6. prédikáció

Van még két vagy három rész a Szentírásban, melyeket ugyanazzal a témával kapcsolatban fogunk tanulmányozni, amivel az elmúlt három este is foglalkoztunk, és ott kezdjük, ahol tegnap este abbahagytuk. Olvassuk el ApCsel 25:11 versét: „A császárra apellálok!” (A cézárhoz fordulok - KJV). Tegnap este elemeztük a történetet a kezdetektől egészen eddig a pontig, és láttuk, hogy Pál apostol normális körülmények között soha nem apellált volna a császárra. De miután a rómaiak kezébe került, Pál arra szólította fel őket, hogy maradjanak saját elveik keretén belül. Az Isten országa polgárának jogáról szól az az elv, amelyet most tanulmányozunk, Krisztus követének azon jogáról, hogy követelje meg attól az országtól, hatóságtól, amelyben él, hogy a vele szemben tanúsított magatartásukban szigorúan tartsák be a saját szabályaikat és törvényeiket.
Az egyik részt, amivel foglalkozunk, az Apcsel 16:16 versétől kezdődően találjuk meg a Szentírásban. Filippiben történt az eset. „Lőn pedig, hogy mikor mentünk a könyörgésre, egy szolgálóleányka jöve előnkbe, kiben jövendőmondásnak lelke vala, ki az ő urainak nagy hasznot hajta jövendőmondásával. Ez követvén Pált és minket, kiált vala, mondván: Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik nektek az üdvösségnek útját hirdetik. Ezt pedig több napon át művelte. Pál azonban megbosszankodván, és hátrafordulván, mondá a léleknek: Parancsolom neked a Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle. És kiméne abban az órában. Látván pedig annak az urai, hogy keresetüknek a reménysége elveszett, megfogva Pált és Silást, vonák a piacra a hatóságok elé.”
Az itt megemlített „hatóságok” a rómaiak voltak, mivel Filippi római gyarmat volt, amely a császár különleges kiváltságait élvezte.
„Odavitték őket a bírákhoz, és azt mondták: Ezek az emberek megháborítják a városunkat, zsidók lévén olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nem szabad nekünk sem átvennünk, sem követnünk, mivelhogy rómaiak vagyunk. És velük együtt a sokaság is ellenük fordult, a bírák pedig letépették ruháikat, és megvesszőztették őket.”
Ők azt mondták: „A császárra apellálunk”. Ezt mondták? Nem! De ők római polgárok voltak, nem? Akkor miért nem fordultak a császárhoz? Nem bántalmazták és megverték őket? Ti mit csináltatok volna? Nem, nem azt kell mondanotok, mit tettetek volna akkor, hanem mit fogtok tenni, ha ugyanolyan helyzetben lesztek? Ez itt a kérdés.
„Miután sok ütést mértek rájuk, börtönbe vetették őket, megparancsolva a tömlöctartónak, hogy szigorúan őrizze őket. Az pedig a parancsnak megfelelően a belső börtönbe zárta őket, és lábukat kalodába szorította. Éjféltájban pedig Pál és Silás imádkozott, és énekkel dicsőítették Istent. A foglyok pedig hallgatták őket.” Következik a földrengés, a börtönőr és családja megtérése és megkeresztelkedésük. Olvassuk el a 35. verset: „Amikor pedig megvirradt, a bírák elküldték a szolgákat ezzel az üzenettel: Bocsásd el azokat az embereket! A tömlöctartó pedig tudtára adta ezt az üzenetet Pálnak: A bírák ideküldtek, hogy bocsássalak el titeket, most tehát távozhattok, menjetek el békességgel! Pál pedig azt mondta nekik: Megvesszőztek minket nyilvánosan, ítélet nélkül, holott római polgárok vagyunk, és börtönbe vetettek, és most titokban akarnak bennünket kiküldeni? Azt nem, hanem jöjjenek ide, és ők maguk vezessenek ki minket!” „Megszegték a római törvényt, amely érvényben volt a városukban, és most titokban akarnak kivezetni innen? Nem. Jöjjenek ide ők, és vigyenek ki innen minket. Ti hoztatok ide bennünket, ti vigyetek ki innen.”
