5. prédikáció

A tegnap esti találkozó végén feltettek egy kérdést a kereszténység befolyásáról az emberek civilizálásával kapcsolatban, amikor túllépi a kereszténnyé tétel határait. Ez egy valós dolog, és egy megfelelő illusztrációt találunk a Római Birodalom kereszténységének idejéből, amely választ ad a feltett kérdésre és egyben szemlélteti az elvet is.
Amikor a Római Birodalomban megjelent a kereszténység, semmit sem tudtak a lelkiismereti jogokról. Valójában semmit sem tudtak az egyén bármiféle jogairól, és mivel minden jog közül a lelkiismerethez való jog a legfontosabb, minden bizonnyal ez volt a legkevésbé ismert jog. A kereszténység semmit sem jelent a szabad lelkiismerethez való jog nélkül. A Római Birodalomban való megjelenésekor a kereszténységnek ez volt az egyetlen követelménye, amely mindenek felett állt, és természetesen az összes többit is magában foglalta. A kereszténység és a Római Birodalom hatalma közötti harc a keresztények azon követelése körül forgott, hogy tartsák tiszteletben a lelkiismereti szabadsághoz való jogukat, amit a birodalom megtagadott, mert semmit sem tudott róla.
Róma azt mondta: „A jog nem más, mint amit a törvény kijelent, és a törvény kijelentéséből, a megfogalmazásából értjük meg, mi a jó és mi a rossz. Amit a törvény megenged, az a jó, és mindaz, amit megtilt, az a rossz, és ebből tudjuk, hogy egy dolog jó vagy rossz.”
De a keresztény azt mondta: „Amiről Isten kijelenti, hogy jó, az a jó, és amit Isten rossznak mond, az a rossz.” Róma gondolkodásában az állam volt az Isten, innen ered a maxima: „A nép hangja Isten hangja.” Mivel a törvény a nép hangja volt, ezért a törvény a római isten hangja volt. Emiatt, amikor a keresztény megtagadta a római istent, és ragaszkodott az igaz Isten iránti lelkiismereti szabadsághoz való jogához, ő bíróvá vált afelett, hogy mi a helyes és mi a helytelen a törvényben, amely a római gondolkodásban maga a jó és a rossz mércéje volt. A küzdelem 250 éven keresztül folytatódott, majd a lelkiismereti szabadsághoz való jog elismerésével ért véget. Azóta a kereszténység elvei annyira lenyűgözték a pogányokat - akik csak pogányoknak vallották magukat - hogy elismerték a lelkiismereti jogokat. És amikor a hitehagyás magához ragadta a polgári hatalmat és el kezdte használni azt az általa nevezett keresztény vallás érdekében, akkor a pogányok lelkiismereti szabadságot követeltek!
Ez így történt. A kereszténység, a kereszténység elvei sok embert tettek kereszténnyé, akikben megszilárdította az integritást, a lelkiismereti jogokat, és ez annyira beléjük ivódott, hogy inkább meghaltak, minthogy feladják azokat. Ez volt az igazi kereszténység. Azok - akiket kereszténnyé tettek az integritásuk által, amellyel minden veszteség árán is ragaszkodtak ahhoz az elvhez, - annyira lenyűgözték a pogányokat, hogy ők is kezdték támogatni azt a jogot, amikor erre lehetőség kínálkozott. Ily módon a kereszténység sokakat tett kereszténnyé, másokat pedig civilizált.
Ez illusztrálja az elvet, amit tanulmányozunk: ha azok, akik vallják a kereszténységet, hűségesen megtartják azt, akkor rajtuk keresztül jó befolyást fog gyakorolni a nem keresztényekre, és akik egyáltalán nem állítják, hogy azok. A kereszténység feljebb fogja emelni őket a vadságon, a civilizált pogányság alapelvei és útjai fölé. Macaulay megértette ezt az elvet, és egy olyan mondatban fejezte ki, amely az irodalomban az egyik legerőteljesebb emberi kijelentések egyike a kereszténység javára. Indiáról írva egy helyen a következő megjegyzést tette: „Nem kell valakinek kereszténynek lennie ahhoz, hogy kívánja a kereszténység elterjedését Indiában.” Ez mindent elmond. A keresztény akarja, hogy a kereszténység elterjedjen Indiában Krisztusért és a lelkekért, akik majd keresztények lesznek. Aki nem keresztény, az éppúgy akarhatja, hogy a kereszténység elterjedjen Indiában a szerencsétlen pogányokért, akik nevelésben fognak részesülni, még ha nem is lesznek keresztények.
