„Te pedig hit által állsz. Ne fuvalkodjál fel, hanem félj” (Róm 11:20). „Azért aki azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” (1Kor 10:12)      

Az ember nincs nagyobb veszélyben, mint amikor éppen nagy sikere van, vagy nagy győzelmet aratott. Ha nem elég óvatos, akkor a boldog háláról szóló éneke önmagának gratuláló gőgös dallá változik. Noha Isten hatalmának elismerésével kezdődik, dicsérettel és iránta érzett hálával, észrevétlenül az ember Isten helyére lép, és kijelenti, hogy saját bölcsessége és hatalma hozott számára sikert és győzelmet. Így támadásnak teszi ki magát, és biztos abban, hogy győztes lesz, miközben elválasztja magát a hatalom forrásától. Csak az Úrban, Jehovában van örök hatalom.

„Józsué ugyanis férfiakat küldött Jerikóból Aiba, amely Bethaven mellett van, Bétheltől kelet felé, és azt mondta nekik: Menjetek föl, és kémleljétek ki azt a földet. Föl is mentek a férfiak, és kikémlelték Ait. Majd visszatértek Józsuéhoz, és azt mondták neki: Ne menjen föl az egész nép. Mintegy kétezer férfi vagy mintegy háromezer férfi menjen föl, és megverik Ait. Ne fáraszd oda az egész népet, hiszen kevesen vannak! Fölment azért oda a népből mintegy háromezer férfi, de megfutamodtak Ai emberei elől. És Ai emberei megöltek közülük mintegy harminchat férfit, és üldözték őket a kaputól kezdve egész Sebárimig, és levágták őket a lejtőn. Azért megolvadt a nép szíve, és olyan lett, mint a víz.” (Józs 7:2-5)

Mindenki veszélyben

Jerikó és Ai városának története elegendő ahhoz, hogy választ adjon azoknak, akik nagy bizonyossággal ismétlik - mintha a Szentírás részét képezné - azt a mondást, miszerint: „Egyszer a kegyelemben, örökre a kegyelemben”. Szerintük ez azt jelenti, hogy az ember, aki valóban az Isten félelmében jár, soha többé nem esik el. Nem kétséges, hogy Izrael gyermekei valóban és teljes mértékben bíztak az Úrban, amikor átkeltek a Jordánon, és amikor Jerikó körül meneteltek. Maga Isten bizonyságot tett, hogy hitük alapján igazak voltak, és Szava kijelentette, hogy hitük által dicsőséges győzelmet arattak. Azonban alig néhány nap telt el, és súlyos vereséget szenvedtek. Ez volt a hitehagyás kezdete. Noha azután is Isten sok csodát tett értük, és mindig kész volt megtenni mindent azért, hogy megnyerje hitüket, Izrael népe soha nem volt többé egységben, hogy „megharcolja a hitnek nemes harcát”.

Csak rövid ideig volt még egység, a pünkösd napján a Szentlélek kitöltetése után, amikor a hívő sokaságnak „szíve és lelke egy volt”. De az a tény, hogy ugyanaz az egység és a tökéletes hitben rejlő hatalom újra megnyilvánul az Isten népe között, ugyanolyan biztos, mint Isten bármely más ígérete.

A vereség oka

Bűn volt a táborban, amikor Izrael felvonult Ai városa ellen, és ez volt vereségének oka. Az egész nép szenvedett, nemcsak Ákán bűne miatt, hanem azért is, mert valamennyien vétkeztek. „Íme, felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke; az igaz pedig az ő hite által él.” (Hab 2:4). Nem az a lényeg, hogy a „bűnnek csalárdsága” vakította el, vagy az önfelmagasztalásuk vezette őket a bűnre; az biztos azonban, hogy a nép helyet adott a bűnnek és magabiztosak lettek, ami önmagában bűn. A bűn miatt vereséget szenvedtek. Mindaddig, amíg a bűn helyet kapott a szívükben, nem tudtak előrelépni az ország meghódításában. Ez ismét bizonyítja, hogy a megígért örökség, amelybe Isten vezette őket, olyan volt, amit csak igaz lelkű emberek birtokolhattak, azok, akik hit által igazak voltak.