„A szolgák pedig elmondták a bíráknak ezeket a szavakat, azok pedig megijedtek, amikor meghallották, hogy rómaiak. Odamentek, és bocsánatot kértek tőlük, majd kikísérték őket, és kérték, hogy távozzanak a városból. Ők pedig, ahogy kijöttek a börtönből, elmentek Lídiához, és a testvéreket látva vigasztalták őket, majd eltávoztak.”
Egy másik részt is olvasni fogunk, a 2Kor 11:23-25 verseit. Azokról szólva, akik kérkednek az állapotukkal, kijelenti: „Krisztus szolgái? Balgatagul szólok, én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször bebörtönöztek, többször megvertek, gyakran kerültem halálos veszedelembe. A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor vesszőztek meg, [...]” A megvesszőzés a római büntetés egyik fajtája volt. A zsidók büntetése egy híján negyven botütés volt, a határt törvény szabta meg. Pál ötször szenvedte el ezt a büntetést. De az általa említett vesszőzés nem az egyszerű zsidó korbácsolás volt, hanem a római korbácsütés, ez a római verés volt, és ő római polgár volt. Azt pedig sehol sem olvassuk, hogy ilyen körülmények között, vagy más körülmények között a császárra apellált volna. De, amikor a császár börtönben tartotta majdnem két éven át, majd a zsidók kezébe akarta adni őt, akkor Pál így szólt a császárt képviselő helytartónak: „A császár ítélőszéke előtt állok, itt kell nekem megítéltetnem. A császárra apellálok!” Kérdés a hallgatóságtól: „Miért hivatkozott Pál a római állampolgárságára ahelyett, hogy hivatkozott volna arra, hogy ő a mennyország követe?” Amit mondani akarok az az, hogy ő egészen addig függött attól a tisztségtől, hogy ő mennyei követ és függött mennyei Királyától, amíg a római hatalom joghatósága alá nem vonta őt, és ekkor Pál egyszerűen nem engedte, hogy a római hatóságok eltérjenek a római jogtól. Azonban ennek a témának a széles körben elterjedt elképzelése az, hogy Pál a római állampolgárságához folyamodott volna, ahányszor veszélybe került, pedig valójában sohasem tette.
Legalább háromszor kapott római korbácsolást anélkül, hogy élt volna a római állampolgárság jogával, hogy a polgári hatalomhoz fordult volna. De, amikor a kezükbe vették, és Róma irányítása és hatalma alatt tartották, csak akkor - és addig nem - akkor figyelmeztette a római hatalmat, hogy tartsák meg a saját törvényeiket. Amikor a római százados meg akarta őt korbácsolni, - ami törvénytelen volt - Pál így szólt: „Vajon szabad-e nektek római embert, kit el nem ítéltek, megostorozni?”
Csak ilyen körülmények között tette ezt, a többi alkalommal pedig soha nem folyamodott a római hatalomhoz, nem is használta azt, és nem is élt római állampolgárságával. Mert bárhol is hirdette az evangéliumot, bárhová is ment, a tömeg lökdöste, megkövezték, szégyenletesen kezelték, és mégsem olvassuk azt sehol, hogy ilyen esetben földi hatalomhoz folyamodott volna, vagy római állampolgárságával védekezett volna. Ha mindez példánkra, tanításunkra íródott, akkor meg kell tanulnunk, és nincs itt az ideje, hogy megtanuljuk? Istenbe vetette bizalmát, királyságának Uralkodójába, ahol valódi állampolgársága volt. Miért ne tennénk mi is ugyanezt?
Dániel Babilon és Médo-Perzsia földjén volt. Ez igaz. De, ha egy nép seregeivel az országod ellen támad, ahol te laksz, és a nagy sokasággal együtt téged is elvisz fogságba az ő országába, és beállít az ő szolgálatába az ő palotájában, akkor szerintem könnyen beláthatjátok - gondolom - hogy különbség van az ilyen helyzet és a politikai tisztségre önkéntes törekvés között. Ezt írja a Bibliám Dánielről és hogy hogyan került oda. Amikor valami ilyesmi történik veletek, és ilyen helyzetbe kerültök, szerintem senki sem fog kifogást találni az ellen, hogy a királyt szolgáljátok, ahová ő helyez. De mindaddig, amíg megvan a szabadságotok, hogy távol maradjatok az ilyen pozícióktól, nem hiszem, hogy hivatkozhattok Dánielre igazolásul, hogy önkéntesen lépjetek be abba a pozícióba, ellentétes lévén Krisztus világos tanításaival.
