Annak ellenére, hogy Izrael gyermekei énekelték a szabadulás énekét a Vörös-tengernél jó gondolatokkal, ameddig nem keltek át a Jordán folyón, nem szabadultak meg valóságosan Egyiptomból. Ők „nem tartották erősen mindvégig az elkezdett bizodalmat”, hanem „szívükben Egyiptom felé fordulának, ezt mondván Áronnak: Csinálj nekünk isteneket, kik előttünk járjanak” (Apcsel 7:39,40). Miután átkeltek a Jordán folyón, és bementek Kánaán földjére, az Úrtól bizonyságot kaptak, hogy levette róluk az Egyiptom gyalázatát. Utána nyugalmuk volt, és szabadok voltak az Úrban.

De ez a szabadság nem sokáig tartott; hamarosan zúgolódás, bizalmatlanság és hitehagyás jelent meg Isten népe között. Királyt kívántak maguknak, hogy olyanok legyenek, mint a körülöttük lévő pogányok, és vágyaik teljesültek. „Összeelegyedtek a pogányokkal, és eltanulták cselekedeteiket. És tisztelték azoknak bálványait, és tőrré levének azok reájuk. És feláldozák fiaikat és leányaikat az ördögöknek, És ártatlan vért ontának: fiaik és leányaik vérét, akiket Kanaán bálványainak áldoztak, és megfertőzteték a föld öldökléssel.” (Zsolt 106:35-38). Így szó szerint olyanok lettek, mint a körülöttük lévő pogányok.

Egy rövid betekintés Izrael és Júda egyes királyainak történetébe meg fogja mutatni, mennyire teljesült Izrael gyermekeinek vágya, hogy olyanok legyenek, mint a pogányok, azzal, hogy királyt kaptak. Az Isten prófétája azt mondta Saulnak, az első királynak: „Vajon kedvesebb-e az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Íme, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél! Mert, mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség; és az ellenszegülés mint a bálványozás és a bálványimádás. Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, ő is megvet téged, mint király.” (1Sám 15:22,23).

Salamon sok idegen feleséget vett magának a pogányok közül. „És mikor megvénült Salamon, az ő feleségei elhajták az ő szívét az idegen istenek után, úgy hogy nem volt már az ő szíve tökéletes az Úrhoz, az ő Istenéhez, amint az ő atyjának, Dávidnak szíve. Mert Salamon követi vala Astoretet, a Sidonbeliek istenét, és Milkómot, az Ammoniták utálatos bálványát.” (1Kir 11:4,5)

Roboám, Salamon fia uralkodása alatt „Júda is gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, és sokkal nagyobb haragra indíták őt az ő vétkeikkel, amelyekkel vétkeztek, mint atyáik azokkal, amelyeket ők cselekedtek volt. Mert ők is építének maguknak magaslatokat, és faragott képeket és Aserákat minden magas halmon, és minden zöldellő fa alatt. És valának férfi paráznák is az országban, és cselekedének a pogányok minden utálatos vétkei szerint, akiket az Úr kiűzött volt az Izrael fiai előtt.” (1Kir 14:22-24).

Ugyanerről olvasunk Akház királynál (2Kir 16:1-4), és bár „az Úr megalázta Júdát Akházért, az Izrael királyáért; mert arra indítá Júdát, hogy vétkezzék az Úr ellen”, mégis „még a szorongattatás idejében is tovább vétkezék az Úr ellen; ilyen vala Akház király. Mert áldozék Damaszkusz isteneinek, akik őt megverték vala, ezt mondván: <<Mivel Szíria királyainak istenei megsegítik őket, azért én is azoknak áldozom, hogy segéljenek engem is>> Holott mind neki, mind az egész Izraelnek azok okozták romlását.” (2Krón 28:19-23).

