Némán szenvedve

Ézsaiás 53:4-12

„⁴Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozta, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! ⁵És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. ⁶Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté. ⁷Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg! ⁸A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lett rajta vereség?! ⁹És a gonoszok közt adtak sírt neki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. ¹⁰És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. ¹¹Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. ¹²Azért részt osztok neki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott!”

A mai szövegünk alapja a Revised fordításban található a széljegyzetekben szereplő fordításokkal együtt. Egyik helyen azonban kis változtatás történt, amelynek oka a többi bibliafordítással magyarázható. Ne elégedjetek meg e bibliarész egyetlen olvasatával, hiszen minden mondatban elmélkedésre való gazdag táplálék található.

Ézsaiás 53. fejezetének központi témája Krisztus, a bűnhordozó, de olyan mélység rejlik benne, amelyre kevesen gondolnak azok közül, akik folyton ismételgetik e fejezet szavait. Kerüljünk közelebb tehát a téma központjához!

A prófécia meghatározása

Először is, figyeljük meg, hogy bár a prófécia szavai teljes terjedelmükben hétszáz évvel a názáreti Jézus keresztre feszítése előtt íródtak, mégis múlt időben vannak lejegyezve. A próféciáról alkotott elképzelésünk miatt nem tudjuk felfogni jelentésük teljességét. Az emberek azt gondolják, hogy a próféta az, aki megjövendöli a jövőben bekövetkező eseményeket, és hogy a teljes prófécia nem más, mint kijelentések sorozata valamiről, ami a jövőben fog megtörténni. A Biblia szavainak jelentése azonban nem ez. Jákób kútjánál a samáriai asszony azt mondta Jézusnak: „Uram, látom, hogy te próféta vagy”, mert Jézus éppen elmondott neki bizonyos dolgokat az élete múltjáról. Amikor meglepődésében az asszony bement a városba, hogy elújságolja a hírt, azt mondta: „Gyertek, lássatok egy embert, aki mindent megmondott nekem, amit cselekedtem. Vajon nem ez a Krisztus?” (Jn 4:17-19, 29) Hasonlóképpen, amikor a zsidók elfogták Jézust és a főpap udvarában kigúnyolták, „szemeit betakarták, arcul csapdosták őt, és kérdezték őt, mondván: Prófétáld meg ki az, aki téged ver?” (Lk 22:64) Ezekből az esetekből megérthetjük, hogy prófétálni annyit jelent, mint bemutatni a múlt, valamint a jelen dolgait, amelyekről az emberek nem feltételezik, hogy a próféta saját bölcsességéből tudja, hanem a jövendölés isteni ajándéka által jelenti meg azokat.

Másrészt Mózes elhívásában maga az Úr határozza meg, hogy mi a próféta. Amikor Mózes vonakodott Egyiptomba menni a fáraóhoz, arra hivatkozva, hogy nem ékesszóló, az Úr azt mondta neki: „Nemde atyádfia neked a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő ékesenszóló és íme ő ki is jő elődbe s mihelyt meglát, örvendezni fog az ő szívében. Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én leszek a te száddal és az ő szájával és megtanítlak titeket arra, amit cselekedjetek. És ő beszél majd helyetted a néphez és ő lesz neked száj gyanánt, te pedig leszel neki Isten gyanánt.” (2Móz 4:14-16) „Az Úr pedig mondta Mózesnek: Lásd, Istenévé teszlek téged a fáraónak, Áron pedig, a te atyádfia, szószólód lesz.” (2Móz 7:1) Áron Mózes szószólója lett, aki száj gyanánt szolgált, és ezért valójában Mózes prófétája volt. Így láthatjuk, hogy a próféta más nevében beszél, és pontosan kimondja a másik gondolatait. Isten prófétája tehát az, aki Isten pontos gondolatait fejezi ki azokban a szavakban, amelyekre a Szentlélek tanítja őt. A prófécia tehát nem az ember kijelentése, hanem Isten saját kijelentése egy ember szája által.

