Meggyőző bizonyíték

 Ne pazaroljátok az időtöket előállva Waggonerétől eltérő nézettel!

„A probléma, amelyet a szövetségek témája okozott az elmúlt három hétben, úgy tűnik, jobban kimerített, mint a megszokott munkám.” Ezt 1890. február 17-én kelt levelében Dan Jones írta E.W. Farnsworthnek. Bár Waggoner január második felében nem tarthatott előadást erről a témáról a lelkészértekezleten, az ügyet semmiképpen sem hagyták lecsendesftni. Amikor február elején visszatértek Battle Creekbe, O.A. Olsen és W.W. Prescott úgy találták, hogy a mű központjában nincs minden rendben. Még a hét vége előtt megállapodtak abban, hogy megvizsgálják a szövetségek kérdését a lelkészértekezlet résztvevőivel és másokkal együtt, akik szeretnének részt venni”. Prescott úgy döntött, hogy elnököl a megbeszéléseken, amelyek már a következő héten megkezdődtek. Utána Waggoner „lehetőséget kapott arra, hogy ismertesse nézeteit”. Azonban ellenvetés nélkül nem adhatta elő nézeteit; a többiek „lehetőséget kapnak majd kérdéseket feltenni, vagy hogy előadhassák ellenérveiket, ha úgy döntenek”. Kétségtelen, hogy sokan tiltakoztak, mert Dan Jones szerint „nyilvánvaló volt, hogy ez a téma országszerte felzaklatta a népet, és sok ellenállásba ütközött”. Ennek az ellenállásnak nagy része magától Dan Jonestól származott, mert ezt gyorsan megosztotta a másokkal folytatott levelezésében szerte az országban.[1]

Február 16-án, vasárnap reggel Waggoner megkezdte az első kétórás előadását annak a tíz előadásból álló sorozatnak, amelyet a következő két hétben a szövetségek témájáról terveztek. A tíz előadásból hatot Waggoner; míg Uriah Smith, R.C. Porter és Bourdeau - egy evangélista, a Generál Konferencia munkatársa - egyenként másfél előadást tartott. Dan Jones szerint „két különböző nézetet mutattak be a szövetségekkel kapcsolatban”. Az egyik nézet „népünk által a múltban képviselt _[364] álláspont volt, amelyet Smith és Porter mutatott be, a másik pedig a Dr. Waggoner által bemutatott és Bourdeau által képviselt haladó nézet volt”. Kétségtelen, hogy Waggoner úgy mutatta be a szövetségeket, mint ahogyan a Bible Readings-ben és a felnőtt szombatiskolai tanulmányokban már bemutatott.[2] Dan Jones szerint „hasonlóak voltak ahhoz, amit Minneapolisban bemutatott”. Smith és Porter előadásai is megerősítik ezt a tényt, mivel azok Waggoner tanításai ellen kívántak fellépni.[3]

Második előadásában Waggoner összevetette a régi és az új szövetséget, „rámutatva, hogy mindegyiknek három objektív pontja van: az első az igazság; a második a föld öröklése; a harmadik a papok birodalmának elkészülése”. Isten olyan igazságot ígért az embernek, amely alkalmassá teszi őt az örök életre a megújult földön, és ezen élő tapasztalat által az ember Isten jellemének tanújává válik. Előadásának e pontján Waggoner olyan nézetet mutatott be, amit a testvérek komolyan elleneztek: „Sem Smith testvér, sem más nem tudott kifogást emelni semmi ellen, ami addig elhangzott, egészen a vége felé közeledve, [...] amikor Dr. Waggoner párhuzamot vont a régi és az új szövetség között.” Mi ellen tiltakoztak a testvérek olyan hevesen? Dan Jones szerint ennek az volt az oka, hogy Waggoner kijelentette, az első, azaz a régi szövetségben „minden a nép engedelmességétől függött; a másodikban, vagyis az új szövetségben Isten tesz meg mindent a népért.”[4]

A sok testvér által felvetett ellenvetések miatt és „annak érdekében, hogy a kutatás minden érintettjével szemben teljesen tisztességes legyen”, W.W. Prescott úgy döntött, hogy engedélyezi Uriah Smithnek, hogy a képzés harmadik ülésszakát ő tartsa meg, és mutassa be a hagyományos nézetet.[5]

Uriah Smith és R.C. Porter válaszolnak

Uriah Smith már több mint egy éven át aggódott amiatt, ami szerinte zajlik abban az egyházban, amelynek segített, és amelynek úttörője volt. Már a minneapolisi konferencia előtt is úgy érezte, hogy Jones és Waggoner elszánt és konspiratív erőfeszítéseket tett, hogy új tanokat erőltessenek _[365] az Isten végidőben élő népére. Véleménye szerint az egyház már vallotta a hit általi megigazulás tanát. Ami a Galata levél törvényét és a szövetségekről szóló új nézetet illeti, úgy vélte, hogy azok csak másodlagos kérdések, amelyeket új világosságként hirdettek, pedig semmi közük a hit általi megigazuláshoz. Smith szemszögéből nézve a helyzet még rosszabb volt, mert Ellen White támogatta ezeket az embereket, akik szerinte rontották hitelességét.

Smith soha nem beszélt négyszemközt Ellen White-tal, hogy megértse az álláspontját, és nem is válaszolt arra a néhány levélre sem, amelyet az előző évben kapott tőle. Nagyon zavarónak találta, hogy Waggonernek megengedték, hogy a szövetségek témáját bemutassa a lelkészértekezleten. Smith támogatta Dan Jones azon próbálkozását, hogy eltiltsa Waggonert az előadások megtartásától, és írt egy cáfolatot a Review-ban.[6] Miután február 16-án újabb levelet kapott Ellen White-tól, (nem maradt fenn) és miután meghallgatta Waggoner mindkét előadását a szövetségekről, Smith már nem bírta. Ellen White-nak címzett szenvedélyes válaszában tudatta vele, hogy mit érez az egész nyomasztó helyzettel kapcsolatban. Smith hatoldalas levele világosan kifejezte mély és őszinte aggodalmát. Szeretett volna „teljes egységben” lenni vele, de nem tudott túllépni „néhány zavaros kérdésen”.[7]

Smith a következőkről biztosította Ellen White-ot: „Én nem akarom ráerőltetni a saját álláspontomat senkire egyetlen témával kapcsolatban sem.” Emlékeztette Ellen White-ot, hogy ellentétben A.T. Jonesszal, aki állítólag kijelentette, hogy „nálam van az igazság, és végül ti is ugyanerre az álláspontra fogtok jutni”, ő mindig ezt mondta mindenkinek: „kutassátok a témát, és csak olyan álláspontot fogadjatok el, amelyet kielégítőnek találtok”.[8] Smith néhány múltbeli eseményre hivatkozott 1886-tal kezdve, hogy megmagyarázza a saját verzióját a helyzettel kapcsolatban. „White testvér halálát leszámítva a legnagyobb csapás, amely valaha is ért bennünket az volt, amikor Dr. Waggoner megjelentette cikkeit a Galata levélről a Signs-ban.” Véleménye szerint E.J. Waggoner nézetei megegyeztek apjáéval, J.H. Waggoneréval, és azokat - amennyire megértette - Ellen White 1856-ban már helytelenítette. Ha Smith „eskü alatt lenne a bíróságon”, „kénytelen lenne tanúskodni” arról, hogy „az egyetlen vitatott téma akkoriban” az volt, hogy a Galata levél törvénye az erkölcsi törvényről vagy a ceremoniális törvényről szól.

Smith nem bírta felfogni, hogy E.J. Waggoner nézetei hogyan haladhatták meg az apja nézetét, és azt sem értette, hogy Ellen White miért tanácsolta J.H. Waggonernek _[366], hogy ne hangsúlyozza nézetét abban az időben. Emiatt Smith úgy vélte, hogy Ellen White megváltozott: „Amikor úgy tűnt, hogy teljes mellszélességgel támogatod E.J. Waggoner álláspontját, […] sokak számára ez nagy meglepetés volt. És amikor megkérdezték tőlem, hogy ez mit jelent, és hogyan értelmezem én, igazán, White testvérnő, nem tudtam mit válaszolni, és még mindig nem tudom.”[9]

Smith így folytatta: „A következő szerencsétlen lépés akkor történt, amikor a kaliforniai testvérek összeültek közvetlenül a minneapolisi konferencia előtt, és terveket készítettek, hogy bemutassák a tíz szarvról és a Galata levél törvényéről szóló nézeteiket azon a konferencián. […] Következésképpen ezek a nézetek bemutatásra kerültek, és szinte tönkretették a konferenciát, éppen, amitől tartottam, hogy megtörténik.” Smith úgy vélte, hogy „terv született arra, hogy ezeket a változásokat ráerőltessék a népre, míg azokat majd az egész egyház felfogásának kell tekinteni”. Miért ne gondolta volna ezt, hiszen „minden tábori összejövetelen, intézményekben, iskolákban, a lelkészértekezleten, és minden lehetséges helyen és alkalommal elővették és bemutatták ezeket a nézeteket”.

„Így értem a két okot, amiért bizalmatlanul tekintek ezekre a nézetekre: először is, mert nekem úgy tűnik, hogy ellentétesek a Szentírással, másodszor pedig, hogy ellentétesek azzal, amit korábban te láttál. Én nem a [Waggoner] nézeteire utalok a hit általi megigazulásról, és Krisztus igazságáról, - mert mi mindig is vallottuk ezeket - hanem a Galata levél törvényével kapcsolatos nézeteire, amelyre a többi pontra vonatkozó előfeltevései alapján jut el.

