„Mert ha őket Józsué nyugodalomba helyezte volna, akkor Isten nem beszélt volna utána egy  másik napról. Annak okáért megvan a nyugodalma az Isten népének”. (Zsid 4:8,9 KJV)

Láttuk, hogy bár Isten Izraelnek tett ígéretéből egyetlen szó sem maradt teljesítetlen, „nem használt nekik a hallott beszéd, mivel nem párosították hittel azok, akik hallották” (Zsid 4:2). Azt is láttuk, hogy sok idővel azután, hogy az Úr nyugalmat adott nekik, Józsué által eléjük tárta azokat a feltételeket, amelyek alapján örülhettek az örökségnek.

Az ország az Úré

Átlépve egy több mint négyszáz éves időszakot, amely idő alatt Izrael gyermekeinek története hullámzott hitehagyás és megtérés között, Dávid idejéhez érünk, amikor Izrael királysága erejének csúcspontján volt. Noha Izrael gyermekei királyt kérve elutasították Istent, az Úr mégsem utasította el őket. Nem volt Isten tervében, hogy Izraelben valaha más király uralkodjon, mint Ő, de a zsidók nem akartak hitben járni, miközben olyan királyuk van, Akit nem látnak. A királyság azonban az Úré maradt, és ezért Isten gyakorolta az uralkodók kinevezésének jogát.

Ugyanígy van az egész világon. „Az Úré a föld és annak teljessége” és „Ő uralkodik minden felett”. A világi emberek nem ismerik el Istent királynak, és dicsekednek saját kormányukkal, de „Isten uralkodik az emberek birodalmán, és azt rendeli föléje, akit akar”.  Isten „dönt királyokat és tesz királyokat” (Dán 2:21). „Nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek.” (Róm 13:1) Ez az oka annak, hogy minden léleknek engedelmeskednie kellene „a felső hatalmasságoknak”. Ez a bizonyítéka annak, hogy Isten országa magában foglalja az egész földet, még akkor is, ha a kormányzók, kiknek megengedi, hogy rövid időre elképzeljék, hogy náluk van a gyeplő, ellenállnak Neki.

Jövevények és zsellérek Dávid idején

Így, amikor Isten gondviselése által Dávid elfoglalta Izrael trónját, és „az Úr mindenfelől békességet adott neki minden ellenségeitől” (2Sám 7:1), szívében megszületett a vágy, hogy építsen az Úrnak egy templomot. Kezdetben Náthán próféta a saját gondolatait mondta el: „menj, és szíved szerint cselekedj”; de később az Úr szavát tolmácsolta, miszerint Dávidnak nem kellene építkeznie. Akkor az Úr azt mondta Dávidnak:

„Helyet is szerzek az én népemnek Izraelnek, és ott elplántálom őt, hogy lakozzon az ő helyén, és többé helyéből ki nem mozdíttassanak, és nem fogják többé az álnokságnak fiai nyomorgatni őt, mint annak előtte, attól a naptól fogva, hogy bírákat rendeltem az én népem az Izrael felett. Békességet szereztem tehát neked minden ellenségeidtől. Sőt az Úr mondja, hogy házat épít neked.” (2Sám 7:10,11 KJV)

Tehát, Izrael gyermekei még nem kapták meg a nyugodalmat és az örökséget. Dávid hatalmas király volt, és Isten hírnevet szerzett neki, „mint amilyen a föld legnagyobbjainak a hírneve”. Mégis amikor átadta királyságát Salamonnak, az ő fiának, és minden építőanyagot a templom építéséhez, imában azt mondta Istennek: „Mert mi csak jövevények vagyunk te előtted és zsellérek, amint a mi atyáink is egyenként; a mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen.” (1Krón 29:15).