Ézsaiás 53. fejezete tehát egy prófécia, de nem olyan értelemben, hogy csupán egy kijelentés lenne a jövőben bekövetkező dolgokról. Azért prófécia, mert Isten igazságát mondja ki, amelyet Isten Szentlelkének különleges világossága nélkül soha nem lehetne megismerni. „Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Lélek által.” Amit ebben a fejezetben a próféta leírt, ugyanúgy igaz volt akkor, mint napjainkban. A próféták Isten tervének keretén belül működnek, és jelzései annak, amit Isten szeretne tenni minden emberrel. Isten azt szeretné, ha minden ember megismerné Őt, és képes lenne felismerni az Ő igazságát. Amikor azonban mindenki tévútra tér, a próféták kitöltik a hiányt. Isten tervében benne van, hogy mindenki próféta legyen (lásd 4Móz 11:29; 1Kor 14:1,5,25). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha ez az áldás létezne, akkor senki sem rendelkezne nagyobb kinyilatkoztatással, mint bárki más, hogy azt megoszthassa másokkal. A Bibliában azt találjuk, hogy Isten elismert prófétái minden korban egymástól tanultak. Ézsaiás ebben a fejezetben csak azt fejezi ki, amit mindenkinek tudnia kellene a Lélek személyes kinyilatkoztatása által.

Hogyan ismeri az Úr az embereket?

Nem szükséges időt töltenünk azzal, hogy az evangéliumokból felelevenítsük a Jézusra és az Ő szenvedéseire vonatkozó eseményeket. Ezeket mindannyian ismerjük. Ez a fejezet Jézus szenvedéseinek titkába avat bennünket: „Az ő sebeivel gyógyulunk meg.” „Ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít.” A Róm 5:19 verse megerősíti ezt a kijelentést: „Egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.” Hogyan tehet sokakat igazzá egy ember engedelmessége? Nyilvánvalóan csak Krisztus bennük lakozása által, betöltve az engedelmességet. Így megvan a válasz arra a kérdésre, hogy Krisztus hogyan tesz sokakat igazzá. Hogyan teszi? Nem aprólékos kutatás és tanulmányozás által, hanem személyes tapasztalat által. „Istennek beszéde élő és ható és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait. És nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk.” (Zsid 4:12-13) Ez a kijelentés összefügg azzal a kijelentéssel, hogy Ő, „megindul gyarlóságainkon”. Az Úr tudja, mi van bennünk, nemcsak azért, mert Ő teremtett minket, hanem azért is, mert Ő maga hordozza mindazt, ami az emberiséget nyomja. Ő, aki kezdettől fogva volt, az élet Igéje, aki kezdetben Istennél volt, és aki Isten volt, aki testté lett és közöttünk lakozott, áthatja lényünk minden porcikáját, és elszenvedi mindazt, ami az emberben van öröklés által. Nincs olyan betegség, fájdalom, kísértés vagy igazságtalanság, amely az embereket sújtja, és ne nyomasztaná ugyanolyan erővel az Urat. Sőt, még inkább terheli Őt, mint minket, mert ha nem indulna meg gyarlóságainkon vagy szenvedéseinken, akkor mi magunk sem tudnánk róluk. Csak a bennünk lakozó Krisztus élete az, ami tudatosítja bennünk ennek minden aspektusát. „Ő viseli a világ bűnét.” Isten azt mondja: „bűneiddel terheltél, vétkeiddel fárasztottál engem”. Ő egységet alkot az egész emberiséggel, és ami az emberiséget érinti, az Őt is érinti.

