13. kézirat, 1889. - A régi határkövekhez való ragaszkodás

Miközben a konferencia Minneapolisban ülésezett, Butler üzeneteket küldött távirattal Battle Creekből, amelyek azt a célt szolgálták, hogy az ottani összejövetelen segítsék a népet döntésre jutni a Galata levél törvényével kapcsolatos vitatott kérdésben.

Ez a kérdés úgy lett kezelve, mintha az összejövetelen nem lett volna senki, akin keresztül Isten munkálkodhatott volna. Ezt az állapotot az emberi eszközök hozták létre. Battle Creekben nem tudtak bízni abban, hogy az Úr munkálkodni fog azon az összejövetelen? Vajon nem volt az Úrnak senkije, akin keresztül szólhatott volna?

Helyes, ha teret adunk az Úrnak, hogy az emberi elmékben munkálkodjon, és ne gondoljuk azt, hogy egyetlen emberi elmének kellene formálnia az összes többit.

Ezen az összejövetelen sokféle jellemű és ugyanannyi eltérő temperamentumú ember volt jelen. Egy értelmetlen szócsata bontakozott ki, és a megnyilvánuló lelkület udvariatlan, tapintatlan és keresztényitelen volt. Tudom, hogy voltak ott bűntől beszennyezett és megfertőzött szívek, és éppen ezek az emberek voltak a legbuzgóbb és leghevesebb lelkületűek. Akkor hogyan is születhettek volna helyes döntések egy ilyen összejövetelen? Megmutatták nekem, hogy ugyanez a lelkület nyilvánult meg Krisztus elítélésekor is. Amikor a pápisták a hitelveiket a Bibliára építő emberekkel vitáztak, úgy vélték, hogy az ilyen kérdéseket csak halállal lehet megoldani. Láttam, hogy a testvéreink ugyanilyen lelkületet tápláltak szívükben, olyan lelkületet, amelyet egy pillanatra sem engednék meg magamnak. „A szívnek teljességéből szól a száj.”_[516]

Tudom, hogy Sátán éppolyan buzgón munkálkodott néhány jelenlévőben, mint ahogy a Megváltó földi napjaiban is tette, hogy hamis benyomásokat keltsen bennük, félrevezesse a népet, és helytelen következtetésekre juttassa őket – hogy rosszul alkalmazzák az Írásokat, és eltorzítsák azok valódi jelentését. Akkor hát milyen állapotban volt a nép, hogy dönteni tudjon arról, hogy mi az igazság?

Ezen az összejövetelen – azokban a szobákban, ahol a testvérek megszálltak és összegyűltek – csak kevés ima hangzott el. A kísérőm bevitt egy szobába, és kénytelen voltam végighallgatni azoknak a férfiaknak a beszélgetését, akiket Isten szóvivőiként tartanak számon. Hallottam a viccelődést, a gúnyos megjegyzéseket a hírnökökről és az üzenetről – mert a tanítás különbözött az igazságról alkotott elképzeléseiktől. Megmutatták nekem, hogy egy tanú volt minden szobában, ugyanolyan biztosan, mint ahogy Belsazár palotájában volt egy tanú azon a lakomán, melyen dicsérték a bálványokat és a bort. Akkor az angyal a palota falára írta az ítélet betűit; most pedig a tanú a menny könyveibe jegyezte fel azoknak kemény szavait, akik nem ismerték fel, milyen lélek vezette őket.

Értékes világosság lett feltárva az emberek elméje előtt, amely áldás lehetett volna számukra, de a hitetlenségük miatt Isten nem tudott nagy dolgokat véghezvinni azon a konferencián. Ott komoly, imádságos lelkülettel és böjtölve kellett volna a Szentírást tanulmányozni, hogy egyazon meggyőződésre juthassunk. Ez volt az egyetlen út. Nincs biztonság az igazság témáinak kutatásában, ha a lelkek nyugtalanok, mert a kutatást olyan lelkületben kell végezni, amilyen Jánosé volt, amikor ezt mondta: „Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom”. És ahogy a kutatás Krisztus lelkületében halad előre, végül csak Krisztus marad, és semmi az énből._[517]

