napja fényes sugarainak behatolását az erkölcsi sötétség közepette”. Ellen White-nak volt egy másik oka is, amiért írt neki: „Kedves testvérem, barátod vagyok, és teljes harmóniában szeretnék lenni veled. Nem akarom, hogy azoknak, akik bezárták szívük ajtaját a világosság előtt, alkalmuk legyen azt érezni, igazuk van, amikor bírálnak téged, E.J. Waggoner és W.W. Prescott testvért. Arra vágyom, hogy minden lépéseteknél krisztusi bölcsességet sugározzatok.” (35. levél, 1895. nov. 21., kiemelés hozzáadva; „A Study of Principles - Nr. 6”, Review and Herald, 1911. ápr. 13., 5-6. o.; és a Manuscript Releases, vol. 11, 33. o.) Ellen White-tal ellentétben úgy tűnik, hogy manapság egyesek minden lehetőséget megragadnak, hogy kritizálják Jonest és Waggonert, és ha szükséges, átírják a történelmet.
[16] Ellen G. White, Manuscript 6, 1889. nov. 4.; 1888 Materials, 485-486.,480., 493. o.
[17] Ellen G. White, Manuscript 18, [1888], „Address in Regard to the Sunday Movement”, 1889. dec.; 1888 Materials, 502-512. o.
[18] „Seventh-Day Adventist Publishing Association,” General Conference Daily Bulletin, 1889. okt. 22., 35.,37. o.
[19] „An Addressby President Olsen”, General Conference Daily Bulletin, 1889. okt. 28. 95–96. o.
[20] „Seventh-Day Adventist Publishing Association”, General Conference Daily Bulletin, 1889. nov. 5., 148. o.
[21] „General Conference Proceedings: Eighteenth Meeting”, General Conference Daily Bulletin, 1889. nov. 6., 149. o.
[22] „Meetings of the Committee on Consolidation of Publishing Interests”, General Conference Daily Bulletin, 1889. nov. 22., 158-159. o. Az eredeti jelentésben S.N. Haskell, W.W. Prescott és J.H. Kellogg szerepelt a bizottság tagjaként. Később nevüket magyarázat nélkül törölték. A végül megválasztott huszonegy tag közül sokan ismertek voltak a Jones és Waggonerrel szembeni nyílt ellenállásukról: Uriah Smith, A.R. Henry, C. Eldridge, R.A. Underwood, E.W. Farnsworth, D.T. Jones, R.M. Kilgore, J.H. Morrison és F.E. Belden. A bizottságban mások is Jones és Waggoner ellenzői lehettek, még ha ezt a tényt nem is fejezték ki ilyen nyíltan.
[23] R.W. Schwarz, Light Bearers to the Remnant (Boise, ID.:Pacific Press, 1979.) 271. o. A Generál Konferencia bizottságának tagjai, akiket a hat divízió felügyeletére választottak meg, a következők voltak: A.T. Robinson, R.M. Kilgore, O.A. Olsen, E.W. Farnsworth, E.H. Gates és R.A. Underwood. („General Conference Proceedings”, General Conference Daily Bulletin, 1889. nov. 6., 155. o.)
[24] Ellen G. White, Manuscript 22, „Diary”, 1889. okt.; 1888 Materials, 468. o.
[25] Ellen G. White levele a Generál Konferenciához, 24. levél 1889. okt.; 1888 Materials, 439-442. o.
