2. prédikáció

A Rómabeliekhez írott levél első fejezetét összefoglalva bemutatja az ember Isten nélküli állapotát és hogy hogyan kerül ebbe az állapotba. Ennek az állapotnak az oka egy szóval kifejezhető – a hitetlenség.

A hitetlenséghez kapcsolódik az önfelmagasztalás; a hithez pedig az alázat. Ők eltávolodtak Istentől, mert „bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem neki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett.” (Róm 1:21) Mindent önmaguknak tulajdonítottak, és amilyen mértékben magasztalták önmagukat, olyan mértékben csökkent az Istenbe vetett hit, míg végül sötétségbe és bálványimádásba jutottak.

Platón kortársai, Seneca és Marcus Aurelius azt tanították, amit ők erkölcstannak neveztek. Konfuciusz erkölcsi előírásokat tanított. De nem mondták meg az embereknek, hogyan valósítsák meg, amiről azt tanították, hogy jó. Így ők, akik erkölcstant és erénytant tanítottak, maguk is gyakorolták azokat a dolgokat, amelyeket elítéltek, és messze álltak attól, hogy azt tegyék, amit erkölcsi kötelességként bemutattak.

Míg ezek a tanítók elmondják, hogy mit kell tennünk, de nem adnak erőt ahhoz, hogy megtegyük, addig Jézus Krisztus vallása nemcsak azt teszi ismertté, hogy mi a jó, hanem erőt is ad a jó megtételéhez. Így, ha Krisztus nincs beleszőve a tanításba, az erkölcsiségre való tanításra irányuló törekvés nem más, mint a régi pogány erkölcstani tudomány – vagyis az erkölcstelenség.

Mindenki egyetért, hogy az államnak nem kellene kereszténységet tanítania, de egyesek szerint tanítani kell erkölcsöt kereszténység nélkül. A Jézus Krisztustól elválasztott erkölcstani tudomány erkölcstelenség, vagyis bűn.

A test cselekedetei egyértelműen le vannak írva az első fejezet utolsó részében. Ezeket megtalálhatjuk minden emberben, aki nem tért meg Krisztushoz. Mi a pogányokat hibáztatjuk, hogy ilyeneket tesznek, de „nincsen Isten előtt személyválogatás” (Róm 2:11), és Ő ugyanúgy elítéli ezeket a dolgokat bennünk, sőt megmutatja, hogy mi sem vagyunk jobbak náluk.

„Annak okáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat műveled te, aki ítélsz.” (Róm 2:1) Aki elég ismerettel rendelkezik ahhoz, hogy elítélje a pogányok gonoszságait, az önmagát ítéli el, mert ő is ugyanazokat cselekszi.

A Rómabeliekhez írott levél második fejezetének első része a következőképpen foglalható össze: Isten nem személyválogató. Ő mindenkit cselekedetei szerint jutalmaz. Az ítélet során Isten semmi mást nem vesz figyelembe, csak az ember cselekedeteit. „És íme hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz.” (Jel 22:12) „Mert az embernek Fia eljő az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint.” (Mt 16:27)

A cselekedetek jellege határozza meg a Krisztusba vetett hit mértékét. A puszta megvallás nem elégséges. „Vagy azt gondolod, óh ember, aki megítéled azokat, akik ilyeneket cselekesznek, és te is azokat cselekszed, hogy te elkerülöd az Istennek ítéletét?” Isten nem tekint a személyünkre vagy a vallomásunkra. Nevezhetjük magunkat kereszténynek, állíthatjuk, hogy megtartjuk a törvényt és könyörülünk a szegény pogányokon, de Isten egy csoportba helyezi mindazokat, akiknek nincsenek jó cselekedetei.

„Mert akik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek is el: és akik a törvény alatt vétkeztek, törvény által ítéltetnek meg.” (12. vers) E vers a következő versekkel együtt megmutatja, hogy a törvény a mérce, amely alapján a világon minden ember meg lesz ítélve.

De mit jelent megtartani a törvényt? Azt jelenti, hogy annak minden előírását megtartjuk; a mi igazságunknak felül kell múlnia a farizeusok igazságát, amely csak külső forma volt. Ha gyűlölünk, az gyilkosságot jelent (Mt 5:22); ha parázna gondolataink vannak, az már házasságtörés (Mt 5:28); ha romlott a szívünk, az egész törvényt megszegjük. Lehetünk nagyon szigorúak a szombat külső megtartásában, és erősen ragaszkodhatunk az egész törvény külső kötelezettségeihez, de a romlott szív minden cselekedetünket bűnössé teszi.

„Mert mikor a pogányok, akiknek törvényük nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényük nem lévén, önmaguknak törvényük.” (14. vers)

Az Úr különféle eszközökön keresztül elegendő világosságot helyezett minden ember szívébe, hogy elvezesse őket az igaz Isten megismerésére. Még maga a természet is kinyilatkoztatja a természet Istenét. És ha az ember a legsötétebb pogányságban is vágyik az igaz Isten megismerésére, akkor Ő, ha szükséges, elküld valakit a föld másik oldaláról, hogy az igazság világosságát adja neki.

Így minden ember, aki a végén elveszik, elutasította a világosságot, amely, ha szerette volna, elvezette volna őt Istenhez.

General Conference Daily Bulletin, 1891. március 9.