„És méne Mózes és Áron és egybegyűjték Izrael fiainak minden véneit. És elmondá Áron mindazokat a beszédeket, melyeket mondott vala az Úr Mózesnek és megcselekedé a jeleket a nép szemei előtt. És hitt a nép, és megértette, hogy meglátogatta az Úr Izrael fiait és megtekintette nyomorúságukat. És meghajták magokat és leborulának.” (2Móz 4:29-31)
De ők még nem voltak felkészülve, hogy elhagyják Egyiptomot. Még csak hallgatói voltak az Igének, köves talajhoz hasonlítottak. Eleinte örömmel fogadták az Igét, de amint megjelent az üldözés, mérgesek lettek. Ha akadályok nélkül hagyhatták volna el Egyiptomot és könnyű utazásuk lett volna az ígéret földjéig, kétségtelenül nem zúgolódtak volna. De „sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (Apcsel 14:22). Azoknak, akik belépnek, meg kell tanulniuk örülni még a nyomorúságban is. Az izraelitáknak még meg kellett tanulniuk ezt a leckét.
A Fáraóhoz intézett üzenet: „Így szól az Úr, Izrael Istene: engedd el a népemet!”, még fájdalmasabb elnyomáshoz vezetett. Ez pont szükséges volt számukra, hogy még inkább el akarjanak menni Egyiptomból, kisebb legyen a visszatérésük vágya, és meglássák Isten hatalmát. Az Egyiptom földjére hulló csapások ugyanolyan szükségesek voltak az izraeliták számára azért, hogy meglássák benne Isten hatalmát és meg akarjanak szabadulni; mint az egyiptomiak számára is, hogy elengedjék őket. Az izraelitáknak meg kellett tanulniuk, hogy nem emberi hatalom által szabadulnak meg, hanem teljes egészében az Úr hatalma által. Szükség volt megtanulniuk, hogy teljes mértékben az Ő irányítására és gondozására hagyatkozzanak. Mivel a „régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen” (Róm 15:4), ugyanazt a leckét kellene megtanulnunk, mikor olvassuk történetüket.
Nem csoda, hogy kezdetben a nép panaszkodott, amikor Mózes üzenetének következtében az elnyomás fokozódott. Maga Mózes is nagyon csodálkozott ezért elment, hogy megkérdezze Istent. „Az Úr pedig monda Mózesnek: <<Majd meglátod, mit cselekszem a fáraóval; mert hatalmas kéz miatt kell őket elbocsátani és hatalmas kéz miatt űzi el őket az ő földéről>> Az Isten pedig szólt Mózeshez és mondta neki: <<Én vagyok az Úr. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes. Szövetséget is kötöttem velük, hogy nekik adom a Kánaán földét, az ő tartózkodásuk földét, amelyben idegenek voltak. Fohászkodását is meghallottam az Izrael fiainak amiatt, hogy az egyiptombeliek szolgálatra szorítják őket, megemlékeztem az én szövetségemről. Annak okáért mondd meg az Izrael fiainak: Én vagyok az Úr és kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól és megszabadítlak titeket az ő szolgálatuktól és megmentlek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által. És népemmé fogadlak titeket s Istenetekké leszek néktek és megtudjátok, hogy én vagyok a ti Uratok Istenetek, aki kihoztalak titeket Egyiptom nehéz munkái alól. És beviszlek titeket a földre, amely felől esküre emeltem fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adom azt, és néktek adom azt örökségül, én az Úr>>” (2Móz 6:1-8).
A szabadulás evangéliuma
Tanultuk, hogy amikor Isten Ábrahámnak ígéretet tett, az evangéliumot hirdette neki; ebből szükségszerűen az következik, hogy amikor az ígéret teljesedésének ideje elérkezett, annak a magnak, amely életében teljesedett az ígéret, meg kellett ismernie az evangéliumot legalább annyira, mint Ábrahámnak; tehát látnunk kell, hogy ugyanaz az evangélium hirdettetett nekik is. Így is volt. A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy az evangélium, amely most nekünk hirdettetik, ugyanaz, mint ami nekik hirdettetett. Figyeljük meg a következő felsorolást!
1.) Isten azt mondta Ábrahámról, Izsákról és Jákobról: „Szövetséget is kötöttem velük, hogy nekik adom a Kanaán földét, az ő tartózkodásuk földét, amelyen idegenek voltak”.
2.) Majd hozzátette: „Fohászkodását is meghallottam az Izrael fiainak amiatt, hogy az egyiptombeliek szolgálatra szorítják őket, megemlékeztem az én szövetségemről”.
3.) Amikor az Úr kijelenti, hogy megemlékezik egy bizonyos dologról, ez nem azt jelenti, hogy elfelejtette, hiszen ez lehetetlen. Ő semmit sem felejt. De ahogy a különböző példákban is láthatjuk, ez azt jelzi, Isten azon van, hogy megcselekedje azt, amit ígért. Ennek megfelelően Babilon végső ítéletéről ezt olvassuk: „Isten megemlékezett bűneikről” (Jel 18:5). „Isten megemlékezett a nagy Babilonról, hogy inni adjon neki bosszúálló haragja borának poharából…” (Jel 16:19). „Isten megemlékezett Noéról” (1Móz 8:1), és megállította az özönvizet, de mi tudjuk, hogy Noéról egy pillanatra sem feledkezett meg a bárkában való tartózkodása alatt, mert Isten egyetlen verebet sem felejt el. Olvassátok el még 1Móz 19:29,30:22; 1Sám 1:19, ahol a „megemlékezett” szónak ugyanez az értelme, hogy Isten ígéretének teljesedése folyamatban van.
