Van egy népszerű, szinte egyetemes elmélet, miszerint a babilóniai fogságban a tizenkét törzs közül tíz teljesen elveszett, és a hetvenéves fogság végén csak két törzs tért vissza Palesztinába. Annyira mélyen gyökerezik az emberekben ez a gondolat, hogy mindenki, amikor hallja, szinte azonnal tudja, hogy mire utal a „tíz elveszett törzs” kifejezés. Nem fogjuk tanulmányozni, hogyan jelent meg ez a gondolat, hanem megelégszünk azzal, amit a Biblia kijelent az elveszett izraelitákról.

Júda és Izrael

Először is jó figyelembe venni a „Júda” és „Izrael” kifejezésekkel kapcsolatos tévhitet. Amikor Salamon halála után kettészakadt a királyság, a déli rész Júda és Benjamin törzséből állt, Júdai Királyságnak nevezték, és Jeruzsálem volt a főváros. A többi törzsből álló északi részt Izraeli Királyságnak nevezték, amelynek fővárosa Samária volt. Az északi királyság került először fogságba, és azt feltételezik, hogy a királyságot alkotó törzsek elvesztek. A tévhit az, hogy a „zsidók” kifejezés csak a déli királyság népére utal, nevezetesen Júda és Benjamin törzseire, és az „izraeliták” kifejezés csak azokra a törzsekre vonatkozik, amelyek az északi királyságot alkották, amikről feltételezik, hogy elvesztek. Ezekből a feltételezésekből egyes spekuláns teológusok „forró és rakoncátlan” elképzelése, hogy egy olyan fantáziát eresztettek útnak, miszerint a zsidó emberek csak Júda és Benjamin törzseiből származnak, és hogy az angolszász faj, konkrétan Nagy-Britannia és Amerika népessége izraeliták, vagyis más szavakkal: az újra megtalált „elveszett tíz törzs”.

Jellem, nem nemzetiség

Könnyű meglátni, hogyan született ez a gondolat. Az evangélium ígéretének abszolút téves megértéséből származik. Azzal a céllal találták ki, hogy az angolszász fajt az Ábrahám ígéretének örökösévé tegyék, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ezek az ígéretek az egész világra vonatkoznak, nemzetiségtől függetlenül, és hogy „nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetből kedves őelőtte, aki őt féli és igazságot cselekszik” (Apcsel 10:34-35 KJV). Ha az emberek hittek volna a Biblia kijelentésében, miszerint „egy igazi izraelita” az, „akiben nincsen hamisság” (Jn 1:48), akkor megértették volna, mennyire balga az a gondolat, hogy bármennyire is gonoszok vagy hitetlenek lennének az emberek, akkor is izraeliták, csak azért, mert egy bizonyos nemzethez tartoznak. De egy nemzeti egyház és egy nemzeti vallás gondolata elbűvölő, mert sokkal kellemesebb az ember számára feltételezni a csoportos üdvösség létezését, amely eltekint a jellemtől, ahelyett, hogy a személyes hit és igazság által kapjanak üdvösséget.

Bibliai kifejezések, melyek eltávolítják az alaptalan megkülönböztetéseket

Néhány bibliaszöveg elegendő annak bizonyításához, hogy a „zsidó” és „izraelita” kifejezések váltófogalmak, és mind a kettő ugyanazon személyre alkalmazható. Például Eszter könyve második fejezetének ötödik versében olvassuk, hogy volt „egy zsidó férfiú Susán várában, akinek neve Márdokeus, Jáirnak fia, aki Simei fia, aki Kis fia, Benjámin nemzetségéből” (Eszt 2:5). De Róm 11:1-ben olvassuk Pál apostol kijelentését: „én is izraelita vagyok, az Ábrahám magvából, Benjámin nemzetségéből való” (Róm 11:1). Ugyanaz az apostol mondta: „Én ugyan tárzusi zsidó ember vagyok” (Apcsel 21:39). Íme, egy ember Benjamin törzséből, aki zsidó, és egy másik ember ugyanabból a törzsből, aki izraelita és ugyanakkor zsidó is.

Akház, Júda királya volt, és Jeruzsálemben uralkodott. (Lásd 2Kir 16:1,2; Ézsa 1:1). Dávid leszármazottja volt, és test szerint Jézus őseinek egyike. (Lásd 2Kir 16:2; Mt 1:9) Ennek ellenére a 2Krón 28:19-ben a Júda déli részében történt filiszteusok inváziójáról szóló leírásban azt olvassuk, hogy „az Úr megalázta Júdát Akházért, az Izrael királya miatt; mert arra indította Júdát, hogy vétkezzen az Úr ellen”.