A valódi vitapont azon a konferencián a Galata levél törvénye volt. Mindannyian egyet tudunk érteni Waggonernek a megigazulásról szóló hat bevezető előadásával; én pedig már az elejétől fogva élveztem volna hallgatni őt, ha nem tudtam volna mindvégig, hogy azzal a szándékkal állította össze, hogy előkészítse az utat a Galata levél törvényével kapcsolatos álláspontjának, amelyet én tévesnek tartok. Természetesen nem gondolom, hogy a kettő között szükségszerű és logikus kapcsolat van, de tudod, hogy egy igazságot lehet oly módon és olyan nyilvánvaló céllal felhasználni, hogy az elrontja azt az örömöt, amit más körülmények között a hallgatása közben éreznék. […]

Úgy gondolom, hogy bármikor és bárkitől hajlandó vagyok elfogadni a világosságot. Számomra azonban mindennek, ami világosságnak állítja magát, be kell bizonyítania, hogy összhangban van a Szentírással, és olyan erős alapon kell állnia, amely meggyőzi az elmét, mielőtt az világosságnak tűnne. Amikor valaki olyasmit mutat be, amit már régóta ismerek és hiszek, lehetetlen számomra, hogy azt új világosságnak nevezzem.”[10] _[367]

Smith nézőpontját nem lehet figyelmen kívül hagyni. Azt állította, hogy hisz a hit általi megigazulásban; és számára ez nem volt új világosság. Ő csupán Jones és Waggoner nézeteivel nem értett egyet a szövetségekről és a Galata levél törvényéről. Smith annak alapján utasította el Jones és Waggoner nézetét, amit megértett a Szentírásból, és az alapján, amit szerinte Ellen White-nak a múltban Isten megmutatott. Azonban mindkét pontban tévedett. Smith nem ismerte fel, ahogy Ellen White felismerte, hogy a Jones és Waggoner által bemutatott dolgok a szövetségekkel és a Galata levél törvényével kapcsolatban valóban „új világosság”, amely „új összefüggésbe” helyezte a hit általi megigazulást. Ez „a harmadik angyal üzenete volt a maga valóságában”, amely - ha elfogadják - dicsőségével bevilágítja a földet.[11]

Levele vége felé Smith leírta Ellen White-nak, „mit mondtak neki arról, amit A.T. Jones testvér tanított itt az osztályban a tél folyamán”. Azt mondták neki, hogy Jones aláássa az adventisták által ismert prófétikus adatokat, és hogy másoknak is azt tanácsolja, hogy ugyanezt tegyék. Smith tájékoztatta Ellen White-ot, hogy „sok más dolgot is megemlíthetnék, de nem akarom rabolni az idődet. Ezek a dolgok zavarnak. Ezeket ellenzem.” Smith kijelentette, hogy „ha továbbra is ezt tanítják, teljesen aláássák a munkádat, és megingatják az üzenetbe vetett hitet”. Azonban „mivel merészeltem figyelmeztetni ezekkel kapcsolatban, most úgy fest a nyilvánosság előtt, mint aki sötétben lövöldözik, és azt sem tudja, hogy mit ellenez. Azt hiszem, bizonyos fokig tudom, hogy mit ellenzek.”[12] Smith nem értette, hogy nem Jones és Waggoner, hanem pontosan ő az, aki aláásta Ellen White munkáját. Csak néhány nappal később vált világossá, hogy Smith „igaztalanul” vádolta meg Jonest.[13]

Miután ezt a levelet elküldte Ellen White-nak, lehetősége nyílt Smithnek arra, hogy hasonló gondolatokat nyilvánosan is előadjon. Február 19-én ismertette a szövetségekkel kapcsolatos nézeteit, amelyek ellentétesek voltak azokkal, amelyeket Waggoner már a két korábbi összejövetelen előadott. Smith semmit sem akart „vitás módon” előadni, hanem csak bemutatni azt, „amit a Biblia tanít”. Ha valami abból, amit mondott, nem volt „összhangban a Waggoner által korábban már bemutatott eszmékkel”, az „egyszerűen azért volt, mert számára ez jobb nézetnek, jobb álláspontnak tűnik”. Smith elégedett volt, hogy „a hit általi megigazulás és a Krisztus igazsága témájában [...] egyetértés van”. „Nem tudott arról, hogy a hetftnapi adventisták között ebben a kérdésben véleménykülönbség lenne vagy valaha is volt. A szövetségek témájával kapcsolatban _[368] azonban van néhány bibliavers a Szentírásban, amelyek tekintetében úgy tűnik, hogy véleménykülönbség van.”[14] Smith tehát nem sok kapcsolatot látott a hit általi megigazulás és a szövetségek között, míg Jones és Waggoner összekapcsolta a kettőt, és a hit általi megigazulást a két szövetség fényében értelmezte.

Smith előadása során mindvégig tiltakozott az ellen, amit Waggoner eretnek nézetének nevezett. A két szövetségről úgy beszélt, mint az ábrahámi szövetség, amely „két szakaszból, azaz két diszpenzációból áll”. Az első szakasz Ábrahám szó szerinti magva számára teljesedett be, amikor birtokba vették a megígért földet. A második szakasznak a feltámadáskor és a föld megújulásakor kell beteljesülnie. Smith a régi szövetséget olyan szerződésként értelmezte, amelyet a nép kötött Istennel. A nép megígérte, hogy megtartja a tízparancsolatot és bármi mást, amit az Úr hozzáfűz. Majd az Úr hozzáadta a szertartási törvényt és a szentélyszolgálatot, „hogy a bűn megnövekedjék”. De a régi szövetség kifogásolható volt, mert „nem vezethetett a végső beteljesüléshez”. Miért? Mert „nem voltak megfelelő áldozatok, hanem csak az állatok vére”. Krisztus keresztje és áldozata után megköttetett az új szövetség, amely egy új diszpenzációt jelentett. Most az emberek ugyanolyan típusú szerződést köthettek, mint a régi szövetség idején, megígérve, hogy megtartják Isten parancsolatait. Az ok, amiért Pál apostol napjaiban „a régi szövetség rabságra szült” az volt, hogy „némely tanítók, akik Jeruzsálemből jöttek, összezavarták elméjüket, azt mondván, hogy körül kell metélkftniük”. Ez volt az egyetlen pont, amelyre utalt Pál apostol a Galata 4. fejezetének allegóriájában. Smith nyilvánvalóan azt remélte, hogy magyarázata meggyőz másokat arról, hogy Waggoner nézetei tévesek.[15]

A következő napokban Waggoner folytatta előadásait a szövetségekről és a hit általi megigazulással való kapcsolatukról. „Sokan félbeszakították előadását”, mivel ellenvetések és kérdések hangzottak el azzal a céllal, hogy bebizonyítsák álláspontja téves voltát.[16] Dan Jones úgy érezte, hogy Waggoner megérdemelte ezt a bánásmódot. „Azt hiszem, hogy pontosan ez a támadásra és kihasználásra való hajlam, ami annyira nyilvánvalónak tűnik Dr. Waggonerben és A.T. Jones testvérben, teszi szolgálatukat olyan ellenszenvessé néhány testvér számára itt Battle Creekben, és mi azonnal meg tudjuk erősíteni, hogy ez így van.” Dan Jones biztos volt abban, hogy Jones és Waggoner anélkül mutatták be az „új nézeteiket [...] az egyházi iskoláinkban, a lelkészértekezleteinken, valamint a szombatiskolai leckéinkben” _[369], hogy átnézették volna azokkal a testvérekkel, akik „sokat tettek a tantételeink lefektetéséért”. Ez „teljesen helytelen volt”, és „ezentúl nagyobb gondot kellett fordítani arra, hogy a szombatiskolai leckéket alaposan megvizsgálják és jóváhagyják, mielőtt azokat mindenhová elküldik az országban”.[17]

Február 24-én R.C. Porter a szövetségek témáját mutatta be az egyik kétórás előadásában. Kevésbé volt barátságos, mint Smith. Azt mondta a lelkészeknek: „Remélem, hogy olyasmit tudok bemutatni, ami szerintem nagyobb összhangban van az igazsággal ebben a kérdésben. [...] Nekem jobb nézetnek tűnik.” Smith-hez hasonlóan Porter is úgy értette, hogy „az ábrahámi szövetség magában foglalja mind a régi, mind az új szövetséget”. „A két szövetség csupán eszköz arra, hogy Isten terve »különböző korszakokban« - két diszpenzációban – megvalósuljon”. Porter több mint hatszor megismételte ezt, igyekezve hangsúlyosan szembeállítani Waggoner nézetével. R.C. Porter számára a régi szövetség nem különbözött az új szövetségtől, kivéve a kezdés idejének aspektusát. „A feltételeknek mindkét szövetségben ugyanazoknak kell lenniük: az engedelmesség, a határozott engedelmesség.” Ezenkívül Porter szerint a régi szövetségben „az Úr pontosan annyi segítséget ígért a népnek”, mint az új szövetségben, „különben nem jött volna létre, ha nem létezik olyan segítség, amely képessé teszi az embert a szövetség megtartására”. Ugyanakkor Porter azt is hitte, hogy az Ábrahámnak tett ígéretek a régi szövetségben beteljesedtek Izrael fiai számára; Isten „beteljesített mindent, amit eltervezett”.[18]

Mindezekkel az érvekkel Porter azt próbálta bizonyítani, hogy a régi szövetség időhöz kötött, Isten és az ember közötti kölcsönös megállapodáson alapult, Ábrahám szó szerinti magva esetében teljesedett be, a kereszten eltörlésre került, és ezért az új szövetségben már nem volt elérhető. Nyilvánvaló, hogy Porter, Smith és sok más testvér számára a legnagyobb kifogás Waggoner nézeteivel szemben az az álláspont volt, miszerint egyik szövetség sem egy diszpenzációt vagy időszakot jelentett a megváltás tervében, hanem inkább az emberek szívének állapotát fejezte ki, függetlenül attól, hogy mikor éltek a földön. Másodszor pedig, hogy a régi szövetség az emberek ígéretein alapult, míg az új és örök szövetség Isten ígéretein alapszik.[19]

Waggoner szerint ahelyett, hogy hittel válaszolt volna, ahogyan atyjuk, Ábrahám tette, Izrael büszkeséget és önelégültséget tanúsítva azt ígérte: _[370] „Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük” (2Móz 19:8). Így, Isten alászállt a Sínai-hegyre, és mennydörgés meg villámlás kíséretében kihirdette a tízparancsolatot. Ez volt lényegében az a vezérlőmester, vagy a hozzáadott törvény, amely Krisztushoz vezette őket. Ezt a nézetet a testvérek soha nem tudták elfogadni, és ezért szembefordultak az Isten által rendelt hírnökök ellen.

Február utolsó hetében került sor a szövetségről szóló utolsó előadásra. „A végén világossá vált, hogy két különböző nézetet mutattak be a szövetségekről - az egyik nézet népünk régen megvallott álláspontja mellett érvelt [...], a másik csoport pedig Dr. Waggoner haladó nézetei mellett állt ki.” Bár hivatalos döntés nem született, Dan Jones mégis azt állította, hogy valamiféle nyilatkozat vagy állásfoglalás született. „Nem született olyan nyilatkozat, amely a szükségesnél erősebb határvonalat húzott volna a két tábor között.” Dan Jones azt sugallja, hogy a szövetség témáját „ezt követően ejtették, és az iskola folytatta szokásos tevékenységét”.[20] Ez azonban aligha jelentette a probléma megoldását. Néhány nappal később Dan Jones elismerte, hogy „a szövetségek témájának kutatása nem zárult le nagyobb megelégedéssel, mint mielőtt elkezdődött”.[21] Valójában Jones azt mondta, hogy „az eredmény nem közelítette egymáshoz a testvéreket és nem egyesítette őket Isten ügyének építésében, hanem inkább pártos lelkületet és érzéseket keltett, és növelte a közöttük meglévő nézetkülönbségeket.”[22] Szomorú megállapítani, hogy maga Dan Jones volt nagyrészt felelős azért a „pártos lelkületért”, amely sok fiatalabb lelkészt arra késztetett, hogy elutasítsa Waggonert és az általa bemutatott nézeteket.

