Egy szörnyű vád az egyház ellen

Ézsaiás 59:1-21 (Lowth fordítás):

„¹Íme, nem rövid az Úr keze, hogy ne tudna megszabadítani, és nem tompa a füle, hogy ne hallana; ²hanem a ti bűneitek lettek válaszfallá köztetek és Istenetek között, és a ti vétkeitek fedték el arcát előletek, hogy ne hallgasson meg. ³Mert kezetek szennyes a vértől, és ujjaitok a bűntől; ajkatok hazugságot beszél, nyelvetek gonoszságot mormol. ⁴Nincs, aki igazságban emelne vádat, nincs, aki becsülettel folytatna pert; hiábavalóságban bíznak, és hamisságot beszélnek, nyomorúságot fogannak, és bajt szülnek. ⁵Áspiskígyó tojásait költik ki, és pókhálót szőnek. Aki tojásaikból eszik, meghal, és amit szétnyomnak, abból vipera jön elő. ⁶Pókhálójukból nem lesz ruha, és nem takarózhatnak be munkáikkal; munkáik bűnös munkák, és erőszak műve van a kezükben. ⁷Lábuk a gonoszság felé fut, és sietnek, hogy ártatlan vért ontsanak; gondolataik bűnös gondolatok, pusztulás és romlás van útjaikon. ⁸A békesség útját nem ismerik, és nincs törvényesség kerékvágásukban; ösvényeiket görbévé tették, aki azokon jár, nem ismeri a békességet. ⁹Ezért távol van tőlünk a törvényesség, és nem ér el hozzánk az igazság; várjuk a világosságot, de íme, sötét van, a fényességet, de homályban járunk. ¹⁰Tapogatjuk a falat, mint a vakok, és mint akiknek nincs szemük, tapogatózunk; megbotlunk délben, mint a szürkületben, az egészségesek között, mint a holtak. ¹¹Morgunk mindnyájan, mint a medvék, és mint a galambok, nyögve búgunk; várunk a törvényességre, de nincs, a szabadulásra, de távol van tőlünk. ¹²Mert sok a mi gonoszságunk előtted, és vétkeink tanúskodnak ellenünk; mert gonoszságaink velünk vannak, és bűneinket ismerjük. ¹³Hűtlenek lettünk, és megtagadtuk Jehovát, elpártoltunk Istenünktől; elnyomás és engedetlenség, amit beszélünk, hazug szavakat fogantunk és szólunk szívünkből. ¹⁴Háttérbe szorult a törvényesség, és az igazság távol áll; mert elbukott a hűség a téren, és a méltányosság nem tud betérni. ¹⁵Hiányzik a hűség, és aki kerüli a gonoszságot, zsákmányul esik. Látta Jehova, és rossznak tűnt szemében, hogy nincs törvényesség. ¹⁶Látta, hogy nincs senki, és csodálkozott, hogy nincs, aki közbelépjen. Saját karja segített neki, és igazsága támogatta őt. ¹⁷Felöltötte az igazságot, mint a páncélt, és a szabadítás sisakja volt a fején; felöltötte a bosszú ruháit öltözetül, és betakarta magát féltékenységgel, mint palásttal. ¹⁸A tetteknek megfelelően fog megfizetni: haraggal ellenfeleinek, megtorlással ellenségeinek; a szigeteknek megtorlással fog fizetni. ¹⁹Félik majd nyugaton Jehova nevét, és napkeleten az ő dicsőségét, amikor eljön, mint a sebes folyó, melyet az Úr szele hajt. ²⁰Megváltóként jön el Sionhoz, azokhoz, akik megtérnek a bűnből Jákobban – mondja Jehova. ²¹Ez az én szövetségem velük, – mondja Jehova: lelkem, amely rajtad van, és igéim, amelyeket szádba helyeztem, nem távoznak el szádból, sem utódaid szájából, sem utódaid utódainak szájából – mondja Jehova –, mostantól fogva mindörökké!”

