Annak ellenére, hogy szabadsággal és függetlenséggel dicsekszenek, az emberek általában szeretik a rabszolgaságot, és inkább szolgaságot akarnak, mint szabadságot. Ezt a cselekedeteik bizonyítják.

A szabadság elutasítása

A világegyetem Istene az egész emberiségnek hirdette a szabadságot; mindenkinek szabadságot adott, ennek ellenére csak kevesen használják ki. A régi Izrael tapasztalata nem más, mint az emberi szív tapasztalata. Az Úr kétszer mondta el nagyon világosan Ábrahámnak, hogy a magva szabad lesz. Először akkor mondta, amikor kijelentette, hogy nem Eliézer, a szolgája lesz az örököse; és amikor azt mondta, hogy a rabszolga nőtől született gyermek nem lehet örökös. Később Isten kiszabadította Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból, hogy örüljön a szabadságnak, nevezetesen a tökéletes törvény iránti engedelmesség szabadságának, de zúgolódtak „és szívükben Egyiptom felé fordulának, ezt mondván Áronnak: <<Csinálj nekünk Isteneket, kik előttünk járjanak>>” (Apcsel 7:39,40).

Negyven évvel később Isten eltávolította tőlük Egyiptom gyalázatát, ám utána mégis olyanok akartak lenni, mint a körülöttük lévő pogányok, királyt kívántak maguknak, aki - mint figyelmeztetve is lettek - rabszolgát csinál majd belőlük. Ez így is történt, mert nem csak követték a pogányok útjait, hanem túlszárnyalták őket. „És az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldé hozzájuk követeit jó idején, hogy figyelmeztesse őket, mert kedvez vala az ő népének és az ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek; míglen az Úrnak haragja felgerjede az ő népe ellen, s többé nem vala segítség.” (2Krón 36:15,16) Így hát betöltötték a mértéket, hogy Isten Babilonba vigye őket. (Ám 5:25-27; Apcsel 7:43)

A bűn rabszolgái

 A babiloni fogság csak látható kifejezése volt annak a rabszolgaságnak, amelybe a nép már korábban önkéntesen beleegyezett. Azzal dicsekedtek, hogy szabadok, „holott ők maguk a romlottság szolgái; mert akit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett” (2Pét 2:19). „mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek” (Jn 8:34). A fizikai rabszolgaság jelentéktelen a lélek rabszolgasága mellett, és ha az utóbbi nem létezett volna, az elsőt soha nem ismerték volna.

Izrael Babilonba való hurcolása nagyon találó volt. Nem véletlen, hogy odavitték őket, és nem máshova. Babilon - Bábel - zavart jelent, de önfelmagasztalásból és a büszkeségből származó zavar; „Mert ahol irigység és civakodás van, ott zavar és minden gonosz cselekedet is van.” (Jak 3:16). Babilon nevének eredete a következő:

Bábel építői

„Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének. És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nekik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén. Az Úr pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építenek vala az emberek fiai. És monda az Úr: Íme e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvüket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost. Ezért nevezék annak nevét Bábelnek; mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét.” (1Móz 11:1-9)

Istennel dacolva

 Ezek az emberek azt képzelték, hogy építhetnek egy olyan nagy várost és egy olyan nagy tornyot, hogy dacolhatnak Isten ítéleteivel. Valójában nagyobbaknak érezték magukat, mint Isten. Ugyanígy gondolkodott Lucifer is, akiről a következőket olvassuk:

„Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, aki népeken tapostál! Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ézsa 14:12-14).

Világosan látni fogjuk, hogy Lucifer lelkülete ugyanaz volt, mint a Bábel torony építőinek lelkülete, és ennek az volt az oka, hogy maga Sátán - a bukott Lucifer - volt az, aki inspirálta ezt a munkát. Ő „e világ fejedelme” (Jn 14:30), „ama lélek, amely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik” (Ef 2:2). Térjünk vissza a fejezet elejére, amelyből olvastuk az előbbi szakaszt, és lássuk a bukott Lucifer és a Babilon közötti kapcsolatot, és közben figyeljük meg, hogy Ézsaiás 13. fejezete leírja a romlást, amely Babilont fogja sújtani.