De mit mondhatunk Ellen White-ról? Mi volt a véleménye a szövetségekről? Foglalkoztatta-e őt ez a téma? Ha igen, miért hallgatott, amikor Waggoner előadta a témát?

Ellen White állást foglal

Január második felében és február elején Ellen White részt vett a lelkészértekezleten, ahol „három hétig egy-két kivételtől eltekintve minden nap beszélt”.[23] A szövetségekről szóló téma kéthetes kutatása alatt azonban azt tapasztaljuk, hogy Ellen White hallgatott. A hallgatásának egyik oka maga a kutatás volt. _[371] Valószínű, hogy ezek a kétórás, szövetségekről szóló alkalmak váltották fel a reggeli összejöveteleket, amelyeken Ellen White rendszerint beszélt. Ellen White maga mondta el hallgatásának fő okát: „Figyeltem, hogy milyen irányt fognak követni ezek az emberek, mennyi világosság fog bejutni a lelkükbe. Figyeltem, hogy lássam.” Az volt a vágya, hogy a testvérek maguk ismerjék fel a bemutatott világosságot. Valójában a kutatás során, amikor Dan Jones odament hozzá és kérdezte a véleményét, Ellen White pontosan így válaszolt: „Nem mondom el a véleményemet, a meggyőződésemet. Kutasd a Bibliát! Áss mélyre, hogy felfedezd az igazságot!” Ellen White nem azért nem volt hajlandó válaszolni Jones kérdésére, mert nem volt véleménye, hanem azért, mert azt akarta, hogy a testvérek a Biblia saját tanulmányozása alapján fogadják el a világosságot. Ezenkívül sokan kételkedtek az ihletettségében és tekintélyében, ezért nem lett volna jó, ha idő előtt kijelenti álláspontját.[24]

Ellen White nem volt sötétségben sem a szövetségek témájában, sem az ott zajló ellenállással kapcsolatban: „Hallgatásom alatt az Úr éjszakánként kinyilatkoztatta nekem egyes emberek álláspontját.” Nem sokkal később kijelentette: „Az ajkam nincs többé lepecsételve.[25] Ennek az volt az oka, hogy az Úr „sürgette”, hogy mutassa be „bizonyságtételét”.[26] Február utolsó hetében, amikor a szövetségek témájában végzett kutatás befejeződött, a többi összejövetel programja folytatódott „fél nyolctól kilencig”. Ellen White részt vett ezeken az összejöveteleken, és „egészen nyíltan” beszélt.[27]

Március elsején, szombaton reggel Ellen White súlyos gondolatokat írt naplójába: „Megmutatták nekem, hogy a Krisztus és Isten iránti szeretet szinte teljesen eltűnt a gyülekezeteinkből. Mivel nem szeretjük Istent, hiányzik az embertársaink iránti szeretet is.” Olyan emberekről írt, akik „szentségtelen szövetségekben egyesültek”, „határozatokat” fogalmaztak meg és „olyan terveket” készítettek, amelyek nem viselik Isten jóváhagyását.”[28] A szombat reggeli prédikációjában „Krisztus jeruzsálemi bevonulásáról beszélt”, amely „ünnepélyes benyomást tett a gyülekezetet megtöltő résztvevőkre”. Délután ismét prédikált, „nyíltan elmondtam azt, amit Isten ihletés által mutatott nekem”. Vasárnap részt vett a reggeli összejövetelen, amelyet a tabernákulum keleti oldalán lévő szomszédos teremben tartottak. Csak „néhányan voltak jelen”. A hét közepére azonban a terem megtelt lelkészekkel, és más testvérekkel Battle Creekből, a résztvevők száma meghaladta a háromszázat.[29] _[372]

 Ellen White egész héten nagyon nyíltan beszélt az ott összegyűlt testvérekhez. „Nehéz dolognak” találta, hogyan bánjon a „kemény lelkületükkel”.[30] Március hetedikén, péntek reggel „nagyon zaklatott” lélekkel „ment a lelkészértekezletre”. Az éjszaka folyamán a lelke „gyötrődött”, mert az Úr ismét „mindent kinyilatkoztatott neki, és pontosan megmutatta, milyen befolyást gyakorolnak, és hogy ez hova fog vezetni”. Ellen White „nem tudta, mire számítson, vagy hogy meddig fog ez tartani”. Újra emlékeztette a lelkészek nagy csoportját, ahogyan a minneapolisi konferencia után figyelmeztette őket, hogy „mindazok, akik megkeményítették szívüket [...], nem látnak egyetlen fénysugarat sem mindaddig, amíg bűnvallomást nem tesznek”.[31] Pontosan ez történt. Szombat reggel, még mindig megterhelten attól, amit az Úr előző nap kinyilatkoztatott neki, Ellen White ismét írt Uriah Smithnek. Tudta, hogy milyen hatással van másokra, és nem hagyhatta, hogy folytassa anélkül, hogy ne tudassa vele ezt a tényt:

„Az előző éjszaka az Úr sok mindent kinyilatkoztatott nekem. Világosan feltárta előttem, hogy milyen volt a befolyásod Minneapolisban. [...] A végső elszámolás napján nemcsak a saját viselkedéseddel kell szembenézned, hanem a más elmékre gyakorolt befolyásod eredményével is. Elutasítottad a bizonyságtételeimet, [...] és azon munkálkodtál, hogy hatástalanná tegyed azokat, ugyanúgy, ahogyan Kóré, Dáthan és Abirám is tette. [...]

Olyan emberek kezét és elméjét keményítetted meg, mint Larson, Porter, Dan Jones, Eldridge, Morrison és Nicola, és rajtuk keresztül sok emberét. Ők mind téged idéznek, és az igazság ellensége elégedetten nézi. [...]

Mit nyertél azzal, hogy viselkedéseddel megzavartad az elméket, a bizonyságtételekbe vetett bizalmukat? Ha te visszanyered hitedet, hogyan tudod eltávolítani a hitetlenség benyomásait, amelyet más elmékbe ültettél? Ne azon dolgozz, hogy azt a munkát végezd, amit Sátán! Ezt a munkát tették Minneapolisban is. Sátán győzedelmeskedett. Ezt a munkát itt is megtették.”[32]

Miközben folytatta az írást, Ellen White egyértelműen kifejezte álláspontját a szövetségekkel kapcsolatban. Ez nem pusztán a saját véleménye volt, hiszen a mennyből lett kinyilatkoztatva neki. Waggoner szövetségekről szóló előadásait „az igazi világosságnak”, Smith-ét pedig a Szentírást kiforgatónak nevezte:[33]

„Előző este megmutatták nekem, hogy a szövetségekről szóló bizonyítékok egyértelműek és meggyőzőek voltak. Te, Dan Jones testvér, Porter testvér és mások _[373] hiábavalóan pazaroljátok a kutatási képességeiteket, hogy a szövetségekkel kapcsolatban Waggoner testvér által előadottaktól eltérő álláspontot mutassatok be. Ha elfogadtátok volna a ragyogó igazi világosságot, akkor nem utánoztátok és használtátok volna a Szentírásnak azt az értelmezési módját és kiforgatását, melyet a zsidók használtak. Mi tette őket oly vakbuzgóvá? Miért kémkedtek Krisztus szavai után? Miért követték Őt a kémek, hogy hallhassák azokat a szavakat, amelyeket ismételgetni és kiforgatni tudtak úgy, hogy azt jelenthessék, amit a megszenteletlen elméjük akart? Ily módon megtévesztették a népet. Hamis problémákat hoztak létre. [...]

A szövetségek témája világos, és ezt minden őszinte és előítélettől mentes embernek el kellene fogadnia, de engem arra a helyre vezettek, ahol az Úr mélyreható bepillantást engedett az ügyben. Azért fordítottál hátat a közvetlen világosságnak, mert attól féltél, hogy a Galata levél törvényéről szóló tanítást elfogadhatják. Ami a Galata levél törvényének témáját illeti, nem nyugszik rajtam semmilyen teher, és soha nem is nyugodott, de tudom, hogy Smith testvér, Porter, [Dan] Jones és mások soha nem lesznek készek a világosság befogadására, [...] amíg mindnyájan meg nem térnek. [...]

Én most nem hagyatkoznék a te tudásodra vagy a szentírás-értelmezésedre. [...] Ha hátat fordítasz egy fénysugárnak, mert attól félsz, hogy el kell fogadnod olyan álláspontokat, amelyeket nem akarsz elfogadni, akkor ez a világosság sötétséggé válik számodra.”[34]

Később, aznap délelőtt E.J. Waggoner az „egyik legerőteljesebb beszédet” tartotta a Battle Creek-i Tabernákulumban összegyűlteknek. Ellen White hallotta, hogy „sok jelenlévő nyilatkozata és egybehangzó bizonyságtétele az volt, hogy Isten beszélt Waggoner által”. Délután „Olsen és Waggoner vezették az összejövetelt”, amelyre a kiadó kápolnájában került sor, ahol „nagy számban voltak jelen”. Ellen White felállt, hogy beszéljen, és „mindenki tudta, hogy Isten Lelke és ereje van rajta”. „Határozottan és komolyan beszélt”, megismételve néhány dolgot, amelyet aznap korábban írt Uriah Smithnek.[35] Ellen White azt akarta, hogy mindenki ismerje meg álláspontját a szövetségek témájában, és hogyan érti a kapcsolatot e téma és a harmadik angyal üzenete között:

„A világosság, amely az előző este feltárult előttem, mindent egyértelműen megmutatott nekem, pontosan azt a befolyást, melyet gyakoroltak, és azt, hogy hová fog vezetni. Testvérek, bárkik is vagytok, azt akarom mondani nektek, hogy egyszerűen ugyanazon az úton haladtok, amelyen a Krisztus napjaiban élő emberek is jártak. Átélitek tapasztalataikat, de Isten óvjon minket attól, hogy ugyanarra a sorsra jussatok, mint ők. [...] Isten könyörüljön meg rajtatok, mert szükségetek van rá. Pontosan Isten útjában álltatok. Az Ő dicsősége be fogja ragyogni a földet, és ha azon az állásponton maradtok, _[374] amelyben ma vagytok, akkor könnyen összetéveszthetitek Isten Lelkének megnyilvánulásait az ördög lelkével. Tetteitekkel és magatartásotokkal épp most mondtátok ki, hogy ez az ördög lelke. [...]

