Rövid visszatekintés

Teljesen lehetetlen kimeríteni a Szentírás bármely részét. Minél többet tanulmányozza valaki, annál inkább érti, sőt egyre jobban tudatában lesz annak, hogy több van benne, mint amennyinek tűnik. Isten szava akárcsak Ő, teljesen felmérhetetlen. Az, hogy valaki megérti-e a Szentírás egy részét, attól függ, mennyire alaposan ismeri az adott részt megelőző tartalmat. Ezért szenteljünk egy kis figyelmet a levél harmadik részének, amely foglalkozik a

Maggal

Először is szem előtt kell tartanunk, hogy Krisztus a Mag. Ez teljesen egyértelmű. De Krisztus nem Önmagáért élt, és nem Önmagának örökös. Nem Önmagának, hanem testvéreinek szerzett örökséget. Isten célja az, hogy mindent egybeszerkesszen Krisztusban. Végül véget vet minden különbségnek, tekintet nélkül azok természetére, és ezt most teszi meg azokban, akik befogadják Őt. Krisztusban nincs nemzetiség miatti különbség, nincsenek osztályok vagy rangok. Egyetlen keresztény sem tekint a másikra úgy, mint angol, német, francia, orosz, török, kínai vagy afrikai, hanem mint ember, tehát Isten potenciális örököse Krisztus által. Ha a másik ember - fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül - szintén keresztény, akkor a kötelék kölcsönös, ezért még erősebb. „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Emiatt lehetetlen, hogy egy keresztény háborúban vegyen részt. Nem tesz semmiféle nemzetiségi alapú különbséget, hanem minden embert testvérnek tart. A fő ok, amiért nem vehet részt háborúban az az, hogy Krisztus élete az ő élete, mert ő egy Krisztussal. Ugyanolyan lehetetlen volna harcolni, mint Krisztusnak kardot forgatni és önvédelemre használni. Két keresztény nem harcolhat egymás ellen, mint ahogy Krisztus sem tud harcolni Önmaga ellen.

Most azonban nem a háborúról kezdenénk beszélni, hanem csak meg akartam mutatni a Krisztusban hívők abszolút egységét. Ők egyek. Következésképpen csak egy Mag van, ez pedig Krisztus, mert akárhány millió igaz hívő is van, ők egyek Krisztusban. Minden embernek megvan a maga egyénisége, de ez minden esetben csak Krisztus egyéniségének egyik megnyilvánulása. Az emberi testnek sok része van, de ezek nem ugyanazt a funkciót látják el, hanem egyéniségükben különböznek egymástól. Ennek ellenére minden egészséges testben abszolút egység és harmónia van. Azok számára, akik felöltözték az új embert, aki Teremtője képmása szerinti ismeretre újult meg „ahol nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem Krisztus minden mindenekben” (Kol 3:10-11).

Az aratás

Krisztus a búzáról és a konkolyról szóló példázat magyarázatában kijelenti, hogy „a jó mag az Isten országának fiai.” (Mt 13:38) A gazda nem engedi, hogy kitépjék a konkolyt, mert kezdetben nehéz különbséget tenni a konkoly és a búza között, így a búza egy része elpusztulna. Ezért mondta: „Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek, a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.” A magot betakarításkor gyűjtik. Ezt mindenki tudja. De amit a példázat konkrétan megmutat az az, hogy aratáskor a mag teljesen ki van fejlődve – egyszóval, hogy a mag elérte a betakarítás idejét. Az aratással csak arra várnak, hogy a mag teljesen kifejlődjön és beérjen. De az aratás a világ vége. Tehát az idő, amikor eljön a Mag, „akinek tétetett az ígéret”, a világ vége, amikor az új föld ígéretének ideje elérkezik a beteljesüléshez. Valóban, a mag nem érkezhet meg ez előtt az idő előtt, mivel a világvége azonnal eljön, amint az utolsó ember, akit még meg lehet győzni Krisztus elfogadására, elfogadja. A Mag nem teljes, amíg egyetlen szem hiányzik belőle.

Olvassátok el most a Galata 3:19 verset, hogy a törvény a bűnök miatt adatott, „amíg eljő a Mag, akinek tétetett az ígéret.” Mit tanulhatunk ebből? Egyszerűen azt, hogy a Sínai-hegyen kihirdetett törvény anélkül, hogy abban egy betű is változott volna, nélkülözhetetlen része az evangéliumnak, és az evangéliumban kell bemutatni Krisztus második eljöveteléig, a világ végéig. „Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik [...]” És mi lesz, amikor az egek és a föld elmúlnak, és jön az új ég és az új föld? Akkor többé nem lesz szükség, hogy könyvbe legyen beírva, azért hogy az emberek hirdessék a bűnösöknek, felfedve bűneiket, mert minden ember szívében ott lesz (Zsid 8:10-11). Megszűnik? Semmi esetre sem! Kitörölhetetlenül be lesz vésve minden ember szívébe, de nem tintával, hanem az élő Isten Lelke által.

Elménkben friss lévén a magról szóló igazság, valamint a búzáról és a konkolyról szóló példázat, kezdjük el tanulmányozásunkat.

Ténymegállapítás

Mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy a fejezetekre való osztás egyáltalán nem változtat a témán. A harmadik fejezet egy kijelentéssel zárul, arról, hogy kik az örökösök, a negyedik fejezet pedig egy tanulmánnyal kezdődik, amely arra a kérdésre ad választ, hogyan leszünk örökösök. Az első két versszak önmagát magyarázza. Ezek ténymegállapítások. Bár egy gyermek lehetne egy nagy vagyon örököse, ám egy bizonyos korig nem vehetné jobban birtokba, mint egy szolga. Ha nem érte volna el ezt a kort, akkor a valóságban soha nem vehette volna birtokba az örökséget. Ami az örökség részét illeti, egész életét szolgaként élte volna le. Tehát:

Alkalmazás

„Azonképpen mi is, mikor kiskorúak valánk, a világ elemei alá voltunk vettetve szolgaként.” Ha megnézzük az ötödik versszakot, észrevesszük, hogy a gyermekek kifejezés arra az állapotra utal, amelyben a gyermekek örökbefogadása előtt vagyunk. Ez a szó a törvény átkából való megváltásunk előtti állapotunkat írja le, vagyis a megtérésünk előtti állapotunkat. Nem Isten gyermekeire utal, ellentétben azokkal, akik ehhez a világhoz tartoznak, hanem a Pál apostol által az Efézus 4:14-ben használt gyermekekre, akiket úgy ír le, mint „kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által”. Röviden: megtéretlen állapotunkban utal ránk, amikor „természet szerint haragnak fiai valánk, mint egyebek is”.

