4. prédikáció

Az este Krisztus példájával fejeztük be a tanulmányunkat, mit tett akkor, amikor arra kérték, hogy lépje át a követ missziójának határvonalát. Ma este János 20:21 versével kezdünk.

„Ismét monda azért nekik Jézus: Békesség nektek! Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen küldelek titeket.”

Amikor arra kérték Jézust, hogy a bíró vagy az osztó munkáját végezze az emberek között, Ő megtagadva azt mondta: „Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen küldelek titeket.” Olvassuk egy másik versben, miként kell lennünk kereszténynek a világban. 1Ján 4:17 verse: „[...] amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban.” Ezek a versek csak különböző kifejezései ugyanannak az igazságnak, amelyet tegnap este tanulmányoztunk. „Ők nem e világból valók, ahogy én sem vagyok e világból való.” Miután ma hallottuk a svájci Holster testvér tapasztalatát, úgy gondoljátok, hogy túlzunk, ha úgy olvassuk ezeket a bibliaverseket, ahogy vannak, és elfogadjuk a bennük foglalt elvet? Ahogy az eheti Review and Herald című újságban is megírták, a kiadónkat azért alapították meg Svájcban, mert azt feltételezték, hogy ott nagyobb lesz a szabadság, és hosszútávra kedvezőbb lesz ott végeznünk a munkánkat. Ezt az országot még az Egyesült Államokban is a szabadság országának tekintik. Ez igaz, így volt valamikor. De most az Egyesült Államok és Svájc két olyan ország, ahol nagyobb az üldöztetés és több gonoszság van, mint Oroszországban. Nem bizonyítják eléggé ezek a tapasztalatok, amelyeket ma este tanulságként hallottunk, hogy ha bármiféle kapcsolatban állunk ezekkel a világi kérdésekkel, vagy bármilyen módon támaszkodunk rájuk, akkor egy repedt nádszálra támaszkodunk, és minél gyorsabban találunk menedéket és egyedüli bizalmat Istenben, ragaszkodva csak az Ő országához, törvényeihez és a bennük kinyilatkoztatott alapelvekhez, annál jobb lesz?

Más szóval, az elv nem azt mutatja, hogy mennyire tudunk megfelelni vagy kötődni a földi kormányokhoz és monarchiákhoz, hanem azt, hogy mennyire távol tartsuk magunkat tőlük. Nem arra kell törekednünk, hogy megtudjuk, milyen közel mehetünk anélkül, hogy kompromittálnánk magunkat, hanem hogy mennyire maradjunk távol a teljes biztonságunk érdekében. Ez az elv. A tízparancsolat tiltások. Az egyik közülük kijelenti: „Ne ölj”. A parancsolat nem azt jelenti ki, hogy annyit árthatunk az embernek, amennyit csak tudunk, csak ne öljük meg, hanem hogy ne legyenek olyan gondolataink sem, amelyek logikusan végigvezetve valakinek a halálát okozná. Amikor a törvény kijelenti, „Ne paráználkodj”, nem azt mondja, hogy mennyire közel kerülhetünk egy emberhez, amikor még nem követjük el a tettet, hanem azt mondja, hogy erre a tettre nem is gondolhatunk anélkül, hogy ne kövessük el.

„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom, hogy ha valaki haragszik atyjafiára, méltó az ítéletre; aki pedig azt mondja az atyjafiának: „Ostoba!”, megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön; aki meg ezt mondja: „Bolond!”, méltó a gyehenna tüzére.”

Ha egy ember bolondnak mondja a másikat, bolondnak minősíti, majd ki is mondja: „bolond”, akkor gyilkosságot követ el, és jutalma a pokol tüze lesz.

Miről beszél itt a Megváltó? A „Ne ölj” szavak jelentését magyarázza el. És amikor Isten azt mondja: „Ne ölj”, megtiltja, hogy olyan szavakat gondolj vagy mondj ki, amellyel a végén megölhetsz vagy rosszat tehetsz valakinek.

„Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom: Mindenki, aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráználkodott vele az ő szívében.”

Mit csinált? Semmi mást, csak ránézett és gondolkodott. Ez minden. De ezzel már elkövette a házasságtörést. Ezért a paráznaság cselekményének megtiltása által Isten megtilt minden olyan pillantást vagy gondolatot, amely, ha követik, a tetthez vezethet.

Isten törvényének az a szerepe, hogy irányítsa a cselekedeteket, pont a gondolatok forrása ellenőrzése által. Ez az elv, amely alapján a Biblia hat az emberekre. Ami pedig azt az elvet illeti, amelyet tanulmányozunk – a vallás és az állam szétválasztása –, Isten akarata az, hogy a Biblia elvén alapuljon az álláspontunk, és ez semmiképpen sem vezethet az egyház és az állam vagy a vallás és az állam közötti egyesüléshez. Ha az álláspontunk olyan, hogy az általunk követett út az egyház és az állam egyesüléséhez vezethet, akkor rossz úton járunk – nem követünk jó elvet. Ha valaki elfogad egy témát, vagy olyan kijelentéseket tesz, amelyeket követve a végső cselekvésükig az egyház és az állam egyesüléséhez vezethetnek, akkor az illető az egyház és az állam egyesülését tanítja. Ezért, ha ilyesmitől távol akarunk maradni és biztonságban akarunk lenni, - hogy szavaink, tanításaink és a világnak szóló üzenetünk Isten bizonyságtétele legyen a fenevad és annak képmása ellen, és az igazság bizonysága ahogy Jézusban van - akkor meg kell találnunk és meg kell tartanunk azt a pozíciót, amelyben semmilyen módon nem hajlunk az egyház és az állam közötti egyesülésre.

Láttuk, és egyetértettetek - és mindenkinek egyet kell értenie -, hogy ha ezeket az elveket, amelyeket a tegnap este olvasott szövegek tartalmaztak, Jézus követői mindig követték volna, lehetetlenné tette volna a pápaság megjelenését a világban, és ha a protestantizmus követte volna ezeket az elveket attól a naptól kezdve, hogy Luther megfújta Isten trombitáját egészen napjainkig és még tovább, lehetetlen lett volna, hogy valaha is megjelenjen a fenevad képe.

Nos, most már mindannyian tudjuk, hogy az ezekben a szövegekben található alapelvek megsértése szülte a pápaságot, és szüli meg a pápaság képét, ezért lehetetlen, hogy elvek megsértése bármi máshoz vezessen. Az ezen az úton megtett első lépés után következik az utána lévő többi lépés, a pápaság fejlődésének első lépésétől kezdve a jelenig.

Van még egy bibliaszakasz ezzel kapcsolatosan. Márk 12:29-30 verseiben, amikor megkérdezték Jézust, melyik az első parancsolat a törvényben, „Jézus pedig azt felelte neki: Ez az első: Halld, Izráel, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erőddel.”

Ezeket Istennek kell szentelnie minden pillanatban, minden embernek. Akkor mennyi marad a császár szolgálatára? „Adjátok tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” A keresztény pénzének egy kis része – az adó – a császárt illeti. De a keresztény maga Istenhez tartozik. Milyen mértékben az Istené a keresztény, ha elismeri Istennek a felette való jogát? Természetesen minden ember Istené a teremtés és a megváltás által, de a keresztény elismeri, hogy Istennek joga van felette, és teljesen átadja magát Istennek, hogy keresztény lehessen. Ahhoz, hogy ebbe a pozícióba kerüljön, az embernek újjá kell születnie, különben nem láthatja Isten országát, és ez az ország nem ebből a világból való. És mivel az Isten parancsolatainak való engedelmesség megköveteli az embertől, hogy teljesen alávesse magát Istennek, az emberből nem marad semmi, amivel a császárt szolgálná.

