Az 1889-1891-es Generál Konferencia ülésszakai és lelkészértekezletei
Az 1889-es lelkészértekezlet
A következő télen az 1889-1890-es Battle Creek-i lelkészértekezleten Ellen White így foglalta össze az 1888-as és 1889-es Generál Konferencia eredményeit: „Tudom, hogy Krisztus egy áldást tartogat számunkra. Már Minneapolisban akarta adni, és itt Battle Creekben a Generál Konferencia alatt [1889-ben]. De el lett utasítva. Egyesek elfogadták a népnek szánt világosságot, és örültek neki. Voltak azonban olyanok, akik meghátráltak, állásfoglalásuk arra bátorított másokat, hogy hitetlenkedve beszéljenek és hitetlenséget dédelgessenek.”[1]
A vita az 1890-es lelkészértekezlet idején is folytatódott, ahol a szövetségek, valamint a Galata levélben szereplő törvény témája újra előkerült. Két különleges összejövetelt tartottak, amelyeken az Ellen White, Jones és Waggoner által adott magyarázatok igyekeztek megbékélést elérni és rendezni a Minneapolis előtti időről fennálló vitát, amely még a bizonyságtételek iránt is kétségeket ébresztett. Az összejövetelek csak némi sikerrel jártak.[2] Míg egyesek kezdték másként érteni a dolgokat, sokan folytatták szeszélyes útjukat. Ellen White így írta le az ott egybegyűlteknek az első találkozó végeredményét: „[Tegnap] a kápolnában Isten ereje készen állt arra, hogy ránk áradjon. Rövid ideig úgy éreztem, mintha közvetlenül a dicsőségbe nézhetnék, de az ott lévő lelkület miatt Isten ereje visszavonult.”[3] Néhány hónappal később Ellen White levelében írta le a második találkozó eredményét az üzenet egyik fő ellenzőjének Uriah Smith-nek, a Review and Herald szerkesztőjének: „[...] Szombaton a kiadó kápolnájában megtartottuk a második összejövetelt, és Isten Lelke hozzánk közeledett. Krisztus kopogott az ajtón, de nem volt hely Számára, az ajtót nem nyitották ki, és az Ő dicsőségének fénye, amely oly közel volt, vissza lett vonva.”[4]
Két hónappal a lelkészértekezlet után a Review-ban megjelent cikkben Ellen White továbbra is arra buzdította az embereket, hogy szenteljék magukat teljesen Krisztusnak. Ideje volt, hogy Krisztus és Baál között válasszanak, anélkül, hogy „ingadoznának a Krisztus igazságától való függés és a saját igazságuktól való függés között”. Isten az „igazság és a megigazulás” üzenetét küldte, és mindenkit arra hívott, hogy „magasztalja Jézust”. Sokan azonban elutasították az üzenetet, és bírálták a hírnököket, Jonest és Waggonert, és ez a helyzet, ha nem változik meg, ijesztő eredményekkel jár:
„Isten hírnököket támasztott, hogy elvégezzék az Ő munkáját erre az időre. Egyesek hátat fordítottak Krisztus igazsága üzenetének, hogy embereket kritizáljanak és azok tökéletlenségeit, mert nem olyan udvariassággal és kifinomultsággal hirdetik az igazság üzenetét, ahogyan ők szeretnék. »Túl buzgók, túl komolyak, túl közvetlenek«, és az üzenet, amelynek gyógyulást, életet és vigasztalást kellene hoznia sok megfáradt és megterhelt léleknek, bizonyos mértékben el van távolítva. […] Krisztus feljegyezte az összes kemény, büszke és megvető beszédet, amelyeket szolgái ellen mondtak, mintha Ellene hangzottak volna el.