Az Ézsaiás 58. fejezete az Úr közvetlen igéjét tartalmazza mindazokhoz, akik hallani akarják, és azt mondja nekik, hogy mutassák meg népének az ő bűneit. Ebben a fejezetben nyilvánvalóan a próféta ihletett szavát olvashatjuk, amely eleget tesz ennek a parancsnak. Nos, az Úr nevében a próféta a saját igazságában megrekedt nép elé tárja pontos helyzetét, és egyáltalán nem egy kellemes kép tárul elénk, amelyet szívesen szemlélnénk. Nehéz lenne ennél szörnyűbb váddal illetni Isten népét, és a borzalom csak nő, ha tudjuk, hogy ez mind igazság. Senki sem mondhatja, hogy „ez engem nem érint; biztos vagyok benne, hogy nem lehetek vétkes a bemutatott dolgok egyikében sem”. Ézsaiás próféta közéjük sorolja saját magát is, és elismeri, hogy bűnös. Dániel próféta, akiről csak jót olvashatunk a Bibliában, bevallja, hogy bűnös mindazokban a bűnökben, amelyek Izraelt fogságba vezették (lásd a próféta imáját a Dán 9:3-20 versekben). A világ legjobb emberei azok, akik megvallják, hogy ők a legbűnösebbek, és bíznak Isten kegyelmében.

Isten készséges meghallgatni

Figyeljük meg a különbséget a 2. vers Lowth-féle fordítása és a hagyományos fordítás között. A hagyományos fordításunk helytelenül azt írja, hogy az Úr „nem fogja hallani”, holott a szöveg valójában azt az okot mutatja be, hogy az Úr miért nem hallja meg. Az ő füle nem süket, de bizonyos feltételek mellett még a legélesebb fül sem hall, és az ok itt az, hogy az Úr füléhez nem jut el hang. Nincs valódi ima a megbocsátásért, és ezért nincs mit meghallgatnia az Úrnak. Az ok, amiért nem hallja meg, a 3. versben olvasható, ami nem más, mint az Ézsa 1:15 versében leírtak megismétlése. A nép kezei ártatlan vérrel vannak rakva, az ujjak pedig gonoszsággal, az ajkak csalárdságot beszélnek. Mindent, amit az Úr ad, az mind élet, és az élet mindent magában foglal. Krisztus nem másért jött a földre, mint hogy életet adjon (lásd Jn 10:10). Nincs más, amiért imádkozhatnánk az Úrhoz, mint az élet. Amikor azonban valaki azt vallja, hogy az életért imádkozik, és ugyanakkor elpusztítja az életet, akkor ezzel azt mutatja, hogy nincs őszinteség az imájában, szavai valójában nem is szavak. A nehézség nem az Úr fülével van, hanem az imádkozó szavaival. A tettek elpusztítják a szavakat.

Az Úr minden őszinte imát meghallgat. Meghall minden kiáltást, minden szabadulásért könyörgő sóhajt. „Mert alátekintett az ő szentségének magaslatáról; a mennyekből a földre nézett le az Úr. Hogy meghallja a fogolynak nyögését, és hogy feloldozza a halálnak fiait.” (Zsolt 102:20-21, Revized széljegyzet) „A szegények elnyomása miatt, a nyomorultak nyögése miatt legott felkelek, azt mondja az Úr; biztosságba helyezem azt, aki arra vágyik.” (Zsolt 12:6) Nincs olyan erőtlen, szabadításért elmondott szó, amely túl halk lenne ahhoz, hogy az Úr meghallja, mert Ő még a néma föld nyelvét is hallja és érti. De a hangosan és a legszebb szavakkal elmondott imák, amelyek nem őszinte szívből fakadnak, nem más, mint hangzavar az Ő fülében.

Mindenki vétkes

Az elhamarkodott olvasó azt fogja gondolni, hogy ez a fejezet a föld legelesettebb népéhez szól, az igazság azonban az, hogy az állítólagos keresztény egyháznak szól. Nemcsak a nagy Babilonhoz szól, ahol a „rabok és emberek lelkei” vannak (Jel 18:13), hanem ahhoz az egyházhoz, amelyet Krisztus jobb kezében lévő egyik csillag ábrázol, és amely azt mondja: „Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.” (Jel 3:17) A vád az önigazult ellen szól, akinek útjai külsőleg annyira igazak, hogy azt gondolja, semmire nincs szüksége.