Ha rabságba vittek volna, mint Dánielt is vitték, és ha a király kiválasztana, hogy téglát vessek és falat építsek Babilon körül, akkor téglavetésben dolgoznék. Utána, ha a király kiemelne onnét, és beiskolázna, ahogy Dániellel is tette, akkor nagyon valószínű, hogy iskolába jártam volna, és a legjobb tudásom szerint tanulok. És mindezek után, ha elvitt volna a palotájába és ajtónállónak állít, akkor ajtónállóként szolgáltam volna. Ha végül az udvarába vitt volna, hogy a király elé álljak, mint Dániel és három hittestvére, akkor a király elé álltam volna. Ha elég őszinte és hűséges lettem volna, és Isten adott volna bölcsességet, hogy rejtett dolgokat értelmezzek a királynak, ahogyan Dániel is kapott segítséget Istentől, és a király eléggé értékelte volna Isten áldását, hogy tisztelje Őt ezért, és a végén aranyláncot rak a nyakamba, és a király után a második helyet adja nekem, akkor betöltöttem volna azt a tisztséget.
De örülök, hogy amíg nem jönnek ilyen idők és körülmények, addig nem lesz indokolt részt vennem a politikába vagy ilyen szolgálatokba, és nem kell politikai manővereket tennem annak érdekében, hogy valakit megválasszanak, nem kell részt vennem a város vagy az állam kormányzásában, sem a nemzet kormányzásában, sem semmiféle politikában. Jézus Krisztus nem tett ilyet. Ő azt mondta: „Ti nem e világból valók vagytok, ahogy én sem vagyok e világból való.” „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” és „amint Ő, úgy vagyunk mi is e világon.”
Józsefet eladták testvérei, megvették és rabszolgává tették, elvitték Egyiptomba, ott eladták rabszolgának, és rabszolgaként szolgált. Isten iránti feddhetetlensége és törvényéhez való hűsége börtönbe juttatta, ahol maradt egy ideig. Hűsége, csendes viselkedése és Isten Lelkének légköre, amely vele volt, elnyerte a börtönőr tetszését, aki rábízta a börtönajtókat és a többi foglyot a börtönben – napjainkban „megbízható személynek” neveznénk az ilyet a büntetés-végrehajtási intézetben. Isten vele volt. Amikor elérkezett az idő, és Isten felkészült Izrael – vagyis Jákob családja és a belőlük származandó egész Izrael – megmentésére, Ő különleges álmokat adott a fáraónak, éppúgy, mint annak idején Nabukodonozornak. A király elhozatta Józsefet, aki megfejtette a fáraó álmát. A fáraó azt akarta, hogy valaki foglalkozzon az előttük álló válság problémáival, és felkészítse Egyiptomot a közelgő éhínségre. A fáraó így szólt: „Találhatnánk-e ehhez hasonló férfit, akiben az Isten lelke van? És monda a fáraó Józsefnek: Mivelhogy Isten mind ezeket neked jelentette meg, nincs hozzád fogható értelmes és bölcs ember. Te légy az én házamon főgondviselő, és minden népem a te szavadra hallgasson, csak a királyi szék tesz engem nálad nagyobbá.” A fáraó mindent Józsefre bízott, ami Egyiptomban volt.
Ha ilyen pozícióba kerülnétek ilyen tapasztalat által, akkor szerintem még nekem se lenne kifogásom az ellen, hogy teljesítsétek a kötelességeteket azon a helyen. De az említett tapasztalatoknak semmi közük sincs az adventisták ilyen pozíciók utáni járásának, akik nincsenek börtönben és szabadon választhatnak, hogy hová menjenek és mit tegyenek. Szeretném világosan tisztázni azt az elvet, miszerint Isten országának polgáraként egyetlen kereszténynek sincs joga polgári eljárást kezdeményezni egy civil kormánynál. De ha a kormány az eljárás kezdeményezője, az egy más kérdés, amit már megvizsgáltunk. Ezért ismétlem a monarchiákat és kormányokat irányító elvek alapján, vagy maga az államforma alapját szolgáló törvény elve alapján, hogy a kereszténynek egyetlen eljárás kezdeményezéséhez sincs joga a civil kormánynál.
