A hit győzelme
A Biblia kijelenti: „Az igaz ember pedig hitből él”, „Mert az Isten igazsága nyilvánul meg abban hitből hitbe.” (Róm 1:17) Semmi sem tudja jobban bemutatni a hit munkáját, mint azok a bibliai történetek, melyek „régen megírattak, a mi tanulságunkra, hogy állhatatossággal és az Írások vigasztalása által reménységünk legyen” (Róm 15:4). Először olvassunk el egy fontos eseményt 2Krón 20. fejezetéből:
„És lőn ezek után, eljövének a Moáb fiai és Ammon fiai, és velük mások is az Ammoniták közül, Jósafát ellen, hogy hadakozzanak vele. Eljövének pedig a hírmondók, és megmondák Jósafátnak, mondván: A tenger túlsó részéről nagy sokaság jön ellened Siriából, és már Haséson-Tamárban vannak; ez az Engedi” (1-2. vers).
Ez a nagy sereg megrémítette a királyt és a népet, de bölcs döntést hoztak, hogy együtt keressék Istent. Azután Jósafátnak, a gyülekezet vezetőjének imáját olvassuk, amelyet érdemes tanulmányozni, mert szívből fakadó ima volt, és magában foglalta a győzelem kezdetét.
„És megálla Jósafát Júda és Jeruzsálem gyülekezeteiben, az Úr házában az új pitvar előtt, és monda: Óh Uram, mi atyáink Istene! Nem te vagy-é egyedül Isten a mennyben, aki uralkodol a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki sincsen, aki ellened megállhatna.” (5-6. vers)
Jósafát szépen kezdte imáját, elismerve a menny Istenét. Tehát, a minta ima így kezdődik: „Mi Atyánk ki vagy a mennyekben”. Mit jelent ez? Azt, hogy a menny Istene a Teremtő.
Ez magában foglalja Isten hatalmának elismerését a föld országai és a sötétség világa felett. Az a tény, hogy a Teremtő Isten a mennyben van, bizonyítja, hogy Nála van a hatalom és az erő, ezért senki sem állhat meg Ellene. Miért van az, hogy aki a szükség idején az Isten hatalmának elismerésével kezdi imáját, annak már biztosítva van a győzelem? Azért, mert ha megfigyeljük Jósafátot, nemcsak Isten végtelen hatalmába vetett hitét vallotta meg, hanem igényelte is azt az erőt. A következőket mondta: „Nem Te vagy a mi Istenünk?” Ezáltal teljesítette a Szentírás kívánalmát, miszerint: „aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik” (Zsid 11:6).
Imájában Jósafát elmondta Istennek, hogy a moabiták és az ammoniták törnek rá, pont azok a népek akarják őket megfosztani Isten örökségétől, akiket a honfoglalás idején ő megkímélt. (7-8 vers) Majd így fejezte be imáját: „Óh mi Istenünk, nem ítéled-é meg őket? Mert nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink” (12. vers). Csak Isten tudja „segíteni az erőtlent a sokaság ellenében!” (2Krón 14:11). „Mert az Úr szeme körbejár az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azoknak, akik teljes szívvel ragaszkodnak hozzá.” (2Krón 16:9) Jósafát és népének imája összhangban van az apostolok buzdításával: „Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra” (Zsid 12:2). Ő a kezdet és a vég, és Kezében van minden hatalom mennyen és földön.
Mi volt az ima eredménye? Eljött az Úr prófétája, és a Szentlélek erejével azt mondta: „És monda: mindnyájan, akik Júdában és Jeruzsálemben lakoztok, és te Jósafát király, halljátok meg szómat! Így szól az Úr néktek: Ne féljetek, és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt; mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten.” (15. vers). Majd utasítást kaptak, hogy másnap induljanak el, szálljanak szembe az ellenséggel, és meg fogják látni az Úr szabadítását. Most következik a legfontosabb rész:
„És reggel felkészülvén, kimenének Tékoa pusztájára; és mikor kiindulának onnan, megálla Jósafát és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek! Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítá az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a seregek előtt menvén, és mondják: Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága.” (20-21. vers).
Minden bizonnyal ez egy furcsa módja volt a küzdelemnek. Csak kevés hadsereg indult harcba ilyen módon. De mi volt az eredmény?