A világ alapelvei

„[...] amikor gyermek voltam, a világ alapelveinek rabsága alatt voltam.” (Gal 4:3, KJV) Azok közül, akik a legszerényebb ismeretekkel rendelkeznek az Úrról, senkinek sem kell mondani, hogy a világ alapelveinek semmi közük sincs Hozzá, és nem Tőle származnak. „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Ján 2:16-17) A világ barátsága ellenségeskedés Istennel. „Aki azért a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4:4) Krisztus azért jött ebbe a gonosz világba, hogy megszabadítson minket. Figyelmeztetve vagyunk, hogy vigyázzunk, hogy „senki ne legyen, aki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által, mely emberek rendelése szerint, a világ elemi tanításai szerint, és nem a Krisztus szerint való.” (Kol 2:8). A világi elvekben való szolgaság annak az eredménye, amikor járunk „e világnak megfelelően […] követve testünk kívánságait, cselekedve a test és a gondolatok akaratát, és természet szerint a harag fiai voltunk, mint mások is” (Ef 2:2-3). Ez ugyanaz a szolgaság, amelyet a Gal 3:22-24 olvasunk, a hit eljövetele előtt, amikor a törvény és a bűn alatt voltam. Ez azoknak az embereknek az állapota, akik „Krisztus nélkül valók, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységük nincs, és Isten nélkül valók e világon." (Ef 2:12)

Minden ember egy lehetséges örökös

Felmerülhet a kérdés: Ha ez az állapota azoknak, akiket itt gyermekeknek neveznek, hogyan beszélhetünk róluk, mint örökösök? A válasz egyértelmű. A mag nem mutatkozik meg az aratásig. Isten nem utasította el az emberi fajt, így mivel az első teremtett ember Isten fiának neveztetett, ebből az következik, hogy minden ember örökös, de abban az értelemben, hogy még kiskorúak. Mint korábban megtudtuk, a hit eljövetele előtt – bár mindannyian eltévelyedtünk Istentől – a törvény alá voltunk rekesztve, és egy szigorú börtönőr őrzött, elzárva azzal a céllal, hogy az ígéret elfogadására   vezessen. Micsoda áldás az, hogy Isten még az istenteleneket is – a bűn rabságában lévőket – gyermekeinek tekinti, eltévedt, tékozló gyermekeknek, de mégis gyermeknek! Isten minden embert befogadott a Szerelmesében. Ez az élet próbaidőként adatott nekünk, hogy esélyünk legyen elismerni Őt Atyaként és valóságos fiakká válni. De ha nem térünk vissza Hozzá, a bűn szolgáiként fogunk meghalni.

Az idő teljessége

Krisztus eljött, amikor betelt az idő. Párhuzamos kijelentés található a Róma 5:6-ban: „Mikor még erőtelenek voltunk, a maga idejében meghalt a gonoszokért.” De Krisztus halála azoknak szolgál, akik most élnek, és azoknak, akik azelőtt éltek, mielőtt testben megjelent Júdeában, valamint azoknak, akik akkoriban éltek. Halálának nem volt nagyobb hatása 1800 évvel ezelőtt, mint 4000 évvel ezelőtt. Nem volt nagyobb hatással arra a nemzedékre, mint bármely más nemzedék embereire. Halála egyszer és mindenkorra történt, és ezért minden történelmi korszakban ugyanaz a hatása. Az idő teljessége a próféciában megjövendölt idő volt, amikor a Messiásnak meg kellett jelennie, de az üdvösség minden idők minden emberének fel lett ajánlva. Ő a világ alapítása előtt előre elrendeltetett, de az idők végén megmutatkozott. Ha Isten terve az lett volna, hogy ebben a században, vagy akár az idők vége előtti évben jelenjen meg, az semmilyen módon sem befolyásolta volna az evangéliumot. Ő örökké él és örökké is élt, ugyanaz tegnap és ma és mindörökké! Önmagát adja értünk az örökkévaló Lélek által (Zsid 9:14), ezért áldozata minden korszakban ugyanolyan jelenlévő és hatékony.

„Asszonytól született”

Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, tehát egy valóságos embert. Emberi testben átlagos élethosszúságú ideig élt itt ezen a földön, és elszenvedett minden rosszat és minden bajt, amelyek mindazokat érik, akik asszonytól születnek. „Az Ige testté lett.” Krisztus mindig ember Fiaként mutatta be magát, így örökre az egész emberi fajjal azonosította magát. Ez az egyesülés soha nem törhető meg.

Törvény alatt született

Mivel Krisztus asszonytól született, szükségszerűen törvény alatt született, mert ez az egész emberiség állapota. „Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hű főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.” (Zsid 2:17) Mindent Magára vett. „Betegségeinket Ő viselte és fájdalmainkat hordozta.” (Ézsa 53:4) „[...] Ő vette el a mi erőtelenségünket, és Ő hordozta a mi betegségeinket.” (Mt 8:17) „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk, de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette.” (Ézsa 53:6) Azzal vált meg minket, hogy - szó szerint – helyünkbe lép, és leveszi vállunkról a terhet. „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.” (2Kor 5:21) A szó legteljesebb értelmében és olyan mértékben, amit ritkán értünk meg, Ő az ember Helyettesítője lett. Vagyis behatol lényünkbe teljes mértékben azonosulva velünk, hogy minden, ami megérint bennünket vagy hatással van ránk, megérinti Őt és hatással van Rá. Ő nem a mi helyettesítőnk abban az értelemben, hogy egyik ember helyettesíti a másikat. Például a katonaságnál a helyettesítő lehet egy helyen, míg a helyettesített egy másik helyen más tevékenységet folytat. Krisztus teljesen más módon helyettesít. Ő abban az értelemben a mi helyettesítőnk, hogy Ő helyettesít minket, és mi nem jelenünk meg többé. Teljesen eltűnünk, így már nem én vagyok, hanem Krisztus. Gondjainkat Őrá vetjük, megalázva magunkat semmiségünk tudatában, csak Őrá hagyva terheinket. És így már láthatjuk, hogy azért jött, hogy

„A törvény alatt levőket megváltsa”

Ő ezt a legpraktikusabb és legvalódibb módon teszi. Kit vált meg Ő? Azokat, akik a törvény alatt vannak. Egy pillanatig időzzünk annál a gondolatnál, melyet egyesek vallanak, miszerint a „megváltani azokat, akik törvény alatt vannak” kijelentésnek csak helyi alkalmazása van. Úgy gondolják, hogy ez azt jelenti, hogy Krisztus megszabadította a zsidókat az áldozat bemutatása alól, vagy a parancsolatok megtartásának minden más kötelezettségétől. Nos, tegyük fel, hogy ez az állítás csak a zsidókra vonatkozik, különösen azokra, akik az első advent idején éltek. Mit feltételez ez? Egyszerű; hogy kizárjuk magunkat a megváltás tervéből. Ha csak a zsidók voltak a törvény alatt, akkor Jézus csak a zsidókat jött megváltani. Ó, de nem szeretünk kimaradni, ha a megváltásról van szó. Tehát el kell ismernünk, hogy a törvény alatt vagyunk, vagy voltunk, mielőtt hittünk volna, mert Krisztus azért jött, hogy csak azokat váltsa meg, akik a törvény alatt vannak. A törvény alatt lenni, mint már láttuk, nem jelent mást, mint bűnösként elítélve lenni a törvény által. Krisztus nem az igazakat jött megtérésre hívni, hanem a bűnösöket. De a törvény csak azokat ítéli el, akik elkötelezettek iránta, és amelyet meg kellene őrizniük. Mivel Krisztus megvált minket a törvény elítélése alól, azt jelenti, hogy egy olyan életre vált meg, amelyben engedelmeskedünk a törvénynek.