Az a lelkület, amelyet oly sokan tanúsítottak, volt az egyik legnagyobb bizonyítéka annak, hogy az írásmagyarázatuk valóban téves volt. Ilyen állapotban a lelkek olyan helyzetbe kerülnek, amelyben Sátán könnyen hatást gyakorolhat rájuk. Minneapolisban Isten az igazság értékes drágaköveit adta népének, új formában bemutatva azokat. Ezt a mennyből jövő világosságot néhányan ugyanazzal a makacssággal utasították el, mint amilyennel a zsidók utasították el Krisztust. Túl sok szó esett az úgynevezett régi határköveknél való megmaradásról, noha bizonyíték van arra, hogy azt sem tudták, melyek a régi határkövek. Isten Igéjéből származó bizonyítékokat és érveket mutattak be, amelyek megszólították a lelkiismeretet, de az elméjük zárva, lepecsételve maradt, nehogy a világosság bejusson, mivel eldöntötték, hogy téves és veszélyes lenne „elmozdítani a régi határköveket” – noha az, amit bemutattak, valójában semmit nem mozdított el. Ám téves elképzeléseik volt arról, mik is azok a régi határkövek.

A meghatározott idő letelte 1844-ben, nagy eseményekkel teli időszak volt. Lenyűgöző látomás nyílt meg előttünk a mennyei szentély megtisztításáról, amely szoros kapcsolatban áll a földön élő Isten népével; ugyan­akkor az első, a második és a harmadik angyal üzenete is kitűzte zászlaját, amelyre ez van írva: „Isten parancsolatai és Jézus hite”. E talapzat egyik sarokköve Isten temploma, - amelyet az igazságot szeretők a mennyben látnak - és az Isten törvényét tartalmazó frigyláda. A negyedik parancsolat szombatjának világossága erőteljes sugarakat bocsátott ki Isten törvényének megszegői felé. Az a tanítás is, hogy a gonoszok nem halhatatlanok, szintén régi határkőnek számít. Nem jut eszembe semmi más, amit „régi határkőnek” lehetne nevezni. Ez az egész tiltakozás a régi határkövek elmozdítása ellen teljesen képzeletbeli.

Napjainkban Isten azt akarja, hogy munkája új és friss lendületet kapjon. Sátán ezt jól tudja, és eltökélten próbálja megakadályozni._[518] Ha el tudja hitetni azokkal, akik azt állítják, hogy hisznek a jelenvaló igazságban, hogy az a munka, amit az Úr el akar végezni népe között, csupán a régi határkövek elmozdítása, és ezért azt a legnagyobb buzgalommal ellenezni kell – akkor örülhet, hogy megtévesztése sikerrel járt. A jelen időre szóló munka meglepő jellegű, és mindenféle akadály kíséri, amelyek abból fakadnak, hogy a dolgokat sokak elméje előtt népünk köréből hamis megvilágításban mutatják be. Az, ami a gyülekezetek számára lelki táplálék lehetne, veszélyesnek tartják, amit nem kellene bemutatni nekik. Jelentéktelen eszmei különbségeknek engedik meg, hogy megrendítsék a hitet, hitehagyáshoz vezessenek, megtörjék az egységet, viszályt szítsanak – mindezt azért, mert nem tudják, miért harcolnak. Testvéreim, nem lenne jobb, ha józanul gondolkodnánk? A menny figyel bennünket, és mit gondolhat a közelmúlt eseményeiről? Ilyen körülmények között, amikor akadályokat emelünk, nemcsak magunkat fosztjuk meg a nagy világosságtól és az értékes előnyöktől, hanem éppen most, amikor legnagyobb szükségünk lenne rá, olyan helyzetbe hozzuk magunkat, amelyben a menny nem tudja ránk bízni azt a világosságot, amit másoknak kellene továbbadnunk.

A felelős pozícióban lévő férfiak csalódást okoz­tak Jézusnak. Ők visszautasították az értékes áldásokat, és megtagadták, hogy azok a világosság csatornái legyenek, amelyekké Isten szerette volna őket tenni.  Az ismeretet, amelyet el kellene fogadniuk Istentől, hogy világosság és áldás lehessen mások számára, elutasították, ezért a sötétség csatornáivá válnak. Megszomorították Isten Lelkét. Valahányszor a szívet felzaklatja az irigység, a rosszindulatú gyanakvás és a gonoszságról szóló jelentések, az értelem kiegyensúlyozatlanná válik, és nem tud helyesen dönteni semmilyen vitás kérdésben. Sátán jellemvonásai, amelyek bejutottak a lélekbe, nem tudnak összhangba kerülni az igazsággal._[519]