Miért nem halljátok meg Krisztus elétek tárt szavait? Miért akartok sötétben lenni? Annyira féltek meglátni, hogy érkezik még fénysugár. [...] Ne támaszkodjatok Smith testvérre! Isten nevében mondom nektek, hogy ő nem jár a világosságban. Minneapolis óta nem jár a világosságban. [...] Minden módon megpróbáltatok ellenállni Isten Lelkének. Isten legyen irgalmas lelketekhez! [...]

Ha Jézus, amikor a földön járt, minden hatalmával és csodájával együtt nem tudta megtörni az emberek szívében lévő előítéleteket, akkor mi most ebben a helyzetben mit tehetünk? [...] Engedjétek be Isten igazságát szívetekbe; nyissátok ki az ajtót! Isten előtt mondom nektek, hogy a szövetségek témája, ahogyan be lett mutatva nektek, az igazságot képezi.[36] Ez a világosság! Világosan lett elém tárva. Kérdezem tőletek: Vajon azok, akik ellenálltak a világosságnak, Istennek vagy az ördögnek dolgoztak? Ez a menny tiszta világossága, és sokat jelent számunkra. Meg akarja mutatni nektek, hogy nem támaszkodhattok a saját értelmi képességetekre és kritikai érzéketekre, hanem tehetetlen lelketeket egyedül Jézus Krisztushoz és csak hozzá kell kötnötök. Isten segítsen benneteket, hogy megértsétek ezt!”[37]

Ellen White komoly felhívása után „sokan bizonyságot tettek, néhányan megvallották bűneiket”, de Ellen White szerint „a változás nem volt teljes, és nem értük el a kívánt teljes győzelmet”. Vasárnap reggel Ellen White ismét felszólalt és „bizonyságtételében figyelmeztetés, feddés és bátorítás volt”.[38] Az Apostolok Cselekedeteiből a pünkösdről szóló beszámoló felolvasásával kezdte az összejövetelt. Majd az előtte lévő vezetőkhöz szólva kijelentette: „Most pedig, testvérek, ha teljes szívünkből Istenhez jövünk, ha megüresítjük szívünket minden előítélettől, kételytől és hitetlenségtől, akkor elnyerhetjük az itt említett áldást, és számíthatunk arra, hogy megkapjuk a Szentlelket.” Ellen White emlékeztette hallgatóit Jézus bemutatására a templomban, amikor még kisgyermek volt. „A hivatalban lévő pap nem ismerte fel, Simeon azonban „felismerte Őt, mert abban a helyzetben találtatott, hogy képes volt a lelki dolgok felismerésére. [...] Simeon felismerte a Szentlélek munkáját.” Ellen White egyik legerőteljesebb felhívásában figyelmeztette a testvéreket, hogy jelenlegi állapotukban képtelenek felismerni a Szentlelket, valamint a Jelenések 18. fejezetében levő negyedik angyal késztetéseit: _[375]

„Milyen állapotban találtatunk mi, egyénileg e tekintetben? Tudjuk, hogy Isten Lelke velünk volt. Tudjuk, hogy újra és újra velünk volt az összejöveteleken. Nincs kétségünk afelől, hogy az Úr Waggoner testvérrel volt, amikor tegnap beszélt.[39] Nincs semmi kétségünk afelől. Nincs kétségem amiatt sem, hogy Isten ereje gazdag mértékben volt rajtunk, és számomra minden „világosság az Úrban” volt tegnap délután a lelkészértekezleten. Tehát, ha a szív ajtaja tárva-nyitva lett volna és Jézus beléphet, akkor ott tegnap értékes lehetőségünk lett volna. Efelől nincs semmi kétségem.

Ha olyan helyzetbe hozzuk magunkat, hogy nem ismerjük fel az Isten által küldött világosságot vagy üzeneteit, akkor fennáll annak a veszélye, hogy vétkezünk a Szentlélek ellen. Tehát veszélyes keresni valami kis apróságot, amibe beleköthetünk és megkérdőjelezhetünk. A kérdés a következő: Isten elküldte-e az igazságot? Isten hívta el ezt a két férfit, hogy hirdessék az igazságot? Azt mondom, igen, Isten küldött embereket, hogy elhozzák nekünk az igazságot, amellyel nem rendelkeztünk volna, ha Isten nem küldött volna valakit, hogy hozza el nekünk. Isten megengedte, hogy világosságot kapjak az Ő Lelkéről, ezért elfogadom, és nem merészelek kezet emelni ezekre az emberekre, mert ez azt jelentené, hogy Jézus Krisztus ellen emelném, akit fel kell ismerni az Ő hírnökeiben.

Tehát, testvéreim, Isten azt akarja, hogy állást foglaljunk az ember mellett, aki viszi a lámpást; ott akarunk lenni, ahol a világosság van, és ahol Isten világosan megszólaltatta a trombitát. [...] Tanácstalanok és kétségek között voltunk, és a gyülekezetek haldokolnak. Most azonban azt olvassuk itt: »És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől.« [...] Nos, honnan tudhatunk bármit is erről az üzenetről, ha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármit is felismerjünk mennyei világosságából, amikor hozzánk érkezik? Készek vagyunk a legsötétebb megtévesztést elfogadni, ha olyan embertől jön, aki egyetért velünk. [...] Pontosan ez a munka zajlik a minneapolisi konferencia óta. Mivel Isten olyan üzenetet küld, amely nem felel meg a ti elképzeléseiteknek, azt a következtetést vonjátok le, hogy az nem lehet Istentől származó üzenet.”[40]

A lázadás gerince megtörik

Ellen White erőteljes felhívásai nem maradtak hatás nélkül. Sokan kezdték más megvilágításban látni az egész helyzetet, és rájöttek, hogy tévesen befolyásolták őket. Ellen White úgy érezte, hogy „ez volt a legkeményebb, leghosszabb és legmakacsabb ellenállás”, amellyel valaha is szembe kellett néznie. „Bűnvallomások hangzottak el, és jó néhányan, akik eddig sötétségben voltak, kijelentették, _[376] hogy megtalálták Jézust, és most már szabadok az Úrban.” Az összejövetelekben felszabadultság volt tapasztalható, és a sötétség „megszűnt uralkodó elem lenni”. Ellen White mégis remélte, hogy „még több lesz Isten Lelkéből”, és hogy „ezek a lelkészek szabadok lesznek az Úrban és örvendeznek Istenükben”.[41]

Március 10-én, hétfőn Ellen White jó híreket kapott, amelyeket fiával, William C. White-tal osztott meg: „Nagy örömmel értesültem arról, hogy Prescott professzor ugyanazt tanítja osztályában a hallgatóknak, amit Waggoner testvér korábban tanított. Ő a szövetségeket mutatja be. John [Froom] úgy gondolja, hogy a témát világos és meggyőző módon mutatja be. Úgy látom, hogy sokan megkönnyebbültek a múlt szombat óta, miután kijelentettem, hogy a szövetségek témája, ahogyan Waggoner testvér tanítja, az igazságot jelenti. Azt hiszem, Prescott testvér elfogadja a bizonyságtételemet, bár nem volt jelen, amikor elmondtam. Úgy gondoltam, ideje állást foglalnom, és örülök, hogy az Úr arra indított, hogy bemutassam a bizonyságtételt.”

Ellen White azt is érezte, már nem nyomasztja az a teher, hogy nem képes szabadon kifejezni magát: „szabad vagyok, és úgy beszélek, ahogy Isten Lelke vezet”. Ennek eredményeként kijelentette: „azoknak a férfiaknak, akik eddig akadályozták a dolgokat, most már nincs semmi hatalmuk”. „A jelenlévők többsége” most elfogadta Ellen White bizonyságtételét. Sokan „könnyes szemmel tettek bizonyságot” arról, hogy mennyire megterhelő számukra, „mivel nem részesülhetnek abban a kiváltságban, hogy gyakori félbeszakítások nélkül végighallgathassák Waggoner testvér tanítását”. Így azok, akik „sötétséget bocsátottak az órákra”, kezdték meglátni lázadásuk eredményeit.[42]

Másnap Ellen White ismét beszélt a testvérekhez. Elmondta nekik, hogy 1844-ben a hívőknek „előítéletekkel, gúnyolódással, csúfolódással és kritikával” kellett szembenézniük, és hogy azok is „pontosan ugyanolyan jellegűek voltak, mint amilyenekkel nekünk is szembe kellett néznünk itt, ezen a konferencián”. Ennek következtében az volt a kötelességük, hogy maguk számára kutassák Isten Igéjét – de nem azzal a lelkülettel, amely az egyházakban nyilvánult meg, és amely annyira eltért Krisztus lelkületétől. „Minden korszak egyházainak nagy tévedése volt, hogy amikor a bibliai igazság megértésében eljutottak egy bizonyos pontig, ott megálltak [...], és elutasították a világosságot.” Istennek azonban „nagyobb világossága” volt, „több, vagy növekvő világossága”, amely „bőségesebben és nagyobb tisztasággal ragyog mindazokra, akik használták a már kapott világosságot.” _[377] Nekik „vágyakozniuk kellett, hogy a világosság továbbra is Isten Igéjétől ragyogjon, és hogy egyre világosabban nyilatkoztassa ki az igazságot, amint az Jézusban van.”[43]

Bár a Biblia mélyebb tanulmányozására bátorított, Ellen White arra is figyelmeztetett, hogy „mint nép, kétségtelenül az a nagy veszély leselkedik ránk [...], hogy a régóta dédelgetett elképzeléseinket bibliai tanításoknak tekintjük és minden ponton tévedhetetlennek tartjuk, valamint minden embert a mi bibliaértelmezésünk szabálya szerint mérünk. Ez a veszély leselkedik ránk, és ez lesz a legnagyobb veszedelem, ami népként valaha is érhet bennünket.” Az a hajlam, hogy „teljesen a vezetőkre hagyatkozzunk”, és nem önállóan tanulmányozzuk a Bibliát, a „római egyház” mintáját követi. Ellen White ünnepélyes komolysággal figyelmeztetett az ilyen álláspont következményeire:

„Tapasztaltuk, hogy amikor a szentély nyitott ajtajától az Úr fénysugarakat küld népének, Sátán sokak elméjét megzavarja. De ez még nem a vég. Lesznek olyanok, akik ellenszegülnek a világosságnak, és azok ellen támadnak, akiket Isten a világosság közvetítésének eszközévé tett. [...] Az őrök nem tartottak lépést az Isten gondviselése által felkínált lehetőségekkel, ezért kigúnyolják a mennyből származó igaz üzenetet és a hírnököket.