„Hogy elnyerjük a fiúságot”

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk [...]” (1Ján 3:2). „Valakik pedig befogadták Őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” (Ján 1:12) Ez az állapot egészen eltér a Gal 4:3 versben leírtaktól – gyermekek. Ebben az állapotban pártütő nép voltunk, „hazug fiak, kik nem akarják hallani az Úr törvényét” (Ézsa 30:9). Azáltal, hogy hiszünk Jézusban és elnyerjük a fiúságot, olyanok vagyunk, mint „engedelmes gyermekek, nem szabván magunkat a mi előbbi kívánságainkhoz, amelyek tudatlanság miatt voltak bennünk.” (1Pét 1:14) Krisztus azt mondta: „Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van” (Zsolt 40:8). Ezért, mivel Ő lesz a Helyettesünk, és gyakorlatilag elfoglalja helyünket, de nem helyettünk, hanem bennünk, és bennünk és értünk éli életét, ebből szükségszerűen az következik, hogy ugyanannak a törvénynek kell a szívünkben lennie, amikor elnyerjük a fiúságot.

A Lélek bizonysága

„[...] A Lélek az, aki bizonyságot tesz, mert a Lélek az igazság.” (1Ján 5:6) „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az Ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya!” Ó, mily öröm és béke, amikor a Lélek állandó lakóként költözik a szívbe, nem csak vendégként, hanem egyedüli tulajdonosként! Hitből megigazulva békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, ezáltal örvendünk Istenben, örvendünk még a megpróbáltatásokban is, és a mi reménységünk nem szégyenít meg, mert „az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nékünk.” (Róm 5:1-5) Akkor úgy szerethetünk, ahogy Isten szeret, mert isteni természetünk van. „A Lélek Önmaga tesz bizonyságot lelkünkben arról, hogy Isten gyermekei vagyunk.” „Az, aki hisz Isten Fiában, önmagában hordozza ennek tanúbizonyságát [...].”

„Többé nem szolga, hanem fiú”

„Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú [...].” Ahogyan kétféle gyerek van, úgy két szolgaosztály is létezik. A 4. fejezet első részében a gyermekek szó azokra vonatkozik, akik még nem érték el a nagykorúságot, és érzékeik nem gyakorlottak a jó és a rossz megkülönböztetésére (Zsid 5:14). Az ígéret nekik is szól, ugyanúgy, mint minden „távollévőnek”, de nem tudni még, hogy el akarják-e fogadni és az isteni természet részeseivé akarnak-e válni, hogy ezáltal valóban Isten fiaivá legyenek. Amikor harag fiai, az emberek a bűn szolgái, nem pedig Isten szolgái. Isten Fia szolga, de egészen más szolga, mint akiről itt olvasunk. A szolga jelleme az urától függött, akinek szolgált. Ebben a fejezetben a szolga szó kivétel nélkül nem Isten szolgáira vonatkozik, hanem a bűn szolgáira. Nagy különbség van az ilyen szolga és a fiú között. A szolgának nem lehet semmije, és nem ura önmagának. Ez a megkülönböztető jellemzője. A szabadon született fiúnak azonban van uralma minden teremtett dolog felett, ugyanúgy, mint kezdetben, mert önmaga felett győzelmet aratott.

„Ha fiú vagy, akkor örökös is vagy”

Amikor a tékozló fiú távol volt apja házától, semmivel sem különbözött a többi szolgától, mert egy olyan szolga volt, aki a legkellemetlenebb rabszolgamunkát végezte. Mivel ebben az állapotban volt, visszatért a szülői házba, és meg volt győződve arról, hogy nem érdemel jobb helyet, mint egy szolga. De az atya meglátta, amikor még messze volt, elébe futott, és fiaként fogadta – tehát örökösként –, bár minden öröklési jogát elvesztette. Ugyanígy elvesztettük a jogunkat, hogy fiaknak neveztessünk, és eltékozoltuk az örökségünket. Isten azonban fiakként fogad minket Krisztusban, és ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat kínálja, mint amivel Krisztus bír. Bár Krisztus most a mennyben van Isten jobbján, „felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőkben is” (Ef 1:21), nincs olyan dolog, amit ne osztana meg velünk, mert „az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban” (Ef 2:4-6). Krisztus azonosul velünk jelenlegi szenvedéseinkben, hogy egyek lehessünk vele az Ő jelenlegi dicsőségében. Ő felmagasztalja az alázatosokat. Most is „felemeli a porból a szegényt, és a sárból a szűkölködőt, hogy ültesse hatalmasok mellé, és a dicsőségnek székét adja nekik” (1Sám 2:8). Ezen a földön egyetlen királynak sincs akkora gazdagsága vagy hatalma, mint amennyi van a legszegényebb parasztnak, aki Atyának ismeri el az Urat.

A pogányok rabsága

Pál a korinthusiaknak írva ezt mondta: „Tudjátok, hogy pogányok voltatok, vitetvén, amint vitettetek a néma bálványokhoz” (1Kor 12:2). Így volt ez a galatabelieknél is. Pál nekik írta: „Ámde akkor, mikor még nem ismertétek az Istent, azoknak szolgáltatok, amik természet szerint nem istenek”. Ha ezt szem előtt tartja az olvasó, védve lesz, hogy ne essen bele néhány nagyon gyakori hibába ezzel a levéllel kapcsolatban. A galatabeliek pogányok voltak, bálványokat imádtak, és a leginkább lealacsonyító babonák szolgái voltak. Jegyezzétek meg, hogy ez a rabság ugyanaz, mint ami az előző fejezetben van megemlítve - a törvény alá voltak rekesztve. Minden meg nem tért ember ugyanabban a rabságban van, mert a Róma 2. és 3. fejezetében azt olvassuk, hogy „nincs különbség, mert mindenek vétkeztek”. Még azok a zsidók is, akik nem ismerték meg az Urat személyes tapasztalatból, ugyanabban a rabságban voltak – a bűn rabságában. „Mindenki, aki a bűnt cselekszi, szolgája a bűnnek.” (Ján 8:34) „Aki bűnt cselekszik, az ördögből van [...].” (1Ján 3:8) „Amit a pogányok áldoznak, az ördögnek áldozzák.” (1Kor 10:20) Ha az ember nem keresztény, akkor pogány. Nincs középút. Ha a keresztény hitehagyó, azonnal pogány lesz. Mi magunk egykor „e világ folyása szerint, a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik” (Ef 2:2), és „régente mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságban és irigységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők voltunk.” (Tit 3:3). Így „mi is azoknak szolgáltunk, akik természet szerint nem istenek.” Minél kegyetlenebb az úr, annál rosszabb a rabság! Milyen szavakkal lehetne leírni azt a szörnyűséget, hogy magának a romlásnak a szolgája legyél?