E világ fejedelme megítélés

 A büszke város teljesen megsemmisül.

„Mert könyörül az Úr Jákóbon, és ismét Izraelt választja, és megnyugotja őket földjükön; és a jövevény hozzájuk adja magát, és a Jákób házához csatlakoznak; És felveszik őket a népek, és elviszik őket lakhelyükre, és Izrael háza bírni fogja őket az Úr földén, szolgák és szolgálók gyanánt; és foglyaik lesznek foglyul vivőik, és uralkodnak nyomorgatóikon. És majd ama napon, amelyen nyugalmat ad neked az Úr fáradságodtól és nyomorúságodtól és ama kemény szolgálattól, amellyel szolgálnod kellett, E gúnydalt mondod Babilon királya felett, és szólsz: Miként lőn vége a nyomorgatónak, a szolgaság házának vége lőn! Eltörte az Úr a gonoszok pálcáját, az uralkodóknak vesszejét. Aki népeket vert dühében szüntelen való veréssel, leigázott népségeket haraggal, kergettetik feltartózhatlanul. Nyugszik, csöndes az egész föld. Ujjongva énekelnek. Még a ciprusok is örvendenek rajtad: a Libanon cédrusai ezt mondják: Mióta te megdőltél, nem jő favágó ellenünk. Alant a sír megindul te miattad megérkezésedkor, miattad felriasztja árnyait, a föld minden hatalmasit, felkölti székeikről a népek minden királyait; Mind megszólalnak, és ezt mondják neked: Erőtlenné lettél te is, miként mi; hozzánk hasonlatos levél! Kevélységed és lantjaid zengése a sírba szállt; fekvő ágyad férgek, és takaró lepled pondrók!” (Ézsa 14:1-11)

Utána következik Isten közvetlen kérdésre: „Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!?” megemlítve, hogy bukása az önfelmagasztalás eredménye volt, majd így folytatta:

„Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör mélységébe! Akik látnak, rád tekintenek, és elgondolják: Ez-e a föld ama háborgatója, aki királyságokat rendített meg? Aki a föld kerekségét pusztasággá tette, városait lerontá, és foglyait nem bocsátá haza! A népeknek minden királyai dicsőségben nyugosznak, ki-ki az ő sírjában, Te pedig messze vettetel sírodtól, mint valami hitvány gally, takarva megölettekkel, fegyverrel átverettekkel, sziklasírba leszállókkal, mint valami eltapodott holttest! Nem egyesülsz velük a sírban, mert elpusztítád földedet, megölted népedet: nem él sokáig a gonoszok magva sem!” (Ézsa 14:15-20).

Az isteni döntés - az elnyomó elpusztítása

Annyi váddal illetik ezt a szörnyű zsarnokot! Majd a róla szóló elbeszélés így folytatódik:

„Készítsetek öldöklést az ő fiainak atyáik vétkéért, hogy fel ne keljenek, és örökségül bírják e földet, és városokkal töltsék be e földnek színét! <<Én kelek fel ő ellenük>>, szóla a seregeknek Ura, <<és eltörlöm Babilon nevét és nyomát, fiait és unokáit>> szól az Úr; <<És a sündisznónak örökségévé és mocsárrá teszem azt, és elsöpröm azt a pusztítás seprőjével>> szól a seregeknek Ura. Megesküdött a seregeknek Ura, mondván: <<Úgy lészen, mint elgondolám, úgy megy véghez, mint elvégezém: Megrontom  az asszíriait földemen, és megtapodom hegyeimen, és eltávozik róluk igája, és terhe válláról eltávozik>>” (Ézsa 14:21-25). Most pedig rettenetes szavak következnek, melyek összefoglalják az egész kérdést:

„Ez az elvégezett tanács az egész föld felől, és ez ama felemelt kéz minden népek fölött. Mert a seregek Ura végezte, és ki állhat ellene? Az ő keze fel van emelve; ki fordítja el azt?” (Ézsa 14:26,27).

