A hit

E.J. Waggoner

„Aki pedig kételkedik, elítélte önmagát, mert nem hittel evett. Ami pedig nem hitből van, az bűn.” (Róm 14:23) „Mivel tehát hit által igazultunk meg, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm 5:1) Hit által üdvözül az ember, nem cselekedetek által. „Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2:8,9)

„Hol van tehát a dicsekedés? Ki van zárva. Milyen törvény által? A cselekedeteké által? Nem, hanem a hit törvénye által. Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedeteitől függetlenül.” (Róm 3:27,28) Az evangélium kizárja a dicsekedést, és a dicsekedés egy természetes következménye minden cselekedet általi megigazuláskísérletnek, mindazáltal az evangélium nem zárja ki a cselekedeteket. Éppen ellenkezőleg, a cselekedetek - a jó cselekedetek - az evangélium fő célja. „Mert az ő alkotása vagyunk Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtetve, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.” (Ef 2:10)

Az ellentmondásnak a nyomát sem találjuk itt. A megkülönböztetés az Isten cselekedetei és a mi cselekedeteink között van. A mi cselekedeteink mindig tökéletlenek; Isten cselekedetei mindig tökéletesek; következésképpen szükségünk van Isten cselekedeteire, hogy tökéletesek legyünk. De, mi nem tudjuk véghezvinni Isten cselekedeteit, mert Ő végtelen, mi pedig semmik vagyunk. A legnagyobb merészség, amelyre az ember vállalkozhat az, hogy elhiggye, hogy képes Isten cselekedeteit véghezvinni. Nevetünk, amikor egy ötéves kisfiú azt képzeli, hogy elvégezheti az apja munkáját; ennél nevetségesebb, amikor a gyenge ember elképzeli, hogy véghezviheti a Mindenható cselekedeteit.

A jóság nem egy absztrakt dolog, hanem cselekvés, és a cselekvés csak az élőlényekre jellemző. És mivel csak az Isten jó, csak az Ő tettei hasznosak. Csak az lehet igaz ember, akinél Isten cselekedetei vannak. Mivel senki sem tudja véghezvinni Isten cselekedeteit, ebből szükségszerűen az következik, hogy Isten megadja azokat nekünk, ha üdvözülni akarunk. Pontosan ezt teszi azokért, akik hisznek.

Amikor a zsidók önelégültségükben azt kérdezték: „Mit kell tennünk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Jézus így válaszolt nekik: Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Ján 6:28,29). A hit munkálkodik. (Gal 5:6; 1Thessz 1:3) A hit elhozza Isten cselekedeteit a hívőben, mivel Krisztust hozza a szívébe (Ef 3:17), és Benne lakozik az Istenség egész teljessége testileg. (Kol 2:9) „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13:8), következésképpen Isten nem csak hogy Krisztusban volt, hanem Benne is van, és kibékélteti a világot Vele. Tehát, ha Krisztus a szívben lakozik hit által, Isten cselekedetei láthatóak lesznek az életben. „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt tetszése szerint” (Fil 2:13).

Hogy Isten hogyan teszi ezt, meghaladja a megértési kapacitásunkat. Nem szükséges tudnunk, hogyan teszi, mivel nem mi vagyunk azok, akik véghezvisszük. A cselekedetek önmagukban elegendőek számunkra. Amint nem tudjuk megtenni Isten cselekedeteit, azt sem tudjuk megérteni, hogyan viszi véghez. Ezáltal a keresztény élet egy állandó rejtély, még a keresztény számára is, egy Krisztussal együtt elrejtett élet Istenben. (Kol 3:3) Még a keresztény szemei előtt is rejtve van. Krisztus az emberben, a dicsőségnek ama reménysége, nem más, mint az evangélium misztériuma. (Kol 1:27)

Krisztusban azokra a jó cselekedetekre vagyunk teremtve, amelyeket Isten már előre elkészített számunkra. Nekünk csak hit által kell elfogadnunk őket. Ezen jó cselekedetek elfogadása Krisztus elfogadását jelenti. Mennyire „előre” készítette az Úr ezeket a jó cselekedeteket számunkra? „Mert mi, akik hiszünk, bemegyünk a nyugodalomba, amint megmondta: A világ megalapításától kezdett munkáit bevégezte. Mert valahol a hetedik napról így szólt: És megnyugodott Isten a hetedik napon minden cselekedetétől. Itt pedig ismét: Nem mennek be az én nyugodalmamba.” (Zsid 4:5) De „mivel mi hittünk, bemegyünk a nyugodalmába.”