Vessetek egy pillantást az imént olvasott versre: „teljes elméddel”. Amikor ez a törvény megvalósul bennem, az elmémnek mennyi része marad a politikai játszmák számára, az önkormányzati ügyek zsinórjainak rángatására, a küzdelmemre, hogy ezt vagy amazt a politikust válasszák meg, vagy hogy arra törekedjek, hogy engem választhassanak meg egy adott munkakörbe vagy pozícióba egy városban vagy faluban?

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből.” De ha megosztott az elmém, hogy egyik része foglalkozzon ezekkel a dolgokkal, és a másik részt az Úrnak adom – mit mond a Biblia a kétszívű emberről? - hogy „minden útjában állhatatlan”. Az ilyen ember „ne vélje, hogy kaphat valamit az Úrtól”, „Senki sem szolgálhat két úrnak.” Nem szolgálhattok egyszerre Istennek és ennek a világnak is; nem szolgálhattok egyszerre Istennek és a császárnak.

Mint korábban említettem, ez nem jelenti azt, hogy a császárnak nem kellene adót fizetni. Krisztus parancsolta ezt, és ez csak egy része annak a pénznek, amelyet a császár bocsát ki, és rajta van a képe. De a mi szolgálatunk, önmagunk, minden, ami belőlünk van, az mind Istené. A keresztények az uralmak alávetettjei, bármelyek is legyenek azok, de ők csak Istennek szolgálnak. Isten kijelenti, hogy a keresztény ember szíve teljes mértékben az Övé kell, hogy legyen.

Maradunk tovább a fenevad és képének témájánál, és mindezen mozgalmaknál, amelyeket az első két leckében felvázoltam, és amelyek bemutatják a fenevad és képének jelenlegi állapotát az Egyesült Államokban. Tanulmányozzuk, hogy milyen okból rosszak ezek a dolgok, amelyeket ezek az emberek megcselekednek. Tanulmányozzuk az okokat, amiért helytelen, ha az egyházak beavatkoznak a városok politikai munkájába és ezáltal az ország munkájába, azzal a szándékkal, hogy irányítsák a nemzetet. Mert, ahogy korábban is említettem, nem elég azt mondani az embereknek, hogy ez rossz dolog. Igéből kell megmutatnunk nekik, hogy ez egy rossz dolog, Istentől tudják meg, hogy mi a helyes, megismerve, mi a jó és mi a rossz.

Még valami. Tudjátok, hogy a Szentírás Krisztus testének nevezi az egyházat, és Krisztus az egyház feje. Nem szükséges elolvasnunk ezeket a bibliaverseket; sok vers állítja ezt, ti mindnyájan ismeritek ezeket. Tehát, ha az egyház Krisztus teste, és Ő a fej, akkor gyakorlatilag és szó szerint nem Krisztus az egyház a világban? De Krisztus tanított minket, és a Szentírás is tanítja az egyház és az állam szétválasztását. Krisztus azt mondta: „Nem e világból való vagyok.”

Véletlenül van itt egy fekete tábla, úgyhogy használni fogom, megismételve a múltkori világosság-sötétség illusztrációt. Ez a világ sötétség, itt vannak e világ sötétségének fejedelmei. „Mert egykor sötétség voltatok, most pedig világosság az Úrban, tehát járjatok úgy, mint a világosság gyermekei.” Tegyük fel, hogy ez a fekete tábla a sötét világot ábrázolja, kivéve ezt a fehér jelet rajta. Amikor Krisztus a világba jött, a világosság ragyogott a világban. A próféta ezt mondta Galileáról: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot látott.” Tegyük fel, hogy a táblán ez a fehér vonal a világosság és a sötétség közötti választóvonalat jelenti. Ezen az oldalon van a világosság. Itt van Krisztus. A túloldalon van a sötét világ, a sötétség világa. Jézus azt mondta, hogy az Ő országa nem ebből a világból való. Isten országa a világosság és a dicsőség országa. Ő itt a Király, és „Isten országa bennetek van.”