Szerelmes a szolgaságba 

„Most azonban, hogy megismertétek az Istent, sőt, hogy megismert titeket az Isten, miként tértetek vissza ismét az erőtelen és gyarló elemekhez, amelyeknek megint újból szolgálni akartok?” Nem furcsa, hogy az emberek szeretik a láncokat? Krisztus „a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást” hirdetett (Ézsa 61:1), és így szólt a foglyokhoz: „Jöjjetek ki!”, és a sötétségben lévőknek pedig: „Lépjetek elő” (Ézsa 49:9). Egyesek azonban - akik hallották ezeket a szavakat, kimentek, és meglátták az Igazság Napjának világosságát, és megízlelték a szabadság édességét - hátat fordítottak, és visszamentek a börtönbe. Azt akarták, hogy újra kötözzék meg       őket a régi láncaikba, sőt simogatták őket, és arra pazarolták erőfeszítéseiket, hogy a bűn nehéz kerekéhez fogassák. Kinek nem volt ilyen tapasztalata? Ez nem kívánatos. Az emberek megszerethetik a legfelháborítóbb dolgokat is, még magát a halált is, mert a Bölcsesség azt mondja: „Mindenki, valaki engem gyűlöl, szereti a halált” (Péld 8:36). A galatabeliekhez írt levélben az emberi tapasztalat valódi képét láthatjuk.

A pogány szokások megtartása

„Megtartjátok a napokat, hónapokat, időket és az esztendőket […].” Ez a rabságuk bizonyítéka volt. „Ó – mondhatja valaki – visszatértek a régi zsidó szombathoz. Ez az a rabság, amelyre Pál figyelmeztet minket.” Milyen furcsa, hogy az emberek olyan őrült gyűlöletet éreznek a szombat iránt – amit maga az Úr adott a zsidóknak és a föld minden más népének –, hogy kapaszkodnak minden szóba, amelyet a szombat ellen fordíthatnak, bár ehhez be kell csukniuk a szemüket, hogy ne lássanak meg minden igét, ami ezen szó körül van. Bárki, aki elolvassa a Galatabeliekhez írt levelet, és gondolkodik az elolvasottakon, tudja hogy a galatabeliek nem voltak zsidók. Pogányságból lettek megtérítve. Ezért megtérésük előtt soha nem kellett foglalkozniuk semmilyen vallási szokással, amelyet a zsidók gyakoroltak. Semmi közös nem volt a zsidókkal. Következésképpen, amikor visszatértek a „erőtelen és gyarló elemekhez”, amelyekkel újra rabságba akartak kerülni, nyilvánvaló, hogy nem tértek vissza semmilyen zsidó gyakorlathoz. Visszatértek a régi pogány szokásaikhoz. „Dehát nem zsidók voltak azok, akik megrontották őket?” De igen, azok voltak. De ne feledjétek ezt az egy dolgot: amikor egy embert olyasmire akarod eltéríteni Krisztustól, ami Krisztus helyébe lép, nem tudod megmondani, hol lesz a vége. Nem tudod megtenni, hogy ott álljon meg, ahol te szeretnéd. Ha egy részeges, aki megtért, elveszti a Krisztusba vetett hitét, akkor ugyanolyan biztos, hogy újra felveszi az ivászat szokását, mint az a tény, hogy él, bár talán az Úr elvette vágyát az ital iránt. Hasonlóképpen, amikor ezek a hamis atyafiak - zsidók, akik ellenezték az evangélium igazságát, ahogy Krisztusban van - visszafordították a galatabelieket Krisztustól, nem sikerült megállítani őket a zsidó szertartásoknál. Nem, elkerülhetetlenül visszatértek a pogány babonáikhoz.

Tiltott praktikák

Olvassátok el újra a 10. verset, majd olvassátok el az 5Móz 18:10 verset: „Ne találtassék teközötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló.” Most olvassátok el, mit mondott az Úr a pogányoknak, akik védekezni fognak a rájuk váró igazságos ítéletkor: „Tanácsaid sokaságában megfáradtál. No álljanak elő és tartsanak meg az égnek vizsgálói, akik a csillagokat nézik, akik megjelentik az újholdak napján, hogy mi jövend reád.” (Ézsa 47:13) Itt látjuk, hogy a galatabeliek visszatértek azokhoz a dolgokhoz, amelyeket az Úr megtiltott, amikor kihozta Izraelt Egyiptomból. Nos, éppúgy mondhatnánk, hogy amikor megtiltotta ezeket a dolgokat, Ő óva intette az izraelitákat a szombat megtartásától, mintha azt mondanánk, hogy Pál hibáztatta a galatabelieket azért, mert megtartották a szombatot, vagy hogy ő bizonyos célzásokat tett a szombatra. Isten megtiltotta ezeket a dolgokat, pontosan akkor, amikor parancsot adott a szombat megtartására. A galatabeliek olyan messzire mentek a régi útjaikon, hogy Pál attól félt, hogy minden közöttük megtett munkája hiábavaló lesz. Elhagyták Istent, és visszatértek a világ erőtelen és gyarló elemeihez, amikre egyetlen istenfélő ember sem gondolhat úgy, hogy valaha kapcsolatban voltak Istennel. Dicsőségüket olyasmire cserélték fel, ami nem segít (Jer 2:11), mert a pogányok szokásai hiábavalók.

A veszély ebben a tekintetben ugyanolyan nagy ránk nézve, mint valaha volt bárkire is. Aki önmagában bízik, bármiféleképpen bízva a testben, az keze munkáját imádja Isten helyett, ugyanolyan valóságosan, mint aki faragott képet készít és imádja azt. Olyan könnyű az embernek bízni vélt éleslátásában, abban, hogy képes gondoskodni önmagáról, és megfeledkezni arról, hogy még a bölcsek gondolatai is hiábavalók, és csak Istennél van hatalom. „Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se az erejével, a gazdag se dicsekedjék a gazdagságával; hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekszik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr.” (Jer 9:23-24)