A harmadik angyal üzenetét nem fogják megérteni, a világosságot, amely dicsőségével beragyogja a földet, hamis világosságnak fogják nevezni azok, akik nem hajlandók a növekvő dicsőségében járni. Az elvégezhető munkát elvégezetlenül hagyják azok, akik hitetlenségük miatt elutasítják az igazságot. Könyörgünk nektek, akik ellenálltok az igazság világosságának, félre Isten népének útjából!”[5]*
Ellen White 1890 nyarán írt a Generál Konferencia elnökének, O.A. Olsennek, és megosztotta vele, amit Isten megmutatott neki az ország számos konferenciáján tapasztalható gonoszságokkal kapcsolatban. „Az ellenállás lelkülete, amely megnyilvánult, amikor Krisztus igazsága egyetlen reménységünkként lett bemutatva, megszomorította Isten Lelkét”. Mélységesen elszomorította, amikor látta, hogy „azok, akiknek tiszta hangon kellene fújni a trombitát […], hogy felkészítsék a népet az Úr napján való megállásra”, őrszemként állnak, hogy elzárják az utat. Sátán látta, itt az ideje „hogy támadásba lendüljön”, és azok, akiknek ki kellett volna állni az igazság világossága mellett, ellenálltak, éppen az Isten által küldött üzenetnek. Valóban, az A.T. Jones és E.J. Waggoner által közvetített üzenetet sokan tévesnek tartották, és így kiáltottak: „»Veszély, fanatizmus«, holott nincs benne eretnekség vagy fanatizmus.”[6]
Az 1890-1891-es lelkészértekezlet jobb eredményeket hozott, mert egyesek elismerték hibáikat (bár sokaknál ez nem volt tartós). Ellen White örült, hogy „a Szentírás gondos tanulmányozásának ezen időszaka alatt” a résztvevők szíve „nem zárkózott el, nehogy a napsugarak behatoljanak az elme sötét kamráiba, és a megszentelő erő ne tisztítsa meg és tökéletesítse lelkük templomát.” Ellen White bevallása szerint az értekezleten a különleges tanulmányozások alatt előfordult, hogy „nem volt egyetlen kérdés sem a hallgatók részéről, és a Vigasztaló, Isten Szentlelke végezte munkáját”. A hallgatók közül sokan szép tapasztalatokról tettek bizonyságot, és „elindultak dolgozni abban bízva, hogy a Szentlélek segítségével eredményeket érnek el.”[7]
E.J. Waggoner örült Ellen White-tal együtt, aki 1891. január elején kijelentette, hogy „teljesen más légkör uralkodott az összejöveteleken, mint az előző évi lelkészértekezleteken.”[8] Azonban még aznap este az Úr megmutatta Ellen White-nak, hogy „sok olyan dolog történik Battle Creekben, itt a munka központjában, ami ellentétes az Isten Igéjének világosan kijelentett elveivel”. Egy szövetség jött létre, amely akadályozta Isten tervét, és Ellen White kijelentette, hogy ezzel „megsértik Istent”.[9] Így Sátán azon munkálkodott, hogy elpusztítsa azt, amit az Úr a Szentlélek megnyilvánulásai által meg akart valósítani.
Az értekezlet záróestjén Ellen White „olyan dolgokról beszélt, melyek mély benyomást tettek elméjére”. Utalt arra a félelemre, amelyet néhányan, akik nem vettek részt az intézetben kifejeztek, hogy „veszélyes lenne túl sokat beszélni a hit általi megigazulásról, és nem időzni eleget a törvényen”. Ellen White azonban kijelentette, hogy nem lát „okot az aggodalomra”, és hogy az ilyen félelmek alaptalanok. Az értekezleten a Biblia és csakis a Biblia volt a kutatás tárgya. Azok közül azonban, akik nem voltak jelen, sokaknak „rendkívül rideg" vallásuk volt. Sokak szíve „még nem engedelmes, és nem olvadt meg.”[10]
Az 1891-es Generál Konferencia
Ellen White ugyanezt a terhet viselte az 1891-es Generál Konferencián is, amely március 5-e és 24-e között zajlott. Battle Creek tabernákulumában a nagyszámú hallgatósághoz szólva Ellen White utalt arra a „növekvő világosságra”, amelyet Isten tartogat számukra, és a nagy áldásokra, amelyek „e világosság befogadásával együtt érkeznek”. Amikor azonban látta, hogy saját testvérei „dühösködnek Isten üzenete és a hírnökök ellen”, „hasonló jelenetek jutottak eszébe Krisztus és a reformátorok életéből”. Sajnos, „amilyen fogadtatásban részesültek Isten szolgái a múltban, ugyanolyan fogadtatásban részesülnek napjainkban azok, akik által Isten értékes fénysugarakat küld. Napjainkban a nép vezetői ugyanazt az utat követik, mint a zsidók.” Párhuzamot vonva a zsidók Krisztussal való bánásmódja és aközött, ahogyan az üzenettel és a hírnökökkel bántak, Ellen White a Szentlélek elleni bűnről és annak szomorú következményeiről beszélt, hogy a Lélek munkáját fanatizmusnak tekintik:
„Jézus azt mondta hallgatóinak, hogy minden bűn és istenkáromlás megbocsáttatik, ha tudatlanságból követik el. Nagy vakságukban sértő és gúnyolódó szavakat mondhattak az Emberfia ellen, és mégsem lépték át az irgalmasság határát. De, amikor Isten ereje és Lelke megnyugodott hírnökein, akkor az emberek szent földön álltak. Isten Lelkének figyelmen kívül hagyása, Őt az ördög lelkének mondani, olyan helyzetbe hozza az embereket, ahol Istennek nincs már hatalma, amellyel megérinthetné a lelküket. Isten hatalma nem tudja megérinteni a tévelygőt, hogy helyrehozza őt.
A Battle Creek-iek közül egyesek biztosan eljutnak eddig a pontig, ha nem változtatnak a cselekedeteiken. Olyan helyzetbe hozzák magukat, ahol az Isten által elrendelt egyik eszköz sem lesz képes kijavítani őket. [...] Krisztus ellen szólni, az Ő munkáját Sátán munkájának tulajdonítani, a Lélek megnyilvánulásait fanatizmusnak nevezni, nem olyan bűnök, amelyek önmagukban az elítélést vonnák maguk után, hanem a lelkület, amely az embereket ilyen kijelentésekre készteti, olyan makacs ellenállásba helyezi őket, amelyből már nem láthatják a lelki világosságot. Egyesek soha többé nem találják meg újra az utat, soha többé nem alázzák meg szívüket a hibáik beismerésével, hanem a zsidókhoz hasonlóan továbbra is olyan kijelentéseket testznek, amelyek rossz irányba terelnek másokat.
