Mózesről ezt olvassuk: „Hit által hagyta ott Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem mozdíthatatlanul állt, mintha látta volna a láthatatlant. Hit által készítette el a páskát és a vérrel való meghintést, hogy az öldöklő ne érintse elsőszülötteiket.” (Zsid 11:27,28)
Hit által hagyta el Mózes Egyiptomot, de nem akkor, amikor félelem miatt menekült, hanem a páska megtartása után. Akkor a király haragja már semmit sem jelentett számára, mert „mozdíthatatlanul állt, mintha látta volna a láthatatlant”. A királyok Királya védelme alatt állt.
Noha ez a szakasz csak Mózesről beszél, nem szabad azt feltételezni, hogy Izrael gyermekei közül csak neki volt hite, mert a következő versben az egész népről olvasunk, akik „hit által átkeltek a Vörös-tengeren”. De még ha igaz volna is, hogy az egész csoportból csak Mózes hagyta el Egyiptomot hit által, ez a tény azt bizonyítja, hogy mindenkinek ugyanúgy kellett elhagynia az országot, és hogy az egész szabadulás a hit munkája volt.
„Hanem mozdíthatatlanul állt, mintha látta volna a láthatatlant.” Mózes ugyanúgy élt, mint ahogy napjainkban élnek az adventisták. Íme a párhuzam: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra, akiket Isten ereje őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen. Ebben örvendeztek, noha most, mivel így kell lennie, kissé szomorkodtok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, amely sokkal becsesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak bizonyuljon Jézus Krisztus megjelenésekor. Őt, noha nem láttátok, szeretitek, és noha most sem látjátok, de hisztek benne, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, elérve hitetek célját, a lélek üdvösségét.” (1Pét 1:3-9).
Mózes és Izrael fiai ugyanazon örökségre kaptak meghívást, mint amelyre mi is. Ők az ígéretet Krisztusban kapták ugyanúgy, mint mi. Egy olyan örökség ez, amit csak Krisztusba vetett hit által lehet megszerezni, és olyan természetűnek kellett lennie, amely Krisztust élő valósággá teszi, személyessé annak ellenére, hogy láthatatlan. Sőt a hit és a reménység alapjának Jézus Krisztus halottakból való feltámadása kellett legyen. Akkor is, mint most, Krisztus volt az egyház Feje. Az igazi egyháznak nincs és nem is volt egy másik Feje mint az, amely láthatatlan.
„Izrael szentje” adatott „fejedelmül és parancsolóul a nemzeteknek” (Ézsa 55:4) évszázadokkal korábban, mielőtt gyermekként megszületett volna Betlehemben.
Következésképpen láthatjuk, hogy a Krisztusba vetett személyes hit volt Izrael Egyiptomból való szabadulásának az alapja. Ez megmutatkozott a páska megtartásában. Akkor a dolgok válságba kerültek. A Fáraó kitartott makacs ellenállásában, ezért az Úr irgalma már nem tudta befolyásolni őt. Az a tény, hogy a Fáraó szándékosan cselekedett és vétkezett a világosság ellen, a sáskajárás utáni kijelentéséből tudhatjuk. Magához hívatta Mózest és Áront és azt mondta: „Vétkeztem az Úr ellen, a ti Istenetek ellen és ellenetek. Most azért bocsásd meg még ez egyszer vétkemet, és imádkozzatok az Úrhoz, a ti Istenetekhez, hogy legalább ezt a halált fordítsa el tőlem.” (2Móz 10:16-17). Odáig eljutott, hogy elismerje az Istent és tudta, hogy az Ellene való lázadás bűn; mindazonáltal, amint látta a csapás halasztását, makaccsá vált, mint mindig. Határozottan és teljes mértékben utasította el az Úr közeledését, ezért most nem maradt más, mint az ítélet végrehajtása rajta, hogy megállítsa őt az elnyomásban, és engedje Izraelt elmenni.
Az első páska ünnep
Izrael utolsó éjszakáját töltötte Egyiptomban. Az Úr éppen arra készült, hogy az utolsó nagy ítéletét hozza meg a király és a nép felett az elsőszülöttek elpusztításával. Izrael gyermekei utasítást kaptak, hogy áldozzanak fel egy hibátlan bárányt és egyék meg a húsát. „És vegyenek a vérből, és azoknak a házaknak, ahol elfogyasztják húst, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára… Az Úr páskhája ez… Mert általmégyek Egyiptom földén…és ítéletet tartok én, az Úr. És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét.” (2Móz 12:7-13)
Nem a bárány vére mentette meg őket, és ők ezt jól tudták. Az Úr mondta nekik, hogy ez csak egy jel. A hitük jele volt, hogy hisznek abban, amit a vér jelképez nevezetesen: „Krisztus drága vére, mint hibátlan és szeplőtlen bárány” (1Pét 1:19), „Krisztus a mi húsvéti bárányunk, megáldoztatott értünk” (1Kor 5:7). A bárány vére tehát Isten Báránya vérének jele volt; és ezt mind megértették, akik „mozdíthatatlanul álltak, mintha látták volna a láthatatlant”.
„A test élete a vérben van” (3Móz 17:11). Krisztus vérében vagyis az Ő életében van a megváltásunk és a bűneink bocsánata, mert Isten rendelte Őt „engesztelő áldozatul az ő vérében való hit által, hogy megmutassa igazságát, mivel a korábban elkövetett bűnöket elnézte”, mert Isten hosszútűrő. (Róm 3:25). Isten elnézi a bűnöket, de nem abban a tekintetben, hogy kompromisszumba lép vele, hanem mert „Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minden bűntől” (1Ján 1:7).