A rossz oldala azonban mindig is az volt, hogy azok, akik vallják a kereszténységet, nem azért fogadják el és nem azért támogatják, amit valójában képvisel a kereszténység. Isten nem kap elég helyet azok bizonyságában, akik a kereszténységet vallják. És mivel nem kap elég teret, ezért nem adják meg Neki a lehetőséget, hogy demonstrálja a kereszténység igazi erejét azokban az emberekben, akik nem adják át az Istennek járó helyet, és akikben Ő meggyőző erővel bizonyíthatná a kereszténység isteni voltát.
Majd, amikor az emberek rájönnek, hogy elveszítették azt az isteni hatalmat és annak befolyását, megpróbálják maguktól, emberi erővel megtenni azokat a dolgokat, amelyeket az Úr megtett volna, ha átadták volna Neki a helyet, amely Őt illeti a bizonyságukban. Emiatt a keresztények arra kényszerülnek, hogy érvényesülésük érdekében törvényeket alkossanak, vezetői pozíciókat foglaljanak el, vagy irányítsák és diktáljanak a hatalmon lévő törvényhozóknak. És mindezt azért, hogy a dolgoknak „keresztényi látszatot” adjanak, hogy befolyásolóvá tegyék azokat a nép felemelkedésében, valamint, hogy helyes útra tereljék a városokat, az államokat és a nemzetet. De ezzel Krisztus helyébe, Isten helyébe teszik magukat. Ez pedig a pápaság, ez a fenevad vagy annak képe, vagy az egyik vagy a másik a helyzettől függően, bárhol is jelennek meg.
Segítsen az Úr, hogy azok, akik Krisztus nevét viselik, olyan integritással és Isten iránti teljes engedelmességgel tegyék, hogy ezáltal adják át Neki, és csak Neki az Őt megillető teljes helyet. Segítsen az Úr, hogy minden befolyás az Övé legyen, csak Őrá tekintsünk és egyedül Tőle függjünk, hogy Ő tegyen meg mindent mindenben. Ekkor a keresztények úgy látják majd Isten hatalmát megnyilvánulni, hogy szégyellni fogják felhívni a figyelmet saját magukra, és hogy ők alakítsák vagy külsőt adjanak a kereszténység befolyásának.
Amikor az emberek nem adják át Istennek az Őt megillető helyet, és következésképpen nem azt látják, amit látni szeretnének, akkor teljesen természetes, hogy elkezdik azt hinni, hogy jobbak az Úrnál, és jobban tudják tenni a dolgokat, mint Ő. Így kénytelenek megcselekedni azokat a dolgokat, amelyekben kereszténységük kudarcot vallott. De ez, ismétlem - és ez nagyon világosan látszik - egyszerűen azt jelenti, hogy kirakni Istent, és saját maguk lépnek a Helyébe. Elhagyva Istent elhagyják Hatalmát is, és azáltal, hogy az Ő helyébe helyezik magukat, személyes hatalmukat gyakorolják, amely világi, földi, érzéki és végső soron ördögi.
Tegyünk még egy lépést a tanulmányozásunkban, amely a fenevadról és a képmásáról szóló üzenet hirdetéséről szól, és induljunk ismét a nagykövet elvéből. Mi Krisztus felhatalmazott küldöttei (követei) vagyunk.
Amint az előző tanulmányban láthattuk, a követet nem azért küldik egy másik országba, hogy az adott ország belügyeibe vagy politikai érdekeibe avatkozzon vagy azokkal foglalkozzon, hanem azért, hogy az adott országban saját érdekeit képviselje. Mi Krisztus követei vagyunk. A keresztények teljes figyelmének összpontosulnia kell a királyságuk érdekeire, és képviselnie kell azokat a földi országban, ahol élnek. Mert ha keresztények vagyunk, „idegenek és vándorok vagyunk”, az országunk, amelyhez tartozunk, odaát van.