[...] Napjainkban az Isten trónjáról érkező világosságnak sokáig ellenállnak, mintha valami megvetendő dolog lenne. Sötétségnek tekintik, és úgy beszélnek róla, mint fanatizmusról, mint valami veszélyes dologról, amit el kell kerülni. Így az emberek útmutatókká váltak, akik rossz irányba terelnek. A zsidó nép példáját követték. [...] Ha mindazok, akik azt állítják, hogy hisznek a jelenvaló igazságban, megnyitották volna szívüket, hogy befogadják az igazság üzenetét és lelkületét, amely Isten irgalmassága, igazságossága és szeretete, akkor nem gyűjtöttek volna maguk felett sűrű sötétséget, hogy ne tudják megkülönböztetni a világosságot. Nem nevezték volna a Szentlélek munkáját fanatizmusnak és megtévesztésnek.”[11]
A Generál Konferencia záróestéjén Ellen White újra elővette ezt a témát. Egyesek a „farizeusi előítélet és kritika lelkületét” nyilvánították ki, és amint ezt eltűrték, „a szent angyalok eltávoztak”. Ellen White megjegyezte, hogy „nagyrészt ugyanaz a lelkület volt bennük, mint Minneapolisban”. A tévedés, amely 1888-ban az elméjükben volt, 1891-ben is még mindig ott volt. Sokan még mindig „szkepticizmust és hitetlenséget tápláltak magukban”, és nem voltak hajlandók elfogadni Istennek a hírnökök által küldött üzenetét. Ellen White itt arra az állításukra utalt, hogy maga az üzenet fanatizmus volt:
„A tavaly télen itt zajló ébredési munkában a fanatizmusnak nyoma sem volt. De elmondom, mit láttam. Láttam férfiakat, akik annyira magasztalták önmagukat, és akik olyan makacsok voltak, hogy a szívük sötétségbe burkolózott. Az egész világosságot, amelyet a menny irgalomból rájuk árasztott, sötétségnek tekintették.
[...] Ha elfogadták volna az Igazság Napjának ragyogó sugarait, akkor azok megvilágították volna a lélek templomát, és ez kiűzte volna onnan a kufárokat és a vásárlókat, a saját véleményük büszkeségét és a test kívánságát. De egyesek kritizálták és lekicsinyelték, sőt odáig aljasodtak, hogy nevetségessé tették a hírnököket, akik által az Úr hatalmasan munkálkodott.”[12]
Az 1888-as üzenettel kapcsolatos ilyen elutasító hozzáállás az egész egyházszervezetre átterjedt. Az Úr megmutatta Ellen White-nak azokat a veszélyeket, amelyek az egyházat fenyegetnék „egy olyan szövetség megalakulása miatt, amely Battle Creeket Rómához hasonlóvá tenné”, és így hatással lenne a világszéles missziómunkára.[13] Felelős beosztású férfiak, akik „nem jártak abban a világosságban”, amelyet Isten küldött, káros befolyásukkal „veszedelmet hoztak az ügyre és gyalázatot az emberekre.”[14]
Tíz évvel később Ellen White visszatekintve az 1891-es Generál Konferenciára, megjegyezte, hogy „Isten Lelke és ereje eljött a mi összejövetelünkre, bizonyságot téve arról, hogy Isten készen áll dolgozni ezért a népért, ha ők el akarják kezdeni a munkát”, azonban a testvérek csak „egyetértettek a világossággal”. Azok, akik az „intézményeinkkel állnak kapcsolatban, különösen a Review and Herald kiadóval és a Generál Konferenciával, a hitetlenség elemeit vezették be, ezért nem a kapott világosság szerint cselekedtek.” Ez olyan állapotot hozott létre, amely miatt Isten hatalma nem tudott többé megnyilvánulni az Ő népe között.[15]
Az 1888-as üzenet elfogadására és az 1891-es Generál Konferencián szükséges szervezeti változtatások felülvizsgálatára való felhívások közepette a vezető testvérek azt tervezték, hogy Ellen White-ot, munkásaival és fiával, W.C. White-tal együtt Ausztráliába küldik.[16] Évekkel később Ellen White tisztázta, hogy az Amerikából való távozásuk nem Isten akarata volt. De a szolgálat szívében lévő befolyásos hatalmak nagyon szerették volna, ha elmennek. Mint mindig, az Úr nem erőltette rájuk a saját akaratát, hanem hagyta, hogy az Ő népe válassza meg az útját:
