Világméretű összefogás - egy kudarc

Ézsaiás 30:1-15 (Lowth fordítás):

„¹Jaj a lázongó fiaknak – mondja Jehova –, akik tervet szőnek, mely nem tőlem való, és szövetséget kötnek, mely nem az én akaratom, hogy bűnt bűnre halmozzanak! ²Útra kelnek, hogy lemenjenek Egyiptomba, de az én számat nem kérdezik meg, hanem menedéket keresnek a fáraónál, és oltalmat Egyiptom árnyékában. ³A fáraó menedéke azonban szégyen lesz számotokra, és gyalázat az oltalom Egyiptom árnyékában. ⁴Mert bár Tániszba mentek küldöttei, és követei Háneszig jutottak, ⁵mind szégyent vallanak a nép miatt, mely nem használhat nekik, nem lehet segítségükre és hasznukra, csak szégyenükre és gyalázatukra. ⁶A szorongatás és nyomorúság földjén át, ahol nőstény és hím oroszlán, vipera és szárnyas kígyó él, hiába viszik szamarak hátán gazdagságukat, és tevék púpján kincseiket a néphez, mely nem használhat. ⁷Egyiptom segítsége üres hiábavalóság; ezért nevezem őt tehetetlen Ráhábnak. ⁸Most menj, írd fel ezt előttük egy táblára, és egy könyvbe vésd be, hogy megmaradjon az eljövendő időre, tanúbizonyságul örökre! ⁹Bizony, engedetlen nép ez, hamis fiak, fiak, akik nem akarnak hallgatni Jehova tanítására; ¹⁰akik azt mondják a látóknak: Ne lássatok! és a látnokoknak: Ne lássatok nekünk igaz dolgokat! Beszéljetek nekünk hízelgő dolgokat, lássatok csalárdságokat! ¹¹Hagyjátok el az utat, térjetek le az ösvényről, hagyjatok nekünk békét Izrael Szentjével! ¹²Ezért így szól Izrael Szentje: Mivel megvetettétek ezt a szót, és a hamisságban meg csalárdságban bíztok, s arra támaszkodtok, ¹³azért ez a bűn olyan lesz számotokra, mint leomló faldarab, mely kiszakad a magas falból, és hirtelen, egy szempillantás alatt roppan össze, ¹⁴és úgy összetörik, mint ahogy összetörik a fazekasok korsója, kíméletlenül összezúzva, és nem található törmelékei között egy cserépdarab, amelyben parazsat lehetne hozni a tűzhelyről, vagy vizet meríteni a gödörből. ¹⁵Mert így szól Jehova, Izrael Szentje: Megtérés és nyugalom által szabadultok meg; nyugodtság és bizalom által lesz erőtök. De ti nem akartátok.”

Ézsaiás próféta első tanításai közé tartozik az, hogy a hatalmas Isten - az Örökkévaló Atya, a Békesség Fejedelme, akinek vállán az uralom van, és akiben egyedül állandóság és örökkévaló uralkodás van - neve: Csodálatos Tanácsos (Ézsa 9:6-7). Ő egyedül csodás a tanácsban és kiváló a cselekedetben. (Ézsa 28:29, KJV) Ezért könnyen érthető, hogy az ihletett Ige miért mond jajt azoknak, akik elfogadnak tanácsot, de nem az Úrtól. Ez a jaj nem egy önkényes átok, amelyet hűtlenül mondanak ki, mintha az Úr haragudna, amiért megvetik, hanem egyszerűen csak megerősíti az elkerülhetetlen következményt azok számára, akik megvetik az Úr tanácsát. Nincs igazi tanács, csak Istennél.

Maga a szöveg a körülmények képét vázolja, amelyet a zsidók magukra kértek. Az asszírok által fenyegetett izraeliták Egyiptomban, a korábbi szolgaság házában kerestek segítséget. Az egyiptomiak támogatást ígértek nekik, ám a próféta biztosította őket, hogy soha nem fogják megkapni. Ez az ügylet úgynevezett összefoglalása, és az eset nem volt hétköznapi, de tanulságos Isten népe számára az idők végén.