A ma esti témánk arról szól, hogy milyen jogaink vannak hetednapi adventistaként, mint Krisztus követei és a mennyei királyság polgárai a föld azon országaiban és nemzeteiben, ahol élünk – olyan jogok, melyek által ellenállhatunk azoknak a dolgoknak, amelyeknek ellent kell állnunk, és amelyekkel hamarosan találkozni fogunk.
Az Egyesült Államokban élő hetednapi adventistáknak nagyon részletesen kell tanulmányozniuk a Holser testvértől hallott tapasztalatokat. Isten alapelveket ad, és előre felkészít azokra a dolgokra, amelyek annyira biztos, hogy bekövetkeznek, minthogy felkel a nap. Gondviselésében az Úr felkészítette a svájci testvéreket a jelenlegi válságra, ahogy Holser testvér elmondta nekünk. És ha nem fogadjuk el az elveket ebben az országban, és nem összpontosítjuk gondolatainkat és erőfeszítéseinket ezekre az elvekre, hogy megértsük, mire tanít bennünket Isten ezekben az időkben és ezeken a dolgokon keresztül, akkor a válság meglep, és felkészületlenül talál bennünket. A veszély az, hogy elveszítjük a lényeget, és elbukunk ott, ahol Isten azt akarja, hogy sikeresek legyünk. Ezt nem engedhetjük meg magunknak.
A követnek tehát az a küldetése, hogy hazája érdekeivel foglalkozzon abban az országban, ahol tartózkodik, olyan ügyekben, amelyek érinthetik saját országa alattvalóit. Ezért, ha az ország, amelyben tartózkodik, olyan törvényeket dolgoz ki vagy politikai irányvonalat követ, amely sérti az ő országa népének jogait, akkor neki jogában áll és kötelessége is tiltakozni. Joga van felhívni a figyelmet azokra az elvekre, amelyeket a kormány megsért ilyen törvények vagy politikai irányvonalak elfogadása során. Való igaz, hogy a kormány független és szuverén a maga területén, és tud olyan törvényeket alkotni, amelyek számára hatékonynak tűnhetnek. Ezek a törvények hatással lehetnek országa állampolgáraira, és nehézségeket okozhatnak számukra. De e törvények betartatása során az állampolgárnak vagy a követnek helye és joga van, hogy ezeket megfigyelje, és ragaszkodjon ahhoz, hogy a betartatási eljárások minden szakaszában szigorúan összhangban legyenek az adott kormány joggyakorlatával és azokkal az elvekkel, amelyekre a törvények támaszkodnak.
Minden kereszténynek joga van tiltakozni minden olyan földi kormány ellen, amely a vallás témájával kapcsolatos törvényeket hoz! Ez a téma a kormány hatáskörén kívül van. Az ilyesmi Isten országa területének az invázióját jelenti, és sérti az Isten országához tartozó nép jogait. Ezért Krisztus minden követének elidegeníthetetlen joga van tiltakozni bármely földi kormány ilyen tettei ellen.
De támaszkodva hatalmuk és törvényalkotási jogukra, ezek a kormányok túllépik jogalkotói hatáskörüket, amikor vallási törvényeket dolgoznak ki, majd letartóztatnak és bíróság elé állítanak e törvények megsértése miatt. Amikor ez megtörténik, jogunk van ragaszkodni ahhoz, hogy szigorúan korlátozzanak saját törvényeikre és alkotmányos elveikre, amelyeken a kormány alapul. A menny polgárának, a kereszténynek joga van ehhez a protestálás jogán túlmenően, hogy joguk lenne ilyen törvények megalkotására.
Van még egy gondolat, amelyet meg kell vizsgálnunk, mielőtt megnyitnánk a Szentírást, hogy szemléltessük ezeket az alapelveket. Ami a földi kormányokat illeti, polgárainak vagy alattvalóinak tekintenek bennünket, még azután is, hogy a mennyország polgárai lettünk. Más szóval, a földi kormányok nem ismerik el, hogy állampolgárságunk átkerült ettől a kormánytól a mennyei kormányhoz, ami gyakran konfliktusokhoz vezet. Ha a kormányok elismernék az állampolgárság átvételét, és törölnének minden olyan embert a polgárok és alattvalók nyilvántartásából, akik keresztényeknek vallják magukat, akkor egyetlen probléma sem létezne ebben a témában, és nem merülne fel vita.