Ennek a vonalnak melyik oldalán található az egyház? Ahol Krisztus van. Mert láttuk, hogy Ő az egyház. Az Egyház Ő maga a világban. Tehát itt a világosságban van az egyház, itt van Krisztus. A túloldalon a sötétségben vannak az államok, a kormányok; ők teljesen ebből a világból valók. Egyetlen kormány sem lép be a mennybe, amely valaha is létezett a földön. Krisztus különáll azoktól. Ő elutasította, határozottan utasította el, hogy bíróként vagy osztóként szolgáljon azokban az ügyekben, amelyek ezekhez az államokhoz vagy kormányokhoz tartoznak.

Másvalami. Valaki egyszer felajánlotta Neki „a világ összes országát”. Miért nem fogadta el ezt az ajánlatot, hogy ily módon - ajándékozás által - a világ összes kormányának, monarchiájának a vezetője legyen, majd irányítsa őket, és politikai eszközökkel „regenerálja a társadalmat”, „mentse a városokat”, reformálja a polgármestereket, a kormányzókat, az elnököket, a királyokat és a császárokat, és ezzel „megmentse” a világot? Miért nem tette meg? Mert ezáltal nem tett volna egyebet, mint hogy örökre saját romjain rögzítette volna a világot.

Krisztus nem fogadott el ilyesmit. Nem tehette meg. Felajánlották neki a kormányzói széket, a világ összes királysága feletti uralmat. Nem fogadta el azokat. De napjainkban ezek az egyházvezetők magukhoz ragadják ezeket, és küzdenek a megszerzésükért. Ha Krisztus napjaitól mostanáig minden keresztény úgy viszonyult volna a világ királyságaihoz, mint Krisztus, létezne ma a pápaság? Nem. Létezne róla másolat? Lehetetlen. Akkor mi a hozzáállása a keresztényeknek ebben a kérdésben? Ugyanaz a hozzáállásuk, mint Neki is volt, megtagadva, hogy bármilyen köze legyen e világ királyságaihoz.

A másik aspektus, amit említeni kell ma este az, hogy ezek az egyházvezetők, a Nemzeti Reformátorok mindezt azért teszik, hogy „regenerálják a városokat”, hogy „megmentsék az államot”, hogy „megmentsék a nemzetet, a társadalmat, a királyságok és a nemzetek, valamint a civilizáció fejlődése érdekében, és ezek az egyház jólétének, dicsőségének és felmagasztosulásának helyreállításához fognak vezetni.” Ezt mondják: „Mi lesz a civilizációval, ha megmarad az egyház és az állam közötti válaszvonal? Hogyan fogja befolyásolni az egyház a világot?” Azzal érvelnek, hogy az egyház azért van a világban, hogy jót tegyen a világgal. Íme, a városok, az államok, a királyságok, a nemzetek mind korruptak, és az egyháznak kötelező módon befolyást kell gyakorolnia rájuk. De ha szétválasztva kell lennie tőlük, hogyan tudna jó hatással lenni rájuk? Ezek az általuk használt kérdések és érvek.

Nos, minderre az a válasz, hogy csak a tőlük való teljes elkülönülés az egyetlen módja annak, hogy valóban jó hatással legyen rájuk. Az egyház befolyással lesz a világra; befolyással lesz a királyságokra, befolyással lesz a nemzetekre és népeikre, de csak akkor lesz jó befolyással mindezekre, ha az egyház hűséges lesz Krisztushoz, és nem e világból való, ahogyan Ő sem volt e világból való. Amikor az egyház nem ilyen, abban az esetben is hatással lesz rájuk – ez igaz - de csak a tönkretételükre.