Rosszabb, mint a pogányok

Manassé, Ezékiás fia „gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, a pogányok utálatossága szerint, akiket az Úr kiűzött volt az Izrael fiai elől: Mert újra megépítette a magaslatokat, amelyeket Ezékiás, az ő atyja lerontott, és oltárokat emelt a Baálnak, és állított Aserát, mint ahogy Akháb, az Izrael királya cselekedett volt, és imádta az összes mennyei seregeket és azoknak szolgált ... Oltárokat épített az egész mennyei seregnek, az Úr házának mind a két pitvarában. És átvivé a fiát a tűzön, és igézést és jegymagyarázást űzött és ördöngösöket és titokfejtőket tartott; sok gonosz dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, hogy őt haragra ingerelje. És az Asera-bálványt, amelyet készített, bevitte abba a házba, amely felől azt mondotta volt az Úr Dávidnak és az ő fiának, Salamonnak: Ebben a házban és Jeruzsálemben, amelyet magamnak választottam Izraelnek minden nemzetségei közül, helyeztetem az én nevemet mindörökké; És ki nem mozdítom többé Izrael lábát erről a földről, amelyet adtam az ő eleiknek, ha szorgalmatosan az én parancsolataim szerint cselekesznek, és az egész törvény szerint, amelyet nekik Mózes, az én szolgám parancsolt. Ők azonban nem engedelmeskedtek, mert tévelygésbe ejté őket Manasse, hogy még gonoszabbul viseljék magukat azoknál a pogányoknál, akiket az Úr kivesztett az Izrael fiai elől.” „És Manasse nagyon sok ártatlan vért is ontott ki úgy, hogy Jeruzsálem minden felől megtelt vele, azon a vétkén kívül, amellyel vétekbe ejtette Júdát, gonoszul cselekedvén az Úr szemei előtt.” (2Kir 21:2-9;16).

Amon következett Manasse után. „És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, miként az ő atyja Manasse cselekedett volt, mert áldozék Amon mindama bálványoknak, amelyeket az ő atyja Manasse csináltatott, és azoknak szolgál vala.” (2Krón 33:22)

Az északi királyság

Ha megvizsgáljuk azokat a királyokat, akik uralkodtak Izrael északi részén - miután a királyság kettévált Salamon halála után - még rosszabb jelentést találunk. Jeruzsálemben volt néhány igaz király; de Jeroboámmal kezdve „aki maga is vétkezett és az Izraelt is bűnbe ejtette” (1Kir 14:16), minden egymást követő király rosszabb volt, mint az előtte lévő. Nádáb, Jeroboám fia „gonoszul cselekedék az Úrnak szemei előtt és jára az ő atyjának útján és annak vétkében, amellyel bűnbe ejtette volt az Izraelt.” (1Kir 15:26). Baása „gonoszul cselekedett az Úrnak szemei előtt, és jára a Jeroboám útján, és az ő vétkében, amellyel bűnbe ejtette az Izraelt”. (1Kir 15:34). Omri, aki megépítette Samáriát, „gonoszul cselekedék Omri az Úr szemei előtt, és gonoszságával meghaladá mind az őelőtte valókat. És jára Jeroboámnak, a Nébát fiának minden útján és az ő bűnében, amellyel vétekbe ejté az Izraelt, haragra indítván az Urat, Izrael Istenét az ő bálványozásai által” (1Kir 16:25,26). Ugyanolyan gonosz, mint Omri „És gonoszabbul cselekedék Akháb, az Omri fia az Úr szemei előtt mindazoknál, akik őelőtte voltak.” „És csinált Akháb Aserát is, és jobban haragra indítá Akháb az Urat, Izrael Istenét, mint az Izrael valamennyi királya, akik őelőtte voltak”. (1Kir 16:30,33).

Ezek a gonosz cselekedetek mindaddig folytatódtak, amíg Isten azt üzente Jeremiás prófétán keresztül: „Járjátok el Jeruzsálem utcáit, és nézzétek csak és tudjátok meg és tudakozzátok meg annak piacain, ha találtok-e egy embert; ha van-e valaki, aki igazán cselekszik, hűségre törekszik, és én megbocsátok neki!” (Jer 5:1). Nehéz volt találni ilyen embert; „Mert istentelenek vannak az én népem között; guggolva fülelnek, mint a madarászok; tőrt hánynak, embereket fogdosnak. Mint a madárral teli kalitka, úgy vannak teli az ő házaik álnoksággal; ezért lettek nagyokká és gazdagokká! Meghíztak, megfényesedtek a zsírtól; rosszabbak a pogányoknál.” (Jer 5:26-28 KJV).