De a kormányok nem ezt teszik. Meg akarják tartani azt az embert az állampolgárságának átvétele után is, és olykor jogot formálnak alattvalónak megtartani őt, ahogy azt már láttuk is. A kormányok magukénak mondják azt a jogot, hogy irányítsák a mennyek országának polgárait, mintha még mindig egykori országuk polgárai lennének. Áthelyeztük állampolgárságunkat egy másik országba – most a hetednapi adventistákra gondolok –, és a mennyország polgárai vagyunk. De az Egyesült Államok továbbra is az Egyesült Államok állampolgárainak tekint bennünket, mert az Alkotmány kimondja, hogy minden itt született vagy itt honosított ember „az Egyesült Államok és a lakóhely szerinti állam állampolgára”. Bár választásunk szerint a mennyország polgárai vagyunk, és már nem az Egyesült Államok polgárai, mégis polgárainak tekint bennünket.
Az előttünk álló időben konfliktusba fogunk kerülni az Egyesült Államok törvényével, valamint annak az államnak a törvényével, amelyben lakunk – nem azért, mert valami rosszat tettünk, hanem azért, mert ők teszik azt, ami helytelen. Letartóztatnak, üldöznek minket, és kötelesek leszünk betartani a törvényt és engedelmeskedni neki. Amikor ezt teszik, nekünk Krisztus követeiként és Isten országának polgáraiként kettős jogunk van tiltakozni a törvényalkotási joguk ellen, mert megsértik Isten országa népének jogait, amelyhez nekünk jogunk van ragaszkodni, és követelni, hogy minden lépésük szigorúan összhangban legyen azokkal az alapvető alkotmányos elvekkel, amelyeken a törvény állítólag alapul. Kérem, gondoljatok e dolgokra, amikor olvassátok azokat ebben a Buletin-ben. Kérem, olvassátok el újra és újra, mert ezek az alapelvek nagymértékben az érdekeinkről szólnak.
Van a Bibliában egy történet e témával kapcsolatban, amely jól illusztrálja ezt az elvet, hogyan követelhető, hogy a kormány tartsa magát a maga elveihez, amikor akaratunk ellenére a joghatósága alá von bennünket, és belénk köt.
Vizsgáljuk meg a Szentírásban lejegyzett esetet! Tarzusi Saul a Római Birodalom polgáraként született, ahogy mi is az Egyesült Államok állampolgárai vagyunk. Amikor találkozott Krisztussal, újjászületett, így lett Isten országának polgára. Akkor Pál apostollá vált. Ettől kezdve hazája Királyától függött, az Ő alávetettje volt, bízott Benne, hagyta, hogy mindenben Ő irányítsa. De eljött az idő, amikor a római kormány a joghatósága alá vonta őt, és amikor ez megtörtént, Pál apostol azt követelte, hogy a kormány minden lépése összhangban legyen a római állampolgárság jogelveivel és a római törvénnyel.
Az ApCsel 21:27 versétől egészen a 25:11 verséig le van írva egy érdekes esemény, amelyet most tanulmányozni fogunk. Ellentétben Jakabbal, az „Úr testvérével” és más jeruzsálembelitől, akiket előtte megemlít az evangéliumban, Pál hagyta magát meggyőzetni, hogy rossz utat kövessen (lásd Vázlatok Pál apostol életéből), és ez olyan helyzethez vezette, hogy a tömeg rárohant, amint arról az ApCsel 21:27 verse beszámol.
Ki szította fel ezt a tömeget Pál ellen: Isten? A prófétaság lelke kijelenti, hogy amikor a pappal beszélt arról a véráldozatról, amelyet hozni kellett, a bűnért való áldozatról, ami gyakorlatilag Jézus Krisztus megtagadását jelentette volna, akkor a tömeg rárontott és megakadályozta, hogy megtegye. Az Úr megmentette őt a testvérek erőfeszítéseinek következményeitől, hogy kompromisszumba vigyék őt azzal az elvvel kapcsolatban, amelynek támogatásáért jutott oda.