A kémek, akik megnézték a várost, elhitették a néppel, hogy csak néhány emberre van szükség Ai városának elfoglalásához, mert csak egy kicsi vár az. De feltételezésüknek nem volt semmi alapja. Igaz, Ai városa nem volt olyan nagy, mint Jerikó, de a nagyságának semmi köze sem volt a város elfoglalásához. „Hit által omlottak le Jerikónak kőfalai”, és ha az izraeliták csak feleannyian lettek volna, vagy csak tizedannyian, az eredmény ugyanaz lett volna. Ugyanarra a hatalomra lett volna szükség Ai városának elfoglalásához, mint Jerikó elfoglalásához, azaz Isten erejére, amely hitet igényel. Amikor az emberek azt mondták, hogy csak kevés harcosra van szükség Ai város elfoglalásához, azt állították, hogy katonai ügyességük által fogják elfoglalni az országot. Ez keserű nagy hiba volt. Isten megígérte, hogy Ő adja az országot, és azt csak ajándékként lehetett elfogadni. A világ legeredményesebb hadserege a legjobb háborús fegyverekkel felfegyverkezve sem tudta volna elfoglalni; míg néhány fegyvertelen ember - erős hittel és dicsőséget adva Istennek - könnyen birtokba vehette azt. Nem fegyver erejével lehet bemenni Isten országába.

A vereség nem szerepel Isten tervében

Egy másik dolog, amit Ai város történelméből megtanulhatunk az, hogy Isten nem akarta, hogy az Ő népe vereséget szenvedjen, vagy, hogy az ország elfoglalásakor közülük valaki elveszítse életét.

Egy közönséges harcban, egy megerősített város támadásában harminchat ember elvesztése nem számít nagy veszteségnek, függetlenül attól, hogy a támadás sikeres vagy sikertelen volt; de Kánaán földjének elfoglalásánál egy vereség szörnyű volt. Az ígéret így szólt: „Minden helyet, amelyet talpatok érint, néktek adtam, amiképpen szólottam Mózesnek” (Józs 1:3), most pedig menekülésre kényszerültek, és emberi veszteséget is szenvedtek. Az a hatás, amely a Jordán folyó átkelése és Jerikó város elfoglalása által a pogányokat érte, és amely lenyűgözte és félelemmel töltötte el őket, megsemmisült. A saját erejükben bízva az izraeliták elveszítették Isten jelenlétét, és bebizonyították saját gyengeségüket.

A védelmi eszközök

Hogy teljesen Isten terve ellen volt egyetlen izraelita életének elvesztése a megígért ország elfoglalásakor azt bizonyítja, hogy nem az Ő akarata volt, hogy harcoljanak a megígért örökségért. Már láttuk, hogy a létszámnak és a fegyvereknek semmi köze nem volt Jerikó bevételéhez, és azt is láttuk, hogy amikor fegyvereikre támaszkodtak, az az erő, amely egy hagyományos harcban elegendő lett volna, nem segített nekik. Emlékezzetek az Egyiptomból való csodálatos szabadulásra, és a Fáraó teljes seregének pusztulására, anélkül, hogy fegyvert emeltek volna, vagy bármilyen más emberi hatalmat vettek volna igénybe. Emlékezzetek arra is, hogy Isten azzal a céllal vezette népét a leghosszabb és legnehezebb útvonalon, hogy ne lássanak háborút (2Móz 13:18), majd olvassátok a következő ígéretet:

„Ha azt mondod a te szívedben: Többen vannak e népek, mint én, miképpen űzhetem én ki őket? Ne félj tőlük; emlékezzél meg csak azokról, amiket cselekedett az Úr, a te Istened a fáraóval és mind az egyiptombeliekkel: A nagy kísértésekről, amelyeket láttak a te szemeid, és a jelekről és csodákról; az erős kézről, és a kinyújtott karról, amellyel kihozott téged az Úr, a te Istened! Így cselekeszik az Úr, a te Istened minden néppel, amelytől te félsz. Sőt még a darázsokat is rájuk bocsátja az Úr, a te Istened mindaddig, míglen elvesznek azok is, akik megmaradtak, és akik elrejtőztek te előled. Ne rettenj meg azok előtt, mert közötted van az Úr, a te Istened, nagy és rettenetes Isten!” (5Móz 7:17-21)