És az összes keresztény közül a hetednapi adventistáknak még inkább nincs joguk megtenni ezt. Éppen a szombat megtartása tiltja meg nekik. Mert ugyanis amikor egy ügyet a bíróság ítéletére bíz, akkor azt a bírósági eljárásnak veti alá. De az ország összes bírósága szigorúan a törvényhez és a bírósági szabályokhoz fog igazodni, és nagyon is lehetséges, hogy szombaton ül össze a bíróság és beszéli meg az ügyet. A szombattartó nem jelenhet meg szombaton a bíróságon. De ő terjesztette elő az ügyet, és azzal, hogy előterjesztette, minden bírósági határozatnak alávetette magát. Ha a bíróság szombaton hívja vitára az ügyet, még ha akaratlanul is teszi, felkérik az előterjesztőt, hogy szombaton jelenjen meg. Az előterjesztő nem jelenthet meg és ugyanakkor tartsa is meg a szombatot. De elutasítani a megjelenést, amikor megvitatják az ügyet, annyit jelent, hogy kigúnyolni a bíróságot. A bíróság nem engedhet meg ilyet, és megtörténhet, hogy a megjelenés elmulasztásáért pénzbírságot követelhet. De ha az előterjesztő kifizeti a bírságot, akkor a szombat megtartása miatt fizet. Ha a pénzbírság megfizetése helyett börtönbe vonul, ezt nem nevezheti üldözésnek, mert az az eljárás megindításának természetes következménye, és nem a bíróság tévedése. Ezért a parancsolat: „Emlékezz meg a szombatnapról, hogy megszenteljed azt” tiltja bármilyen ügy bíróság elé terjesztését, mert a parancsolat tiltja, hogy olyan úton indulj el, amely akadályozhatja a szombat megszentelését.
Mielőtt elolvasnám, amit olvasni fogok, szeretném elmondani, hogy amit olvasni fogok, az sok ember fejében felmerülő kifogással szembe megy, miszerint az itt bemutatott dolgok nagyon helytelenek lennének. Még nem hallottam senkit, aki tagadná, hogy ez az elv létezik és helyes, de egyesek tagadják az elv követését. Ha elismertek egy elvet, de nem vagytok hajlandók követni azt bármerre is jártok, akkor jobb, ha feladjátok azt az elvet.
Hogy mindenki értse meg, hogy nem újdonság az, amit mondok, olvasni fogok az 1893-as American Sentinel című újságból egy cikket. Természetesen a cikk nem úgy foglalkozik ezzel a témával, ahogy ma este megközelítettük, de ugyanazzal az elvvel foglalkozik, valamint az elv semmibevételének biztos következményeivel.
Az 1893. július 6-ai American Sentinel újságból olvasok: „A vasárnapi törvény menedzserei az Egyesült Államok bíróságaihoz fordultak, és megfojtották azokat követeléseikkel. Kérték a bíróságot, hogy döntsenek az ügyben. A bíróságok döntöttek. Most viszont nem hajlandók elfogadni a döntést. Beadták ügyüket a bíróságra, most pedig nem hajlandók elfogadni a döntést, mert nem kedvük szerint döntöttek. De ha elhatározták, hogy a saját útjukat követik, akkor mit várnak el a bíróságoktól?”
Ha nem vagy hajlandó elfogadni egy bíróság döntését, akkor nem igényelheted a segítségét. Ha viszont igénybe veszed, akkor a mennyei vagy földi kormány minden elve kötelez arra, hogy elfogadjad a döntést, és ha az ellened szól, akkor rajtad kívül senki sem hibáztatható. Megtörtént ebben a két évben, még 1894-ben is, hogy néhány adventista erre a területre lépett, és csapdába estek, akárcsak ezek a Nemzeti Reformátorok. Az adventisták azonban nem utasították el a döntést. Elfogadták a döntést, és pénzbírságot fizettek a szombat megtartása miatt. Azon körülmények között nem lehetett mást tenni. Tovább olvasom:
„De, ha elhatározzák, hogy a saját útjukat járják, mit várnak el a bíróságoktól? Ah! Csak eszközként akarják használni őket, hogy saját döntéseiket és akaratukat rákényszerítsék az Egyesült Államok népére.”
