15. prédikáció

Most áttérünk Róma 8. fejezetéről a 13. fejezetre, de nem azért, mert a közöttük lévő fejezetekben nem lennének fontos bibliai igazságok, hanem mert e bibliai tanulmányokra szánt idő túlságosan szűkre szabott a gondos vizsgálatukhoz. Ma este elkezdjük a Rómabeliekhez írott levél 13. fejezetének tanulmányozását, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek létfontosságúak a harmadik angyal üzenetében hívők számára. E fejezetet gyakran használják és idézik annak bizonyítására, hogy a polgári kormányzatnak köze van a valláshoz. Ezt a hibát azért követik el, mert e fejezetet olyan értekezésnek tekintik, amely a polgári uralkodók kötelességeit határozza meg és megmutatja, hogy hatalmuk milyen határokig terjedhet. Ez azonban tévedés.

Ebben a fejezetben Pál apostol a magukat kereszténynek vallókról beszél. Mint korábban említettem, ezt bizonyítja a levél első része. A második fejezetben az apostol azokhoz fordul, akik a törvényre támaszkodnak, és dicsekednek vele Isten előtt. Innentől a levél azoknak szól, akik vallják, hogy ismerik Istent. A 7. fejezetben az apostol azt mondja, hogy „a törvényismerőkhöz szólok.” Következésképpen ahelyett, hogy a 13. fejezet egy egyszerű értekezés lenne a polgári kormányzatról bemutatva annak kötelességeit és korlátait, az egyházhoz szól, megmutatva, hogyan kellene viszonyulnia Istenhez, hogy ne kerüljön konfliktusba a hatalommal. Ha ezt szem előtt tartjuk, nagy segítségünkre lesz a fejezetben felvetett számos kérdés eldöntésében.

„Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek. Azért, aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene; akik pedig ellene támadnak, önmaguknak ítéletet szereznek.” (Róm 13:1-2) E verseket nem úgy kell értelmezni, mintha azt tanítaná, hogy a keresztényeknek engedelmeskedniük kell minden polgári kormányzat által rájuk kényszerített parancsnak. Emlékeznünk kell az időre, amikor a levél íródott, és azokra az emberekre, akikhez szólt. Abban az időben keletkezett, amikor a Római Birodalom uralta az egész ismert világot, és kifejezetten a római gyülekezetnek szólt. Az akkor uralkodó császár Néró volt, és kétségtelenül ő a leggonoszabb, legvérszomjasabb és a legerkölcstelenebb uralkodó, aki valaha is ült bármely királyság trónján. Azt hiszem, nem volt még egy olyan ember a világon, aki annyi gonoszságot gyűjtött volna össze, mint Néró, a rómaiak császára. Ő pogány volt, a pogányok pogánya.

A Rómában elfogadott törvények elismerték a pogány vallást és ellenezték a kereszténységet. Néró uralkodása alatt zajlott le a keresztények legkegyetlenebb üldözése; és az üldözés során Pál apostolt is lefejezték. Így bebizonyosodik, hogy az apostol, amikor azt mondta, hogy alá kell vetnünk magunkat a fennálló hatalmaknak, nem azt a gondolatot közvetítette, hogy meg kell tennünk bármit, amit a hatalmak megkívánnak tőlünk.  Ha Pál apostol ezt tette volna, akkor soha nem fejezték volna le. De azért szenvedett, mert az általa hirdetett igazság ellentétben állt a római kormányzat elveivel, és nem feltételezhetjük, hogy Pál apostol egy dolgot hirdetett és mást cselekedett. Ekkor felmerül a kérdés: Mit értett az „engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak” buzdítás alatt?

Tegyük fel a kérdést nemlegesen! Nem szabad ellenállnunk a fennálló hatalmaknak. Miért? Mert a Magasságos gyermekei vagyunk, a mennyek országának gyermekei, és ennek az országnak a törvénye a béke. Az ország uralkodója a Béke Fejedelme. Ezért, mivel megszabadultunk a sötétség hatalmától, és beköltöztünk az Ő Fiának országába, engednünk kell, hogy Isten békéje uralkodjon a szívünkben. (Kol 3:15). Emiatt kell törekednünk a békességre és a szentségre, „amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (Zsid 12:14)