Olyan emberek fognak távozni erről az összejövetelről, akik azt állítják, hogy ismerik az igazságot, de akik a lelküket nem a menny szövőszékén szőtt ruhába öltöztetik. Azt a lelkületet fogják magukkal vinni, amelyet itt fogadtak be. Reszketek ügyünk jövőjéért. Akik itt nem engftnek az Isten által adott bizonyítékoknak, harcolni fognak testvéreik ellen, akiket Isten használ. Nagyon meg fogják nehezíteni a munkát. [...] Ezeknek az embereknek lehetőségük lesz meggyőződni arról, hogy Isten Szentlelke ellen harcoltak. Egyesek meggyőződésre jutnak, mások makacsul ragaszkodnak lelkületükhöz. Ők nem halnak meg az énnek, és nem engedik, hogy Jézus belépjen a szívükbe. Egyre jobban meg lesznek tévesztve, amíg már nem tudják felismerni az igazságot és az igazságosságot. Egy másik lélek befolyása alatt arra fognak törekftni, hogy Isten munkáját olyan minta szerint alakítsák, amelyet Isten nem hagy jóvá, és kinyilvánítva Sátán lelkületét, átveszik az irányítást az emberek gondolkodása felett, és ezáltal Isten munkája felett is.”[44]

Ellen White reggeli beszéde után számos bizonyság és bűnvallomás hangzott el. Larson testvér „bizonyságot tett arról, hogy érzelmei nem voltak helyesek”. Porter testvér, aki ellenkezett Waggonerrel a szövetségek témájának vizsgálata során, „összetörve állt, és néhány pillanatig nem tudott megszólalni”. Megvallotta, hogy hibázott Ellen White és Waggoner testvérrel szemben, és alázatosan kérte őket, hogy „bocsássanak meg neki”. Prescott testvér úgy _[378] „sírt, mint egy gyermek, amikor Larson és Porter testvérek bevallották tévedésüket”. Valójában „az egész terem zokogott, és dicsérte Istent erejének megnyilvánulásáért”. „Kemény és makacs” emberek kezdték megérteni, hogy „Isten Lelke ellen munkálkodtak”. Ennek hatására Ellen White azt írta William C. White-nak: „a lázadás gerince megtört azokban, akik máshonnan jöttek”.[45] Isten valóban ki akarta árasztani Lelkét a bágyadt egyházra. Ó, milyen jó lett volna, ha ezt a tényt mindenki felismerte és megvallotta volna!

Két rendkívüli összejövetel

Március 12-én, szerda délután Ellen White összehívta a „fő tisztségviselőket”. „Felismerve, hogy a Szentlélek sok szívben munkálkodott, Ellen White azt akarta, hogy a Battle Creek-i vezetőség kulcsemberei jöjjenek össze, és igyekezzenek tisztázni a Minneapolis óta fennálló vitát. Ellen White-nak és E.J. Waggonernek most először nyílt alkalom arra, hogy reagáljanak a hamis vádakra, amelyeket a minneapolisi konferencia óta terjesztettek róluk. Az ima után Ellen White „azt mondta, hogy Waggoner testvér közölni akar néhány dolgot, amit szeretné, ha meghallgatnának, és ez néhány lelket fel fog szabadítani az előítéletektől”. C.H. Jones (a Pacific Press igazgatója és a Nemzetközi Szombatiskolai Egyesület elnöke) segítségével Waggoner beszélhetett a szombatiskolai tanulmányokról, és elmagyarázta, hogy semmit sem tett titokban azért, hogy a szövetségről szóló nézetei belekerüljenek a tanulmányba. Elmagyarázta, hogy a Generál Konferencia kérte fel a két hiányzó lecke újraírására, de a vizsgálat során rájött, hogy több más leckét is újra kell írnia. Mindez azonban nem a Szombatiskolai Szövetség engedélyének megszerzése nélkül történt. Waggoner világossá tette, hogy a leckék elkészítése során minden lépésnél a megfelelő utat követte, és hogy a leckék nem lettek kinyomtatva anélkül, hogy előzetesen ne kapta volna meg a bizottság összes tagjának, köztük Smith testvérnek a jóváhagyását. Mindenki „szabadon szólhatott, kérdéseket tehettek fel. Mindenkinek megfelelt így.” Ellen White úgy vélte, hogy Waggoner „helyesen szólt, kedvező benyomást hagyott a résztvevőkben, és nem volt ellenvetés mondanivalójával kapcsolatban.[46] _[379]

Ezután Ellen White megosztotta a minneapolisi konferencia előtti és alatti tapasztalatait, és azt, hogyan munkálkodott azért, hogy „elfogadják a hírnököket és az üzenetet”. „Nyíltan beszélt az emberek elméjét uraló előítéletekről” és azokról a dolgokról, amelyeket az Úr kinyilatkoztatott neki abban az időben. Beszélt arról, miként „tették hatástalanná a bizonyságtételeket Minneapolis után”, és hogy senki sem kért tőle személyes beszélgetést, hogy megtudják, igazak-e a vádak. Megkérdezte, hogyan bánhatott így Uriah Smith vele, és mi okozta ezt a viselkedést? Végül arra vezették vissza, hogy Butler testvér egy levelet kapott Kaliforniából, amelyben közölték, hogy terveket készítettek a Galata levél törvényének előmozdítására.” Ellen White és Waggoner „cáfolták ezt a dolgot, és elmagyarázták, hogy nem készültek semmiféle tervek”.[47]

A többórás találkozó „nagy sikert aratott”. Ellen White úgy gondolta, hogy „akik nagyon apró dologból ekkora ügyet csináltak, nagyon meglepődtek az eredményen és a helyzet tisztázásán”. E haladás ellenére Ellen White „szinte reménytelennek érezte, hogy a lelkek általánosan megpuhuljanak a Szentlélek és Isten hatalma hatása alatt”. A hét hátralévő részében Ellen White beteg és kimerült volt. Amikor arra kérték, hogy beszéljen szombaton, visszautasította, mert „nem volt ereje”. Üzenetet küldött Dan Jonesnak, hogy hívja meg Waggonert prédikálni, amit végül „némi vonakodással” ugyan, de megtett. Waggoner „nagyon értékes prédikációt tartott a laodiceai gyülekezetnek intézett üzenetről - pontosan arról, amire szükség volt. Ez egy újabb gazdag áldás volt a gyülekezet számára.”

Délután „újabb összejövetelre került sor a kiadó kápolnájában”. Bár beteg volt, Ellen White részt vett, és többször is felszólalt. Sokan bizonyságot tettek, „de döntő változás nem történt”. Porter testvér beszélt, „de visszafogottan”. Ellen White emlékeztette őket arra, hogy „amikor az Úr világosságot és lelki táplálékot küld nekünk, amelyre minden gyülekezetnek szüksége van, akkor számíthatunk arra, hogy a minden igazság ellensége minden tőle telhetőt megtesz, hogy megakadályozza a világosság eredeti, mennyei formájában való eljutását a néphez”. Sátán azokat használja fel, akiknek elméje „tele van hitetlenséggel és kételyekkel”, hogy „feltartóztassa azt a világosságot, amelyet Isten szándékozik eljuttatni az Ő választottjainak”.[48] _[380]

 Március 16-án, vasárnap reggel Ellen White „kimerülten és szinte csüggedten” vett részt az összejövetelen. Amikor a végéhez közeledett, néhány nagyon pontos megjegyzést tett: „Elmondtam nekik, hogy mivel semmisítették meg annak hatását, amit az Úr tenni próbált, és hogy miért tették ezt. Az egyetlen indokuk a Galata levél törvénye volt.” E beszéd hatására R.C. Porter „könnyek között alázatos vallomást tett”, és azt mondta Ellen White-nak: „Mi támogatni fogunk nehéz munkádban.” Vajon be fogja tartani szavát?[49]

Ugyanazon a napon egy másik összejövetelen Ellen White folytatta felhívását. Megismételte sok figyelmeztetését. Ha nem tesznek őszinte bűnvallomás, „mindazok, akik hasonló álláspontra helyezkftnek, mint amilyet Minneapolisban képviseltek, a legsötétebb hitetlenségben fognak járni.” Ez oda fogja vezetni őket, „ahová Istennek nincs hatalma elérni őket. Tegzéből minden nyilat elhasznált.” Minden összejövetelen, amelyen részt vett, „érezte a hitetlenség nyomásának jelenlétét”. Ellen White olyan emberek közé szeretett volna menni, akik „soha nem hallották az igazságot, és akiknek a szíve sokkal fogékonyabb, mint azoké, akik vallották, hogy ismerik az igazságot”. Amikor Isten „kinyilvánítja hatalmát, ahogyan itt kinyilvánította - mondta Ellen White – és az ember elutasítja, akkor a hitetlenség nagyon közel jár a Szentlélek elleni bűnhöz”.

„Ha valaha is szükség volt egyes embereket eltávolítani tisztükből, akkor ezek azok az emberek, akik rossz állást foglaltak Minneapolisban. [...]

Egyetlen lélek se távozzék innen sötétségben, mert a sötétség munkaeszköze lesz, bárhová is megy. Mindenhol a sötétség magvait fogja vetni. Magával viszi és vetni kezdi ezeket a magokat; és megzavarja az emberek bizalmát épp azokban az igazságokban, amelyeket Isten el akar juttatni az Ő népéhez. [...]

Tudom, hogy Ő áldást tartogat számunkra. Adni akarta Minneapolisban, és adni akarta nekünk azt a mostani [1889] Generál Konferencián is. De el lett utasítva. [...]

Ez túlhaladja mindazt, amit egész idáig tapasztaltam, mióta dolgozom Isten művében. Isten népe, amely világosságot és bizonyítékokat kapott, azon az oldalon állt, ahol Isten nem áldhatta meg őket. [Tegnap] a kápolnában Isten kész volt ránk árasztani hatalmát. Rövid ideig úgy éreztem, mintha dicsőségét nézhetném, de az ott megnyilvánuló lelkület elűzte azt a dicsőséget. [...]