[26] A salamancai látomása után egy évvel Ellen White azt írta, hogy a Baál-imádata „fájdalmasan sok embernek lesz a vallása közöttünk”. Hozzátette, hogy „a fanatizmus és az ateizmus” lett az eredménye az üzenet ellen keltett „gyanúsításnak és féltékenységnek”. „Az igaz vallást, a Biblia egyetlen vallását, amely a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemei által történő megbocsátást tanítja, és az Isten Fiába vetett hit általi megigazulást hirdeti, lebecsülték, ellene beszéltek, nevetségessé tették és elutasították.” (1888 Materials, 948., 955. o., hozzáadott kiemelés)
[27] Ellen G. White levele a Generál Konferenciának, 24. levél, 1889. okt.; 1888 Materials, 444-445., o. A „Baál” egyszerűen azt jelenti, hogy „úr”. Ezért a Baál-imádat a Krisztusról alkotott hamis elképzelés imádata. A Jeremiás 2. és 3. fejezetében Izraelről azt olvassuk, hogy „Baál után ment”, és mégis azt mondta: „Nem vétkeztem.” (Jer 2:23,35) Ennek következtében Isten azt mondta: „Noha visszatartottam a korai záporokat, és késői eső sem volt, mégis olyan lett a homlokod, mint egy parázna asszonyé, nem akartál szégyenkezni”. (Jer 3:3) Ugyanez az értékelése a Hű Tanúbizonyságnak is, aki azt mondja, hogy népe nem ismeri el mezítelenségének rútságát. (Jel 3:17) Ahogyan Illés csak száz évvel Salamon uralkodása után állt ki a Kármel-hegyén a Baál prófétái ellen, és ezzel döntésre késztette a népet, úgy állunk ma mi is, több mint 120 évvel azután, hogy az Úr elküldte népének egyik legdrágább ajándékát. Malakiás könyvében azt olvassuk, hogy a második eljövetele előtt Krisztus elküldi „Illés prófétát”, és a gyermekek szívét az atyákhoz fordítja (ami azt jelenti, hogy ezek a gyermekek visszatekintenek az atyák történetére). Ellen White azt mondta, hogy „Illés üzenete” az az üzenet, amelyet 1888-ban kezdtek hirdetni. (Review and Herald, 1890. febr. 18.) Amikor Krisztus menyasszonya végre értékelni fogja Őt azért, aki Ő, és amit tett, akkor úgy fog győzni, ahogyan Ő győzött – hite által. A menyasszony nem hívja Őt soha többé „Úrnak” vagy „Baálnak”, – nem félelemből, vagy csak a forma kedvéért szolgálva Őt -, hanem „Férjemnek” fogja nevezni - szeretettel és megbecsüléssel teli szívből szolgálva Őt. (Hós 2:16) Akkor kijelentetik, hogy „az ő felesége elkészítette magát” (Jel 19:7).
[28] Ellen G. White: „The Spirit and Power of Elias”, Review and Herald, 1913. nov. 6.; Pátriárkák és Próféták, 177. o.
[29] Ellen G. White: „Living Channels of Light”, Review and Herald, 1890. máj. 27.; 1888 Materials, 673. o.
[30] Ellen G. White, Manuscript 40, 1890.; „Vision at Salamanca”, 1891. márc.; 1888 Materials, 944. o.
[31] Ellen G. White, Manuscript 13, „Standing by the Landmarks”, n.d. 1889., 1888 Materials, 519. o.
[32] Ellen G. White, Manuscript 2, prédikáció, 1890. márc. 16.; 1888 Materials, 640. o. További információk erről a témáról, lásd: „Confederation and Consolidation: Seventh-day Adventist History and theCounsels of the Spirit of Prophecy”, (Ellen G. White Estate, Shelf Document, 1968). Ezt a röpiratot a Pacific Press Pub. Assn. újranyomta 1983-ban, közvetlenül azelőtt, hogy döntés született volna az intézmény jövőjéről. Egyesek azt akarták, hogy a kiadó egyesüljön a Review and Herald Publishing Association-nal. Szerencsére a kiadók tekintetében az a döntés született, hogy külön maradnak.
[33] W.W. Prescott, „Announcementfor 1889-1890 Bible School for Ministers”, 8. o.; in Gilbert M. Valentine, William Warren Prescott: Seventh-day Adventist Educator, Dissertation 1982, (Ann Arbor, MI: UMI, 1997), 125. o.
[34] „Bible School for Ministers”, General Conference Daily Bulletin, 1889. okt. 18., 6. o.; Gilbert M. Valentine, The Shaping of Adventism: The Case of W.W. Prescott (Berrien Springs, ML: Andrews University Press, 1992.) 50. o.; D.T. Jones, „The Work in Battle Creek”, Review and Herald, 1890. ápr. 1., 205. o.; A.V. Olson, From Crisis to Victory, 66-70. o.