Nem a hírnököt bántják személyesen

„Mert akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja, és annak Isten mérték nélkül adja a Lelket.” (Ján 3:34) Pál apostolt Isten és az Úr Jézus Krisztus küldte, és nem a saját szavait adta tovább. Ő egy küldött volt, aki üzenetét Istentől, nem pedig embertől kapta. A munka nem a sajátja volt, és nem is más emberé, hanem Istené, és ő csak egy alázatos eszköz, az a cserépedény volt, akit Isten választott ki, hogy általa közvetítse dicsőséges kegyelmi evangéliumát. Ezért Pál nem érezte magát megsértve, amikor üzenetét nem hallgatták meg, sőt elutasították. „Semmivel sem bántottatok meg engem.” - mondta ő. Nem bánta meg a galatabeliekért végzett munkát - ami őt illeti -, mintha sok időt vesztegetett volna, hanem aggódott értük, hogy hiábavaló lesz a munkája, ami őket illeti. Az az ember, aki szíve mélyéből ki tudja mondani: „Nem nekünk Uram, nem nekünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget, a te kegyelmedért és hívségedért” (Zsolt 115:1), nem érezheti magát megsértve személyesen, ha üzenetét nem fogadják el. Mindazok, akik dühösek lesznek, amikor becsmérlik, figyelmen kívül hagyják, vagy gúnyosan elutasítják tanításukat, azt mutatják, hogy vagy elfelejtették, hogy a kimondott szavak Isten szavai voltak, vagy összekeverték, vagy a saját szavaikkal helyettesítették. Ez a személyes büszkeség vezetett a múltban mindazokhoz az üldözésekhez, amelyek meggyalázták a keresztény egyházat. Emberek emelkedtek fel, akik romlott dolgokat prédikáltak azért, hogy tanítványokat vonzzanak magukhoz, és amikor nem engedelmeskedtek szavuknak és szokásaiknak, megsértődtek és bosszút álltak az úgynevezett eretnekeken. Sohasem üldöztek senkit azért, mert nem tartotta meg Isten parancsolatait, hanem csak azért, mert figyelmen kívül hagyta az emberi hagyományokat és szokásokat. Mindig nagy dolog jó dolgokért buzgónak lenni, de a buzgóság mindig legyen összhangban a megszentelt ismerettel. A buzgó embernek gyakran fel kell tennie magának a kérdést: Kinek a szolgája vagyok? Ha ő Isten szolgája, akkor megelégszik azzal, hogy hirdeti az üzenetet, amelyet Isten adott neki, és a bosszúállást Istenre bízza, akire az valójában tartozik.

Erő a gyengeségben

„Tudjátok pedig, hogy testem erőtelensége által hirdettem néktek az evangéliumot először.” E levél mellékes kijelentéseiből könnyen történelmi információkat gyűjthetünk a galatabeli testvérek tapasztalatának történetéről és Pál apostolnak a hozzá füződő kapcsolatáról. Pálnak - testi gyengesége miatt - maradnia kellett Galáciában, ahol prédikálta az evangéliumot „Lélek és erő megnyilvánulásával” (1Kor 2:4), így az emberek meglátták maguk között a megfeszített Krisztust, és elfogadva Őt, megteltek a Szentlélek erejével és örömével. Az örömüket és áldásukat az Úrban nyilvánosan vallották meg, és ennek eredményeként sok üldöztetést szenvedtek el. De ez egyáltalán nem számított nekik. A kellemetlen aspektus ellenére (vö. 1Kor 2:1-5 és 2Kor 10:10) Pált Isten személyes követeként fogadták az általa hozott csodálatos hír miatt. Annyira értékelték a kegyelem gazdagságát, amelyet Pál bemutatott nekik, hogy örömmel odaadták volna még a szemüket is, hogy segítsenek gyengeségén. Pál azért említi ezt, hogy a galatabeliek lássák, hol tévelyedtek el, és megtudják, hogy az apostol őszinte volt. Egyszer már bemutatta nekik az igazat, és ők örvendeztek benne. Nem lehetett az ellenségük, mert folyamatosan ugyanazt az igazságot mondta el nekik.

De van még más információ is ezekben a személyes vallomásokban. Nem szabad azt gondolnunk, hogy Pál együttérzést követelt volna, amikor szenvedéseire és a nagyon nehéz körülményeire hivatkozott. Távolról sem. Egy pillanatra sem tévesztette szem elől azt a célt, amiért írt, nevezetesen, hogy megmutassa, „a test nem használ semmit”, hanem minden, ami jó, az mind Isten Szentlelkétől származik. A galatabeliek a Lélekkel kezdték.

Pál alacsony volt, és látszólag gyenge testalkatú. Sőt, különösen szenvedett, amikor először találkozott velük. Az evangéliumot azonban olyan erőteljesen hirdette, hogy senki sem tagadhatta, hogy valakinek a valódi jelenléte kíséri, még ha láthatatlan is. Az evangélium nem emberektől van, hanem Istentől. Nem test által fedeztetett fel nekik, és nem voltak adósak a testnek egyetlen áldásáért sem, amit kaptak. Micsoda vakság, micsoda őrültség azt gondolni, hogy saját erőfeszítéseikkel tökéletesíthetik azt, amit Isten hatalmán kívül semmi más nem kezdhet el! Megtanultuk ezt a leckét?

Hol van tehát a boldogságotok?

Bárki, aki valaha is ismerte az Urat, tudja, hogy az Ő befogadása örömet jelent. Mindig elvárható, hogy az újonnan megtért embernek ragyogó arca legyen, és a bizonyságtétele öröméről tanúskodjon. Ugyanez történt a galatabeliekkel is. De most a hálaadásuk szavait veszekedések és harcok váltották fel. (Lásd Gal 5:15) Nem különös, hogy az emberek nem várják el a régen megtért keresztényektől az ugyanakkora lelkesedést, mint az újonnan megtértektől? Nem különös, hogy természetesnek vesszük, hogy az első öröm és az első szeretet melege fokozatosan elhaljon? Ez így van, de nem így kellene lennie. Istennek az a panasza az Ő népével szemben, hogy elvesztette első szeretetét (Jel 2:4). „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig.” (Péld 4:18) Figyeljétek meg, hogy ez az igazak útja, és az igazak hitből élnek. A világosság eltűnik, amikor az emberek elfordulnak a hittől, vagy cselekedetekkel próbálják helyettesíteni. Jézus ezt mondta: „Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék” (Ján 15:11). Ő adja az öröm olaját - a Szentlelket - az elszomorodottakra, és az maradandó. Az élet azért mutatkozik meg, hogy az örömünk teljes legyen. (1Ján 1:1-4). Az élet forrása soha nem apad ki. A tartalék egyáltalán nem csökken. Ha tehát csökken a világosságunk, és az örömünket az unott, monoton arc váltja fel, tudhatjuk, hogy eltávolodtunk az élet útjáról.

Vágyakozás a törvény alatti állapotra

„Mondjátok, ti kik a törvény alatt akartok lenni: nem halljátok-é a törvényt?” Mindabból, amit eddig tanulmányoztunk, senki sem mondhatja, hogy a törvény alatt lenni nem egy nagyon siralmas állapot. „Van oly út, mely igaz az ember szeme előtt, de vége a halálnak útja.” (Péld 16:25) Milyen sokan vannak, akik szeretik azokat az utakat, melyeket rajtuk kívül mindenki lát, hogy közvetlenül a halálba vezetnek. Igen, sokan vannak, akik tágra nyílt szemmel nézik útjuk következményeit, amelyen kitartanak, szándékosan a bűn pillanatnyi örömeit választva az igazság és az örök élet helyett. Isten törvénye alatt lenni azt jelenti, hogy a törvény bűnösként megítél, láncra ver és halálra ítél. Mindennek ellenére sok millió ember - a galatabeliekhez hasonlóan - szerette és még mindig szereti ezt az állapotot. Bárcsak hallanák, mit mond a törvény! Nincs semmi okuk arra, hogy ne hallják meg, mert mennydörgő hangon beszél. „Akinek van füle a hallásra, halljon.”