Először is vizsgáljuk meg, mit is jelent Egyiptom valójában. Nincs elegendő időnk, hogy részletesen kifejtsük, de a kulcsot a Jel 11:8 versében találjuk, ahol azt olvassuk, hogy Isten „két tanújának” holttestei „feküsznek ama nagy városnak utcáin, amelyet lélek szerint Szodomának és Egyiptomnak hívnak, ahol a mi Urunk is megfeszíttetett.” Nos, ez a „jelenvaló gonosz világ” feszítette Krisztust keresztre, „mert nem ismerte meg őt”. (Lásd 1Jn 3:1; 1Kor 2:7-8; Jn 16:1-3). Krisztus keresztje által mi is keresztre vagyunk feszítve a világnak, és ez azt jelenti, hogy a kereszt által Ő is megfeszíttetett a világ számára. (Gal 6:14; 2:20). A kereszt által szabadulunk meg „e jelenvaló gonosz világból” (Gal 1:4) Ezért kijelenthetjük, hogy Egyiptom a Krisztussal szemben álló világot képviseli.

Krisztus gyermekkorában kijött Egyiptomból, „hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: Egyiptomból hívtam ki az én fiamat” (Mt 2:15). Isten azért hozta ki az Ő népét Egyiptomból, hogy megtartsa az Ő parancsolatait. (Zsolt 105:43-45). Ezért Izrael minden gyermekének - minden kereszténynek - ki kell jönnie Egyiptomból. Amíg Egyiptomban maradnak, nem tudják Istent szolgálni, mert Egyiptom a „szolgaság háza” (2Móz 20:1-3). Kijönni Egyiptomból nem jelent mást, mint elismerni Istent egyetlen igaz Istennek és a hamis istenek kizárását az életünkből.

Gondoljuk meg, milyen meghökkentő változás következett be, amikor Izrael fiai fontolóra vették, hogy szövetséget kötnek Egyiptommal, és tudatosan segítséget kérnek ellenségeikkel szemben attól a néptől, akik „kegyetlenül dolgoztatták az Izráel fiait. Kemény munkával keserítették életüket” (2Móz 1:13-14) „Izráel fiai fohászkodtak a szolgaság miatt és jajkiáltottak.” (2Móz 2:23), mert az egyiptomiak álnokul bántak velük és addig nyomorgatták „atyáinkat, hogy magzataikat kidobták, hogy ne maradjanak életben.” (ApCsel 7:19) Ennek ellenére az izraeliták most éppen ehhez a néphez fordultak támogatásért a szükség idején. Micsoda változást hozott az idő!

Kiben és miféle változás történt? Talán az egyiptomiak megtértek? Elismerték és imádták az igaz Istent? Egyáltalán nem! Ugyanolyan pogányok voltak, mint régen, és ugyanúgy ellenségei voltak Istennek, mint atyáik. Mózes idejében keresztre feszítették Krisztust, mert Mózes nagy gazdagságnak tartotta a „Krisztus gyalázatában” való osztozást, és a gyalázat a kereszt. (Lásd Zsid 13:12-13; Zsolt 69:7,9, 20-21). Mit jelentett tehát, hogy Izrael népe Egyiptomhoz fordult szabadulásért? Azt jelentette, hogy elhagyták Istent, üdvösségük Szikláját. A változás az izraelitákban történt, nem az egyiptomiakban. Micsoda vakság nyilvánult meg akkor! A szolgaság házához menni szabadulásért!