Az egyik testvér úgy gondolja, hogy White testvérnő nem érti saját bizonyságtételeit. Ezt Minneapolisban hallottam. Miért gondolják ezt? Mert a testvérek nem értettek egyet a bizonyságtételekkel. _[381] Nos, van néhány dolog, amit értek. Eleget értek ahhoz, hogy felismerjem Isten Lelkét, és kövessem a Pásztor hangját. Ennyit mindenképp értek.”[50]

Ellen White megerősítette korábbi kijelentését Uriah Smithnek írt levelében. „A kiadó kápolnájában tartott szombati összejövetelen [...] az Úr Lelke közeledett hozzánk. Krisztus zörgetett az ajtón, de nem volt hely számára, nem nyitottatok ajtót, és az Ő dicsőségének világossága, amely olyan közel volt, visszavonult.”[51] Ezért, akárcsak az 1888-as és 1889-es Generál Konferencián, a résztvevők elutasították a Szentlélek kiáradását.

Ellen White szerette volna megtudni, hogy „miért van itt az ellenségnek akkora hatalma az emberek elméje felett?” Tudni akarta, hogy a testvérek miért „kérdőjeleznek meg mindent, sőt, már-már azon vannak, hogy feladják a bizonyságtételeket”. Arra kérte a vezető testvéreket, hogy „gyűljenek össze újra [...], és ha valami akadályt félre kell tenni az útból, Isten segítségével tegyük meg!”[52] A.T. Jones nem tudott részt venni az első rendkívüli ülésen, mert Tennessee-be utazott, Ellen White azonban azt akarta, hogy lehetősége legyen válaszolni „minden felvetett kifogásra”. Szeretett volna „minden akadályt eltávolítani az útból, és arra késztetni azokat, akik e dolgokat mondták, hogy temessék el kifogásaikat, és ha lehetséges, soha többé fel ne elevenítsék.”[53]

Március 19-én, szerdán került sor a második rendkívüli ülésre. A.T. Jones „nagyon közvetlenül és mégis tapintatosan beszélt arról, hogy a testvérek hitelt adnak a pletykáknak, és nem mennek el személyesen, testvéri szeretettel beszélni azzal, akiről a pletyka szól”. Korábban Uriah Smith egy olyan levéllel válaszolt Ellen White „kérlelő levelére”, amelyben „vádolta Jones testvért hitünk pilléreinek lebontásával”. A.T. Jones magyarázata bebizonyította, hogy Uriah Smith „igazságtalanul vádolta őt”.[54] Dan Jones „meglepődve tapasztalta, hogy néhány megmagyarázhatatlannak tűnő dolog egyszerűen semmivé vált néhány magyarázat elhangzásával. Néhány olyan pletyka, melyekről azt feltételezték, hogy megdönthetetlen bizonyítékokon alapulnak, és amelyek azokról a pontokról terjedtek el, amelyeket [A.T.] Jones testvér tanított itt az iskolában, teljesen eltűntek úgy, hogy nyoma sem maradt. A szóbeszédek teljesen hamisnak bizonyultak.”[55] Sajnos Uriah Smith nem vallotta be tévedését, és nem is igyekezett visszavonni az általa terjesztett hamis pletykákat sem. Sokkal könnyebb valakiről hazugságot mondani, mint azt visszavonni. _[382]

Utána Ellen White a lehető legközvetlenebb módon beszélt a testvérekhez. Még aznap írt a fiának, és kijelentette: „Willie, úgy beszéltem, mint még soha eddig. Elismételtem, ami Minneapolisban és utána történt. Ez volt a legünnepélyesebb összejövetel, amit valaha láttam.” Ellen White „néhány világos megjegyzést intézett Smith testvérhez”, kijelentve, hogy „nem meglepő, hogy azok a testvérek, akik csak keveset tudtak arról a szolgálatról, amellyel az Úr megbízta őt, kísértésbe eshetnek”, Smith testvérnek azonban „nem volt mentsége”. Ellen White „joggal várta el a testvérektől, hogy bölcs emberként viselkedjenek, mérlegeljék a tényeket, higgyenek a bizonyítékoknak, és ne forduljanak el a világosságtól és az igazság cselekedeteitől, hitelt adva a pletykáknak és a feltételezéseknek.”

Az összejövetel és az elhangzott magyarázatok eredményeként Ellen White kijelenthette: „az egész légkör megváltozott”. Sokakat sikerült meggyőzni, és azok rájöttek, hogy milyen oktalan volt az ellenállásuk. Végül változás következett be, és a lelkészértekezlet utolsó hete valóban más lelkületről tanúskodott.[56]

Ellen White fáradtan és kimerülten távozott Battle Creekből a lelkészértekezlet utolsó hétvégéje előtt. Az „utolsó beszéde” után úgy érezte, hogy „teljesítette kötelességét”. „Nem volt több mondanivalója a gyülekezet vagy a lelkészek számára.”[57] Mielőtt visszatért volna Kaliforniába, remélte, hogy az értekezlet utolsó napjaiban elért haladás folytatódni fog. Sajnos ez a remény soha nem vált valóra.

 Lábjegyzet

[1] Dan T. Jones levele E.W. Farnsworth-hoz, 1890. febr. 14–17., (Hozzáadott kiemelések) H.N.A. Generál Konferencia levéltára. A szövetségekről szóló további részletes magyarázatokat lásd: Paul E. Penno, Calvary at Sinai, különösen a 12–17. fejezeteket Clinton Wahlen, Selected Aspects of Ellet J. Waggoner's Eschatology and Their Relation to His Understanding of Righteousness by Faith, 1882-1895, 107-111,162-177. o.; Robert Van Ornam, The Doctrine of the Everlasting Covenant in the Writings of Ellet J. Waggoner.

[2] E.J. Waggoner „The Two Covenants”, Bible Readings for the Home Circle (1889); Sabbath School Lessons on the Letter to the Hebrews, for Senior Classes, 1890. jan. 4. – márc. 29. Lásd még a 12. fejezetet.

[3] Dan Jones levele S.N. Haskell-hez, 1890. márc., a H.N.A. Generál Konferencia levéltára. Mindeddig nem sikerült megszereznünk Waggoner előadásainak másolatát, amelyeket 1890-ben a lelkészértekezleten tartott. Az a tény azonban, hogy Uriah Smith és R.C. Porter előadásait feljegyezték, arra enged következtetni, hogy Waggoner előadásait is feljegyezték. Annak ellenére, hogy Waggoner előadásai nincsenek meg, a többi rendelkezésre álló anyagból világosan kiderül, hogy mit gondolt a szövetségekről, és hogy a testvérek miben nem értettek vele egyet.

[4] Dan T. Jones levele E.W. Farnsworthnak, 1890. febr. 17., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[5] Dan T. Jones levele R.A. Underwoodnak, 1890. febr. 17., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[6] Uriah Smith, „Editorial Note”, Review and Herald, 1890. jan. 28., 64. o.

[7] Uriah Smith levele Ellen White-nak, 1890. febr. 17.; Manuscripts and Memories, 156. o.

[8] Smith úgy érezte, hogy biztosítja mások számára a választás szabadságát álláspontjuk kialakításában, és ugyanakkor úgy vélte, hogy Jones kényszerítéssel és elhamarkodott kijelentésekkel igyekszik népszerűsíteni „téves” nézeteit. Ellen White később bebizonyította, hogy Jones soha nem tett ilyen elhamarkodott kijelentéseket, és Smith feltételezései hamisak voltak. Lásd a 45. és 55. lábjegyzetet, valamint a 13. fejezet 20. lábjegyzetét.

[9] Uo., 152-155. o.

[10] Uo., 154-157. o.

[11] Ellen White: „Repentance the Gift of God” Review and Herald, 1890. ápr. 1., 193. o.

[12] Uriah Smith levele Ellen White-nak, 1890. febr. 17.; Manuscripts and Memories, 156.-157. o.

[13] Ellen White levele William C. White-hoz, 83. levél, 1890. márc. 13., és Ellen G. White Uriah Smith-hez, 73. levél, 1890. nov. 25.; 1888 Materials, 627,734., o. Lásd még a 8. lábjegyzetet.

[14] „Remarks of Eld. Uriah Smith, Bible School”, 1890. febr. 19., 1.,2. o.; H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[15] Uo., 5,10,15,18,21., o.

[16] Ellen White levele William C. White-nak, 30. levél, 1890. márc. 10.; 1888 Materials, 624., o

[17] Dan Jones levele C.H. Jonesnak, 1890. febr., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[18] „Remarks of Eld. R.C. Porter at the Ministers' Bible School”, 1890. febr. 24.; 1.,6.,5.,4.,13.,11. o., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[19] Pontosan ugyanazokat az érveket és kifogásokat hozzák fel napjainkban is Jones és Waggoner ellen, mint százhúsz évvel ezelőtt. Lásd: Ken LeBrun, Two Covenants or One? (kiadatlan, keltezés nélküli kézirat); Biblical Research Institute, Ken LeBrun, 1988. márc. 15.

[20] Dan Jones levele S.N. Haskellnek, 1890. márc. [hozzáadott kiemelés], H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[21] Dan Jones levele R.M. Kilgore-nak, 1890. márc. 16, a H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[22] Dan Jones levele J.D. Pegghez, 1890. márc. 17, a H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[23] Ellen G. White, 22. Manuscript, „Diary Entries” 1890. febr. 8. 1888 Materials 579. o.

[24] Ellen G. White, 4. Manuscript, „Sermon”, 1890. márc. 8.; 1888 Materials, 597. o.

[25] Uo.

[26] Ellen G. White levele W.C. White-nak, 30. levél, 1890. márc. 10.; 1888 Materials, 623. o.

27] Dan T. Jones levele R.A. Underwoodhoz, 1890. márc. 14, és Dan T. Jones levele R.M. Kilgore-nak, 1890. márc. 16, H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[28] Ellen G. White, 22. Manuscript, „Diary Entries”, 1890. márc. 1.; 1888 Materials, 580-581. o.

[29] Ellen G. White levele William C. White-nak, 80. levél, 1890. márc. 7.; 1888 Materials, 590-592. o. Dan Jones a Review-ban arról számolt be, hogy Olsen testvér „vezette” a reggeli összejöveteleket, amelyeken Ellen White „bemutatta bizonyságtételét”. „Amikor a jó összejövetelek híre elterjedt, sokan eljöttek a Battle Creek-i gyülekezetből, a kiadóhivatalból, a főiskoláról és a szanatóriumból, így a Tabernákulum 300 férőhellyel rendelkező melléképülete minden reggel megtelt.” (Dan. T. Jones, „The Work in Battle Creek”, Review and Herald, 1890. ápr. 1., 204-205., o. Lásd még O.A. Olsen, „The Ministers' School”, Review and Herald, 1890. ápr. 1., 200-201. o.; és Dan T. Jones levele R.A. Underwoodnak, 1890. márc. 14.)