Ennek bizonyítékát megtaláljuk, amikor összehasonlítjuk ezt a fejezetet a Rómaiakhoz írott levél első három fejezetével. A könyv első fejezete a pogányok bűneit ismerteti, akik vakságukban fa és kő előtt hajlonganak. A következő fejezet egy fájdalmas csapással kezdődik: „Annak okáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat műveled te, aki ítélsz”. Eljutunk a második és harmadik fejezethez, ahol az Úr állítólagos követőinek és a pogányok összehasonlításának tanúi vagyunk, majd eljutunk ahhoz a párbeszédhez, amely egy idézetet tartalmaz Ézsaiás könyvének abból a fejezetéből, amelyet most tanulmányozunk: „Micsoda tehát? Különbek vagyunk-e? Semmiképpen nem. Mert az előbb megmutattuk nyilván, hogy zsidók és görögök mindnyájan bűn alatt vannak. Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is. Nyitott sír az ő torkuk; nyelvükkel álnokságot szólnak; áspiskígyó mérge van ajkaik alatt. Szájuk telve átkozódással és keserűséggel. Lábaik gyorsak a vérontásra. Útjaikon romlás és nyomorúság van. És a békességnek útját nem ismerik. Nincs isteni félelem az ő szemük előtt.” (Róm 3:9-18) Ugyanabból a forrásból nem fakadhat egyszerre édes és keserű víz, ezért amikor azt olvassuk, hogy a szájuk tele van keserűséggel, akkor tudjuk, hogy az ima nem lehet igazi, amit az Úr meghallgatna.

Az önigazultak tudatlansága

De valaki azt mondhatja, hogy „tudom, semmi olyat nem teszek, amivel itt vádolnak”. Pontosabb lenne a következő kijelentés: „Nem vagyok tudatában, hogy mindezeket a dolgokat megteszem.” Ezt mondja az Úr: „hirdesd népemnek bűneiket”. Ha a nép ismerné bűneit, nem kellene rámutatni azokra. A helyzet azonban annyira kritikus, hogy az Úr parancsa így szól: „Kiálts teljes torokkal!” Az emberiség legnagyobb veszélye az önigazultság. Az emberek legnagyobb szükséglete az, hogy felismerjék, hogy Isten igazsága Krisztusban az egyetlen valódi igazság, és az egyetlen, amelyben örök élet van. A magukat kereszténynek vallók veszélye - még azoké is, akik megismerték az Úr üdvözítő erejét - hogy elfelejtik, teljesen Istentől függenek. Azt gondolják, hogy saját jóságukkal elérhetnek valamit, vagy hogy tovább tudnak haladni azzal az erővel, amelyről bár elismerik, hogy Istentől kapták, de amellyel kapcsolatban úgy érzik, hogy most már az övék, így már nincs szükség elfogadniuk további ajándékot az Úrtól. Az emberek ezt soha nem így látják. Ha így látnák, nem lennének megtévesztve. De valójában így esnek az Úr állítólagos követői keserves bűnökbe.

Egyetlen evangélium mindenkinek

Ez a fejezet az újszövetségben való alkalmazásával összefüggésben rámutat arra, hogy egyetlen evangélium létezik minden ember számára, függetlenül hitvallásuktól. Az evangélium, amely megmenti az embereket a világból, ugyanaz az evangélium, amelyet folyamatosan hirdetni kell Krisztus egyházának, nemcsak azért, hogy kijavítsa a tévelygéseit, hanem azért is, hogy megtartsa a hűségeseket. Krisztus az, akit elsőként hirdetni kell a bűnösnek, akinek szüksége van a bűneiből való szabadulásra, és hirdetni kell azt, hogy a Megváltó nem megy el a bűnös szükséglete mellett. „Ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.” A hatalom pedig, amely megmenti őket bűneik vétkességéből, ugyanaz a hatalom, amely megóvja őket attól, hogy visszaessenek azokba. Az örökkévalóság korszakain át egyedül Krisztus keresztje biztosítja a dicsőséget a megváltottak számára. Ezért „nekem ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében”. Senki, aki kereszténynek vallja magát, ne panaszkodjon tehát az evangélium szolgájára, hogy „úgy prédikál nekünk, mintha bűnösök lennénk”. Ha nem ezt tenné, nem lenne Krisztus hűséges szolgája. Az a keresztény, akinek élő hite van és növekszik a kegyelemben, valamint Krisztus ismeretében, soha nem fog így panaszkodni. Aki mégis megteszi - és én gyakran hallottam már ilyen panaszokat - az öntudatlanul is a lehető legnagyobb veszélyben van.