Amint cselekedett az Úr a Fáraóval és egész Egyiptommal, megígérte, hogy ezt teszi az összes ellenséggel, akik az izraeliták útját állták volna a megígért országba. De Izrael gyermekei nem harcoltak az Egyiptomból való szabadulásukért, sem azért, hogy elpusztítsák annak seregét. Amikor Mózes negyven évvel azelőtt fizikai erővel próbálta megszabadítani Izraelt, kudarcot vallott, és kénytelen volt szégyenteljesen elmenekülni. Csak azután volt képes félelem nélkül kihozni a népet a király haragja elől, miután megismerte az evangéliumot, mint Isten megmentő hatalmát. Ez meggyőző bizonyíték arra, hogy Isten nem tervezte, hogy ők harcoljanak a megígért országért; és ha nem harcoltak, akkor természetesen egyikük sem veszhetett el a csatában.

Tudjunk meg többet arról, hogyan szándékozta Isten nekik adni az országot:

„Az én rettentésemet bocsátom el előtted, és minden népet megrettentek, amely közé mégy, és minden ellenségedet elfutamtatom előtted. Darazsat is bocsátok el előtted, és kiűzi előled a khivveust, kananeust és khitteust. De nem egy esztendőben űzöm őt ki előled, hogy a föld pusztává ne legyen, és meg ne sokasodjék ellened a mezei vad. Lassan-lassan űzöm őt ki előled, míg megszaporodol és bírhatod a földet.” (2Móz 23:27-30).

Amikor Jákob évekkel azelőtt ugyanabban az országban maradt családjával, „Istennek rettentése vala a körülöttük való városokon, és nem üldözék a Jákób fiait” (1Móz 35:5). „Mikor még csekély számmal valának, igen kevesen és mintegy zsellérek abban, És egyik nemzettől a másikhoz bujdosának, egyik országból a másik néphez: Nem engedé, hogy valaki nyomorgassa őket, sőt királyokat is megfenyített miattuk, mondván: Meg ne illessétek az én felkentjeimet, és az én prófétáimnak ne ártsatok!” (Zsolt 105:12-15). Pontosan ugyanaz a hatalom kellett, hogy az ígéret földjére vezesse őket, és gyorsan örökséget adjon nekik, mert később, sajnálkozva hitetlenségükön, az Úr azt mondta:

„Ó, ha népem hallgatott volna rám, és Izráel az én utaimon járt volna! Rögtön megaláztam volna ellenségeit, és szorongatói ellen fordítottam volna kezemet. Az Úr gyűlölői hízelegtek volna neki, de az ő idejük örökké tartott volna.” (Zsolt 81:14-16 KJV)

Miért ők harcoltak?

„De Izrael gyermekei a nemzeti létezésük alatt végig harcoltak, és ezt Isten irányítása alatt tették” - mondhatná valaki. Ez nagyon igaz, de egyáltalán nem bizonyítja, hogy Isten akarata volt, hogy harcoljanak. Ne felejtsük el, hogy „elméjük megvakult” a hitetlenségük miatt, így nem tudták megérteni, hogy mi Isten célja velük. Nem ragadták meg az Isten országának örök valóságát, hanem megelégedtek annak árnyékával; és ugyanaz az Isten, aki kezdetben elviselte megkeményedésüket, árnyék által igyekezett megtanítani őket - ha nem kellett a valóság - ezért továbbra is velük maradt, sajnálkozva figyelembe véve gyengeségeiket. Isten megengedte nekik, hogy szívük keménysége miatt legyen több feleségük, sőt még törvényeket is adott a poligámia szabályozására, de ez nem bizonyítja, hogy ez volt az Ő terve. Tudjuk jól, hogy kezdetben ez nem így volt. Tehát, amikor Jézus megtiltotta követőinek, hogy bármilyen ügy ellen harcoljanak, nem vezetett be semmi újat. Akkor sem, amikor azt tanította, hogy a férfinak csak egy felesége legyen, és legyenek együtt, amíg élnek. Egyszerűen azokat az elveket hirdette, amelyek kezdettől fogva léteztek- teljes reformot hirdetve.