Mit mond a törvény?

Kijelenti: „Űzd ki a szolgálót és az ő fiát, mert a szolgáló fia nem örököl a szabad nő fiával.” Halált mond mindazoknak, akik örömüket lelik a világ nyomorúságos elemeiben. „Átkozott mindenki, aki nem cselekszik úgy mindenben, ahogy az a törvény könyvében megíratott.” Hová vetik a gonosz rabszolgát? „[...] a külső sötétségre, ahol lesz sírás és fogaknak vacogása.” „Mert íme eljön a nap, lángoló, mint a sütőkemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregeknek Ura, amely nem hagy rajtuk sem gyökeret, sem ágat.” Ezért „Emlékezzetek meg szolgámnak, Mózesnek a tanításáról, a rendelkezésekről és parancsokról, amelyeket általa rendeltem a Hóreben egész Izráel számára!” (Mal 4:1,4). Mindazok, akik a törvény alatt állnak, akár zsidók, akár népek, keresztények vagy pogányok, mind Sátán rabszolgái - a törvényszegés és a bűn rabságában -, és ki lesznek vetve. „Mindenki, aki bűnt követ el, szolgája a bűnnek. És a szolga nem marad a házban örökre, hanem a fiú marad ott örökre.” (Ján 8:34-35) Hálát adunk tehát az Istennek, a „fiúság elnyeréséért”.

Két fiú

A hamis tanítók megpróbálták meggyőzni a testvéreket, hogy ha feladják teljes szívükből Krisztusba vetett hitüket, és bíznak abban, amit ők maguk is megtehetnek, akkor Ábrahám gyermekei lesznek, és így az ígéretek örökösei. Elfelejtették, hogy Ábrahámnak két fia volt. Jómagam beszéltem egy test szerinti zsidóval, aki nem tudta, hogy Ábrahámnak egynél több gyermeke volt. Sok keresztény van, aki úgy tűnik, hiszi, hogy Ábrahám test szerinti leszármazottjának lenni teljes mértékben elegendő ahhoz, hogy biztosítson egy részt az ígéret földjén. „[...] nem a testnek fiai az Isten fiai, hanem az ígéret fiait tekinti magul” (Róm 9:8). Ábrahám két fia közül az egyik test szerint született, a másik pedig ígéretből, Lélektől született. „Hit által nyert erőt Sára is az ő méhében való foganásra s életkora ellenére szült, minthogy hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette.” (Zsid 11:11) Hágár egyiptomi szolgálólány volt. A szolgálólány gyermekei szolgák, még akkor is, ha az apjuk szabad ember. Tehát Hágár csak szolgaságra szülhetett gyermekeket. De jóval Izmáel születése előtt az Úr világossá tette Ábrahámnak – aki azt gondolta, hogy szolgája, Eliézer lehet az örököse –, hogy nem szolgát ígért neki, még ha a házában születik is, hanem egy szabad asszonytól született fiút. Isten királyságában nincsenek szolgák.

„Ez a két szövetség”

Ki a két szövetség? A két nő, Hágár és Sára, mert azt olvassuk, hogy Hágár a Sínai-hegy, amely szolgaságnak szül. Ahogyan Hágár csak szolga gyermekeket szülhetett, ugyanúgy a törvény is; a törvény, amelyet Isten a Sínai-hegyen mondott, nem szülhet szabad embereket. Nem tehet mást, minthogy fogságban tartja őket. A törvény haragot szül: „mert a bűn ismerete a törvény által van”. Ugyanez igaz a Sínai szövetségre is, mert csak a nép ígéreteiből állt, hogy megtartják a törvényt, ezért annak nem volt több hatalma a szabadításra, mint magának a törvénynek – nem volt nagyobb ereje, mint amennyivel már rendelkeztek, amikor a fogságban voltak. A szövetség inkább szolgaságra szül, mivel ígéretet tettek, hogy saját cselekedeteik által igazakká válnak, és az ember önmagában erő nélküli. (Róm 5:6, a ford.)

Nézzük a helyzetet: a nép a bűn rabságában volt; nem volt erejük, hogy összetörjék láncaikat, és a törvény kihirdetése semmit sem változtatott ezen a helyzeten, és nem vezetett be semmi újat. Ha egy ember gyilkosság miatt van börtönben, nem szabadíthatod ki elolvasva neki a törvényeket. A törvény helyezte őt oda, és a törvény elolvasása megnehezíti a fogságát.

„Akkor nem Isten vezette őket szolgaságba?” Egyáltalán nem, mivel Ő nem kérte őket, hogy kössék meg ezt a szövetséget a Sínai-hegynél. 430 évvel korábban szövetséget kötött Ábrahámmal, amely elegendő volt minden célra. Ez a szövetség Krisztusban megerősíttetett, tehát felülről jövő szövetség volt. (Lásd Ján 8:23) Megígérte az igazságot, mint Isten ingyen ajándékát a hit által, és minden nemzetet magában foglalt. Minden csoda, amelyet Isten tett, amikor kiszabadította Izrael gyermekeit az egyiptomi rabszolgaságból, csupán hatalmának a demonstrációja volt, hogy kiszabadítja őket és minket is a bűn szolgaságából. De az Egyiptomból való szabadulás önmagában nemcsak Isten hatalmának demonstrációja volt, hanem vágyának is, hogy ki akarja szabadítani őket a bűn szolgaságából – abból a szolgaságból, amelyben a Sínai-hegyen kötött szövetség tartja az embereket, mert Hágár, aki a Sínai szövetség, egyiptomi volt.

Amikor tehát a nép a Sínai-hegyhez érkezett, Isten hivatkozott arra, amit Ő már megtett, majd azt mondta: „Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim, mert enyém az egész föld” (2Móz 19:5). Milyen szövetségre utalt? Nyilván arra, ami már érvényben volt, az Ábrahámmal kötött szövetségre. Ha ők egyszerűen megtartották volna Isten szövetségét, vagyis Isten ígéretét, ha megtartották volna a hitet, akkor egy különleges kinccsé váltak volna Isten számára, mert Isten, mint az egész föld birtokosa, mindazt megtehette volna velük, mindazt, amit megígért.

Az a tény, hogy önelégültségükben magukra vették a teljes felelősséget, nem bizonyítja azt, hogy Isten vezette őket a szövetség megkötésére. Éppen ellenkezőleg, Isten kivezette őket a rabszolgaságból, nem pedig a rabszolgaságba, és az apostol világossá teszi, hogy a Sínai-hegyen kötött szövetség nem volt más, mint szolgaság.