4.) Ezért a 2Móz 6. fejezetében egyértelmű, az Úr azon volt, hogy teljesítse Ábrahámnak és az ő magvának tett ígéretét. De mivel Ábrahám már halott volt, ez csak a feltámadás útján teljesedhetett be. Az ígéret teljesedésének ideje, amit Isten esküvel ígért meg Ábrahámnak, nagyon közel volt. Viszont ez azt bizonyítja, hogy az evangélium hirdettetett, mivelhogy csak Isten országa evangéliumának a hirdetése készíti fel az embereket a végidőre.
5.) Isten ismertette Magát a néppel. De Isten csak az evangélium által ismerteti Magát. Azok a dolgok, amik felfedik Isten hatalmát, csak azok ismertetik istenségét.
6.) Isten azt mondta: „És népemmé fogadlak titeket és Istenetekké leszek néktek és megtudjátok, hogy én vagyok a ti Uratok Istenetek.” Hasonlítsátok össze ezt a verset az újszövetség ígéretével: „és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: <<Ismerjétek meg az Urat>>, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr” (Jer 31:33,34). Kétségtelen, hogy ez az evangélium hirdetése; de pontosan ugyanezt hirdették a zsidóknak Egyiptomban.
7.) Az a tény, hogy Izrael gyermekeinek szabadítása olyan jellegű volt, hogy csak az evangélium hirdetése által valósulhatott meg bizonyítja, hogy nem egy közönséges fizikai rabságból való szabadítás volt egy ideiglenes örökségért. A legcsodálatosabb kilátás nyílt volna meg Izrael gyermekei előtt, ha megismerték volna a meglátogatásuk napját, és továbbra is hűségesek maradtak volna.
A fáraónak hirdetett evangélium
Igaz az, hogy „nem személyválogató az Isten; Hanem minden nemzetben kedves őelőtte, aki őt féli és igazságot cselekszik” (Apcsel 10:34,35). Péter apostol idejében ez nem egy új igazság volt, hanem mindig igaz volt, mert Isten nem változik. Az a tény, hogy az emberek lassan ismerték fel ezt az igazságot, semmit sem változtat rajta. Az emberek megtehetik, hogy nem ismerik el Isten hatalmát, de ez nem csökkenti semmivel sem az Ő hatalmát. Ugyanúgy az a tény, hogy az állítólagos istenkövetők többsége nem ismeri el, hogy az Úr egyáltalán nem személyválogató, hanem feltételezik, hogy jobban szereti őket, mint más nemzeteket, ez egyáltalán nem változtat Isten jellemén.
Az ígéret Ábrahámnak és az ő magvának tétetett. De Ábrahám a körülmetélés előtt kapta meg az ígéretet és az áldást „hogy atyja legyen mindazoknak, akik körülmetéletlen létükre hisznek, hogy azoknak is tulajdoníttassék az igazság” (Róm 4:11). „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (Gal 3:28,29). Következésképpen az ígéret magába foglalta az egyiptomiakat is, akárcsak az izraelitákat, feltéve, hogy hisznek. Viszont nem foglalta magába azokat az izraelitákat, akik nem hittek, és a hitetlen egyiptomiakat sem. Ábrahám a körülmetélteknek atyja, de csak azoknak, „akik nemcsak körülmetélkednek, hanem követik is a mi atyánknak Ábrahámnak körülmetéletlenségében tanúsított hitének nyomdokait” (Róm 4:12). „Ha tehát a körülmetéletlen pogány megtartja a törvénynek parancsolatait, az ő körülmetéletlensége nem körülmetélkedésül tulajdoníttatik-e neki?” (Róm 2:26)
Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy Isten nem azonnal küldte a csapásokat a Fáraó és népe ellen. Ő nem az izraeliták elnyomóinak megölésével akarta kiszabadítani népét, hanem inkább megtérésükkel, ha lehetséges lett volna.
Isten „nem akarja, hogy valaki elvesszen, hanem mindenki megtérésre jusson” (2Pét 3:9). „Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2:4). „Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen.” (Ez 33:11). Minden ember Isten teremtett lénye és az Ő gyermeke. Végtelen szeretettel telített szíve mindenkit magába foglal tekintet nélkül a fajra vagy a nemzetiségre.
Következésképpen kezdetben a Fáraó egy egyszerű üzenetet kapott, hogy engedje elmenni Isten népét. De szemtelenül és arrogánsan így válaszolt: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izraelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izraelt” (2Móz 5:2). Majd csodákat tettek előtte. Kezdetben ez nem ítélet volt, hanem csupán Isten hatalmának megnyilvánulása. De a Fáraó varázslói, Sátán szolgái, meghamisították a csodákat, így a Fáraó szíve még jobban megkeményedett, mint annak előtte. A figyelmes olvasó azonban észreveheti, hogy Isten felette álló hatalma látszott a varázslók által meghamisított csodákban is.
The Present Truth, 1896. szeptember 3.