Az írásbeli ítélet végrehajtása

Az egyik dolog, amit soha nem szabadna figyelmen kívül hagyniuk azoknak, akik idézik az izraelitáknak adott parancsolatokat - mintha jóváhagyná a védelmi vagy a hódító háborúkat- az, hogy Isten sohasem utasította őket valaki elpusztítására, akinek még nem telt be gonoszsága pohara, és visszavonhatatlanul nem utasította el az igazság útját. A világ végén, amikor eljön az ideje, hogy a szentek birtokba vegyék az országot, az ítélet a Magasságos szentjeinek adatik (Dán 7:22), és a szentek nemcsak a világot, hanem az angyalokat is megítélik. (1Kor 6:2,3). Ugyanakkor, mint örökösök Krisztussal együtt, nekik is részük lesz az ítélet végrehajtásában. Olvassuk el ezt:

„Vigadozzanak a kegyesek a dicsőségben; ... Istendicsőítés legyen a szájukban, kétélű fegyver a kezükben, hogy bosszút álljanak a népeken, és megfenyítsék a nemzeteket, hogy láncra fűzzék királyaikat, főembereiket pedig vasbilincsekbe, és végrehajtsák rajtuk a megírt ítéletet. Dicsőség lesz ez az Úr minden kegyesének!” (Zsolt 149:5-9).

Mivel Krisztus saját Magával azonosítja népét az Ő országában, és mindnyájukat királyokká és papokká tesz, így helyénvaló, hogy szentjei Krisztus és az Ő autoritása által részt vegyenek az igazságos ítéletben, a javíthatatlan gonoszok felett ugyanúgy, mint ahogy Ő teszi. Így tehát, ha emlékezünk arra, hogy az Egyiptomból való szabadulás a vég kezdete volt, és arra, hogy Isten pontosan azt az országot akarta nekik adni, melyet nekünk is ígér most, és amelybe Krisztus hívja majd az áldottakat, amikor eljön, megérthetjük, hogy egy szent nép akkor is tudott, és a jövőben is tud Isten igazságszolgáltatásának ügynöke lenni. De ennek nem egy hódító háborúnak kellett volna lennie, még a megígért föld megszerzése érdekében sem, hanem az ítélet végrehajtásának. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Isten személyesen ad parancsot, mikor kell az ilyen ítéleteket végrehajtani, és nem engedi az embereknek, hogy ilyen esetekben feltételezzék, mi az Ő akarata. Sőt, akik bűntelenek, csak azok hajthatják végre az ítéletet a bűnösök felett.

A háború nem egy siker

Még egy dolgot kell megemlítenünk a háborúval kapcsolatban és a Kánaán földjének birtoklása kapcsán, hogy Izrael fiai a megígért örökséget nem kapták meg, a sok küzdelmük árán sem. A nekik adott ígéret nekünk szól most. „Mert ha Józsué adott volna nyugodalmat, nem szólna Isten azután egy másik napról” (Zsid 4:8), amiben megkereshetjük és megtalálhatjuk a nyugalmat. A hitetlenség volt az oka, hogy nem találtak nyugodalmat, és annak is, hogy harcolniuk kellett.

Ha hittek volna Istennek, megengedték volna Neki, hogy teljesen tisztítsa meg az országot a romlott emberektől azon terv alapján, amit kigondolt. Időközben, ha nem tétlenkedtek volna, hanem erőteljesen végezték volna a hit munkáját, amit Isten kigondolt. Erről a következő cikkben fogunk olvasni.

The Present Truth, 1897. január 7.