Sőt, ha Izrael fiai, akik Egyiptomból jöttek, nem tettek volna mást, mint „a mi atyánk, Ábrahámnak körülmetéletlenségében tanúsított hitének nyomdokaiban” jártak volna (Róm 4:12), akkor a törvény sohasem hangzott volna el a Sínai-hegyen, „mert nem a törvény által adatott az ígéret Ábrahámnak, vagy az ő magvának, hogy e világnak örököse lesz, hanem a hitnek igazsága által” (Róm 4:13). A hit megígazít. A hit igazzá tesz. Ha a népben Ábrahám hite lett volna, akkor rendelkeztek volna azzal a hittel, amely őbenne volt, és nem lett volna alkalom a törvény belépésére, amely a törvényszegések miatt hangzott el. A törvény ott lett volna a szívükben, és nem lett volna szükség, hogy mennydörgése ébressze fel őket, hogy meglássák állapotukat. Isten soha nem várta el és most sem várja el, hogy valaki is megigazuljon a Sínai-hegyen kihirdetett törvény által. Mindaz, ami a Sínai-heggyel kapcsolatos, ezt mutatja. A törvény azonban igaz, és meg kell tartani. Isten megszabadította népét Egyiptomból, „hogy megtartsák az Ő rendeleteit és törvényeit megőrizzék.” (Zsolt 105:45). Nem a parancsolatok megtartása által kapunk életet, hanem Isten életet ad nekünk, hogy megtarthassuk azokat.

A két szövetség párhuzamos

Figyeljétek meg az apostol kijelentését, amikor beszél a két nőről, Hágárról és Sáráról: „Azok a két szövetség.” Ezért a két szövetség minden részletében létezett Ábrahám idejében. Ugyanez igaz ma is, mert a Szentírás most is azt mondja, mint akkoriban „Vesd ki a szolgálót és az ő fiát.” Látjuk, hogy a két szövetség nincs időhöz kötve, hanem állapot kérdése. Senki ne áltassa magát azzal a gondolattal, hogy nem lehet a régi szövetség alatt, azt gondolva, hogy már elmúlt az ideje. Ennek ideje már csak abban az értelemben múlt el, hogy „életünk elfolyt idejében a pogányok akaratát cselekedtük, járván feslettségekben, kívánságokban, részegségekben, dobzódásokban, ivásokban és undok bálványimádásokban” (1Pét 4:3).

A két szövetség közötti különbség

A különbséget éppen egy szabad nő és egy szolgálólány közötti különbség adja. Hágár gyermekei, akárhányan is lettek volna, mind szolgák lettek volna, míg Sára gyermekei mindenképpen szabadok lennének. Tehát a Sínai szövetség a törvény szolgaságában tartja mindazokat, akik ragaszkodnak hozzá, míg a felülről jövő szövetség szabadságot ad, nem azt a szabadságot, hogy ne engedelmeskedjünk a törvénynek, hanem azt a szabadságot, hogy engedelmeskedjünk annak. A szabadság nem a törvényen kívül, hanem a törvényben található. Krisztus megvált minket az átoktól, hogy az áldás szálljon ránk, és az áldás a törvény iránti engedelmesség. „Boldogok, akiknek az útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvényében járnak.” (Zsolt 119:1) Ez az áldás a szabadság. „És szabadon járok, mert a te parancsolataidat keresem.” (Zsolt 119:45)

A két szövetség közötti különbség röviden így írható le: A Sínai szövetségben egyedül nekünk kell a törvénnyel foglalkoznunk, míg a felülről jövő szövetségben nekünk Krisztusban van a törvény. Az első esetben halált jelent számunkra, mert a törvény élesebb minden kétélű kardnál, és nem forgathatjuk végzetes eredmény nélkül. De a második esetben a törvény egy Közbenjáró kezében van. Az első esetben van mindaz, amit mi tehetünk meg. A másik esetben pedig az, amit az Isten Lelke tehet meg. Ne feledjük el, hogy a Galatabeliekhez írt levélben a legkisebb kérdés sem merül fel arról, hogy a törvény megtartható-e vagy sem. A kérdés csak az: hogyan kell megtartani? Vajon a mi cselekedetünk, hogy a jutalom ne kegyelemből legyen, hanem mint tartozás? Vagy Isten az, aki munkálja bennünk az akarást és a véghezvitelt az Ő jókedvéből?

A Sínai-hegy és a Sion hegye

„Mert Hágár a Sínai-hegy Arábiában, hasonlatos pedig a mostani Jeruzsálemhez, nevezetesen fiaival együtt szolgál. De a magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindannyiunknak anyja.” Mint ahogy két szövetség van, úgy van két város is, amelyhez tartoznak. A mostani Jeruzsálem a régi szövetségnek felel meg - a Sínai-hegynek. Soha nem lesz szabad, hanem Isten városa, a mennyei Jeruzsálem veszi át a helyét, amely a mennyből száll alá (Jel 3:12; 21:1-5). Ez az a város, amelyre Ábrahám tekintett, „az alapokkal bíró város, melynek építője és alkotója az Isten” (Zsid 11:10; Jel 21:14). Sokan vannak, akik nagy reményeket fűznek – minden reményüket – a jelenlegi Jeruzsálemhez. Az ilyen emberek számára „a lepel ott van az ószövetség olvasásánál felfedetlenül” (2Kor 3:14). Valójában a Sínai-hegyre és a régi szövetségre tekintenek az üdvösségért, de ez nem található ott. „Mert nem járultatok a megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz, és sűrű homályhoz, és sötétséghez, és szélvészhez, és trombita harsogásához, és a mondásoknak szavához, melyet akik hallottak kérték, hogy ne intéztessék hozzájuk szó, mert nem bírták ki, ami parancsolva volt: Még ha oktalan állat ér is a hegyhez, megköveztessék, vagy nyíllal lövettessék le, és oly rettenetes volt a látvány, hogy Mózes is mondta: Megijedtem és remegek: Hanem járuljatok a Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához, Istenhez és a tökéletes igazak lelkeihez. És az újszövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintésnek véréhez, amely jobban beszél, mint az Ábel vére.” (Zsid 12:18-24). Aki a jelenlegi Jeruzsálemre tekint, hogy áldást nyerjen, az a Sínai-hegyre tekint, a rabságra. De aki meghajtja magát arccal az Új Jeruzsálem felé, aki csak tőle várja az áldást, az az új szövetségre, a Sion hegyére, a szabadságra tekint, mert „a magasságos Jeruzsálem szabad”. Mitől szabad? Szabad a bűntől, és mivel ő az anyánk, újjászül minket, hogy mi is szabaddá váljunk. Felszabadulva a törvény alól? Igen, természetesen, mert a törvény nem ítéli meg azokat, akik Krisztus Jézusban vannak.

