„Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó leánya fiának mondják. Inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát.” (Zsid 11:24,25)
Ezek a bibliaversek a legvilágosabban mutatják be, hogy Egyiptom kincsei a bűn gyönyörűségei voltak. Az egyiptomi kincsek visszautasítása a bűnben élés megtagadását jelentette. Az izraeliták sorsában való osztozás pedig Krisztus gyalázatának az elszenvedését jelentette. Ez azt bizonyítja, hogy Krisztus volt a nép igazi Vezetője, és az ígéret, amiben az Egyiptomból való szabadulás által fognak részesülni, csak Általa és gyalázata által lehet az övéké. Azonban Krisztus gyalázata a kereszt. Ezáltal újra szembesülünk azzal a ténnyel, hogy Ábrahám magva - az igazi Izrael - azokat jelképezi, akik Krisztuséi az Ő vérébe vetett hit által.
Nagyon kevesen gondolkodnak azon, hogy miről mondott le Mózes Krisztusért. Ő volt a fáraó lányának örökbefogadott fia és Egyiptom trónörököse. Ezáltal Egyiptom minden kincse az ő kezében volt. „Megtanították Mózest az egyiptomiak minden bölcsességére, és hatalmas volt szóban és tettben.” (Apcsel 7:22). Megkoronázott herceg, vezér és szónok, aki előtt minden világi perspektíva nyitva állt - Krisztusért feladott mindent, hogy a megvetett emberek osztályának a sorsában osztozzon.
„Nem akarta, hogy a fáraó leánya fiának hívják.” Ez azt jelenti, hogy felkérték, tartsa meg rangját. Ezzel szembeszállva feladta a világi perspektívát, és az Isten népével való együtt nyomorgást választotta. Elképzelni sem tudjuk azt a megvetést, amellyel lenézték tetteit, sem a gúnyos megjegyzéseket, amikkel ostorozták, és amik közül az „őrült” jelző valószínű a legszelídebb volt. Napjainkban, amikor az emberek egy népszerűtlen igazság elfogadása előtt állnak pozíciójuk elvesztése árán, akkor jó emlékezni Mózes esetére.
Mi késztette Mózest az „áldozat” megtételére? „Nagyobb gazdagságnak tartotta Krisztus gyalázatát.” Mózes nem áldozta fel jelenlegi helyzetét, csak mert valami jobbat remélt a jövőben. Nem, ő többet kapott, mint amit elhagyott. Nagyobb gazdagságnak tekintette Krisztus gyalázatát, amelyben bőségesen részesült, mint Egyiptom kincseit. Ez azt mutatja, hogy ismerte Istent. Megértette Krisztusnak az emberért hozott áldozatát és úgy döntött, hogy osztozik benne. Nem tudta volna ezt megtenni, ha nem ismert volna sokat Isten öröméből. Csak ez erősíthette őt egy ilyen esetben. Valószínűleg senki nem áldozott fel ilyen nagyszerű világi perspektívát Krisztusért, és ezért biztosak lehetünk benne, hogy Mózesnek olyan ismerete volt Krisztusról és munkájáról, mint amilyen kevés embernek volt valaha is. A döntése bizonyítja, hogy már sokat tudott Istenről. Krisztus gyalázatában és szenvedésében való osztozása nagyon szorossá tehette a kapcsolatot kettőjük között.
Amikor Mózes megtagadta, hogy a fáraó lánya fiának hívják, Krisztusért és az evangéliumért tette. De az ő esete ugyanúgy, mint Jákob és sok más ember esete azt bizonyítja, hogy a legőszintébb hívőknek gyakran sokat kell tanulniuk. Isten nem azért hívja az embereket az Ő művébe, mert tökéletesek, hanem azért, hogy felkészítse őket a munkára. Mózesnek elsősorban meg kellett tanulnia azt, amit napjainkban az állítólagos keresztények ezrei még nem sajátítottak el.
Meg kellett tanulnia, hogy „az ember haragja nem műveli Isten igazságát” (Jak 1:20). Meg kellett tanulnia, hogy Isten ügyét sohasem lehet emberi módszerekkel előmozdítani, és hogy „hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem Isten szerint erősek, erősségek lerombolására. Leromboljuk az okoskodásokat és minden magaslatot, amelyet Isten ismerete ellen emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10:4,5).