Hallgassátok meg a nép néhány „liberális” vallási vezetőjének okoskodását napjainkból: „Miért ne kössünk szövetséget az egyiptomiakkal a kölcsönös segítségnyújtás érdekében? Miért kellene mindig emlékeznünk a régi nézeteltéréseinkre? Az egyiptomiak nagyon jó emberek, ha megismered őket. Valójában nem is különböznek annyira tőlünk. A világ nagyot fejlődött az elmúlt ezer évben, és nekünk is illene elég liberálisnak lennünk ahhoz, hogy néhány engedményt tegyünk. Valóban szép dolog az Úrban való bizalomról beszélni, de nem praktikus. »Isten megsegíti azokat, akik önmagukon segítenek!« A józan észnek arra kellene megtanítania bennünket, hogy egyetlen reményünk a népként való létezésre az, ha összefogunk az egyiptomiakkal. Bizonyos kérdésekben egyet fogunk érteni, és így befolyást nyerünk felettük, ugyanakkor ők anyagi támogatást nyújtanak nekünk.” Ó, igen, mindannyian hallottunk ilyen okoskodásokat.

De mit mond az Úr? „De a fáraó oltalma szégyenetekre lesz, és az Egyiptom árnyékában való rejtőzés gyalázatot hoz rátok.” „Hitvány és üres Egyiptom segítsége, ezért így hívom őt: Ráháb, a tehetetlen.” A világ segítsége hiábavaló, mert „a világ elmúlik annak kívánságával együtt” (1Jn 2:17), „aki azonban Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké”. „Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni.”

Figyeljük meg a 7. vers különböző fordításait! A mi fordításunkban így olvassuk: „Az erejük az, hogy nyugalomban maradjanak.” Ez nagyon jól kifejezi a gondolatot, de ismernünk kell a Ráháb szó jelentését, hogy értékelni tudjuk a szöveget. A Jób 9:23 versben ezt a szót „büszke segítőknek” fordították, a Jób 26:12 versben pedig így: „Megsújtja a büszke embereket.” Két-három másik helyen is előfordul a Bibliában, például a Zsolt 89:10 és az Ézsa 51:9 versekben, de mindig úgy, mint Isten előtt gyűlöletes dolog. Könnyen belátható, hogy a dicsekvésre, a büszkeségre utal. A Zsolt 87:4 versében a Ráháb szó a Babilonhoz kapcsolódik, és tudjuk, hogy Babilon gyökere a büszkesége volt, a dicsekvése pedig a vesztesége. Egyiptomot tehát annak a népnek nevezik, amely sokat ígér és dicsekszik, de nem tesz semmit. Így az erő, amellyel dicsekednek, nem más, mint üresség. Idézzétek fel a fáraó Istennel szembeni gőgös ellenállásának történetét Mózes idejében, és gondoljátok végig, milyen üres volt, és akkor megértitek ennek a szövegnek az értelmét, hogy milyen ostobaság volt Izraeltől az egyiptomiakhoz fordulni segítségért. Az egyiptomiak ígértek, de nem tettek semmit.

Visszatérve az első vershez, figyeljük meg, hogy ahol a mi fordításunkban az áll, hogy „takaróval borít”, ott a Lowth fordítás azt mondja, hogy „szövetséget kötnek.” A mi Bibliánk széljegyzetében azonban az áll, hogy „hálót szőni” vagy „szerződést kötni.” Egyes fordítók ezt „italáldozatnak” fordították, ami a szövetség megerősítésének szokásos módja volt, és a mai napig fennmaradt abban a szokásban, hogy sokan egy pohár borral pecsételik meg a barátságukat. A szövetség, amelyet az izraeliták kötöttek az egyiptomiakkal, takarónak, védelemnek volt szánva, de a probléma az volt, hogy ez nem Isten Lelkének a takarója volt. Ez egy gyenge szövet volt, amit ők maguk szőttek.