„Nem az Úr keze volt abban, hogy elhagyjuk Amerikát. Nem nyilatkoztatta ki, hogy az Ő akarata lenne elhagynunk Battle Creeket. Nem az Úr terve volt, de hagyta, hogy saját elképzelésetek szerint cselekedjetek. Az Úr azt szerette volna, hogy William C. White, az édesanyja és munkatársai Amerikában maradjanak. Ránk a mű központjában lett volna szükség, és ha lelki szemeid felismerték volna a valódi helyzetet, soha nem járultál volna hozzá ehhez a döntéshez. Az Úr azonban olvasott mindenki szívében. Nagyon el akartatok minket távolítani onnét, ezért az Úr megengedte, hogy ezt meg is tegyétek. Akik beleuntak a hirdetett bizonyságtételekbe, azok megszabadultak a bizonyságtevőktől. A Battle Creekből való eltávolításunkkal az emberek lehetőséget kaptak, hogy saját akaratuk és útjuk szerint cselekedjenek, amelyet az Úr útjánál magasabb rendűnek tartottak.”[17]*
Ellen White távollétében nemcsak, hogy az 1888-as üzenettel szembeni ellenállás folytatódott a következő években számos kulcspozícióban lévő vezető körében, hanem megnyilvánult a mennyből kapott tanácsai ellen is az adventmozgalom szinte minden területével kapcsolatban. A mennyből küldött tanácsok ilyen mértékű figyelmen kívül hagyása azokhoz az óriási kihívásokhoz vezetett, amelyekkel az egyháznak nem sokkal Ellen White 1901-es Amerikába való visszatérése után kellett szembenéznie.
Az 1888-as és 1889-es konferenciákhoz hasonlóan a Szentlélek ott lebegett Isten maradék népe felett, hogy megvilágosítsa és megerősítse népét a reá váró zavaros időkre, és felkészítse arra, hogy a hangos kiáltás üzenetét megossza a világgal. Minden nap kora reggel 5:30 és 6:30 között tartották meg a lelkésztalálkozókat. A Daily Bulletin beszámolója szerint a résztvevők többsége „azzal az érzéssel távozott, hogy különleges áldást kapott Istentől, és azzal a bizonyossággal térhetett vissza a saját munkaterületére, ahol eddig dolgozott, hogy az Ő Lelkének erejéből több kíséri majd őket jövőbeli munkájukban, mint a múltban”. Ezek a bizonyítékok azt látszottak mutatni, hogy Isten „várt arra, hogy gazdagon megáldhassa népét, és amint megfelelő kapcsolatba kerülnek Vele, az isteni kegyelem záporai hulljanak rájuk, hogy megjobbítsa szívüket és adjon hatalmat az evangélium igazságainak hirdetésére.”[18] Valóban Isten ki akarta árasztani a késői esőt, hogy megvilágosítsa és képessé tegye népét.
Ellen White ugyanígy érzett, amikor három alkalom kivételével minden reggeli találkozón részt vett, ahol „nagy szabadsággal” szólhatott a lelkészekhez. Meggyőződéssel jelentette ki, hogy az Úr közöttük volt, és „látták az Ő szabadítását”. Sőt, bevallotta, hogy még soha nem vett részt olyan összejövetelen, „ahol az Úr Lelke olyan mértékben nyilvánult volna meg Igéjének tanulmányozásakor, mint azon az alkalmon”. Ezeknek az összejöveteleknek „ünnepélyes jellegük volt. Mély megélés jellemezte, hálákat és dicséreteket emeltek Istennek az Ő igéjének tanulmányozása során adott különleges áldásaiért.”[19] A tanulni érkezők közül egyesek megvallották, hogyan jutottak végül arra a hitre, hogy Krisztus valóban „megbocsátotta bűneiket”. Ellen White örömét fejezte ki, hogy bár „a tizenegyedik órában fedezték fel ezt”, még nem túl késő „a hibák kijavításához”. Ellen White mindenkit arra intett, hogy „távolítsák el a keserűség gyökerének minden rostját”, mely „olyan sok szívbe lett beleültetve”, főként a minneapolisi konferencia óta.[20]
Sor került más találkozókra is, olyan helyeken, ahol hallani akarták a jelenvaló igazságot. Mivel oly sokan részesültek áldásban a Generál Konferenciát megelőző hónapokban tartott lelkész iskolákon, ezért a konferencia minden jelenlévőjét meghívták, hogy vegyenek részt minden nap egy tanulmányozási alkalmon, „hogy közülük minél többen részesülhessenek az ilyen iskola áldásaiban.”[21] W.W. Prescott és E.J. Waggoner voltak a fő szónokok, akik a tervek szerint minden reggel 9:00 órakor tartottak előadást. Mivel azonban „a Battle Creek-i gyülekezet, a főiskola hallgatói, a szanatórium dolgozói és a Review szerkesztőségi asszisztensei részéről oly nagy érdeklődés mutatkozott”, az alkalmakat este 7 órára helyezték át, „hogy mindenki számára megfelelő legyen”.[22]