Következésképpen a szombat - a hétnek hetedik napja - az Isten nyugodalma. Isten a szombatot annak a jeleként adta, hogy az ember mindig tudja, hogy az Úr az Isten, aki megszentel. (Ez 20:12,20) A szombat megtartásának semmi köze sincs a cselekedetek általi megigazuláshoz, hanem éppen ellenkezőleg, a szombat a hit általi megigazulás jele és pecsétje; egy olyan jel, hogy az ember lemond bűnös cselekedeteiről, és elfogadja Isten tökéletes cselekedeteit. Mivel a szombat nem egy cselekedet, hanem pihenés, ez képezi az Istenben való pihenés jelét, a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett hit által.

A hét hetedik napján kívül egyetlen nap sem lehet a tökéletes pihenés jele Istenben, mert csak ezen a napon pihent meg Isten minden cselekedetétől. Isten kijelenti, hogy a hetedik nap nyugodalmába nem léphet be a hitetlen. A hét napjai közül ez a pihenés napja, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik Isten tökéletes munkájához. A hét másik hat napján, beleértve a hétnek első napját is, Isten munkálkodott. Ezeken a napokon mi is dolgozhatunk. De ezek mindegyikében tudunk, és kell is pihennünk Istenben. Így lesz ez, ha cselekedeteinket „Istenben visszük véghez”. (Jn 3:21) Tehát, az embereknek a hét minden napján pihenniük kell; de csak a hetedik nap lehet ennek a pihenésnek a jele.

Két következtetést hangsúlyozhatunk, amelyek a már bemutatott igazságból származnak. Az egyik az, hogy ha egy másik napot különítünk el, mint annak jeleként, hogy elfogadtuk Krisztust és a nyugodalmát Istenben, akkor az valójában nem lesz más, mint az elutasításnak a jele. Ez nem jelent mást, mint Isten útjának az ember útjával való felcserélését, és valójában annak a jele, hogy az ember önmagát Istennél magasabb rendűnek tartja, és annak a gondolatnak az elfogadása ez, hogy az ember saját cselekedetei által képes üdvözülni.

Kétségtelen, hogy nem mindenkinek van ilyen felfogása, aki egy másik napot ünnepel. Sokan vannak, akik őszintén szeretik az Urat, akik alázatosan fogadják Őt, és akik egy másik napot őriznek meg, mint amit Isten a Benne való pihenésként adott az embernek. Egyszerűen nem ismerik a hitnek teljes és helyes kifejezését. De őszinteségük és az a tény, hogy Isten elfogadja a hamisítatlan hitüket, nem változtatja meg azt a tényt, hogy a napot, amit megőriznek, az Isten fölé emelkedésnek a jele. Amikor azonban meghallják Isten irgalmas figyelmeztetéseit, akkor elhagyják a hitehagyás jelét, mint egy megfertőzött házat.

Egy másik következtetés az, hogy a népet nem lehet kényszeríteni a szombat megtartására, mivel ez a hit jele, és senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy higgyen. A hit spontán módon jön, az Isten szavának meghallása által. Az ember nem kényszerítheti még saját magát sem, hogy higgyen, még kevésbé kényszeríthet másvalakit. Erőszakkal az ember félelme felhasználható oly módon, hogy azt mondja, hisz Istenben, és úgy cselekedjen, mintha hinne. Más szavakkal, az az ember, aki inkább az embertől fél,  mintsem az Istent félné, hazugságra kényszeríthető. De „egyetlen hazugság sem származik az igazságból”, következésképpen, mivel a szombat a tökéletes hit jele, ugyanakkor a tökéletes szabadság jele is - „Isten gyermekeinek dicsőségének szabadsága” - a Lélektől származó szabadság; mert a szombat, mint Isten törvényének alkotóeleme, lelki természetű.

Végül pedig senki se csapja be saját magát, azt gondolván, hogy Isten választott pihenőnapjának - a hetedik napnak - külső megtartása hit nélkül és csak Isten szavába vetett hit és bizalom nélkül azt jelenti, hogy megtartja Isten szombatját. Mert „Ami nem hitből van, az bűn”.

Bible Echo, 1896. augusztus 17.