Isten hosszú, csendes tűrése

Isten mégis hallgat. Évszázadról évszázadra az emberi faj bűnt és nyomorúságot halmozott az Úrra az igazságtól, az élet útjától való eltérése által, Ő mégis zúgolódás nélkül viseli. Itt megragadhatjuk az „Urunknak hosszútűrését” kifejezés jelentésének egy mozzanatát. Figyelmen kívül hagytuk Isten bennünk lakozó életét, nem igyekeztünk járni az Ő útjain, hogy átadjuk magunkat Neki, és ezáltal megengedjük, hogy viselje terheinket, amint akarja, és élje a maga akadálytalan és tehermentes életét, miközben Ő mindezt panasz nélkül viseli. Jézus nem csak a főpapi palotában, Pilátus udvarában vagy a Golgotán viselte zúgolódás nélkül a sértéseket, a bántalmazásokat és a számtalan fájdalmat. Hatezer éve viseli, és éppen az, ami az Ő örökkévaló dicsőségére van, az lett az Ő gyalázata. Az emberek azzal vádolták az Urat, hogy közömbös az emberi szenvedés iránt, mert nem lépett fel hatalmával, és nem vetett hirtelen véget minden rossznak. Milyen keveset tudnak! Nem értik meg, hogy Ő szó szerint elszenved minden rosszat, hagyja, hogy azok ránehezedjenek, és hogy az Ő hallgatása a bűn, elnyomás és igazságtalanság terhe alatt az egyetlen módja volt annak, hogy megmentse őket, az egész emberi fajt. Nem tudják, hogy ha Ő felállt volna teljes hatalmában, és ledobta volna magáról a terhet, hirtelen véget vetve minden nyomorúságnak, akkor az emberi faj nagyon nagy részének is vége lett volna. „A mi Urunknak hosszútűrését üdvösségnek tartsátok.” Nagy áldás, hogy Jézus hallgat, még akkor is, ha a gonosz emberek kihasználják hallgatását, és azzal vádolják Őt, hogy közéjük tartozik! „Isten türelemmel várt Nóé napjaiban”, és most is „hosszútűrő irántatok, nem akarva, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson”.

De Krisztus kortársai közül ki gondolt arra, amikor kivágták Őt az élők földjéből, hogy népe bűnéért éri a büntetés, és őmiattuk szenvedett? Ahogyan ezerkilencszáz évvel ezelőtt, úgy ma sem ismerik fel a meglátogatásuk idejét. Nem tudják, hogy Isten meglátogatta az Ő népét, emberi testet öltött magára megváltást szerezve nekik, és mindent elszenvedve értük. Ha értették volna ezeket, akkor tudnák, hogy az ő sebeivel gyógyulnak meg. Abban az igazságban, hogy Isten személyesen jelen van minden ember életében, - ahol nem pusztán osztozik, hanem viseli minden gyengeségét, betegségét, szenvedését, bűneit, - megtalálható a teljes szabadulás mindezektől. Csodálatos evangélium! Nem csoda, hogy dicsőséges evangéliumnak nevezik. Tudtul adja, hogy éppen a bukott állapotunk ismerete hozza magával a gyógyírt. Mi mást tehetett volna még Isten az emberért, amit nem tett meg?

Csendesedjünk el!

Álljunk meg anélkül, hogy mi magunk megtanulnánk a hallgatás leckéjét? Ki ne szenvedett volna el igazságtalan vádakat, és ne érezte volna azokat még élesebbnek és csípősebbnek, mert olyan barátoktól érkeztek, akiknek jóindulatúbbaknak kellett volna lenniük? Annak az igazságnak a tudata, hogy az Úr kezdettől fogva végtelenül többet viselt el, azt, amit nem érdemelt meg, és csendben, panasz nélkül viselte, segít bennünket abban, hogy „örvendezzünk és vigadjunk”. Hogy megszűnik a büszkeségünk, amikor eszünkbe jut, hogy Ő viselt el minden betegséget, ami ránk nehezedik, és hogy előbb Őt éri, majd úgy nehezedik ránk! Természetesen, a mi kis részünket panaszkodás nélkül el kellene tudnunk viselni, tekintettel arra, hogy betegségünket csak másodkézből kapjuk, és hogy Krisztus mindent első kézből visel el. Ez csak egy kis ízelítő volt abból a vigasztalásból, amely Ézsaiás evangéliumában rejlik, de aki hit által befogadja az Úr Jézust, naponta részesülhet az Ő jelenlétének és hatalmának kinyilatkoztatásaiban.

The Present Truth, 1900. március 29.

A