Figyelembe véve, hogy Isten kiűzte a pogányokat az országból bálványimádásuk miatt, egyértelmű, hogy Izrael gyermekeinek nem lehetett részük az örökségben, miközben éppen olyanok voltak, mint a pogányok, sőt rosszabbak. Azok, akik Istenhez tartozóknak mondják magukat, de pogány szokásokat követnek, nem elfogadhatóbbak Isten előtt, mint maguk a pogányok. Az a tény, hogy a pogányság jelen van az egyházban, nem azt jelenti, hogy Isten elfogadja azt. Éppen ellenkezőleg, minél magasabb az Istenhez tartozás igénye, annál rosszabb és visszataszítóbb a gyakorlat. Következésképpen Izrael gyermekei a valóságban nem birtokolták Kánaán földjét, mivel a pogányok útján jártak. Nem, mivel az egyiptomi rabság gyalázata volt a bűn, amibe belemerültek, ezért nyilvánvaló, hogy bár Kánaán földjén szabadságukkal dicsekedtek, valójában a legnagyobb rabságban voltak. Amikor később a zsidók büszkén mondták: „Ábrahám magva vagyunk, és nem szolgáltunk soha senkinek”, Jézus megismételte: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. A szolga pedig nem marad mindörökké a házban: a Fiú marad ott mindörökké.” (Jn 8:33-35).

Isten hűsége

Ennek ellenére a nép kezében hatalmas lehetőségek voltak. Bármikor megtérhettek és visszafordulhattak volna Istenhez, Aki mindig készen állt, hogy teljesítse a nekik tett ígéretet. Bár „még a papok fejedelmei és a nép is, mindnyájan szaporították a bűnt a pogányok minden undokságai szerint”, mégis „az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldé hozzájuk követeit időben, mert kedvez vala az ő népének és az ő lakhelyének.” (2Krón 36:14,15). Amikor az ellenség elnyomta őket, és alázatosan keresnék az Urat, a számtalan szabadítás megmutatta, hogy ugyanaz az Isten, aki kiszabadította atyáikat Egyiptomból, kész volt és hajlandó ugyanazt a hatalmat gyakorolni értük, hogy teljesítse adott Szavát, amit megígért, amikor az ígéret földjére vitte őket. Isten munkájának egy csodálatos példáját Josafát történetében, a 2Krón 20. fejezetében találjuk azok számára, akik bíznak az Úrban és a hit győzelmében. Ez a történet különösen nekünk szól, mert megmutatja, hogyan kell győzelmet vívni. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy Izrael valódi győzelmeit Istenbe vetett hit által, nem pedig kard által nyerték meg. Röviden a történet a következő:

A moábiták és az ammoniták egy másik néppel együtt Josafát ellen vonultak fel. Seregük sokkal nagyobb volt az Izrael seregénél, és szorult helyzetében Josafát félni kezdett. „az Urat kezdte keresni, és egész Júdában böjtöt hirdetett. Erre összegyűltek a júdaiak, hogy az Úr segítségét kérjék. Júda összes városából eljöttek, hogy az Úr segítségét kérjék.”

Josafát akkori imája egy minta. Akkor Josafát így imádkozott: „Oh Uram, mi atyáink Istene! nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodol a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincsen, aki ellened megállhatna. Oh mi Istenünk! nem te űzéd-e ki e földnek lakóit a te néped az Izrael előtt, és nem te adád-e azt Ábrahámnak, a te barátod magvának mindörökké?..És most íme az ammoniták, a moábiták és a Seir hegyén lakozók...Íme ezért azzal fizetnek nékünk, hogy ellenünk jönnek, hogy kiűzzenek a te örökségedből, melyet örökségül adtál nékünk. Oh mi Istenünk, nem ítéled-e meg őket? Mert nincsen mi bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink.”

Először is elismerte Istent a menny Istenének, akinek teljes hatalma van. Majd kérte, hogy ez a hatalom legyen az övé azáltal, hogy magáénak mondta az Istent. Azután készen állt, hogy ismertesse szükségét, és elmondja kérését, teljes hittel. Annak, aki így imádkozik, minden lehetséges. Nagyon sokan anélkül imádkoznak Istenhez, hogy valóban éreznék létezését, mintha egy absztrakt névhez imádkoznának, nem pedig személyes, élő Megváltóhoz, és természetesen nem kapnak választ, mert valójában nem is számítanak semmire sem. Mindenki, aki imádkozik, először gondoljon mélyen Istenre, mielőtt önmagára vagy szükségleteire gondolna. Kétségtelen, hogy a legtöbb ember, amikor imádkozik, inkább önmagára gondol, mint Istenre. Ehelyett el kellene mélyülnie Isten nagyságában és jóságában, majd utána nem lesz nehéz elhinni, hogy Isten megjutalmazza azt, aki kitartóan keresi Őt. Erről írt a zsoltáros is, „Azért te benned bíznak, akik ismerik a te nevedet; mert nem hagytad el, Uram, akik keresnek téged.” (Zsolt 9:11).