A Rómabeliekhez írott levél 12. fejezetében azt az utasítást kapjuk: „Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek.” (Róm 12:18) Ez nem azt jelenti, hogy addig kell békében élnünk, amíg el tudjuk viselni a kihívásaikat, és amikor elviselhetetlenné válik, akkor nyugodtan veszekedhetünk velük. Azt jelenti, hogy „amennyire rajtatok áll” éljetek békességben minden emberrel. Mennyiben lehetséges a keresztény számára, hogy minden emberrel békében éljen? Ami őt illeti, lehetséges, hogy mindig békében éljen. Mert valóban meghalt a bűnnek, de él Krisztusnak. Krisztus hit által lakik a szívében, és Krisztus a békesség Fejedelme. Nincs tehát olyan körülmény, amelyben a kereszténynek jogos lenne elveszíteni a türelmét és hadat üzenni akár ember ellen, akár a kormány ellen.

A Gal 5:18 versben olvassuk: „Ha azonban a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt.” A test cselekedeteit azok végzik, akik a törvény alatt állnak, és a test cselekedeteinek felsorolásában megtaláljuk a „versengés” szót. Ezért egy keresztény nem bocsátkozhat versengésbe, mert nem testben van. A versengés nem találhat helyet bennünk, ezért, ami minket illet, mindenkor békesség lesz. De ha azok az emberek, akikkel dolgunk van, megkeményítik a szívüket Isten igazságával szemben, és az igazság nem befolyásolja őket, akkor nehézségük lesz, de a nehézséget önmaguknak okozzák. A mi részünkről mindig békesség lesz.

Az 1Pét 2:21 versben olvassuk, hogy Krisztus értünk szenvedett példát hagyva nekünk, hogy az Ő nyomdokain járjunk. Ő, amikor szidalmazták, viszont nem szidalmazott, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Krisztus ügye a Szanhedrin, vagy Pilátus előtt a teljes békesség példája. Ezért, ha követjük Krisztus példáját és Pál apostol buzdítását - aki ihletett lévén Vele összhangban kell lennie - akkor már nem jutunk el odáig, ahol sokan kijelentik, hogy „a türelem megszűnik erénynek lenni”. Ha keresztények vagyunk, akkor Krisztus szeretete megmarad a szívünkben. Ez a szeretet a jóindulat, és a szeretet mindent elvisel.

Krisztus a hegyi beszédében megparancsolta: „Én pedig azt mondom nektek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.” (Mt 5:39) Vajon komolyan gondolja, amit mond, vagy nem? Ez azt jelenti, hogy ha egy rossz ember jön hozzánk, és erőszakhoz folyamodik, akkor meg kell védenünk magunkat, vagy nem? Ezt a kérdést nyitva hagyjuk.

Nem számít, hogy egy keresztény milyen kormányzat alatt él, kötelessége, hogy ne álljon ellen rendeleteinek. Minden kormány, legyen az jó, rossz, vagy akármilyen, Istentől rendeltettek, így a kormány gonoszsága nem mentség, hogy a keresztény ellene szegüljön. A kormányokat mind Isten rendelte, és jobbak az anarchiánál. De nem arra rendeltettek, hogy a vallást előmozdítsák vagy megteremtsék, mert Isten nem ruházta át a vallási kérdésekben való hatalmát semmilyen földi hatalomra, bár Isten állította fel azokat.

Hogyan engedelmeskedj a hatalomnak, de ne mindig hallgass rá? Vegyünk egy ismerős példát! Nabukodonozor Babilon királya volt. Uralkodása minden bizonnyal Isten által parancsolt uralkodás volt, mert Isten minden országot, amelyen uralkodott, Nabukodonozornak, Babilon királyának kezébe adott, és minden nemzetnek őt, a fiát és a fiának a fiát kellett szolgálnia. Nabukodonozor arany állóképet készített, és megparancsolta, hogy amikor a zene felhangzik, mindenki boruljon le. A király megtudta, hogy három zsidó, Sidrák, Misák és Abednégo nem borult le és nem imádta az aranyképet. A király magához hívatta őket, és azt mondta, hogy bár nem engedelmeskedtek, most az egyszer elnézi ezt a vétséget, ha leborulnak az aranyszobor előtt, amikor újra megszólal a zene. „Felelének Sidrák, Misák és Abednégó, és mondának a királynak: Oh Nabukodonozor! Nem szükség erre felelnünk neked. Íme, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállíttatál, nem imádjuk.” (Dán 3:16-18)

