Izrael megszabadítása
Ézsaiás 14:1-12 (Lowth fordítása):
„1Mert megkönyörül Jehova Jákobon, kiválasztja még egyszer Izraelt, és letelepíti őket földjükön. Az idegenek majd hozzájuk csatlakoznak, és Jákob házához társulnak. 2A nemzetek kézbeveszik őket, és elviszik lakóhelyükre, Izrael háza pedig tulajdonává teszi az idegeneket Jehova földjén, szolgákká és szolgálókká. Azokat viszik fogságba, akik elhurcolták őket, és ők uralkodni fognak sanyargatóikon. 3Ez történik majd azon a napon, amikor Jehova nyugalmat ad neked szenvedésed és gyötrelmed után, a kemény szolgaság után, melyben szolgáltál: 4ezt a példabeszédet fogod mondai Babilon királyáról: Hogy eltűnt a sanyargató, vége lett az elnyomásnak! 5Összetörte Jehova az istentelenek botját, a zsarnokok jogarát. 6Az, aki népeket vert dühödten szüntelen veréssel, nemzeteket igázott le haragjában, azt most föltartóztathatatlanul kergetik és senki nem állítja le ezt. 7Megnyugodott és megpihent az egész föld, ujjongásban tört ki. 8A ciprusok is örülnek miattad, s a Libanon cédrusai: Mióta ledöntöttek téged, nem jön fel senki kiirtani minket. 9Lent az alvilág megrendült jöttödre; felriasztja kedvedért az árnyakat, a föld minden fejedelmét, felkelti trónjáról a nemzetek minden királyát. 10Valamennyien megszólalnak, és ezt mondják neked: Te is gyenge lettél, mint mi? Hozzánk hasonlóvá lettél? 11Az alvilágba szállt alá kevélységed és hárfáid zengése? Rothadás alattad a fekvőhely, és férgek a takaród? 12Hogyan hullottál le az égből, ó, Lucifer a hajnalpírnak fia?”
Mindenki, aki figyelemmel kíséri ezeket az Ézsaiás-tanulmányokat, jó lenne, ha állandó hivatkozási pontként szem előtt tartaná az első leckét kísérő „Az ígéret ideje” című cikket. Minden lecke, amely ezután következik, egyre jobban az elménkbe fogja rögzíteni az ott összefoglalt igazságot, amíg Ézsaiás könyvének bármelyik részére vetett pillantás lehetővé nem teszi a tanuló számára, hogy lássa, hogy az a világtörténelem utolsó napjaira vonatkozik.
Gondoljunk csak Izrael állapotára e prófécia megírásának idején. Nem fogságban voltak, hanem Kánaán földjén éltek, és saját királyuk volt. Nem ismerjük a pontos dátumot, amikor íródott, de azt tudjuk, hogy nem később, mint i.e. 700-ban. Ézsaiás Uzzijjának, Jótámnak, Áháznak és Ezékiásnak uralkodása alatt prófétált, kezdve Uzzijjá uralkodásának végén (lásd Ézsa 1:1 és 6:1-9). Jótám és Áház egyenként tizenhat évig uralkodott, Ezékiás pedig huszonkilenc évig. (lásd 2Krón 27:1, 28:1 és 29:1). Ezékiás uralkodásának tizennegyedik évében Ézsaiásnak különleges üzenete volt számára, amelyben bejelentette halálát, majd későbbi helyreállítását. Ezt onnan tudjuk, hogy ekkor az Úr még tizenöt évet adott az életéhez. (2Kir 20:6). A próféta tehát legalább negyvenhat évig prófétált, vagyis Kr.e. 713-ig. Ezékiás halála után nem prófétált többé, hiszen, ha prófétált volna, akkor az Ézsaiás 1:1 említette volna. De még ha Ezékiás haláláig folytatta is a prófétálást, szolgálata legalább hétszáz évvel Krisztus előtt volt, mert Ezékiás i.e. 698-ban halt meg.
Nos, ez a kis dátumvizsgálat nem technikai kérdés, ez egy életbevágóan fontos kérdés! Ebből láthatjuk, hogy Ézsaiásnak ez a próféciája Izrael kiválasztásáról, helyükre viteléről és a saját földjükön való megnyugvásáról közel száz évvel azelőtt hangzott el, hogy Babilonba vitték őket. Abban az időben, amikor az ígéret elhangzott, a királyság virágzásnak örvendett, és az izraeliták biztonságban éltek Kánaán földjén. Isten azonban megígérte nekik, hogy ismét nyugalomban fognak részesülni a saját földjükön. Ez nagyon fontos.
Valami hasonlót találunk Dávid történetében. (lásd 2Sám 7:1-10). Onnan megtudjuk, hogy Dávid hatalma csúcsán, amikor az Úr minden ellenségétől megnyugvást adott neki, házat akart építeni Istennek, nagy ígéretet kapott az Úrtól, amelynek egy része a következő volt: „Helyet is szereztem népemnek, Izráelnek, és ott elültettem őt, hogy saját helyén lakjon. Többé nem mozdítják ki a helyéből, és többé nem fogják nyomorgatni az álnokság fiai, mint azelőtt.” Ezek a dolgok azt mutatják, hogy Kánaán jelenlegi földje, még ha olyan termékeny is lenne, mint Józsué idejében, nem elég jó ahhoz, hogy Isten népének öröksége legyen. Dávid bizonyságot tett arról, hogy ő csak jövevény és zsellér a földön, és ez királysága csúcspontján volt (1Krón 29:15). Ugyanolyan vándornak tekintette magát, mint Ábrahám, Izsák és Jákób. Csak, amikor a bűnösök kivágattatnak, és a gonoszok gyermekei többé nem gyötörhetnek senkit, a szelídek akkor lesznek képesek örökölni a földet és örvendezni a teljes békességnek. (Zsolt 37:9-11).