Miközben a nép még mindig imádkozott, Isten prófétája azt mondta: „Mindnyájan, akik Júdában és Jeruzsálemben lakoztok, és te Jósafát király, halljátok meg szómat! Így szól az Úr néktek: Ne féljetek, és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt; mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten… Nem kell néktek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem, ne féljetek, és ne rettegjetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz.”

A nép elhitte az üzenetet. „És reggel felkészülvén, kimenének a Tékoa pusztájára; és mikor kiindulnának onnan, megálla Jósafát, és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek! Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítá az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség szépségét, a sereg előtt menvén, és mondják: <<Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága>>.”

Amikor énekelni kezdtek

Furcsa így elindulni egy csatába! Ez kissé emlékeztet a Jerikó körüli menetelésre, és a győzelem kiáltására. Általában amikor az emberek ilyen ígéretet kapnak, mint amit akkor ők kaptak, hogy Isten fog harcolni értük, hajlamosak azt hinni, hogy hatalmas hitet mutatnak azzal, ha elindulnak az ellenség ellen. Hajlamosak azt mondani: „Isten megígérte, hogy segít nekünk, de meg kell tennünk a részünket”; és így megtennének bármit, hogy felkészüljenek a harcra. De azok az emberek elég egyszerűek voltak ahhoz, hogy az Úr szavát úgy értsék, ahogy mondta. Tudták, hogy valóban meg kell tenniük a maguk részét, de tudták azt is, hogy az ő részük az, hogy higgyenek, és haladjanak előre hitük szerint. És hittek. Olyan erős volt a hitük, hogy énekeltek. Nem egy kényszeredett dalt lehetett hallani, amely alig jött ki remegő ajkukról, hanem erőteljes, spontán és szívből jövő öröm és győzelmi ének, és mindez miközben az ellenség nagy számban és túlerőben állt velük szemben. És mi volt az eredmény?

„És amint elkezdették az éneklést és a dicséretet: az Úr ellenséget szerze az Ammon fiai és a Moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Júdára jövének, és megverettetének. Mert az Ammon és a Moáb fiai a Seir hegyén lakozók ellen támadának, hogy őket levágnák és elvesztenék; és mikor mind elvesztették a Seir hegyén lakozókat, azután egymás elpusztítását segítették elő. A Júda népe pedig méne Mispába a puszta felé, és mikor a sokaság felé fordulának: íme csak elesett holttestek valának a földön, és senki sem menekült meg.”

Amint elkezdtek énekelni, az ellenség legyőzetett. Pánik lett úrrá az ammoniták és a moabiták seregei fölött, és egymásnak estek. Lehetséges, hogy amikor meghallották az éneket és az örömkiáltást, azt hitték, hogy erősítést kaptak; de valójában ez is történt. Izrael népe olyan erősítést kapott, hogy nem kellett harcolniuk. A hitük volt a győzelmük, és az ének bizonyította a hitüket.

Ez egy lecke számunkra, amikor konfliktushelyzetbe kerülünk ellenségeinkkel - erősségekkel, hatalmasságokkal és rossz lelkekkel szembe. „Álljatok ellent az ördögnek és elfut tőletek”; de „erősen kell álljatok a hitben”. Csak az ilyen ellenkezés futamítja meg az ellenséget, mert tudja, hogy nem állhat ellent Krisztusnak. Ily módon újra megtanuljuk, hogy „az Úr megváltottai ujjongás közepette jönnek Sionba”.

Ilyen tapasztalatok által, mint amilyet most elemeztünk, az Úr megmutatja Izraelnek, hogyan kell győzni. Ő pedig mindig türelmetlenül várja, hogy teljesítse az atyáknak tett ígéretét.

The Present Truth, 1897. február 18.