Nem álltak ellen a királynak. Ő adott egy alternatívát, két dolog közül választhattak: vagy imádják az arany állóképet, vagy bedobják őket a tüzes kemencébe. Nem engedelmeskedtek az állókép imádására vonatkozó parancsnak, de nem álltak ellene, hogy bedobják őket a kemencébe. Sőt, mondták a királynak, hogy a kezéből képes kiszabadítani az ő Istenük, de azt nem tudták, hogy Isten megteszi vagy nem. Ez amúgy sem számított volna. Ha úgy döntene, hogy nem szabadítja meg őket, akkor megégnek. Minden rendben volt; feláldoznák az életüket, győznek a halálban, és így megszabadultak volna a király kezéből, ha másképp nem.

Mi a keresztény viszonya a civil kormánnyal? Krisztus a Felkent. Mire volt Ő felkenve? Hogy örömhírt (evangéliumot) mondjon a szegényeknek, hogy bekötözze a megtört szívűeket, hogy szabadulást hirdessen a foglyoknak és föloldozást a megkötözötteknek. (Lásd Ézsa 61:1) Lesz idő, amikor e világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lesznek, amint azt a próféta kijelentette.

A Zsolt 2:8 versben ezt olvassuk: „Kérjed tőlem és odaadom neked a pogányokat örökségül, és birtokodul a föld határait.” De mit fog velük tenni? Darabokra töri őket. Ez az idő még nem jött el, ezért Krisztusnak, a Közbenjárónak semmi köze a föld kormányaihoz. Az Ő uralma lelki uralom az Ő népének szívében. Az Ő királysága - mivel trónon ül és uralkodik – az Ő népe szíve feletti uralom. Ő az emberek szívében uralkodik, ahol a földi királyok nem uralkodhatnak. Lehet, hogy ott állandóan harc uralkodik, de nem tudják megakadályozni, vagy lehet, hogy a béke uralkodik, de nem tudják megzavarni. Ő a kegyelem trónján ül, és onnan terjeszti ki kegyelmét, anélkül, hogy keresztmetszetet alkotna a földi kormányokkal, és úgy, hogy azok nem tudják megakadályozni.

E föld nagyjai gyakorolhatnak hatalmat mások felett, de Krisztus megparancsolta, hogy ez ne történjen meg az Ő népe körében, hanem azok, akik közöttük a legnagyobbak akarnak lenni, legyenek mások szolgái.

Vegyük példának Dánielt, hogy az embereknek hogyan kell alávetniük magukat a hatalomnak, és mégis engedelmesnek maradniuk Istennek. Rendeletet adtak ki, hogy aki a rendelet kiadásától számított harminc napig imát emel valamely istenhez vagy emberhez, kivéve a nagy Dárius királyt, azt az oroszlánok barlangjába kell vetni. Dániel magas pozíciót töltött be a kormányban, és békés polgár volt, mint ahogyan minden kereszténynek annak kell lennie. Nagyon könnyű lett volna azt mondania: „Nem kell harminc napig senkitől semmit sem kérnem, hanem bezárkózhatok a házamba, ahol senki sem láthat meg, és ott békében imádhatom Istent, hogy élhessem a vallásomat, és imádhassam a mennyek Istenét, de ne keltsem fel a király haragját ellenem.”

Ez létfontosságú kérdés számunkra. Amikor üldöztetés fog ránk törni, abbahagyjuk-e a hét első napján a nyílt munkát a tevékenységi területeinken, ahogy addig is tettük, és csendben teszünk valamit otthonunkban, hogy senki ne lásson minket, vagy úgy teszünk, ahogyan Dániel tette? Ő kinyitotta ablakait, és pontosan azt tette, amit megtiltottak neki: imákat emelt a mennyei Istenhez. Ezt nyíltan tette, úgy, hogy ellenségei láthassák, bár a rendelet értelmében ezért az oroszlánok vermébe kerülhetett. Amikor az üldöztetéstől tartva csendben dolgozunk otthonainkban, ahol senki sem láthat minket, vajon nem rejtjük-e el a világosságot a véka alá? Egyesek szerint nem kell feltűnőnek lennünk. Ez nagyon igaz, de vajon feltűnőek lennénk, ha úgy cselekednénk, mint Dániel? Azt mondanánk, hogy hibát követett el?