„Amikor pedig a negyvenedik évét betöltötte, feltámadt szívében, hogy meglátogatja atyjafiait, az Izráel fiait. Amikor látta, hogy az egyikkel rosszul bánnak, védelmére kelt, és agyonütve az egyiptomit, bosszút állt azért, akit bántalmaztak. Azt gondolta, hogy atyjafiai megértik majd, hogy Isten az ő keze által ad nekik szabadulást, de azok nem értették meg. Másnap éppen akkor jelent meg köztük, amikor összevesztek, és békességre intette őket, ezt mondva: Férfiak, atyafiak vagytok, miért bántjátok egymást? De az, aki felebarátját bántalmazta, eltaszította őt, és azt mondta: Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölöttünk? Talán engem is meg akarsz ölni, ahogy megölted tegnap az egyiptomit? Erre a beszédre aztán Mózes elmenekült, és jövevény lett Midián földjén, ahol két fia született.” (Apcsel 7:23-29)
Igaz, az Úr azt tervezte, hogy Izráel népét Mózes keze által szabadítja meg. Maga Mózes tudta ezt, és feltételezte, hogy testvérei is megértik. De ők nem értették meg. Próbálkozása, hogy megmentse őket, szomorú kudarcba fulladt, és a kudarc oka fellelhető volt mind Mózesben, mind a népben. Nem értették, hogy Isten Mózes által fogja megszabadítani őket. Mózes megértette, de még nem tanulta meg a módszert. Feltételezte, hogy a szabadítást erőszakkal kell végrehajtani, és vezetése alatt Izrael gyermekei összefognak és legyőzik elnyomóikat. De nem ez volt az Úr útja. Az Isten által tervezett szabadítást nem emberi erőfeszítések által lehet végrehajtani.
Mózes kudarcából sokat tanulhatunk a szabadítás természetéről, melyet Isten az izraelitákért szándékozott megtenni, és az örökségről, amelybe vezetni akarta őket. Ha csak fizikai rabságból való szabadítást tervezett volna, és ha csak egy ideiglenes, földi örökségbe vezette volna őket, akkor talán úgy vitte volna végbe, ahogy Mózes elkezdte. Az izraeliták sokan voltak, és Mózes hadvezetése alatt talán győztek volna. Így szoktak földi javakat szerezni. A történelemben számos példát találunk, amikor egy kis nép megszabadult egy nagyobb nép igájából. De Isten egy mennyei örökséget ígért Ábrahámnak és az ő magvának, nem pedig egy földi örökséget, ezért azt csak mennyei eszközökkel lehetett megszerezni.
Munkahelyi problémák és jogorvoslatok
Napjainkban többnyire ugyanazok a feltételek léteznek, mint Izrael gyermekei esetében. Minden bizonnyal olyan „elnyomó rendszer” dominált abban az időben is, mint azóta bármely korban. Nagyon sok óra kemény munka és kevés vagy nulla fizetés - ezek voltak a szabályok. A kapitalisták sohasem sanyargatták jobban a munkásokat, mint akkor, és az elnyomottak természetes gondolata régen és most is ugyanaz, hogy jogaik megszerzésének egyetlen módja az erőszak. De az ember útja nem az Isten útja; és Isten útja az egyetlen igaz út. Senki sem tagadhatja azt, hogy kihasználják és becsapják a szegényeket, de nagyon kevesen hajlandóak elfogadni Isten szabadításának módszerét. Senki sem ítélheti el jobban a gazdagokat a szegények elnyomásáért, mint a Biblia, mert Isten a szegények barátja.
Az Úr törődik a szegényekkel és az elnyomottakkal. Annyira azonosította magát velük, hogy bárki ad valamit a szegényeknek, az Úrnak ad kölcsönt. Jézus Krisztus szegény emberként volt ezen a földön, így tehát „Aki elnyomja a szegényt, gyalázza annak Teremtőjét” (Péld 14:31). „Meghallgatja az Úr a szegényeket.” (Zsolt 69:34) „A szegény nem lesz végképpen elfelejtve, a nyomorultak reménye sem vész el örökre.” (Zsolt 9:19) „Tudom, hogy az Úr fölkarolja a szegények ügyét, a nyomorultak jogát.” (Zsolt 140:13) „A szegények elnyomása miatt, a nyomorultak nyögése miatt bizony fölkelek – így szól az Úr –, védelmembe veszem azt.” (Zsolt 12:6) „Kicsoda olyan, mint te, Uram?! Megszabadítod a nyomorultat a nála erősebbtől, a szegényt és szűkölködőt a rablójától.” (Zsolt 35:10). Egy ilyen Mindenható Istennel, akit annyira érdekel a szegények ügye, milyen kár, hogy annyira rosszul tanácsolják őket, - gyakran még az evangélium állítólagos szolgái is - hogy próbálják meg ők maguk orvosolni a rosszat.