Amikor Pál apostol egyik misszióútjáról visszatért Jeruzsálembe, „az Ázsiából való zsidók, meglátván őt a templomban, felindíták az egész sokaságot, és reá veték kezüket. Kiáltván: <<Izraelita férfiak, legyetek segítségül>>” (Apcsel 21:27,28).

Az olvasó könnyen láthatja ennek a ténynek a természetességet, amikor eszébe jut, hogy mind a tizenkét törzs egy emberből, Jákobból, azaz Izraelből származott. Az „Izrael” kifejezést bármely törzsre lehet alkalmazni, illetve az összesre; míg Júda kiemelkedő volta miatt a „zsidó” kifejezés Izrael minden gyermekére alkalmazhatóvá vált, függetlenül, hogy melyik törzshöz tartozott. A szövetséggel kapcsolatban Isten azt mondta: „az Izrael házával és Júdának házával új szövetséget kötök” (Zsid 8:8) annak érdekében, hogy vitathatatlanul megmutassa, hogy az új szövetséget az egész néppel köti meg, osztatlanul ugyanúgy, mint a régi szövetséget.

Így láthatjuk, hogy a „zsidó” kifejezést helyesen alkalmazzák ugyanarra a népre, akire az „izraelita” kifejezést is alkalmazzák. De nem szabad elfelejteni, hogy szigorú értelembe véve „nem az a zsidó, aki külsőképpen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van: Hanem az a zsidó, aki belsőképpen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés; amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van.” (Róm 2:28,29). A törzsek számontartása elveszett a zsidók között, de ebből semmi különbség nem származik. Lehet őket izraelitáknak nevezni, mint ahogy zsidóknak is, de a kifejezések egyike sem alkalmazható helyesen, csak azokra, aki valóban hisznek Jézus Krisztusban. Szigorúan bibliai értelemben véve mindkét kifejezés bárkire alkalmazható, akinek ilyen hite van, még akkor is, ha angol, görög vagy kínai.

Egyetlen törzs sincs „elveszve”

 Most beszéljünk egy kicsit az „elveszett törzsekről”. Az a tény, hogy a tíz törzs nem volt elveszettebb állapotban a babiloni fogság után, mint annak kezdete előtt, annyira egyértelmű a Szentírásból, mint az, hogy Júda és Benjamin nem vesztek el. Honnan tudhatjuk, hogy ez a két törzs nem veszett el, vagyis nem maradtak figyelmen kívül? Abból az egyszerű tényből, hogy találunk róluk szóló utalást a babiloni fogság után is, amiben a törzshöz tartozó egyének név szerint vannak megemlítve. Ugyanilyen módon tudhatjuk, hogy a többi törzs is létezett a fogság után is, mint ahogyan a fogság előtt.

Izraelből nem mindenki került a babiloni fogságba. A szegényeket és a jelentékteleneket az országban hagyták. De minden törzsből a többséget elhurcolták, ezért a hetvenéves fogság végén a királyi rendelet mindenkinek szólt, a következők szerint:

„Círus perzsa király első esztendejében, hogy beteljesednék az Úrnak Jeremiás szája által mondott beszéde, felindítá az Úr Círus perzsa király lelkét, és ő kihirdetteté az ő egész birodalmában, élőszóval és írásban is, mondván: <<Így szól Círus, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nekem adta, és Ő parancsolta meg nekem, hogy építsek neki házat Jeruzsálemben, mely Júdában van; Valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely Júdában van, és építse az Úrnak, Izrael Istenének házát, ő az Isten, ki Jeruzsálemben lakozik>>” (Ezsd 1:1-3).

A visszatérés engedélye senkit nem korlátolt, de nem minden törzs élt vele. Azonban minden törzs képviselve volt, de a maradók nem feltétlenül vesztek el. Nem mondhatjuk egy családról, hogy „elveszett”, csak azért, mert egy idegen országban él.

Később abban a rendeletben, amelyet Ezsdrásnak adott, Xerxész a következőket írta: „Szabadságot adok, hogy valaki országomban Izrael népe, papjai és a léviták közül Jeruzsálembe akar menni, veled elmehet.” (Ezsd 7:13).