Hiábavaló bizalom – az önbecsapás

Az itt említett emberek azok, akik ahelyett, hogy Istenben bíznának a „hiábavalóságban bíznak”. Ők a Rómabeliekhez írott levél 2. és 3. fejezetében szereplő önigazultak, akik ugyanolyan bűnösök, mint a pogányok. „Hogyan - kérdezheti valaki -, amikor soha életemben nem öltem meg senkit, nem káromkodtam, és soha nem imádtam bálványt?” Valójában az önigazultak soha nem hiszik el, hogy elkövették volna a közönséges bűnösök durva bűneit. Ha elhinnék, akkor nem lennének önigazultak. Ezért van szükség kiáltani teljes torokból, hogy felkeljenek zsibbadt állapotukból. Vizsgáljuk meg egy kicsit az esetet! Nem kell konkrétan megneveznünk senkit, hanem válasszuk az első embert, akit elérünk. Vagyis mindenki felteheti a kérdést önmagának:

„Mindig tisztelted-e az Istentől kapott életet, és a legjobb célra használtad azt? Soha nem tékozoltad el valamilyen módon?” Kénytelenek vagyunk bűnösnek vallani magunkat. Akkor bűnösök vagyunk gyilkosságban. Elvettük az életet, ami nem a miénk volt. Ártatlan vért ontottunk. Nincs középút. Aki nem tevékenyen szereti az Urat, az gyűlöli Őt; aki életet kap az Úrtól - azaz Krisztus vérét - és nem az Ő dicsőségére használja, hanem eltékozolja, az vétkezik az Úr vére ellen. Létezhet-e ennél súlyosabb gyilkosság?

Szükséges-e részleteznünk a többi parancsolatot? Felesleges azt kérdeznem, hogy „felvetted-e hiába valaha is az Úr nevét”, hanem csak azt kérdezem, hogy „keresztényként tettél vagy gondoltál-e olyat, ami a legkisebb mértékben is ellentétes volt Krisztus életének tökéletességével”. Mindenki tudja, hogy sok olyan dolgot tett már, ami megszégyenítette az Urat. Akkor hiába felvettük az Úr nevét. És ugyanilyen bizonyosan, hogy valahányszor Isten dicsősége elé helyeztük a saját kényelmünket vagy a saját örömünket, akkor más isteneink voltak. Ily módon folytathatnánk külön-külön az összes parancsolattal, és mindenki vétkesnek bizonyulna Isten előtt a legdurvább bűnökben, a bűnösök és a magukat szentnek vallók egyaránt.

Krisztus - az egyetlen remény

„Kicsoda üdvözülhet tehát?” A válasz egyenes és világos: senki sem üdvözülhet, ha a saját igazságában bízik, de Krisztus igazságában bízva mindenki számára van üdvösség. Senki sem tud olyan mennyei ruhát szőni, amely több lenne egy koszos rongynál. Az nem tudja őt betakarni. „Pókhálójukból nem lesz ruha, és nem takarózhatnak be munkáikkal”. Isten cselekedeteket készített, és olyan ruhát szőtt, amely teljesen elegendő ahhoz, hogy betakarja az egész emberi fajt. Erről a ruháról konkrétan akkor fogunk beszélni, amikor Ézsaiás 61. fejezetéhez érünk.

Az igaz kirablása – egy súlyos próba

„Aki a gonoszt kerüli, prédává lesz”, vagy más fordítás szerint „rablásnak teszi ki magát”. A hely nem enged meg többet, mint egy közvetlen megjegyzést erre a pontra. Az üzleti verseny nagyon éles a világban, különösen ezekben a napokban. Ezt a helyzetet mindenki felismeri - az elvhű ember sok „pénzszerzési” lehetőségtől elesik, amelyeket azonban a gátlástalanok nagy sikerrel megszereznek.