Miért volt rossz lépés Izrael részéről szövetséget kötni az egyiptomiakkal vagy bármely más néppel? Mert egy ilyen szövetség Isten elutasítását jelentette, aki különleges népnek választotta őket. Az Úr szövetséget kötött velük, hogy Ő lesz az Istenük, ők pedig az Ő népe. Nem azért nevezte őket Isten népének, mert jobbak voltak másoknál, hanem azért, mert viselték az „Izrael” nevet, és büszkék voltak rá. „Izrael” azt jelenti, hogy „Isten fejedelme”, vagyis keresztény, mert Krisztus minden követője Isten királya és papja (Jel 1:6). Valahányszor egy nép viseli ezt a nevet - függetlenül attól, hogy keresztényként vagy izraelitaként -, ezzel kinyilvánítja, hogy Jehova az ő Istene és védelmezője. Az ilyen emberek számára a világgal szövetséget kötni annyi, mint hűtlen lenni Istenhez, mert „a világ barátsága ellenségeskedés Istennel. Aki tehát a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4:4)

Izrael fiai határozottan figyelmeztetve lettek a Kánaán földjére való utazásuk közben, hogy ne kössenek szövetséget az ország lakóival. Isten terve ez volt velük: „íme oly nép, amely maga fog lakni, és nem számláltatik a nemzetek közé” (4Móz 23:9). Ez azonban nem jelentette azt, hogy kizárólagosságra törekedjenek vagy antiszociálisak legyenek. Éppen ellenkezőleg, Isten szerető és önzetlen jóságát kellett kifejezniük az emberiség felé. Bármely más nép csatlakozhatott hozzájuk, utána pedig részesülhetett az Isten által nyújtott áldásokból, de ennek során ezeknek az idegen népeknek le kellett mondaniuk nemzetiségükről, és kereszténnyé kellett válniuk. Mert Krisztusban „nincs többé görög és zsidó, körülmetélés és körülmetéletlenség, barbár, szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus” (Kol 3:11). A keresztények egy különleges nép, egy nemzet, amelynek láthatatlan Vezetője van. Ők „sokakat gazdagítanak”, de másoknak nincs mit adniuk nekik. Ezért bármilyen szövetségkötés a világgal számukra azt jelenti, hogy megtagadják Királyukat és hivatásukat. Ez ugyanaz, mintha azt mondanák, hogy nem kapnak meg mindent, amire szükségük van az Úrtól, és a világot teszik az Úr helyére. Ezzel gyengítik az evangélium erejét más népek számára, és azt a gondolatot közvetítik, hogy bármely földi ország polgárának lenni ugyanaz, mint kereszténynek lenni.

Mindaz, ami ebben a fejezetben elhangzik, ugyanúgy vonatkozik ránk, mint azokra az emberekre, akik akkor éltek, amikor ezek „örök bizonyságul” megírattak. A lázadó nép azokat jelképezi, akik nem akarnak engedelmeskedni Isten törvényének, nem hajlandók meghallani az Ő parancsolatait. Jehova az egész föld igazságos királya. Mindazok, akik semmibe veszik az Ő törvényét, lázadók és törvénytelenek, még akkor is, ha a földön királyi rangot viselnek. Ha Izrael szövetséget köt Egyiptommal - ha az, ami Krisztus egyházának vallja magát, bármilyen szövetséget köt a világgal -, ezzel kijelenti, hogy „a világ elemi dolgai” ugyanolyan jók, mint Isten törvénye. Isten törvénye az egyetlen törvény az egész emberiség számára. Minden, ami ezzel a törvénnyel ellentétes, lázadás és bálványimádás.

Az egyház azonban jogot formált arra, hogy törvényeket alkosson, és azokat Isten parancsolatainak nevezze. Az emberek „saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, és az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mesékhez odafordulnak” (2Tim 4:3-4). Azt mondják a látóknak: „Ne lássatok, és a prófétáknak: Ne prófétáljatok nekünk igazat, beszéljetek kedvünk szerint valókat, prófétáljatok csalárdságokat!” Az emberek maguk választják meg tanítóikat - azokat, akik azt mondják nekik, amit hallani szeretnének -, majd e tanítók szavaira hivatkoznak, mint tekintélyre, szemben Isten törvényével. Ugyanezt teszik a pogányok is, akik istent készítenek maguknak, majd azt mondják: „Szabadíts meg engem, mert te vagy az én istenem.” Isten úgynevezett népe azonban nem hiszi el, hogy amit a Biblia a pogányokról mond, az rájuk is vonatkozik.