Az első héten W.W. Prescott előadássorozatot tartott „a Bibliáról, Isten ihletett Igéjéről”. Hangsúlyt fektetett arra a gondolatra, hogy „az ihletettségnek nem lehetnek fokozatai. Mi Istentől származónak fogadjuk el az egész Igét.” Prescott a továbbiakban rámutatott, hogy: „amint elfogadjuk, hogy a Szentírás egyik része ihletettebb a másiknál, akkor egy ember alkotta Bibliával fogunk rendelkezni, amely nem igazán a jó vagy rossz mércéje.” Az ilyen téves nézet a Bibliáról „kétes hithez” vezet, és megfosztja az embereket „erejüknek forrásától.”[23]
Nyilvánvaló volt, hogy ezáltal Prescott többek között a Generál Konferencia korábbi elnökének, G.I. Butlernek a téves tanításaira reagált, aki nemcsak, hogy cikksorozatot írt a Review-ban, amelyben azt a nézetet képviselte, hogy a Szentírásnak csak egyes részei teljesen ihletettek,[24] hanem ugyanezt a nézetet tanította a Battle Creek-i főiskolán is.[25] Ilyen téves nézeteket használtak a prófétaság lelkére, Ellen White írásaihoz is, megfosztva azokat a teljes ihletettségtől és tekintélytől. Ellen White válaszul kijelentette, hogy „nem az Úr ihlette a Review-ban megjelent, az ihletettségről szóló cikkeket, és nem hagyta jóvá azok képviseletét fiataljaink előtt a főiskolán.”[26] Isten Ellen White által Minneapolisba küldött tanácsának elutasítása részben az ilyen elméletek miatt történt, amelyek „hatástalanná” tették a bizonyságtételeket.[27]
A hangos kiáltás kezdete
Prescott előadásait Waggoner tizenhat előadása követte a Római levélről, és a Generál Konferencia végéig tartott. Témája a „hit általi megigazulás” volt, és az első nyolc fejezetre alapozott, „amelyeket egymás után tárgyalt”. W.A. Colcord úgy érezte, hogy „ezt a bibliatanulmányozást minden jelenlévő nagyra értékelte, és ez a konferencia nagyon előnyös eleme volt.”[28]
Waggoner a konferencia záróestéjén a Rómaiakhoz írt levélről tartott utolsó előadásában kijelentette, hogy „Krisztus igéjének hatalma munkálja bennünk az igazságot is. Krisztus keresztjének prédikálása életet és igazságot ajándékoz az embereknek. Krisztus keresztjének hirdetése az, ami figyelmezteti az embereket a pusztulásra. Megszabadít bennünket e világ csapdáitól, és szabad utat biztosít a kegyelemhez, amelyre támaszkodunk, és amely által örvendünk Isten dicsőségének reménységében.” Ez volt a témája tizenhat előadásán keresztül - Krisztus bemutatása az adventizmus minden jellegzetes tanításában:
„Miközben hűségesek vagyunk a harmadik angyal üzenetéhez és minden olyan tanításhoz, amely megkülönböztet minket a világtól, legyünk eltökéltek, hogy nem akarunk másról tudni, csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. Ez Isten ereje az üdvösségre. Ez az örökkévaló evangélium, amely felkészíti az embereket a most zajló ítéletre. És ó, ha az első angyal azt mondta: »Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget; mert eljött az ő ítéletének órája« (Jel 14:7), mennyivel inkább kellene ezt az üzenetet – az örökkévaló evangéliumot – vinnünk most, amikor ez az ítélet nemcsak a küszöbön van, hanem már majdnem véget is ért.
Hálát adok Istennek, hogy kinyilatkoztatja nekünk Igéjének igazságait, és megmutatta, hogy a harmadik angyal üzenete a mi Urunk Jézus Krisztusról szóló teljes evangélium. Miért kellene többet tudnunk Isten igéjéről? Mert Isten kinyilatkoztatja nekünk és bennünk Krisztust. Mindazt, amit Krisztus hatalmáról tudunk, az Igéből ismerjük, és általa megtisztulunk a bűntől. Hitünk megragadja Krisztust, és Ő valósággá válik szívünkben és életünkben.
Amikor erős hitünk van abban, hogy Krisztus bennünk marad, akkor hatalommal munkálkodhatunk másokért, és csatlakozhatunk a három mennyei angyal hangjához, utána az üzenet hangos kiáltással fog előrehaladni. Az ok, amiért nem lett hirdetve eddig hangos szóval, az volt, hogy nem értettük meg a maga teljességében. A múltban sokunknak nem volt meg az üzenetnek ez a magja, ami szintén Krisztus.