„Akit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett.” (2Pét 2:19) „Aki vétkezik, az a bűn szolgája” (Jn 8:34) „A maga álnokságai fogják meg az istentelent, és a saját bűnének köteleivel kötöztetik meg.” (Péld 5:22) Senki sem lehet rabságban, csak ha a bűn le nem győzi őt. Dániel több mint hetven évig volt Babilonban, de soha nem volt rabságban. Nem engedett a bűnnek, és így szolga helyett az ország ura lett. Három társa ugyanilyen szabad volt. Még Babilonban is olyan szabadok voltak, hogy amikor kötelekkel megkötözték őket, és Isten iránti hűségük miatt tüzes kemence várt rájuk, a tűz, amely a pusztulásukra volt szánva, csak a köteleket égette el, és lehetővé tette számukra, hogy szabadon járjanak. „Valóban szabadok” voltak, mert maga a Fiú szabadította meg őket (lásd Dán 3:13-25). Így látjuk, hogy csak a bűn tud valakit rabszolgasorba taszítani Babilonban, és Sátán a bűn szerzője. Ezért, amikor azt az ígéretet olvassuk, hogy Isten népe rabszolgasorba taszítja azokat, akik korábban rabszolgasorba taszították őt, és uralkodik elnyomóin, tudjuk, hogy ez győzelmet jelent minden bűn és az ördög minden hatalma felett. Ez annak az eskünek a beteljesedése, amelyet Isten megesküdött atyánknak, Ábrahámnak, „hogy beteljesíti azt nekünk, hogy megszabadulva ellenségeink kezéből, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban ő előtte életünk minden napján” (Lk 1:73-75).
A győzelem már a miénk, mert „az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1Jn 5:4). De eljön majd az idő, amikor maga a Sátán lesz megkötözve, hogy többé ne tudja „megtéveszteni a népeket” (Jel 20:1-3). Akkor nemcsak egy része, hanem Isten egész népe, minden nemzetből összegyűjtve énekelni fog: „Hogy eltűnt a sanyargató, vége lett az elnyomásnak! Összetörte Jehova az istentelenek botját, a zsarnokok jogarát. Az, aki népeket vert dühödten szüntelen veréssel, nemzeteket igázott le haragjában, azt most feltartóztathatatlanul kergetik és senki nem állítja le ezt.” Az ígéret az, hogy azok, akik a lelkünket üldözik és ártani akarnak nekünk, visszafordíttatnak és zavarba kerülnek. Olyanok lesznek, „mint a pelyva a szélben”, és az Úr angyala elűzi őket. Sötét és csúszós lesz az útjuk, és az Úr angyala üldözi őket. (Zsolt 35:4-6). A Sion hegyén a megváltottak énekét itt kell megtanulni, mert „így térnek majd vissza az Úr megváltottai, és ujjongás közepette jönnek Sionba.” (Ézsa 51:11) Új ének lesz az, amit énekelni fogunk, de most, a jelen időben az Úr kivon minket a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és a sziklára állítja lábunkat, megerősíti lépteinket, és új éneket ad a szánkba. (Zsolt 40:1-3).
A megváltás énekét a babiloni király hatalmából való szabadulás alapján énekeljük. Lehet-e még kétségünk afelől, hogy ki ő? Ő az, aki dühödten szüntelen veréssel sújtja a nemzeteket. Amikor megsemmisül, „az egész föld megnyugszik és elcsendesedik.” Ő nem más, mint az ellenség, az ördög, aki szerte jár a földön, hogy elpusztítsa annak lakóit. Ő maga is megsemmisül, bár egykor „Lucifer, a hajnal fia” volt, de „lehullott az égből”. Egyetlen fejezet sem mutatja meg jobban ezt az azonosságot Babilon királya és a Sátán között, mint ez a fejezet. Bár lenne ez az igazság teljesen megértve és észben tartva! Értsük meg, hogy Ézsaiás könyve az utolsó időkre íródott, különleges módon vonatkozik ránk, és hogy az egész prófécia világossá válik, és örömmel és haszonnal olvasható.
„A levegőbeli hatalmasság [...] ama lélek [...], amely az engedetlenség fiaiban munkálkodik.” (Ef 2:2) Ő nem más, mint Sátán, „e világ istene” (2Kor 4:3-4). Mivel az emberek szívében elnyerte az Istent megillető jogos helyet, ebből természetesen következik, hogy azon nemzetekben uralkodik, akik megfeledkeztek Istenről. A régi időkben csak pogány nemzetek voltak a földön. Az ördög imádata volt a pogányok vallása, és a Sátán volt az igazi uralkodó minden királyságban. Most a föld nemzetei kereszténynek vallják magukat, de mindegyikük nyíltan és tagadhatatlanul ellentétben áll Krisztus tanításával. Isten parancsaival szembeszállnak, és azokat, akik követik azokat és másokat is erre tanítanak, megbüntetik. Következésképpen Sátán a zűrzavar okozója, mert ő az irigység és a viszály eredeti okozója - Babilon királya - még mindig uralkodik és sokakat elnyom, még Isten népe közül is. De „hála legyen Istennek, aki győzelmet ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által”. Isten megvizsgálta a nemzeteket, hogy népet hozzon ki belőlük az Ő nevének. Aki győz, hatalmat kap a nemzetek felett (Jel 2:26-27). De a nemzetek uralmához szükséges kiváltság a saját lelkünk uralma, és ez csak Krisztus által lehetséges, Akinek „hatalom adatott minden teremtmény felett”, és Akiben beteljesedtünk.
The Present Truth, 1899. március 23.
A