Ezt alapelvként mondom, hogy a kereszténységnek nem az a célja, hogy civilizáljon valakit. A kereszténység csak az emberek kereszténnyé tételére irányul. És ezerszer jobb, ha egyetlen vad keresztény létezik, mintha egy egész nemzet keresztény vadakból állna. Ez paradoxnak tűnik, elismerem. Ezért hadd magyarázzam el, mert ez így van. A pápaság mindig azzal dicsekedik, hogy ő a népek civilizálója – sőt a civilizáció anyja, alapja és támasza. Tegyük fel, hogy egy pápai misszionárius egy vad törzshöz, vagy vad néphez megy. Talán meggyőzi a királyt vagy a törzsfőnököt, hogy fogadja el a katolikus tanításokat. Még az is lehet, hogy meggyőzi őket, hogy ruhákat öltsenek magukra, megtanítja őket házat építeni, földművelésre, és megváltoztatja vad életmódjukat civilizált életmódra. Még az is lehet, hogy meggyőzi őket, hogy ne vívjanak háborúkat – kivéve a „hitükért”. Ebben az értelemben ők civilizáltak. És ezen az alapon az egyház mindnyájukat kereszténynek nevezi. Megtanítják őket, hogy kereszténynek tekintsék magukat. Más pogányok és vad emberek kereszténynek tekintik, és úgy is kezelik őket. Így jelenik meg egy „keresztény nemzet”. De a valóság az, hogy az alapvető beállítottságukban nem változtak. Szívükben még mindig vad emberként élnek, és ha alkalom adódik, főleg a „hit” érdekében, teljesen vad embereknek bizonyulnak. Bőséges bizonyíték van arra, hogy sehol a földön nem volt kegyetlenebb vadság, még a vad emberek között sem, mint ami évszázadokon át létezett a Római Birodalomban a pápai uralom csúcsán. Lehetetlen, hogy az emberek vadabbak legyenek az ortodoxia bajnokainál. Ezt értem én „a keresztények vadak” kifejezésen.

Másrészt, tegyük fel, hogy egy keresztény misszionárius vagy egyszerű keresztény a civilizáció érintetlen erdeiben élő vademberekhez megy, és bemutatja nekik Jézus Krisztus evangéliumát Isten szeretetében. Tegyük fel, hogy az egyik vadember megtér Jézus Krisztushoz. Lehet, hogy még mindig vad ruháit viseli, vagy még ruhát sem; lehet, hogy nem tud semmit a ház vagy kerítés építéséről vagy ilyesmiről, amit civilizációnak hívnak, de ő keresztény. A vadság kikerült a szívéből. Azonban a világ szemszögéből, abból, ahogyan az emberek nézik a dolgokat, és ahogyan viszonyulnak a civilizációhoz, őt csak vadembernek tartanák. De ő keresztény, és a kereszténységet elfogadva ő civilizált. Ha továbbra is így él, akkor a civilizációnak külső formái is megjelennek a maguk idejében. Ezt értem én a „vad keresztény” kifejezés alatt. És erre gondolok, amikor azt mondom, hogy egy vad keresztény értékesebb, mint a keresztény vadak egész nemzete.

Ha a civilizáció lett volna a kereszténység célpontja és tárgya, akkor semmi értelme nem lett volna a világban abban az időben és azon a helyen, ahol megszületett. Szeretném, ha elgondolkodnátok ezen. A zsidók nem voltak civilizáltak?