[30] Ellen G. White levele William C. White-nak, 80. levél, 1890. márc. 7.; 1888 Materials, 591. o. A hét elején, amikor Ellen White „nagyon határozottan szemléltette mondanivalóját, [Matthew] Larson rosszindulatúan elmosolyodott”. Ellen White kétszer is megkérdezte tőle, mi az „oka ennek a megnyilvánulásának”. Larson végül azt mondta, hogy értékeli az illusztrációt. Ellen White azt válaszolta: „nagyon jó. [...] Ha neked tetszik, fogadd el, és remélem, mindannyian el fogják fogadni”. Néhány nappal később Ellen White levelet kapott Larsontól, amelyben arra kérte, hogy „állítsa helyre tekintélyét az emberek előtt, amely éles intése miatt csorbát szenvedett - vagyis jelentse ki, hogy őt tévesen ítélte meg”. Larson iowai lelkész volt, vitázó, aki a „világosságot sötétséggé” változtatta. Ellen White azt mondta, hogy tart tőle, mert „hamis módon értelmezi szavait”. (1888 Materials, 591. 594. o.) Larson továbbra is gyűlölte Jonest és Waggonert, valamint az általuk bemutatott szövetségek üzenetét. (A.G. Daniells levele William C. White-nak, 1902. ápr. 14.; Manuscripts and Memories, 320. o.) Ellen White halála után Larson egy röpiratot írt Jones és Waggoner ellen, valamint a szövetségekkel kapcsolatos álláspontjuk ellen, amelyet Waggoner Az örömhír (1900-ban kiadott) című könyvében ismertetett. Szokásához híven Larson Ellen White írásait használta fel, „hamisan értelmezve szavait”, hogy bebizonyítsa Jones és Waggoner álláspontjának téves voltát. (The Law in Galatians: Is it the Moral Law? [n.p. 1919]; E.A. Jones levele R.L. Odomnak, 1961. jan. 5.)

[31] Ellen White, Manuscript 4, „Sermon”, 1890. márc. 8.; 1888 Materials, 593. o.

[32] Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 59. levél, 1890. márc. 8.; 1888 Materials, 599., 601-605. o.

[33] Ezt a pontot nem szabadna figyelmen kívül hagyni. Jones és Waggoner arra bíztatta hallgatóit, hogy kutassák a Bibliát, és fedezzék fel azokat az igazságokat, amelyeket ők is bemutatnak. Ellen White nemcsak biztatásukat támogatta, hogy kutassák a Bibliát, hanem az igazságokat is, amelyeket ők a Bibliából mutattak be. Nem azért utasították el Jones és Waggoner üzenetét, mert tanításukat a Bibliára alapozták, hanem azért, mert a vezető testvérekétől eltérő nézetet tanítottak. Ugyanez a fajta ellenkezés Jones és Waggoner üzenetével szemben napjainkban is létezik: „Mindig emlékeznünk kell arra, hogy 1888-ban Isten hírnökei a Bibliából vették üzenetüket. Fontos, hogy ne Jones és Waggoner szavaira, hanem Jézus és az apostolok szavaira összpontosítsunk. Jones és Waggoner üzenetébe tévedések vegyültek, de a Biblia mindig megbízható útmutató.” (George R. Knight, From 1888 to Apostasy, 69. o., hozzáadott kiemelések) Bár nem kételkedünk abban, hogy a Biblia megbízható útmutató, az is igaz, hogy Jones és Waggoner a Bibliából hirdették üzenetüket. Ellen White támogatta az üzenetet. Az akkori elutasítók a mostani elutasítókkal együtt azt állítják, hogy üzenetük nincs összhangban a Bibliával. Lásd még a 13. fejezet 23. lábjegyzetét.

[34] Ellen White levele Uriah Smithnek, 59. levél, 1890. márc. 8.; 1888 Materials, 604-605. o.

[35] Ellen G. White levele W.C. White-nak, 82. levél, 1890. márc. 9.; 1888 Materials, 617. o.

[36] Másnap, William C. White-nak írt levelében Ellen White beszámolt arról, hogy tegnap azt mondta a testvéreknek: „Úgy gondolom, hogy az I. kötetben bemutattam a szövetségekkel kapcsolatos álláspontomat. Ha ez volt Dr. Waggoner álláspontja, akkor az ő nézete helyes volt.” (Uo., 617. o.) Ez érdekes kérdést vet fel. A prófétaság lelke című könyv I. kötete először 1870-ben jelent meg, de nem tett említést a régi és az új szövetségről, és nem tett különbséget közöttük. Ellen White 1886-ban kezdte el kibővíteni az I. kötetet, és előkészíteni a „nyilvánosság számára”. (Arthur L. White, The Lonely Years, 435. o.) 1887 elején azonban figyelmét A prófétaság lelke IV. kötetére fordította, amely 1888-ban jelent meg A nagy küzdelem címmel. Az I. kötetet csak az 1889-es Generál Konferencia után vizsgálta felül, és a lelkészértekezlet alatt folytatta. Négy nappal azután, hogy nyilvánosan kifejezte támogatását Waggoner szövetségekre vonatkozó nézete mellett, levelet írt William C. White-nak, egyszerűen kijelentve: „úgy gondolom, hogy a változás az I. kötetben jó lesz”. (83. levél, 1890. márc. 13.; 1888 Materials, 635. o.) Június 21-én ezt írta O.A. Olsennek: „Az I. kötet majdnem kész van hosszú és fárasztó késedelem után, a szükséges javítások miatt.” (115. Levél; 1888 Materials, 680. o.) A Review and Herald csak augusztus 26-án jelentette be, hogy a Pátriárkák és próféták című új kiadás elérhetővé vált. Az átdolgozott kiadás számos változtatása között volt egy tizenegy oldalas fejezet, a „Törvény és szövetségek” címmel, amely a szövetségeket úgy mutatta be, ahogyan Waggoner ismertette azokat. Ez sokakat arra késztetett, hogy megkérdőjelezzék az új kiadást. Az egyik testvér még azt is megkérdezte Ellen White-tól, hogy egy bizonyos kijelentést „az ihletésnek Lelke íratta-e le, vagy saját kutatásod eredménye?” (E.P. Dexter levele Ellen G. White-nak 1891. márc. 11., hozzáadott kiemelések) Felmerül a kérdés: Ellen White mikor egészítette ki a könyvet a szövetségekről szóló nézeteivel? Vajon azután, hogy meghallgatta Waggoner előadását a témáról, és 1890. március 6-án megkapta Isten megerősítését? Ez összhangban lenne azzal, ahogyan az Úr felhasználta őt a korai években, amikor az alapköveket letették. (Lásd: Herbert E. Douglass, Messenger of the Lord, Review and Herald, 1998, 156-158. o.) Az alábbiakban összefoglaljuk Ellen White szövetségekkel kapcsolatos felfogását, ahogyan azt a Pátriárkák és próféták 32. fejezetében leírta: „Miként a Biblia két törvényt mutat be, az egyik változhatatlan és örök, a másik pedig ideiglenes és átmeneti, akként szövetség is kettő van. A kegyelem szövetségét Isten először az Édenben kötötte meg az emberrel. [...] Ugyanezt a szövetséget újította meg Isten Ábrahámmal a következő ígéretben: »És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei« (1Móz 22:18). Ez az ígéret Krisztusra mutatott. Ábrahám is így értette (lásd Gal 3:8,16), és Krisztusban bízott a bűnök bocsánatára. Ez a hite tulajdoníttatott neki igazságul. […] Az Úr azt mondta Ábrahámnak: »És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek teneked Istened, és a te magodnak te utánad« (1Móz 17:7). [...] Bár ezt a szövetséget Isten Ádámmal kötötte és Ábrahámmal újította meg, csak Krisztus halála erősítette meg. Isten ígérete alapján már létezett, mióta Isten először adott hírt a megváltásról és hit által fogadták el. Amikor azonban Krisztus megerősítette, új szövetségnek mondták. Isten törvénye volt az alapja ennek a szövetségnek, amely egyszerűen arról intézkedett, hogy az emberek újra összhangba kerüljenek az isteni akarattal, képessé téve őket arra, hogy engedelmeskedjenek Isten törvényének. A Sínai-hegynél egy másik megállapodás jött létre Isten és Izrael népe között – ezt a Szentírás »régi« szövetségnek nevezi -, amelyet egy áldozati állat vére erősített meg. Az ábrahámi szövetséget Krisztus vére erősítette meg, és a Biblia »másodiknak« vagy »új szövetségnek« nevezi, mert az a vér, amellyel meg lett pecsételve, az első [vagy a régi] szövetség vére után ontatott ki. Nyilvánvaló, hogy az új szövetség már Ábrahám napjaiban érvényes volt, hiszen abban az időben Isten ígérete és esküje is megerősítette: »két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon« (Zsid 6:18). De miért volt szükség a Sínai-hegynél kötött szövetségre, ha az ábrahámi szövetség már magában foglalta az üdvösség ígéretét? Rabszolgasága idején a zsidó nép majdnem elvesztette Istenről és az ábrahámi szövetség elveiről szóló ismeretet. Az Egyiptomból való szabadításuk után Isten arra törekedett, hogy kinyilatkoztassa számukra hatalmát és kegyelmét, hogy megtanulják szeretni Őt és bízzanak Benne. Isten a Vörös-tengerhez vezette őket, - ahol az egyiptomiak üldözése miatt a menekülés lehetetlennek tűnt - hogy felismerjék teljes tehetetlenségüket, hogy isteni segítségre van szükségük. Isten csak ezután szabadította ki őket az egyiptomiak kezéből. Így szívük megtelt Isten iránti szeretettel, hálával és az Ő hatalmába vetett bizalommal. Szabadítójukként Isten magához kötötte őket. Volt azonban egy még nagyobb igazság, amit elméjükbe akart vésni. Mivel bálványimádás és romlottság közepette éltek, nem voltak világos fogalmaik Isten szentségéről, szívük kimondhatatlanul bűnös voltáról, arról, hogy saját erejükből teljesen képtelenek Isten törvényét megtartani, és hogy Megváltóra van szükségük. Mindezekre meg kellett tanítani őket. [...] A nép nem fogta fel saját bűnös voltát, és azt sem, hogy Krisztus nélkül képtelenek megtartani Isten törvényét; így készséggel szövetséget kötöttek Istennel. Abban a hitben, hogy képesek megállni saját igazságukban, kijelentették: »Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk.« (2Móz 24:7) [...] Ám csak néhány hét múlva megszegték az Istennel kötött szövetséget, és faragott képet imádtak. A megszegett szövetség miatt nem reménykedhettek Isten kegyében. Látva bűnösségüket és hogy megbocsátásra van szükségük, megértették, hogy szükségük van az ábrahámi szövetségben kinyilatkoztatott és az áldozatok által képviselt Megváltóra. Így Istenhez, mint a bűn rabságából való szabadítójukhoz kötődtek. Készek voltak megbecsülni az új szövetség áldásait. A »régi szövetség« feltétele a következő volt: engedelmeskedj és élsz: »Az ember, aki megcselekszi, élni fog általa.« (Ez 20:11; 3Móz 18:5); de »átkozott, aki meg nem tartja e törvénynek igéit, hogy cselekedje azokat!« (5Móz 27:26) Az »új szövetség jobb ígéreteken alapult« - a bűnbocsánat ígéretén és Isten kegyelmén, amely megújítja a szívet, és összhangba hozza Isten törvényének elveivel. »Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izrael házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be [...], mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.« (Jer 31:33-34) Ugyanazt a törvényt, amelyet Isten a kőtáblákra írt, a Szentlélek a szívbe írja. Ahelyett, hogy saját igazságunkban bíznánk, Krisztus igazságát fogadjuk el. Az Ő vére engesztelést szerez bűneinkért. Isten nekünk tulajdonítja az Ő engedelmességét. Ezután a Szentlélek által megújított szív meghozza a »Lélek gyümölcseit«. Krisztus kegyelme által engedelmeskftni fogunk a szívünkbe írt törvénynek. Ha Krisztus Lelke a szívünkben lakik, úgy fogunk járni, ahogyan Ő járt. Jézus ezt jelentette ki magáról prófétája által: »Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van« (Zsolt 40:9). [...] Pál apostol világosan bemutatja a hit és a törvény kapcsolatát az újszövetségben. Ezt írta: »Megigazulva azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.« »A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-e a hit által? Távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük.« »Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.« (Róm 5:1; 3:31; 8:3-4)” (Pátriárkák és próféták, 370-373. o. hozzáadott kiemelések)