Abban az időben, amikor Izrael királysága olyan nagy és hatalmas volt, mint amilyen azóta nem volt a földön, maga a király kijelenti, hogy csak jövevény és zsellér ezen a földön, mint Ábrahám, aki nem kapott „egy lábnyomnyit sem abból a földből”. A cédrusfából épült házában ugyanúgy, mint Ábrahám, Izsák, és Jákob, akik sátrakban laktak, Dávid „lakott az ígéret földén, mint idegenben”. Nemcsak Ábrahám, Gedeon, Bárák, Sámson, Jefté, Dávid, Sámuel, hanem a próféták és sokan mások is „noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet” (Zsid 11:32,39). Milyen nagyobb bizonyítékot lehetne felsorolni, hogy az Isten által Ábrahámnak és magvának megígért örökség soha nem egy ideiglenes birtoklás volt „ebben a rossz világban”?

Az ideiglenes Jeruzsálem rabságot jelent

Mivel Dávid, a nagy király hatalmának csúcsán nem kapta meg az ígéretet, milyen balgaság lenne azt feltételezni, hogy az Izrael helyreállításáról szóló ígéret megvalósulna a zsidók visszatérésével a régi Jeruzsálembe. Azok, akik reményüket a „mostani Jeruzsálemre” építik, elveszítik az evangélium minden áldását. „Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre”; azért nem fogunk bízni semmiben, ami a régi Jeruzsálemmel kapcsolatos, mert a „mostani Jeruzsálem…fiaival együtt szolgaságban van; de a magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja” (Gal 4:25,26).

Amikor az ígéret teljesül, és Izrael népe valóban birtokolni fogja a földet anélkül, hogy idegenek és vándorok lennének azon, akkor napjaik nem lesznek olyanok, mint az árnyék, hanem örökkévalóak.

De „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr értünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pét 3:9). „És a mi Urunknak hosszútűrését üdvösségnek tartsátok” (15. vers). Még Mózes napjaiban is az ígéret teljesítésének ideje közel volt (Apcsel 7:17), de a nép nem akarta, hogy teljesedjen. Ezt a gonosz világot választották az eljövendő világ helyett. De Isten saját Magára esküdött, hogy a hűséges Ábrahám és az ő magva be fog menni az országba „Mivel tehát még hátravan, hogy némelyek bemenjenek abba, és akiknek először hirdettetett az evangélium, nem mentek be engedetlenségük miatt, ismét mának jelöl egy napot, amikor Dávid által annyi idő után így szólt, ahogyan előbb mondtuk: Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!” (Zsid 4:6,7).

Ember hitetlensége nem teszi hiábavalóvá Isten ígéretét. (Róm 3:3) „Ha hitetlenkedünk, ő hű marad: ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2:13) Ha Ábrahám és Jákob természetes leszármazottaiból egyetlen lélek sem bizonyulna Ábrahám gyermekének, hanem mind az ördög gyermekei lennének (Jn 8:39-44), Isten ígérete, amit ígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, akkor is szó szerint teljesedne, mert Isten akár a kövekből is tud támasztani „Ábrahám gyermekeit” (Mt 3:9). Ez egyszerűen csak annak megismétlése volna, amit kezdetben az Úr megtett, amikor megteremtette az embert a föld porából. Ha Józsué nyugodalmat adott volna nekik, természetesen nem lenne szükség egy másik megváltási napra, de Isten állítólagos követőinek hitetlensége késlelteti a beteljesedést, így Isten az Ő nagy kegyelmében egy újabb napot kínál, és ez a nap „Ma” van. „Íme, itt a kellemetes idő, íme, itt az üdvösség napja.” (2Kor 6:2) „Ma, hogy ha halljátok az ő hangját, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.” (Zsid 4:7)

A „Ma”

Csak gondolkodjatok el ezen!  Amikor Dávid még élt, elhangzott: „annyi idő után”. Valóban „sok idő” telt el, majdnem ötszáz év azóta, hogy az ígéret teljesülhetett volna; és mégis még több idő eltelte után az Úr felajánl egy „másik napot”. Ez a másik nap ma van; nem kaptunk még egy évet, hogy az alatt fogadjuk el a felajánlott megváltást, nem egy másik hónapot, nem jövő hetet, de még legalább a holnapot sem, hanem csak a mai napot. Ezt az időt adta nekünk Isten - a próbaidő csak egy napig tart. Tehát, mennyivel nagyobb erővel érkeznek hozzánk ezek a szavak ilyen hosszú idő után! „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket.”