Amikor bírjuk Krisztust, akkor mindennel bírunk, és megismerjük a Benne lévő erőt. Akkor engedelmeskedünk Neki, és hatalma velünk marad, az Ige pedig, amit hirdetünk, erővel fog terjftni, és a harmadik angyal üzenetének nagy kiáltása itt lesz. Én ma este abban a hitben örvendezem, hogy a hangos kiáltás most kezdődik.”[29]
Waggoner elmagyarázta annak az üzenetnek az igazi értelmét, hogy: „Krisztus minden”, - ez az üzenet modern mantrává torzult: „Jézus. Minden!”[30]* Úgy vélte, hogy egy adventista gyülekezet, amely tele van olyan tagokkal, akik örülnek és megtapasztalják a hit általi megigazulás üzenetét, egy felvilágosult és felhatalmazott gyülekezet lesz, amely hangos kiáltással viszi el ugyanazt az üzenetet a világnak. Ez csak a késői eső kiáradása által valósul meg, ami főként a korai eső megtapasztalásának eredménye.[31] 1891 márciusában Waggoner abban a hitben örvendezhetett, hogy a hangos kiáltás akkor kezdődött el.
Waggoner által bemutatott evangélium erős üzenete nem korlátozódott csak a Battle Creek-iekre, hanem a General Conference Daily Bulletin oldalain keresztül az egész világon elterjedt. Ezt követően A.G. Daniells tanúsította, hogy „azok a lelkészek, akik az 1891-es konferencián ezt az üzenetet hirdették, olyan megindító prédikációkat tartottak”, hogy a „tabernákulumban tartott összejöveteleik erős rezdülései az egész világon érezhetőek voltak”. Az üzenet erejét Ausztráliában is érezték, és amikor megkapták a Közlönyt és elkezdték olvasni, „a szívük meghatódott”. Daniells emlékezett arra, hogy látta a testvéreket „ülni és olvasni ezeket az üzeneteket úgy, hogy könnyek folytak az arcukon”, látta őket, hogy „az üzenetben lévő erő a lehető legteljesebb módon rázta meg őket, még akkor is, ha csak a Közlönyben volt kinyomtatva”. De nem csak a munkatársai tapasztaltak életükben változásokat – Daniells maga is valósággal részesült áldásban:
„Én magam éreztem. Még mielőtt a Közlöny megérkezett volna, az elmém erősen megragadta a Római levél kilencedik fejezetét. »Mit mondjunk tehát? Azt, hogy a pogányok, akik nem törekedtek az igazságra, elnyerték az igazságot, mégpedig a hitből való igazságot; Izráel viszont, amely törekedett az igazság törvényére, nem jutott el erre a törvény alapján. Miért? Azért, mert nem hitből keresték, hanem cselekedetek útján akarták elérni.« Ez a szakasz napokon át járt a fejemben, mielőtt az első Közlönyök megérkeztek volna. Állandóan ez járt a fejemben, és amikor a Közlönyből megérkeztek az első részek, mennyire áthatott minket ez az üzenet! Testvéreink kora reggel, jóval hajnal előtt szoktak felkelni, és tanulmányozták azokat az előadásokat és bibliatanulmányokat. Bár korábban ez az üzenet nem keltette fel a figyelmüket, ahogy haladtak a Közlöny olvasásával, térdre borultak, és megtalálták az igazságot, amely hit által nyerhető el.”[32]
1891 júniusában W.W. Stebbins arra buzdította az olvasókat, hogy fizessenek elő a Review-ra és „a lehető legtöbb kiadványunkra”, és imádkozzanak „szüntelenül”, szívják magukba „a késői esőt”, és segítsenek „a harmadik angyal üzenetének hangos kiáltása növekedésében és a világ körüli menetelésében.” Arra is bátorította a testvéreket, hogy vegyenek részt a megtartandó táborokon és szemináriumokon, mert - mint kijelentette: „Minden okunk megvan azt hinni, hogy a nagyon közeljövőben egyes összejövetelünkön, amikor »mindannyian egy helyen leszünk«, a késői eső nagy mértékben ránk fog áradni. Sőt, kétségtelen, hogy már most is »hang hallatszott a mennyből«, az ünnepélyes ébredés örömteli hírnökének hangja.” Tudta, hogy ezek az összejövetelek azok a helyek, ahol az egyháztagok „egyre többet és többet ragadhatnak meg az üzenet lelkületéből, ahogy az napjainkban van.”[33]
De nem csak az Egyesült Államokban volt nyilvánvaló, hogy Isten hatalma munkálkodik. Amikor P.T. Magan látta, hogy az oroszországi keresztények pont abban az időben szakadnak el az ortodox egyház hagyományaitól, és nagyobb világosságot keresnek a Szentírásból, tudta, hogy csak Isten ereje adhat nekik erőt ilyen merész lépésekre. „Bizonyára - jelentette ki - az evangélium munkájának befejezése a »hangos kiáltással« kezdődik, és rövidre lesz metszve az igazságban.”[34]
Azon a nyáron az Egyesült Államok különböző részein megrendezett táborokat az adventisták valaha tartott „legnagyobb összejöveteleként” jellemezték. Az augusztus végén tartott ohiói táboron J.N. Loughborough, egy adventista úttörő „szemléletesen vázolta fel a korai időket és Isten erejét, amely jelen volt az első üzenet hirdetésekor”. A.T. Jones és W.W. Prescott előadásokat tartott az összejöveteleken, és „a hit általi megigazulás témája volt az összejövetel központi témája”.