[37] Ellen White, 4. Manuscript, „Sermon”, 1890. márc. 8.; 1888 Materials, 593-597. o.

[38] Ellen G. White levele W.C. White-nak, 82. levél, 1890. márc. 9.; 1888 Materials, 617. o.

[39] Isten Lelkének megnyilvánulása azon az összejövetelen sokak elméjében kitörölhetetlen benyomást tett. G.B. Starr, Luther Warren, Dr. D.H. Kress és Dr. John E. Froom mindannyian emlékeztek erre az eseményre: Ellen White „azt mondta, hogy Isten angyala aznap reggel Waggoner testvér mellett állt, miközben bemutatta az »igazság üzenetét«”. (LeRoy E. Froom, Movement of Destiny, 263. o.) Dr. Kress felidézte, hogy miközben beszélt, „Waggoner meghatódott és sírt. Waggoner után White testvérnő beszélt, és ezekkel a szavakkal kezdte beszédét: »Isten Lelke szállt Waggoner testvérre, miközben beszélt.« Majd Ellen White folytatta beszédét. [...] Lehetetlen leírni a Szentlélek kiáradását.” (Daniel H. Kress, Under the Guiding Hand, 113. o.)

[40] Ellen G. White, Manuscript 2, „Sermon”, 1890. márc. 9.; 1888 Materials, 606-609., o. a kiemelések tőlem.

[41] Ellen G. White levele W.A. Colcordnak, 60. levél, 1890. márc. 10., és Ellen G. White levele William C. White-nak, 30. levél, 1890. márc. 10.; 1888 Materials, 620.,622., o.

[42] Ellen G. White levele William C. White-nak, 30. levél, 1890. márc. 10.; 1888 Materials, 623–624., o.

[43] Ellen G. White, Manuscript 37, „Light in God's Word”, 1890; 1888 Materials, 830., 826-827., o.

[44] Uo., 830-831., o.

[45] Ellen G. White levele William C. White-nak, 30. levél, 1890. márc. 10., márc. 11-i keltezésű szakasz; 1888 Materials, 625-626. o., hozzáadott kiemelések. Nem szabad félreértelmeznünk Ellen White kijelentését. Szerinte a lázadás gerince megtört „azok számára, akik máshonnan érkeztek”. Az ellenkezésnek már nem volt kizárólagos hatalma a lelkészértekezleten összegyűltekre. Ez azonban semmiképp sem szüntette meg a Jones és Waggonerrel szembeni ellenállást. Mint a későbbi fejezetekben látni fogjuk, sokan azok közül, akik bevallották tévedésüket, köztük Larson és Porter, újra harcolni kezdtek a világosság ellen. A vallomások közül sok Ellen White bizonyságtételeinek érvényességéről szólt. Izrael is bevallotta a tizenkét kém elleni lázadását Kánaán határán, de a nép szíve nem változott meg. Ugyanígy a lelkészértekezleten is sokan beismerték, hogy tévedtek, de nem hagyták el lázadó útjukat. A modern történészek azért idézik Ellen White kijelentését, „a lázadás gerince megtört”, hogy bebizonyítsák, az üzenettel szembeni ellenállás hamar megszűnt: „Az olvasó számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy néhány hónappal, vagy néhány évvel a minneapolisi konferencia után a legtöbb ember, aki ellenállt a hit általi megigazulás világosságának, megbánta téves útját, és az igazság oldalán foglalt állást.” (A.V. Olson, Through Crisis to Victory, 71.,104 -112. o.) George Knight ezt mondta: „Miután az állítólagos kaliforniai összeesküvés megszűnt problémát jelenteni, Ellen White új munkán és új terveken kezdett gondolkodni. O.A. Olsen március 19-én sejtette [...], hogy Ellen White [Ausztráliába] fog utazni, mivel az összeesküvés-elmélet gerince megtört.” (Angry Saints, 92. o. Lásd még George R. Knight, From 1888 to Apostasy, 52., o. és A.L. White, The Lonely Years, 456. o.) A történeti feljegyzések azonban ettől eltérő és reális képet mutatnak, amint azt a következő fejezetekben látni fogjuk. Itt csak egy összefoglalót mutatunk be, idézve A.T. Jonest, aki szerint „a nép álláspontja megváltozott, és látszólag a vezetők többségének álláspontja is. Az utóbbiaknál azonban ez csak látszat volt; soha nem volt valódi, mert a Generál Konferencia bizottságában és más vezetők között mindvégig folytatódott a titkos ellenségeskedés.” (A.T. Jones levele C.E. Holmesnak, 1921. máj. 12.; Manuscripts and Memories, 329. o.)

46] Ellen G. White levele William C. White-nak, 83. levél, 1890. márc. 13.; 1888 Materials, 627-628., o. Lásd még Dan T. Jones levele R.A. Underwoodnak, 1890. márc. 21., H.N.A. Generál Konferencia levéltára. W.C. White arról számolt be O.A. Olsennek, hogy a bizottság tagjaként emlékezett arra, hogy három példányban volt olyan anyag, „amelyet Dr. Waggoner adott hozzá a leckékhez, amikor tavaly júliusban [1889] az almafa alatt vizsgáltuk. Emlékszem, hallottam, hogy Dr. Waggoner és Jones azt tervezték, hogy az első példányt Oaklandbe küldik, az egyiket pedig Smith testvérnek, és utólag azt mondták, hogy ez megtörtént. [...] Amióta kapcsolatban állok szombatiskola-tanulmányt írókkal és a bizottságokkal, nem találkoztam még olyan esettel, hogy a tanulmányokat Smith testvér és munkatársai legalaposabb ellenőrzés nélkül küldték volna a nyomdába.” (William C. White levele O.A. Olsennek, 1890. márc. 17., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.) Ez a kijelentés hiteles választ ad George Knight állításaira, aki szerint a minneapolisi epizód nem történt volna meg, ha Jones és Waggoner alázattal fordult volna az idősebb testvérekhez, és jóváhagyásukat kérte volna nézeteik bemutatására. (Lásd: From 1888 to Apostasy, 74., o.; A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 176-178., o.) Éppen ellenkezőleg, sem Jones, sem Waggoner személyisége, sem állítólagos helytelen cselekedeteik nem voltak felelősek a bekövetkezett elutasításért. Lásd a 4. fejezet 41. lábjegyzetét.

[47] Ellen G. White levele William C. White-nak, 83. levél, 1890. márc. 13.; 1888 Materials, 627-628., o.

[48] Uo, márc. 16-ai keltezésű szakasz, 628-631., o.

[49] Uo, márc. 16-ai keltezésű szakasz, 631-633., o.

[50] Ellen G. White, 1890. évi Manuscript 2, márc. 16-ai keltezésű szakasz; 1888 Materials, 613-616., o.

[51] Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 73. levél, 1890. nov. 25.; 1888 Materials, 734., o.

[52] Ellen G. White, Manuscript 2, „Sermon”, 1890. márc. 9.; 1888 Materials, 615., o.

[53] Ellen G. White levele William C. White-nak, 83. levél, 1890. márc. 13., márc. 17-ei keltezésű szakasz; 1888 Materials, 634., o. Jones március 17-én vagy 18-án tért vissza Battle Creekbe, miután védte R.M. Kinget, egy hetftnapi adventistát, akit azzal vádoltak Tennessee-ben, hogy megszegte a vasárnaptörvényt. További információért erről az esetről, lásd: Eric Syme, A History of SDA Church-State Relations in the United States, 36,37., o.; A.T. Jones, „Due Process of Law” and the Divine Right to Dissent (New York: National Religious Liberty Assn., 1892). Ez a könyv Jones revideálása a King esettel kapcsolatban.

[54] Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 73. levél, 1890. nov. 25.; 1888 Materials, 734., o.

[55] Dan T. Jones levele E.W. Farnsworth-hez, 1890. márc. 21., a Hetftnapi Adventisták Generál Konferenciájának levéltára.

[56] Ellen G. White levele William C. White-hoz, 84. levél, 1890. márc. 19.; 1888 Materials, 642-643., o.

[57] Ellen G. White levele J.S. Washburnnek, 36/a. levél, 1890. szept. 18. 1888 Materials, 708. o.