De hogyan került a római hatóságok kezébe? Amikor látta, hogy a tömeg meg akarja ölni - mintha hallanám Pál apostolt, amint teljes erejéből segítségért kiált, hogy a római helytartó szabadítsa ki a tömegből: „Hívjátok a római helytartót! Gyorsan, hívjátok a katonákat! Meg akarnak ölni! Római állampolgár vagyok! Cézárra apellálok! Gyorsan, siessetek, hívjátok a templom vezetőjét, a római tisztet! Kérlek, ne hagyjátok, hogy megöljenek!”
Helyes, ahogy elképzeltem? Ezt tette ő? Nem, nem, nem! És miért nem? Ott volt a templom vezetője, elég közel hozzá, hogy meghallja, ha kiált. A római jog szerint nem volt római állampolgár? És nem volt joga a római hatalmat arra kérni, hogy védje meg őt? Semmiképpen nem tette.
Nem! Ő az Úré volt. Az Úr kezében volt. És engedni akarta, hogy az Úr vigyázzon rá. Tehát a prófétaság lelke elmondta nekünk, hogy Isten a kezébe vette őt, és megtartotta attól a naptól fogva egészen a halála napjáig, szinte mindvégig a börtönben. Így az egyház nélkülözte személyes, szeretettel teli munkáját megalkuvó magatartása miatt, amelybe a testvérek belevitték.
Tehát most a római hatóságok kezébe került. Ő kérte ezt? Nem. Ő indítványozta ezt az akciót? Nem. Apellált a római állampolgárságára, mint alapvető jogára, amely alapján a római hatóságok megvédik őt? Nem.
Engedélyt kért a tiszttől, hogy szóljon a tömegnek. Engedélyt kapott, és a lépcsőn állva el kezdte mondani azt, ami a 22. fejezet 1-21 verseiben le van jegyezve. Beszédében kijelentette, hogy az Úr azt mondta neki: „Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé.” A „pogányok” szó hallatán újra fellángolt haragjuk, és kiáltották: „Töröld el a földszínéről az ilyent, mert nem illik neki élni.” És mivel tépték a ruhájukat és a port szórták a levegőbe, az ezredes elvitte onnan, és a keletkezett zavargás miatt arra gondolva, hogy bizonyára Pál nagyon aljas ember lehet, ezért megparancsolta, hogy korbácsolják meg. De a római jog tiltotta, hogy ezt a büntetést a római állampolgárokra alkalmazzák. Most tehát, mivel a római hatóságok kezében volt, joga volt ragaszkodni ahhoz, hogy saját törvényük szerint járjanak el, ezért azt mondta: „Vajon szabad-e nektek római embert, kit nem ítéltek el, megostorozni?” Ez a szó megállította az ütéseket.
Másnap az ezredes tudni akarta, mi volt a zavargás oka, összegyűjtötte a Szanhedrint, és eléjük állította Pált. Pál éppen beszélni kezdett, és a főpap megparancsolta, hogy üssék őt szájon. „Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És te leülsz engem a törvény szerint megítélni, és törvényellenesen cselekedve parancsolod, hogy engem verjenek?” Így arra kényszerítette őket, hogy a vele szemben tanúsított magatartásukban maradjanak a rájuk érvényben lévő törvény keretei között. Nem saját választásból volt ott. Odahozták az ő hozzájárulása nélkül. Joga volt ragaszkodni ahhoz, hogy betartsák saját törvényeiket, és azok szerint cselekedjenek, és élt is ezzel a joggal. Amikor azt mondta: „Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia, a halottak reménysége és feltámadása miatt vádoltatom én.” – ezek a szavak szembeállították egymással a farizeusokat és a szadduceusokat. És mivel a szadduceusok meg akarták ölni, a farizeusok pedig meg akarták menteni, az ezredes attól tartva, hogy Pál apostolt darabokra szaggatják, megparancsolta a katonáknak, hogy ragadják ki őt a kezükből.
Ezt követően a zsidók közül néhányan megesküdtek, hogy nem esznek és nem isznak, amíg meg nem ölik Pált. Ez Pál unokaöccsén keresztül Pál és az ezredes tudomására jutott. Az ezredes tehát megparancsolta, hogy készítsenek fel négyszázhetven katonát, és küldjék el velük Pált még aznap éjjel Cezáreába, és adják át őt Félix helytartó kezébe.