U.A. Smith kijelentette, hogy „még soha nem látott olyan tábort, amelyet ennyire áthatott és átitatott volna az Isten iránti dicséret érzése.” Ez volt minden vallomás és minden szív gondolata a kora reggeli összejöveteleken, a családi oltároknál és minden más szociális jellegű összejövetelen.”[36] Loughborough, aki részt vett a millerita mozgalom éjféli kiáltásában, azt vallotta, hogy „az ohiói táboron tapasztalt megnyilvánulás hasonlított leginkább a Szentlélek pünkösdi kiáradásához, abból, amit én láttam 1844 óta. Dicsőség az Ő szent nevének! Amint ezek a kedves emberek Isten szavának hívására felálltak, hogy átadják magukat, Ő valóban nagyon közel jött hozzájuk.”[37]
Még el sem telt az 1891-es év, amikor Ellen White kijelentette, hogy elkezdődött a hangos kiáltás. Szeptember elején a Michigan állambeli Lansingban tartott táboron prédikálva a következőket hirdette: „A harmadik angyal üzenete hangos kiáltássá bontakozik ki. Nem szabad elhanyagolnotok a jelenvaló kötelességeteket, és mégis azt gondolnotok, hogy a jövőben nagy áldásban részesültök. [...]” „Ma kell, hogy tiszta edényetek legyen, és készen álljatok a mennyei harmatra és a késői eső kiáradására.” - figyelmeztetett Ellen White.[38]
O.A. Olsen úgy érezte, hogy az Úr „nagy beszédszabadsággal és hatalommal ruházta fel Ellen White-ot, amikor az emberekhez szólt”. Valójában nem emlékezett arra, hogy „valaha is hallotta volna őt olyan erővel, tisztasággal és Istentől kapott hatalommal beszélni, mint ezen az alkalmon”. E.J. Waggoner és mások is dolgoztak az emberekért, és „sokan, akik kételkedéssel érkeztek az összejövetelekre, Isten szeretetének örvendezve távoztak”. Olsen azonban megjegyezte, hogy „nem volt tapasztalható túlfűtött lelkesedés, hanem minden szív mélyen meghatódott, és Isten jelenlétének kifejezett érzése volt tapasztalható.”[39]
A michigani adventistákat arra bátorították, hogy a téli hónapokban vegyenek részt az összejöveteleken, ahol fontos, „a jelenvaló időnek megfelelő” útmutatások kerülnek bemutatásra. Az akkoriban zajló világeseményeket szem előtt tartva J.O. Corliss felvetette, hogy akkoriban „gyors ütemben haladnak a késői eső várható idejéhez, és nem lenne meglepő, ha annak cseppjei ezeken az összejöveteleken is érezhetőek lennének.”[40] J.F. Ballenger 1891 novemberében hasonló gondolatokat fogalmazott meg, kijelentve, hogy úgy tűnik, a késői eső cseppjei „már most hullanak”, és imádkozott azért, hogy „az Úr növelje hitünket”.[41]
Lábjegyzet
[1] Ellen G. White, „Sermon”, Manuscript 2., 1890. márc. 16., 1888 Materials, 640. o.
[2] Ron Duffield, A késői eső visszatérése, vol. 1. [a könyv magyar nyelven olvasható az 1888 Minneapolis telefonos applikáción – a ford.]
[3] Ellen G. White, „Sermon: Cherishing Faith, Not Doubt,”, Manuscript 2., 1890. márc. 16., 1888 Materials, 616. o.
[4] Ellen White levele Uriah Smithnek, 73. levél, 1890. nov. 25., 1888 Materials, 734. o.
[5] Ellen G. White, „Living Channels of Light”, Review and Herald, 1890. máj. 27., 321. o., 1888 Materials, 673. o. Jonesra és Waggonerre mondott ezen kritikákat még napjainkban is hangoztatják, és megtalálhatók az 1888-as konferenciával és annak utóéletével foglalkozó egyháztörténészek írásaiban. Lásd a 3. fejezet 30. lábjegyzetét.
[6] Ellen G. White levele O.A. Olsenhez, 116. levél, 1890. aug. 27., 1888 Materials, 703. o.
[7] Ellen G. White levele Fulton és Burke testvérekhez, 3. levél, 1891. márc. 20., Manuscript Releases, 3. kötet, 194. o.
[8] Ellen G. White, „Diary”, Manuscript 40., 1891. jan., Robert W. Olson, The Salamanca Vision and the 1890 Diary, Ellen G. White Estate Document, 1983., 69. o.
[9] Ellen G. White, „Journal Files”, Manuscript 40, 1891. jan., január 11-ei dátummal, 1888 Materials, 877-878. o.
[10] Ellen G. White, „Christ Our Righteousness”, „Journal Files”, Manuscript 21., 1891. febr. 27., 1888 Materials, 890., 896. o., hozzáadott kiemelések.