De ez még nem minden. A becsületes üzletembernek nagy esélye van arra, hogy az ugyanolyan üzletben tevékenykedő gátlástalan társai elveszik tőle az üzletet. Vannak bizonyos üzleti területek, ahol a korrupció annyira elterjedt, hogy az az ember, aki nem rakja zsebre lelkiismeretét, és nem azt teszi, amit a többiek tesznek, egyszerűen nem lehet sikeres. És ez sem minden. A most tanulmányozott prófécia az utolsó napokra vonatkozik, és mivel az Úr eljövetele közel van, az Ő parancsa az, hogy hangosan kiáltsunk, és ne szűnjünk meg rámutatni Isten népének bűneire, hanem mondjuk el a teljes igazságot. Ennek megfelelően az 56. és 58. fejezet ismerteti a szombatról szóló igazságot, amely oly régóta feledésbe merült. Minek teszi ki magát egy üzletember, ha a Sátán hamisítványa helyett Isten szent napját kezdi megtartani? A választ újra és újra halljuk, hogy „ha megtartanám a szombatot, elveszíteném az állásomat” vagy „fel kellene adnom az üzletemet”. A vasárnappal kapcsolatban azonban újra és újra azt mondják, hogy szükség van egy olyan törvényre, amely mindenkit kényszerít a vasárnap megtartására, hogy azok, akik meg akarják tartani, ne veszítsék el a megélhetésüket vagy az üzletüket. Mennyivel inkább teszi ki magát rablásnak az, aki az emberi törvény vagy szokás ellenére megtartja az Úr szombatját? Nincs olyan adatunk a kényelemről és a jólétről ebben a világban, - ahogy a világ látja a jólétet -, amelyet bemutathatnánk azoknak, akiknek Isten egész tanácsát hirdetjük. Eljön azonban az az idő, amikor rendeletet hoznak arról, hogy megölettessenek mindazok, akik a hitehagyott egyház vasárnapja helyett az Úr szombatját tartják meg (Jel 13:16-17). Ez lesz a próba, hogy vajon az emberek bízhatnak-e Isten életről szóló ígéretében az ember halálos fenyegetésével szemben?

A szabadító hatalom

Isten az Ő népének megváltója. Bár hosszan tűri az emberek útjait, a hosszútűrése üdvösség. Ő nem felejt. A Szabadító eltörli Izrael vétkét. Az igazak megmentése azonban a gonoszok pusztulását jelenti. „Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.” Ez az evangélium üzenete, és ennek egyik része éppúgy igaz, mint a másik. Igen, „aki pedig nem hisz, immár elkárhozott” (Jn 3:18). Krisztus keresztje - az egyetlen, amelyben van üdvösség, és amelyben az Isten ember iránti szeretete nyilvánul meg - magában foglalja a bűnösök elpusztítását. Krisztus ugyanis csak azért függött a kereszten, mert bűnné lett értünk, és a bűnösök közé számláltatott. Ezért mindazoknak, akik nem halnak meg Krisztusban a kereszten, elfogadva Őt Megváltónak, a saját személyükben kell meghalniuk e kereszt által, az üdvösség reménye nélkül. Isten üdvössége olyan, mint egy hatalmas folyó, amely keskeny mederben folyik, és amelyet erős szél irányít. Ilyen hatalmas az Úr a gonoszok eltávolításában. De az Ő hatalma, hogy elpusztítsa a bűnösöket az utolsó napon, ugyanaz a hatalom, amely most pusztítja el bensőnkben a bűnt.

Látjuk, hogy nincs különbség a 19. vers fordításában, akár a Lowth, akár a Revized fordítást nézzük, akár a hagyományos fordítást olvassuk: „amikor eljön, mint a sebes folyó, melyet az Úr szele hajt”. A bemutatott igazság az, hogy az Úr úgy fogja elsöpörni a bűnt és a bűnösöket, mint egy folyó, és ez a folyó az élet folyója, amely Isten trónjától ered. Valóban, az Úr eljövetelekor a „Jákób házával és Izrael házával” kötött új szövetség fogja biztosítani a Szentlélek birtoklását minden hívő számára, és továbbra is az örökkévalóság minden korszakában. A harag közepette Isten megemlékezik az irgalomról (Hab 3:2), mert a harag, amely elpusztítja a gonoszokat, nem más, mint az Úr elutasított irgalma, amely örökké tart.

The Present Truth, 1900. május 10.

A