De ne tévesszen meg benneteket senki hiábavaló szavakkal, amelyek kijelentik, hogy most lábbal taposhatjátok a törvényt, amelyet maga Isten hirdetett rettenetes fenséggel a Sínai-hegyen. A Sion hegyéhez járulva – az Úr Jézushoz, az új szövetség Közbenjárójához és a meghintés véréhez – megszabadulunk a bűntől, a törvényszegéstől. Isten trónjának alapja Sionban az Ő törvénye. A trónról ugyanazok a villámlások, mennydörgések és hangok jönnek (Jel 4:5; 11:19), mint a Sínai-hegynél, mert ott ugyanaz a törvény. De ez a kegyelem trónja, és ennek eredményeként a mennydörgés ellenére is bátran közeledjünk hozzá, megbizonyosodva arról, hogy kegyelmet nyerünk Istentől, mindenek Bírájától, aki a kegyelem trónján ül. Mi is kegyelmet találunk, hogy segítségünkre legyen a szükség idején, kegyelmet, hogy segítsen, amikor bűnre vagyunk kísértve, mert a trón közepéből, a megöletett Báránytól (Jel 5:6) az élet vize árad, elhozva Krisztus szívéből az élet Lelkének törvényét. Iszunk belőle, megmosakodunk benne, és megtaláljuk a megtisztulást minden bűntől.

„Akkor miért nem vezette Isten a népet közvetlenül a Sion hegyére, ahol az élet törvénye található, és miért vitte őket a Sínai-hegyre, ahol csak halál volt?”

Ez egy nagyon jogos kérdés, amelyre könnyen lehet válaszolni. A hitetlenségük miatt. Amikor Isten kihozta Izraelt Egyiptomból, az volt a terve, hogy közvetlenül a Sion hegyére viszi őket. Amikor átkeltek a Vörös-tengeren, egy ihletett dalt énekeltek, melynek egyik része ez volt: „Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre [...] Beviszed és letelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyül magadnak készítettél, szentségedbe Uram, melyet kezed épített.” (2Móz 15:13,17) Ha tovább énekeltek volna, hamarosan Sionba értek volna, „hisz az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejükön” (Ézsa 35:10). A Vörös-tenger kettéválása volt a bizonyíték. Lásd a 10. verset. De gyorsan elfelejtették az Urat, és hitetlenkedve zúgolódtak. Ezért adatott a törvény, a törvénysértések miatt. Az ő hibájuk volt – bűnös hitetlenségük eredménye –, hogy Sion hegye helyett a Sínai-hegyre mentek.

Mindazonáltal Isten nem hagyta őket hűségének tanúsága nélkül. A Sínai-hegyen a törvény ugyanannak a Közbenjárónak, Jézusnak a kezében volt, akihez járulunk, amikor Sionba megyünk. A Hóreb kősziklájából – ami a Sínai-hegy - élő vízfolyam áradt, az élet vize, amely Krisztus szívéből fakadt. Lásd 2Móz 17:6 és 1Kor 10:4. Ott a Sion hegye valódi tapasztalatában részesültek, nem csak annak képével. Minden lélek, akinek a szíve az Úr felé fordult volna, ott az Ő fedetlen dicsőségét szemlélhette volna, ahogyan Mózes is szemlélte, és általa megváltozva, az igazság szolgálatát találták volna a kárhoztatás szolgálata helyett. „Kegyelme örökké tart”, és még a harag felhőin is, ahonnan a törvény mennydörgése és villámlása fakad, az igazság Napjának dicsőséges arca ragyog, és megformálja az ígéret szivárványát.

„A Fiú marad mindörökké”

„Űzd ki a szolgálót és az ő fiát, mert a szolgáló fia nem örököl a szabad nő fiával” „[...] a szolga pedig nem marad mindörökké a házban: a Fiú marad ott mindörökké.” (Ján 8:35) Ez vigasztalás mindenki számára. Bűnös vagy, vagy a legjobb esetben megpróbálsz keresztény lenni, és rettegve remegsz a szavaktól: űzd ki a szolgálót. Megérted, hogy szolga vagy, hogy a bűn fogva tart valami által, és a rossz szokások kötelékei megkötöznek. Meg kell tanulnod, hogy ne félj, amikor az Úr beszél, mert Ő békét hirdet akkor is, ha mennydörgő hangon teszi! Minél fenségesebb a hang, annál nagyobb békét ad. Bátorság! A szolgáló fia a test és cselekedetei. „Test és vér nem örökli Isten országát, sem a romlottság nem örökli a romolhatatlanságot.” De Isten azt mondja: „űzd ki a szolgálót és az ő fiát”. És ha azt akarod, hogy az Ő akarata megvalósuljon benned, mint a mennyben megvalósul, akkor kiűzi belőlünk a test cselekedeteit, és te megszabadulsz a „romlottság fogságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadulására”. Az a parancs, amely annyira megrémített, csak az a hang, amely azt parancsolja a gonosz léleknek, hogy távozzon el, és többé ne térjen vissza beléd, és hirdeti neked a győzelmet minden bűn felett. Fogadd be Krisztust hittel, és hatalmad lesz arra, hogy Isten fiává válj, a megingathatatlan Királyság örökösévé, amely minden lakójával együtt mindig létezni fog.

„Ezért szilárdan állj”

Hol álljunk meg? „[…] a szabadságban, amelyre Krisztus megszabadított bennünket […].” Milyen szabadság ez? Magának Krisztusnak a szabadsága az, aki örömét leli az Úr törvényében, mert az a szívében volt. (Zsolt 40:8) „[...] Mert a Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8:2) Csak hit által állhatunk meg. Ebben a szabadságban nyoma sincs a szolgaságnak. Ez egy teljes szabadság. Ez a lélek szabadsága, a gondolat szabadsága és a cselekvés szabadsága is. Nemcsak lehetőséget kapunk a törvény megtartására, hanem azt az elmét is, amely örömét leli a törvény megtartásában. Nem alkalmozkodunk a törvényhez, mert nem látunk más módot a büntetés elkerülésére – ez elviselhetetlen rabság lenne. Isten szövetsége épp az ilyen rabságból szabadít meg minket. Nem, ha elfogadjuk az Isten ígéretét, a Lélek elméjét helyezi belénk, így a legnagyobb örömünket abban találjuk, ha hallgatjuk Isten minden szavát. A lélek szabad, mint egy madár, amely a hegyek teteje fölé emelkedik. Ez Isten gyermekeinek dicsőséges szabadsága, akik ismerik Isten világegyetemének teljes „szélességét, hosszúságát, mélységét és magasságát”. Ez azok szabadsága, akiket nem kell felügyelni, hanem akikben megbízhatsz bárhol is vagy, hiszen minden lépésük Isten mozgásban lévő szent törvénye. Miért elégednél meg a szolgasággal, amikor ilyen korlátlan szabadság a tiéd? A börtön ajtaja nyitva van. Menj ki Isten szabadságába!