„És amint elkezdték az éneklést és a dicséretet, az Úr ellenségeskedést szerze az Ammon fiai és a Moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Júdára jövének, és megverettetének. Mert az Ammon és a Moáb fiai a Seir hegyén lakozók ellen támadának, hogy őket levágnák és elvesztenék; és mikor mind elvesztették a Seir hegyén lakozókat, azután egymás elpusztítását segítették elő. A Júda népe pedig méne Mispába a puszta felé, és mikor a sokaság felé fordulának: íme csak elesett holttestek valának a földön, és senki sem menekült meg.” (22-24. vers)
Ha kevés hadsereg indult harcba ilyen módon, mint ahogyan Jósafát vezette, akkor minden bizonnyal kevés hadsereg lett megjutalmazva ilyen győzelemmel. Nem volna rossz tanulmányoznunk a küzdelem filozófiáját, amely megnyilatkozott ebben az esetben. Mire gondolhatott az ellenség, aki számbeli fölényben volt, amikor azon a reggelen meghallotta, hogy az izraeliták énekelve vonulnak ki? Nem gondoltak másra, minthogy az izraeliták erősítést kaptak, és értelmetlen harcba szállni velük. Pánik tört ki közöttük, és mindenki ellenségnek nézte a mellette lévő társát.
Vajon nem jól gondolták, hogy az izraeliták erősítést kaptak? De igen, mert továbbá azt olvassuk: „az Úr ellenséget szerze az Ammon fiai, a Moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen”. Az Úr serege, akiben bízott Jósafát és népe, harcolt értük. Erősítést kaptak, és minden bizonnyal, ha szemük megnyílt volna Elizeus szolgájához hasonlóan, akkor látták volna, hogy többen vannak az ellenségnél. A történetben meg kell látnunk azt, hogy amikor az izraeliták dicsőítő éneket énekeltek az Úrnak, akkor Isten ellenségeskedést szerzett az ellenség táborában. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy valódi hittel bírtak. Isten ígérete ugyanolyan jó volt, mint a véghezvitele. Ezáltal bebizonyították a következő ige igaz voltát: „az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1Ján 5:4).
Most vonatkoztassuk ezt a példát a bűn elleni harc esetére. Kísértve vagyunk, hogy rosszat tegyünk. Szomorúságunk által gyakran bebizonyítottuk a kísértés erejét, mert azzal, hogy legyőzött, nyilvánvalóvá vált, hogy semmi erőnk nincs vele szemben. De most szemünk az Úrra tekint, Aki arra biztat, hogy „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.”
Tehát imádkozzunk Istenhez, Akit a Biblia az ég és a föld Teremtőjének mutat be. Ne azzal kezdjük, hogy mennyire erőtlenek vagyunk, hanem azzal, hogy örömmel elismerjük Isten korlátlan erejét. Utána feltárhatjuk nehézségeinket, vagy gyengeségeinket. Ha az utóbbival kezdünk, akkor magunkat tesszük Isten elé. Ebben az esetben Sátán felnagyítja a nehézséget, és sötétségbe burkol bennünket annyira, hogy gyengeségeinken kívül semmit sem látunk. Bár imáink és kiáltásaink kétségbeejtőek lehetnek, hiábavalónak bizonyulnak, mert hiányzik belőlük a hitnek lényeges eleme, miszerint Isten pont olyan, mint amilyennek kijelenti Magát. De amikor az Isten hatalmának elismerésével kezdjük, akkor nyíltan megvallhatjuk gyengeségeinket, mert akkor az Ő ereje mellé helyezzük azokat, és a kontraszt bátorságot ad nekünk.
Ima közben a Szentlélek eszünkbe juttatja Isten ígéreteit. Lehet, hogy nem gondolunk egy bizonyos ígéretre, amely pontosan illene az adott helyzethez, de emlékezhetünk arról, hogy „igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megtartsa a bűnösöket” (1Tim 1:15); és „adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint.” (Gal 1:4). Azt is tudjuk, hogy ez minden ígéretet magában foglal, mert „aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8:32).
Majd visszaemlékezhetünk, hogy Isten nevén szólíthatja a nem létező dolgokat, mint meglévőket. Ez azt jelenti, ha Isten megígér valamit, mintha már be is teljesedett volna. Így, tudva, hogy a bűntől való szabadulásunk megegyezik az Ő akaratával (Gal 1:4), úgy tekinthetünk a győzelemre, mintha már elnyertük volna, és köszönetet mondhatunk Istennek azok nagy és becses voltáért. Amikor hittel ragadjuk meg ezeket az ígéreteket, és valóságnak tekintjük őket, nem tehetünk mást, mint Istent dicsérni csodálatos szeretetéért. Miközben ezt tesszük, elménk teljesen elszakad a rossztól, és elnyerjük a győzelmet. Az Úr összezavarja az ellenséget. A mód, ahogyan dicsőítjük Istent, megmutatja Sátánnak, hogy erősítést kaptunk, és mivel látja, milyen nagy segítséget kaptunk, tudja, hogy semmit sem tehet ez alkalommal, és békén hagy. Ezt a folyamatot világítják meg az apostol következő szavai: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.” (Fil 4:6).