Néhány nap múlva a főpap és a Szanhedrin néhány tagja Cezáreába ment, hogy bepereljék Pált. Tertullust vitték magukkal, aki szónok volt. A meghallgatás után Felix elhalasztotta az ügyet, amíg Lisias ezredes meg nem érkezik. Így telt el két év, sok meghallgatással és halasztással, mígnem Festus váltotta fel Félixet, mint helytartót, és aki Pált még mindig láncra verve tartotta, hogy a zsidók kedvében járjon.
Míg Festus áthaladt Jeruzsálemen, a zsidók bemutatták neki Pál ügyét, és követelték, hogy hozza el őt Jeruzsálembe - azzal a szándékkal, hogy megöljék. Festus azonban megtagadta, és azt mondta nekik, hogy küldjék vádlóit Cezáreába. A vádlók Cezáreába mentek Festusszal, aki megérkezésük másnapján „bírói székébe ült, és elővezettette Pált”. A zsidók „sok súlyos vádat hoztak fel ellene, amelyeket azonban nem tudtak bizonyítani.” (25:1-7) Pál védekezett, mondván: „Sem a zsidók törvénye ellen, sem a templom ellen, sem a császár ellen semmit sem vétettem.” Festus pedig a zsidók kedvében akart járni, és azt kérdezte Páltól: „Föl akarsz menni Jeruzsálembe, hogy ott ítélkezzem feletted ebben az ügyben? Pál azonban azt mondta: A császár ítélőszéke előtt állok, itt kell felettem ítélkezni. A zsidók ellen semmit sem vétettem, mint te magad is jól tudod.”
Pál nem a saját döntése, erőfeszítése vagy vágya miatt került „Cézár ítélőszéke elé”. Cézár volt az, aki mindvégig fogva tartotta anélkül, hogy bármi hibát talált volna benne. Pál nem ártott senkinek, amit a kormányzó „nagyon jól” tudott. Éppen ezért a római helytartónak nem volt joga átadni a zsidóknak, csak azért, hogy kedvükben járjon.
Ezért Pál így folytatta: „Mert, ha vétkes vagyok és valami halálra méltót cselekedtem, nem vonakodom a haláltól; ha azonban semmi sincs azokban, amikkel ezek vádolnak engem, senki sem ajándékozhat oda nekik. A császárra apellálok!” A római helytartónak, mint római, nem volt joga egy rómait a zsidók kezébe adni, hogy elítéljék. A római polgárnak - aki a római kormányzó kezében volt a római joghatóság alatt - saját választása szerint joga volt ragaszkodni ahhoz, hogy a római hatóságok engedelmeskedjenek saját törvényeiknek, és tartsák magukat saját elveikhez ahelyett, hogy átadnák őt a zsidóknak, tartsák ott, vizsgálják ki az ügyét, és oldják meg az ügyet a római jog szerint.
Íme Pál apostol kérésének titka, hogy Cézár lépjen közbe. Ez egy olyan isteni példa, amely arra az elvre épül, ami kettős jogot biztosít a keresztényeknek, mint Isten követei és a mennyország polgárai, először is tiltakozni az ellen, hogy bármely földi kormány beavatkozzon Isten országa népének törvényeibe vagy Isten királyságába, másodszor, ha beavatkoznak ezekbe, és döntésünk vagy hozzájárulásunk nélkül joghatóságuk alá vonnak minket, akkor isteni jogunk van, mint egy másik ország követei és polgárai arra kérni őket, hogy szigorúan tartsák be a saját országukban érvényben lévő törvényeket. Isten gondoskodni fog rólunk a Törvény és az Ország joghatósága alatt, amelynek polgárai vagyunk, és amelyhez tartozunk. Ő vigyázni fog mindezekben, és mindent a maga igazságos módján fog vezetni. És abban az országban pedig, ahol mi csak jövevények és vándorok vagyunk, ha joghatóságuk alá vonnak bennünket, jogunk van megkövetelni tőlük, hogy törvényeik elvei szerint bánjanak velünk.