Ha ezt a cikket ebben a hónapban, 1895 februárjában írták volna egyes adventisták bizonyos pereiről, akkor az akkori cikk minden szava maradhatna a helyén, ahogy akkor írták, minden változtatás nélkül. Ezt nem vádként vagy szemrehányásként mondom egyetlen hetednapi adventista ellen sem. Nem akarok senkiben hibát keresni. De egy valóságot mondok. Sajnálom, hogy ez így van, nagyon sajnálom. De meg van írva a Bibliában: „Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett.” Ha az általunk vallott elvek megszegésével a Nemzeti Reformátorok területére lépünk, és csapdában találjuk magunkat, mint ők, akkor nem kellene tanulnunk ezekből a példákból? Az elv ugyanúgy érvényes Marylandben és az Unió bármely más államában ugyanúgy, mint Júdeában vagy Illinoisben. Ismétlem, nem hibákat keresek. Tudom, hogy mindenki téved. Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem kellene tanulnunk a saját hibáinkból és mások hibáiból? Nem szükséges mondanom, hol történt. Tudni kell viszont, hogy megtörtént, és megtörténhet ott, ahol éppen vagytok, ha nem teszitek jobban magatokévá ezt az elvet. Visszatérek az American Sentinel újsághoz. Következik az eset történetének a leírása, annak kibontakozása, amit nem szükséges elolvasnom. Majd a cikk visszatérve az elvhez így folytatja: „Természetesen érthető, hogy különösen a jogi eljárásokat kezdeményező félnek jóhiszeműen kell elfogadnia a jogerős ítéletet. A másik fél erre nem köteles, ugyanis az eljárást kezdeményező fél idézheti és kényszerítheti őt, hogy megjelenjen a bíróság előtt. A másik fél nincs kényszerítve semmilyen döntés elfogadására, mert az eljárás szólhat üldözésről, és ezért a bírósági döntés rossz már a kezdetektől fogva.
De nem így van a kezdeményező esetében. A dolgok természetéből adódóan már a törvényes kormányzás eszméjébe is beletartozik, hogy a joghoz folyamodó fél, a jogi eljárást kezdeményező fél készségesen elfogadja a végső döntést. Ellenkező esetben haszontalan a jogállamiság; az erőszak az egyetlen eljárásává válna, és ugyanakkor a fellebbezés egyetlen forrása. Ez anarchiát jelentene.”
Tehát ha ti, mint Isten országának polgárai nem vagytok hajlandók elfogadni egy földi bíróság döntését, akkor nem kezdeményezhettek; nem indíthattok egyetlen tárgyalást sem, mert megnyitni egy ügyet, majd elutasítani a döntést, nem más, mint az anarchia elve - megsemmisíti a kormányt. A keresztények nem ezért vannak a világban. Más célunk van. Minden további nélkül el kell ismernünk és tiszteletben kell tartanunk a már létező kormányzati rendszereket, ahogyan a létrehozók létrehozták, és ne vessünk meg egyetlen elvet sem, ne kövessünk olyan utat, amely lerombolhatná a már létező kormányok alapjait.
„Vitathatatlan igazság, hogy a kezdeményező fél a vasárnaptörvény pártiak voltak, és a kongresszusi kezdetétől fogva a bíróság végső döntéséig fenntartották. Most pedig ahelyett, hogy készségesen elfogadnák a végső döntést, nemcsak hogy nem fogadják el, hanem erőszakhoz folyamodnak. A másik fél, akit bíróság elé állítottak - nem kényszerből - előre bejelentette, ha a bírósági döntés ellenük fog szólni, akkor azt elfogadja, és eleget tesz neki. A felperes, a mindvégig kezdeményező fél volt, nyíltan megveti a végső döntést, nem hajlandó elfogadni azt.