A földi uralom büszkesége

Lehetetlen, hogy az olvasó ne vegye észre, hogy Izrael végleges és teljes szabadítása megegyezik a Babilon királyának teljes megsemmisítésével, továbbá hogy Babilon királya uralkodik az egész föld felett. Elpusztítása nyugalmat ad az egész földnek. Meg kell jegyezni azt, hogy Babilon királyát Lucifernek is nevezik, aki perbe szállt Istennel a föld feletti uralkodás miatt. Ezért az igazság az, hogy bárki volt Babilon tényleges, látható vezetője, tulajdonképpen Sátán volt az igazi király. Ez egyértelműen látszik abból a tényből, hogy Babilon egy pogány ország volt, és „amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek” (1Kor 10:20). Sátán „e világ fejedelme”. Az önfelmagasztalás lelkülete radikálisan ellentétben áll Isten lelkületével, akinek alázatossága és jósága alkotja az Ő nagyságát. Sátán lelkülete az antikrisztusi lelkület, „Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (2Thess 2:4).

Ez a lelkület mélyen jellemző volt Babilonra, kivéve azt a rövid időszakot, amikor Nabukodonozor magához tért. Büszkeségében azt mondta: „Nem ez-e ama nagy Babilon, amelyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére?” (Dán 4:27). Belsazár bort ivott az Isten házának edényeiből, feleségeivel és ágyasaival együtt, „és dicsérék az arany-, ezüst-, érc-, vas-, fa- és kőisteneket” (Dán 5:3,4), így büszkélkedett azzal, hogy az általa csinált istenek hatalmasabbak voltak Izrael Istenénél. Babilonról kijelentetett: „Gonoszságodban bíztál, és ezt mondád: Nem lát senki engem! Bölcsességed és tudományod csalt meg téged, és ezt mondád szívedben: Én vagyok és nincs senki több.” (Ézsa 47:10).

Mit jelent a Babilonból való szabadulás?

Pontosan ugyanez a lelkület vezette a zsidó népet is. Amikor ragaszkodtak ahhoz, hogy legyen királyuk, és olyanok legyenek, mint a körülöttünk élő pogányok, elutasították Istent, mert azt hitték, hogy a királyok jobban vezetik majd őket. „Cserélt-e valamely nemzet isteneket? noha azok nem istenek. Az én népem pedig felcserélte az ő dicsőségét tehetetlenséggel! Álmélkodjatok ezen, oh egek, és borzadjatok és rémüljetek meg igen! azt mondja az Úr. Mert kettős gonoszságot követett el az én népem: Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kutakat ássanak maguknak; és repedezett kutakat ástak, amelyek nem tartják a vizet.” (Jer 2:11-13). „Puszta voltam-e én Izraelnek, avagy a sötétség földje? Miért mondotta az én népem: <<Szabadok vagyunk, nem megyünk többé hozzád>>!” (Jer 2:31) Ezért amikor Izrael gyermekeit Babilonba hurcolták, a büszkeség és a dicsekvés városába, ez csak a látható és szembetűnő megnyilvánulása volt annak a helyzetnek, amelyben már régóta voltak. Babilonba kerültek, mert nem őrizték meg a szombatot úgy, mint olvastuk Jer 17:27-ben, és a 2Krón 36:20,21 verseiben. Már láttuk, hogy a szombat megtartása az Istenben való megnyugvást jelenti; tökéletesen elismerni Őt, mint legfelsőbb és igazságos vezetőt. Ezért meg kell értenünk, hogy a Babilonból való teljes szabadulás az én rabságából való megszabadulást jelenti, az Istenbe vetett abszolút bizalom az Iránta való engedelmesség érdekében.

A beteljesedett hetven év

Mint ahogy Isten egy időt határozott meg az Egyiptomból való szabaduláshoz, ugyanúgy a babiloni fogságból való szabaduláshoz is egy pontos időt határozott meg. „Mert ezt mondja az Úr: Mihelyt eltelik Babilonban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket és betöltöm rajtatok az én jó szómat, hogy visszahozzalak titeket e helyre.