Mi lesz a sorsuk? Mivel az emberek elutasítják az Úr szavát, az „Izrael Szentjét”, váratlan pusztulás fog rájuk szakadni, és nem menekülnek meg. Darabokra törnek majd, mint a fazekas edénye, és teljes lesz a pusztulásuk. Hasonlítsuk össze a 12-14 verseket az 1Thess 5:3 verssel és a 2. Zsoltárral! Akik emberekben bíznak, semmivé válnak, míg azok, „akik az Úrban bíznak, olyanok, mint a Sion hegye, amely nem inog meg, hanem örökké megáll” (Zsolt 125:1).

„Mert így szól az én Istenem, az Úr, Izráel Szentje: a megtérés és megnyugvás megment benneteket, a csöndesség és bizalom erősségetek lesz.” Ez az összefüggés azt mutatja, hogy az Úr gyakorlati, anyagi segítséget nyújt. Az izraeliták nagy veszélyben voltak. Az asszírok pusztulással fenyegették őket. Minden emberi számítás szerint pontosan arra a segítségre volt szükségük, amit az egyiptomiak adhattak - emberekre, lovakra, hadianyagokra. De Isten azt mondta: „Nem, ők lesznek a vesztesek; a ti erőtök a belém vetett csendes bizalomban van, a hozzám fordulásban, és a szavamban való teljes megnyugvásban találjátok meg a teljes szabadulást.” Az izraeliták nem hittek Istennek, és az emberek most sem hisznek Neki.

Tény, hogy inkább bíztak az emberekben, akiket láttak, mint az Úrban, akit nem láthattak, és az asszírok fogságba ejtették őket. Miért nem tanulták meg a leckét? Ez vonatkozik az egyház minden tagjára. Azért van feljegyezve, hogy megtanítsa az egyházat arra, hogy ereje az Isten Igéjéhez való szigorú ragaszkodásban és a világtól való elfordulásban rejlik. A világhoz való igazodás, akár azzal a szándékkal, hogy a világiakat megnyerjék az egyháznak, vagy azért, hogy rávegyék a világot, hogy anyagi segítséget nyújtson az egyháznak, nem más, mint romlás. A világ semmit sem tehet az egyházért, csak megrontani tudja azt, de nem teheti meg mindaddig, amíg az egyház egyedül Istenben bízik.

Az egyéni lecke azonban az, ami leginkább érint bennünket; mert ha az emberek hűségesek, akkor az egyház is az lesz. Minden embernek különböző problémái vannak. „Hagyjad az Úrra utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” (Zsolt 37:5) Mindannyian ismerjük a világ útjait: az önfelmagasztalás, a jogokért való kiállás, a keserűség, a bosszúállás. Aki nem ismeri az Urat, az tudja, hogyan szokott viselkedni, amikor bajban és kísértésben van, illetve amikor az emberek bosszantják és bántják; aki pedig ismeri az Urat, az tudja a régi rossz viselkedését és azt, hogyan kísérti az ördög még mindig, hogy cselekedjen. Ez a „ne így cselekedjél” leckéje, a világ útja, a segítségkérés Egyiptomtól - a szabadságkeresés a szolgaság házában. Mindez hiábavaló. „Isten a mi oltalmunk és erősségünk; igen biztos segítség a nyomorúságban.” Végtelen erő van az önmegtagadásban és az Úrban való megnyugvásban. „Bízzatok az Úrban örökké, mert az Úr, az Úr örök kőszálunk.”

The Present Truth, 1899. június 8.

A