Milyen dicsőséges kincset adott nekünk Isten a mában - a lehetőséget, hogy belépjünk az igazság kapuján. Krisztus volt az ajtó, és rajta keresztül mindenki beléphet, „amíg tart a ma”. Nem akarjátok elfogadni, mint egy olyan napot „amelyet az Úr szerzett” és „vigadjunk és örvendezzünk ezen”? „Az öröm és a megváltás hangja az igaz sátrában lakik.” „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk.” „Mert így szól az Úr Isten, Izraelnek Szentje: Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségetek lett volna.” (Ézsa 30:15)

Ez a nyugodalom az evangélium által hirdettetik, mert Krisztus azt mondta: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mt 11:28-30). A régi Izrael nem lépett be ebbe a nyugalomba, de nem azért, mert nem ajánlották nekik, hanem azért, mert amikor az evangélium szólt hozzájuk, ők nem hittek. Az evangélium, ami ma hirdettetik nekünk ugyanaz, mint ami nekik is hirdettetett. (Zsid 4:2)

A nyugodalom el van készítve, „mert mi, hívők bemegyünk a nyugodalomba, miképpen megmondotta: »Amint megesküdtem az én haragomban, ha[1] bemennek az én nyugodalmamba«” (KJV). Isten önmagára esküdött, hogy Ábrahám magva - azok, akiknek hitük van - bemennek a nyugodalomba; és ez azonos egy esküvel, mely szerint azok, akik nem hisznek, nem mennek be a nyugodalomba, ezért Isten valóban megesküdött, hogy hit nélkül nem léphetnek be. Ez nem egy önkényes rendelkezés volt, hanem a valóság kihirdetése, mert annyira lehetetlen egy hitetlen ember számára belépni a nyugalomba, mint egy embernek élnie és erősnek lennie táplálkozás, víz és levegő nélkül.

Az a tény, hogy „hitetlenségük miatt nem léphettek be” azt bizonyítja, hogy beléphettek volna, ha hittek volna; és azt a tényt, hogy a tökéletes nyugodalom nekik volt elkészítve, világosan megérthetjük a következő kijelentésből: „jóllehet munkáit a világ megalapításától kezdve bevégezte.” (Zsid 4:3). A munka befejezése után következik a pihenés; következésképpen azt olvassuk: „És megnyugovék Isten a hetedik napon minden ő cselekedeteitől.” (Zsid 4:4). Így beszélt Isten egy helyen a hetedik napról; de egy másik helyen azt mondta: „Nem mennek be az én nyugodalmamba.” (5. vers)

Látjuk tehát, hogy az elkészített nyugalom, amelybe Izrael gyermekei hitetlenségük miatt nem léphettek be, a hetedik nap nyugalma volt. Mert nekik lett felajánlva Isten nyugalma, és az Ő nyugalmát vetették el, a hetedik nap pedig a szombat, az Úr nyugalma. Ez az egyetlen nyugalom, amelyről olvasunk Istennel kapcsolatban. Isten megpihent a hetedik napon minden munkájától; és a nyugalom elkészült rögtön a teremtés befejezése után.

Isten munkája és pihenése

A megígért nyugodalom Isten nyugodalma. A pihenés a munka után következik, de csak a munka befejezése után van ennek helye. Az ember nem pihenhet bizonyos munkától, amíg a munka be nem fejeződik. Isten munkája a teremtés, amely egy teljes és tökéletes munka. „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, íme igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap. És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, amelyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.” (1Móz 1:31, 2:1-3)

A munka tökéletes volt - olyan jó, mint ahogy csak Isten tudta elvégezni, ugyanolyan tökéletes volt, mint Ő maga - és teljesen be lett fejezve; ezért a nyugodalom tökéletes volt. Az átoknak nem volt semmi nyoma, abszolút nyugalom volt, tiszta és romlatlan. Isten saját munkájára tekintett, és semmit sem bánt meg abból, amit teremtett; semmi sem volt, amiért ezt mondta volna: „ha újra megtenném” - a változásnak vagy a hozzáadásnak nem volt helye. Teljesen elégedett volt és örült annak, amit teremtett. Ó, milyen nyelv vagy toll tudná leírni, vagy milyen elme tudná elképzelni a határtalan elégedettség érzését, az elbűvölő békét és örömöt a jól elvégzett és befejezett munka miatt. Ez a föld nem nyújt ilyen örömet.