Az Úr azt mondja: „Most rajta, ti, gazdagok, sírjatok és jajgassatok a rátok következő nyomorúságok miatt. Gazdagságotok megrothadt, és ruháitokat megrágta a moly, aranyotok és ezüstötök megrozsdásodott, és rozsdájuk bizonyság ellenetek, és megemészti testeteket, mint a tűz. Kincseket gyűjtöttetek az utolsó napokban. Íme, a ti földjeiteket learató munkások bére, amit visszatartottatok, az égre kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának fülébe. Dőzsöltetek a földön, és tobzódtatok, hizlaltátok szíveteket a leölés napjára. Elítéltétek, megöltétek az igazat, s ő nem állt ellen nektek.” (Jak 5:1-6).
Ez egy szörnyű vád a szegények elnyomói ellen és azok ellen, akik visszatartják a jogos fizetésüket. Ugyanakkor ez egy ellenük szóló igazságos ítélet kihirdetése. Az Úr meghallja a szegény kiáltását, és nem felejti el. Minden elnyomásra úgy tekint, mintha Ellene irányulna. De amikor a szegények a kezükbe veszik saját ügyüket, és erőszakra erőszakkal válaszolnak, akkor az elnyomóik csoportjába kerülnek, és ezáltal nélkülözik a segítséget, melyet Isten tenne értük.
A gazdag elnyomóknak Isten azt mondja: „elítéltétek, megöltétek az igazat, s ő nem állt ellen nektek”. A parancs: „Ne álljatok ellene a gonosznak!” napjainkban is ugyanazt jelenti, és nem avult el. Ma ugyanúgy alkalmazható, mint 1800 évvel ezelőtt.
A világ jellemében nem változott, az emberek kapzsisága ugyanolyan, mint akkoriban; és Isten nem változik. Isten igazaknak nevezi azokat, akik figyelnek erre a parancsra. Az igaz nem áll ellene, amikor igazságtalanul ítélik el és becsapják, sőt akkor sem, amikor megölik. „De akkor milyen jogorvoslat létezik mindezért a rosszért, ha a szegény még akár haláláig is szenved?” Figyeljétek meg, mit mond továbbá az Úr a szegényeknek! Ő nem szégyelli testvéreinek nevezni őket, és így szól: „Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Íme a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap. Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.” (Jak 5:7,8).
Az Úr eljövetelekor minden elnyomás megszűnik. A baj az, hogy az embereknek - Ézsauhoz hasonlóan - nincs hitük és türelmük sincs kivárni. Ezért a szántóvetőtől tanulhatunk egy leckét. Elveti a magot és nem nyugtalankodik, amiért nem ugyanazon a napon aratja le a termést. Hosszan tűr és várja a föld gyümölcsét. „az aratás pedig a világ vége” (Mt 13:39). Akkor azok, akik rábízták ügyüket az Urra, jutalmat kapnak a bizalmukért és a türelmükért. Akkor szabadságot hirdetnek az ország egész területére és minden lakosára.
Jézus Krisztus evangéliuma az, amely ismerteti a szabadítást, és még ma részesít örömében akkor is, ha fájdalmas próbák nyomnak. Ez Isten hatalma minden hívő megmentésére. A világ szerinti bölcs emberek gúnyolják, hogy napjainkban az evangélium hirdetése lenne az orvosság a munkások gondjaira. De a mai munkások gondjai nem nagyobbak, mint Mózes napjaiban voltak; és akkor az evangélium hirdetése volt az egyetlen út, amit Isten jóváhagyott és felhasznált állapotuk jobbítására.
Amikor Krisztus a földre jött, isteni missziójának legnagyobb bizonyítéka az volt, hogy az evangéliumot hirdette a szegényeknek. (Mt 11:5) Ismerte szükségleteiket, mint senki más, és orvossága az evangélium volt. Az evangéliumban lehetőségek vannak, amikről még álmodni sem mertünk. Az evangélium által megígért örökség helyes megértése és annak a kincsnek a birtoklása, amely Krisztus gyalázatának elszenvedéséből származik, az egyetlen eszköz, ami az embert türelmessé teheti a földi elnyomással szemben.
The Present Truth, 1896. augusztus 20.