1Pét 2:13-17 versekben ezt olvassuk: „Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dicsérésére. Mert úgy van az Isten akarata, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát; Mint szabadok, és nem mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.” Ez párhuzamot mutat a Római levél 13. fejezetének 7. versében olvasható kijelentéssel.

Péter az élet apró dolgaiban is ugyanezt az elvet vallotta, és közvetlenül azután, hogy a királynak való engedelmesség kötelességéről beszélt, a szolgáknak az urukkal szembeni kötelességéről nyilatkozott.  Ha egy úr uralma alatt állunk - és nem számít, hogy egy vagy több millió ember felett uralkodik - mindannyiunknak az uralma alatt kell állnunk. De ha feltételezzük, hogy az úr gonosz ember, és az uralma alatt állóknak megparancsolja, hogy valami rosszat tegyenek, akkor mi a helyzet? „Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél.” (1Pét 2:19-20)

Ha az ember egy gonosz úrnak a szolgája, és megtesz mindent, amit az ura parancsol neki, akkor szenvedhet-e ezért? Ő jóindulatú eszköz a gazdája kezében, de a szenvedést az okozza, hogy nem teszi meg a neki parancsolt gonosz dolgokat; és ez az, ami Istentől elfogadható. Nem engedelmeskedett a hatalomnak, és mivel nem engedelmeskedett, szenved; de a jó megtételéért szenved. Ha engedelmeskedik a bűnös úrnak, akkor nem engedelmeskedik Istennek. Tudjuk, hogy ez helytelen lenne. De teljesen rendben van, ha nem engedelmeskedik a gonosz úr rendeletének vagy kormányának, feltéve, hogy valahányszor jön a büntetés, türelmesen viseli. Ez elfogadható Isten számára. Már maga a tény, hogy az ember szenved, mert jót cselekszik, azt mutatja, hogy Isten szolgája és Isten elfogadja őt. Hogyan lehet tehát engedelmesnek lenni a hatalmaknak, és mégis szöges ellentétben járni azzal, amit ők mondanak? Úgy, hogy alávetjük magunkat a büntetésnek, de nem tesszük meg azt a rosszat, amire parancsot kaptunk. Keresztényekként Istennek – a legmagasabb hatalomnak – tartozunk engedelmességgel és csakis Neki.

„Akarod-e pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót, és dicséreted lesz attól.” (Róm 13:3) Ugyanezt az igazságot mutatta be Ézsaiás próféta is, amikor azt mondta: „Ti ne mondjátok összeesküvésnek, valamit e nép összeesküvésnek mond, és félelme szerint ne féljetek és ne rettegjetek; A seregek Urát: Őt szenteljétek meg, Őt féljétek, és Őt rettegjétek!” (Ézsa 8:12-13) A keresztényeknek meg kell szentelniük az Urat a szívükben, akkor Ő lesz a félelmük, és nem félnek attól, amit tehetnek velük az emberek.

Péter apostol ugyanezt az igazságot hangsúlyozta, amikor azt mondta: „De ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok, azoktól való félelemből pedig ne féljetek, se zavarba ne essetek;  

Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel [...]” (1Pét 3:14-16) Ne féljetek a rettegésüktől! Miért? Mert megszenteltük az Istent a szívünkben, és Ő a mi félelmünk. Isten velünk van, Krisztus velünk van, és amikor az emberek szidalmaznak minket, akkor a mi Megváltónkat szidalmazzák. Egyedül Ő az, aki szenved, nem mi.

Meg kell szentelnünk Istent a szívünkben, és mindig készen kell állnunk, hogy számot adjunk a bennünk élő reménységről! E szavakból és a Szentírásból idézett bibliaversekből nekem úgy tűnik, hogy a különleges alkalom, amikor számot kell adnunk a bennünk élő reménységről, amikor a bírák elé kerülünk a jótettünkért. Milyen segítségünk lesz akkor? Megszenteltük az Istent a szívünkben azáltal, hogy az Ő igéjét a szívünkbe rejtettük, így nem kell aggódnunk, hogy mit fogunk mondani. Mert Isten „ad nektek szájat és bölcsességet, melynek ellene nem szólhatnak, sem ellene nem állhatnak mind azok, akik magukat ellenetekbe vetik.” (Lk 21:15)