A dolog következtetése: a jogi kormányzás eszméje és léte szempontjából elengedhetetlen, hogy a jogi eljárásban kezdeményező fél a jogerős döntést készségesen elfogadja és betartsa. Ha nem így teszünk, hanem a végső döntés meghozatala után úgy csinálunk, mintha nem született volna semmi döntés, azt jelenti, hogy feladjuk a törvényes kormányzást, ami lényegében anarchikus és lázadó cselekedet. A vasárnaptörvény pártiak a kezdetektől fogva a kezdeményező fél volt ezekben a jogi vitákban. Mint felperes ahelyett, hogy készségesen elfogadná a végső döntést, teljesen figyelmen kívül hagyja azt, és a döntés meghozatala után erőszakhoz – bojkotthoz – folyamodik. Ebből világosan látszik - és a bizonyíték teljes - hogy ebben az ügyben a vasárnaptörvény vezetői akciója az egyetlen, amely valóban «anarchikus felfogásban, és lázadó a végrehajtásban». Ez a helyzet logikája, és a pontos igazság. Cselekedetük még világosabban bizonyítja ezt, és az a tény, hogy másokat «anarchistáknak», «lázadóknak», «árulóknak», «ateistáknak» neveznek, nem rejtheti el ezt az igazságot.
Ez az egyetlen biztos következtetés, amely levonható, amikor az egyházi diktatúráról vagy az egyházi ellenőrzésről van szó a kormányzati ügyekben. És ez azon egyszerű oknál fogva, hogy az egyház részéről soha nem várható el, hogy tiszteletteljes figyelmet fordítson bármilyen törvényre vagy határozatra, amely nem tetszik neki. Ezért az egyház egyetlen célja, amikor akár jogszabályokért, akár bírósági eljárásokkal fordulnak a kormányhoz, az, hogy a kormányzati hatóság törvényei rendelkezésükre álljon, mely által kényszeríthetik az embereket, hogy végrehajtsák önkényes akaratát. Ez pedig a minden tisztességes és törvényes kormányzás félretételét jelentené.
Mindez világosabbá teszi azt az isteni bölcsességet, amely az egyházi és a polgári hatalmak teljes szétválasztását parancsolja, amely megtiltja az egyháznak az állammal való kapcsolatát. Az Egyesült Államok kormányának alapjait lerakó emberek bölcsességét is bizonyítja, akik az alkotmányban és a legfelsőbb törvényben testesítették meg a kormányok isteni tervét – az állam és az egyház teljes szétválasztását. És amit az egyházak tettek és tesznek, az csak egy kísérlet, és a bajok óceánjának kezdete, amelybe a kormány belesül, és amiben végül elsüllyed, mert figyelmen kívül hagyják az atyáink által kialakított kormányzási elvet és amelyet Jézus Krisztus hirdetett.
Amíg az egyház teljesen távol marad az államtól, addig következetesen és jogosan figyelmen kívül hagyhat minden a vallási ügyek szolgálatába állított (vagy vallási gyakorlattal kapcsolatos) jogalkotást, bírói rendeletet vagy végrehajtó hatalmat, mert folyamatosan megtagadhatja, hogy a kormánynak joga volna hozzányúlni a valláshoz vagy bármely vallási kérdéshez.”
Ez jelenvaló igazság. Ez jelenvaló igazság számunkra és a Nemzeti Reform számára is. „De amikor az egyház megfeledkezik a helyéről és magas kiváltságairól, és gyakorlatilag ő maga felkéri a kormányt vallási kérdésekben, akkor ezzel valójában saját magának korlátozza tiltakozó hatalmát és jogát, hogy vallási ügyekben semmibe vegye a kormány utasításait, miközben a gyakorlatban nem hajlandó lemondani azokról. Tehát, ha a kormány nem az egyház akarata szerint cselekszik, akkor nyíltan és szándékosan figyelmen kívül hagyja azt a tekintélyét, amelyre éppen az egyház apellált. Így válik az egyház a törvénysértés kitevőjévé és forrásává, valamint a kormányrombolás leggyorsabb eszközévé.” Ez az elv mindenkire érvényes, és ránk is érvényes, mint láttuk. Megtanuljuk, mit is jelent valójában ez az elv, és hűek maradunk hozzá? Ez a kérdés mindannyiunk számára.