Krisztus élete az Isten igazsága, mert a szívből származnak az élet forrásai, és az Ő szívében volt az Isten törvénye, a tökéletes igazság.
A vérrel vagy a Krisztus életével való kenés tehát Isten életével való kenés Krisztusban; és ez a bűn eltávolítása. Az ajtófélfa vérrel való bekenése az, ami később jelentetett ki: „Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És ez igék, amelyeket e mai napon parancsolok neked, legyenek a te szívedben…És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire, és a te kapuidra.” (5Móz 6:4-9). Isten törvényének igazsága csak Krisztus életében található meg és jelen lehet a szívben, amilyen mértékben Isten élete Krisztusban van jelen a szívben, hogy megtisztítsa minden bűntől. Az ajtófélfa vérrel való bekenése ugyanolyan értékű volt, mint Isten törvényének írása a ház oszlopaira és a kapura; és arra mutat, hogy az ember Krisztusban lakik - az élete az Ő életében van elrejtve.
Krisztus Isten Fia és öröme az Atya akaratának cselekvése volt. Ő volt a Páska Izrael gyermekei számára Egyiptomban, és ugyanúgy a mienk is, mert az Ő élete örök és elpusztíthatatlan és mindazok, akik Benne élnek, hit által részesülnek biztonságában. Egyetlen ember vagy ördög nem tudta Tőle elvenni az életét és az Atya, aki szerette Őt, nem akarta elvenni az életét, hanem Jézus önként adta és visszavette. Azért adta, hogy mi elvehessük azt és újra felvette, hogy általa Magához vegyen minket. Ezért a Benne való élés - ami az ajtófélfa bekenésének a szimbóluma - a bűntől való megszabadulást jelenti, megmenekülni Isten haragjától, amit az engedetlen gyermekekre tölt ki.
„Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” (Zsid 13:8). Az Ő vérébe vetett hit, amelynek szimbóluma a bárány vérének hintése az ajtókra volt akkor, ma ugyanazon eredményekhez vezet, mint mindenkor. Amikor úrvacsorát veszünk, - amely a húsvét idején került bevezetésre, amikor Krisztust elárulták és megfeszítették - ugyanazt ünnepeljük, mint amit ünnepeltek az izraeliták Egyiptomban. Még Egyiptomban voltak, amikor ünnepelték az első húsvétot. Megünneplése a hit cselekedete volt, amely megmutatta, hogy bíznak Krisztusban, mint Szabadítójukban. Ugyanígy mi is - a szövetség vérének szimbóluma által - megmutatjuk hitünket az Életébe vetett hatalmában, amely megszabadít a bűntől és a csapásoktól, amelyek a bűn miatt hullanak majd a földre. Azon a napon az Úr megkíméli azokat, akiknek élete el van rejtve Krisztussal Istenben, „kedvezek nekik, amint ki-ki kedvez a maga fiának, aki szolgálja őt” (Mal 3:17). Az ok ugyanaz lesz: Isten megkíméli saját Fiát, és az emberek megkíméltetnek Őbenne.
Az utolsó húsvét
Amikor Krisztus tanítványaival együtt megünnepelte az utolsó húsvétot, azt mondta: „Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék: Mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, míglen beteljesedik az Isten országában.” (Lk 22:15,16).
Ebből megtudjuk, hogy a húsvét ünnepe közvetlenül az Úr eljövetelére utalt, hogy megbüntesse a gonoszokat és megszabadítsa népét. Ezért olvassuk: „valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend” (1Kor 11:26). Krisztus halála semmit sem jelent feltámadása nélkül, és az Ő feltámadása egyszerűen minden ember feltámadását jelenti, akinek élete rejtve van az Ő életében. Feltámadása által élő reménységre szült minket egy romolhatatlan, tiszta és hervadhatatlan örökségre; ugyanaz a hit és ugyanaz a reménység, ugyanabban az örökségben mutatkozott meg az igazi Izraelben Egyiptomban. A mennyben van az örökségünk, amit várunk; és Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak megígért örökség, amelybe Isten kész volt bevezetni Izrael gyermekeit, „egy jobb ország, azaz egy mennyei ország” volt.
„A vérrel való hintés” (vesd össze 2Móz 12:5-14, Zsid 11:27-28; 12:24 és 1Pét 1:2-10) a nagy láncszem, amely összeköt bennünket a keresztény tapasztalatunkban a régi Izraellel. Ez mutatja, hogy a szabadulás, amit az Úr kidolgozott nekik megegyezik azzal, amit kidolgozott most nekünk. Ez egyesít minket velük egy Úrban és egy hitben. Krisztus ugyanúgy jelen volt valóságban velük, mint ahogy velünk is. Ők mozdíthatatlanul állhattak, mintha látták volna a láthatatlant és mi sem tehetünk többet. Ő „megöletett a világ megalapítása óta” és feltámadt a világ megalapítása óta, ezért a halálának és feltámadásának minden előnyét ugyanúgy tudták megragadni ők is, mint mi. A nekik kidolgozott szabadítás nagyon is valódi volt. Reményük az Úr eljövetelében volt, hogy feltámasztja a halottakat és ezzel tökéletessé teszi a szabadítást, nekünk pedig ugyanez az áldott reményünk van. Emlékezzünk, milyen kudarcokon mentek át, és „az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen tartsuk meg” (Zsid 3:14).
Ebből a pontból utunk sokkal világosabb lesz, mert minden egyes lépést megvizsgálunk, hogyan dolgozik Isten az Ő népével a megváltás tervében, és megtanuljuk az Ő megmentő hatalmát, amely által véghezviszi az evangélium hirdetésének munkáját. „Minden, ami régen megíratott, a mi tanulságunkra íratott meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen.”
The Present Truth, 1896. szeptember 17.