[11] Ellen G. White: „Felolvasott cikk a Battle Creek Tabernákulum előadótermében az 1891. márciusi Generál Konferencia nagyszámú gyülekezete előtt”, Manuscript 30, 1890., 1888 Materials, 911-912., 915-916., o.
[12] Ellen G. White, „Our Present Dangers”, 1891. márc. 24-én, kedd este elhangzott prédikáció, General Conference Daily Bulletin, 1891. ápr. 13., 257., 260. o., 1888 Materials, 904. o.
[13] Ellen G. White a General Conference Committee and Publishing Boards of the Review and Herald and Pacific Press, 71. levél, 1894. ápr. 8., The Publishing Ministry, 144. o.
[14] Ellen G. White levele A.R. Henryhez, 41. levél, 1898. máj. 16., 1888 Materials, 1663-1664., o.
[15] Ellen G. White: „Remarks at [the 1901] General Conference”, General Conference Daily Bulletin, 1901. ápr. 3., 23. o., 1888 Materials, 1743. o.
[16] „Proceedings of the Board of Foreign Missions”, General Conference Daily Bulletin, 1891. ápr. 13., 256. o.
[17]* Ellen G. White levele O.A. Olsenhez, 127. levél, 1896. dec. 1., 1888 Materials, 1622-1624., o. Ellen White ausztráliai száműzetéséről további információkért lásd: A késői eső visszatérése, vol. 1.
[18] W.A. Colcord, „The General Conference”, General Conference Daily Bulletin, 1891. ápr. 13., 251. o.
[19] Ellen G. White levele Fulton és Burke testvérekhez, 3. levél, 1891. márc. 20., Manuscript Releases, vol 3., 194. o.
[20] Ellen G. White, „Our Present Dangers”, a Generál Konferencián 1891. márc. 24-én elhangzott prédikáció, General Conference Daily Bulletin, 1891. ápr. 13., 261., 257. o.
[21] „Ministers’ School”, General Conference Daily Bulletin, 1891. márc. 6., 4. o.
[22] „Bible Study”, General Conference Daily Bulletin, 1891. márc. 6., 15. o.
[23] „Bible Study”, General Conference Daily Bulletin, 1891. márc. 6., 15. o.
[24] G.I. Butler, „Inspiration” Nr. 1-10, Review and Herald, jan. 8.,15.,22.,29.; febr. 5.; ápr.15.,22.; máj. 6.,27.; 1884. jún. 3.; 24.,41.,57.,73.,89.,249.,265.,296.,345.,361. o.
[25] Roger W. Coon, „Inspiration/Revelation: What It Is and How It Works”, White Estate Shelf Document, 73-74., o.
[26] Ellen G. White levele R.A. Underwoodhoz, 22. levél, 1889. jan. 18., 1888 Materials, 238. o.
[27] Ellen G. White levele a Generál Konferencián összegyűlt testvérekhez, 15. kézirat, 1888. nov., 1888 Materials, 173-174., o. Lásd még Ellen G. White, S.N. Haskellnek, 14. levél, 1891. dec. 11., 1888 Materials, 975-976., o.
[28] W.A. Colcord, „The General Conference”, General Conference Daily Bulletin, 1891. ápr. 13., 251. o.
[29] E.J. Waggoner, „Bible Study Letter to the Romans”, Nr. 16, General Conference Daily Bulletin, 1891. márc. 25., 245-246., o.
[30] The One Project, Az Emerging Church filozófiáján keresztül olyan fogalmakat fejez ki, amelyek az igazi 1888-as üzenet hamisításai. Lásd Ron Duffield, „The Emerging One Project?”.
[31] Percy T. Megan, „Our Future Work”, Bible Echo and Signs of the Times, 1891. febr. 15., 60. o.
[32] A.G. Daniells, „Sermon”, 1901. ápr. 14., General Conference Bulletin, 1901. ápr. 16., 72. o.
[33] W.W. Stebbins, „Reflections Upon Visiting the Lonely Ones”, Review and Herald, 1891. jún. 23., o.
[34] P.T. Magan, „Evangelical Dissent in the Russian Church”, Review and Herald, máj. 26., 326. o.
[35] S. McCullagh, „Palmerston and Napier, New Zealand”, Bible Echo and Signs of the Times, 1891. júl. 1., 204. o.
[36] L.A. Smith, „The Ohio Camp-Meeting”, Review and Herald, 1891. szept. 1., 552-553. o.
[37] J.N. Loughborough, „The Ohio Camp-Meeting, Review and Herald, 1891. szept. 15., 571. o.
[38] Ellen G. White: „It Is Not for You to Know the Times and the Seasons” prédikáció a Michigan állambeli Lansingben, 1891. szept. 5., 1888 Materials, 958. o.
[39] O.A. Olsen, „A Good Camp-Meeting”, Review and Herald, 1891. szept. 29., 601. o.
[40] J. Fargo és J.O. Corliss, „To the Brethren in Northern Michigan”, Review and Herald, 1891. dec. 15., 784. o.
[41] J.F. Ballenger, „An Explanation”, Review and Herald, 1891. nov. 24., o.