Úgy tűnik, hogy nekünk, - akik befogadtuk azt a különleges igazságot, amely nehézségekbe sodor majd a hatalmakkal, - az a legfontosabb, hogy megszenteljük az Istent a szívünkben Isten Lelke és az Ő Igéje által. Isten beszédének tanulóivá, Krisztus és az Ő evangéliumának követőivé kell válnunk. Hiszem, hogy vannak közöttünk olyan földművesek és gépészek, akik, bár soha nem tudták volna összerakni a szövegeket egy prédikáció elmondásához, mégis megszentelték az Urat a szívükben azáltal, hogy hűségesen tanulmányozták az Ő igéjét. Ezeket az embereket bíróság elé állítják hitük miatt, de védőbeszédük által hirdetik az evangéliumot, mert Isten azon a napon olyan szájat és bölcsességet ad nekik, aminek ellene nem szólhatnak, sem ellene nem állhatnak.

Néha azt mondják, hogy semmi értelme, hogy hitünket feltűnővé tegyük, és ezzel üldöztetést idézzünk elő. De testvérek, ha ilyen taktikát követünk, nem rejtjük véka alá a világosságot? De ha nem engedjük, hogy mások lássák a mi világosságunkat ragyogni, akkor milyen jót tehet a világosság?

Néha fennáll a veszélye annak, hogy olyan szorgalmasan dolgozunk az üldöztetések megállításán a missziómunka békében való folytatása érdekében, hogy elhanyagoljuk magát a missziómunkát. Azt mondják, hogy ha nem engedelmeskedünk a törvényeknek és börtönbe kerülünk emiatt, akkor a feleségeink és családjaink szenvedni fognak, és az elsőszámú kötelességünk, hogy gondoskodjunk róluk. De testvéreim, meddig mehetünk el ezzel? Megmutatjuk-e Isten iránti hűségünket, vagy elrejtjük azt? Valaki azt mondhatja: „Megtarthatjuk vallásunkat, de tegyük csendben; nem hagyhatjuk, hogy családunk szenvedjen!” Testvéreim, mit számít, ha az ember az egész világot megnyeri, de a saját lelkét elveszti? A Tanító azt mondja: „Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és aki elveszti az ő életét én értem, megtalálja azt.” (Mt 10:39)

Térjünk vissza Dániel esetéhez! Ő nem hallgatott, hanem nyíltan imádkozott. „Igen, helyes volt, hogy Daniel ezt tette akkor, de ez most, a 19. században másképp van.” Nem, nem másképp. Pontosan ugyanolyan. Talán az emberek azt mondták: „Dániel, te sok jót tehetsz az emberekért abban a befolyásos helyzetben, amiben vagy, megóvhatod őket az üldöztetéstől. Ne menj az oroszlánok barlangjába, hogy elveszítsd az életed, és szerencsétlenséget hozzál a népedre!" Dániel azonban bement az oroszlánok vermébe, és nyíltan megélte a hitét, úgy, hogy azt minden ember láthatta. Vajon katasztrófát hozott a népére? Nem, semmiképpen sem. Engedelmessége eredményeként az Isten nevét jobban tisztelték és magasztalták abban a nemzetben, mint korábban.

Kötelességünk hirdetni az evangéliumot, magasra emelni és hagynunk, hogy a világosságunk ragyogjon, és ha ezt tesszük, Isten addig fogja tartani a szeleket, ameddig csak szükséges. Testvéreim, a harmadik angyal üzenete a legcsodálatosabb dolog az egész földön. Az emberek nem így tekintenek rá, de életünk során eljön az idő, amikor a harmadik angyal üzenete minden szájnak beszédtárgya és témája lesz. De sohasem azok fogják ilyen helyzetbe hozni, akik nem beszélnek róla, hanem azok, akik bíznak Istenben, és nem félnek kimondani az általa adott szavakat.

Ezzel nem vesszük a saját kezünkbe az életünket, és ezért hálát adunk Istennek. Életünk el lesz rejtve Krisztussal együtt Istenben, és Ő gondoskodik rólunk. Az igazságot egyszerűen az fogja eljuttatni erre a pontra, hogy férfiak és nők mennek előre, hirdetik az evangéliumot, és engedelmeskednek annak, amit prédikálnak. Hadd ismerjék meg az emberek az igazságot! Ha békességes időnk van, amikor hirdethetjük, hálásak legyünk érte. És ha az emberek olyan törvényeket hoznak, amelyek látszólag elvágják a csatornákat, amelyeken keresztül ezt megtehetjük, hálásak lehetünk, hogy olyan Istent imádunk, aki még az emberek haragját is arra készteti, hogy dicsérjék Őt. És Ő ezt meg is teszi. Isten kijelenti evangéliumát éppen azokon a törvényeken keresztül, amelyeket a bűnös emberek elfogadnak az evangélium elpusztításra. Testvéreim, Isten visszatartja a szeleket, és megparancsolja, hogy vigyük az üzenetet. Addig tartja vissza, ameddig szükséges, és amikor elkezdenek fújni és az üldözés első fuvallatait érezzük, akkor azok pontosan azt teszik, amit az Úr akar tőlük. Ezt szoktuk énekelni:

Amikor zavartalan tengeren át,

Csendesen vitorlázunk az ég felé,

Hálás szívvel, Hozzád Istenem,

Uralni fogjuk a kedvező szelet.

De hullámok, ha emelkednek,

És késsen bár a pihenés,

Áldott lesz a szomorúság, jó a vihar,

Amely közelebb visz az otthonunkhoz.

Gyakran énekeljük ezt, testvéreim, miközben nem hisszük el. Mert amikor látjuk a vihart közeledni, azt gondoljuk, hogy nem a legjobb nekünk, hogy jön, ezért elbújunk előle, vagy megpróbáljuk megakadályozni. De minden dolog Isten akarata szerint működik. A vihar siettetni fogja a csendet, és a nyugalom nem fog sokáig váratni magára.

„Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet. Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte.” (Róm 13:7-8) Ha ezt teszitek, akkor békében fogtok élni minden emberrel, amennyire rajtatok áll. Szeretni a felebarátodat, mint önmagadat, az egész törvény betöltése, mert ahhoz, hogy szeresse a felebarátját, az embernek Istent kell szeretnie, mert Isten nélkül nincs szeretet.

Ha úgy szeretem a felebarátomat, mint önmagamat, az egyszerűen azért van, mert Isten szeretete el van rejtve a szívemben. Ez azért van, mert Isten otthont teremtett Önmagának a szívemben, és nincs ember a földön, aki elvehetné Őt tőlem. Ezért hivatkozik az apostol a törvény második táblájára, mert ha teljesítjük kötelességünket embertársainkkal szemben, abból természetesen következik, hogy Istent is szeretjük.

Néha emberek azt mondják, hogy a törvény első táblája az Isten iránti kötelességünkre vonatkozik, és ez alkotja a vallást, a második tábla pedig az embertársainkkal szembeni kötelességünket határozza meg, ez alkotja az erkölcsöt. A törvény második táblája azonban éppúgy tartalmazza az Istennel szembeni kötelességünket, mint az első tábla. Dávid, miután a második táblán szereplő parancsolatok közül kettőt megszegett, amikor megvallotta bűnösségét, így szólt: „Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt.” (Zsolt 51:4) Istennek mindig elsőnek és utolsónak kell lennie, folyamatosan. És ha Isten parancsai megkövetelik, hogy szembemenjünk az emberi parancsokkal, engedelmeskednünk kell Istennek és teljesen bíznunk kell Benne.

Nem számít, ha rossz emberek állják el az utat. Előre kell mennünk a szolgálatunkkal. Amikor az izraeliták kijöttek Egyiptomból, olyan helyre érkeztek, ahol előttük volt a Vörös-tenger, mögöttük pedig a hegyek és az egyiptomi seregek. De Isten parancsa Mózeshez így szólt: „Szólj Izrael fiainak, hogy induljanak el.” (2Móz 14:15) De ezt hogyan tehették volna meg, amikor előttük volt a tenger és mögöttük az ellenségeik? Ez nem számított. Isten azt mondta: „menjetek előre”.

Ezek a mi tanulságunkra írattak meg, akikhez az időknek vége elérkezett. Az izraelitáknak Isten szavára előre kellett menniük. Nem számított, hogy a tenger előttük volt. Isten megnyitotta, hogy átkelhessenek rajta anélkül, hogy a lábuk vizes lett volna. De ha Isten nem tette volna, akkor is ugyanúgy át tudtak volna menni rajta. Isten szavára is járhattak volna rajta. Így járt Péter is a vízen a Galileai-tengeren.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten gyermekei vagyunk; és mivel Isten gyermekei vagyunk, legyőztük a világot. Mindezek a leckék arra szolgálnak, hogy felkészítsenek bennünket a szorongattatás idejére. „Annak okáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” (Ef 6:13)

General Conference Daily Bulletin, 1891. március 24.