És ha úgy gondoljátok, hogy a zsidók nem érték el a Nemzeti Reformátorok számára tetsző civilizációs színvonalat, nézzük Görögországot és Rómát. Mi volt Görögország és Róma akkori civilizációs színvonala? Annyira híresek voltak civilizációjukról és mindenről, ami a civilizációval kapcsolatos, hogy a mai civilizált nemzetek csak gyermekei a görögök és a rómaiak civilizációjának, művészetének, pompájának, törvényeinek és államformáinak. Ezért azt állítom, hogy ha a civilizáció a kereszténység célja lett volna, ha bármilyen értelemben véve ez lett volna a kereszténység és a keresztény misszió célja, akkor a kereszténység nem találta volna meg célját abban az időben és azon a helyen, ahol a világban megjelent. Mert az akkori civilizáció egy olyan szintet ért el, amelyre a világ azóta sem jutott. De milyenek voltak akkor az emberek? Pogányok voltak. És az evangélium odaért azokhoz a civilizált pogányokhoz, mint ahogy bármely vad pogányhoz is a földön. És ha különbséget kellene tennünk e pogányok között, akkor a civilizáltaknak nagyobb szükségük volt az evangéliumra, mint a vad pogányoknak.

Igaz, hogy az evangélium nagymértékben hozzájárul az emberek civilizálásához, bár az evangélium eszközei által nem tesznek erőfeszítéseket a civilizálásra. Vagyis, ha az evangéliumot, amely csak azért adatott a világnak, hogy az embereket keresztényivé tegye, csak a civilizálásra használják fel, attól az emberek még nem lesznek civilizáltak; míg, ha az az evangélium, amely csak az emberek kereszténnyé tételére adatott a világnak, csak a kereszténnyé tételre használják, akkor az az embereket keresztényivé teszi, és ennek következtében civilizálni is fogja őket.

Ez mindig ugyanaz a régi történet. Ha azokat a dolgokat, amiket Isten a legmagasabb célért ad, más célra használod, akkor kudarcot vallasz abban a célban, amelyre használod, míg, ha csak arra a célra használod őket, amiért Isten adta, akkor eléred azt a célt, ezáltal meglesz az áldott gyümölcse is, és azon felül a többi dolog is adatik. A Biblia tele van ennek az alapelvnek a szemléltetésével, amelyek mindegyike ebben az igében foglaltatik össze: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek.”

Ezért a keresztényeknek nem kell törekedniük az emberek civilizálására, hanem csak arra, hogy tegyék kereszténnyé az embereket, és akkor a civilizáció ráadásul fog jönni. A keresztények nem törekedhetnek az emberek civilizálására azzal a céllal, hogy kereszténnyé tegyék őket. A keresztények az emberek kereszténnyé tételére törekszenek, hogy megmentsék őket. És ismétlem, ezek a Nemzeti Reformátorok, akik azért dolgoznak, amit a civilizáció haladásának, a civilizációs érdekeknek neveznek, és megpróbálva összekötni az egyházat az állammal egyszerűen a civilizáció tönkretételéért munkálkodnak, egy olyan romlásért, amely már látható. Ezen törekvésük a civilizáció elemeinek megváltozásával fog végződni, még ha fejlettek is, a legvadabb ördögségekben, a fenevad képének megformálásában.

Soha nem szabad hagynunk, hogy ilyen érvek által megtévesszenek. Mondjátok és mutassátok ezt az egyház és az állam közötti határvonal megtartása által, amely elválasztja a mennyet és a földet. Jézus Krisztus munkálkodik a világban testének minden tagja által, akik alkotják az egyházat az ő kereszténnyé tételük érdekében, az üdvösségükért.

Tanítsátok meg nekik, hogy az egyház, amely minden erejét, egész elméjét és teljes erejét ennek az egyetlen célnak szenteli, hatással lesz a világra, a népekre és a nemzetekre – majdnem azt mondtam, végtelenül inkább, minthogy más módon tenné. De más módon egyáltalán nem fogja jóra befolyásolni. Ezen a módon pedig csak jóra fogja befolyásolni a világot, míg, ha csak hajszálvékonyan is eltávolodik ettől, akkor a jó befolyása rosszra változik.

Az egyik Krisztus műve, a másik az Antikrisztus. Az egyház munkája, a kereszténység célja nem a civilizálás, hanem a megmentés csak a Jézus Krisztusba vetett hit által.