De azon a hetedik napon, amikor megpihent minden munkájától, a kellemes elégedettségnek és édes pihenésnek Isten sokkal jobban örült, mint ahogy azt az emberi elme el tudja képzelni, mint amennyivel nagyobb Isten az embernél.

A nyugodalom, amelybe Ádám belépett

Ez a nyugalom semmihez sem hasonlítható, mert nem más, mint amit Isten adott kezdetben az embernek. „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze azt.” (1Móz 2:15) „Éden” azt jelenti: öröm, élvezet, az Éden kertje az élvezet kertje.

A „helyezteté” szó héberül pihenést jelent, az a szó, amelyből Noé személyneve származik. (Lásd 1Móz 5:29 széljegyzete) Tehát 1Móz 2:15 versét így olvashatjuk: „Az Úr Isten vette az embert és pihentette őt az élvezet kertjében, hogy művelje és őrizze azt.”

Az ember nyugalomba lépett be, mert Isten tökéletesen elvégzett munkájába lépett be. Az ember volt Isten kezének munkája, Jézus Krisztusban megteremtve jó cselekedetekre, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokban járjon. „Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6:29) Ádám csak hit által tudott örülni Isten munkájának, és részesülni az Ő nyugodalmában; mert mihelyt nem hitt Istennek, hanem hitt Sátánnak, mindent elveszített. Ádámnak önmagában semmi hatalma sem volt, mert csak a földnek pora volt, és csak akkor tudott megmaradni a nyugodalomban és az örökségben, amíg megengedte Istennek, hogy munkálja benne „mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből”.

„Mi, akik hiszünk, belépünk a nyugodalomba”, mert „az az Isten dolga, hogy higgyetek”. A két állítás nem ellentmondásos, hanem értelmükben azonosak, mert Isten munkája, amely hit által a miénk, egy befejezett munka, következésképpen belépni abba a munkába azt jelenti, belépni a nyugodalomba. Isten nyugalma következésképpen nem heverés, és nem lustaság. Krisztus azt mondta: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom” (Jn 5:17). Mindazáltal az „örökkévaló Isten az Úr, aki teremté a föld határait, nem fárad és nem lankad el” (Ézsa 40:28). Isten az Ő szava által munkálkodik, hogy fenntartsa, amit kezdetben megteremtett, ezért azok, akik hittek Istennek, és következésképpen beléptek a nyugodalomba, buzdítva vannak, „hogy igyekezzenek elsők lenni jó cselekedetekben” (Tit 3:8). Mivel azonban a jó cselekedetek hit által nyerhetők el, - és „Nem az igazságnak cselekedetei, amelyeket mi cselekedtünk.” (Tit 3:5) - azokat hit által kell fenntartani; de a hit nyugodalmat ad, és ezért Isten nyugodalma kompatibilis, és szükségszerűen a legnagyobb aktivitás kíséri.

The Present Truth, 1897. február 4.

[1]Egy eskü két részből áll - a feltételből és a következményből, ha a feltétel nem teljesül. Például egy ember esküszik: „Ezer fontot veszitek, ha nem mentem meg ezt az embert a börtöntől”; vagy „Saját magamra esküszöm, hogy nem engedem a foglyot elmenekülni.” A héber nyelv nagyon tömör, elénk tárja a feltételt anélkül, hogy megnevezné a következményt az esküvel kapcsolatban. Mindenki megtöltheti szörnyű eredménnyel a következményt, és el tudja képzelni azokat, ha Isten nem tartaná be a Szavát. Amikor Isten önmagára esküszik, zálogba teszi Saját létezését - ha a dolgok ellentétesek lesznek Szavával; de ez a szörnyű alternatíva nincs megemlítve, mert túl van minden lehetőségen, hogy ez megtörténjen.