Az „egész Izrael” képviselve

Közvetlenül Cyrus rendelete után a következőket olvassuk: „Fölkelének azért Júda és Benjámin családfői és a papok és a léviták, és mindnyájan, akiknek felindítá az Isten lelküket, hogy felmenjenek az Úr házának építésére, mely Jeruzsálemben van.” (Ezsd 1:5). Tudjuk, hogy a szentély szolgálatát helyreállították, és a Lévitákon kívül senki más nem szolgálhatott. Ezsdrás 3:10-12-ben olvassuk, hogy amikor a templom alapját lerakták, „oda állaták a papokat öltözetükben kürtökkel, s a lévitákat, Ásáf fiait cimbalmokkal, hogy dicsérjék az Urat”. Krisztus feltámadása után olvasunk Barnabásról, hogy „származása szerint ciprusi” (Apcsel 4:36).

Lukács 2:36-38-ban olvasunk Annáról, „a Fánuel leánya, az Áser nemzetségéből”, aki felismerte a kisded Jézusról, hogy ő az Úr, „és szóla ő felőle mindeneknek, akik Jeruzsálemben a váltságot várták”. Itt láthatunk két törzset képviselve abból a tízből, melyek állítólag titokzatosan elvesztek. A Biblia ezeket név szerint említi meg, és hogy Jeruzsálemben éltek. Az biztos, hogy egy dolog nincs elveszve, ha pontosan tudod, hogy hol van.

A többi törzs nincs részletezve, de Ezsdrás 2:70-ben ezt olvassuk: „És lakozának mind a papok, mind a léviták, mind a nép fiai, mind az énekesek, mind a kapunállók, mind a léviták szolgái városaikban, s így az egész Izrael a maga városaiban vala.”

Amikor Pál apostol ítélet miatt Agrippa király előtt állt, azt mondta: „Most is az Istentől a mi atyáinknak tett ígéret reménységéért állok itt ítélet alatt: Melyre a mi tizenkét nemzetségünk, éjjel és nappal buzgón szolgál” (Apcsel 26:6,7). Itt láthatjuk, hogy Pál apostol idejében a 12 törzs létezett, és nagy reménységgel várták Isten az atyáknak tett ígéretének beteljesedését.

Jakab apostol a levelét „az elszórtan levő tizenkét nemzetségnek” címezte. (Jak 1:1) Rengeteg bizonyítékunk van arra, hogy Izrael egyik törzse sem volt jobban elveszve, mint a másik. A törzsekhez kapcsolódó minden megkülönböztetés mára elveszett, és egyetlen zsidó sem tudja megmondani, hogy melyik törzshöz tartozik, így ebben az értelemben nem csak tíz, hanem Izrael összes törzse elveszett, bár mind a 12 törzs képviselteti magát az egész földön szétszórt zsidó nép között. Isten azonban megőrzi a listát az eljövendő világban is, és mindenki a megfelelő helyre kerül, mert a város, melyet Ábrahám és magva várt, a megígért örökség fővárosa, az Új Jeruzsálem, aminek 12 kapuja van, és a kapukon nevek, „amelyek az Izrael fiai tizenkét törzsének nevei” (Jel 21:12).

Ki izraelita Isten előtt?

Az utolsó két idézet egy másik tényre mutat, nevezetesen, hogy Isten másképp tartja számon a törzseket, mint az ember. „mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van” (1Sám 16:7). „Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az … hanem az a zsidó, aki belsőképpen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés.” (Róma 2:28,29) Mindenki, aki üdvözül, bemegy „a kapukon a városba” (Jel 22:14), és ezeken a kapukon a 12 törzs egyikének neve van, amely azt mutatja, hogy Izrael 12 nemzetsége alkotja a megváltottakat. Ez a dolog nyilvánvaló abból is, hogy „Izrael” jelentése „győztes”. Jakab a 12 törzsnek írta levelét, még sincs olyan keresztény, aki nem tudná, hogy a levélben lévő ígéretek és tanítások neki szólnak.

Ez arra a következtetésre vezet, hogy az összes törzs elveszett, ”Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.” (Róm 3:23). „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.” (Ézsa 53:6). Ezért amikor Jézus a földre jött, azt mondta: „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Luk 19:10). Kijelentette: „Nem küldettem, csak az Izrael házának elveszett juhaihoz” (Mt 15:24), éppen akkor, amikor áldást mondott egy szegény kánaánita asszonynak, aki az országban élő pogányok leszármazottja volt, akik az országban éltek Józsué napjai előtt.

Végül megtaláltuk Izrael elveszett törzseit. Nem csak tíz törzs, hanem az összes elveszett, de annyira elveszett, hogy üdvösségük egyetlen reménye Krisztus halála és feltámadása. Ebben a helyzetben vagyunk mi is, ezért örömmel olvashatjuk az Izrael összegyűjtésére vonatkozó ígéretet, amit legközelebb vizsgálunk meg.

The Present Truth, 1897. május 13.