Mert én tudom az én gondolatimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak nektek. Akkor segítségre hívtok engem, és elmentek és imádtok engem, és meghallgatlak titeket. És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem. És megtaláltok engem, azt mondja az Úr, és visszahozlak a fogságból, és összegyűjtlek titeket minden nemzet közül és mindama helyekről, ahová kiűztelek titeket, azt mondja az Úr, és visszahozlak e helyre, ahonnan számkivetettelek titeket.” (Jer 29:10-14)

Ahogyan az első esetben, ugyanúgy történt a második esetben is, minden Isten Igéje szerint történt. A fogság Kr.e. 606-ban kezdődött, és 68 évvel később, Kr.e. 538-ban, a médó-perzsák bevették Babilon városát. (Lásd Dán 5. fejezetét) Arról az időről a következőket olvassuk: „Dáriusnak, az Asvérus fiának első esztendejében, aki a médiabeliek nemzetségéből vala, aki királlyá tétetett vala a káldeusok országán; Uralkodásának első esztendejében én, Dániel, megfigyeltem a könyvekben az esztendők számát, amelyről az Úr igéje lőn Jeremiás prófétához, hogy hetven esztendőnek kell eltelni Jeruzsálem omladékain. És orcámat az Úr Istenhez emelém, hogy keressem [őt] imádsággal, könyörgéssel, böjtöléssel, zsákban és hamuban.” (Dán 9:1-3). Itt legalább láthatunk egy embert, aki teljes szívből kereste Istent. Nem tudjuk, hogy Dánielhez hasonlóan mások is keresték volna az Urat - biztos nem sokan voltak - de Isten szó szerint teljesítette ígéretét. Két évvel Dániel imája után, Kr.e 536-ban, pontosan hetven évvel a babiloni fogság megkezdése után Cyrus, a perzsa király, egy rendeletet adott ki, amely így hangzott:

„Círus perzsa király első esztendejében, hogy beteljesednék az Úrnak Jeremiás szája által mondott beszéde, felindítá az Úr Círus perzsa király lelkét, és ő kihirdetteté az ő egész birodalmában, élőszóval és írásban is, mondván: <<Így szól Círus, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nekem adta, és Ő parancsolta meg nekem, hogy építsek neki házat Jeruzsálemben, mely Júdában van; Valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely Júdában van, és építse az Úrnak, Izrael Istenének házát, ő az Isten, ki Jeruzsálemben lakozik. És mindenkit, aki még megmaradt, minden helyről, ahol lakik, segítsék azon helynek férfiai ezüsttel, arannyal, jószággal és barommal, azzal együtt, amit önkénytesen adnak az Isten házának, mely Jeruzsálemben van>>” (Ezsd 1:1-4).

A rendelet kiadása után, akik visszatértek Jeruzsálembe, azok száma becslés szerint: „negyvenkétezer-háromszázhatvan. Szolgáikon és szolgálóikon kívül - ezek száma hétezer-háromszázharminchét - valának nekik énekes férfiaik és asszonyaik kétszázan… És lakozának mind a papok, mind a léviták, mind a nép fiai, mind az énekesek, mind a kapunállók, mind a léviták szolgái városaikban, s így az egész Izrael a maga városaiban vala.” (Ezsd 2:64,65,70).

A még mindig meg nem tanult lecke

Nem az egész nép tért vissza Jeruzsálembe, de mindenki visszatérhetett volna. Ha az egész Izrael megtanulta volna a fogság által tervezett leckét, akkor a sokáig késleltetett ígéret korábban teljesedett volna; mert a fogság kezdetéig a prófécia egyetlen meghatározott ideje a hetven év volt. Mint ahogy az emberek a valóságban voltak babiloni fogságban - azaz a büszkeség és az önbizalom rabságában - még mielőtt Nabukodonozor elhurcolta volna őket; ugyanolyanok maradtak, ugyanabban a rabságban voltak hetven év eltelte után is. Isten előre látta, hogy ez lesz a helyzet, és ezért az időszak vége felé Dánielnek látomásban megmutatott egy másik időpontot.

A jövő héten erről a nagy prófétai időszakról fogunk tanulni, és azokról az eseményekről, amelyekhez vezet bennünket - az utolsó hívás, hogy jöjjünk ki Babilonból.

The Present Truth, 1897. március 4.